Balanced Rock

- Mókus? Jézusom, és még azt hittem, hogy a paranoia rossz... - Jegyzem meg félvállról, egy halvány mosoly kíséretében, miközben azt várom, hogy mikor avat be a titkába. Vajon ő is olyan különc, mint én? Csak neki más ereje van? Egyáltalán létezik ilyen? Biztos, hogy létezik, hiszen az orrom előtt tűnt fel a semmiből ez a fickó. Bár ahogy látom nagyon őrizgeti a titkát, ami nem érdekel, mert ki akarom szedni belőle, mi is ő. Vagy ki ő. Nem tudom miért, de most a kíváncsiságom mellé egy kis különös érzés is társult, nem létezik, hogy én reménykedhessek. Remélni? Ugyan mégis miben? Hogy több olyan van mint én? Vagy egy átkozott eldugott kis kastélyban laknak, ahol védve vannak? Max a mesékben, de sajnos az az igazság, hogy az ilyen különcöknek vigyáznia kell, és nem lehet ilyen felelőtlen senki. Ez a fura fazon mégis az.
- Na ne kertelj kérlek. Ugyan kinek árulnám el? Egyedül élek, és most költöztem ide, szóval ki vele, te is ilyen különc csodabogár vagy? - Kérdezek rá őszintén, bár lehet, hogy elüldözöm, nem is érdekel. Ha nem akarja elmondani, az sem érdekel, csak tudni akarom mi ő. Talán ha megérinteném, láthatnék valami emléket, amiben benne van. Vagy amiből tudok olvasni, hogy mi ő valójában, hogy honnan jött. Lehet, hogy egy szökött kísérleti nyúl...
A gondolat is mosolyt csal az arcomra, majd egy pillanatig nézem, ahogy enni kezd, és én is eszek a saját kihűlt hamburgeremből.a - Hogy miért hiszem? Aztán miért pont neked mondanám el, mikor e is titkolózol? - Kérdezem és jogosnak érzem a kérdést. A nevét sem tudom, és azt sem, hogy bántani akar, vagy sem, csak azt, hogy ideteleportált. Persze ha bántani akar, akkor kitörlöm magam a fejéből, és akkor már mehetek utamra, és tuti nem fogja visszahozni az emlékeit semmi...
   

Jobban végig mérem magamnak ezt a fickót, és az igazság az, hogy nem rossz. A gondolat egy nagyon halvány mosolyt csal az arcomra, majd a szemeibe nézek, és csak hallgatom, amit mond, egy pillanatra megijedtem, majd ahogy tovább mondja a magáét, valamiért hangos nevetésben török ki, ezzel porig alázva azt az illúziót, hogy normális vagyok. Vagy azt már régen porrá zúztam, mikor ok nélkül megvádoltam valamivel, amihez köze sincs.
-Bocsi, paranoiás vagyok egy kicsit.. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy valaki követ - Szólalok meg egy kicsit ironikus hangon, mikor abbahagyom a nevetést. Ezzel lehet, hogy leírom magam, de kit érdekel? Fogadni mernék rá, hogy többé úgysem találkozunk, mert túl jó pasi ahhoz, hogy csak úgy bárhol megtalálhassa az ember lánya. Nem mellesleg még mindig nem bízhatok emberekben, bár az előbbi mutatványa cseppet sem emberi. Valahogy más, mint a többi. - Mi volt ez a cucc? Hogy csinálod? Nagyon durva... - Ámuldozok, és nem csodálom, ha nem tud kiigazodni rajtam. Elvégre azt hiheti, hogy normális ember vagyok, holott közel sem. Az erőm túlságosan is messzire repít a közönséges ember fogalmától, de lehetséges, hogy ez a srác is az? Valami különleges képességgel megáldott valaki? Hiszen csak úgy előtűnt a semmiből, amivel felkeltette az érdeklődésem. Nagyon is.
- Nyugi, tudok titkot tartani, ráadásul nincsenek barátaim. Túl jó voltam nekik - Mosolyodom el, majd kutatni kezdek a táskámban, ahol még lapul pár hamburger, és az egyiket átnyújtom. - Tessék. Azt mondtad, éhes vagy, vagy kamu volt? - Kérdezem mélyen a szemébe nézve, de azt hiszem, még be sem mutatkoztam. Nem baj, egyelőre nem is fogok, csak ha nagyon érdekli a nevem...
   

Már éppen, hogy belemerültem a főhősnő lelki vívódásába, ahogy azt próbálja kieszközölni, hogyan is szökjön el az igaz szerelmével az elől a férfitől, akit a férjének jelöltek. aki akár az apja is lehetne, de nem szereti. Sőt undorodik tőle. Valahogy vonzottak ezek a szerelmi háromszöges történetek, ahogy a hercegnek titulált férfi elnyeri a nőt, a gonosz másik meg eltűnik a képből. Amolyan álomvilág, amit szívesen elviselnék magam körül. De sosem lesz olyan szerencsém, hogy ezt megtapasztalhassam. Főleg ameddig menekülnöm kell az elől a vadállat elől, aki meg akar ölni. Minden bizonnyal, hiszen kés van nála és fegyver. Nem úsznám meg egyhamar, és nem vagyok még olyan ügyes, hogy a közelébe férkőzzek a majdnem két méter magas, nálam háromszor erősebb fickónak, hogy végre elfeledtessem magam vele. Addig marad a menekülés. És a nomád életmód, amiben nem engedhetek közel magamhoz senkit. Ha engem megölne, akkor azokkal mit tenne, akik közel kerülnének hozzám? Most végre napok óta semmi hír róla, talán okosabb lettem, és félre tudtam irányítani őt. Hinnem kell ebben, hogy nem találhat meg. Már esélyem nincsen.
Addig pedig maradnak a felszínes kapcsolatok, az emlékek módosítása, minden nyomot el kell magamról tüntetnem. Ki kellene magam törölni az egész rendszerből is, de az már kicsit nehezebb feladat. Felkutatni mindent és mindenkit... Szél cibálja meg a hajamat egyik pillanatról a másikra, majd valami alak tűnik fel, én pedig ijedtemben felsikkantok.
- Hű, Jézusom, mi vagy te? - Próbálnék hátrálni, de nem megy. A szikla pontosan a hátam mögött feszül nekem. Bizalmatlanság keveredik az ijedtséggel és próbálom megemészteni az előbb látottakat. - Bűvésztrükk? Ja persze... Neki dolgozol? - Pattanok fel hirtelen a jeges rémület vesz körül, ha csak belegondolok abba, hogy milyen is az az idióta, aki üldöz.
   

Végre egyedül. Vagyis eddig is úgy voltam, mégis a sok ember, aki körülvett, irritált. Zavaró volt az a boldogság, ami őket körüllengte, és ha tudtam volna, keserű emlékeket ültettem volna mind agyába. Kegyetlen dolog tőlem, de megint új helyen vagyok, ahol senkit nem ismerek, vagyis de, ismerek, csak még nem volt merszem bekopogni. Mi van, ha nem is emlékszik rám? Ráadásul nem tud megvédeni attól az idiótától, aki elől lassan öt éve menekülök. Félek, hogy bántaná, amit nem akarok. Rettegek a tudattól, hogy esetleg miattam esne bántódása. Nem készültem fel még rá. Habár itt egy jó darabig nem akad a nyomomba, megnéztem, nem követ, és semmi olyan titkos cucc sincs rajtam, amivel követni tudna. Nagyot sóhajtok, ahogy a hátam mögé pillantva az utca tök üres, így a hamburgerest veszem célba az utcasarkon. Egyszer már rám férne egy normális étel valami lakásban, vagy nem tudom, csak nem ez a gyorskaja. Szinte mindig ezt eszem, mert a kis árusfiúk hamar felfigyelnek rám. Élvezem a figyelmet, és az érintés így már nem is olyan nehéz, ha elejtek egy két szót nekik, amivel elterelem a figyelmét. Most sincs ez másképp, a férfi olvadozik, ahogy a cseppet sem szimmetrikus testét és kopaszodó fejét dicsérem, miközben a táskámba mélyesztem azokat a szépen megtömött hambikat, mellé pár dobozos üdítő. Még egy utolsó pillantást vetek rá, és az emlékei rólam szerte foszlanak, én pedig elillanok, mielőtt még feleszmélne. Kegyetlen dolog ez, de aki lusta dolgozni, mint én, ilyen dolgokhoz kell folyamodjak, ha élni akarok. Elég pitiáner dolog, de még nem kaptak el érte, és ahogy eltávolodtam az árustól, lépteimet lelassítom. Most nem magassarkú van rajtam, csak egy egyszerű fehér cipő, egy farmer, és egy fekete ing. A táskám mélyén mégis ott lapul a pulóverem, amit ha kell, elő tudok venni.
Valami külvárosi részen lehetek, és egy csodálatos nagy szikla pihen kis sziklákon, nem tudom, mi értelme van, egy pillanatra elhúzom a számat, majd mögé megyek, hogy le tudjak ülni a fűbe. Előhalászom a kajámat, majd egy pillanatra a szavam is elakad. Mintha ismerős lépteket hallanék.
- Van ott valaki? - Kérdezem félve, de válasz semmi. csak a paranoiám, semmi több. Sóhajtok, majd kibontom a kólát, belekortyolok, és enni kezdek. Az éhség már szét mardosta a bensőmet. Mikor végeztem a felével, egy könyvet halászok elő, valami szerelmes regényecske, nem nagyon hiszek a szerelemben, mégis reménykedem, hogy egyszer a nagy ő csak úgy elém pottyan, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Megcsóválom a fejem, majd megkeresem az utolsó oldalt, és belemerülök a könyvembe.