Lorelai és Shane - Ahogy lesz úgy lesz

Lorelai & Shane

Végighallgatom, nyugodt figyelemmel. Nem gondoltam volna, hogy ez majd menni fog, még erőltetni sem kell nagyon. Talán azért, mert annyira biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog, amit elterveztem.
- Egy emberélet kontra megcsalás. Melyik a súlyosabb? – felelem vészjósló hangon, majd ismét hideg tó a tekintetem. – Mindig is király voltál másra kenni a dolgaid. Önző tett volt és kegyetlen. De ami késik, sosem múlik.
- A tükörképednek mondd ezt, és igazad is mondasz végre. – nem felejtettem el. Hogyan is tudtam volna, amikor szinte minden éjjel ordítva ébredek arra, hogy éppen apró cafatokra tépek egy ártatlant, holott nem akarom? Pár év eltelt, de a mai napig kísért.
- Akkor menj, úgyis menni akarsz. Ki tart vissza?
Nem pillantok fel, úgy intek, mintha a könyv érdekesebb lenne. Egy frászt az. Nem tudom eldönteni, hogy a sértettség, a féltékenység, megbántottság vagy az őrület beszél belőle. Az utóbbira szavazok, mikor percekkel később becsapom a könyvet és az asztalra teszem le. Nem vágom, csak leteszem.
- Értékeltelek… - a mindenem volt. Múlt időben. Szinte észrevétlenül simítok a combomon végig, amikor keresztbe teszem a lábam, hogy ismét tovább olvassak a könyvből.

//A játékot én is köszönöm! Smile

//

Shane & Lorelai

♪ Frozen ♪

Szerettem, amennyire képes vagyok egyáltalán ilyesmit érezni és egyben az egomat is bántotta, hogy képes volt ezt tenni velem. Az egyetlen ember, aki mellett változtam, az egyetlen ember, aki előtt megnyíltam, az egyetlen, akinek a társaságában kicsit félretettem azt, aki vagyok, azt a fáradt és megcsömörlött lányt, aki nem képes másra, csak hogy éljen azzal, amit tud, hogy irányítson. Mellette nem akartam irányítani mindent és minden pillanatban és végül rámutatott, hogy az élet csak akkor működik jól, ha ezt teszem, ha hagyom a dolgokat folyni a saját medrükben, akkor ez lesz a vége. Nem teszek ilyet, soha többé! Nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem, hogy kénye-kedvére tegyen, amit csak akar.
- A te hibádból halt meg... miattad történt, mert nem tudtál uralkodni magadon! - az a baj, hogy nehéz egy vita, amikor a másik fél higgadtan képes kezelni a helyzetet, te viszont teljesen képtelen vagy rá és nekem most nem megy. Nem tudok nyugodt maradni, miközben tudom, hogy nem léphetek ellene fel úgy, ahogy már megszoktam. Más módszert kell kitalálnom, ha nem áll le és nem hagy békén végre, mert tudom, hogy nem teszi majd, nem hagy nekem nyugtot, hiszen még mindig itt van.
Gyűlölöm, hogy a férfiak alapjáraton erősebbek, ő pedig úgy érzem elég sokat dolgozott azon, hogy erősebb legyen, mint amilyen régen volt, pedig akkor is részben ez fogott meg benne. Talán nem vagyok teljesen beszámítható, hogy konkrétan tetszik az, ahogy megszorítja a kezem, ahogy megcsavarja és esélyem sincs megütni, miközben egyben dühös is vagyok, hogy több ennyivel is nálam. Kettős érzés, amivel nem tudok mit kezdeni, nem csoda, hogy egyre kevésbé vagyok képes magamban tartani az érzéseimet.
- Nem az ölés, az miattad volt! Előtte... előtte leálltam... amíg veled voltam leálltam! - nem megy tovább, ez már közel van a kiabáláshoz, csak aztán szorítom össze a számat. Olyan erős a késztetés, olyan nagyon járna neki az a pofon, de nem tehetem meg, mert szorítja a csuklómat, csak néha rántom rajta egyet, mert valamit muszáj tennem, különben felrobbanok.
- Olyan nagyra tartod magad? Azt hiszed, hogy ha nem szerettelek volna, akkor elszórakozom veled annyit? Rohadtul el vagy telve magaddal Shane! Te vagy az, aki nem éreztél soha semmit, ha így lett volna, nem felejted el ezt olyan hamar. - még hogy én nem szerettem, miközben ő csalt meg? Ő mászott be az ágyunkba egy másik nővel és még engem vádol? Én mellette képes voltam jobbá válni, ő pedig... rosszabb lett. És ki tudja, hogy nem tette-e meg már máskor is? Talán igen, csak szórakozott, aztán jót nevetett a hátam mögött, hogy milyen ügyesen csinálta. Hát velem nem lehet szórakozni!
- Mert itt vagy... mert nem kellene itt lenned! Nem akarlak látni, még véletlenül sem! - végre elengedi a kezem, én pedig ökölbe szorítva engedem le magam mellé, amikor újfent a könyvét kezdi bújni. Az a rohadt könyv, hogy milyen szívesen tépném cafatokra!
Igaza van, úgy viselkedem, mint egy hisztis kislány. Nem jó ez így, nem ezt kell tennem. Nem... módszeresen kell visszavágni, nem szabad felvennem, amit csinál. Egyszerűen csak meg kell mutatnom neki, hogy mit veszített, hogy mit dobott el, amikor mást valakit fogadott a mi ágyunkba. Megemelem az állam, majd dacosan letekintek rá.
- Talán keresek egyet, biztos, hogy ebben a kócerájban sokan vannak, akik képesek értékelni, ha már te képtelen voltál. Olvass csak... és legyen szép napot... drágám! - szűröm a szavakat, de már nem remeg a szám. Nem fogom megadni neki, amit akar. Nem én! Ki akar készíteni, nem vagyok hülye, és nem fog csak úgy magától elmenni, ebben is biztos vagyok. Majd meglátjuk Shane, majd meglátjuk, hogy kié lesz a győzelem a végén, de annyi biztos, hogy nekem nem szokásom veszíteni. Végül hátat fordítok neki, még egy bájos mosolyt is az arcomra varázsolok. De nem az ajtót célzom meg, dehogy! A legközelebbi asztalhoz lépdelek, ahol a legközelebbi helyes pasit szúrom ki magamnak. Csak nem rég jött, nem volt tanúja mindennek, és nem is érdekelne, ha így lenne. Szó nélkül megyek oda hozzá és olyan hévvel csókolom, ahogy régen azt Shane-nel tettem. Talán egy perc is eltelik, mire zihálva tér szegény magához, hogy mi is történt. Nem sokat ellenkezik ezek után, amikor megfogom a kezét, hogy magam után húzzam. Persze még megkeresem előtte az én drágám tekintetét. Ő javasolta nem igaz? Ettől talán tényleg lenyugszom, levezetem a feszültséget, ahogy kérte.

//Oh, igen, imádom. ^^ És persze a doki hosszú monológjai. Smile

Ez pedig már záró részemről, ha Shane is úgy akarja, és akkor ez esetben köszönöm az újabb kört. ^^//

Lorelai & Shane

Cry for you?

Nyugodt tekintettel nézek rá, szinte a veséjéig hatol a pillantásom. Akkor ismertem meg igazán, amikor azt tette velem. Nem hiszem, hogy féltékenységből tette. Az egoját sértette. Nem tudom és már nem is akarom tudni, mert azok után, amit tett velem és főleg a lánnyal, már semmi mentsége sincs előttem. Még az sem, hogy szerettem.
- Kicsit megakadt az a lemezjátszó tű azon a barázdában, kedves. De úgy tűnik, nyugodt álsággal tekintesz minden alkalommal a tükörbe. Ne aggódj, számot fogsz még vetni azért.
Én már leróttam. Többszörösen is. Most ő van soron.
Hagyom, hogy rántson a kezén, de egy távolságnál tovább nem hagyom és megtartom a kezét.
- Te pedig megöltél egy embert. A halála a lelkeden szárad. – felelem rideg hangon és mégis annyira fagyos nyugodtan, amennyire lenyugodtam, vagy pontosabban fogalmazva teljesen ennek a célnak adva magamat. A cél, a bosszúm, amit el fogok érni. Nem sietek. Élvezni akarom.
- Valóban? – kérdezem csöndesen. Elütöm, majd megfogom a kezét és ha finoman is, de csavarok rajta egyet, csak hogy megállítsam, nem pedig kificamítsam.
- Az ölés az neked pozitív irány? Sok sorozatgyilkos az egekig dicsérné ezt a mondatod. Mennybe ne menj már. – aztán veszek egy mély levegőt.
- Tehát megjátszottad magad, nem voltál hozzám őszinte sosem. A szerelmed sem. Csak az egod, semmi más nem létezik számodra.
Miért fáj ez annyira? Az eddigiek azt mutatták nekem, hogy féltékenység és mellőzöttség, az egoja tette ezt vele. De most ez. A szája azonban remeg. A fájdalom elmúlik, helyébe kúszik valami más.
Ellököm a kezét és a könyvhöz nyúlok.
- Ha olyan baromira nem akarsz velem találkozni, akkor mi a büdös fenéért állsz szóba velem?
Érzem, hogy megakadtunk és az a bizonyos tű tényleg recsegve ismétel csak pár mondatot. ~Istenit neki…~
Márpedig nem megyek el. Az uszodarészből elmentem, innen nem fogok. Olvasni és enni jöttem ide. Hátradőlök a széken és falatozni kezdek.
- Akarsz még valamit mondani? Kezd egysíkúan unalmas lenni a szóismétlésed. Nem tudsz ennél többet? Miért nem kefélsz meg egy helyes, magadkorú kistaknyost? Biztosan értékelné, neked pedig kicsit helyére kerülne az a csöppnyi eszed. Már ha volt ilyen.
Múlt időben jelzem, tehát feltételezem, hogy régebben sem volt. Újabb sértések, újabb tüskék. Egyik sem érzelemmel fűtött, legfeljebb a lekezelésé és az unottságé. Módszeresen gondoltam sok mindent végig, hogy miként fogom az őrületbe kergetni, és elérni a bosszúmat. Ez is egy kis adalék és még csak a kezdeteknél járunk. Mégis, a háttérből, bennem hangfoszlányok érnek el, amit nem értek, de annyit tudok, hogy nem a jéghideg bosszúszomj az.

//Heroes, taxi jelenet, napfogyatkozás. Rlz. Cool

//

Shane & Lorelai

♪ Desert Rose ♪

Ha hallanám a gondolatait nevetnem kéne. Még hogy nekem akarta adni mindenét, még hogy olyan nagyon szeretett, miközben elég volt egy kevés ital és máris sikerült elcsábulnia. A saját ágyunkban! A mi ágyunkban csinálta, még arra sem volt képes, hogy legalább elmenjen a csajhoz, vagy tudom is én. És akkor ne legyen kiakadva?! De ki vagyok... nem vagyok, voltam! Már nem érdekel, egyáltalán nem izgat, hogy kivel mit csinál. Ő már senki a szememben, és épp ezért nem kéne itt lennie, mert túl sok régi érzést szakít fel, olyanokat, amiket nem akarok érezni, amiket elfelejtettem, mert el akartam felejteni.
- Ártatlan... ne nevettess! Lehet, hogy nem vagy gyilkos, de attól még nem vagy valami kis ma született bárány. - megcsalt, engem... ez számomra épp elég nagy bűn, amiért ilyen büntetést kapjon és ne játssza nekem itt a rohadt mártírt, mert nem fog érdekelni, egyáltalán! Gondolkodnia kellett volna, nem inni, nem játszani el a bizalmamat és akkor nem járt volna így, ez ilyen nagyon egyszerű!
Nem vagyok annyira vulgáris, hogy köpködni akarnék, meg sem fordul a fejemben. Csak kicsit rántom vissza automatikusan a csuklómat, amikor ő magához rántja, de nem erősen. Nem állok le vele itt harcolni, vagy nem most, és amúgy sem félek a tekintetétől, egy kicsit sem!
- Olyan nagyon szerettél, de az nem jelentett nehézséget, hogy félrekefélj igaz? A mi ágyunkban! Nézd el nekem, ha nem hatódom meg. - igen a szavába vágok valahol félúton és nem érdekel, ha ez nem tetszik neki. Nehogy már kioktasson. Az is csak egy pillanatnyi bizonytalanságot ér el nálam, hogy nem árult el, amúgy se hitték volna el neki nem igaz? Ne legyen olyan nagyra magával csak e miatt! Az utolsó szavainál viszont már jóval erőteljesebben emelkedik a mellkasom, mint annak előtte. Ez már olyasmi, ami tényleg sok nekem, ami nagyon sok. Nem tehetek róla, de emelkedik a kezem, valahogy ösztönösen, és ha nem fogja meg, akkor csattan a pofon az arcán. - Csak miattad változtam pozitív irányba, csak miattad fogtam vissza magam, úgyhogy rohadtul nincs szükségem senkire. A szerelem egy rohadt átverés csak, nekem ugyan nem kell! - nem kiabálok, de nem sokon múlik. Látszik, hogy remeg a szám, látszik, hogy képtelen vagyok olyan higgadt maradni, mint ő. Soha sem voltam az a típus, aki csak úgy magába tudja zárni az érzéseit, most sem megy.

//Imádom a dalt, amit linkeltél és sose tudtam, hogy ki énekli. *-*//

Lorelai & Shane

In your Eyes

Annyira baromi jó érzés látni, hogy szétrobban a dühtől! Megérdemli. Szerettem, mindenemet neki adtam volna és ő pedig azt teszi az első pillanat hevében, ami az egész életemet tönkre tette. Francért nem nyírt ki akkor már inkább.
Lustán pillantok fel rá, a tekintetemben gunyoros mosoly.
- Már voltam ott. Te küldtél oda, ártatlanul. Nem emlékszel? – Hagyom, hogy lecsapja a könyvet, ezáltal közel kerül hozzám. Nagyon közel. Becsúszott a kis csapdába a kismadár. De még csak lustán tekintek rá, hagyom, hogy kimondja a meggondolatlan szavait.
Ahogy befejezi, elkapom a csuklóját, amivel a könyvet csapta le és magam felé rántom egy kicsit, hogy kénytelen legyen velem szemezni. Ha köpni próbálna, akkor lejjebb rántom, hogy lefejelje az asztalt. Nincs bennem szánalom. Az a kéz, ami lefogja a kezét, valaha azon akarta hordozni, a világot a lába elé borítani.
- Közöd nulla, kisanyám, hogy miért ide jöttem. Az pedig, hogy jó ember nem vagyok, te tehetsz róla. A te képességed tette velem azt, hogy kinyírjak valakit és bűnösnek tartson a világ. De én még akkor is voltam fair és tartottam a pofám, vállaltam azt, amiben vétlen vagyok. Miattad. És te jössz nekem azzal a vakerral, hogy nem vagyok baromi jó ember? Nézz már tükörbe, a picsába is! Hisztis kis picsa vagy, aki azt hiszi, hogy mindenki azt fogja tenni, amit ő akar. Egy nagy büdös francokat. Persze, hogy nem szeret beléd senki, még barátod sincs. Meg is érdemled. - szinte ellököm a kezét. Hangom hiába halk, a reszelőssége, baljóssága és fenyegető mivolta ott rezeg. Egy nincs benne: düh. A düh rossz tanácsokat ad, a hideg józanság pedig szokatlan kegyetlenné tesz bárkit is. Volt időm ilyenné csiszolódni. De ha megkérdené bárki, mi lesz az után, hogy bosszút álltam? Fogalmam sincs.
Kimondatlanul, de bevallottam, hogy szerelemből sem árultam el, de teszek rá. Teljesen összeomlottam akkor. Az utána következőket pedig a bőrömön viselem. Szó szerint.

Shane & Lorelai

♪ Bad day ♪

Baromira elegem van és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Fűt a méreg, hogy még ezeket a kis suhancokat se tudom megszívatni. Pedig... máskor megtehetném gond nélkül, de nem... neki bele kell szólni még ebbe is, pedig semmi köze hozzá! Legalább annyi előnyöm származik az egészből, hogy az evőeszközök célt váltanak, majd végül leesnek az asztalra a srácok előtt, én pedig képtelen vagyok egy árva szót is szólni. Na nem a döbbenet miatt, dehogy is erről szó sincs, egyszerűen csak már majdhogynem remeg a szám a haragtól. Simán ellenáll nekem, simán keresztbe tesz és olyan rohadtul nagyra van magával, hogy ihaj, ami tökéletesen látszik rajta, ahogy a hülye könyvét bújja. Rohadna meg a kezében az a nyüves könyv, de komolyan!
- Menj a francba Shane! - ha jól sejtem erre úgy se fog reagálni, ennyire már sikerült kiismernem ezt az új "kemény vagyok" énjét. Ez pedig csak még inkább felhúz. Nem megy még egy falat le a torkomon, egyszerűen csak felpattanok, ha már végre a hülye kölykök is leléptek és ha már annyira akarta, akkor szépen az asztalához vonulok. Na cseppet sem királynői járással, majdhogy nem trappolok. Kész csoda, hogy még nem robbant el az agyam a méregtől. Egyszerűen csak lecsapom a könyvet az asztalra. Közel vagyok hozzá, hogy cafatokra tépjem, de egyelőre csak lecsapom.
- Mi a jó életnek kellett idejönnöd? Úgy játszod itt a bosszúszomjast, mintha te olyan baromi jó ember lennél... Hát cseszd meg, nem vagy az! - remeg kissé a hangom, de még annyira képes vagyok türtőztetni magamat, hogy ne kiabáljak, inkább vészjósló az a csendes hangnem, amiben beszélek. Dühít, hogy nem tudok vele semmit sem tenni és a tehetetlenség néha sokkal-sokkal kiborítóbb, mint ha legalább teszel valamit, de nem sikerül. Nem... nem tehetek ellene semmit, és ezt lassan kezdem felfogni, legalábbis a hagyományos módszerekkel nem.

Lorelai & Shane

Bad name

A zavart és szúrós tekintetek hadában nyugalommal ácsorgok, mintha a világ összes ideje az enyém lenne. Mert az is. Újabb kudarc a sértett királylány részére és még hozzá elég nyilvános. Belül nagyon is kaján vigyor terül el bennem, terpeszkedik és jól érzi magát. A kölköt se sajnálom, mindenkinek megvan a maga rosszasága. De elég gáz lehet, ha rájössz, nem tudod uralni a tested. Az én játékszerem is a gyerek, de még nem tud róla. Nem is fog.
- Szívesen, máskor is, csak miattad. Érted… – gunyoros hangnemben válaszolok, de a srácot nézem, egyértelműen kifejezve, hogy tulajdonképpen miért is állok itt. De legfőképpen azért állok közéjük, nem azért, hogy megvédjem bármelyiket is, védje a tököm. Nyilvánosan most megtettem mindent azért, hogy ne legyen balhé, nem mondhatják, hogy nem igyekszem. Igyekszik a lazac íváskor, de hogy engem nem érdekel, mit csinálnak egymással.
Az összeszorított száj és az elfordított fej megérte mindezt. Kis káröröm, de nekem ez most elég. A nagy lerohanásban semmi élvezet nincs. Mint amikor a légynek először az egyik szárnyát, majd a másikat téped ki, és végül jönnek szép sorba a lábai, miközben baromi komoly pofával és tök közömbösen nézed végig a szenvedését és ezzel a halálra ítélését is. Nagyjából ilyen képet vágok most én is.
Fel sem pillantok a reccsenésre, csupán a hüvelykujjamat mutatom fel, egy „klassz volt fiúk” jelzésként.
- Bocs, de ez fordítva volt inkább. Mindenki látta.
Vetem oda. Látom, ahogy a kölyök feláll és beöklözi az üveget. Megtehetném, hogy szívatom életem tönkretevőjét és őt küldöm az ablak felé. De mindent csak módjával. Egy dühös kamasz fiú sok mindenre képes és nekem nagyon kapóra jön most ez.
Látványosan becsapom a könyvet és felkönyökölök az asztalra, megtámasztom a fejem.
- Ennek már lesznek következményei, édes.
Tekintek Lorelaira. Bár diákként vagyok itt, részben felügyelet alatt is, felnőtt vagyok, akinek közbe kéne lépnie. De hopszli, hát nem tudtam, mert ugye annyira gyorsan történtek a dolgok.
Az evőeszközre azonban már sóhajtok egyet.
- Szeretnék végre nyugodtan enni és olvasni közben. Olyan nagy kérés ez? Menjetek a grundra rosszalkodni, ott legalább nem vagyok.
Visszatükrözöm a képességet, ami azt jelenti, hogy asztalnál ülő srácok evőeszközei a levegőbe emelkednek és feléjük szegeződnek, míg Lorelaié hangosan koppannak az asztalon.
- Na szóval. Úgy ugráljatok, hogy ha valaki lendíteni szeretné a cuccot, az belé fog állni. Ennyi volt mára a móka, húzás. Verjétek meg akkor, amikor nem vagyok a közelben, de most olvasni szeretnék és enni.
Még a fejemmel is biccentek kifelé, eléggé előveszem a börtönös keményfiú testbeszédet és szöveget. Van honnan meríteni, így a banda tagjai pillanatnyi egymásra nézés után úgy döntenek, hogy inkább távoznak.
- Megmondtam, hogy nem fogsz tudni szórakozni velem.
Tekintek Lorelaira, majd kinyitom ismét a könyvet és belemélyedek. Belül azonban röhögök, mint a fakutya. Megérdemelte a kis boszi.

Shane & Lorelai

♪ A sense of expectation hanging in the air ♪

Pedig milyen szép is lett volna! Úgy vártam a csattanót, a szó szerinti csattanót, de a kis srác mégis felém indul meg. Rendben, mást kell kitalálnom, nagyon úgy fest, és ki is fogok, efelől senkinek sem lehet egy cseppnyi kétsége sem. Az utolsó pillanatig várok, amíg a kis srác már egész közel ér, hogy aztán végül semmissé tegyem a parancsot, amit neki adtam ki. Zavartan pillant rám, én pedig csak rendkívül szúrósan nézek Shane-re, aki érthetetlen okból kifolyólag állt közénk, mikor már majdnem lendült az az ököl. Nem haltam volna bele egy ütésbe, igazából hidegen hagy az egész... Nem, csak próbálom ezt bemagyarázni magamnak. Baromira zavar, hogy nincs hatalmam felette, el sem tudom mondani, hogy mennyire.
- Szép, hogy így aggódsz értem. - vetem oda, miközben ő visszaül a helyére és újra kinyitja maga előtt a könyvet. Még hogy vágyom a társaságára! Már a feltételezés is felháborító! Csupán az zavar, hogy itt van, mert nem kéne így lenni, mert nem kéne hogy újra lássam és végképp nem kéne ilyen haragot kiváltania belőlem. Nem érdekel már... nem... érdekel! Összeszorítom a számat és tüntetőleg elfordítom a fejemet, miközben az előbbi kölyök még mindig kissé értetlenkedve lépdel vissza az asztalához, csak épp nem megy ez ennyire egyszerűen. Ez egy mutáns suli, nem pedig a jól megszokott kis játszóterem, ahol azt teszek, amit akarok. Nyíltan nem okos dolog itt másokat befolyásolni, és nem is szoktam, csak amikor túlságosan elborul az agyam.
- Eszem ágában sincs veled ebé... - itt marad abba a mondatom, amikor reccsen alattam a szék és szó szerint ripityára törik, miután egy csendes tűzgolyó kivitte a lábait, én pedig a földön kötök ki. Kell pár pillanat, amíg felfogom, hogy mi történt és persze amíg ellepi az agyamat a vörös köd. Persze, hogy meglátom a széles mosolyt a srác arcán, aki épp hogy csak most ült vissza a haverjai mellé. Dühösen porolom fel magam és állok fel. Azzal sem foglalkozom, hogy minden bizonnyal a törött szék valamelyik kis szilánkja szépen felhasította a vádlimat, így kis patakban csorog belőle vér.
- A jó édes anyukáddal szórakozzál hülye gyerek! - leporolom magam és már mozdul is a kezem. Nem, velem nem lehet szórakozni! És végképp nem lehet pont előtte kikezdeni velem, meg padlóra küldeni. A kölyök elindul szépen előre, amíg el nem éri az ablakot, aztán tükrözve az én mozdulataimat emeli szépen az öklét, hogy becélozza vele az üveget. Méretes üvegtábla, elég kellemetlen következményei lehetnek annak, ha abba belebokszol. De legalább ijedten néz rám, ami határozottan elégtétel. Felszökik kissé a szemöldököm. - Kérj bocsánatot! - miért van az, hogy sokan azt hiszik, hogy a másik nem mert megtenni bizonyos dolgokat? Ő is csak megrázza a fejét, úgyhogy lendül az ökle, csak az a hülye haverja ne fogná le a kezét. De ez még a kisebb gond, mert közben a levegőbe emelkednek előttem az evőeszközök, és szépen nekem szegeződnek.
- Te kérj bocsánatot! - eszem ágában sincs csak úgy leállni, hogy ezek itt lenyomjanak csak azért, mert többen vannak? Nem, ez nem történhet meg! Két fő... nem vagyok benne még annyira profi, erősebben kell koncentrálnom és a srác persze erősen próbál ellenállni, de akkor is el fogom érni, hogy elengedje a haverja öklét. Az evőeszközök meg... hidegen hagynak.

Shane & Lorelai

Broken Wings

Ha észre is venném, sem foglalkoznék vele azon kívül, hogy jót vigyorognék és tovább haladnék a szék felé, hogy ledobjam magam a székre és olvassak. Ha voltak is a közelben, általában igyekeztek úgy ülni, hogy ne vegyem őket észre. A modorom bejárta az iskolát, de még nem esett le nekik, hogy nem bántottam senkit. Ilyen téren meghúzom magam, hiszen erre ígéretet tettem és komolyan is veszem. Nem csak az ígéret miatt. Ha valakit fogok bántani, az csak egy valaki lesz. Talán, hogy a magam kínján enyhítsek. De már nem hiszem, hogy el fog múlni. Az elégtétel viszont örömet fog okozni.
A kaja és a könyv most elsőbbséget élvez, tojok a környezetemre. Egészen addig, amíg meg nem látok a szemem sarkából egy gyanús mozgást. A reflex megvan, lustán felé fordítom a fejem. A kisrác kicsit zavartnak tűnik.
- Minden rendben, öcsi?
Nem tudom, válaszol-e, csak annyit látok, hogy elindul Lorelai felé. Tudtam, hogy nem bírja kihagyni.
- Ez most komoly? Többet nem tudsz?
Tekintek Lorelaira unottan. A képességem az, hogy visszatükrözi a forrásból a célszemély felé kiinduló támadásokat, vissza, a célszemély felé. És hogy ez most egy tűzgömb, vagy egy személy egy bal vagy jobb horoggal történik, az már mindegy. Ha Lorelai nem állítja le a fiút, akkor bizony az ő orrát töri be.
- Fogalmad sincs, mire vagyok képes. Ha nem hagyod abba, veled fogja megtenni. Én szóltam. – tekintek rá, miközben széttárom a karom.
Ha a srác tovább megy, akkor közéjük állok, talán már éppen az öklét emelné. Az egyik fiú feláll, hogy segítsen, de feltartom a kezem.
- Megoldjuk. – aztán Lorelaira tekintek és visszarakom a székre a lábamat, kényelemben.
- A te döntésed, mint mindig. A következményekkel együtt. Gyerekes vagy. És önző. Ha ennyire vágysz a társaságomra, miért nem ülsz az asztalomhoz?
Visszateszem a könyvet magam elé. Egy frászt olvasok, csak úgy teszek. Az étvágyam nem ment el. Feltámaszkodom az államra és várom a fejleményeket inkább.

Shane & Lorelai

♪ Just a game ♪

Oh, hát persze nem nem kicsit akasztott ki azzal, hogy csak úgy megjelent a suliban. Nem kéne itt lennie, nagyon nem! Csak sebeket tép fel, rossz emlékeket szakít fel bennem, amit nem akarok átélni. Ha ennek elkerüléséhez arra van szükség, hogy csúnyább eszközöket is bevessek, akkor meg fogom tenni, csak még ki kell találnom, hogy mi lesz az. Rá nem hathatok, ez sajnos így van, de attól még másra igen, hogy... törjön ellene nem igaz? Épp ilyesmin töröm a fejem az egyik szélső asztalnál ülve és a nagy gondolkodás miatt főként csak turkálom az ételt. Jó azért nem az látszik rajtam, hogy nem ízlik, csak túlságosan a gondolataimba temetkezem és nehezen tudok most az evésre figyelni. A rántott húst már összevágtam magamnak, és néha egy kis rizzsel együtt bekerül a számba belőle, de nem rohanok túlságosan most az evéssel, egyébként is ráérek, nincs mára túl sok programom.
Akkor mosolyodom el, amikor meglátom az ismerős arcot belépkedni az étkezőbe. Na persze nem azért, mert olyan nagyon örülök neki, erről szó sincsen. Egyszerűen csak meglepő, hogy pont azon töröm a fejem mit művelhetnék vele, amikor pont megjelenik. Vannak még páran az étkezőben rajtunk kívül és ennek végképp nagyon örülök, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Szélesedik kicsit a mosolyom, ahogy leül és gondtalanul kezd el könyvet olvasni. Egy pillanat alatt eszembe jut, hogy mivel tudnám őt megzavarni és még olyan nagyon koncentrálnom sem kell hozzá, legalábbis nem látványosan. Kicsit hátradőlök, ahogy újabb falatot tolok be a számba. Jókedvűen kezdem el rágni, Shane pedig azt veheti észre, hogy a szomszéd asztalnál ülő kissé vézna srác feláll és célirányosan felé indul el. Jó ezt talán még nem veszi észre, de azt igen, amikor megkocogtatja a vállát, hogy forduljon felé, mintha csak kérdezni akarna tőle. A tekintete persze kellőképpen riadt, akkor meg főleg, amikor a keze önálló életre kell és egy olyan jobb horoggal mos be az én drágámnak, hogy komolyan nehéz megállnom, hogy ne törjek ki hangos nevetésben és ne hívjam fel magamra a figyelmet vele. Továbbra is csak lazán hátradőlve figyelem az eseményeket, ahogy a kölyök megkövülten áll, és nézi a saját öklét, ami talán Shane esetleg eleredő orra vérétől koszos, netán eleve fájlalja, mert ránézésre szerintem még soha életében nem ütött meg senkit sem. Újabb falat kerül a számba, aztán egy korty narancslével öblítem le. Talán mégis érdekesen alakul ez az unalmas nap? Azért ha Shane egészen véletlenül felém pillantana és kiszúrna, akkor bájos mosollyal integetek neki. Úgyis tudja, hogy én voltam, engem pedig ez cseppet sem érdekel.

Lorelai & Shane

Már egy ideje itt vagyok és lassan teljes természetességgel mozogok az épületben. Mondhatnám, de nem mondom. Akárhová megyek, flancos, puccos hely, amiből baromi jól kilógok. Ezzel sem lettem kisegítve. A kedvességemről nem lettem túl megnyerő és közkedvelt a tömeg által, de ennek előnyei is vannak. Van helyem az étkezőben, például és nem kell folyton fölé hajolnom, hogy elvegyék. Még a végén kikupálódok.
Ami azt illeti, azelőtt sosem voltam ilyen nyers. Normális srác, akinek nagy arca volt, legfeljebb. Odafigyeltem másokra, még ha nagyon kedves sosem voltam. Megtettem, amit kell, dolgoztam, tudtam, hogy a szomszéd néni macskájának mennyi tejet vigyek, ezzel ki is merült a jópofizásom, de legalább…
Olyan mindegy, az már sehol sem volt és lesz. Oda soha többé nem mehetek.
A rémálmaim viszont visszatértek. A pár év börtön keménysége, azután pedig a kísérletek jó egy éve egyike sem volt habos cukros leányálom. A képességemet az az éjszaka indította be, de csak a börtönben jelent meg. Teljesen ki voltam, amikor rájöttem, van képességem, de akkor még nem tudtam használni. Meg tudtam volna menteni azt a lányt. Ezzel és a börtönnel élesen megváltoztam.
Az ebédlő már nem hatott meg, miután sokadjára léptem be. Ledobtam magam az egyik székre és feltettem a másikra a lábamat. Éhes voltam, de most volt időm, egy könyvet markoltam fel és kényelembe helyezkedve, falatozni kezdtem, miközben az könyvbe mélyedtem. A börtönben szoktam rá és ott volt olvasni időm, rendesen.

Tárgy: Re: Lorelai és Shane - Ahogy lesz úgy lesz

» Shane & Lorelai
» Shane & Lorelai
» Lorelai Waters
» Alysa & Lorelai - Utcai verekedésre fel
» Shane és Amy