Wanda Maximoff

"Nobody knows that she's a lonely girl
And it's a lonely world..."

Userinfó:  Főkarakter

Név: Wanda Maximoff
Mutáns név: Skarlát Boszorkány
Születési dátum: Washington, 1966. január 20.
Besorolás: Független
Képességek: Valóság-manipuláció

Elsődleges képesség: Valóság-manipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Mutáns ereje abból áll, hogy képes befolyásolni az események valószínűségét, ezáltal váratlan, de lehetséges eseményeket képes létrehozni. Képes rövidzárlatokat okozni, falakat leomlasztani, tüzeket gyújtani vagy eloltani. De képességeit nem tudja uralni, gyakran az indulatai miatt aktiválódnak, így nem biztonságosak sem rá, sem a környezetére nézve. Részben azért ilyen labilis a képességeit illetően, mert ezek megmutatkozása volt az oka annak, hogy az anyja intézetbe záratta őt.
Képesség távlatai: Mivel nem képes uralni az erejét, így ez még a jövő zenéje, de idővel megtanulhat molekulaátrendező berendezéseket zavarni, fémek hirtelen megolvadását okozni, szétoszlatni energiamezőket, mozgó tárgyakat eltéríteni, és hasonlók. Ez elég bizonytalan és kiszámíthatatlan, hisz ehhez előbb le kell küzdenie a benne tomboló dühöt.

Jellem: Labilis. Ezzel az egyszerű szóval el lehet mesélni rólam mindent, úgyhogy jobb lenne, ha erre senki sem lenne kíváncsi. nem szeretek magamról beszélni, a családomról meg pláne nem, pedig a jellememhez és a viselkedésemhez nekik nagyban közük van. Nem vagyok az az én központú, öntelt, elkényeztetett virágszál, mint amilyennek tűnök. Vagyis, tűnhetnék. Nem beszélek sokat, csak amennyit kell. Nem megyek mások idegeire azzal, hogy órákat beszélek a hülyeségről és egy biztos. Én sosem fogom megkérdezni senkitől, hogy vágja-e a karatét vagy azt, hogy miért van ott, ahol. Az nem én lennék. Senkit sem érdekelnek a dolgaim, így engem sem másoké. Mindezek ellenére elég hirtelen haragú vagyok és lehet, hogy az egyik pillanatban még nem szólok az illetőhöz, vagy kap egy kedves mondatot, a másikban pedig felgyújtom, mert valami hülyeséget mondott, vagy csak nem tetszik a zene, ami a rádióban megy. Elég keménynek tartom magam, kevés dolog tud meghatni, legalábbis kívülről ez látszik, pedig nagyon érzékeny lelkem van, csak én nem sírok mindenen, mint a többi lány, hanem jól megverem azt, aki bántott. A képességemnek hála sokan félnek tőlem és én is félek magamtól, mert nem tudom irányítani, így akár magamat is elpusztíthatom.

Külső: Hát, egy biztos. Hozzám hasonlót sem látsz mindenhol. Oké, nem vagyok nagyképű, tényleg visszafogott vagyok, de a külsőmre azért adok, mert nem egy lepukkant csöves vagyok, csak intézetis. A hajam eredeti színe barna, de a vörös jobban tetszett, így arra váltottam. Nem véletlenül kaptam a Skarlát Boszorkány nevet. A ruháimon nincs semmi extra, ha olyan napom van, akkor szívesen felveszek egy fehér ruhát, de egyébként a sötét, mély színeket kedvelem, amik tökéletesen visszaadják a személyiségemre jellemző dolgokat. Viszont nem viszem túlzásba, plusz pénzem sincs drága cuccokra, hisz zsebpénzt azt nem kapok. Lopni meg nem lenne szerencsés, mert akkor az intézetből egyenesen mehetnék a börtönbe, azt meg inkább kihagynám. Egy szóval nem vagyok a feltűnés híve, hogy minden szempár rám szegeződjön. Az ezüstös, csillogó, diszkós ruhákat meghagyom másoknak, ahogy a túlságosan csajos, idegesítő ruhákat is. Ami viszont semmilyen körülmények között nem maradhat el, az a nyaklánc és karkötő. A kiegészítőkért odáig vagyok, de komolyan. Bár azokból sem az ilyen nagyon feltűnőek, hanem a sötétebb, láncos, vagy éppen bőrből készült változatok tetszenek. Nem nézek ki úgy, mint egy átlagos, velem egykorú lány, de nem is vagyok az. Nekem nem volt családom, hogy anyuci és apuci megvegyen mindent, amire vágyom, úgyhogy nekem csak ez jutott, akinek nem tetszik, az ne nézzen rám…

Előtörténet: Egy újabb nap az intézet falai között. Öt éves korom óta itt dekkolok, de amíg nem leszek nagykorú, addig nem mászhatok ki innen. Mármint, nem szó szerint, mert nem terveztem kimászni az ablakon… megint. Már próbáltam megszökni, de az ablakokra rácsok kerültek, mert nem én voltam az egyetlen, aki meg akart lépni erről a lepratelepről. Gyűlölök itt lenni és gyűlölöm azt is, aki idejuttatott. Azt mondják, hogy egy anyának akkor is szeretnie kell a gyerekét, ha az nem éppen olyan lesz, mint amilyenre számított. És az én anyám hol volt, amikor ezt kitalálták?! Szerintem, neki az ész osztásánál csak a luk jutott. Sőt, egészen biztos vagyok benne. Régebben, amikor kicsi voltam, gyakran álmodtam azt, hogy otthon vagyok, de mindig felébredtem és a macim, amit az ötödik szülinapomra kaptam, nem volt sehol, ahogy anya és Pietro sem. Már alig emlékszem az arcukra, csak arra emlékszem, hogy nagyon sírtam és nem akartam elmenni otthonról. Én esküt tettem az istenre is, hogy megváltozom, jó leszek, olyan leszek, mint a többi lány, de anyut nem igazán hatotta meg, így bedugott az intézetbe, hogy véletlenül se tudjak kimenni és itt még látogatni sem szabad. Egyik szülő sem akart magának, pedig nem mondhatnám, hogy rossz üzlet lennék, hisz nem vagyok én se ronda, se nagyszájú, csak éppen kezelhetetlen. A nagy gondolkozásból aztán egy hang térített magamhoz.
-WANDA!!!! VONSZOLD IDE A SEGGED, KAJA!!!! –juhú, megint moslék van. Itt nem azok az illatok szállnak, amik otthon, egy kedves kis családi körben, hanem ezek undorító, ocsmány bűzök, ráadásul ezek nem is mind a kajából szállnak, hanem a hülye lakókból, akik nem hajlandóak fürdeni.
Csak egy sóhaj kíséretében vánszorogtam át abba a helyiségbe, amit itt étkezőnek neveznek. Csak egy szemforgatás volt a reakcióm, amikor megláttam azt a kis társaságot, ahová mindig odacsapódok. Sokszínűek, az tuti. Például ott van az a szőke csaj, akitől mind a frász kerülget. Aztán ott van az a hájfejű egyén, aki nem akar békén hagyni. A legnormálisabb tag Damon, aki azért van itt, mert a szülei nem bírták elviselni, hogy nem jár suliba, iszik és a haverjaival randalírozik. Hát, mindegy, legalább ő elviselhetőbb.
-Na, mi lesz a mai moslék? –néztem rájuk kérdőn, miközben ledobtam magam szőke barátosném mellé. De mielőtt még mondhatott volna valamit, a konyhásnő már dobta is le a tányéromra a „káposztának kinéző, de tuti, hogy nem káposzta” címszó alatt futó kaját, vagyis biztosan a tányéromra célzott, csak nem oda sikerült, mert az ölembe öntötte a forró trutyit, amitől éreztem, hogy megint rám tör az idegesség. Egy határozott mozdulattal kaptam el a csuklóját és én tényleg nem akartam neki komolyabban ártani, a keze mégis meggyulladt, amit aztán hatalmas kiáltozás, rémület és szitkozódás követett, egy nagy pofon, majd a kevés cuccommal együtt az utcára hajítottak és úgy tettek, mintha soha nem is láttak volna. Hát, kint vagyok. És már tudom, hogy mi lesz az első dolgom…