Gyakorlóterem

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szer. 3 Jún. - 8:35

Raven & Eric

Mindig is szokásom volt Ravent meglepni a birtokon különösebb bejelentés nélkül, úgy járkálok, mintha én magam is háziúr lennék. Rányitok, és csak minimálisan lepődik meg, hiszen nincs mit szégyelnie. Az eredeti testén nem is visel ruhát egy jó ideje, a nemi jellegei szinte pikkelyes páncél alá rejtőznek, viszont sokkal fenségesebb teremtmény, látvány, mint bármelyik másik női egyed. Való igaz, szőkének se utolsó, nekem aztán oly mindegy, hogy melyik énjét hozza felszínre, ezúttal amiért keresem amúgy is más alakot kell ölteni. Nem vagyok telepata, hogy megérezzem, merrefelé járhat, így végigjárkálom az emeleteket, ahol megfordulhat, a szobájában nincs. Az edzőtermek egyikében találom meg, a kék alakjában, hiszen társaink előtt nem kell rejtőzködnie, habár szokása megtréfálni másokat azzal hogy egyszerűen másnak adja ki magát. Egyszer azért elég kellemetlen volt, hogy azt hittem Charles-szal beszélgetek, és valójában Raven volt az, és pont ő került szóba. Engem aztán nem érdekelt abban az időben, kerek perec megmondtam a véleményemet, hogy egy értetlen, tapadós kislánynak gondolom, akinek még van mit tanulnia. Amikor átváltozott, nem kértem bocsánatot, fel szoktam vállalni a véleményemet. A viszonyunk nem romlott meg, tudja, hogy milyen vagyok, mindig vibrált köztünk valami éles feszültség, amelyet talán alapvető vonzalomnak, vagy bajtársi méregetésnek lehet betudni. Talán öreg is lehetnék hozzá, ám ő is baromi lassan öregszik, arányaiban még illenénk is egymáshoz. Mindegy, nem ezért jöttem. Azon kevesek egyike vagyok, akikkel ha kettesben van, szólíthatják Raven-nek. Túlságosan megszokta már a mutánsnevét, ami rendben is van így, Charles-szal is szintén a keresztnevünkön szólítjuk egymást, és csak a külvilág felé vagyunk hivatalosan is X Professzor és Magneto. Tehát Raven. Meglátom, hogy éppen fejezi be az edzést, bámulatosan rugalmas, már megtanulta kezelni a tulajdonságait, nem csak az alakváltásban emelkedik ki. Helyes, ez még jó lehet.
- Áh, Raven, ugye nem terveztél programot mára. Szükségem lesz rád. – Mélyedek el a tigrisszerű sárga szempárban, vajon visszavált arra a kékre, amelyet szintén ilyen csinosra formált, vagy marad így? Ezen mindig is gondolkoztam, hogy a szőke is egy olyan eredeti alak, amely csupán szép, vagy ő formálta ki, találta ki ilyenre, hogy másokat lenyűgözzön vele, ha már rejtenie kell a kék alakját? Az elsőre tippelnék, hiszen emberként legtöbbször így mutatkozik.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szer. 22 Ápr. - 10:29

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Csüt. 26 Márc. - 16:30

Liam & Mathis

- Ez még csak nem is ettől függ. A legtöbben nem reagálják le jól a kemény helyzeteket, akkor sem, ha elvileg tanulták, vagy kellene, hogy legyen benne gyakorlatuk. - az ember reakciói mindig változóak, lehet hogy azt hiszed, hogy valaki profi katona, de aztán mégis szószban hagy, amikor valami kemény helyzet jön, amire előtte még nem került sor az életében. Bepánikol és máris annyi a nagy tapasztaltságnak, van ez így. Nem mondom, hogy hibáztatok ezért bárkit is, de amikor az én hátamat kéne a másiknak védeni és a pánik miatt végül bajba kerülök miatta... Hát akkor azért elgondolkodom, hogy csak egyszerűbb egyedül, amikor biztos hogy nem járod meg más miatt. A szavaira már csak bólintok ezek után. Sajnos igen a többségre nem lehet építeni, de ez már csak így működik. Nincs vele baj, nem mindenki termett kemény helyzetekre, csak az a gond, amikor ezt valaki nem hajlandó beismerni és ezzel másokat hoz kellemetlen helyzetbe.
- Természetesen. Azért ne gondold, hogy nekem mindenkiről rossz a véleményem. - mosolyodom el. Nem mondom, hogy mindenkit utálok, aki csak létezik, maximum nehezen viselem el az embereket, de hát ilyen vagyok, ilyen az életem. Nem vagyok valami szociális típus, mondhatnám, hogy ezt az apámtól örököltem, de nincs így, az ember ilyenné egyszerűen a körülményei formálják és kész, nincs köze hozzá a genetikának. Persze valamelyest a jellemed alapját ez adja meg, de utána már a téged ért hatásoknak köszönhetően változol. Én is így voltam ezzel, túl sok volt a negatív tapasztalatom és egyszerűen csak ezért alakultam így, de nem lehet mindenki olyan nyílt és csupa szív, mint amilyen a professzor is. Az egyébként is unalmas lenne, én pedig soha sem akartam megfelelni mások elvárásainak.
A szavaira bólintok, igen én voltam az, aki eltűntem azon az akción. Hát igen, nem mindig sülnek el jól az események, ez sajnos benne van a pakliban, nem lehet vele mit tenni.
- Azt elhiszem, nem is gondoltam, hogy szükség lenne rá. - rázom meg a fejemet mosolyogva. Amúgy is az pont nem az a pont amit annyira lehet fejleszteni, nem olyan, mint mondjuk a hasizmod, ami attól is erősebb lesz, ha ütik. Egyébként sem az a cél most, hogy bármelyikünk is megsérüljön, én sem akarok ilyesmit, csak gyakorlás az egész. Mutatok egy-két trükköt és meg is vagyunk.
- Cseréljünk. - elengedem a nyakát, és szépen engedem, hogy ő legyen az, aki elkap hátulról. Csak annyira, hogy meg tudjam mutatni neki, hogy hová is kell nyúlni ahhoz, hogy... Egyetlen mozdulat csak, pontosan oda tolom be jó erővel az ujjamat a kézfején, ahová kell és azt érezheti, hogy a karján egyszerűen végigrohan a zsibbadás. Szinte már nem is érzi, amit csinál, én pedig egy mozdulattal ki tudok bújni a szorításból. - Csak ismerned kell a fontosabb nyomópontokat és akkor esélyük sincs ellened. - rövidke magyarázat, majd meg is mutatom neki saját magán, hogy mire is gondolok, hogy hol találja azt, amire szüksége lehet, legalábbis ehhez a fogáshoz.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 20 Márc. - 17:07

Mathis & Liam

- Ez igaz. Volt, hogy dolgoztam össze másokkal, de ők nem voltak valami… tisztes állampolgárok, mégis, egy-kettőben lehetet bízni, hogy nem hagynak ott. – na igen, ez még akkor volt, mikor nem éppen a törvényes úton voltam, mondhatni elégé…kivoltam, megtettem mindent, hogy valahogy megtaláljam az anyámat, rossz helyekre keveredtem így. – Ember, vagy mutáns, van akiben meglehet bízni, de tény, hogy azok vannak inkább túlsúlyban, akikbe felesleges hinni. – rántom meg a vállamat. A mutáns is ember, maximum kicsit más, de attól még ember, ezért nekünk is nagyon sok hasonló jellemvonásunk van, mint nekik, ugyanúgy tudunk hűtlenek, bizalmatlanok, gonoszak lenni. Csak nem akarjuk belátni. – Szerintem azért tudat alatt mindenki a legjobbra törekedik. – legalábbis én mindig így voltam ezzel, mindig azt tettem, amit kellett, nem pedig azt, amit akartam. Hányszor lett volna csak úgy kedvem lelépni, hagyni anyám keresését, de soha nem voltam rá képes, és Kanadában i s mindent azért tettem, hogy a lehető legjobb döntést hozzam meg Scarlett, és a saját számomra is. Ez éltetett ott. – De persze, te tudod, hogy mit gondolsz másokról. – meg arról, ahogy hozzáállnak, de én alapjaiban véve nem hinném, hogy az emberek ne arra gondolnának valahol tudat alatt, hogy mivel tudnak a leginkább segíteni magukon, vagy a szeretteiken.
- Ha arra gondolsz, mikor egyik pillanatról a másikra eltűntél, akkor igen. – mosolyodom el. Na igen, én ott Leah-val mentem, de ha jól tudom, akkor Tati-val kellett volna mennie Mathis-nek, viszont valamiért nem sikerült együtt bejutniuk oda, de már nem is emlékszem annyira a részletekre, csak a végeredményre. – Ez csak realitás. – rántom meg a vállamat. Szerintem rajtam kívül még elég sokan látják így a dolgokat, legalábbis én elégé kétlem, hogy van olyan, aki szerint teljesen normális az, ha egy tornádót idéz elő New York kellős közepén. Mutánsok vagyunk, de nem szerencsés magunkra felhívni a figyelmet, mert azt csak mi szenvedjük meg.
- Azért annak nem igazán örülnék, ha az ágyékomat edzenénk most. – mosolyodom el. Nem, azt nagyon nem kéne, jó a torok is, amúgy sem vagyok én kommandós, egyszerűen csak tudni akarom, hogyan vigyem gyorsan dűlőre a dolgokat, anélkül, hogy közben engem is félholtra vernének, mert az úgy nem az igazi. És úgy látszik a lehető legjobb helyen járok, mert mire észbe kapok már fojtófogásba is vett, én meg inkább lekopogom a kezén azt, hogy oké, értem én, csak meg ne fojtson itt, nem akarok elájulni, az elmúlt időben jóval többet kellett a gyengélkedőre mennem, mint akartam volna. – Igen, ezt megmutatta, de… te elmondhatnád, hogy jövök ki belőle. – már ha kilehet, mert ez így igazán kényelmetlen és kellemetlen.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szomb. 14 Márc. - 17:22

Liam & Mathis

- Ez így van, de a hely adottságai miatt itt mutánsokkal dolgozom együtt. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Voltam én katona, pontosan tudom, hogy milyen, ha ember a társad, azt is tudom, milyen ha olyan ember a társad, aki nem védi eléggé a hátadat és e miatt labilissá válik a helyzeted, mert ő nem figyel eléggé oda. De ez már csak így megy... az élet nem egyszerű, én is tudom és nem küszöbölhetünk ki minden problémát előre, de attól még tehetünk róla, hogy megpróbáljunk minél többet előre kiszűrni, és akkor már csak a váratlan meglepetések lehetnek ránk hatással, amikre maximum megpróbálhatunk felkészülni. - De törekedhetek rá, de nem mindenki elég megfontolt ehhez. - igen, ez itt a legnagyobb gond, hogy azért jócskán akadnak olyanok, akik nem szentelnek elég figyelmet a tetteiknek és pont e miatt rosszul járnak ők is és az is, aki épített rájuk. Az első lépés az, hogy olyat válassz magad mellé, akiben meg tudsz bízni, akiben okod is van megbízni, mert az eddigi tettei alapján úgy látod, hogy ez indokolt. Én csak azt próbálom kiszűrni, hogy lehetőség szerint a lehetséges problémákat minimálisra redukáljam.
- Persze, időnként kell egy társ, de... azon a New York-i balhén is ott voltál igaz? Amikor az áram rendetlenkedett. - igen, határozottan úgy rémlik, hogy akkor ő is ott volt, tehát ha kell, akkor tudok én csapatban is dolgozni akár és tudom, hogy itt ez azért valahogy mégis csak elvárás, de attól még nem teszem meg gyakran, mert sokkal könnyebben boldogulok egyedül, amikor van rá lehetőség, hogy így tegyem. - Így van, tökéletesen látod a helyzetet. - bólintok mosolyogva. Jó dolog az, amikor olyan valakibe sikerül botlani, aki logikusan kezeli ezt. Mutánsok vagyunk, de nem tehetünk meg bármit mutánsként, alkalmazkodnunk kell a környezethez, főleg jelenleg, amikor még egyelőre a világnak nem sok fogalma van a létezésünkről és ha valaki meglátna egy villámokat szóró fickót az utcán tuti, hogy vagy őrültnek gondolná magát, vagy teljesen pánikban kötné fel a nyúlcipőt. Mindkettő problémás, ha az ember épp éles akcióban van. Persze az emberek akkor is megijednek, ha a nyílt utcán lövöldözöl, de legalább nem hiszik önmagukat őrültnek.
- Mindig a torok a leggyengébb pont, no meg esetünkben az ágyék, de a képzettebb kommandósok azt védhetik, a torkot ritkábban. - tény, hogy nehezebb is hozzáférni, de ha tudja a technikáját, akkor máris rendben vagyunk. No meg, esetében elég lehet egyetlen érintés is, és ha már elérte a másik bőrfelületét, és finoman áramot vezet bele, akkor az fel se tűnik másoknak, de máris nyert ügye van. A képessége rejtett üzemmódban is rendkívül hatékony lehet. A támadás elől egy gyors mozdulattal hajolok el. A karját lendületből csapom oldalra, hogy a saját lendületének ívével kerüljön közelebb hozzám, én pedig hátulról foghassam át a nyakát. Nem szorítom erősen, épp csak annyira, hogy érezhető legyen mondhatni a fölényem. - Ájulásba tudsz küldeni egy embert így gyorsan hosszan tartó fojtogatás nélkül? Ilyesmire megtanított édesanyád? - hasznos fogás, bár ismerek ennél még hasznosabbat is, ami tovább tart és elég csúnyán kiüthetünk vele bárkit, de ne rohanjunk úgy előre.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 13 Márc. - 19:02

Mathis & Liam

- De ez mindenhol így van, nem csak a mutánsoknál. Nem vagyunk egyformák. – rántom meg a vállamat. Nem tartom magamat labilis jellemnek, de… nem vagyunk egyformák, nem reagálhatunk le semmit sem ugyanúgy, nem érezhetjük ugyanazt, nem lehetünk ugyanolyan bátrak és nem lehetünk ugyanolyan erősek sem, mint a másik. Ez jó…és rossz is. – Te sem hozhatsz mindig jó döntéseket. – na igen, mert ez amúgy is csak nézőpont kérdése, mármint az, hogy mi a jó, és hiába volt katona, ő sem tévedhetetlen, ugyanúgy hibázhat, mint én, vagy bárki más, maximum kevesebbet, mert már gyakorlott, de hát…ezért kell gyakorolnia a másiknak, hogy fejlődjön.
- Jó, hát gondoltam, hogy… nem hagyták ott a fogukat. Csak érdekelt. De gondolom amúgy is vannak olyan küldetések, amiket egyedül nem tudsz véghez vinni. – vagy kell a védelem, vagy…mondjuk akármi más, de azért sok olyan eshetőség megtörténhet, hogy rá van utálva valaki másra, igaz? Egyedül azért nem lehet mindig boldogulni, akármennyire is tapasztalt az ember. – Igen és…alkalmazkodni is kell a világhoz. Nem robbanthatok csak úgy fel egy telefonfülkét egy nagyváros kellős közepén, nem igaz? – egyrészt nem tudhatom mikor használjam, ebben igaza van, hiszen lehet, hogy olyan mutánssal találkozok, aki semlegesíti mások képességét, és ha a képességemre vagyok teljesen utalva, akkor… elvesztem. Másrészt meg amúgy sem vagyok az a típus, aki olyan rettentően sokat használná a képességét, inkább próbálok mindent anélkül megoldani, bár ennek az okát nem tudom. Talán csak próbálok minél inkább beilleszkedni, de… amúgy is, nem kell az embernek a képességét mindennap használnia, azzal csak azt éri el, hogy függeni fog tőle.
- Hát, akkor volt értelme. – mondom egyszerűen. Na nem mintha amúgy nem lett volna, én tisztelem azt, aki a hazájáért harcol, de…. nem tudom, az én fejemben soha nem fogalmazódott meg annak a gondolata, hogy majd belépjek a seregbe. Nem tudom, én…egyszerűen csak nem illenék a seregbe amúgy se. – Torok…oké, értem. – bólintok egyet. Végül is igen, ésszerű a dolog, valakinek bezúzni a nyelőcsövét elég erős kezdés, és pont elég időt is biztosít arra, hogy utána könnyedén bánj el az illetővel. Volt már, hogy ott támadtam valakit, de soha nem direkt, inkább csak….reflexből néha. – Hát…oké. – na jó, kicsit meglep, mert ha a végén nem tudja kivédeni…bár gondolom kitudja, szóval attól nem kell félnem, hogy véletlenül valami fájdalmat okozok neki, szóval be is állok egyből támadóállásba, majd lendül is a jobb kezem a torka irányába, azzal az elég egyértelmű szándékkal, hogy ütést mérjek a torkára.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Kedd 10 Márc. - 21:51

Liam & Mathis

- Mutánsok között azért nem ritka a labilis... akik lelkileg nem elég erősek, könnyen hoznak rossz döntéseket. - teszem még hozzá, afféle indoklásként, hogy miért is szeretek jobban egyedül dolgozni. Természetesen mindig vannak kivételek, akikkel jól lehet, akik tényleg hasznos társnak bizonyulhatnak, de ez elég változó, és nem bízhatsz meg valakiben csak úgy azonnal. Ahhoz idő kell, hogy elhidd, hogy minden körülmények között védeni fogja majd a hátadat, hogy nem hoz rossz döntéseket kemény helyzetben sem, én pedig eddig még nem túl sok olyan társsal voltam eddig megáldva akiről ezt rövid idő alatt elhittem volna. Pont ezért kockáztatok ritkán, vagy pedig az egyszerűbb út, hogy a kezdeti könnyebb feladatoknál kezdek új társsal, amikor még nincs annyira veszélyes helyzetre kilátás, akkor valamelyest azért tesztelni tudom, hogy mire képes az illető és hogy mennyire érdemes megbízni bele akár később is.
- Nem volt olyan rettenetesen sok. - vonom meg finoman a vállamat. Egyébként tényleg nem volt annyira sok, inkább dolgozom egyedül ,és néha egy-egy alkalommal osztanak csak be mellém valakit és igazából az többnyire elég is szokott lenni nekem. Az alapítók is tisztában vannak azzal, hogy milyen a jellemem és szerencsére nem szokták túl gyakran erőltetni, hogy mással dolgozzam együtt. Az apám se túl gyakran megy terepre másokkal, pont azért, mert ő is hasonlóan társasági lélek, mint én is. - Nem hát, főleg, hogy sosem tudhatod, mikor nincs lehetőséged használni. - akadnak olyanok, akik képesek blokkolni a képességeket és olyan helyzetek is vannak, amikor nem lőhet ő sem csak úgy villámot a tömegbe mondjuk New York belvárosában, de attól még ugyanúgy el kell kapnia azt, akit üldöz. Ez már csak ilyen, alkalmazkodni kell a normális világhoz, a kis plusz, ami nekünk adatott maradjon csak plusz és nem az az alapvető, ne csak arra építsen. Innen nézve már szimpatikus a hozzáállása.
- Igen, elég sok mindent mutattak. - bólintok egy aprót. Igazából nem lep meg, hogy ilyesmi érdekli, az viszont egy kicsit igen, hogy az anyja CIA-s volt, bár ennek sem kéne. Sokféle ember van itt a birtokon és sokféle előélettel, neki épp az jutott, amiben egy CIA-s anya szerepel és még ki tudja, hogy mi. Nem rám tartozik. - Ha gyors és hatékony akarsz lenni, akkor torokra menj, a gyenge pont mindenkinél, akármekkora az ellenfeled, ha elérted a torkát, akkor már esélye sincs ellened... vége. - térdre kényszerítheti, akár egy ütésből végezhet is vele, vagy simán elkábíthatja. Ha pusztakézzel támad, akkor minden esetben a torok a legfőbb gyenge pont. - Támadj! - és majd mutatom. Mindig is annak van több értelme, ha az ember mutatja és nem annak, ha csak magyaráz.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szomb. 7 Márc. - 0:46

Mathis & Liam

Anyám is folyton ezt mondogatta, ezért edzettet engem újra és újra, és végül is ez kifizetőd lett, hiszen elég jó fizikumom van és elég erős is vagyok, szóval…lényegében megérte a dolog, de azért sok minden van, amit nem tanított meg nekem, nem volt annyi időnk sajnos, amennyi kellett volna, de… jártam önvédelmi órákra, sportoltam, fociztam,harcművészeti órákat vettem, szóval…igazándiból tudok harcolni, a baj csak az, hogy nekem az lenne a legjobb, ha minél előbb tudnék valakit kifektetni, mert jelen pillanatban a tudásom ezt nem engedi, azt a fickót is hosszas vívódás után ütöttem ki, pedig azonnal meg kellett volna valahogy ölnöm.
- Igen, sejtettem, mondhatni…elég jó kézből voltak az információim. – na igen, az alapítókat céloztam meg a kérdéssel, és ők elmondták, hogy Mathis inkább az a fajta ember, aki jobban szereti azt, ha egyedül van, amolyan magányos farkas, és…végül is valahol érthető a dolog, ha még ráadásként katona is volt egykoron. – Hány társad volt eddig? – gondolom nem titok, de meglepődnék azon, ha egy nagy számot mondana, mert alapjaiban véve, mégis hány olyan ember van itt, akikben teljesen megbízik? Szerintem nem sok, engem például alig ismer, biztosan nem bízik meg bennem teljesen, és ezért nem tudom hibáztatni az ember legyen óvatos bár… nem hinném, hogy én lennék az, akitől tartania kellene. – Igen, tudom, hogy mi a képességed. De nem is kell, hogy a mutánst a képessége tegye. – neki nem éppen harci képessége van, ennek ellenére X-Men, de mondjuk annak nem örülnék annyira, ha Scarlett is hirtelen felcsapna X-Mennek, mert…nekem először is a biztonsága fontos. – A képességemet nem is fogom majd most használni. – ez szerintem amúgy is egyértelmű, mert nem lenne elég fair úgy a gyakorlás, de azért leszögezem most így hangosan a dolgot, bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudja, hogy mi a képességem. Elvégre … biztos van jobb dolga, mint ezt megtudni.
- Gondolom a katonaságban sok mindent mutattak. – voltam kiskoromban veterán kórházakban, ott aztán hallgattam az ódákat a harcokról, ahogy a katonák pár mozdulattal tudtak ölni…nos, nem ölni akarok elsősorban, de szeretném megtanulni azt, hogy nyerjek úgy, hogy minél kevesebb időt és energiát vesztegessek el, hogy több maradjon a következő harcra. – Anyám CIA-s volt, tanított pár dolgot, de azok leginkább az önvédelemre jók. Nekem…arra lenne szükségem, hogyan üssek valakit ki minél gyorsabban, hogy egy küzdelem ne tartson túl sokáig. –ergo, hogy nagyobb tömegek ellen, értek itt mondjuk négy-öt embert, legyen esélyem, mert már most meggyűlik a bajom három emberrel. –Szóval…akkor mivel kezdjük? – ő most itt jelen pillanatban a mester, szóval ő tudja, hogy mit csináljunk, én közben már felhúztam a kesztyűt, a kezdő pozíciót is felvettem, szóval csakis az instrukciójára várok.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Hétf. 2 Márc. - 21:15

Liam & Mathis

- Természetesen ez így van, jól látod. - bólintok egy félmosollyal. Becsülendő hozzáállás. Még én sem gondolom úgy, hogy már tökéletes vagyok, bőven van hová fejlődnöm, pedig van jó néhány év előnyöm vele szemben, de neki főleg van még miben alakulnia főleg akkor, ha a képességét már tökéletesen használja, de attól még arra is fel kell készülni, ha ez nem áll a rendelkezésére. Pont ezért támogatom, hogy az iskolában legyen harci oktatás is, még ha ezt gondolom sok szülő nem nagyon értékeli... vagy értékelnék, ha tudnák, de veszélyes világban élünk és a diákoknak fel kell készülni arra is, hogy rosszra fordulhatnak a dolguk, akkor pedig meg kell tudniuk védeni magukat, akkor is, ha a képességük nincs kéznél, vagy épp a képességük nem alkalmas erre, mint ahogy teszem azt az enyém sem.
- Igen, jók az infoid, jobban szeretek egyedül dolgozni, de ha meg van a kellő bizalom, akkor nem annyira vészes egy társ. - volt már rá példa, hogy nem volt rossz, de az az igazság, hogy felettébb kritikus alkat vagyok és épp ezért viszonylag nehéz nálam tényleg bevágódni, pedig akadt már, aki megpróbálta. Mondhatni nehéz eset vagyok, vagy tényleg csak magasak az elvárásaim, de ez érthető ha az ember terepre megy nem? A másikra kell bíznod magadat teljes mértékben, különben ott hagyod a fogadat, és ennek a bizalomnak fordítva is meg kell lennie természetesen, mert ha nincs meg akkor úgyis végetek. - Abban amúgy sem én lennék a jó mentor, az enyém nem valami harci képesség. - de ezzel tisztában van ő is gondolom, legalábbis hogy nagyjából mi a képességem, na nem mintha jelen esetben ez olyan sokat számítana. Most az a lényeg, hogy ha már itt vagyunk, akkor segítek neki, szóval le a felesleges pulcsit, az bentre nem kell. Igazából ha kinti edzést tartanánk, akkor se kéne, ahogyan a katonaságnál se volt ez annyira fontos. Ha hideg van kibírod... ne nyafogj, nem vagy lány, ahogy ugye ilyen helyeken ez működik.
- Igen, katona, és lehet róla szó. Mennyire vagy képzett, vagy... épp mennyire nem? - mert azért azt érdemes lenne tudni mielőbb bármibe is belekezdünk. Nem akarok én komolyabb sérülést okozni egy véletlen ütésből teszem azt, szóval igyekszem majd visszafogni magam és óvatosnak lenni, nem biztos, hogy jól venné ki magát, ha gyengélkedőre küldenék véletlenül egy kollégát, mert teszem azt elszámítottam magam egy kicsit. A kesztyűt persze elkapom, amikor nekem dobja, és fel is húzom. Ez is pont azért harcos, hogy ne okozzak benne komolyabb károkat még véletlenül sem. Aztán szépen felveszek egy kezdő pozíciót. Ha ökölharcot akar, akkor sem annak van itt értelme, hogy ütéseket gyakoroljunk, ahhoz ott a bokszzsák, akkor már inkább a védekezés, avagy hogyan érjük el a másikat akkor is, ha elérhetetlennek tűnik.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 27 Feb. - 19:44

Mathis & Liam

- Fejlődni mindig van hova, igaz? – nem azt akarom ezzel mondani, hogy ő béna lenne és most ezzel ő is jót tesz, hanem azt, hogy nem létezik olyan, hogy valaki tökéletes lenne, olyan ez, mint az edzés, ha folyton szeretnél edzésben és jó kondiban lenni, akkor muszáj újra és újra edzened, pont ilyen a gyakorlás is, hiszen minél többet gyakorolsz, annál jobb vagy, egy kis gyakorlás még nem ártott meg soha senkinek sem, nekem se fog, neki se fog. Az viszont biztos, hogy jobb, mint én, régebb óta X-Men, ráadásul katona is volt, gondolom ehhez mérten ügyesebb, mint én. – Úgy hallottam te jobban szeretsz…egyedül dolgozni, nem? Legalábbis nekem azt mondák, hogy te amolyan magányos farkas vagy. – ami érthető, és ez is jött le akkor, mikor először találkoztam vele, elég magának való volt, és elég hamar el is váltak az útjaink, szóval nem csoda az, ha egyedül jobban szeret dolgozni, katona, gondolom sokszor érzi úgy, hogy más csak láb alatt lenne,esetleg fél, hogy elveszít valakit, a társát ugye… nem tudom, ehhez ismernem kéne őt, de nem tudok róla a nevén kívül sokat, a foglalkozását még, hogy katona volt, illetve, hogy Eric fia, de itt meg is áll a tudomány, és nem hinném, hogy mesedélutánt akar nekem tartani. – A képességemet egész jól megtanultam használni még a diákévekben. Azaz…diákévben. – mert csak egy év volt az, nem vagyok én olyan elképesztően régóta itt azért, ami azt illeti elégé újonc vagyok, éppen ezért is lepett meg annyira, az, hogy bevettek az X-Men csapatába, mert azt hittem, hogy itt valami szabályzat van, miszerint valahány évig itt kell lenned, hogy belépj, de… gondolom akkor tévedtem, vagy valami közbeszólt, nem tudom, de örülök annak, hogy itt vagyok, előrekellett lépnem valamerre, mert diák nem lehettem már tovább, elmenni pedig nem igazán akartam, így hát ez volt a legjobb megoldás és be is jött szerencsére. – Katona voltál ugye? Mit szólnál ha… tanítanál pár trükköt? Ökölharc terén először mondjuk. – tanultam anyámtól, de ő leginkább azt tanította meg, hogyan védjem meg magam, az én harci stílusom inkább megy rá az erőre, mint a gyorsaságra, persze, tudok az is lenni, ha kell, de sokkal inkább az erőmben bízok, m int a technikában, és ezen muszáj változtatni, mert így csak úgy tudok megnyerni egy küzdelmet, hogy közben elég sok ütést e is kapok, ami soha nem jó ugyebár. Mathis katona volt, nem tudom mennyiben tanult mást, de ha esetleg igen, akkor biztosan fog tudni segíteni.
Közben én is leveszem a pulcsimat és felkapok két pár kesztyűt, az egyiket odadobom Mathis-nek. Nem bokszkesztyűk, ebben rendesen meg lehet fogni a másikat, csakis arra szolgál, hogy egy erősebb ütésből ne legyen komolyabb gond.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Kedd 24 Feb. - 16:50

Liam & Mathis

Talán, hangsúlyozom talán én is megtehetem néha, hogy szimplán csak kisegítem azt kicsit, aki megkér rá és ha már volt olyan bátor, hogy pont engem keresett fel, akkor miért ne tehetném meg? Egyébként sem dolgozom napi 24 órát, hogy ne legyen semmi szabadidőm. A tanítás nem menne, nem is igazán állna jól nekem, de attól még megteszem, amit megtehetek a birtokon élőkért. Többnyire inkább magányos feladatokkal, de néha tehetek kivételt, aztán majd meglátjuk, hogy tudok-e egyáltalán tanítani valami a kölyöknek. Igazából... nem is annyira kölyök már, nem diákkorú, bőven, sőt ha jól tudom volt már részen néhány akciódúsabb kalandban, küldetésben mindegy hogy is nevezzük, tehát nem kell félteni, hogy olyan könnyen hullana el. Persze azért kérdés, hogy minden helyzetből ki tudja-e húzni magát. Ez mindig csak idővel derül ki, még hozzá pofon egyszerűen. Akkor vagy elég jó, ha minél tovább maradsz életben, a mi szakmánkban legalábbis ez mindig így működött. A jó katona sokáig él, a rossz hamar hal meg. Persze akadnak kivételek, a hősi halottak, akik a jó ügy érdekében áldozták fel magukat egy veszett helyzet oltárán, de... olyan esetben azért mindig hozzátenném, hogy volt egy parancsnok, aki valamit baromira elszúrhatott, ha eleve olyan helyzetbe küldte a katonáit, ahonnan nincs kiút. De azt hiszem elkalandoztam kissé, és közben úgy fest, hogy már a delikvens is közeledik. Az arcomra varázsolok egy halvány mosolyfélét. Tudom én, hogy a többség szerint túl sokat vagyok komoly, de hát... ilyen vagyok, nem változom csak azért, mert valaki ezt szeretné.
- Szóra sem érdemes, van időm, és az mindenkinek jó, ha fejlődsz, nekem is. - hiszen bármikor lehet még rá példa, hogy közösen kell valahová elmennünk, hogy egymásra kell támaszkodnunk és akkor értelemszerűen szükség lesz rá, hogy tudja majd mit kell tennie. Akkor bízhatod rá valakire az életedet, akkor védi majd rendesen a hátad, ha tényleg elég képzett hozzá, tehát az én érdekem is, hogy jó legyen, sőt lehetőleg nagyon jó. - Hát akkor pontosan miről? Bár gondoltam, hogy nem arról, hiszen arra van pár tanár, aki oktathat. Harc... fegyverhasználat... taktika? - effélékben jeleskedem. Kétlem azt, hogy az évelőnövényekről, vagy a kertészkedésről akarna tanulni, egyébként se sokan tudják, hogy a kinti kertnek vannak részei, amik az én kezem munkáját dicsérik. Mindenesetre belököm előtte az ajtót és beljebb tessékelem, hogy aztán én is szépen utána lépdeljek. A pulcsit első körben le is dobom a legközelebbi fal melletti székre. Arra nem lesz szükség, itt nincs annyira hideg bent, még ha nem is magas fokozaton van a fűtés, és ha amúgy is mozogni fogunk, akkor végképp értelmetlen lenne teljesen beleizzadni.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 20 Feb. - 15:04

Mathis & Liam

Nem mondom, hogy annyira élvezem azt, hogy újra úgymond diák kell legyek, de ez most szükséges. Nem hinném, hogy olyan rossz lettem volna az első küldetésemen, de nyilvánvalóan még van hova fejlődnöm, és ezt muszáj addig megejtenem, amíg a következő küldetésemre valahogy el nem jutok, mert… mert jó akarok lenni abban, amit csinálok,és úgy érzem ennél még lehetek jobb, márpedig ha úgy érzem, hogy lehetek jobb, akkor teszek is ezért, és ez vezetett egészen odáig, hogy Mathis-től kérjek segítséget. Olyan sokat amúgy nem tudok róla, csak hogy Eric fia, illetve, hogy ő is X-Men, na meg volt már vele dolgom még egy New Yorki kiruccanás alkalmával, bár nem sokáig élvezhettem a társaságát.
Megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha csak simán elküld és kész, elvégre ő nem éppen az az empatikus ember, aki olyan elképesztően megértő lenne, de végül úgy döntöttem, hogy megteszem,elvégre mégis mit veszthetnék? Max nem segít, és akkor keresek rá valami más módot, hogy jobb legyek annál, mint ami most vagyok. Nem arról van szó, hogy gyengének érzem magam. Egyszerűen csak tudom, van még hova fejlődnöm, és Mathis katona volt, ha minden igaz. A veterán kórházakban sok mindent hallottam, így úgy döntöttem talán ő lenne a legjobb ember a feladatra.
Scarlettnek említettem, nem tudom, hogy mennyire ismeri Mathis-t, de mindegy is, nem lesz semmi bajom, csak azt akartam, hogy tudja, ha esetleg elég későn érkeznék és nagyon lestrapálva, akkor az azért van, mert Mathis minden bizonnyal a lelket is kihajtotta belőlem, ami jó, ha… nem esik át a ló másik oldalára. Gyorsan összekapom a cuccaimat, nem igazán kell sok mindent vinnem, elvégre nincs nálam pisztoly, és ami kellhet, az minden bizonnyal van ott, igaz? Úgyhogy felkapok egy fekete melegítőt meg egy fekete trikót, felé pedig magamra kapom a pulóveremet, és már indulok is, talán egy-két perccel előbb is érhetek oda, de nem kések, erre most odafigyeltem.
- Kösz, hogy segítesz. – mondom neki köszönetképpen, ahogy felé biccentek, és ha nincs ellenére, akkor kezet nyújtok felé, mégiscsak így illik, nem? – Gondolom lenne jobb dolgod is, szóval… kezdhetjük? – pillantok rá, miközben megropogtatom a nyakamat. – Nem a képességemről lenne szó. – nem, azt fogjuk rá, hogy már egész jól tudom irányítani. Most arról lenne szó, hogy tovább fejlődjek ököl harc terén, mert tanulva Kanadából, muszáj úgy megvernem valakit akkor is, ha félholt vagyok, hogy közben nem vernek engem is félholtra, márpedig Kanadában elégé zűrös volt a helyzet, már az elején elég sokat kaptam.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 20 Feb. - 13:52

Liam & Mathis

Nem vagyok tanár, éppen ezért nem is túl gyakori az, hogy olyan megkeresést kapok, hogy valakinek segítsek valamiben, főleg hogy még csak az a tipikus empatikus lélek sem vagyok, aki ezt amúgy túl gyakran önsztántából megtenné, de ha már kifejezetten felkeres valaki, akkor nem küldöm el direkt melegebb éghajlatra, főleg, hogy az újdonsült X-men palántát még ismerem is, vagy legalábbis volt már rá alkalom, hogy egy küldetésen vettünk részt, amikor még csak szimpla diákként próbálkozott. Végül is érthető, ha most fejlődni akar, ha már a felnőttek közé lépett, sőt amennyi pletykát én ismerem még valami kis barátnője is van, így hát gondolom meg van az indok, ami miatt mindenképpen szeretne is visszatérni egy-egy feladat végrehajtása után. Az ember pedig csak akkor nem hullik el, ha igazán küzd és ért is ahhoz, amit csinál.
A lényeg tehát, hogy itt vagyok, készen állok arra, hogy kicsit felkészítsem, vagy legalábbis meglássuk, hogy mit is akar tanulni. Nem vagyok profi képességek terén, az enyém sem olyan, ami jól működne harcban, nem arra való. Én magam vagyok a fegyver, éveken át tanultam, hogyan védjem meg magamat éles helyzetben, vagy... hogyan ártsak másnak, nincs szükségem rá plusz képességre. Persze e miatt vannak, akik jóval erősebbek nálam, de ha ismered mások képességeit, akkor a gyenge pontjait is fogod. Ez mindig így van, teljesen mindegy, hogy katona vagy, vagy X-men, nem számít, hogy ki az ellenség, ahogyan az sem, hogy ki van melletted. Csak az számít, hogy kiismerd az ellenfeled és a társaidat is elég jól kell ismerned ahhoz, hogy bízni tudj bennük. Ezért is vállaltam el azt, hogy akár edzem vele, akár tanítok neki pár trükköt, hiszen nem tudhatom, hogy mikor kerülök olyan helyzetbe, amikor rá kell bíznom akár az életemet is. Ebben az esetben tudnom kell, hogy mik a gyengéi, tudnom kell, hogy mások mivel hathatnak rá, mivel gyengíthetik le, különben nem tehetem fel rá egy küldetés esélyeit, vagy... akár a saját életemet.
Lassan vágok csak át az udvaron, időben érkeztem, mint mindig, és amúgy is korán kelő típus vagyok, soha nem alszom el. A korai időpont ellenére is verőfényes napsütés fogad, ez van, ha jön a tavasz, de nem zavar, legalább szépek lesznek a virágaim. Elérve a kiszemelt épületet állok végül meg. Nem öltöztem túl, még csak kabát sincs rajtam, egyszerű szürke melegítő alsó alul, felül pedig póló, ami felett egy cipzáros sötétkék melegítő felső. Más nem látszik most, a pisztolytáska sem, ami megbújik a pulcsi alatt. Erre is szükség lehet, a srác nem tudom, hogy pontosan mire is kíváncsi, és azt sem tudom még pontosan, hogy mire is képes, ha nem nézzük a képességét. Lazán nekidőlök az épület falának az ajtó mellett, és onnan figyelem, hogy mennyire érkezik vajon pontosan.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szer. 19 Nov. - 15:56

Scott& Jean

Tudom én, hogy nem így kéne ezt rendeznem, nem kéne magamba zárni a dolgokat, hanem igenis rendezni kéne, de az a baj, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nem merek beszélni a professzorral, mert félek, hogy csak még inkább kiderül, hogy baj van velem és hiába mondja, hogy mindegyikükben van egy kis furcsaság, bennem az a baj, hogy a szükségesnél több van, legalábbis ettől félek. A szigetre is valahogy odakerültem, ha más nem a fejébe, pedig erre senki se volt képes, akkor meg én mégis hogyan?
- Ez... más Scott. A képességed hibás, de az enyém talán veszélyes is, vagy én, vagy... nem tudom. Nem értem. - megrázom a fejemet. Tudom, hogy nem lesz ez könnyebb attól, ha siránkozom rajta, de mégis mi a fenét tehetnék. Az a baj, hogy túlságosan sok most a kavar a fejemben és túlságosan sok a kérdés is, amivel egyelőre nem tudom, hogy mi a fenét kezdjek, pedig igazán igyekszem rendbe tenni a dolgokat, csak hát nem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy félek... félek a válaszoktól, félek, hogy végül valami olyat találok, amivel aztán nem tudok majd mit kezdeni és akkor mi lesz? Mi van, ha kiderül, hogy tényleg valami baj van velem? Hogy veszélyes vagyok másokra? Akkor mi lesz?
- Tudom, de valahogy egyszerűbb halogatni, úgy tenni mintha még se lenne gond. - sóhajtok egyet, amikor a kezét nyújtja és végül feltápászkodom. Tudom én, hogy igaza van, szembe kéne néznem a bajaimmal, de attól még sajnos ugyanúgy nem megy. Nem vagyok elég bátor, nem vagyok elég erős hozzá, bármennyire is jó lenne. Inkább menjünk, távolabb el a birtokról, nekem aztán mindegy, hogy iszunk, vagy sem, csak kell egy kis nyugalom azt hiszem. Egy kicsit elszakadni mindentől, ami történik. Csak egy kicsit... elfelejteni, hogy mit kell majd kiderítenem, mert sajnos igaza van, nem halogathatom örökké.

//Én is köszönöm és detto! ^^//

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Kedd 18 Nov. - 17:45

Jean & Scott

Tudom, hogy a legtöbben a suliban, biztosan ő is egy bunkónak tartott, mégis úgy volt vele, hogy a bátyám kedvéért ad egy esélyt annak, hogy normális emberként kezel. Ez annyira meghatott annak idején, bármennyire is nehezen mutattam, hogy valamennyire meg akartam ennek felelni, és nem küldtem el az anyjába. Eljött hozzám a szigetre, még ha csak álmomban is, ott volt velem, tanácsot akart adni, már többször, amikor magam alatt voltam, s menni akartam. Most talán itt az idő, hogy én legyek az, aki egy kicsit is ápolja a lelkét. Ahogy a professzor is megmondta, a vezetői lét nem posztoktól függ. Akkor itt vagyok mellette, fogom a kezét, és próbálom nem felhúzni magam az arrogancia álarcát. Amennyire én látom, még az is lehet, hogy elsírná magát, ha egy kicsit keményebb lennék. Felsóhajtok, és megrázom a fejem, valahogy egyszerre sikerült vele.
- Szerinted van köztünk normális? Mindegyikünk valamiért denenerált. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Ha te selejtes vagy, akkor én mit mondjak? – A szabad kezemmel átnyúlok magunkon, és összeborzolom a haját, amolyan baráti megfontolásból. Ha nekem nem hisz, és még a professzorhoz sem hajlandó elmenni, akkor nem tudok vele mit kezdeni, csak annyit, hogy ha lelkileg nem tudja egyedül megoldani, akkor itt leszek vele, amikor éppen kellek. Ha hozzám hasonlóan kitör belőle az állat, akkor is. Ha ölni vágyna, hát együtt oldjuk meg. Bár elég nehezen nézném ki belőle, hogy ártson másoknak, de annak van értelme, ha elfojtja? Nem, én is pusztán lelkibeteg lettem, amikor játszani akartam a jófiút. Ezek nem mi vagyunk. Lefogadom, hogy a felnőtt X-Meneknek is megvan a maguk dilije.
- Világos, inkább szorongasz, hogy ne derüljön ki semmi. A vicc az, hogy mindenképpen ki fog. Ha van ott valami, akkor nem fogod elkerülni. Magadat tudnád megnyugtatni, hogy legalább szembenézel vele. Így ha van mitől félned, be fog kebelezni. – Felállok, és felhúzom őt is. Gyengéden megveregetem a vállát, többet most nem tehetek érte. Tudnia kell hogy kész vagyok viszonozni, hogy kiállt értem. Pillantásomból egyértelmű, hogy bár nem vagyok egy szent, ha nagyon muszáj, akkor képes vagyok másokért is tenni. Elhagyjuk a gyakorlótermet, és valahol elviszem. Tudom, hogy még nem nagykorú, de miután én sem ihatok, olyan helyre viszem, ahol ezt nem nézik. Ránk fér némi bour-bon.

//Köszönöm szépen, nagyon tetszett!! *.*//

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Vas. 16 Nov. - 20:49

Scott& Jean

Azért meglep, hogy leül mellém. Komolyan arra számítottam jobban, hogy inkább jól kioszt a fenébe, hogy ne gondoljak már ilyen hülyeségeket és most már hagyjam abba a nyafogást és oldjam meg a bajaimat normálisa. E helyett... tényleg megpróbál megértően viselkedni? Nagyon úgy fest és ennek azért akárhogy is nézzük, de nagyon örülök. Még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon, amikor leül mellém és megszorítja a kezemet. Azért ez jó dolog, tényleg jó dolog, mert nem akarok én még inkább kiakadni, tényleg nem. Egyszerűen csak... szeretném, ha az életem normálisan alakulna végre, ez pedig egyelőre valahogy sehogy se sikerül, pedig az elmúlt három év egész jól ment. Nem voltak zűrök, nem voltak zavaros ügyek és most persze megint pont erről van szó, ez pedig rossz hír, nagyon rossz hír.
- Jól van, csak ez az egész... totálisan kiborít. - sóhajtok egyet és nem, nem húzom el a kezemet tőle. Nem akarom és nem is lenne értelme. Tényleg valahogy meg akarom oldani ezt, tényleg valahogy túl akarok lenni rajta, csak még nem tudom, hogy mik lehetnének a megoldások. Valami kell, hogy legyen, de az a baj, hogy attól, ami van félek. A névjegykártya... vagy a professzor. Ez a két út van és én mindkettőtől baromira félek. Egyedül utána menni annak, hogy mi történt igenis baromi riasztó, a professzorhoz fordulni pedig még inkább, mert tudom, hogy így is van valami gond velem. Még a szigetről sem mertem mesélni neki, mert... mert igenis féltem, hogy megint csak az lesz a válasz, hogy vigyáznom kell magamra és az erőmre. Nem akarok más lenni, mint már eleve mások. így is kilógunk az emberek közül, én nem akarok kilógni még a mutánsok közül is.
- Nem, én... én nem akarom. - rázom meg a fejemet. Nem szeretném, ha eljön velem, akkor sem. Ez nem jó dolog, és igen szégyellném is, és mi van, ha kiderül, hogy valami baj van velem? - Félek Scott... tudod? Félek, hogy mi derülhet ki? Félek, hogy... baj van velem. A szüleim már akkor is ki voltak, amikor kómába estem hónapokra, és erre most... ez. Szerinted nem lennének totál kiakadva? Én csak... nem tudom, hogy mi a jó megoldás. - tudom, hogy nem lehet a gondokat csak úgy a szőnyeg alá söpörni, tudom, hogy az se kivitelezhető, tisztában vagyok vele, de így se jó igazán. Az a baj, hogy... sehogy se jó, hogy nincs rendes megoldás, ami használható lenne. El kell mennem arra a címre, meg kell keresnem azt a fickót és ő talán tud nekem válaszokat adni.

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szomb. 15 Nov. - 18:03

Jean & Scott

Én sem sejtettem, hogy pont egy kedves kislánnyal kezdem el majd kitárgyalni az érzéseimet, hogy mi miért bánt, hogy egyátalán nem találom itt a helyem, és hogy mennyire nem értem, hogy miért történik velem. Valahogy teljesen olyan érzés suhan át bennem, hogy pusztán porszem vagyok, feláldozható játékszer a hatalmasok gigászi játszmájában. Hiába töltöttem be a tizennyolcat, nem lettem tőle felnőtt, ez egyértelmű. Rengeteg harc van még, amit meg kell vívnom, s ahogy végül a professzor felvilágosított, nem lehet kierőszakolni a vezetést, meg kell érni a tiszteletre. Csak éppen azt nem tudom, hogyan tegyem azt. Talán úgy hogy türelmet, nyugalmat erőltetek magamra, s meghallgatom a lányt, akivel egyébként egészen jól vagyunk, s aki mellett nem is vagyok feltétlenül annyira bunkó, mint nagy általánosságban. Felállok végül, és mellé foglalok helyet, a fal mellett. Ellentmondást nem tűrően nyúlok át a kezéért, és simítom a sajátomba. Ha már barátok vagyunk, akkor nem lehetek akkora seggfej, hogy még neki kelljen mentegetőznie. Ha elhúzná, akkor nyilván tegye, erőltetni nem fogok. Az arckifejezésemből láthatja, hogy próbálok befogadó lenni az infóval kapcsolatban. Meg ha ilyen közel ülök hozzá, akkor talán a szememet is látja valamennyire.
- Akkor félreértettelek, na, nem kell kiakadni. Úgy hangott, és kész. – Nem úgy gondolom, hogy mentálisan voltak benne, nagyon is úgy tudom elképzelni a dolgot, hogy együtt volt valakivel úgy igazán testileg. Furcsának tűnik, mert mindig olyan fiatal kislányként gondoltam rá, és ha igazam van, és tényleg rámászott valaki, az azért már kicsit gáz. Oké, helyes a pofija, és még kedves is a maga módján, de akkor is, halrajként nem illik csak úgy kislányokat molesztálni a tóparton. Mondjuk én beszélek? Taccsra vágtam volna Angelát, ha mondjuk egy évvel ezelőtt találkozunk, amikor az Anouk iránt érzett vágyam, és vad haragom miatt nem érdekeltek a testi, s a lelki következmények sem. Így csak bepróbálkoztam a kiscsajnál, de nem erőltettem a dolgot, pedig akár vevő is lehetett volna a dologra. Na igen, akkor mondjuk nem ismertem még Sylvie-t.
- Mi lehetne a baj? – Próbálok annyira megértőnek mutatkozni, amennyire lehet. Azt én is érzem, hogy a lány veszélyes, túl komoly dolgokra képes, de... – És ha Xavier nézne bele a fejedbe, akkor nem lehetne valami megoldást találni? Vagy... szégyenled, ami történt? Nem a te hibád, ennyit azért tudhatnál... Ha kell, elmegyek veled, és akkor nem kell egyedül lenned.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Kedd 11 Nov. - 21:35

Scott& Jean

Az én életem sem volt kifejezetten egyszerű a suli előtt, de azóta már sok minden rendeződött és reméltem, hogy ez így is marad, de persze nem így történt, hiába akartam. Kezd az utóbbi időben minden totálisan össze keveredni, én pedig ettől már komolyan kezdek kikészülni. Ez a dolog a tóparton, meg a többi, tényleg nem tudom, hogy hogyan kéne kezelnem és nem gondoltam volna, hogy pont Scott lesz az, akinek elmesélem a dolgokat. Nem éppen ő az a tipikus lelki tanácsadó típus, akit egyáltalán érdekelne, hogy mi a gondom és nem is tudom, hogy tudna-e olyasmit mondani, amitől jobban érzem magam. Már az is kész csoda, hogy nem szúr le a lábamról a miatt, hogy az egész meg történt és hogy nem mentem egyből mondjuk a professzorhoz, hogy elmondjam neki. Ezért is figyelem félve az arckifejezését, na nem mintha attól bármi jobb lenne, de legalább nem néz csúnyán... azt hiszem.
- Jól van, bocs... én csak... sok ez az egész mostanában. - nem szórakozom szék kereséssel, csak egyszerűen a fal mellett ereszkedem le a földre és kész. Nem kell most szék. Nem vagyok a toppon és jogos, de attól még nem jó érzés, hogy ilyen élesen szól vissza, bár ahogy mondtam kész csoda, hogy nem ugatott el sokkal jobban, szóval annyira nem kéne ezt magamra venni igaz? De akkor is úgy tűnt, mintha nem is nagyon hinné el a dolgot, pedig én nem szoktam hazudni, csak én sem értem, hogy mi történt, vagy mi történik.
- Én nem... nem éreztem magamban! - jó, nem kéne ennyire elvékonyodott hangon felháborodni, de ez akkor is annyira... riasztóan hangzik. Nem éreztem ilyet, dehogy is! Vagy úgy érzi, hogy a fejemben? Mert máshogy tuti nem volt ilyesmi. - Csak olyan volt, mintha... de az egész zavaros és... azt hiszem félek. Nem tudom, hogy mi történik mostanában velem és a professzor is már mondta párszor, hogy labilis a képességem, meg ami a szigeten történt. Én... félek Scott, hogy baj van velem. - meg remek a mondat végére a hangom, de végül csak leejtem a kezeimet az ölembe, mert közben sikerült törökülésben elhelyezkedni, sóhajtok egy hatalmasat, és a padlót bámulom rendületlenül. Tényleg attól félek, hogy valami nincs velem rendben, mert ezek a dolgok még a mutáns világban sem normálisak és valahogy... valahogy muszáj lenne rájönnöm, hogy mi az egész, de nem tudom, hogyan. Félek elmondani a professzornak.

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Vas. 9 Nov. - 21:32

Jean & Scott

Az egész dolog rohadtul bonyolult. Mielőtt idejöttem volna, megvolt a nyugodt életem, amelyben ha arról van szó, kiscsajokat fektetek kétvállra, hagyom ott őket félkábultan a piától, drogtól, vagy éppen a saját sármomtól letaglózva. Aki az utamba állt, Anouk tanítása szerint felgyújtva, vagy a nyakát kitörve maradt utánam. Nem érdekeltek a szabályok, nem érdekelt a racionalitás, tomboltam, mert úgy éreztem, az a megfelelő életforma. Aztán rá kellett ébrednem, hogy mindaz, amit teszek, nem vezet sehova. Ahogyan Jean is megkérdezte már, hova tart az életem? Lényegében sehova. A viking hercegnő tombolhat, mert pár száz év múlva ha kedve szottyan változtatni, megteszi, míg én elszalasztom a lehetőséget, hogy az életben egyszer jól legyek. Talán nem kéne annyira ódzkodnom attól, amit Sylvie iránt érzek, talán nem kéne marakodnom Jean-nel, ahogyan a professzor is mondta, nekem kéne döntenem a sorsomról. Csak ebben az elcseszett világban azt sem tudom, hogy mi a jó életbe kéne fognom. Igen, a tiszteletet nem lehet kierőszakolni, de hogyan kell érte megdolgozni? Főleg, ha senki nem bízik bennem igazából. Leülök, mert már nem tudom hova tenni a dolgot, amellyel letaglóz. Karbafont kézzel pillantok rá vissza, a csúnya nézést mellőzve. Nem nagyon megy. – Nem célozgattam semmire Jean. Mindig a barátságról papolsz nekem, elhiszem amit mondasz, csak... furcsa. Nem azt mondtam, hogy nem hiszem el. – Szólok vissza élesen, valahol mindketten ugyanolyan makacsok vagyunk, de most tényleg arról van szó, hogy meg akarom hallgatni, hátha tudok neki segíteni. Amennyire látom, ő még nálam is bonyolultabb, és ha azon múlik, hogy megemberelem magam, és próbálok egyszer az életben empatikus lenni, hát miért ne tegyem? Sóhajto, és megcsóválom a fejemet, inkább ntek, hogy folytassa, mást úgysem tehetünk.
- Nem úgy tűnik, mintha valaki lett volna. Inkább valami. Hacsak nincsen valami halrajjá változó képessége. Ha fizikailag nem tapasztaltál magadon semmit, akkor lehet, hogy csak a fejedbe mászott, és azon keresztül érezed... magadban. – Furcsa, de most ettől én is zavarba jövök, pedig a szex aztán nekem lételemem, de akkor miért ilyen bonyolult beszélni a dologról. Valószinűleg azért, amit már megbeszéltünk, csak nem mondtam ki. A lány talán az első igazi barátom, akiért akár aggódhatok is. Viszont kifejezni ezt szavakkal, tettekkel rohadt nehéz. Az empátiát, szocializációt Anouk tűzzel vassal kiírtotta belőlem.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szomb. 8 Nov. - 18:03

Scott& Jean

Nem változtam, én én vagyok, csak vannak az életemben kissé zűrös dolgok, amiket én sem igazán értek. Persze már előtte is volt, de hát ezekről meg tudott, hogy külön órára járok a professzorhoz, hogy a barátnőm halála több hónapok kómába száműzött. A képességem labilis, ezt eddig is tudtam, de azt nem, hogy annyira, hogy eljuthatok gondolatban egy olyan szigetre, ahonnan senki sem tud kitörni, ahová még a professzor képessége se jut el. Ez igenis fura és az még furább, hogy még csak nem is beszéltem senkinek sem erről, csak neki. Ő pedig nem adta tovább, legalábbis nagyon remélem, de ettől még ugyanúgy nem tud róla senki sem, de bízom benne, csak már magamban nem annyira. Ki tudja, hogy mit csinálok, amikor kiesik egy időszak, mint az erdőben, meg előtte a tóparton. Túlságosan fura ez az egész és nem tudom, hogy hogyan kezeljem, ő pedig nem sokat segít azzal, hogy nagyon-nagyon meglepődik, és még értetlenkedik is, mintha én nem magyaráznék jól. Bár talán én nem magyarázok jól, de ez azért is van, mert én sem értem, hogy pontosan mi is történt ott velem, vagy úgy általában, mi történik. Arról pedig főleg nincs fogalmam, hogy kié lehet a névjegykártya, amit találtam a zsebemben.
Ő leül ugyan, de én továbbra is állva maradok, járkálok, néha megállok és a falnak dőlök, mert próbálom rendezni a gondolataimat, de nem megy könnyen. - Nem hazudok Scott, ha erre akarsz célozni, nem sok értelme enne ilyesmit hazudni nem? - ahhoz már túlságosan nyakatekert az egész, hogy én találjam ki, meg egyébként is mi értelme lenne? Nem vagyok én olyan, hogy direkt átverek másokat, nincs rá okom, őt meg főleg, amikor szeretném, ha megbízna bennem, és eddig is erre törekedtem. Meglepődik, de legalább ebből azt látom, hogy valamelyest hisz nekem, ez is már valami. Nem hazudok, ez fontos nekem, hogy elhiggye és ne feltételezzen rólam rosszat. Az... akárhogy is, de elég rosszul esne, mert nem vagyok olyan, aki direkt átverne másokat, főleg nem egy ilyen hülye sztorival.
- Mással? Én nem még... nem voltam mással úgy és nem éreztem semmit sem utána és... nem tudom Scott. Szerinted az lehet, hogy ott a tó parton valaki... Az nem lehet... csak elájulhattam, vagy... nem tudom, de az... az nem lehet. - azt hiszem láthatja rajtam, hogy a szavaitól kezdek kissé kétségbeesni. Oké, hogy éreztem dolgokat, de az csak egy érzés volt. Az már egészen más dolog, ha... ha olyasmi történt, ha valaki elkábított és... Egyszerűen ez, nem lehet!

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 7 Nov. - 19:16

Jean & Scott

Nem is tudom, hogyan kezeljem Jeant. Egyszer aranyos, cuki, akiről adott esetben lányként is gondolhatnék valahol Slyvie-vel egy szinten vagy akár barátként, máskor pedig veszélyes, de olyan szinten, hogy még én is elgondolkozom rjatam, hogy vajon mire lehet képes az erejével. Míg az én nyers brutalitásom Anouk mellett képes volt arra, hogy akár életet vegyen el, valahol mégis emberi volt. Jean tekintetében nem is tudom, hogy mit látok. Talán ő maga sem tudja, mennyit ér még, de elég durva volt az az álomút a szigeten, meg hogy a professzor is foglalkozik vele, lassan már nem tudom hova tenni őt. Bízhatom egyátalán benne? Vagy csak hagynom kéne, hogy sodródjak az árral? Amúgy is spontán teremtés vagyok, le kéne nyugodni szépen a picsába, nem számonkérni a Csodalányt, hanem leülni, meghallgatni, aztán meglátjuk mi sül ki a dologból.
Meg is teszem, keresek magamnak egy üres ágyat, a hátra dobva kezeimet leteszem, s kiváncsian figyelem a tépelődéseit. Igazából téved, mert vele kapcsolatban elég visszafogott voltam mindig, igyekeztem nem bántani a kicsi lelkét, magamhoz mérten meghallgatni őt, amikor ötletei vannak, és még saját magamról is beszéltem. Most meg kiderülne, hogy számára én vagyok a megbízhatatlan sötét alak? Hát ki érti ezt? Na persze Alex a jófiú, bezzeg vele biztosan nyalják falják egymás titokban. Nem is érdekel az egész, legjobb lenne, ha mégis inkább mennék, túlértékeltem az esetleges barátságunkat.
Mégis belekezd nagy nehezen, s engem bármennyire is kiakasztó a helyzet, érdekel a dolog. Előredőlve az ölembe ejtem a kezeimet, s úgy figyelek rá. – Az életben nem találkoztam még ilyesmivel, szinte elképzelhetetlennek tűnik, így, hogy nem voltam ott... – Elhallgatok, megpróbálom összeszedni a minimális empátiámat, azzal végülis tudok azonosulni, hogy olykor az ember az akarata ellenére bizony sötét erők áldozatául esik, olyanok befolyása, irányítása alá kerülhet, akik játékszert látnak benne, eszközt. A zavart tekintetből valami ilyesmit tudok kiszűrni. Amennyire tőlem telik, enyhültebb arcot vágok. Talán némi aggódást is tapasztalhat rajtam.
- Aham... – Bólintok, közben meg elképedve tágul ki mélykék szemem a rubinkvarc alatt. Ez hogy a jó életben létezhet? Egy ilyen cuki kislánnyal most komolyan arról beszélgetünk, hogyan élte át talán élete első élvezkedését...? Egy halrajjal? Igaza volt, tényleg nehéz mit kezdenem a helyzettel, és ez látszik is rajtam, de azért annyira nem tördelem a kezemet, mintha fordítva lennénk ilyen szituban. Ha engem akarna megdugni valami tóból kiemelkedő szirénszellem, biztosan hagynám magam, de akkor vele is valami hasonló történt? Hát nem mondom, hogy hidegen hagy a dolog, mert mostanság kezdtem én is nőként tekinteni rá, nem pedig amolyan barátként, erre azt közli, hogy valami kisértet mászott bele? Nem hangzik bizalomgerjesztően, de talán az a dolgom, hogy akkor is ott legyek vele, ha mással él át ilyesmit. Ciki, de nem árt talán először önzetlennek lennem...? Furán hangzik.
- Ha előtte még mással nem, éreztél bármi fizikai jelet? Vérzés, vagy bármit, ami arra utal, hogy már nem vagy érintetlen? – Valóban lazábban beszélek a dologról, miután nekem ez már nem annyira téma, de akkor is elég elképesztő, hogy ha a kiscsaj nem egy hús vér pasival éli át az örömöket, hanem valami megszállja. Hiszen ha ködös volt az emlék, meg még az erdőben is mászkált utána, eléggé úgy tűnik, hogy nem volt tudatában, hogy mit tett. Megerőszakolták?

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Kedd 4 Nov. - 16:43

Scott& Jean

Nyílt vagyok és barátságos, de... erről azért nehéz beszélnem, mert engem is túlságosan összezavart az egész és nem tudom magamban normálisan rendezni a dolgokat, hiába is akarom. Egyszerűbb lenne nem foglalkozni vele, de az meg nehéz, miután megtaláltam a névjegykártyát, tehát valami volt... valami miatt az hozzám került és nem tudom, hogy kitől és miért és egyáltalán ki ez a fura úrias nevű fickó, no meg hogy nekem egyáltalán mi a fene közöm van hozzá. Jó lenne egy kicsit - sokkal - többet tudni magamról, de a professzor is sokszor csak ködösen beszél, hogy még van hova fejlődnöm, meg ilyenek, miközben nem is tudom, hogy pontosan mi is a baj velem, ami miatt még annyit kéne fejlődnöm, vagy hogy miért vagyok én annyival kevesebb, mint akárki más.
Persze jó lenne elmondani valakinek mindazt, ami történt, de attól még ugyanúgy félek tőle, mert hát nem tudom, hogy Scott majd mit szól rá, hogy nem fogja-e furcsállni, hogy miket éreztem, meg mik történtek velem. Persze képes lenne megsértődni a miatt, hogy nem tálalok ki neki csak úgy azonnal, de hát senkinek se mondtam el, még Alexnek sem, pedig vele azért közelebbi kapcsolatban állok, mégis csak nagyon jó barátról van szó, Scott pedig lássuk be, elég gyakran... szemétkedik velem. Még ha nem is szándékosan, de akkor is ezt teszi. Én próbálok vele nyitott lenni, de nehéz, főleg egy ilyen témában, amitől csak totálisan összezavarodok.
Ezért nézek rá kétkedve és persze aggódva, miután elmesélem legalább nagyjából az egész kis zűrömet, ami történt. Nem tudom, hogy mit fog rá egyáltalán reagálni, vagy hogy érti-e majd, de elsőre nem vagyok benne biztos. - Tudom. - de akkor se tudtam tenni semmit. Valami megállíthatatlan érzés vonzott oda, hogy megérintsem a fizet, meg a fura halrajt, vagy mi is volt ez. Pedig igazán próbáltam ellenállni, de egyszerűen nem ment. Úgy érzem azért, hogy tényleg nem pontosan érti az egészet, hogy mit is éreztem, hogy mi mentem keresztül, pedig... akarom, hogy értse, ha már elmondtam neki, ha már nagy nehezen ki tudtam nyögni, akkor így lenne fair, hogy megpróbál valamit mondani rá, csak épp attól félek, hogy Scottól a legjobb esetben is csak fejmosást kaphatok, nem pedig bátorító szavakat. - Csak a forma volt olyan, mint egy arcé, olyan volt mint egy apró halakból álló halraj, vagy ilyesmi. - bár azt hiszem nem ez számít most, nagyon nem ez a lényeg, hogy mi volt a vízben, hanem az, amit éreztem. - Azt hiszem... azt hiszem testileg. Mint amikor... gondolom ilyen, amikor úgy vagy... egy fiúval. Mármint te lánnyal. - hátha így érti, nekem még mindig nehéz felfognom a dolgot, de ő talán felfogja ebből. Próbálom én elmagyarázni, de annyira bizarr volt az egész, az meg főleg, hogy pont neki mesélek róla. Mégis csak egy srác, én meg még nem voltam soha senkivel, ennek ellenére úgy éreztem a tóparton magam, mint aki... aki épp valami olyat él át, mintha lenne valakivel.

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Hétf. 3 Nov. - 18:49

Jean&Scott

Teljesen meg vagyok lepődve azon, hogy ennyire lepattint. Azt hittem, hogy Jean egy nyílt, barátságos teremtés, most meg elkezd itt sunyiskodni, mellébeszélni. Nekem? Ennyit már tudhatna róla, pontosan átlátok az ilyesmin. Túl sokszor tettem meg másokkal, hogy manipuláljam, vagy megfélemlítsem őket, most úgy tűnik, egy ártatlan kislány kezdi a hülyét járatni velem. Az eszem megáll. De tényleg. Nem tudok belehatolni a fejébe, de azt hittem, hogy valami barátságféle kezd kialakulni kettőnk között, hát látszik, hogy ha véletlenül adok valaki szavára, akkor azzal ismét öngólt tudok csak lőni. Hát ezért határoztam el még jó régen, hogy az emberek, de főleg a nők tökéletesen megbízhatatlanok. Nem tartom magam naívnak, csak adtam még utoljára esélyt a dolognak. Kár volt. Nem is tudom, hogyan kéne kezelnem a helyzetet, mert ő mindezek ellenére megértést vár tőlem. Én jó irányba változzak, ő pedig rossz felé változik? Most tényleg úgy érzem, ahogyan korábban csak átfutott a fejemen, hog egy alapos felképelést úgy megérdemelne. Végre megtörik a jég, elengedem, mielőtt még lerázná a kezeimet. Hagyom hátralépni, s ha járkálni szeretne, hát tegye, összekulcsolva a lábaimat a falhoz támaszkodom, szenvetlenül hallgatva őt, pedig nagyon is érdekel, hogy mi fog történni. Azt akarom, hogy megnyíljon nekem, ha már én is megtettem, egyenlőre csak vele. Slyvie tekintetében ez még nem ment, az a lány tényleg nem olyan, aki felé bármi mélyebbet el tudtam volna mondani. Mások. Megpróbálom felidézni magamban a tóparti jelenetet, amit legutóbb elkezdett végül mondani, ám sok ponton hézagos maradt a történet.
- Hát ez... – Kurvajó, fejezhetném be, hogy ha ennyire idióta, hogy még rá is játszik az olyan dolgokra, amik a vesztét okozhatnák. Elmondta már, hogy a professzor külön foglalkozik vele, képes álmokban utazni, valami komoly erő feszül benne, amivel csak úgy játszik, kockáztat. Veszélyes lány, aki mintha magát sem féltené. És többek között abba nem gondol bele, hogy kötödést épít ki, mondjuk velem, még az is felmerülhet, hogy netán aggódjak érte. Na az már végképp felelőtlenség a részéről. -.. butaság volt. – Nem kapom le végül a tíz körméről. Hát ki vagyok én..? Az apja? Pasija? Egyik sem. Azt csinál az életével, amit akar, nem nekem kell aggódnom érte. Annyiba von bele, amennyibe akar, hidegen kéne hagynia a dolognak. Hümmögve hallgatom őt, a nekem nem volt senkim kategóriát illetően egyrészt sejtettem, másrészt meg nem értem a dolgot, mert valahol szívdöglesztő tud lenni, amikor nem egy idióta. És rá hatott bizsergetően valami arc... Most menjek ki a tóhoz, hátha kapok én is valami ilyesmit? Kihagyós. – Nagyjából. Nagyjából értem. Valami bizsergető arc. Végülis... akár hihető is lehet, miért is akarnál átverni. De mit jelent, hogy hatott rád? Érzelmileg? Testileg? – Na itt már én is félrenézek egy kicsit, eszem ágában sincsen beleártani magam a szexuális fantáziáiba.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Szomb. 1 Nov. - 21:04

Scott& Jean

Próbálok azt hiszem egyszerűen terelni. A legrosszabb az egészben, hogy elvileg én vagyok az, aki ért az elméhez, én vagyok az, aki képes lenne tényleg úgy istenesen jól hazudni, hiszen tudom, hogyan kell úgy mondani valamit, hogy más elhiggye, akár el is hitethetem vele, hogy elhiszi, ha nincs is így, de... se még sem megy. Nem mászok e miatt bele Scott fejébe és persze a bizonytalanságom elég jól megmutatja, hogy nem mondok igazat, pedig akarok, tényleg akarok, de... de annyira furcsa volt és zavarba ejtő az egész, hogy elég nehéz szavakkal megfogalmaznom és pont neki mondjam el? Másnak sem, még Alexnek szem, pedig neki aztán tényleg nagyon sok mindent elmesélek. Nem azt mondom, hogy Scottal baj van, vagy neki nem is lehet elmondani a dolgokat, még véletlenül sem. Egyszerűen csak... az az igazság, hogy ezt valahogy senkinek se tudnám elmesélni.
Ő viszont nem kezeli a dolgot úgy, ahogy kéne. A vállaimra fog rá, én pedig bizonytalanul pillantok fel rá. Igaza van az a baj, igaza van, hogy nem kéne titkolóznom előtte, ha egyszer ő sok mindent elmondott nekem, amiket nem kellett volna, amiket másnak nem mondott el. Nem fair, hogy ezek után titkolózom, csak hát... akkor is nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmazni.
- Jól van! - nem tehetek róla, de egy pillanatra felcsattanok. Nem kéne, mert igaza van, csak ez az egész ügy túlságosan nyomasztó már így is, erre még rossz érzés is kelt bennem pluszban. Nem vagyok kifejezetten feldobott a dologtól. Végül csak sóhajtok egyet és ha elengedi a vállamat, akkor hátrébb lépek kicsit, mert még sem úgy akarom ezt elmondani, hogy közben majdhogynem totálisan a képembe mászik, mert most épp ez a helyzet áll fenn. Nem nagyon nézek fel, mert ez nem olyan téma, nagyon nem, hogy akárkinek is a szemébe néznék közben. Inkább amikor eljutok a falig, akkor annak vetem a hátam és a felsőm szélét kezdem el gyűrögetni és piszkálgatni, ez legalább elvonja a figyelmemet úgy, ahogy. - Szóval ott volt a vízben az a valami, mint egy halraj, de... valahogy összeállt, mintha arcot formázott volna. Nagyon furcsa volt és... hallottam a hangját is. Nem tudom, hogy a fejemben, vagy tényleg, de... aztán sokat hallottam, másokat is. Mintha nem is tudom, kinyílt volna a világ, a képességem és... Tudom, hogy nem kellett volna, de nem tudtam ellenállni és hozzáértem a vízfelszínhez. Az egész... - szégyellem, azt hiszem így van, szégyellek valamit, amit éreztem, amit nem kellett volna és, amit nem tudtam hová tenni és még mindig nem tudok. És... és ha azok után kapcsolt ki minden, akkor mégis... mégis mi történhetett? - Olyan volt, mintha... mintha.... nem tudom, valahogy hatott rám tudod? Úgy... úgy hatott rám. Nem tudom elmagyarázni, nem éreztem még ilyet, mert én még nem... nem volt még senkim, de bizsergető volt és... - megrázom a fejem, látszik rajtam, hogy totálisan össze vagyok zavarodva. Habogok, lassan beszélek, ide-oda jár a szemem és sűrűn pislogok. Nagy nehezen veszem rá csak magam, hogy felpillantsak, hogy lássam, hogy egyáltalán mi lehet a reakciója. - Érted... érted nagyjából? - nem tudom, mégis hogyan magyarázzam el, egyszerűen ennél jobban képtelen vagyok.

♫ Do or die ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Gyakorlóterem Pént. 31 Okt. - 21:01

Jean & Scott

Fel sem tűnt, hogy napok óta nem láttam, volt más dolgom is, a bátyámat szintén tudatosan elkerültem. Ha konkrétizálni szeretnénk, vedeltem, amennyit csak lehetett, most éppen a halloweenre fogtam, valami indok mindig van. Tiszteletemet tettem azon a furcsa bálon, még zavarosak az emlékeim, Sylvie továbbra is kész káosz nekem, ő biztosan fordítva mondaná mindezt. A másik kis barnát most célzatosan keresem itt, mert azóta foglalkoztatott a dolog, hogy beszéltünk arról a tavas furcsaságáról. Nem mondom, hogy pont én lennék az, aki empátiából nagyon menő, de ha itt maradok, és fel akarok nőni ahhoz, hogy netán egyszer rám is bízzanak feladatot, legalább meg kéne próbálnom barátként kezelni azt, aki rám is úgy néz. Felém pillant, nem biztos, hogy jól gondolom, lehet, hogy a lekezelő stílusom elérte nála, hogy olyan bizalmatlan legyen, hogy már ne is legyen értelme beszélgetnünk, ismerkednünk. Nem bírta kivárni, hogy megnyíljak, hogy a saját igazi érzéseimről beszéljek, így ő sem bízza rám az esetleges titkait. Közelebb lépek, most nem kap puszit, az valahogy elmarad, sokkal fontosabb dolgokról kell beszélnünk minthogy halál nagy haverkodásokat vágjunk le, amit láthaóan már nem is akar annyira. Vagy csak én lelkizem túl? Megint?
Karbafont kézzel kezdek bele a mondandómba, erre megint ugyanazt a maszlagot kapom. Hitetlenkedve rázom a fejemet, és ilyen közelről láthatja, hogy szemeim a szemüveg alatt összeszűkülnek. Odalépek hozzá, és két oldalról fogok át a vállait.
- Na állj le. Én meséltem neked. Elég komoly, belsőséges dolgokat. Ha nem akarsz, akkor ne mondj semmit, de akkor felejts is el. Nem szoktam csak úgy osztogatni a jófejségemet. Vetted? – Nem rivallok rá, gúnyos sem vagyok, vele sosem. De ha ennyit ér az, hogy ki tudja hozni belőlem egy fokkal jobbat, akkor ne is tegye. Kiváncsi vagyok, ő meg eljátsza a titokzatosat. Ne tegye, az az én dolgom.

Tárgy: Re: Gyakorlóterem