Indián romok Bolíviában

(Előzmény: "Hamvadó cigarettavég...")

Ébredés
Heather Kálnoki-Keith lassan merült fel a sötét, álmatlan nemlétből az öntudat felé.
A hangok halk, zöld csilingeléssel hullámoztak valahol a meleg, smaragdfényű feketeség felszínén és beléjük kapaszkodott a tudata, mint egy kimerült úszó az utolsó csepp levegőbe. Madarak hangja szűródött át a sötétségen, fák levelének a susogása és beszéd. Emberi beszéd. Ember vagyok. A nőben az elcsodálkozás varázsütésszerűen terjedt szét, ahogy a nyilalló fájdalom is. Minden egyes kis tagja fájt, mintha a születését élné át.

A nő először vett levegőt olyan hosszú, hosszú nemlét után. Az égető fájdalom, mint egy kés, hasított bele a mellkasába. Mellbe szúrtak. Meghaltam. Nem tudta, hol van, és hogy miért most ébred fel a tudatlan mélységből. Nem értett semmit. Annyit tudott, hogy leszúrták, és összeesett, és elvérzett. És zuhantam. Miért zuhantam? Az utolsó emléke az a kép volt, ahogy saját vére patakokban folyik a repülőgép fém padlóján, miközben hullanak alá a dzsungel felé. Milyen repülőgép? Azt üvöltöttem... Ruth... ford... mit is... Ő pedig azt üvöltötte....
- Heather! A férfi hangjának emléke belehasított a tudatába. Persze, hiszen a nevem Heather. ... Kálnoki. és... még valami. Félig skót, félig...
Magyar.
A nő emlékei rohamban zúdultak be a tudatába. Az egyetem, a CIA... Magyarország... Ujszászy ezredes... Az elhárítás... A nyilasok és a kormányzó emberei... A háború... A kiugrás... A küldetés. Jeges ujjakkal markolt a tagjaiba a félelem. A küldetés. Engem megöltek... Vagy mi... Akkor mi van most a küldetéssel... Az amerikai partraszállás... A brit desszantosok... Budapest... A Vörös Hadsereg és a nácik...

Heather szemei lassan kinyíltak. Árnyékokat látott a homályos zöldek tengerében. A tenger fodrozódó tükrén át-átpislákolt a napfény, izzó tüdejébe pedig dőlt az oxigén és az élet nyers, smaragd illata. Egy alakot látott nagyon közel magához, egy sötét kontúrt, aki még mondott is valamit. Kezét emelte volna a nő, ám mozogni képtelen volt. Érezte, hogy teste valahol megmozdul, hogy  ereje eltolja a fenyegetést. Heather lecsukta szemét és újra kinyitotta. A mozgó, enyhén imbolygó világ lassan tisztulni kezdett. A zöld, fodrozódó tenger, amin át-átpislákolt a fény, a környezet, ami körülvette,egy erdővé állt össze. Egy mély, sötétzöld, életszagú, páraszagú őserdővé, aminek leveleit lassan mozgatta a szél és a szemerkélő, meleg eső. A levelek között pedig bágyadt, sárga napsütés szivárgott át, rá-rávetülve a nő arcára. Mozogni képtelen volt. Zavartan és értetlenül tapasztalta, hogy egy fa gyökerei ölelik körbe, mint vastag, védelmező karok. A gyökerek pedig, érezte, érintik a bőrét, a bőre alá futnak... És ezek a gyökerek, valamint a fa szétnyíló törzse tolta el magától az árnyékot. A rászoruló fa engedett, és a gyökerek egymás után nyíltak fel, hogy a fa meghajló tagjaihoz csatlakozzanak abban az erőfeszítésben, hogy minél távolabb szegezze magától a fenyegetést. Heather ezt csak félig tudatosan észlelte, de valahol tudta, hogy ő irányítja a fát, hogy az ösztönei parancsolnak a súlyos ágaknak, sziromszerűen kinyíló törzsnek, támadó gyökereknek.

Heather körbenézett. Ismeretlen arcokat látott. Emberek néztek rá. Fogalma sem volt, ki volt az árnyék, akit kitolt a látóteréből, ám ha az illető nem vágta át magát néhány száz kilogram élő fán, a szátnyíló indák, gyökerek, fatörzs a közeli, rozsdás fémfalaknak szegezték az illetőt. (Ám ha valahogy ki is küzdötte volna magát, legalább nyolc-ítz méter távolságba tolták el a szíles területen kinyíló karok)
Az emberek érthetetlen ruhákban és kontextusban vették körbe. Egy magas, szép és kemény vonású, barna hajú nő, akinek klasszikus szépségű arcát egyenes, határozott vonalak szabták meg. Egy másik nő, világító vörös hajjal, akit egyfajta megmagyarázhatatlan, vibráló atmoszféra vett körül. Egy vállas, katonaforma, barna hajú férfi, akiből sugárzott az erő és az önbizalom Egy másik, köpcösebb illető, orvosi ládával a kezében, meglepetéssel az arcán. Furcsa emberek, furcsa mentőcsapat, össze nem illő darabok. Mint a puzzle érthetetlen, sehova sem passzoló, kockái, az egésznek nem volt értelme. Még mindig a gép fémpadlóján feküdt, barna tiszti egyenruháját átitatta a nyirkosság és a repülő roncsai között fák álltak ki a talajból. Széttört ládák darabjai hevertek mindenfelé, vastag növényzet között, és a régészeti leletek szétszóródva hevertek. A pilótafülke felé nem látott el, mert olyan szögben nem tudta felfelé fordítani a fejét, ám teljesen biztos volt benne, hogy a brit repülőgépben van, illetve annak roncsai között, amivel lezuhant.
Istenem... Mikor zuhantunk le? Mennyi idő telhetett el? Mennyi idő alatt találnak meg minket? Talán pár nap? A britek kivonultak innen, még egy-két amerikai csapat volt, de valami németbarát erők lehetnek még itt...
- Kik maguk...?
Heather hangja félelmetesen erőtlen és rekedt volt. Félelmetesen... zöld. Mintha nem is használta volna régóta, mintha elfelejtette volna az emberi létet, mintha a torkát is, testével és tudatával együtt, benőtte volna az erdő.
- Kik maguk... És melyik oldalon állnak?
A nő megpróbált körbepillantani és folytatta.
- Én Kálnoki hadnagy vagyok, a Magyar Hadsereg tisztje... Látják az egyenruhám és a rangjelzésem... Azonosítsák magukat... Maguk németek vagy szövetségesek?
A nő tovább forgatta a fejét. Valami borzalmasan nincs rendben.
- Ha maguk amerikaiak... Nekem... Nekem október tizenötödikére az Egyesült Államokba kell jutnom... Találkoznom kell... Az államtitkár... Ezen múlik a háború sorsa...

Heather hamar kifulladt. A pokoli, égető fájdalom a tüdejéből jött, amit valahol tudta, hogy régóta, nagyon régóta nem használt. A mellkasa emelkedett és süllyedt... És valami furcsaságot érzett...
A nő lefelé fordította a pillantását.
A gyökerek szétnyíltak, ahogy azt az illetőt eltolta magától. (Most már látta, egy kopaszodó, idősebb férfit) Mellkasa szabadon volt. Barna, tiszti egyenruháján sötét csíkokat hagyott a fa... És a vér. Mellei között egy hosszú, fából és kőből álló jogar állt ki a mellkasából. Egy villanás erejéig maga előtt látta az emléket, ahogy a német nő kilép a láthatatlanságból és belé döfi a törött borostyánpálcát.
Heather végre felemelte a kezét. Lassan mozgó ujjai a pálcára kulcsolódtak... És húzni kezdte azt. A jogar nem engedett. Nem volt seb a mellén, érezte - és valahogy tudta is - hogy a döfés begyógyult. A pálca azonban egy ideig nem engedett... Majd egy halk reccsenéssel tört el. A ruhán lévő lyukon kicsusszant a jogar, Heather pedig felemelte. Kijött... Majdnem az egész.

A borostyán bennmaradt a mellkasában.



//Sziasztok! Szóval, végre felébredt a karakterem! Köszi, hogy ennyien is eljöttetek erre a kalandra! Tudom, hosszú a reag, és eléggé szerves folytatása az elősztorimnak, remélem, azért érthető és követhető.//

Ó, azok a hőn áhított kérdések, hogy ki is ő. Nos, megmondhatná, de akkor túl egyszerű lenne a történet. Ráadásul a kérdezők száma nagyobb mint egy. Egy férfi és egy vörös lobboncú nő, akiben különös tűz ég. Pár pillanatig rajta felejti szemét, azt vizsgálva mi ez a furcsa energia, amit benne érez. De egyenlőre ennyiben hagyja a dolgot.
- Hát nem nyilvánvaló, hogy ki vagyok? – vigyorog újfent Michelre.
- Nem lehettem a maguk repülőjén. – fordul Lyli felé.
- Mert egy másikon voltam. – int kezével a roncsok felé.
Ez mind kevésnek bizonyult, még egy harmadik is rákérdez kilétére. Igencsak határozott hangú matróna. Ő lenne a góré?
- A következő, aki megkérdezi, ki vagyok, fizet nekem egy sört! – vicceli el a dolgot. Hasonlót kap vissza, mikor lelövésével ijesztgetik. Ettől nem ijed meg, de azért energiaelnyelő képességét készenlétbe helyezte, minden eshetőségre.
Figyelmét a kérdező emberek elterelték arról, ami miatt idejött, s amit újból megérzett. Figyelmen kívül hagyva a további reakciókat az energiaforrás felé indul. A sugárzás egy nőből árad. Érdekes. Na most kellene egy poénok színjáték.
- Édesanyám! – kiált fel és szalad oda a nőhöz. Ráborul, mint aki halottat sirat.

Ha valaki azt hiszi nehéz megszervezni egy esküvőt akkor még életében nem szervezett expedíció csoportot. Hiába is nézi végig az ember az összes potenciális jelöltet mindegyikben hibádzik valami. Ért a szakmájához, de figyelmetlensége okán több bajt hoz, mint hasznot, és tovább, rengeteg olyan tényező van amivel már igazán nem tudok mit kezdeni. Sokan megrekednek azon a szinten ahol az óvodások. Elmondod nekik, hogy ne fogdossanak meg mindent és mégis az ellenkezőjét teszik. Én igazán nem kértem sokat, egy csapatot szerettem volna akivel könnyebben megszerezhetem azt amiért jöttünk és kaptam egy csordát amelyikben minden egyed százfelé halad csak abba az irányba nem ahová kellene. Az meg felettébb bosszantani tud, hogy elmondok valamit, de mintha az egyik fülükön be a másikon meg kimenne. Na meg az a tábortüzes eset is. Kinek jut eszébe az esőerdő kellős közepén tábor tüzet rakni? Ha megtudom ki volt az ötlet gazda azt páros lábbal rúgom ki a csordából. A rögtönzött esti táborunk ideje alatt bőven volt esélyem gondolkodni azon ki volt a főkolompos. Jóval a csoport előtt keltem fel és még időm is volt az útvonal megtervezésére és arra is, hogy gondolkodjam azon hogyan is tovább egy ilyen csapattal a hátam mögött.
Egy szúnyogokkal teli sáros trappolás várt ránk másnap. Nem arról van szó, jó kondícióban vagyok, ám még nekem is veríték gyöngyözött a homlokomon. A nap lassan a delet hajtotta már mikor az első roncsokat megpillanthattuk. Egyáltalán nem voltam meglepve hisz számítottam arra, hogy roncsokra bukkanunk majd. Az itteni törzsek elég civilizálatlanok és a technológia még nem fertőzte meg őket. Ám még én se gondoltam, hogy a roncsok ennyire régiek. Mindenhol apróbb rozsdás emléktárgyak hevertek, vagy a földön vagy az ágakon hevertek. Néhányról már magam se igazán tudom mi lehetett egykor. A gépből megmaradt úgy ahogy ép részekből kiderül, hogy világháborús időszakra tehető a zuhanás időpontja. A tönkrement tárgyak között egy apró zsebórára bukkantam. Kívülről már kezelésbe vette a környezet és az idő, de a belsejében egy megsárgult apró fénykép még ép volt. Egy fiatal 30 év körüli pilótasapkás férfi volt rajta egy mosolygós fiatal hölggyel. A zsebóra megállt, már nem működött, lehet a zuhanás pillanatában ment tönkre. Ezután veszem csak észre a csontvázat a pilótafülkében, a fején ott a sapka a képről..szegény flótás, remélhetőleg nem szenvedett sokat. A csontváztól nem messze ám felfigyelek egy személyre aki nagyon is élőnek tűnik nekem. A csontvázat és a kesergést hátrahagyva szaladok a nőhöz. Szerencsére kitudtam tapintani a pulzusát. Életben van. Azzal most egy cseppet sem törődök, hogy a körülmények nem éppen a realitás felé hajlanak hisz itt egy nő úgy 40 évvel ezelőtti ruhában és életben van. Ez több, mint csoda, ám az élete sokkal fontosabb annál mint, hogy az előtörténetével foglalatoskodjak. Frank-ért kiáltok aki ismer annyira, hogy tudja nem vagyok az a türelmes fajta így azon nyomba ott is terem mellettem és már nyitja is a ládikát. Így ránézésre súlyos sérüléseket nem veszek észre rajta, de pár fájdalomcsillapítót is előkotorok a ládából, hogyha sikerül felébreszteni esetleg azonnal oda tudjuk adni, ha szüksége lenne rá. Egy sztetoszkópot is észreveszek amit azonnal használatba is helyezek. Nem vagyok orvos, de azért konyítok valamelyest az ilyesmihez, a belső szervi elváltozásokat és a szívzörejt is kitudom szúrni, az emberi test rengeteg mindent képes elárulni magáról csak figyelni kell.
-Úgy látom nincs komolyabb baja, de mivel gyenge a pulzusa és a légzése bármi megtörténhet. - Frank sokatmondóan bólintott egyet én pedig egy nagyot sóhajtottam. Műkincs keresés...na ez minden csak éppen nem az. A csapatot nézve már a fele nincs ott ahol hagytam őket. Bizonyára még mielőtt visszaindulnánk ki kell űrítettnem a táskákat nehogy bármit is elvigyenek szuvenírnek, szokásuk ilyet tenni, tapasztalat.
-Frank gyűjtsd össze őket, szeretném, ha szem előtt lennének, se ebben se abban nem bízok. -Mutatok az ujjammal egyes emberkékre, Frank megértően megint csak bólint. - Lehetőleg nézz utána mi az a központi zavargás annál a fánál. Én itt maradok ennél az élő ereklyénél. - Intek a nő felé majd végig nézem ahogy elmegy Frank, hogy intézkedjen utasításaimnak megfelelően. A legrosszabb az volna minden eddig baj mellett, ha újabb kincsvadászok érkeznének, na akkor már igazán nem tudnám, hogy mihez is kezdjek. Jelen pillanatban is bajban vagyok, műkincseket, ereklyéket ígértem a csapatnak és eddig néhány kacaton kívül nem sok mindenre akadtunk, mondjuk ennek is meg van a jó oldala, legalább senkit nem lőnek meg mérgezett nyíllal.
-Főnök! Jobb ha idejön.
-Frank, ne mond, hogy ennyit sem tudsz elintézni, kezdek kételkedni benned, de komolyan. - Álltam fel morcosan és léptem oda Frank-hez. Lévén, hogy jó az arcmemóriám észrevettem, hogy a zavargás okozója egy nem a csordám tagja.
-Ki maga? - Kérdeztem meg, de nem különösebben izgatott a dolog. - Frank, rád bízom, ha valami rossz mozdulatot tesz lődd le! - Közlöm nyersen és Frank csak nyel egyet még mielőtt válaszra nyitná a száját.
-Csak poén volt, figyelj rá, ennyi. - Léptem el a 4 emberkétől, hogy azonnal visszasiethessek a nőhöz. Az állapota nem változott és ezt tekinthetjük aggasztónak, de egész jó eredménynek is, míg tatja ezt az állapotot addig nem kell tartanunk attól, hogy meghalna viszont kómában van vagy valami hasonló.
-Tartson ki! - Súgtam oda a lassan lélegző nőnek.

Nem sokat tétlenkedtünk, pár perc elteltével már el is indultunk, neki a rengetegnek. Ám nem túl sokára a fél csoport úgy döntött, hogy ideje tábortüzet gyújtani, ami se a vezetőnknek, se másnak nem tetszett.
- Asszonyom, majd én eloltom a tüzet, és pár perc múlva már utol is érem önöket. - Ajánlottam fel, majd a választ meg sem várva a tűzhöz mentem. Úgy tettem, mintha földet raknék rá, hogy elaludjon, ám a képességemet használva magamba szívtam a tűz energiáját, hisz a későbbiekben még szükségem lehet rá. De arra gondosan ügyeltem, hogy senki ne lássa meg, mit is csinálok. Pár perc múlva már én is csoporttal együtt haladtam tovább a véget nem érőnek tűnő sétán. Kissé meglepődtem, hisz ha már dzsungel, akkor jó pár számomra rettenetes állattal kellett volna találkozni, ám hála isten, eddig egyet se láttunk.
Hirtelen az egyik srác lépett oda hozzám, kezében egy kulaccsal, és vízzel kínált meg.
- Nagyon szépen köszönöm a kedvességedet. De ne vedd tiszteletlenségnek, hogy nem fogadom el. Hisz arra még neked is szükséged lehet. - Mosolyogtam rá, majd elő vettem a saját kulacsomat, és pár korty vízzel csillapítottam a szomjamat. Jól esett, hogy valaki törődik velem, még ha ez csak ilyen kis apró gesztusban mutatkozik meg.
Eljött az este, és a vezetőnk pihenőt rendelt el. Bár az energiatartalékaimból volt még bőven, azért örültem neki, hisz azok még jól jöhetnek, ha veszélyes helyzetbe kerülünk. Elő vettem a hálózsákom, és az egyik fán helyezkedtem el, aminek össze fonódó ágai pont kényelmesnek bizonyultak egy kicsit ledőlni. Ám nagyon hamar reggel lett, és már indultunk is tovább. A meleg továbbra se zavart, de a pára, az már más történet volt.
Meseszép táj ahol jártunk, de veszélyes is tud lenni. Hála isten Freya érti a dolgát, és egy újabb kiadós séta után el is érjük a célunk. Ismét elmondja, hogy semmihez ne nyúljunk, ám valami miatt engem az egyik fa nagyon vonz.
A fa tövében pedig egy ember van, aki mintha még élne. De nem igen értem, hogy ez hogyan lehetséges. Hisz a gép roncsai elég réginek látszanak. De így, hogy nem mehetünk hozzá közel, így nem is tudom kipróbálni a képességemet se, hogy vajon működne-e rajta.
Ám a következő pillanatban egy papagájraj száll el felettem, és a szememmel már keresem is, hogy mi ijeszthette meg őket, amikor egy férfit pillantok meg.
- Ki az isten maga, és mit csinál itt? Maga nem volt ott a repülőn.- Nézek rá mereven, ám a fejemben már kialakulóban van a terv, hogy ha támad, akkor vagy fegyvert rántok, vagy égő fáklyát csinálok belőle.

Ahogy egyre jobban behatolunk a fülledt és nyirkos dzsungelba, rá kell jönnöm, hogy elég régen volt már az a túlélő kiképzés és bár nem hanyagoltam el az erőnlétemet, azért a valóságban túrázni ebben a zöld pokolban, nem egyenlő egy jégkorong edzéssel.
A főnökünk nem túlzott és nem is kegyelmezett, elég tempós menetet diktált, ami még nekem sem volt sétagalopp és egy idő után már szakadt rólam a víz és nem azért mert esett az eső.
Örültem, hogy nagyjából tartani tudtam a lépést és folyamatosan szidtam magam, hogy mennyire elpuhányodtam, ezzel tartva saját magamban a lelket, így fel sem tűnt, hogy valahol Stark mögött kullogtam, de van, aki alaposan lemaradt.
Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a nő nagy vehemenciával elrobogott mellettem, amire már csak megtorpantam, majd pillanatok múlva meghallottam felcsattanó hangját.
Akkor már megéreztem a füst szagot is, amire azért már kíváncsian visszafordultam, hogy vajon mi történt.
Úgy látszik páran önállósították magukat, ami persze nem tetszett kedves megbízónknak, de most még igaza is volt, hiszen nem tett volna jót, ha már most elveszítjük a társaság egy részét, mert, hogy aki így viselkedik az őserdőben, az nem találta volna meg a csapatot maga előtt, az tuti biztos.
Nem sokára aztán már újra a monoton gyaloglásé volt a főszerep, csak, hogy most Stark volt a sereghajtó…..szó szerint.
Mikor már én is úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt ebben a szaunában, egy kis időre megálltunk, de csak annyira, hogy a láthatóan elnyűhetetlen nőszemély újabb ösztönző beszédét meghallgathassuk. Kimondottan úgy éreztem, hogy az akadémiai, szőrösszívű kiképző őrmesterem simán elbújhat Stark mellett.
Nem tudom, hogy a többiek, hogy voltak vele, de engem nem dobott fel túlságosan, hogy még jó egy napi séta vár ránk, de hát nem én leszek az, aki feladja az biztos.
Megtöröltem verejtékező homlokom, ittam egy kis poshadt vizet a kulcsomból és bátorító pillantást vetettem a kis vörösre, aki meglepően jól bírta a meleget és felé kínáltam az ivóalkalmatosságot.
- Nem árt a folyadék utánpótlás, itt hamar kiizzadja az ember még a zsírját is. – tettem hozzá némileg felfrissülve.
Mikor aztán besötétedett és Freja pihenőt rendelt el, nem kellett kétszer mondania. Kerestem egy szimpatikus fát és letelepedtem. Kibontottam egy konzervet, bekaptam pár falatot, aztán begubóztam a hálózsákomba és már aludtam is. Reméltem, hogy nem én leszek kijelölve valamiféle őrségbe, mert szükségem volt az erőmre.
A párás levegő azonban nem könnyítette meg a pihentető alvást, de azért reggel minden nyűg nélkül sikerült összekapnom magam, aztán felvettem a tempót és jöhetett a mai napi penzum.
Azt mondják mindent meg lehet szokni! És ez igaz is, csak kérdés, hogy megéri-e, de ezt majd a jövő eldönti.
Az biztos, hogy nem kezdődik unalmasan a szabadságom és, ha elvonatkoztatok a fájó lábamtól, több oxigén után áhítozó tüdőmről, akkor még azt is mondhatnám, hogy csodálatos látványban van részem.
Pár rozsdás vasdarab az, ami kizökkent a merengésből, így aztán azonnal éberebb leszek. Láthatóan valami repülőgép szerencsétlenség helyszínén vagyunk, bár az sem mostanában volt, hiszen már mindent benőtt a dzsungel.
~ Radioaktív? ~ hökkenek meg. ~ Talán ezért jöttünk ide? ~
Nm nyúlok semmihez, de mikor felcsattan Stark kiáltása döbbenten indulok meg oda, ahol lehajolva talált valamit, de a hátam mögül érkező madárrikácsolásra visszafordulok.
Egy nem kicsit koszos, idegen férfival nézek farkas szemet meglepetten.
- Ki a franc maga? – csúszik ki a számon, mert az ugye elég nonszensz, hogy a fickó fél évszázada várja a felmentő sereget, mert ez a repülő kb. azóta heverhet itt.

Az őserdő lakói lassan térnek vissza Zane becsapódási helye körüli területükhöz, ahonnan az égből pottyant ember akaratlanul is elijesztette őket. Egy kíváncsi majom van elég bátor, hogy felmásszon a láthatólag mozdulattal, ájult ember lábszárára. Hirtelen megrezzen. A banánzabáló úgy pattan le róla, mint egy nikkelbolha, s tűnik el az őserdő sötétjében. A jó doktor kiadós kényszerszunyókálás után kezd lassan ébredezni. Végtagjai mozgásba lendülnek, a földet tapodják, szépen lassan nyomva ki a testet a hevenyészet becsapódási pontból. Két lábon állva kissé megszédül, így inkább lehuppan földre. Ruházata, ábrázata csupa föld. Zsebkendőjét elővéve igyekszik megtisztogatni legalább arcát. Nem szeret koszos lenni, bár talán az őserdőben még hasznára is lenne, hiszen itt rejtő szín. Bár nem tudja, hogy állatok ellen mennyire hatásos. Azért valami patakocskát vagy vízforrást keresne, nem csak mosakodási célzattal, hanem mert szája kiszáradt a folyamatos földdel való érintkezés során.
Teste megnyugszik, a világ többé már nem inog. Lassan tápászkodik fel. Tagjai kissé elgémberedtek, energiakészletei lemerültek, s ráadásul esteledik, nincs Nap, nincs természetes energiaforrás, amivel feltölthetné magát. A hőmérséklet és a páratartalom még elég magas. Ezzel kezdhet valamit. Lassan kezdi elszívni környezete hőenergiáját, feltöltve magát, ám lehűtve pár száz méter sugarú körben a környéket, kicsapatva a párát. De legalább önvédelemre van elég ereje és most az a legfontosabb.
Miután ezzel megvolt, nekilátót keresni valamilyen jól védhető helyet éjszakára. A sötétben nagyon nem tanácsos egy vadidegennek bóklászni az őserdőben, lévén nem ismeri a terepet és különféle veszélyes állatok élnek ott. Bár mintha a kígyók és a pókok elkerülnék a környéket. Talán tudnak valamit, amit ő még nem?
Az éjszakai fekvőhelynek talán egy fa legfelsőbb ága lenne a legbiztonságosabb. Igaz, az itteni populáció egy része jól mozog a fákon is, de a kockázat még mindig kisebb, mintha a földön aludna. Már csak az a kérdés, hogy jusson fel, hiszen ő nem egy atletikus alkat, tornából is éppenhogycsak átment mindig. Helyből ugrik egyet, hogy legyen valami kezdő lendülete, majd az elnyelt energiát felhasználva küld lefele lökéseket rakéta módjára. Nem túl biztonságos technika, de hatékony és takarékos. Most nincs annyi energiája, amivel tudna lebegni. De sikerül felemelkednie az első vastagabb ágig, és megkapaszkodnia rajta. Újabb hő elszívós energiatöltődés, közben heves pihegés. a jó doktor sosem volt a sportok szerelmese, így kondíciója sincs. Csak az ágyban. Hátát a fa törzsének vetve telepszik le. Fáradt. Tagjai lehanyatlanak, akárcsak pillái. Elnyomja az álom.
A Nap első sugaraira ébred. Szerencsére életben maradt, valahogy a ragadozók elkerülték ezt a különösen hideg környéket. Megérezve a fotonokat rögvest napelemmé változik és nyeli el az energiát. Hiába, míg Nap van az égen, addig ő lemeríthetetlen. Igyekszik feljebb jutni a fán, mert a sűrű ágak folytán nem jut el túl sok napsugár hozzá. Azért valahogy felbajlódik. Fél óra napozás és Zane jobb mint újkorában! Persze éhségét nem tudja elmulasztani, de egy kis ideig talán még kibírja. Mert most, hogy már stabilizálódott állapota, újból az ismeretlen energiaforrás nyomát keresi. És meg is érezte, nem is túl messzire magától. Leugorva a fáról, amit persze tompított, vág egyenest a forrás irányába. Olyan ez számára, mint a finom ebéd illata egy etiópnak: csábító, csalogató. Útja fennakad egy szélesebb patakocskán. Vajon tiszta a vize? Talán még itt az őserdőben az. Óvatosan megmossa kezét, majd merítve iszik. Kifejezetten tisztának érződik. Azért nem viszi túlzásba a fogyasztást. Helyette hátrébb megy, majd nekifutásból és egy kis energialökettel, átugrik a túlsó partjára. És már szinte ott van a célban.
Felcsapva fényevőnek battyog tovább a dzsungelben. Már biztos, hogy csak pár száz méterre van a céltól. Meglát egy beerodált fémdarabot. Első jele az emberi jelenlétnek a környéken. És nem csak ez az egy volt. Emberi beszédre figyelt fel. Lépteit lelassítva, óvatosan mozgott tovább, hogy ne csapjon zajt. Fülel. Hangfoszlányok jutnak el hozzá, de azokból kisilabizálja, hogy angolul beszélnek. Ez jó is, meg nem is. Jó, mert nem őslakosok, rossz, mert vélhetőleg ők is az energiaforrásért jöttek. Ami még mindig rejtély számára. Sajnálatosan hiába mozgott óvatosan, felvert egy papagájcsaládod, kik ijedten repültek az ég felé. A zajra felfigyel az egyik ember. Kiszúrja Helmsmant.
- Á! Jó napot! Mondja csak, maguk a felmentő csapat? – kérdi zavart mosollyal arcán.

Ahogy a Halálmadár II landolt a csapat szépen összeszállingózott a gép mellett és ezúttal talán meghallgattatott az imám, ugyanis senkit sem kellett hajkurászni. Ahogy a csapat összeállt és lényegében figyeltek rám elmondtam újra minden fontos tudnivalót, jobb százszor, mint egyszer sem, bár kétlem, hogy bárki is komolyabban figyelt volna. Ahogy megkaptuk a pontos délnyugati irányt a csoport élén elindultam.

Nekem ez a hely olyan mintha hazaérkeznék. Számtalan alkalommal jártam már dzsungelekben és sivatagokat is szeltem már át, de az igazi kalandokat itt az őserdő mélyén találhatja meg az ember, titkos barlangok, építmények és megannyi csapda és titok. Kisebb nehézségek mindig is értek, leginkább a csapatom miatt késtünk vagy egyáltalán meg se érkeztünk, mert valamelyik barom a szabályom ellenére vagy összemaratta magát egy mérges pókkal és azonnal orvoshoz kellett szállítani vagy, mint említettem az egyikük meg is halt a mérgező lándzsáktól. Ahogy hátra pillantok nem azt a csoportot látom amelyik miatt ne kellene folyton készületben lennem, az egyiknek vagy a másiknak úgy is meg kell majd mentenem a seggét valamitől vagy valakitől. Bízom Frank-ben, de ezúttal azt hiszem nem kezelte annyira diszkréten az expedíció részleteit, ugyanis mindenkinek a pénz jutott először a tudatáig és szerintem majd mostanság tekerik vissza az eseményeket és jönnek rá, hogy bizony ez nem tréfa és a pénzért keményen meg kell dolgozni. Ahogy egyre haladtunk a talaj annál ragacsosabb, vizenyősebb lett és lassan már cuppogtunk a sárban. Az erőnlétemnek nem okozott gondot a megterhelő járás így a tempón nem lassítottam, feltett szándékom, hogy tartom az időpontot és ezúttal nem állunk meg senki miatt akármennyire fáradt és kimerült.
-Főnök, a fél csoport valahol lemaradt és dagonyázik.
-Mond, hogy viccelsz Frank!
-Sajna nem vicc, lemaradtak és leültek enni. - Idegesen csörtettem vissza a levelek és gallyak között mire ráakadtam a fele társaságra akik már javában svédasztalt varázsoltak a dzsungel kellős közepére és még tábor tüzet is gyújtottak a szerencsétlenek.
-MI A JÓ BÜDÖS FRANCOT ÉRTETTEK AZON, HOGY NEM NYÚLNAK SEMMIHEZ? Ez vonatkozik arra is, hogy nem avatkozunk be a természet élővilágába és nem hívjuk fel a figyelmet magunkra egy kis sütögetéssel. Azonnal oltsák el és emeljék fel a seggüket, mert jó pár mérföld van hátra és még egy ilyen lemaradás és felére csökken az összeg amit már így se kellene kifizetnem, tekintettel arra, hogy maguk a legszerencsétlenebb csapat akivel összehozott a sors és Frank. - Szúrós szemmel néztem a titkáromra majd fogtam magam és a csoport legvégére soroltam magam, önkéntesen lettem a sereghajtó, csoportvezetőből váltam egy marhacsorda terelőjévé. A hátiszákot megigazítottam a hátamon és a maradék izzó parazsat ami maradt szépen összerugdaltam porral, hogy nehogy kigyulladjon a dzsungel. Frank most az egyszer okozott csalódást, hogy tudott olyan embereket összehozni akik még azzal sincsenek tisztában, hogy a természetben nem ülünk le tábortüzezni és sütögetni, a vadállatok miatt meg pláne nem maradunk le a tapasztalt emberektől, Jézusom.

Az a két óra amikor a tempót sajnos nem én diktáltam valahogy úgy éreztem, hogy az a göcsörtös magas fa még mindig mellettem van és semmit sem haladtunk. Idegesen utasítottam hátra Frank-et és megparancsoltam, hogy egyet se hagyjon eltévedni a csordából.
-Hol tartunk?
-Ha jól nézem, márpedig ebben biztos vagyok akkor úgy most kell keleti irányba fordulni és onnan jön a kemény dió, kutyagoluk és a belünket is kilihegjük.
-Szerintem egyesek már mos lógatják a belüket, ne aggódj! - Veregettem meg a térképészünk vállát és szembe fordultam a csordával.
-Figyelem! Eljutottak eddig, gratulálok! - Hangomban érződött egy piciny gúnyos él, de csak azoknak akikkel már meggyűlt a bajom. - Most keleti irányban haladunk tovább. Ha sietünk, márpedig fogunk, akkor holnap délutáni tájban megérkezünk a jeladóhoz, nem kérek egyebet csupán engedelmességet és azt, hogy kövessék azt a tempót amit diktálok, ne kódorogjanak el és lehetőleg ne gyújtsák fel a dzsungelt mert a végén nem lesz mit megtalálni, érthető voltam? - Nem vártam választ csak annyit akartam. hogy megértsék végre, hogy csak akkor tehetnek valamit, ha én azt jóvá hagytam, szerintem egyikük se akar egy ilyen helyen lelket kilehelni.

Lassan besötétedett, a nap már nem világított be az erdő zöldjébe, a talajt homály fedte és mivel a társaság olyan ramaty állóképességgel rendelkezett, hogy na még, ezért megállítottam őket egy kisebb tisztáson.
-Tartunk egy pár órás pihenőt, de még az első sugarak előtt talpon legyen mindenki, aki nem így tesz az itt marad! - Ültem le egy kidőlt fára és megettem a magammal hozott konzerv gyümölcseimet majd álomra hajtottam a fejem. A társaság szerintem szintén kidőlt a menetelés után így nem aggódtam, hogy esetleg valaki éppen most akarna felfedezős Indiana Jones-t játszani. Azért remélem senkit sem fal fel egy ragadozó állat miközben éppen valahol kiengedi a fáradt olajt, nem vetne jó fényt rám, ha a visszaútnál nem tudnék elszámolni az egyik marhával, ismét tisztelet a kivételnek.

-Jó reggelt felfedezők! Csapják össze magukat, mert 5 perc múlva már indulunk. - Tapsoltam kettőt és a hátamra vettem a hátizsákot. A csapat összeszedte magát 25 perc alatt, de még ez is elég szép eredmény a tegnapi laza séta után. A térképen a jeladó pontos helye már szinte egy köpésre volt tőlünk. Mármint az én köpésem szerint, a társaságnak az Amazonas folyó lenne a megfelelő távolság ahhoz ami még vár ránk. A nap szép lassan felkúszott az égre és a levelek néhol egy-egy kis fénycsóvát engedtek át a lombokon. A néhol sötét, árnyékos dzsungel tündér szépen nézett ki a halovány fénnyel.
Lassan a legmagasabb fokra hágott a nap és a térkép alapján méterekre lehettünk a jeladótól. És néhol egy-egy emberi beavatkozás nyomát is észre vettem. Majd egy repülőgép roncsra bukkantunk. Mindenhol növényekkel beborított emberi tárgyak, repülőgép maradványok hevertek szanaszét. De ami fura volt és már elsőre feltűnt az az volt, hogy a gép maradványai jó 35-40 évesek lehetnek, ilyen gépek manapság már nem igen vannak, jobban mondva már nem látni ilyeneket. Tudtommal nem.
-Ne nyúljanak semmihez bármennyire is értékes, csillogó és fogdosni való, világos? Lehet itt olyan dolog ami radioaktív esetleg még rosszabb, maradjanak velem és nem lesz gond. - Haladtam egyre előre és a gép roncsai lassan összeálltak és a rádió ami jelzést adott hamarosan felbukkant. Ám amire még ráakadtam az sokkal érdekesebb volt bármilyen műkincsnél, egy ember aki olyan volt mintha halott lenne, de még lélegzett, a pulzusa kitapintásánál ezt vettem észre, lassan, de vert a szíve.
-Frank, hozd ide az elsősegély dobozt, most! - Kiabáltam a titkáromnak és közben megálljt parancsoltam az embereimnek.

Felszállás után ismét némi tanácsot hallhattunk a hangszóróból, majd megkezdődött a felszállás. A többiek közül csak az egyik férfi vetett rám egy pillantást, a többiek még ennyit sem. És mivel a csapatból senki nem szólalt meg, úgy döntöttem, hogy az út további részében én is aludni fogok. Álmomból a hangszóró hangja riasztott fel. Nagyon úgy tűnt, hogy kényszerleszállás lesz a dolgok vége. Így azt tettem, amit a többiek is. Szorosan bekötöttem magam, és kicsit összébb húzódtam. És viszonylag simán landolt is a gépmadár a földön. Mikor leszálltunk ismét megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és én gyorsan le is ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e. Hála isten előre gondolkodva vízálló terepruhát vettem, amit szorosan betűrtem a húsz soros bakancsomba.
Magamban áldottam az erőmet, amivel a hőséget kicsit könnyebben viselem el, mint mások, de azt nem mertem megtenni, hogy át is adjak nekik ebből az energiámból. Ki tudja hogyan reagálnának rá. Lehet megölnének, de az is lehet, hogy szimplán csak a sorsomra hagynának.

Egyenlőre csak türelmesen várom az indulást a többiek mellett zsákommal a hátamon.

Alig szálltunk fel, máris felcsendült a főnöknő hangja a hangszóróból. A gépen nem volt tumultus, így nyugodtan elnyúlva maradtam, amennyire csak egy repülő ülésében lehetséges kényelembe helyeztem magam és csak félig lehunyt szempilláim alatt hegyeztem a fülem, hogy semmiről se maradjak le.
Nekem egyáltalán nem okozott gondot, hogy elengedjem magam, hiszen jó pár ejtőernyős ugrással a hátam mögött voltam már és mivel tényleg nem valami rövid sétarepülésre indultunk, amúgy is azon voltam, hogy egy pihentető és unaloműző alvással ütöm el az időmet, ezért nem nagyon kellett rá biztatni.
Nem tudom mikor és hogyan mérték fel egy landolás esélyét, de az őserdő elég sok meglepetéssel szolgálhat, így nem csodálkoztam a landolás megsaccolásának pontatlanságán, bár ettől függetlenül nem szívesen gyalogoltam volna 200 mérföldet.
Mivel ideiglenes utitársaim sem akartak tőlem semmit, sőt igen csak csendben voltak, csak egy fél pillantást eresztettem meg a vörös hajú lány felé is, aztán hátradöntöttem az ülésem és pár pillanat múlva már az igazak álmát aludtam, ha csak valaki vagy valami nem akadályozott meg benne.
Már csak akkor ébredtem fel, mikor a zöldellő dzsungel felett jártunk és épp Frank háta tűnt el a pilóta fülkében.
Visszabillentettem a székem és érdeklődve néztem ki, találgatva, hogy vajon még mennyi idő, míg elérjük a célzónát.
Nekem semmi bajom nem volt, sőt inkább éhes lettem, de talán nem lett volna jó ötlet, most elnyamnyogni valamit, mert talán nem mindenki díjazta volna.
Nem sokkal utána úgy éreztem, hogy ez nagyon jó ötlet volt, mivel ismét hallhattuk Stark hangját, amiből kiderült, hogy bizony nem lesz sima leszállásunk.
- Hát ez jól kezdődik! – mormoltam magamban halkan, de engedelmesen becsatoltam magam és, ahogy annak idején tanultam, amennyire csak lehetett összehúztam magam, felkészülve egy esetleges becsapódásra.
A kényszerleszállás azonban jobban sikerült, mint vártam és ez a pilóták hozzáértését mutatta, amivel Stark szerzett nálam egy jó pontot, remélve, hogy később sem csalódom a hozzáértésében és nem hagyjuk itt a fogunkat.
Összeszedtem a cókmókomat, aztán leszálltam. Úgy nézett ki a gép is megúszta, így hazafelé sem kell gyalogolnunk, bár az még nagyon úgy néz ki, hogy odébb lesz, hiszen biztos nem ide tervezte főnökünk landolást.
Ismét kaptunk egy adag lelkifröccsöt és megfogadandó gyakorlati tanácsot, hogy mit tehetünk és mit nem, mire figyeljünk és lehetőleg mit vigyünk magunkkal.
Nem éreztem, hogy felesleges lenne elmondania, mert az őserdő elég veszélyes üzem. akár egyetlen rossz lépés és vége. És én nem meghalni jöttem ide.
Ellenőriztem, hogy a nadrágom jól be van-e tűrve a bakancsomba, felvettem egy vízlepergető dzsekit és indulásra készen a hátamra vettem a hátizsákomat.
Természetesen nálam is volt iránytű, de mivel nem tudtam, hogy merre megyünk, így egyelőre nem volt rá szükség.
Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a csapat és végül is magamra is, hiszen nem most volt, hogy túlélő gyakorlaton voltam, még ha a kondimat a rendszeres jégkorong edzés szinten is tartotta.
Hát akkor hajrá!

Egy újabb hétvége. Előre láthatólag nem túl mozgalmas. Semmi kampányolás, semmi tudományos munka, semmi mókázás Emmával. Maga a nihil. Bár is még így gondolta péntek este, mikor ágynak dőlt. Ám a szombat reggel valami újat hozott. Az ablak redőnyein beszűrődő fény sugarai ébresztik. A fotonok jó barátai, úgy hatnak rá, mint másokra a kávé. Az álmosság rögvest elmúlik, szemei felpattannak, s úgy ugrik ki az ágyból, mint egy örökmozgó. Ez szinte igaz is. Irány a tus, hova egy ellenszenves kis macskalányt nem sikerült betuszkolnia. Ő ellenben annál inkább élvezi a finom vízcseppeket, amint végig peregnek átlagos fizikumú testén. Soha nem is érzett rá igényt, hogy izmait fejlessze. Ő az intellektusával akart mindig kitűnni. És persze képességével. Ez idáig ugyanis egy izompacsirta sem lett egyetlen állam kormányzója sem. Bár, ki tudja mit hoz a jövő…
Megszédül. A tus falának támaszkodva kap fejéhez. Csak önuralmán múlik, hogy nem ordít fel fájdalmában. Alig tudja elzárni a csapot és kitámolyogni a fürdőből. Nedves meztelen teste elterül az ágyon, nem törődve a lepedő és pokróc vizessé válásával. Nem tudja mi okozza rosszullétét. A gyógymódot ellenben igen. Aszpirin. Szerencsére van éjjeliszekrényének fiókjában. Bekap egyet és még egyet. Víz nem kell, lecsúszik az gyorsan. Pihegve fekszik, a plafont bámulva. A fájdalom tompul, de nem múlik el. Inkább másik érzéssé változik. Most, hogy jobban figyel, kezdi megérezni, mi okozza jelenlegi állapotát. Egy meghatározhatatlan energia kisugárzása jutott el hozzá és jelek szerint igencsak megkavarta agysejtjeit. Egy ilyen jelenség más körülmények között akár még fel is keltené érdeklődését, most azonban nagyon zavarja.
Lassan múlik az idő. Az érzések nem múlnak. Tekintete szobája gyér bútoraira tévednek, futnak végig rajtuk. Kedvenc személyes tárgyára téved az egyiptomi fáraómaszkra, mit golyóálló üvegben őriz. Legféltettebb kincse. Valahogy megnyugszik látványától, s mintha a fájdalma is elmúlna. Egyre biztosabban érzi ama ismeretlen energiajelet.
”Vajon mi lehet ez?” – tör fel belőle a kérdés. Szemeit lehumva koncentrál, próbál ráállni az energiára. Messziről jön, több ezer mérföldnyire, délnyugati irányba. Valami szokatlan, valami nem hétköznapi…
Felpattannak szemei. Tekintete újfent a fáraómaszkra szegeződik.
”El kell mennem felkutatni a jel forrását.” – fogalmazódik meg elméjében az elhatározás. Csak ennyi kell egy örökmozgónak. Negyed óra alig múlik el, s ő már felöltözve áll lakása erkélyén. Persze nem elegáns hószín ruházata van rajta. Edzőnadrág és tréning felső. Nincs is jobb összeállítás az overál után. Főleg arra, amire készül. Karjait széttárva sütkérezik pár percig. Majd ugrik. Zuhan a normális 9, 81 m/s sebességgel. Földet azonban nem ér. Teste, telítődve energiával, antigravitációs energiamezőt generál maga köré, így Zane repülni kezd. Gyorsan felemelkedik, túl az emberi szem látótávolságán, majd ezerméteres magasságba. Az érzékelt ismeretlen energiajel nyomán, annak irányába kezdi meg a repülést. Közben van alkalma letesztelni milyen gyorsan is tud repülni, szervi károsodás nélkül. Egyre gyorsul, testét már éri a növekvő nyomás. Nincs más megoldás, energiáját megosztva, kénytelen energiamezőt generálnia maga köré, mintegy védelemként. Így máris elmúlik a nyomás, s tovább növelheti a sebességfokozatot. Emellett is vagy fél napba telt mire a jel forrásának közeléhez ért, Bolívia légterébe. Itt azonban teste felmondja a szolgálatot. Megártott a folyamatos energiafelhasználás. Próbálja lassan csökkenteni a magasságot, nehogy zuhanó repülőgép módjára kelljen földet érnie. Mint ahogy az a gép teszi, nem túl távol. A lassulás sikeres, a megérkezés nem. Hiába, a repülősök örök szabálya: felszállni a kezdők is tudnak, a leszállás a profiknak sem megy. Hát akkor, hogy menne Dr. Helmsmannak, aki nem pilóta, s csak képessége folytán tud repülni? Ráadásul ez az első, igazán hosszú útja.
Teste az őserdő fáit súrolva ér talajt. Sajnos nem lábbal, hanem fejjel előre.



Vajon még él?

A repülőgép megkapta a jelzést a felszállásra és indultunk is. Mint említettem Louise kezében minden fémmadár megszelídül ez most se volt másképp, szinte pihe könnyen emelkedtünk fel és irányba állítottuk a gépet. A pilóta mikrofont  a kezembe kaptam és megkocogtattam.
-Figyelem utasok! Igen hosszú út áll előttünk és azt ajánlom pihenjék ki magukat, mert az elképzelésüknél ezerszer döglesztőbb utat fogunk bejárni és ha azt hiszik két-három órás alvással fel tudnak készülni, hát tévednek. A gépet megpróbáljuk a dzsungel egy kisebb tisztásán letenni, de nem kizárt, hogy a célunktól akár 100 vagy 200 mérföldre tudunk majd landolni. Nem vegyék ezt parancsnak, nem vagyok az anyjuk, hogy megszabjam mikor kell délutáni csicsikálást rendezni, de előre szólok akit ásításon esetleg lassabb lépteken kapok az ki van rúgva és a pilótával karöltve a gépnél várja meg az expedíció végét hacsak haza nem tud menni gyalog. Vége! - Kapcsoltam ki a mikrofont és dőltem hátra az ülésben. Jó lenne azt érezni, hogy van értelme annak amit elmondok, de tudom és tapasztaltam is már, hogy egy-két ember a parancs vagy utasítás ellenére is az ellenkezőjét teszi. Ilyenkor akadnak problémák. Mint például a kóros álmosság ami rögvest lassítja a tempónkat és a tervezettnél később érünk a célunkhoz. De utasítás megtagadásból már halottat is szállítottam vissza. Megszegte az egyik alapszabályom és megpiszkált egy perui díszdobozt amiből aztán hegyes dárdák lökődtek ki és átszúrták a mellkasát, ebbe még nem halt volna bele, de a jól bevált kígyóméreg tett róla, hogy szenvedésekkel teli lassú halála legyen. Nem hiába ugatom el a szabályokat ezerszer és még ezerszer, ezeket nem csak jó kedvemből mondtam el, nem feleslegesen jártattam a szám.
-Louise, szólj ha a fél utat megtettük aztán leváltalak, addig alszom egy keveset, ki tudja mikor lesz részem nyugodt alvásban a későbbiekben. - Dőltem hátra és behunytam a szemem.

Félálomban lehettem mikor valami megkocogtatta a vállam kétszer is. Kinyitottam a szemem és tessék-lássék, eljutottunk az úti célunkhoz vezető út feléig.
-Akkor átveszed? Hunyok egyet, a szemem már golyózik a sok zöldtől. - Röhögött fel a pilótánk majd azzal a lendülettel, hogy végére ért mondandójának a szemére hajtotta pilóta sapkáját és rögvest hortyogni kezdett. Alattunk már az Andok dzsungel terült el, hatalmas zöldellő, égig érő fák borították az egész területet. Bármennyire is próbáltam kivenni egy halvány zöld foltot sehol nem akadtam ilyenre, remélem ahogy közeledünk majd a jelet adó rádióhoz találunk majd egy kisebb tisztást ahol a gép könnyen letehető.
Louise-nak teljesen igaza volt abban, hogy a szemmel könnyen játszadozik a dzsungel zöldje. Néhol már nekem  is összefolynak a fák lombjai.  
-Főnök! Vannak páran akik a zöld minden árnyalatában pompáznak a gép hátuljában, tökre olyan mintha benyeltek volna valami vírust.
-A francokat Frank, ne hülyülj! Egyszerűen arról van szó, hogy még életükben nem repültek, de a papírjaikon az áll, hogy voltak már pilóták és hogy gyakran utazgatnak, add nekik a szokásos egy-egy bogyót, attól majd kifekszenek és kutyabajuk se lesz mire odaérünk. - Megcsóváltam a fejem és bár nem vagyok vallásos, de elmondtam egy imát, ha ilyen jól felszerelt okirat hamisító embereim vannak akkor már csak azért imádkozom, hogy a jel és a kincsek ne legyenek hamisak. Az összehívott embereken kívül sok olyat láttam akik, mint a példa is erősíti még életükben nem repültek és soha nem vettek részt expedíción. A másik fele a tapasztalt, jól ismert túrázóimból áll és annak a kisebb hányada ismét az ismeretleneket erősíti akikről nem tudok szintén semmit. Újabb órákkal később a radar bemérte a pontos lelőhelyet úgy 600 mérföldre tőlünk, azonban a térképen ott se tisztás nincs se valami fa mentes hely. Idegesen az ajkamba haraptam és felráztam Louise-t.
-Gond van Louise. Nincs...
-Nincs tisztás, jól mondom? Basszus, akkor kényszerleszállást hajtunk végre, nem lesz egy laza sétagalopp, de megoldjuk, már ha ennyitől nem ugrik ki  a szíved. - Vigyorgott rám és nem bírtam ki, hogy el ne mosolyogjam magam. - Megnyugodhatsz Lou, maximum a hátsó utastér lesz teli minden megemésztett földi jóval, a pilótafülkéd tiszta marad.
-Nagyon remélem, hogy azok ott hátul nem mázolják ki a falat. - Felnevettem, de hát bármennyire is biztatni akarom Lou-t, nem tartom kizártnak, hogy lesz olyan aki kiadja a reggelijét. Ezúttal már besegítettem a vezetésbe, tudom, hogy Louise kiváló pilóta, de egy ilyen leszállást egyedül képtelen lenne végrehajtani anélkül, hogy a fél utasteret ne 200 mérfölddel odább találják meg.
-Hallanak engem? Akadt egy kis technikai problémánk, hogy is fogalmazzak, a legegyszerűbb, ha nem kertelek, tulajdonképpen lefogunk zuhanni, de irányítás alatt. És most azoknak akik értenek is a repüléshez, kényszerleszállást végzünk. Csatolják be az öveiket és nagyon ajánlatos, hogy senki se hagyja el a helyét, az aki mégis megteszi annak életéért felelősséget nem vállalok. Ja és még valami, remélem mindenki elintézte kisebb-nagyobb problémáit, mert egy ilyen landolásnál nem ajánlatos a mellékhelyiséget sem használni. Ha letettük a gépet akkor tartunk egy kis technikai megbeszélést és kapnak még pár utasítást. Vége!
-Nem gondolod, hogy kicsit nyersen fogalmazol?
Én? Nem, szerintem megértették a kis pandamackók. - Röhögtünk fel egyszerre majd kezelésbe vettük a gépet.

Pár érdekfeszítő és halálközeli pillanat után a gép landolt és szerencsékre pár kisebb karcolással megúszta a Halálmadár II-nek keresztelt gépünk is. Louise szerint a visszaúttal sem lesz semmi gond, egyedül a kerozin van fogyóban, de mindent meg lehet oldani. Ezzel így vagyok én is, egyelőre a legnagyobb gond az, hogy jó pár mérföld vár ránk gyalogszerrel és a társaság fele még mindig zölden fest, bár ezúttal szerintem néhányan barnán is altájon.
-Bár nem szeretem magam ismételni lévén, hogy nem vagyok papagáj, de mivel fontos dologról van szó így újra megismétlem, hogy Senki sem mehet egyedül sehová! Ha bármit is találnak nem nyúlnak hozzá hanem szólnak nekem! És ha azt mondom állj nem megyünk tovább akkor az azt jelenti Állj! Nem fogok vitatkozni senkivel, ha valami nem tetszik valakinek akkor csendben követi a társaságot és megfeledkezik a részesedésről és fizetésének a feléről, érthető? Remek. Nos a dzsungeli viszonyok miatt remélem mindenki felszerelkezett rovarirtóval és nem mellesleg esővédő felszereléssel. Itt az eső nem havi szinten érkezik úgyhogy ha nem akarnak sárba fulladni szerelkezzenek fel rendesen. Még mielőtt bárki megkérdezné, hogy mikor fogunk tábort verni és, hogy pontosan hol, én sem tudom. Ez a tereptől függ. Készüljenek fel, ez nem egy hétvégi kirándulás lesz! Köszönöm a figyelmet és most ha mindenki kész indulunk. - A lelkesedés a tetőfokra hág a csapatban, bár elmondtam a szabályokat biztos vagyok benne, hogy lesz aki megkérdezi még egyszer, sőt, erre már számítok.
-Merre menjünk tovább? - Fordultam a térképészünkhöz.
-Úgy 35 mérföldet kell mennünk délnyugati irányba a többit majd akkor ha ezen túl vagyunk. - Hajtotta össze a térképét és ahogy én is, elővette az iránytűjét. A térképen be volt jelölve a rádióadás pontos helye így biztosak lehetünk benne, hogyha semmi nem jön közbe két napon belül ott lehetünk.

Miu eltűnt, és ez rendkívül zavart engem. Mindketten eléggé letörtek voltunk Alex-el, főleg, hogy a pénzünk is eléggé megcsappant, és elég ritkán találtam magamnak valami alkalmi munkát. Pláne úgy, hogy a drága kishúgomat is szinte éjt nappallá téve kerestem, de eddig hiába.

Aztán az egyik nap egy érdekes munkáról hallottam. Tudtam, hogy ide öcsit nem vihetem magammal, de nem csekély összeggel kecsegtetett, amiből talán könnyebb lehetne hugit megtalálni, akárhol is van . Viszont felettébb nehéznek tűnt bejutni, főleg, hogy nem igen van ilyen téren tapasztalatom, bár az elmúlt időszakban a túlélési praktikák tömkelegét hasznosítottam egy-egy nehezebb napomon. Így hát próba szerencse alapon meg is próbálkoztam jelentkezni rá, és csodák csodájára sikerrel jártam. Nagy nehezen beszereztem mindent, amire szükségem lehet. Bakancs, machete, fegyver, zárt, de terepre alkalmas ruházat, vizes kulacsok, oltások, és még sorolhatnám. A maradék pénzt oda adtam öcskösömnek, és a lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára. Biztosítottam felőle, hogy amint tudok vissza jövök, de ezt most muszáj hármunk érdekében megtennem.

Időben meg is megjelentem a kijelölt helyszínen, és eléggé meglepődtem a számomra túl vegyesnek tűnő társaságon. De egyenlőre nem szólaltam meg. Figyelmesen végig hallgattam az utasításokat majd csendben helyet foglaltam. Idő közben az járt az eszembe, hogy vajon kell-e majd használnom a képességem, és ha igen, akkor hogyan magyarázom ki a dolgokat a többiek előtt.

A munkám, amibe még hosszú évek óta sem tudtam belefásulni, mint a legtöbben, akiket ismerek, azért engem is ki tud meríteni és bár nem szívese, de egyet kell értenem a főnökömmel, mikor egyszerűen ultimátumot ad, hogy húzzak el a fenében szabadságra vagy él a hatalmával és felfüggesztet a dokival, ha másként nem megy.
Talán tényleg rám férne némi kikapcsolódás, egyébként is jó pár heti szabadság felgyülemlett már, amit most, ha tetszik, ha nem ki kell vennem.
Azért mert nem kell melózni még nem jelenti azt, hogy ne követném nyomon az utcán zajló eseményeket, ne hívnának fel az informátoraim, ha valami érdekes dologra bukkannak és még pénzre is szükségük van, így jut el hozzám a hír, hogy Freja Stark, akiről azt rebesgetik, hogy nem veti meg az illegális műkincseket, de persze még nem sikerült ezt senkinek rábizonyítani, expedíciót szervez a Boliviai dzsungelbe é embereket keres hozzá.
Hirtelen ugrik be, hogy talán itt az alkalom, hogy összekössem a kellemes a hasznossal! Szabadságon vagyok, de én soha nem voltam az a tespedős fajta, így, ha mást nem kis kalandnak, testmozgásnak, vérpezsdítésnek sem lenne rossz, aztán meg ott van a lehetőség, hogy lebuktassam a szép és titokzatos hölgyet,ha tényleg rosszban sántikál és a tilosban jár.
Nem mondom meg kell mozgatnom egy-két szálat, hogy bekerülhessek az induló csapatba, de nekem ez megér egy kis pénzt.
Még egy nap sem telt el és már egy terepszínű gyakorló nadrágban, bakancsban és fekete pólóban, a vállamon egy jókora málhazsákkal, amiben pár váltás ruha, két pisztoly, kés, tisztasági és gyógyszeres csomag, stb. helyezkedik el, a legjobb tudásom szerint összepakolva egy túlélő szerelést, így hallgatom a most már személyesen elénk lépő Freja-t.
Velős és tömör összefoglalót tart az uticélunkról és a szabályokról, amihez egyelőre nincs hozzáfűzni valóm. Világos, hogy annyit óhajt velünk, amennyit muszáj, a többi a jobb keze feladata, Frank-é, aki a melóra is felvett.
Mindig rühelltem a sok injekciót, amivel elláttak minket, hogy nehogy összeszedjünk valamit az utcákról, de most kimondottan jól jöttek a védőoltások, legalább emiatt nem kellett aggódnom.
Bár nem jártam még a dél-amerikai dzsungelekben, de kaptunk hasonló kiképzést, ezért nem gondoltam, hogy az a hely sétagalopp lesz, de szeretem a kihívásokat.
Mikor a nő befejezi, megvárom, hogy megmutassák, hová lehet lepakolni, aztán elnyúlok a székemben és várom az indulást.
Nem ismerek senkit, de nyitott vagyok mindenre, hiszen csak így lehet majd kellő információhoz is jutni, na meg amúgy sem vagyok egy magamba zárkózó fajta bár szószátyár sem.

Mióta csak a férjem és a lányom után kutatok, nem telt el úgy nap, hogy ne próbáltam meg volna valami fejlesztést véghez vinni a komputereken. saját bázist építettem ki, szenzorokkal, érzékelőkkel és radarokkal. Nem nagy kutatóállomásról beszélünk, apró, otthonos és igen modern fejlesztésű. Minden adat és leghasználhatóbb információ fel van telepítve  gépekre. Ám hiába vannak fejlett műszereim nem sikerül közelebb kerülnöm a célomhoz, mintha eleve zsákutcában élnék.
Forrócsokimat az asztalra teszem le és újra a dossziék fölé hajolok, minden nap átnézek mindent kétszer is hátha valami kimaradt. Amellett, hogy a kutatóállomásomat a lányom megtalálására használom jó a munkámnak is, nem éppen legálisan, de előszeretettel megyek műkincsek után, kalandor  a lelkem, kalandor vagyok én is. A romok, a veszélyek, a réges régi csapdák, a mitológia mindig is vonzott. Az egyetemen azon felül, hogy elvégeztem a technikusi szakot a történelemmel is szépen végeztem.
A radarok és érzékelők eddig nem mutattak jelet, jobb híján csak voltak ha szükség lenne rájuk, most azonban jeleznek. Tisztán és kivehetően két másodpercenként érkezik egy adás, jel. Nem videóhang, és semmi üzenetet nem közöl csak a rádióadás helyét. Egy dzsungel kellős közepéről. A forrócsokiba kortyolva a térképre nézek és az  adás pontját is kinagyítom. A Bolíviai Andok. Régi indián törzsek romos otthona, telis-teli kincsekkel és rejtélyekkel... A jel nem szűnik, nem akadozik, megszakadhatatlan ritmusban érkezik újra és újra, mintha csalogatna oda, de ha eddig nem volt ott semmi akkor most hogy lehetséges, hogy hirtelen adást kapunk? Az élet nagy rejtélyei, pont nekem valóak, hogy megfejtsem őket. A távírógéphez nyúltam mikor felborítottam a forrócsokit.
-A francba! Na mindegy. Frank, Frank!
-Igen Főnök?
-Meló van Frank. Bolíviából jeleket fogtak a műszerek, nagyon úgy fest, hogy kincsek várnak ránk ott.
-Azanyját! Hívom a fiúkat.
Elégedetten vigyorodtam el, Frank mindig tudja mire gondolok. Nem bízok mindent a véletlenre és ha terepre megyünk csak a megszokott, megbízható emberekkel vagyok hajlandó expedícióra vállalkozni.  A pilótánk az fix, abból nem engedek, Louise az egyik legjobb pilóta akivel valaha is találkoztam és az életemet is rábíznám, bármilyen veszélyes helyzetből képes szárnyra kapni. A térképészünk remekül eligazodik a dzsungelek labirintusában, megbízható és eddig három alkalommal dolgoztam vele, de egyszer sem csalódtam. Ez a két ember biztos, a többieket Frank szedi össze, a létszám mindig változó, szerencsére a titkárom nagyon is tudja milyen terepre hány embert szánok költségileg és munkailag is.  Bele kell számolni a felszerelés árát, a nem várt időjárás kellemetlenségeit és persze az expedíció tagjaninak is megvan az ára és bizony nem kevesen busás árat kérnek egy-egy kis kiruccanásért. Azt hiszem egy újabb kalandba botlottam...

...16 órával később a felszállásra készen álló repülőgép mellett.....

-Nos nyilván mindannyian megkapták az ismertetőt. Ez az expedíció nem lesz rutin munka. A Bolivíai Andok dzsungele tele van barlangokkal és indián törzsek temetkezőhelyeivel amiről egyet kell tudniuk, nem kellemes meglepetések szokták érni ott az embereket. Még mielőtt a gépre szállnánk elmondom a tudnivalókat. Sokukkal még nem dolgoztam együtt, épp ezért, lefektetném a szabályokat. Első: Senki nem megy egyedül sehová. Második: Bármit is találnak, nem nyúlnak hozzá és azonnal szólnak nekem! Harmadik: Ha azt mondom állj és nem megyünk tovább, akkor az azt jelenti Állj! Világos? Ha bármi kérdésük van a repülőút hosszával és a dzsungel viszonyaival kapcsolatban fárasszák Frank-et.  Köszöntem a figyelmet! - Kifújtam magam és elindultam a gépre. Minden kezdet nehéz alapon foglaltam helyet a segédpilóta ülésében. Az újoncokkal mindig egy a nagy baj, hogy nem ismerem őket. Sokan csak a pénz reményében vállalkoznak ilyen utakra, fogalmuk sincs milyen veszélyeket rejt egy ilyen út. Nem vagyok rá büszke, de volt hogy embert vesztettem, méregbe mártott nyíl, malária szúnyog csípése és hasonló nyalánkságok. Akik egy ilyen utat bevállalnak azoknak tudniuk kell mire vállalkoznak.
-Ha beszállt mindenki akkor induljunk Louise! - Veregettem vállon a pilótánkat és készen voltam elindulni az ismeretlen dzsungelbe.

A bolíviai Andok dzsungelből felemelkedő csúcsai misztikus, történelmi titkokat rejtenek. Ez az érintetlen vadon birodalma, ahol a fák elfedik évszázadok, évezredek emberi civilizációjának nyomait. Az európai hódítók előtt a birodalomépítő inkák laktak itt, ám mielőtt az inkák megtelepedtek volna, már több ezer éve emberi kultúrák virágoztak a hegység völgyeiben.

Az Andok egy meredek, dél-délkelet-észak-északnyugat irányú szurdokvölgye, mely hatszáz méteres magasságig trópusi esőerdővel borított, és a helyi nyelvben csak Jaguár-völgy néven tisztelik, úgy húzódik meg a vadonban, mintha csak egy csodaszép trópusi kanyon lenne, semmi más. Egy a sokból, pont ugynaoolyan alkalmas lélegzetelállító dokumentum- vagy kalandfilmek leforgatására, mint a következő vagy az az utáni. Azonban a Jaguár-völgy nem egyszerű, hétköznapi hely. A völgy északi falából kiálló szirtcsoporton ugyanis a pre-inka Tiahuanoco-kultúra felfedezetlen, évezredek óta elfeledett városa lapul a dzsungel hatalmas, smaragdzöld levelű fái alatt. A történelem előtti, lekopott kövekből álló falak, utcák, udvarok, terek, melyeket ezernyi helyen áttört a mindenhol utat kereső természet, európai ember számára végtelenül idegen figurákat és mintákat rejtenek magukban. A romok azonban nem csak több ezer éves leleteket rejtenek. A figyelmes felfedező valami egészen meghökkentőt is találhat itt.

A város sokszög alakú, erdővel benőtt, legnagyobb tere, mely a főtemplom lépcsős piramisa mellett húzódik, legfeljebb harminc méter átmérőjű terület, melynek hatalmas, kopott kockakövei ki-kifordultak, ahogy a fák átnőttek köztük. A tér széle felé azonban egy repülőgép rozsdás roncsa található. A gép, melynek fémjét erősen korrodálta a dzsungel párás levegője, legalább negyven éves állapota és felépítménye alapján is. Derékban kettétörve felszik az oldalára fordulva, ahogy becsapódott, jobb szárnya, különböző darabjai szerte-szét találhatóak a tér fái között és a romváros több pontján. Mint egy kecses, törött gépmadár, melyet ölére vett a természet, a repülő évtizedek óta holtan pihen a dzsungelben. Törzsén keresztül, mely megtört és darabjai elváltak egymástól, fák nőttek ki. Farkán és bal szárnyán még halványan kivehető a brit zászló, a Union Jack, mellette pedig a halovány fehér betűk: R A F. A repülőgép belsejében a növényzet között a pilótafülkében egy csontváz fekszik a pilóta ülésén, a műszerfalra borulva. A koponya kissé odlalra csúszott, azonban a csontok nagyrésze egyben maradt, mert az erősen elrothadt, de még felismerhető brit koloniális tiszti egyenruha egyben tartotta őket. A ruha hátán három tátongó golyónyom látható, mely az alapos, szakértő szemlélő számára egy német tiszti Luger P08-as oldalfegyver lövéseit fedi fel. A pilótát alighanem repülés közben hátbalőtte valaki, saját tiszti fegyvere a pilótafülke padlóján található, a tárban két golyóval. Alighanem a férfi - mert a csontváz egy férfié volt - szintén tüzet nyitott valakire a repülőgép fedélzetén.

Hátrébb azonban egy még meghökkentőbb furcsaságot lehet találni. A pilótafülke mögött tíz méterre egy hatalmas fa szakította át a repülőt, a gép törzsét kettőbe törve. A fa lábánál pedig a gyökerekkel benőve egy emberi test található.
Egy élő emberi test.

A misztikus illető egy nő. Mellkasát nagyrészt átszövik a fa gyökerei, feje, nyaka, vállai azonban szabadon láthatóak. Szép metszésű arca nyugodt, sima, akár egy kőszoboré, hosszú, sötét haja kibomolva hullámzik vállára. Barna egyenruháján, a hadnagyi váll-lap alatt egy címer látható, melynek tárcsás (lengyel) pajzsa osztott, jobb mezejében négyszer vörössel és ezüsttel hasított, bal mezejében zöld hármashalmon, vörös mezőben ezüst kereszt látható. Magyarország címere, méghozzá a fegyveres erők egynruháján látható Kossuth-címer.
A nő nem lélegzik, ám pukzusa van, szíve percenként kettőt-hármat dobban. Jól láthatólag mélyálomban van, és a fa gyökerei átnőttek az egyenruháján, feltehetőleg a testébe kapcsolódva. A gyökerek között pedig egy furcsa, ősi, fából és kőből fifikásan összeillesztett pálca vagy jogar található, mely a nő mellkasából áll ki. A pálca és a gyökerek közötti apró résen bepillantva látható, hogy a jogar bele van döfve a nő mellkasába, körülbelül mellei között, a szegycsontjánál, és barna egyenruháján fekete, elszáradt vérfolt veszi körül a jogart.

Egy lezuhant repülő egy ősi romváros közepén, melyen egy második világháborús brit katonatiszt csontváza található, valamint egy növényzettel benőtt, hibernálódott magyar tisztnő, akinek egy ősi indián jogar van döfve a mellkasába. Az, hogy ki szúrta le a hadnagynőt és ki lőtte hátba az angol pilótát, megválaszolatlan kérdés. Azonban a repülő fedélzetén szanaszétt törött ládákban érintetlen, felbecsülhetetlen inka és pre-inka leletek találhatóak. (Már ami megmaradt belőlük a zuhanás után.) Ezek között katalógus, régészeti feljegyzések vannak, melyeknek utolsó bejegyzési dátuma 1944. július 2.

A város és a repülőgép feletti évezredes halotti csendet pedig a fák leveleinek surrogásán, az ízeltlábúak ciripelésén és a halk esőn kívül nem töri meg semmi más. A repülő a látszat ellenére azonban nem teljesen élettelen. Ahogy a fák átnőtték a testét, az indák arrébb tolták az alkatrészeket. Egyszercsak két dióda találkozott és évtizedek óta először egy áramkör bekapcsolt. Csodák csodájára az akkumulátorokban még volt valamennyi töltés és a rádió bekapcsolt. Nem közvetített semmit, csak statikus, sípoló adást, azonban ez is elég volt, hogy sok figyelmes szempár számára egy ismeretlen pontot tegyen a térképeken eddig jelöletlen vadon közepére...

(Akkor most jön a kezdő. Freja Stark-é ez a megtiszteltetés, a játékosoknak megy üzenet.)