Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
The greatest gift of life is friendship, and I have received it.
-Hát, még az a szerencse -az azért nem kicsit lenne durva, ha úgy sikerülne egyszer valakit fellöknöm, hogy az miatt halna meg. Azért még ez a „kis” vállba lökés is eléggé erős volt a nagy sebesség miatt. Bár én kevésbé éreztem meg, azért gondolom Jeremynek nem volt kellemes élmény. Az meg főleg nem lett volna az, ha egész testtel megyek neki. Úgyhogy ő még megúszta. Ezért sem szeretek városban rohangászni. Nem csak magamat veszélyeztetem, hanem másokat is. És ameddig nem tudom olyan jól „irányítani” a képességemet, addig többet ártok, mint használok. Ahelyett, hogy megmenteném a figyelmetlen embereket a biztos haláltól, veszélybe sodrom őket. De mindegy, mert amúgy sem tartom magamat kifejezetten szuperhős alkatnak. Főleg azért, mert több hozzám hasonló is van, sőt van, aki gyorsabb mint én. Plusz ha elkezdenék embereket mentegetni álruhában, az megint rosszul sülne ki. Cikkek jelennének meg a helyi hősről, ezzel pedig csak még inkább felhívnám a tudatlanok figyelmét a természetfelettire. Azzal meg megint csak ártanék. Nem mondom, hogy ha lesz rá alkalmam, akkor nem fogom kihasználni... múltkor is elkaptam azt a kislányt az autó elől. De azért inkább nem villognék a képességemmel, ha lehet. Az X-menek közé sem feltétlen szeretnék bekerülni. Bőven elég lenne, ha elvégezném itt a középiskolát, kicsit jobban megtanulnék uralkodni a képességem felett, aztán élném az életem az emberek között... mondjuk New Yorkban. De ez még a jövő kérdése mi hogyan lesz. Ha valamiben ennyire nem vagyok biztos, akkor inkább nem tervezgetek. -Ja! -vágtam rá a kérdésére vigyorogva. -Körülbelül százötvenszer lekörözném őket mire az első ember a feléig elfutna -nem túlzás, ha apait-anyait beleadnék, akkor szerintem elhaladnék „párszor” a csoport mellett, mire egyáltalán eljutnának olyan húsz kilométerig. Szóval abszolút nem lenne fair verseny rájuk nézve. -Amúgy nem fontos, valaki miatt ki kellett derítenem bírom-e hosszútávon a futást- hát most nem fogom beavatni a szerelmi életembe, az rám tartozik. De szerintem nem is érdekelné a téma, még nem vagyunk olyan közeli haverok, hogy ehhez bármilyen szinten köze lehetne. Az, hogy párszor beszéltünk, amikor még ott élt a birtokon, az egy dolog. Attól még nem fogom vele megosztani vele azt, ami amúgy is csak két emberre tartozna. Sosem voltam olyan, aki bármilyen formában is villogni akart a barátnőivel. -Oké, akkor állom az első kört. Ennyivel jövök neked az előbbi koccanás után -persze nem lerészegedni akartam, mert még haza is kellett sprintelnem, azt meg nem lehet illumináltan. Meg még az sem volt biztos, hogy nekem egyáltalán odaadják a piát. Ugye még nem töltöttem be a 21-et, szóval rizikós. De próbáltam nem ezen agyalni. Bevártam Jeremyt, majd megindultam a legközelebbi pub irányába.
Azóta, hogy az életem finoman szólva is homlok egyenest megváltozott én is határozottan kerülöm a konfliktusokat, hiszen tisztán emlékszem rá mi lett csak abból, hogy hozzáértem az apámhoz, vagy ahhoz a sráchoz egy utcai verekedés alkalmával. Nem szeretném ezeket újra kipróbálni, szóval ha lehet kerülöm a bajt, bár úgy fest, hogy a baj már kevésbé kerül engem, most most is szó szerint neme ütközik. Azért végül csak kiderül, hogy nem olyan nagy bajról van szó. Lehetne rosszabb is, de szerencsére nem így van, nem valami durva alak, hanem ismerős, é n meg nem vagyok az a típus, aki olyan könnyedén kapja fel mindenen a vizet, szóval csak egy cseppnyi dorgálás, ami kicsúszik a számon és az is inkább csak az ő érdekében, hiszen azért lássuk be, ha nem engem talál el, hanem valami veszélyes alakot, netán egy szimpla embert, akkor ebből még nagyobb baj is lehetett volna. Az a biztos tehát, ha egy kicsit jobban oda figyel máskor, nem lehet csak úgy a városban száguldozni és azt se nagyon tudom, hogy egyáltalán miért van itt, amikor úgy tudom, hogy a suliban kéne lennie jelenleg. - Jól, nagyjából. Kicsit erős volt, de élek. - halványan elmosolyodom. Nem szédülök, legalábbis nem érzem, csak a folyadék tűnik fel lassan, vagy legalábbis érzem meg azt a csiklandozó érzést, ahogy a vér végig szalad az arcom mentén, mert jó eséllyel nem izzadtságról lehet szó, az nem ilyen lenne és amúgy se melegedtem ki annyira. Oda nyúlok hát hogy megnézzem, aztán csak a zsebembe nyúlok egy zsepiért, hogy letöröljem. Magamat nem tudom gyógyítani, mást se biztos, szóval nem próbálkoznék ilyesmivel. De amúgy magának a vérzésnek nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, csak törölgetem, aztán majd csak eláll lassan nem igaz? - És mi volt az oka? Maratonra készülsz? - mosolyodom el. Persze lehet, hogy nincs is közöm hozzá, szóval nem fogom erőltetni, hogy választ adjon nekem. Ha nem szeretne, akkor nincs gond, ez esetben megtartom a kérdést magamnak, és úgy veszem, hogy szimplán csak tényleg futni volt egyet, netán a képességét tesztelte, bár akkor se olyan helyen kéne, ahol könnyen belefuthat másba. - Hazafelé, és végül is ráérek, szóval beülhetünk, nem gond. - bólintok egyet, aztán egyelőre még a zsepivel elszórakozom, de végül elindulok a cél felé. Van a közelben is kis kávézó, ahova nyugodtan beülhetünk, és dumálhatunk kicsit. Tudom én, nem voltunk a suliba sem nagy haverok, azért is, mert igazán nem nyitottam senki felé, de attól még pár szót válthatunk egy kávé, vagy valami egyéb mellett.
Logan Perkins
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Grant Gustin
Hozzászólások száma : 158
Kor : 27
Tárgy: Re: Jeremy & Logan Csüt. 16 Okt. - 19:36
Jeremy & Logan
The greatest gift of life is friendship, and I have received it.
Tényleg elég konfliktuskerülőnek mondanám magam. Nem is azért, mert félek az ellenfeleimtől. Egy valakitől féltem, akiről azt feltételeztem, hogy sokkalta erősebb nálam és ki fog nyírni, ha egyszer elkap. De általában nem ilyen okból kerülöm a bajt. Egyszerűen mert gondolj bele... nekem az mennyire érné meg, hogy a fél iskola utálna piti ügyek miatt? Nem, nekem erre nincs szükségem. Ha lehet inkább megpróbálok mindenkivel rendesebb lenni, de azt mondjuk nem tűröm, ha rajtam élősködnek. Például ha odajön egy olyan „haverom” a társalgóba, akit egyébként alig ismerek, és kér a pizzámból, amit magam mellé tettem.A rendességnek is vannak határai és ez az, amit még én sem engedhetek meg magamnak. Főleg akkor nem, ha egyébként tudom, hogy igaziból annyira nem is bírja a képemet az érintett személy, mint amennyire kéne. Az ilyeneket egyszerűen lerázom magamról. Ne én legyek az, akit kihasználhatnak. Mert köztudottan az a sorsa a kelleténél adakozóbb, jólelkűbb embereknek, hogy élősködnek rajtuk. Ez alapvető emberi természet, sokakban megvan és sajnos ritka a kivétel. Még én is néha visszaélek ezzel... főleg zsepi ügyben. Annyira még azért nem lettem csóró, hogy másoktól kunyeráljak kaját. De igen tény, hogy utálok bárkivel is bármi miatt veszekedni. Többek között ezért is próbáltam óvatosan száguldozni több száz km/h-val. Másrészt nem kéne az átlagos embereknek tudnia, hogy ki vagy mi az, ami az utcákon rohangál ilyen nagy sebességgel. Bőven elég az, ha a „fénycsóvát” látják, ami kísér engem. Ezért próbáltam elkerülő utakon menni visszafele a birtokhoz. Meg hát eleve a főúton dugó volt, én meg ha nem koncentrálok eléggé, néha még elvesztem a kontrollt. Az meg tényleg nem lenne jó ha felkenődnék egy autós szélvédőjére. Meg sem tudnám magyarázni az ügyet anélkül, hogy ne dugnának diliházba, kényszerzubbonyba. A képességem megmutatása a tudósoknak meg egyet jelentene azzal, hogy kísérleti nyúlnak használnának. De hiába vigyáztam, még így is sikerült elég rendesen vállba löknöm szegény srácot. Nekem mondjuk annyira nem fájt, mint amennyire neki fájhatott. Tekintve, hogy hallottam a falnak csattanni. Már előre paráztam, hogy ebből lesz egy nagyobb probléma, de szerencsére miután hátrafordultam kiderült, hogy ismerem, szóval talán nem fog jelenetet rendezni és kérdezősködni. -Igen, tudom -válaszoltam nagy homlokráncolások közepette, ugyanis az első vércsíkokat már láttam az arca szélénél, ahogy közelebb léptem hozzá. Persze ilyen sötétben nem túl sok mindent tudtam leszűrni. Viszont helyette kezdtem el vakargatni a saját homlokomat. -Biztos jól vagy? Mert gondolom ezt azért megérezted -oké, ha jól tudom gyógyítani is képes, de azért inkább rákérdeztem. Mégis ez a minimum azután, hogy így nekilöktem szerencsétlent a falnak. Legalább látja, hogy érdekel az állapota és nem csak úgy szarok az egészre. A kérdésére vállat vontam, miközben megint közelebb araszoltam, ugyanis még jó két méter volt köztünk. -Kipróbáltam el tudok-e futni idáig. Sikerült, mint látod -válaszoltam laza mosollyal. A többit még nem akartam az orrára kötni, a lényeget ezzel végül is elmondtam. A körítés felesleges, mert ő úgysem az a személy, akivel meg szoktam osztani a magánéleti dolgaimat. Szimplán egy régi ismerős a birtokról, akit már elég régóta nem láttam, mert felszívódott onnan. -Te meg...? Hazafele tartasz? Ha nem sietsz beülhetünk a közeli pubba engesztelő italra -hát ha már így kérdezgetett, akkor gondolom nem rohan sehova. Vagy legalábbis remélem. Ennyi időm még nekem is van, hogy kicsit beszélgessek vele.
Nehéz nap. Gyakorlással teli, de nem akarom feladni, még mindig nem akarom! Ha már belekezdtem, akkor muszáj, hogy sikerüljön. Már így is túl sok mindent adtam fel és nem lenne jó ezt is. Az életemről van szó, mert ebben a formában nem jó. Erre a pasas nagyon jól rámutatott a tetőn, ez ami most van, vagy inkább ami volt inkább csak a szenvedést mutatta és semmi mást. De én ennél többet akarok. Mindig is többet akartam, csak egy időre sikerült sajnos elfelejteni, de nem fogom örökre, mert azt nem szabad! Visszatérek valahogy ahhoz, aki régen voltam, aki nem csak túlél minden napot, akinek nem kell állandóan kesztyűben feszíteni és rettegni, hogy véletlenül hozzáér valakihez és ki tudja mi lesz a következmény. Szeretnék tenni, segíteni... gyógyítani, mert képes vagyok rá, de eddig sokkal többször sikerült a negatív megoldás, mint a pozitív és ez így nagyon nincs rendjén. Nem is nagyon figyelek, ahogy végigsétálok a kis utcán. A kocsim a cél, hogy ha elérem, akkor elinduljak vissza a birtokra. Meg volt a mai kis kiruccanás, főleg hogy a sok gyakorlás után kiszellőztessem a fejem, mert ez volt a fő célja a sétának. A sötét és persze az amúgy is gyors tempó miatt egyáltalán nem veszem észre a közeledőt, csak kb. akkor amikor úgy istenesen nekem jön. Konkrétan a lendülettől sikerül úgy kifordulni, hogy koppanok a mellettem lévő ház falán. Azért ezzel aztán baromira nem számoltam. Ha ilyen erővel koccolják le az ember vállát... kész csoda, ha nem ugrott ki a helyéről. Arra most főleg nem vágyom, hogy vissza kelljen rántani, vagy fene tudja. Megfordulok,amikor már sikerült felfogni, hogy mi is van és kiszúrom az ismerős arcot. Talán ha pár szót váltottuk a suliban, amikor még ott voltam, de olyan sokat nem tudok róla, főként a nevét, no meg ezt, hogy elég gyors. - Kicsit jobban is figyelhetnél, ha ez mással történik... nagyobb baj is lehetett volna Logan. - a végére elmosolyodom azért. Nem vagyok az a dorgálós típus, és most sem szánom annak annyira, sőt gondolom ő is tisztában van azzal, hogy nem a legjobban oldotta meg a dolgot, és nem figyelt eléggé. Bár gondolom késő esete a városban rohangálva annyira nem is lehet odafigyelni. - Mit keresel New Yorkban? Nem a suliban kéne lenned? - vagy én tévedek? Remélem, hogy nincs gond, se vele, se az iskolával. Már odébb volt az, amikor én leléptem végül csak úgy minden szó és búcsú nélkül, de hát túlságosan sokaktól nem is kellett elköszönnöm. A professzorral pedig végképp nem beszéltem. Próbált segíteni, de az üres ígéretek valahogy nem elegendőek. Itt most más a helyzet... gyakorolhatok és láttam, hogy annak a pasasnak milyen ereje van. Azért ez más, talán tényleg van esély rá, hogy az életem végre valamiféle normális kerékvágásba kormányzódik.
Logan Perkins
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Grant Gustin
Hozzászólások száma : 158
Kor : 27
Tárgy: Jeremy & Logan Vas. 12 Okt. - 19:21
Jeremy & Logan
The greatest gift of life is friendship, and I have received it.
Olyan szinten nem hittem magamban, hogy el tudok futni New Yorkig, hogy majdnem el sem indultam. Az útvonalamat persze sikeresen megterveztem, de amint eljött a nagy pillanat, az összes bátorságom elszállt és vagy ötször megkérdeztem magamtól, hogy biztos akarom-e ezt.Végül csak elindultam, útközben pedig bedobtam egy kis Peekskill-i kerülőt. Mivel hétvégén mindig otthon van a családom, ezért úgy döntöttem meglátogatom őket. Nem maradtam sokáig, maximum fél óráig, de látszott, hogy nekik még ez is sokat számított. Öcsi nem akarta, hogy megint otthagyjam őt. De kénytelen voltam továbbállni, mert a fő cél New York volt, bár már ez is felért egy sikerrel, hogy a főút mentén hamar odaértem Peekskill-be, anélkül, hogy lógott volna a belem. Igaz, legalább 55 bogarat kellett kibányásznom a szememből, de legalább nem dobtam be még egészen véletlen sem kamionok alatti átcsúszkálást és egyéb dublőrhöz méltó mutatványokat. New York fele kicsit több akadállyal kellett szembenéznem, például lényegesen többet kellett kerülgetnem, mint Peekskill-nél. Illetve párszor majdnem sikerült pofára esnem a sok lassítgatás közben. Azért ilyen nagy sebességnél, mint amivel én haladok, könnyű megcsúszni. Plusz, ha nem koncentrálok eléggé, akkor egy pillanat alatt nekimehetek valaminek vagy valakinek. Azért sem hoztam magammal walkmant, pedig már elképesztően hiányzott a zene. Meg hát nem csak a koncentrálás... nagy eséllyel lerepülne a fejemről a fejhallgató része, úgy meg semmi értelme. Csak húznám magam után, messziről meg olyan lenne mint egy adóvevő, a végén meg elneveznének Rádió-embernek. Körülbelül fél óra alatt lazán felértem New York-ba, igaz addigra már a fél tüdőmet kiköptem, mert egyszerre azért ez sok volt. De legalább életben maradtam, nem gázoltam el senkit, nem okoztam balesetet, úgyhogy ez már eredmény! Odaérve a megbeszéltek alapján már várt Faye -szerencsére talicska nélkül- és elnéztünk pár helyre. Többek között egy étteremben, amire direkt hagytam sok helyet, hogy telezabálhassam magamat. A maraton után pont rám fért a tankolás, bár teli gyomorral nem volt sok kedvem ahhoz, hogy még sétáljak. Mindenesetre azért legalább részben sikerült legyőznöm a bennem uralkodó lustaságot és meg tudtunk lesni pár látványosságot. És végre sikerült összehoznunk egy normális randit. Körülbelül estefele indultam vissza a birtokra, New York kevésbé forgalmas mellékutcáin cikázva. A városban még csak most kezdődött igazán az élet, szóval úgy voltam vele, ha eddig még nem okoztam balesetet, akkor lehetőleg maradjon is így az arányom... kár, hogy akármennyire igyekeztem, nem jött össze. Egy autó miatt a járdára kellett húzódnom és mivel továbbra is minimum 500 km/h-val száguldoztam, ráadásul azt a szakaszt pont nem világították ki a lámpák, ezért nem vettem észre időben a sétáló srácot. Mire feltűnt, addigra pont csak annyira sikerült kikerülnöm, hogy vállal nekimentem... de legalább nem egész testtel. Az kínosabb lett volna. Azonnal behúztam a kéziféket és körülbelül 10 méteren belül megálltam és hátrafordultam. -Hey! Minden oké? Nem szándékos volt -emeltem fel mindkét kezemet mentegetőzve, majd közelebb léptem az áldozatomhoz, hogy lássam is az arcát. Ez nem Jeremy?
Kezdőlap 
by 
