"Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény."Userinfó: Titkos karakter
Név: Lenamagda Leblanc (Holden)
Mutáns név: Szentjánosbogár (Lampyridae)
Születési dátum: Colombus, Georgia (Fort Benning); 1957. október 7.
Besorolás: X-men
Képességek: Elsődleges képesség: Fénylény
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 7 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A képességem legalapvetőbb jellegzetessége az, hogy képes vagyok az egész testemet (vagy csak bizonyos részeit, attól függ hogyan akarom) fénybe borítani, s világítani ekképp, mint egy élő lámpás. A fényem erősségét is változtatni tudom, képes vagyok elvakítani bárkit, valamint égetek is, ha a fénylő részeimmel hozzáérek valakihez, valamihez. Tudok képezni fénysugarat, mely útmutatóként is funkcionálhat. Fel tudok gyújtani dolgokat fényemmel akkor is, ha nem érek hozzá, de egyelőre ez nagyon nagy koncentrációmba kerül. Általában nem használom támadásra a képességemet, de meg tudnám tenni, ha nagyon akarnám. A fényem erős, de kihasználatlan. Egyelőre még.
Képesség távlatai: Jelenleg tanulom, hogy a fényemből hogyan alakíthatok fegyver-szerűséget.Jellem: Magam vagyok a pozitív energia, a fény az éjszakában, a vidító, a derű. Persze ez csak a látszat, de én így élem túl a napjaim. Segítek, ahol tudok, alkalmazkodom, szabályokhoz ragaszkodom és azt az utat járom, amivel mások előtt fényeskedhetem. Így legalább senki nem tudja meg, hogy milyen sötét gyászt hordoz a szívem. Szeretek nevetni, mindig mosolygok, nem terhelek senkit a bánatommal. Katonás rendben tartom a dolgaimat, nem lázadok, megalkuszom. Hogyha küzdeni kell, akkor küzdök, ha vissza kell vonulni, akkor visszavonulok. Tisztelem a felettem állókat, nem dacolok velük akkor sem, hogyha nem értek egyet a döntéseikkel. A lojalitásom fog egyszer a sírba vinni, azt hiszem.
Külső: Világosbarna a hajam, de nem szeretem a semmilyen színét, ezért egy ideje szőkébb árnyalatúra festetem tincseim. Alacsony vagyok, de arányos. Szeretem a köldökömet közszemlére tenni, ha jó az idő, gyakran járok haskidobós felsőkben, rövid szoknyában, magas sarkakon. Formális ruhatáram elég szegényes, de azért akadnak elegánsabb holmijaim is. Bolondulok a hangsúlyos fülbevalókért, szeretem a színes, rafinált holmikat.
Előtörténet: Katonacsaládban nőttem fel, beleszülettem a hadseregbe. Apám katona volt, a bátyáim katonák, anyám igazi katonafeleség. Nem volt más választásom, mint megszokni ezt az életet, beletanulni, alkalmazkodni és elfogadni minden eszetlen szabállyal együtt. Bázisról bázisra költözni, mindig új életet kezdeni és semmit nem cselekedni, amivel az apám rangját és tisztségét szégyenbe hoznám. (Rejtegettem a képességemet is, csak akkor világítottam, hogyha egyedül voltam. Szerencsére gyerekként sem viselkedtem komolytalanul, nem ragadtattam el magam, s hencegtem azzal, hogy mit tudok. A családból sem ismerte apámon kívül senki a titkomat.)
Nem mondom, hogy sose voltam lázadó, de nem úgy, ahogy azt gondolhatja bárki. Nem szöktem meg otthonról, nem éltem csapongó életet, de a ruházatom sosem volt elfogadott azokban a körökben, ahol mozogtunk. Emlékszem, hogy egy alkalommal anyám máglyára vetette a cipőimet és szemérmetlen ruháimat, mert nem bírta elviselni, hogy szeretem a rövid szoknyákat, a magastalpú, szerinte tramplis és utcalányos cipőket valamint az olyen felsőket, melyekből kivillan a hasam. Az tette be nála a kaput, amikor testékszert fúrattam a köldökömbe. Akkor égtek el a ruháim mind.
Nem érdekelt. Szépen lassan újra megvettem azokat a holmikat, amikről úgy gondoltam, hogy kifejeznek engem. Csendes lázadás volt ez, bár meg kell hagyni, hogy néha hangos helytelenítéssel járt. Főleg, amikor hivatalos eseményeken kellett megjelennünk családostul. Megértettem, hogy oda rendesen fel kell öltözzem. Botrány volt a tanulópénz, de örökre beleverte a fejembe a báli szabályokat.
Ahogy katonák között cseperedtem, bármennyire is tiltakoztak ellene a zsigereim, egyre biztosabb volt, hogyha valaha férjhez megyek, ugyanúgy katonafeleség leszek, mint anyám. Huszonkét éves koromban meg is történt a senkit meg nem lepő csoda, akkor kért meg ugyanis apámtól Lucas Leblanc közlegény. Hamari esküvő volt, nem akartunk várni. Nem is tudtunk volna, ugyanis Lucas azért kért meg, mert teherbe sikerült ejtenie. Nem vártam el, hogy elvegyen, megszültem volna a gyereket akkor is, hogyha nem teszi, ám ő szeretett, így esküvő lett a dolgokból. Éltünk is együtt hármasban vagy négy évet, aztán vége lett mindennek egy balul elsült gyakorlat alkalmával. Lucas meghalt, egy katonatársa lőtte le. Nem tudom, hogy ki volt a hibás, nem is érdekel. Abban az évben több mindent vesztettem el, mint amennyit ember képes elviselni, de mégis, azóta mosolygok minden nap. Így élek túl.
Lucas temetésére autóval mentünk, apám vezetett, Trevor pedig - a fiam - a hátsó ülésen játszott azzal a repülőgép-makettel, amit egyik legutolsó ajándékként az apjától kapott. Őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy én hol ültem, sok minden homályos azzal a nappal kapcsolatosan. Csak az rémlik, hogy csapódnak a kocsi ajtajai, lövések dörrennek, a fiam zokog én pedig nem bírom kinyitni a szemeimet és képtelen vagyok moccanni.
Hetekig feküdtem kórházban, anyám látogatott csak és a bátyáim. Egyikük sem mondott nekem igazat, megtehették, hiszen nem tudtam kérdezni. Eltörték az álkapcsomat, összezúzták az arcomat és nem tudom, hogy miért. Azt sem tudom, hogy mi célból ölték meg az apámat és rabolták el a fiamat (kinek a holtteste nem sokkal később a nyomozás során szintén előkerült). Nem is érdekel. Amint felépültem, elhagytam a hadsereget, nem kértem belőle többé. Már nem voltam katonafeleség, sem katonagyermek, legfeljebb katonahúg, de a bátyáim jól megvoltak nélkülem. Elkezdtem élni a saját életemet, pincérnőnek álltam, s dolgoztam is éjt nappallá téve egészen addig, míg egyik nap be nem tette a lábát a munkahelyemre két férfi. Ajánlatot tettek és én elfogadtam. Azóta nekik fényeskedem, s mindenki elől titkolom a múltamat. Nem igaz, hogy nem fáj. Ám hiába a fájdalom, az életnek menni kell tovább, a műsornak folytatódni kell. Hát mosolygok mindenre és mindenkire, mert talán a sok pozitív gondolat egyszer majd eljuttat oda, hogy újra boldog lehetek. Tiszta szívből. Igazán.