Nelson & Serena - "Csónakázás" után

Nelson & Serena

Én se tudom úgy elképzelni magam őszintén szólva. A legtöbben, akik ismernek úgy gondolják, hogy soha nem komolyodom meg... hát erre én is nagy esély látok, de hát nem is kell mindenkinek megkomolyodnia, én épp így érzem jól magam a bőrömben igazából. Amúgy is mindenkinek meg van a maga helye, vannak komoly emberek és vannak nem komolyka, pont ettől lesz egységes a világ, mindkettőre szükség van.
- Nem hiszem, hogy valaha is a szó szoros értelmében felnőnék. - vonom meg a vállam egy széles mosollyal. Jó nekem így és amíg valami igazán nagy dolog nem kötelez arra, hogy változzam, addig nem is fogok és mégis mi lehetne az, ami miatt kénytelen vagyok rá? Nem hiszem, hogy bármi lenne, szóval... maradok ilyen, kicsit Zizis, kicsit furcsa, de pont ettől különleges. A következő szavaira már csak finoman elnevetem magam. Na igen, megszokhattam már, hogy belőle csak úgy dőlnek a hasonló viccek, vagy az annak szánt reakciók. Nem véletlenül bírtam már régen is, ahogy a legtöbben a diákok közül. Persze ő se mindenkivel ugyanolyan cukorfalat, de legalább az ember többnek érezheti kicsit magát, ha vele igen.
- Nem is igaz! Csak már jobban értek ezt-azt. - az arcsimítás azért kicsit talán meglep, de miután az előbb vetkőzött le előttem... igazából nem kell ezen fenn akadni, mindig is felettébb közlékeny volt és sosem vette igazán komolyan az életet. Mondjuk meg is értem, az ő esetében nem is lehetne igazán, hiszen... túlságosan gyorsan hullanak ki az emberek a környezetéből, ami pedig fájdalmas lehet nagyon is ahhoz, hogy az ember inkább távol tartsa magát a komolyabb érzelmektől.
- Neked se jó, ha mindig egyedül vagy, de megértem, hogy nem lehet ez így kellemes. Keresned kéne még valakit, aki... nem is tudom, olyan, mint te, hosszú életű. Bár így meg kicsit a halmaz, amiből válogathatsz. - na igen, az azért kellemetlen, ha az ember ilyen módon keretek közé van szorítva, mert nem biztos, hogy élete nagy szerelme pont egy másik hozzá hasonló örök életű valaki, és elég rossz, ha csak e miatt kell mellette döntenie, aztán meg az örökkévalóságig ölik csak egymást. Viszont így fájdalmas újra és újra elveszíteni azt, aki fontos. Igazából kicsit sem irigylem, tökéletes számomra az, amit én kaptam.
- Rendben! Szívesen találkozom vele, biztosan stram kis kölyök lehet. - egy újabb mosoly, aztán amikor készülődik én is felállok szépen a fotelemből. Jó fog tenni egy kis kötetlen iszogatás, beszélgetés. Sok minden történhetett vele azóta, hogy legutóbb találkoztunk és persze az én életem is szépen zajlott azóta.

Serena & Nelson

Azon a bizonyos csuszkán tényleg merem remélni, hogy a lazábbik oldal felé kötelezte el magát, mert nem tudom elképzelni karótnyelt, szarukeretes öregecske tanárnőnek, sokkal inkább olyannak, aki megvédi azoktól a saját tanítványait, és akár együtt bulizik vele. Na igen, nekem ilyen fogalmaim vannak a tanárokról, vagy csupán vágy, hogy jó lett volna, ha én annak idején ilyen mentorokat kapok?
- Helyes, nagyon csúnyán néztem volna, ha azt mondod, hogy ehhez már felnőttél, túl komoly vagy. – Borzolom össze a haját, hiába na, nekem bármilyen poszt mellett ugyanaz a csitri marad, még ha azt is figyeltem meg, hogy azért előnyére változott. Akkor nehéz volt komolyan venni, most azért ő is le tudna kapni a tíz körmömről, ha nagyon a sarkára áll. Én megmaradok ezen az infantilis, lazulós stíluson, ám ő bármit is mond, komolyodik, ami ebből a felfogásból nézve meg jó dolog. Amíg engem nem tesz helyre.
- Előre? Minek is...? Nem szoktad meg, hogy tőlem csak úgy jönnek az ilyenek? - Vigyorgok rá, és már alig várom hogy induljunk, előttünk az éjszaka. Az biztos, hogy útba akarok ejteni egy bárt, ahol legalább egy közepes steak-et el tudunk felezni. Na nem egy kilósat, nem nézem ki belőle, hogy volna akkor gyomra, hiszen még a sör-virsli verseny is bele kell, hogy férjen. Amikor lementem a tópartra abban a cidris hülye szélben, még nem gondoltam, hogy lesz is értelme, most pedig éppen arra készülök, hogy visszatérjünk a múltba, egyik kedvenc tanítványommal, pedig most már ő a tanár.
- Milyen egy kukacoskodó felnőtt lettél. – Simogatom meg az arcát, de mégis bólintok, bármennyire is kötözködik, valaho igaza van, és nem is fejtem ki. Igen, túlélek mindenkit, ők szépen meghalnak, míg én a régi fényemben tündökölve vedelem a sört. Teresa ráncai is egyre mélyebbek, ahogyan telnek az évek. Nehéz is most erről beszélnem, azt hiszem ezt sosem fogom megszokni, próbálok úgy tekinteni a dologra, hogy ez a képességem velejárója. Ha elviccelem azzal hogy öregként is futóversenyt rendezek, akkor talán nem tűnik annyira horrorisztikusnak a dolog.
- Attól félek, túl jól ismersz. Meg a kisöcsi is. – Utalok most Charles-ra, bár mindenki felelősségteljes professzorként ismeri, én meg úgy kezdtem vele az ismeretséget, hogy pillangók után rohangált, és rá kellett szólni, hogy ne turkáljon mindenkinek a fejében, mert volt olyan kis drága, hogy hangosan kimondta, hogy mit akarok csinálni a minket igazoltató csinos rendőrnővel. Csoda, hogy bent töltöttem miatta az éjszakát az őrsön? És sajnos nem úgy, ahogyan én elképzeltem volna azzal a csöcsös kis macával.
- Nem is tudom... van értelme szerinted pont nekem kötődni? Na nem mondom, van egy kis szőke, akivel a parton találkoztam, de amennyire lerí rólam, hogy milyen vagyok, nem vesz komolyan. – Most kicsit komolyabban beszélek, nagyon is magányos vagyok, nevetéssel, bulizással leplezem, de az igazi megoldás az lenne, ha lenne valaki aki hozzám hasonlóan képes lenne az öröklétre. De akkor mi a garancia, hogy nem unnám meg?
- Legalább ragaszkodik, már teljesen családként élünk együtt, nálam ritka az ilyesmi. – A végén mégis ismét mosolyra görbül a szám, bezzeg ezt nem nézte ki belőlem, mégis képes vagyok meglepni, ez azért nem kis dolog. A legtöbben elkönyvelnek valami halál laza figurának, pedig nekem is vannak terveim, elképzeléseim. – Most már az enyém, örökbefogadtam. Meghalt az anyja még egy évesen. Majd megismered. – Bólintok, és bár nem vagyok komoly apafigura, meg tudok dögleni a kicsiért. Viszont ma este a bulizásé a főszerep, ha rászánta magát, akkor indulunk is.

Nelson & Serena

Nem vagyok én minden áron jó kislány sem, valahol átmenet a kettő között. Vannak még a mai napig is furcsaságaim, zűrösebb ügyek, csak valamelyest mégis próbálok odafigyelni arra, hogy tanár vagyok, mégis csak kel valamennyi tekintély, ha nem is sok, de egy kevés, mert a végén tényleg lekezelő lesz velem minden diák, ahogy Elijah is próbált számomra rávilágítani erre az aprócska kis tényre.
- A kocsmázás simán belefér, sőt remek lenne! - nem iszom én sokat, de egy jó dumálás egy kellemes helyen persze, hogy mindig jól esik. Főleg ott, ahol tuti, hogy nem fog előttem senki sem meztelenkedni, no meg nincs esély rá, hogy belezúgok valami kis tavacskába.
- Ja, hogy ez bók volt! Máskor szólj előre. - nevetem el magam. Ritkán szoktak az emberek azzal bókolni, hogy olyan marha jó a képességed, hogy... bankot rabolhatsz vele. Persze nekem is eszembe jutott és volt rá példa, hogy átlógtam a nővérem szobájába a falon át, csak azért, hogy lenyúljak tőle ezt-azt, de többnyire nem szokásom visszaélni a képességemmel, az azért nem rám vallani. Előfordul persze, mert hát mindenki kihasználja azt, ami az adottsága, de csak bizonyos szinten belül, törvényes keretek között, vagy hogy mondjam. Mindegy is, az a fontos, hogy örülök, hogy találkoztunk és annak is, hogy nem kellett a tavon éjszakázni. Azért elég kellemetlen lett volna, ha a tó közepén ringó csónakban alszom a végén, főleg mert nem öltöztem annyira melegen, hogy éjszaka ne fagyjak szét. Az úszás meg ugye kizárt, szóval... kár is ezen agyalni, a lényeg, hogy végül csak megúsztam.
- Mármint melletted... ami gondolom nem lehet kellemes. - hogy folyton elhullanak a közeléből az emberek, azért ez nem olyasmi, amit irigyelnék tőle, vagy bárki irigyelne. Nem lennék a helyében. De persze a gondolataim közül azonnal kizökkent a böfögésével. Nem lep meg, nem gondoltam volna, hogy olyan sokat változott az évek során, ezért csak egy mosollyal csóválom a fejem. Rá jellemző gesztusok, amik az évek alatt mit sem változtak, sőt jó eséllyel soha nem is fognak, de nem is kell, ez jellemzi őt nem igaz? Mint ahogy engem a gyakori furcsa kis eseteim, helyzeteim, amikbe keveredni szoktam. - De ez egy iskola, csak segítenél másoknak, ha erre lenne szükség igaz? - tudom én, hogy nem jó dolog vért adományozni, meg ilyenek, de ha kell akkor nem hiszem, hogy azt mondaná valaki haljon meg, mert ő épp inkább sörözni menne. Nem egy hős világmegmentő, de nem is rossz ember. Ennyit már ismerek belőle, nem véletlenül lett X-men, azért ők nem azok, akik elmenekülnek a bajok elől, netán másokra hagyják őket.
- Ha nagyon akarod, akkor így is mondhatod. - rántom meg a vállam. Nem vagyok cinikus, nem mindenek felett, de persze van, amikor valaki a realitásomat így kezeli. Nem nagyon szokott érdekelni. Az azért nem lep meg, hogy nem vette le még senkit, de a reakcióját nem tudom nem nevetéssel lereagálni. - Annyira lehetetlenség lenne? - miért ne találhatná meg őt is egyszer a szerelem? És akkor nincs visszakozás, meg nem lehet azt mondani, hogy inkább dobja a szerelmet és király lesz, hiszen ebben az ember többnyire nem dönthet, csak úgy jön.
- Halványan rémlik, gondolom még mindig a véredet szívja. - vigyorodom el. Amennyit én hallottam, láttam a nőből, azért mindig próbálja helye billenteni Nelsont, bár nem hiszem hogy igazán sikerülhet neki valaha is, de mintha azért rá mégis csak egy fokkal jobban hallgatna. A gyerekre viszont már elképedek nem is kicsit. - Gyerek? A tiéd? Talált? - jó, hát lehet akár az övé is, de az nagyon meglepne, de akkor meg... miféle, kiféle?

Serena & Nelson

Könnyű, legalább kívülről annak tűnik, de ahogyan sejti, amikor mások a föld alá kerülnek, az engem is megviselhet, így nagyon kevesekkel kerülök igazi barátságba, mert tudom, hogy egyszer az egésznek vége szakad. Nem tervezek előre, próbálom élvezni a mát, de felületesen, mert bármennyire is kemény legénynek tűnök, nekem is van lelkem, amely bizony sérül, amely nem forr össze, aztán cipelhetem magamban a sebet akár évtizedeken át. Az átlagember egy idő után megbánja a hibáit, de úgy van vele, hogy már túl késő visszacsinálni bármit is, majd elragadja a halál, és így érzi jónak. Nekem szépen ülepedik, gyűlik a dolog, hogy aztán egyszer majd robbanjon.
- Ha te mondod Seri, elhiszem neked, akkor átfordítom a dolgot. Lehetnél néha az. Ha már így egymásra találtunk, mi sem lehetne megnyugtatóbb egy éjszakai kocsmázásnál. Vedelünk, mint régen. Készülj! – Csapom össze a kezemet, most már nagykorú, ahogy nézem, nem nekem kell bizonygatnom a bártulajdonosoknak, hogy nem megrontani hoztam a szüzikét. A szeme is komoly érettségről tanuskodnak a ziziség ellenére is. Na jó, annyira nem komoly, de mégiscsak felnőtt, nem hadar annyira a kis butaságaival kapcsolatban, amivel belopta magát a szívembe.
- Nekem sem kéne, csak hasznosnak talállak virágszálam. Már bókolni sem lehet? – Kacsintok ida teli fogas vigyort villantva rá. Azt hiszem ott folytatjuk, ahol nyolc éve abbahagytuk, szerencsére a lány, immár nő kortól függetlenül képes arra, hogy ilyen agybeteg módon részt vegyen a játékaimban. A legtöbben zavarba jönnek, ha zrikálom őket, pedig nem célom az öntörvényű polgárpukkasztás, csupán megtörténik. Ritkán találkozom olyannal, aki mellett úgy igazán el tudom engedni magam, hogy ne fulladjon unalomba a megismerkedésünk. Serenával még talán jót is tett a nagyobbacska szünet, el tudom képzelni, hogy olykor részt fogunk venni egymás életében. Vagyis az ő életében, még ha ez most kicsit rosszul is hangzik. Az átöltözés után koccintunk egyet, amely jó felvezetése lehet a ma esti kirohanásnak, amelyben együtt részünk lehet. Most nem vágyom nagy társaságra, együtt fogjuk végigjárni ketten a kocsmákat, ahol nem csak az italé, sokkal inkább a beszélgetésé, táncé lehet a főszerep, a hűs sör, a méregerős pálinka csak szomoltó körítés lesz. Serena az a tipusú lány, aki a semmiről is képes olyan átéléssel beszélni, amivel tényleg lenyügöző társasággá válik. Nem lepik meg a túlzó meséim, ahogy emlékszem neki még a színezéssel sem volt gondja. Abból pedig nem volt hiány.
- Neked az. Én kiskora óta ismerem. Nehéz is úgy gondolni rá, mint felelősségteljes vezetőre, az élet csak úgy elmegy mellettünk. – Kortyolgatok én is, tűnődően nézek bele a nagy semmibe, miközben egy jóizűet büfögök, nyolcvan százalékban azért elnyomva, csak hát a szénsav, szóval nagyjából sikerül halkan elnyomni. Az ablakpárkány rászál valami kisebb madár, cinege talán, érdeklődve figyel minket, aztán csipogva folytatja a repülési körutat. Az intermezzót követően ismét belekezdek. – Nem tudom, így donorra még nem gondoltam magamra, ennyire nem vagyok jótét lélek. Seri. – Nem szándékoztam letámadni a komoly kérdéssel, inkább amolyan érdeklődés volt, a munka mellett általában a magánélet az, amely gyorsan előjön, és hát mindig is voltunk olyan kapcsolatban, hogy tabuk nélkül tudjunk csevegni. Érdekesebb így, mintha már félrészegen dobunk be ilyesmit, amire aztán úgysem fogunk emlékezni. Hiába vagyok gyógyító, és nehezen csiccsentek be, a másnaposság még engem sem kerül el.
- A reálist manapság cinizmusnak mondjuk. Értem én, két lábbal a földön állsz, régen is te húztál le, mint valami lufit. Jól teszed, kell némi józanság. Na nem ma. – Paskolom meg atyaian a vállát, mellettem nem sok jóra számíthat. – Istenemre, dehogy. – Tárom szét a kezemet vigyorogva, de ezzel nem akarom lekezelni. Nyolc éve nem tudhatta, hogy nem azért vagyok ily felelőtlen, mert partyarc vagyok, hanem azért is, mert nincsen értelme terveznem senkivel.
- Emlékszel Teresára? A házvezetőnőm. Ő még megvan. – Párszor járt nálunk, amikor egy borgőzös éjszaka után nem hagytam az utcán kószálni, akkor ott aludt, természetesen nem történt semmi, bár egyszer egymás karjában ébredtünk, ruhában. – Illetve... van még egy kis prücsök, de nem nevezném feleségnek, öt éves.

Nelson & Serena

Na igen, könnyű, ha az ember nem öregszik. Tényleg nem látszik rajta semmi változás, se külsőben, se jellemben és gondolom nem is igen fog majd látszani sosem. Bár persze a jelleme az alakulat, de amikor én már öreg leszek és ráncos, ő akkor is csak ugyanaz a pasas marad, mint most. Ez valahol nem fair, valahol viszont nem is akarnék örök életet. Nem olyan érdekes az, ha az ember nem öregszik meg, de mellette azok, akiket ismer, akiket még kedvel is szépen lassan elhullanak. A stílusa viszont tényleg semmit nem változott, nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, amikor megszólal. Na igen, ha így nézzük akkor ez egy szemét képesség, bár amúgy sem lenne szép tőle, ha csak úgy a hátsómra verne, mert épp olyanja van.
- Nem szoktam rossz kislány lenni Nelson. Béna az vagyok néha, de rossz szándékosan sosem. - vigyorodom e. Na jah, a néha az nem épp a legjobb szó, mert elég gyakran vagyok béna, ügyetlen, vagy inkább figyelmetlen, de hát ez van. Legalább nem halok többnyire bele, mert ha teszem azt leejtek egy kést az tuti, hogy nem fog a lábamba állni, legalábbis, ha szemből esik, mert ha nem veszem észre, hogy valami támad, akkor ugye nem tudok védekezni sem ellene. Szerencsére azért még sok durva sérülésem nem volt, inkább a törések részesítenek előnyben, mert ugye azokat nem lehet egy könnyen kivédeni.
- Héj, nem fogok neked bankot rabolni, ha még magamnak se tettem soha, pedig egy új gyémánt nyakék... - szélesen elmosolyodom, hát persze, hogy nincs ilyesmire szükségem. Nem kell nekem széles gyémánt nyakék, nem is tudnék kifejezetten mit kezdeni vele, nem vagyok én annyira felvágós, vagy puccot, hogy bárhova felvehessem. Nem járok bálokba, vagy hasonló helyekre, és ha lenne rá lehetőség akkor is jó eséllyel kellemetlenül érezném magam, vagy végül káoszba fulladna az egész. Szóval nem, inkább nem kísérletezem bankrablással, amúgy se tudom, hogy mire költeném, ha hirtelen olyan nagyon sok pénzem lenne. Így is én varrom a ruháimat, mert úgy egyedibbek és szeretek is ilyesmivel szöszmötölni és az efféle szokásokon úgy se változtatnék, szóval minek a sok pénz? Sose értettem meg azokat, akiknek már annyi van, hogy nem is tudják igazából mire költeni, csak szórják, mert más lehetőség nincs.
Azért az átöltözésénél tényleg elfordulok. Tudom láttam már ruha nélkül, de azóta évek teltek el számomra és az amúgy is egy óra volt, ahol voltak mások is, szóval most inkább vizslatom a polcokat és a többit, hogy legyen, ami elvonja a figyelmemet. Csak akkor fordulok meg, amikor már megszólal, és szépen le is dobom magam az egyik fotelbe, majd átveszem a sört. A koccintás simán belefér, ha kicsit közelebb kell hozzá hajolni, akkor még azt is megteszem.
- Charlie? Ez... de fura. - nagyokat kortyolok. Nem erős ital, nem kell félni, hogy a fejembe száll, ennyit azért simán bírok. - Így már értem a dolgot, akkor azért elég nagy szükség van itt rád, ha még a halálból is visszahozol másokat. - a mosolyom nem szűnik, csak talán akkor tűnik el kicsit, amikor jön az a kérdés, az a bizonyos kérdés, amit már anya is feltett nem is egyszer. Nem vagyok oda érte, ez a ne maradj egyedül és jó ha van melletted egy erős pasi, aki megvéd a rossztól, meg bla-bla. Meg tudom én védeni magam és nem kell nekem azért pasi csak hogy legyen, mégis mi értelme lenne? - Nem voltam én cinikus, inkább csak reális mondjuk, és nem lelt még meg a nagy szerelem anyám legnagyobb bánatára, de hát ráérek még nem? - majd mondjuk harminc évesen már elkezdek aggódni, hogy még mindig pártában vagyok, legalábbis egy kicsit, aztán majd még öt év múlva esetleg már jobban, negyven évesen meg szimplán csak beletörődöm és kész, hogy ez van, magányos öregasszony leszek sok macskával. Amúgy... bírom a macskákat. - És te? Rejtegetsz valahol valami feleséget? - kutatón még körbe is nézek. Ha nem lennék lusta, akkor felpattannék, hogy benézzek a szekrénybe, meg az ágy alá, de... lusta vagyok, most menekültem meg a fulladásos haláltól kijár nekem a pihenés.

Serena & Nelson

Nagy nehezen kikeveredünk a partra, itt tudunk csak jobban megnézni magamnak, igazán csinos felnőtt csajszi lett belőle, ezzel nem akarnám azt mondani, hogy kicsi tiniként egy elhanyagolható tanyasi menyecskének indult volna. Csak így... mégis szebb a pillangó. Nem tudom, akkor nem is néztem rá nőként, amolyan kishugként, unokahúgként, gyámolítandó mentoráltként, hiszen olyan kis dinka volt, na jó, ez utóbbi ahogy mondtam, egy szemernyit sem változott. Ugyanazok a szemforgatások, a rossz helyzetmegoldások, hát ez tényleg ő.
- Jól tartom magam, az biztos. – A szalutálásán csak somolygok, majdnem összeborzolom a haját, csak nekem vízes a kezem, ennyire vagyok úriember, hogy nem teszek kárt egy hölgyben. Majd csak kézmosás után, akkor megkapja a magáét a pimaszságért, hiszen az előbb is mondtam neki, hogy leharapom a fejét, ha ennyire túljátsza itt nekem a dolgokat. Áh, úgysem tudnám bántani, olyannak kedvelem a kis szeleburdit, amilyen. Valóban, mintha még mindig egy kicsit a diákom lenne, a nyolc év úgy elszállt, hogy mintha tegnap lett volna minden, ami történt. Akkor sem kezeltem úgy, mintha ki akarnám belőle csikarni, hogy felnézzen rám. Nem volt tanári képesítésem, azt, hogy az ember egy szál semmiben fiatal lányoknak izmozik, beszél az élet értelméről, hogyan legyünk kreatívak, majd elviszi őket egy sör-virsli versenyre, hát nem az az út, amellyel be akartam volna magam írni a mintatanárok csarnokába.
- Az hát. – Együtt nevetek vele, mert hát a fenébe is, egy ismerős arcot miért is ne lenne jó látni. A kis Charliet lassan húsz éve nem láttam, most is csak az elmémben beszélt, személyesen még nem volt rá érkezésünk, főleg hogy mizéria van a nyári hajóútjukkal. Ezért is kellettem ide, gatyába rázni az elpuhult vértársakat. Szó szerint, hiszen mutációnk elválaszt a halandó emberektől, nekem nem csupán egy emberöltőn át, mindörökké.
- Baszki, ez egy... szemét képesség. És ha el akarom verni a hátsódat, mert rossz kislány voltál...? Hol egy blokkolóóó? – Üvöltöm bele a birtok csendjébe, a madarak ugyan felrepülnek a vízről, de nem lép ki egy kopasz haiti a fák közül, úgyhogy buktam a dolgot. Marad hát a vigyor, és a meglepetés, hogy átlépett rajtam. Miután sokkal kevésbé veszem komolyan a fájdalmat, és az egyéb negatív atrocitásokat, csak vállat rántok, és elismerően bólogatok.
- Tudom már, kivel fogom intézni a bankrablást, ha elfogy a keret. – A képességerősítés már csak hab a tortán, engem ennél jobban már nem tudna, így is elég gyorsan visszajövök akár a halálból, de van annyi eszem, hogy belássam, a kiscsaj igazi fegyver. Ha rossz kezekbe kerülne, igen csúnya vége lenne azoknak, akik törékenyebbek nálam. Egy pusztító képesség megspékelve 50 kilónyi Serenával, az már tömegekre is veszélyes lehet. Egy a mázli, nem lehet elkapni, és fogva tartani, ha ilyen illanékony a lelkem. Ezer szerencsénk. Hallgatom a csicsergését, majd fent a szobámban sor kerül némi meztelenkedésre, amelyet nehezen áll meg pironkodás nélkül, a koromat leszámítva most már egy szinten vagyunk, mindketten felnőttek, de hát kit érdekel? Ötszáz év múlva sem változtatok, és kész. Nem hozom szándékosan zavarba, hogy direkt előtte rázzam a lompost, de a szemérem sem a mániám. Rám kerül a farmer, a kérdést még megvárom, aztán pattanok csak fel a fotelből, és már hozom is a két jéghideg malátasört, felpattintva a kupakjaikat. Egyiket átnyújtom, tele a hűtőláda, majd még repetázhatunk később. Az övéhez koccintom, s nem is kések a válasszal.
- Nos... Charlie megkért, hogy a régi ismeretségre való tekintettel erősítsem a csapatot. Leszögeztem tanítani nem fogok, főleg, hogy ahogy néztem, van egy kollégád, aki hozzám hasonló, de még karmos példány is, nem veszem el a tisztét. Inkább a bevetéseken védem a többiek seggét. Gyógyulok, nem öregszem, és a vérem beadva még a halálból is visszahoz. Fasza, mi? Na és téged utolért már a nagy szerelem? Olyan kis cinikus voltál piciként, ezzel mi a helyzet? – Ülök most vissza a fotelbe, és ahogyan régen is, most is tabukat ledöntve, polgárpukkasztóan kibeszélhetjük a világ dolgait.

Nelson & Serena

Előzmény
Az a helyzet, hogy hiába kerülök folyton furcsábbnál-furcsább kínos helyzetekbe, szerencsére mindig meg tudom oldani, vagy inkább más megoldja helyettem, de végül megúszom. Most is sikerül vízbe érés nélkül túlélni a helyzetet, magyarán elérjük a partot és még csak a lábamat sem éri víz, mikor már sikeresen odakint vagyok. Azért az tényleg meglep, hogy pont egy régi ismerőssel sikerül összefutni. Jó régen nem láttam már, hát persze hogy nem tudok csak úgy váltani, én felnőttem, ő pedig nem változott az ég világon semmit sem, azért ez naná, hogy furcsa... lenne, ha nem ebben a suliban lennék tanár és ha nem mennék át én magam is gond nélkül a falakon. Mutáns világban élünk, vagy mi a szösz, ahol nem meglepő, ha valaki irreálisan hosszú ideig él, vagy teszem azt nem öregszik semmit sem.
- De igen, csak épp... te semmit sem változtál, én viszont azért mégis csak, szóval... de akkor semmi uramozás, igenis... - a végén csak elvigyorodom és szórakozottan szalutálok egyet, hiszen mindketten tudjuk ez a mondat hogy végződött volna, de miután a fejemet meg akarom tartani, nem vagyok olyan bátor... vagy botor, hogy ki is mondjam, de persze attól még tudjuk miről van szó. Az tény, hogy régen is jóban voltunk annak ellenére, hogy ő tanár volt a suliban egy rövid ideig, de ez csak apróság. Sosem gondoltam, hogy ne lehetne valakivel dumálni, vagy meginni egy kólát - nem voltam ugye még nagy korú, hogy sörben nyomjam -, csak mert idősebb. Én is ezt a vonalat követem, bár vannak akik szerint komolyabbnak kellene lennem, mert így az életben nem lesz tekintélyem, de mi van akkor, ha nem is akarom, hogy legyen? Jó-jó mondjuk, hogy majd azért próbálkozom azzal a bizonyos arany középúttal.
- Szóval olyan X-menféle vagy. - esik le most már a tantusz. Tehát itt nem tanár, értve minden! Az arcom megcsípkedésére valahogy automatikusan elnevetem magam, még mindig totál ugyanúgy viselkedik, mint évekkel ezelőtt, bár miért is kellett volna változnia, ha egyszer külsőleg sem változott semmit igaz? - Úgyse tudnál, ha nem akarom, hogy megfogj, ugyanis áttudok menni a falakon, vagy... - azzal egy lendülettel simán átlépek rajta. Nem érezni belőle semmit, nem olyan, mint a filmekben mondjuk a szellemek, csak úgy áthaladok rajta és kész. Eléggé uralom már a képességemet ahhoz, hogy ne álljon fenn az esélye, hogy baj történik, no meg mikor szoktam én számolni az esetleg következményekkel? Ugye, hogy sosem? - És úgy néz ki, hogy fel tudom erősíteni mások képességét, segíteni koncentrálni. - teszem még hozzá, ahogy elindulunk befelé. Na igen főként e miatt lettem tanár, no meg azért is, mert már nem vagyok diák korú, pedig egy ilyen suliban tuti, hogy állati nagy élmény lehet tanulni. Jó, az én gyerekkorom sem volt rossz, nem arról van szó, de ez... napi szinten valami eszméletlenbe fut bele az ember!
Oké, azért egy pillanatra sikerül lefagyni, amikor simán ledobja a ruháit, hogy rendbe szedje magát. Nem arról van szó láttam már így, de... órán más mégis csak, mint így a szobájában. Jó hogy nem kezdek el fütyörészni, inkább csak elfordulok és úgy teszek, mintha állati érdekesek lennének a polcainak tartalmai, szóval vizslatok mindent, amíg hátra sandítva már azt nem látom, hogy készen van. Csak akkor ülök le és bólintok egyet a kérdésére. - Jöhet! És te hogy keveredtél ide? És mit... ez buta kérdés. Nem öregszel, ha jól sejtem igaz? Gyógyítod is magad? - tudok már annyira a képességekről, hogy azért nagyjából ki tudjam következtetni, hogy ki mire képes az apróbb jelekből.

Tárgy: Re: Nelson & Serena - "Csónakázás" után

» Kátya&Nelson
» Serena & Arthur
» Kakaó után egy kis gyengélkedő
» Dwayne & Kayley - Az eset után
» Nelson Blackwell