Alistair Darrow

"Ki nem tud többé nevetni, az nem tud többé gondolkodni sem."


Userinfó: Alistair Darrow

Név: Alistair Darrow
Mutáns név: Hermész
Születési dátum: Toledo; Spanyolország; 1966.11.08
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Antigravitácó
Osztályozás: Omega mutáns
Aktiválódás: A szülei 3-4 hónaposan vették észre, hogy valami vele sem stimmel. Könnyen lehet, hogy már így született.
Képesség jelenlegi szintje:

Antigravitációs mezőt képes létrehozni maga körül, és a tárgyak körül amiket megérint. Ennek segítségével képes szinte bármit felemelni, és még repülni is, amennyire csak a súrlódás, és a légellenállás engedi.
Emellett képes antigravitációs löketeket kilőni kezeiből, és lábaiból. Ez nem okoz komoly sérülést, épp csak arrébb löki azt, akit eltalál. Mivel maga az erő láthatatlan, aki nem ismeri a fiú képességét gyakran telekinézisnek hiszi...nagyon béna, kezdetleges telekinézisnek.
Képesség távlatai: A repülés viszonylag újdonság a számára, pár éve még csak lebegni tudott. Ahogy halad előre, egyre nagyobb sebességet tud majd elérni, és kitartóbb is lesz.

Jellem: Alistair egy vidám, játékos kölyök, aki ugyanakkor jobban szeret egyedül lenni, és képességének hála az introvertáltságot sikerült, mondhatni az egekbe emelnie.
Nincs baja senkivel, ha mutáns, ha ember, de igazán annak örül, ha békén hagyják, és ellehet magában. Amíg nem bántják, ő sem bánt senkit.

Külső: A kicsi Alistair nagyon megnőtt, egészen pontosan 193 cm magas, és anyuci főztjének köszönhetően igen jól táplált (107 kg). Apja gondos kiképzése alatt eltöltött évtized nem múlt el nyomtalanul, ezért Superman testmagasságához az izomzata is párosul, igaz korán sem olyan erős, mint kedvenc képregényfigurája.
Ha teheti, kényelmes ruhákat hord, és általában igyekszik melegen öltözni, hisz odafent mindig hűvösebb van egy hangyányit...

Előtörténet: Régi hagyomány az ősöknél, hogy féltve őriznek minden tárgyi bizonyítékot, mellyel, évekkel később zavarba hozhatják az addigra felnőtt gyermeküket. Mindegy, hogy a hústorony fiuk első, hupikék törpike méretű cipőjéről van szó, egy fogalmazásról a az egészségügy problémáinak megoldásával kapcsolatban, amit elsős korában írt, és amit kráterek borítanak, jelezve, hogy mindenki sírva röhögött, amikor olvasta. (Apró megjegyzés: ha kicsivel előbb szólnak, hogy a forrasztófű a valóságban nem létezik, lehet nem vesződöm annyit, hogy részletesen kidolgozom, hol kéne termeszteni azt a kórházak szomszédságaiban, és hány kobold vendégmunkást éri meg dolgoztatni egy ilyen földön.)
Számomra a legsokkolóbb ilyen ereklye épp egy olyan fotó volt, amit nem szándékoztak megmutatni, csak épp nem dugták el elég körültekintően. Ezen a fekete-fehér fényképen, durván hat hónapos lehetek, s épp pucéran fekszem egy nagy, fehér kórházi ágyon, apró húsos kezecskémmel pedig úgy szorítok meg egy felém nyújtott injekciós tűt, mintha csak egy kisujj lenne, az engem körülvevő orvosi köpenyt, és maszkot viselő emberek pedig jót derülnek a látványon. Ha az ember jobban megnézi a képet, láthatja, hogy valamiféle laborban fekszem éppen, akik pedig körülvesznek, inkább néznek ki tudósnak, vagy méhésznek, mint orvosnak, főleg azzal a furcsa fejfedővel. A ténytől, hogy boncolási jegyzőkönyvet is csatoltak a babakori énem fotójához elég hozzá, hogy a hideg rázzon ki, pedig az, hogy most itt vagyok elég forró nyom afelé, hogy én túléltem, ami ott történt, másokkal ellentétben. A jegyzőkönyv megfogalmazása eléggé ködös, de az azért kiderül belőle, hogy a csapat utolsó tagjára vártak már csak, hogy megkezdhessék az alany felboncolását, amikor kinyílt az ajtó, és a kollégájuk helyett valaki sokkal alacsonyabb lépett be a terembe. A biztonságiak persze azonnal felszólították, hogy igazolja magát, de mire kettőt pislantottak volna, egy-egy késsel a torkukban találták magukat, és amíg a többiek a nőre figyeltek, egy másik alak jelent meg a teremben. Először az alanyt ragadta el, majd az első támadót, távozása előtt viszont hátra hagyott néhány gránátot, amikkel együtt az oxigénpalackok is a levegőbe repültek. Az esemény után készült fotót nem volt kedvem tanulmányozni. Nem mondom, furcsa volt ezzel, és még néhány hasonló dokumentummal szembesülni 16 éves koromban. Sok mindent megmagyarázott, néhány dolgot pedig új megvilágításba helyezett.
Ha valaki ebből arra következtet, hogy furcsa gyerekkorom volt…nos így is lehet mondani. Valójában nekem is mindig gyanús volt egy s más, kezdve azzal, hogy bár az anyakönyvi kivonatom szerint Spanyolországban születtem, egy büdös szót sem beszélek semmilyen nyelven, az angolt kivéve, sőt, még rokonom sem él sehol az Egyesült Államok határain kívül. Az útleveleim már változatosabbak voltak, már amikor néha a kezembe kerültek, és el tudtam olvasni őket. A képen mindig az én arcom volt, de a nevemet mintha elírták volna. Ha rákérdeztem, anyu csak morgott, hogy három évesen ezzel még nem kéne foglalkoznom, és adott inkább egy csokit, hogy csendben maradjak. Állítólag a határőr bácsi is ezért kapta a pénzt, de mindig azt hittem, hogy ezt csak viccből mondták, hisz nevettek is közben. Most már nem esküdnék meg rá. Az állandó költözések mellett gondolom akkor is gyanút foghattam volna, amikor pár havonta egyszer csak mindketten kitalálták az utcán sétálva, hogy most bújócskázni fogunk, és nekem fel kellett mászni egy nagy ház tetejére, ahol senki sem láthat, amíg ők megtalálják a többi bácsit és nénit, akik velünk játszanak, és feketébe öltözve rejtőzködtek el mindenfelé. Nem értettem, miért mindig ők a hunyók, de jobban lekötött, hogy ügyesen bújjak el előlük, mert amikor rám találtak, és vesztettem, mindig máshova kellett költözni, én pedig már nagyon untam ezt.
Szóval igen, gyanúsnak kellett volna lennie, de mentségemre szóljon, számomra mindig is elég fogós kérdés volt, hogy mi számít normálisnak, hisz nekem például mindig természetes volt, hogy ha eléggé koncentrálok, semmi sem túl nehéz, és attól sem kell félnem, hogy leesek valahonnan, hisz nagy kaland, vissza lebegek. Utólag belegondolva, elképzelhető, hogy néhány tucatszor miattam buktunk le, és kellett lakóhelyet váltani, de az emlékeim abból a korszakból elég ködösek. Másfelől, az ősök nagyon igyekeztek elérni, hogy normális gyermekkorom legyen, a furcsaságokat torkát meg a színfalak mögött elvágni, ezért aztán sokáig fel sem merült bennem, hogy valami nincs rendben, még akkor sem, amikor 3 évesen el kellett kezdenem Kung Fu-t tanulni. Na, ne gondolja senki, hogy valami fekete öves izé lennék, aki Chuck Norrisokat eszik reggelire a zabpelyhe mellé. Nem vettem valami komolyan a dolgot, és amúgy sem csinálhattam soha versenyszerűen, így nem sok maradt meg.
Szóval igen, az ovis évek csupa játék, móka, és kacagás volt, legalábbis az én szemszögemből, még annak ellenére, hogy korombeli gyereket, egyet sem ismertem meg, de annyi baj legyen, úgysem hiszem, hogy sok közös témánk lett volna. A suli, az viszont már nagyobb kihívást jelentett. Na, most itt meg kell jegyeznem, hogy számomra magától értetődő volt mindig, hogy a Mamánál okosabb ember nem él az egész univerzumban, de mostanra már belátom, hogy első ránézésre nem sokan mondanák meg róla, hogy több diplomája van, mint sokaknak agysejtje, pláne miután közelebbről megismerkedtek valamelyik távolra hordó puskájával. A lényeg, hogy magántanuló voltam az első pár évben, és jól is ment a dolog. Beosztották egymást közt. Anyám tanított irodalomra, nyelvtanra, matekra, fizikára, természettudományra, és történelemre, apám pedig a tesi tanárom volt, és az igazgatóm. A testnevelés óra mondjuk nem volt szokványos, rákapcsoltunk Kung Fu-ban, és elkezdett megtanítani különböző fegyverek használatára, meg arra, hogyan kell bombákat szétszedni, és összerakni. Nekem ez marha jó játéknak tűnt, bár bevallom, eleinte annyira megijedtem egy hangosabb fegyvertől, vagy robbanástól, hogy majdnem elsírtam magam. Ez van, piciként nagyon ijesztő, amikor az ember kezében elsül egy puska. Na, most ha valaki egy bébi Rambóként gondol rám, ne tegye! Szét tudok ugyan szedni jóformán bármilyen fegyvert, és össze is rakom egy perc alatt, de nem vagyok mesterlövész, vagy ilyesmi. Ha a búcsúban a céllövöldétől valaha óriás plüss macival távoztam, az is csak azért volt, mert velem voltak anyuék is. Ami a bombákat illeti, az összerakásuk sosem érdekelt, elvégre minek építeni valamit, amit aztán úgyis szét kell szedni, hogy ne robbanjon fel? A hatástalanítás meg… van pár fajta, amivel boldogulok, persze, de hamar rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb felhajítani a francba, az égbe, ahol már nem árthat senkinek. Ezek után gondolom nem nagy meglepetés, hogy amikor a harmadik osztályt egy normális, állami iskolában kezdtem meg, nappali tagozatosként, kissé nehézkesen tudtam beilleszkedni…
Már egészen kezdtem hozzászokni, hogy a legjobb barátom az tüsi hajú, mindig mosolygós kissrác, akit a szobám falára rajzoltam, amikor egyik pillanatról a másikra a szüleim közülték, hogy ideje meglátogatnunk Jonathan bácsikámat, és Martha nénikémet. Esküdni mertem volna, hogy akkor hallottam róluk először, de annyira feszültnek tűntek mind a ketten, hogy most még a szokásos mérsékelt feleselésről is letettem. Sok értelme úgysem volt általában ellent mondani nekik. Kent-ék nagyon kedvesek voltak velem, olyan tipikus falusi emberek, akik reggel négykor mosolyogva ébredtek kakasszóra, és rohantak bocit tejeltetni, meg szántani, és hasonlók. Azt hiszem már az első pillanattól tudtam, hogy valójában nem a rokonaim, de a Papa a lelkemre kötötte, hogy most nagyon jól kell viselkednem, és szót fogadni nekik, amíg nem jönnek vissza, ezért aztán ha duzzogva is, de így tettem. Szerencsére a pesztráimmal nem volt semmi gond, és talán annak is örültem volna, hogy nem kellett hetente költözgetni, ha nem lett volna a suli!
Na, attól idegbajt kaptam! Komolyan, máig nem tudott meggyőzni egyetlen természettudományban jártas szakértő sem, hogy a homlokom feletti része a hajamnak nem az a hely miatt áll égnek állandóan, bármit is teszek vele. Hogy a gyerekek gonoszak voltak, az nem kifejezés! Nem elég, hogy én voltam az új fiú, de ráadásul jó egy fejjel alacsonyabb is voltam az átlagnál, szóval, ha egy papírgalacsin felszállt, tuti felém repült, ha valakit csúfolni kellett, én voltam a céltábla. Ha valakit nem hívtak meg a suli után játszani… A helyzeten az sem javított, hogy a tanárok viszont valósággal oda voltak értem, és bármiről volt szó, mindig én voltam a jó példa. Vagy ezerszer elmondták az osztálynak, hogy ha csak fele olyan szorgalmas diákok lennének, mint én, már büszkék lennének az osztályra. Rejtély, hogy miért nem voltam népszerű, nem igaz?
Az ősöket nagyon sokáig nem láttam, miután útra keltek a farmról. Hetente egyszer útra keltünk a pesztráimmal a nagyvárosba, ahol mindig egy másik fülke csörrent meg, és ahol tudtam velük beszélni telefonon pár percig, mielőtt haza kellett mennünk. Eleinte még próbáltam kiszedni belőlük, merre lehetnek, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elszökjek, és a keresésükre induljak, de nálam kreatívabb ember is elbukott már, ha belőlük kellett kiszedni valamit. Egyszer, egy hevesebb vita közben kibukott belőlük, hogy ezt mind értem teszik, és jobb nekem, ha egyenlőre nem látom őket. Nagyobb biztonságban vagyok itt. Ez a baj a felnőttekkel, túl öregek hozzá, hogy emlékezzenek a suli poklára. Egyenlőre ott ragadtam, és fél évig nem is láttam őket. Aztán egyszer karácsonykor mintha beugrottak volna este, de az igazat megvallva annyira késő volt, én pedig annyira fáradt, hogy sokáig nem voltam benne biztos, hogy nem csak álmodtam, pláne amikor reggel már nem voltak ott. Egyedül egy furcsa, rózsaszín plüss elefánt maradt meg, mint nyom arra, hogy nem csak álmodtam az egészet, én pedig úgy vigyáztam arra a dögre onnantól kezdve, mintha legalábbis a ballisztikus rakéták indító kódjai lennének benne. Az első intőmet éppen azért kaptam, mert amikor az egyik jóakaróm kikapta a táskámból, és a fejem fölé tartotta, hogy ne érjem el, végül pedig már azon röhögött, hogy sírva kérem, adja vissza, dühömbe félre söpörtem a szabályt, hogy ne használjam a képességem, és akkorát löktem rajta, hogy a fal adta a másikat, és vagy 10 másodpercre az eszméletét is elvesztette. A legszebb az egészben, hogy egy tanár végignézte az egészet, de nem szólt semmit, csak akkor emelte fel a seggét, amikor már én is csináltam valamit. Szemetek. Meg is kaptam a magamét Jonathan-től. 3 hét szobafogság… egy introvertált gyereknek, aki utál mindenkit, és legszívesebben egész nap egy sarokban olvasna. Később mondjuk rájött hol rontotta el a dolgot, és legközelebb már a betakarításnál kellett segítenem, és csak akkor mehettem a könyvtárba, ha sikerült felpakolnom az összes szénát. Ez már egy kicsivel megerőltetőbb meló volt, és bár eleinte büszke voltam magamra, hogy fél perc alatt sikerült megoldani, sajnos elszúrtam, mert ezek után folyamatosan az én dolgom lett, ha már ilyen hatékonyan helyettesítem őt. gyakorlatilag én lettem az ő bio emelő targoncájuk. Nagyon nem zavart, azt a részt leszámítva, hogy korán kellett kelnem. Nagyon korán. Minden nap. Visszavonom, amit kicsivel korábban írtam, vagy a sulitól állt égnek maradandóan a hajam, vagy ettől. Viszont, legalább a bunkók kerültek egy darabig. Persze továbbra is beszólogattak, és továbbra is annyira voltam népszerű, mint egy sáskajárás, de legalább nyugtom volt, és olvashattam csendben az utolsó padban, ameddig a menők már nem mentek el. Nem tudom, hogy ezt az új keletű nyugalmam azzal érdemeltem ki, hogy lecsaptam valakit, vagy csak a trágyaszagnak köszönhető, amit a reggeli tusolás sem hozott ki soha teljesen, de annyi baj legyen. Igaz, elég unalmas volt egyedül amőbázni az asztalon, amikor kifogytam a feladatokból, de lássuk be, anyun kívül sosem volt benne igazi ellenfelem, róla meg gyanítom, hogy csalt....valahogy. Azután, hogy aránylag békén hagytak, a maradék csúfolódást pedig ki tudtam szűrni, mint fehér zajt, csak úgy repült az idő. Ó, és az is segített, hogy leszoktam az iskolabuszról. Gyalog a kertek alatt úgyis hamarabb hazaugrándoztam, mint az a sárga mozgó ketrec. Szóval, beolvadtam a  háttérbe, és egy idő után olyan volt, mintha ott sem lettem volna. Az órák unalmasak voltak, ezért egy idő utána  tanárra sem figyeltem, és a tananyag lezavarása után inkább valami mást olvastam a matekfüzetbe rejtve. A Sci-Fi-ért mindig oda voltam valamiért, így azt a műfajt habzsoltam első sorban, bár azért Tolkien pár könyve is becsúszott útközben. Nem valami nagy dolog, de azért kezdtem élvezni a dolgot, az egyetlen, ami zavart ebben az időben, hogy a telefonbeszélgetések fogyatkozni kezdtek az ősökkel.
Először csak néhány maradt ki, de ez egyre gyakoribbá vált, és végül már ott tartottunk, hogy jó, ha havonta egyszer hallhattam a hangjukat. A legrosszabb az volt, amikor fél évre eltűntek minden nyom nélkül, utána pedig csak anyám hívott, apámmal már nem tudtam beszélni. Nem volt valami jó előérzetem... Anya mondjuk próbált megnyugtatni, hogy minden rendben van, csak nagyon elfoglaltak, ezért év végéig ne is számítsak rájuk de ez nem segített a dolgon, egy kicsit sem. Pár hónappal később Martha pocakja is növekedni kezdett...a szokásosnál is jobban. Bőven túl volt a 40-en, szóval az, hogy gyereket vár...kb annyira számított rá, mint egy repkedő mostohafiúra. A sok változás közepette egyedül a suli tudott következetes lenni...következetesen borzasztó. Valami észlény bevezette a kötelező úszásoktatást, mert mitől tartson egy kontinens kellős közepén élő ember, amint attól, hogy belefullad a tengerbe, nem igaz? A többiek mondjuk élvezték, mert tudtak lovacskázni, vízilabdázni, vízi fogócskázni, és persze a kedvencüket: Alistair vízbe fojtogatósat játszani. Bárcsak viccelnék...Komolyan, bajnokságokat rendeztek, ki tud tovább lenyomni a víz alá. Volt pár igazi tehetség, aki képes volt pont addig lent tartani, amíg már tényleg úgy éreztem, hogy egy másodperc, és megfulladok, ha nem ereszt el. Ha valaki úgy érzi, hogy a kitartásomért piros pontot érdemlek, mert hónapokig elviseltem ezt anélkül, hogy megmutassam nekik, mennyire beteg humorérzéke van a természetnek, egyetértünk. Szerintem is jól bírtam, de ami sok az sok! A pohár akkor telt be, amikor fél órás szabad foglalkozást kaptunk, amiből 2 percet meneküléssel, és 20 percet "búvárkodással" töltöttem. Végül az egyik nagyobb gyerek rekordot akart dönteni, én pedig úgy éreztem, végem van. Nem gondolkodtam, a lábam megmozdult, ő pedig érezhette az első antigravitációs robbantásom életemben. Hatalmas vízoszlop keletkezett a medence közepén, ami messzire fröcskölt, benedvesítve az egész uszodát. Kicsit olyan volt, mintha esne odabent. A srác aki fojtogatott, betört orral menekült ki a medencéből. ÉS akkor hallottam meg a tanár sípját, de persze, már az előtt elkezdtem kimászni. A partra érve nyomban ordibálni kezdett velem, és fenyegetőzni valami igazgatóval, ám én olyan dühös voltam, hogy ezúttal nem tűrtem csendben, hanem egy jobb egyenessel úgy tökön ütöttem, hogy összegörnyedt a pali, aztán vállon ragadtam, és bevágtam a medencébe ruhástól. A beígért beszélgetés az igazgatóiban kissé feszült volt ezek után, annyira, hogy engem inkább meg sem hívtak rá. a következő osztályt már máshol kezdtem...
Akkor összegezzünk: egy jó jegyekkel, de rossz magatartással rendelkező diák voltam, aki a gyámjainak egyre jobban útban volt, ahogy közeledett gyermekük megszületése, az utolsó húzás után pedig csak úgy versenyeztek értem a javító intézetek, szóval nem tartott sokáig, amíg ráakadtak arra a helyre, ami garantáltan belém fogja nevelni az úrtól való félelmet! A hely hivatalos neve a Szent akárkicsoda bentlakásos általános iskola volt, de egy pillantást elég volt rá vetni, hogy az ember tudja, miért nevezik az odajárók csak Alcatraz-nak, annak ellenére, hogy folyó még a közelben sem volt. Fölösleges szépíteni, a hely úgy nézett ki, mint egy börtön, és a legendák szerint az is volt, mielőtt bezárt, majd később átalakították iskolává. Egy másik legenda szerint a börtön sosem zárt be, és az egykori rabok tartják most az órákat. A lényeg, hogy kellemes helynek ígérkezett, és nem is okozott egy csepp csalódást sem, ráadásul az új játszótársaim is tárt karokkal vártak engem, hogy megmutassák, itt hogy játsszák a közkedvelt gyermek játékot: Üsd az új fiút! Sosem gondoltam volna, hogy nosztalgiával gondolok még Hickville-re, és ezúttal már visszaütni sem mertem, mert féltem, ha itt is padlóra küldök valakit, legközelebb a föld alá zárnak, vagy a pokolba, vagy a franc tudja hova lassan. Nem mintha a hangulatom sokat tudott volna romlani ezen a ponton. Teljesen magam alatt voltam, még olvasni sem volt kedvem, Anyuról pedig nem hallottam semmit egész nyáron, de még azóta sem. Órák hosszat képes voltam csak ülni, és bambulni magam elé, teljesen megfeledkezve a világról magam körül, s talán jobb is így, új otthonomra úgyis jellemző, hogy ha fekete-fehér filmet forgatnának róla, a vetítésről kifelé jövet megjegyezném, hogy túl sok volt benne a szín. Na igen, ha az ember kellően fásult lesz, a mindennapos verés is unalmassá tud válni, később pedig a bujkálás az álmennyezet felett...meglepő, de sosem keresnek ott, hova képtelenség fölmászni, és ott maradni, ha az ember nehezebb, mint egy pillangó. Idővel megtanultam értékelni ezeket a poros, pókháló fedte sötét sarkokat. Igaz az embernek a szíve a torkában dobogott, ha erre mászkált, és meghallotta valakinek a  lépteit, de legalább nem bántott senki, és volt belőlük bőven. Hajjajj...
Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi volt az, ami miatt megfogant bennem a gondolat, hogy elég ebből a helyből, és le fogok lépni innen, de kismillió okom volt rá, hogy utáljam, szóval kár ezen rágódni. A suli sötét zugainak rejtekében újra gyakorolni kezdtem, abban a reményben, hogy újra elő tudom hozni azt, amivel a medencében rémítettem halálra egykori osztályom, de a közvetlen halálfélelem nélkül nem igazán jött össze a dolog eleinte. Ismét, fogalmam sincs, hogyan, de egyszerre mintha egy fal dőlt volna le, újra össze tudtam hozni, aztán újra, és újra! Ó, és a ledőlt fal többé nem költői értelemben értendő, tényleg kidőlt a szobám fala! Gondolhatjátok, hogy ez némileg előre hozta a szökési terveimet, azonnal futni kezdtem, s máig nem tudom, hogy vajon tényleg jól hallottam, hogy az üldözőim folyton a sarkamban voltak a lakórészben, vagy csak azért éreztem így, mert a pulzusom az egekben volt. Sport szertár felé menekültem, mert az a rész fedett volt, kihalt, és mert ott engem sosem keresnének. Ahogy odaértem, adtam magamnak fél percet, hogy kifújjam magam, aztán körbe néztem, és megint próbára tettem a képességem. Eddig vissza kellett fognom magam, rejtőzködnöm, most viszont kiengedtem magamból mindent! Ahogy körülöttem zengett a szanaszét hulló ütők és labdák szimfóniája, én magamra kaptam pár védőkesztyűt,  aztán csak úgy heccből elrúgtam egy medicinlabdát, mintha csak gumilaszti lenne, aztán felhúztam a legkisebb védőfelszerelést amit csak találtam, kiegészítve egy bukósisakkal. Nem a legtökéletesebb álca, de arra pont elég volt, hogy valamennyire takarja az arcom. Közben elkezdtek beérni, ezúttal tényleg. Az egyik ablakon át távoztam, majd az udvaron szaladtam tovább, amíg nem találtam szembe magam a sulit körülvevő 5 méteres fallal, szögesdróttal a tetején. Közel jártak már a fogdmegek, nekem legalábbis úgy tűnt, ezen a  falon átmászni pedig képtelenség, még ha össze is tolom mindegyik dobozt, ami ott hevert szanaszét. Mély levegőt vettem, hátrébb léptem párat, neki futottam, és minden erőmet bevetve akkorát ugrottam, mint még soha.
-JUHHHHHÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ!!!!!!!!!! 
A lábaim percekkel azután is remegtek, hogy földet értem, én pedig hitetlenkedve lestem hátra vállam felett, az egy ugrásra fekvő, modellé zsugorodott sulira. Aztán ugrottam,még egyet, és még egyet, és még egyet! Szédítő volt, milyen magasra tudok szökkenni, ha akarok! Esélyük sem lett volna utolérni, ha tudták volna, hogy kijutottam az épületből akkor sem. Az egyetlen baj, hogy a magasban eléggé hideg volt, de az úgysem zavart különösen sosem.
A szökés sajnos csak a könnyebbik része volt a tervemnek, már ha lehet ezt tervnek nevezni. A második fázist ennyire sem volt időm átgondolni: hogy a fenébe akadok az ősök nyomára? Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, és csupán az egyetlen, ami önbizalmat adott, hogy velük ellentétben nekem voltak szuper képességeim, szóval nekem biztos könnyebben megy majd minden. Abból a gyerekbörtönből is percekig tartott meglépni, ha nem vesszük azt a pár hónap szerencsétlenkedést. Sajnos azonban, hogy a nyomukra akadjak, pénzre volt szükségem, és bár nem örültem neki, rögtön támadt egy ötletem, hogyan tehetnék szert gyorsan, rengetegre. Ha valaki látta volna, milyen könnyedén kitaláltam, merre fog haladni a pénzszállító autó azon az éjszakán, és hol csapjak le rá, azt mondaná a véremben van a bűnözés, de ez persze baromság. Személyes tapasztalatom, hogy a tehetség többnyire egy csipetnyi adottság, és egy jó adag elkeseredettség összekutyulásából készül, nálam pedig megvolt mindkettő. A következő napot egy magas ház tetején töltöttem, este pedig már feszülten vártam a célpontra, egy áruház mellett. A legnagyobb meglepetésemre a kocsi előbb érkezett, csikorgó kerekekkel.
-Mi a...
Csodálkozva figyeltem, ahogy a zebrán egy gyalogos megpróbál elmenekülni előle, a páncélautó pedig kis híján kivasalja a szerencsétlent, a bevásárlókocsit viszont amit a pacák tolt telibe kapja.
-A rohadt ámokfutója..meg is érdemli, hogy kiraboljam!
Fejemre kaptam a sisakom, és már pattantam is le a mélybe, hogy valahogy beérjem ezt az utcai Lauda-t! Vagy egy tucat utcával később sikerült csak felpattannom a kocsi tetejére. Alig bírtam rajta maradni, annyira bizonytalanul kacskaringózott az autó! Jól begyakoroltam a szöveget, amíg vártam, hisz más dolgom úgy sem volt. EZ EGY RABLÁS! ÁLLÍTSA MEG AZ AUTÓT? ÉS AKKOR NEM ESIK BÁNTÓDÁSA!!! Az balakhoz érve viszont csak annyit tudtam kinyögni, hogy álljon meg! Hát, ráijeszteni sikerült gondolom, mert elég kétségbeesetten válaszolt, de valami olyasmit hadovált, hogy nem tud. Na itt lett elegem ebből a kalandból! Ha szép szóval nem megy, majd megoldom én! Koncentrálni kezdtem, és magammal együtt a kocsit is könnyűvé tettem, majd egy antigrav bomba elől, és már a levegőbe is repült a járgány. Aztán előbb értem földet, elkaptam a kocsit, és a seggére tettem le, nehogy meginduljon újra, a kerekei ugyanis még ekkor is mozogtak. Na igen, Newton és Galilei egyszerre forognak most a sírjukban, Einstein-ről nem is beszélve, de sikerült! Zihálva támaszkodtam meg a térdeimen, de közben továbbra is elszántan figyeltem a kocsiból lassan kimászó, igencsak szédelgő biztonságiakat. Na, akció lesz gondoltam. Felegyenesedtem, és mély levegőt vettem, hogy teli torokból kiálthassam rájuk a begyakorolt szöveget, ekkor viszont hatalmas ováció, és éljenzés szakított félbe a mögöttem álló buszból.
-ÉLJEN! Megmentett minket! HŐS!
Na jó, csak töredékét kaptam el annak, amit óbégattak. Én még mindig ott tartottam, hogy ez a busz eddig is itt volt? Közben a biztonságiak is kikászálódtak, és hozzám léptek.
-Nem tudom, hogy csinálta, de megmentette az életünk! Maga nélkül irtó nagy bajban lettünk volna miután tönkrement a fék! Köszönjük!
-Őh...szívesen....Nekem most...
Mint akinek kigyulladt a segge, úgy szaladtam el az éljenzés elől, és újra egy háztetőn gubbasztva töltöttem az éjszakát messze a "hőstettemtől". Nehéz lenne körülírnom mennyi érzés kavargott akkor bennem. Leginkább egy vesztesnek éreztem magam, és még valaminek...nem értettem, miért történt ez pont velem? Többet nem próbáltam rabolni, de a keresést sem adtam fel, aminek meg is lett az eredménye: napokkal később éhesen, bőrig ázva vacogtam vacogtam egy tetőtéri sufniban, mikor anyám rám talált. Azt hittem rögtön abba a koszfészekbe hurcol vissza, de helyette valami bérlakásba cipelt, és ott is maradtunk, még az után is, hogy végre felépültem a tüdőgyulladásból amit sikerült összeszednem. Már rögtön az elején feltűnt, hogy apámról nem beszél, én pedig nem mertem rákérdezni. Sejtettem, hogy nem akarom tudni a választ a kérdésre, s az igazat megvallva bően elég volt az az arc, amit akkor vágott, amikor azt hitte nem látom.
A következő pár évben újra magántanuló lettem, és újra hetente váltogattunk lakhelyet. Továbbra is próbálta titokban tartani előttem ennek az okát, de ezúttal már kíváncsibb voltam, mint 5 évesen. Így történt, hogy kezembe került az a bizonyos dokumentum, a fényképemmel. Ami azt illeti, anya iratgyűjteményében az én aktám volt még a legkevésbé érdekes, amit róluk találtam, az igazán kiverte a biztosítékot! Na nem az, hogy mindketten körözött bűnözők voltak, akik mindenféle trükkel elhitették a világgal, hogy mutánsok, erre rájöttem magamtól is, viszont ami megváltoztatott mindent, az az volt, amit apámról olvastam: Életben van! Vagyis...volt még pár éve mindenképpen, csak épp bevágták egy olyan börtönbe, ahonnan még ő sem tud kiszabadulni, de még a közelébe menni is öngyilkosság. Újra éreztem magamban a tűzet, és a vörös felhőt is, ami a tanárom megfürdetésénél, vagy a másik suli megrongálásánál jött elő, de ez most valahogy más volt. Biztos voltam benne, hogy ha ki tudom őt hozni onnan, minden rendben lesz! A kérdés már csak az volt, hogyan....hogyan jussak el a szovjetunióba, lopózzak be, találjam meg őt, és jöjjünk ki, majd hagyjuk el az országot is élve? Anyámat is érdekelték volna a válaszok, vagy inkább mondjam úgy, ezek voltak az érvei az ellen, hogy megpróbáljam ezt az őrültséget, és hogy turkáljak a privát szekrényében, bár amikor megtudta, hogy a fekete színű cipős dobozát nem nyitottam ki kicsit megnyugodott. Nem akarom tudni abban mit rejt, nagyon nem.
Végül csak sikerül rávennem a dologra és...máig alig hiszem el, de sikerült! Két hétbe telt, de sikerült kihoznom onnan, és élve tértünk vissza az államokba mind a hárman! Annyira boldog voltam, hogy el sem tudom mondani! Végre minden a régi volt, többé már az sem zavart, hogy továbbra sem akartak egy hétnél tovább megmaradni valahol, végre velük voltam, és megszabadultam a hülye sulitól is! Végre...



Másfél évvel az után, hogy romba dőlt az a gulag, mi pedig éppen csak, hogy megmenekültünk, engem egy leges legutolsó halaszthatatlan játszma Space Ivaders választott el a házi feladatom megírásától, amikor valaki csöngetett. Fogalmam sincs, ki lehetett az, de nyomban kiosontam a szobámból a plafonon haladva, hogy meglessem. Senki sem ismert minket, akkor mégis ki lehet a látogatónk?
Két férfi állt szemben a szüleimmel, az egyiknek elvetemült bűnöző kinézete volt, a msik meg valahogy egy érmét lebegtetett a kezében. Volt bennük valami furcsa mg ezen kívül is. Először arra gondoltam, hogy Apa ismerősei lehetnek abból is időből, amikor még utcai bűvész volt de...valahogy kételkedtem ebben.
-A fiuknak nem tesz jót ez az életmód, és ami azt illeti, maguknak sem.
-Ezt bízza inkább ránk, most pedig, ha nem bánja...
-Épp csomagolnak?
Ekkor vagy húsz pisztoly repült fel, különböző rejtekhelyekről, jó magasra, hogy senki se érhesse el őket. Csak ámultam. Az érme még lehetett trükk, de ez...ezek szerint mégsem én vagyok az egyetlen?
-Alistair még csak 15, de máris megrongált egy iskolát, kórházba küldött egy tanárt, és romba döntött egy börtönt. Mi lesz így belőle, amikor felnő? A mi iskolánkban lehetőséget kapna egy normális életre!
-Nem fogjuk még egyszer idegenek közé küldeni! Nem kérhetik, hogy megint magára hagyjuk, egy olyan helyen, ahol nem ismer senkit!
-Gyorsan beilleszkedne...
-És végre megismerkedhetne önmagával - szólt most közbe a magasabbik férfi az érmével - végre nem kéne bujkálnia többé. Önöknek is be kell látnia, hogy ez így nem élet. Ha így folytatja, egy szobában éli le az életét, ha szerencséje van, és nem találnak rá.
az ősök lehajtották a fejüket, én pedig ekkor huppantam le négyük közé.
-Beleszólhatok?
-Fiatalember...
-Utálom, ha valaki így hív! És mi a pokolért akarnék magukkal menni?
-Hogy megtanuld, hogyan irányítsd az erőd...hogy egy nap te is képes legyél teljes mértékben uralni....
A fegyverek a fejem fölött elporladtak, aztán összeálltak egy nagy felhővé, utána tovább zsugorodtak, míg végül egy fém vadászgép modell nem lett belőlük, ami a kezemben landolt.
-Okkké...ez elég vagány de....
-Menned kell... - Mondták a szüleim egyszerre.
-De én....
-Nincs de.



Hogy nem vártam az új tanévet, az nem kifejezés. Egy iskola, ahol a bunkóknak szuper képességei vannak? Frenetikus, és én még azt hittem, isten kifogyott az ötletekből. ezek szerint még morcos amiért az üknagyapám úgy kigolyózta az ügyvédét abban a majmos perben. Rettegtem, mi vár rám abban a horror kastélyban, de az oda úton valami furcsa történt. Egy ideje már észrevettem, hogy az emberek kezdenek összemenni körülöttem, s valójában a folyamat már Hickville-ben elkezdődött, ha lassan is. Amire elkezdtem a középiskolát a Xavier-ben, a tornasor végéről elkerültem arra a helyre, akit elsőként választanak be minden kosárcsapatba, függetlenül attól, hogy volt-e már a kezében labda. Érdekes, mennyit számít a magasság...vagy lehet itt csak simán rendesebbek az emberrel? Nem tudom, mert a következő pár év nyugalmat arra használtam ki, hogy végre utolérjem magam Parry Rhodan kalandjaiban is, többek között. Ha valaki nagyon keresne, könnyen megtalálhat egy magas helyen, ahova épp eszű lény nem merészkedve, kezemben egy könyvvel.