Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Gyanakvás nélkül az emberiség már rég kihalt volna. Megette volna a kardfogú tigris, a mamut, meg a tyranosaurus rex. Nem találta volna fel a fegyvert, amivel vadászhat s amivel megvédheti magát. Nem épített volna falat s várost, hogy megvédje magát. Végső soron a civilizáció hajtómotorjának lehet tekinteni a gyanakvást. Csoda hát ha gyanakodnak a mutánsokra? Sőt, maguk a mutánsok is félnek és óvatosak? Nem. Ezért nem fedte fel magát egyértelműen a jó doktor is újdonsült ismerősének. Pedig lehet azzal egyből célt ért volna. Ám ő nem ilyen. Ahogy a jó sakkjátékos is igyekszik megtéveszteni ellenfelét, gyakorta feláldozva egy-egy gyalogosát vagy tisztjét annak érdekében, hogy sakkot adhasson és győzhessen, úgy Helmsman doktor sem fedi fel egyből lapjait. Inkább vág póker arcot és játssza a játékot, váltakozó eredménnyel. A megölelős-együttérzős taktika jónak bizonyult. Erről a lány szavaiból győződik meg. Ám néha megesik még a jó hadvezérekkel is, hogy hibáznak, túlerőltetik a dolgot, s ezzel elvesztik az ütközetet. Sajnos a jó doktor fülbesúgós szövegével tönkre tette halvány reményét arra, hogy sikerrel becserkéssze a lányt. A szó nem pedofil értelmében. Az, ijedt kisbárány módjára, visszakozik, menekül a veszélyesnek tűnő ragadozó elöl. Pedig ő csak jót akart. Hiába, nem egyszerű kamaszokkal társalogni. - Rendben van, menj. De a problémáid elől nem futhatsz el! Viszlát! – kiáltja az elszaladó lány után utolsó jó tanácsait. Kissé szomorkás ábrázattal indul vissza munkahelyére. Ez a találkozó nem sikerült a legjobban. De ki tudja mit hoz még a jövő… //Szintén köszi a játékot.//
Igazság szerint sose mondanám meg valakiről egy könnyen, hogy félelmetes vagy sem. Idegenről van szó és gondolhatnám, hogy csak azért, mert orvos, minden bizonnyal rendes ember, de ez miért lenne így csak úgy alapból? Nem evidens, szóval egy kis gyanakvás csak van bennem. Csupán egyszerűen kikívánkozik az, hogy elmondjam, hogy mi bánt, legalábbis egy részét. Néha tényleg jó lenne átlagosnak lenni, és az ilyen gondokat egyszerűen... semmisnek tekinteni. Félek tőle, hogy ez soha sem következhet be, főleg azok után, amit tettem, és miután tudom, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk a világban, mint ez az Angel is. A legrosszabb az egészben az, hogy akármikor bekövetkezhet ilyesmi újra. Mi van, ha megint felbukkan és én nem tehetek mást, mint hogy azt teszem, amit akar? Bár kétlem, hogy ezek után bárki is egy könnyen megbízna bennem, kb. kizárt. Azért elég erősen meglepődöm, amikor a fickó egyszerűen csak közelebb lép és megölel. Be kell valljam, hogy persze először van bennem egy nagy adag tartás és nem is ölelek vissza, hiszen nem ismerem, nem fogom egy idegen pasi derekát átfogni, vagy ilyesmi. Egyszerűen inkább csak hagyom... ártani úgy sem tud nekem, akkor meg mindegy és még jól is esik legalább egy kicsit. Lehunyom a szemem, hogy elvonatkoztassak és akkor már sikerül egy kicsit felengedni. - Eddig nem sok jót hozott nekem és... és nem tudom, de... - akkor lépek csak hátra, amikor a fülembe suttog. Miért van olyan érzésem, mintha épp az ördög tenné ezt? Vagy csak szimpla üldözési mánia azok után, ami történt? Egyébként is születésemtől fogva ilyen vagyok, ha a szervezetem hirtelen elveszítené a képességét, ki tudja, hogy az milyen következményekkel járna. Ezért van, hogy végül hirtelen, de ellépek tőle - Nem... nem ismerem magát. Azt sem tudja, hogy miről beszélek! - most már tényleg hátrébb lépek, többet is. Fura a fickó és nem bízom benne. Mi van, ha ő küldte? Azért, hogy elvarrja a szálakat, hogy ne foglalkozzam ezzel többé és ne is segítsek megtalálni a professzoréknak? De én... én segíteni akarok, ezek után meg főleg. - Mennem kell. - bököm ki aztán, és most már tényleg hátat fordítok, ha csak nincs valami olyan, amivel tényleg meg tudna állítani, akkor most a szavak már nem esélyes, hogy elegendőek lesznek.
//Köszönöm a játékot! ^^ Carrie-Ann kissé bizalmatlan, sorry érte. //
Cukrom, cukrom, mond meg nékem, ki a legédesebb e vidéken? Talán bizony Carrie-Ann? Ki tudja… Minden esetre Helmsman doktor nem egy félelmetes alak. Még így fehér köpenyben sem. Persze a látszat csal, nagyon is, s most azt is kell tennie. Másképpen nem tehet szert bizalomra. Azt megszerezni a legnehezebb. Főleg egy kamasz lánynál. De éppen mert nyitott életkori szakaszban van nagyon is van rá lehetőség. Sokkal inkább, mint egy felnőtt esetében. Bár az érett ember döntése már biztos hűséggel párosul. Egy kamaszé még kétséges. De ha kitart, felnőve már biztossá válik. A jó doktor persze nem sejti, hogy nem pusztán csak képessége miatt bánkódik a lány. Nem empata, nem is pszichológus, pusztán élettapasztalata van, erre alapoz. Meg ketyeréjére. Szavai betaláltak. Hiába, másodállásban csak politikus. Ért ahhoz, hogy azt mondja az embereknek, amit hallani szeretnének, amivel meg tudja fogni őket. Még ha igazat is mond, mit jelen esetben. - Igen. – bólint Carrie kérdése a lehető legnagyobb nyugalommal. Ám ez csak a kezdet. A többi már úgy tör a felszínre, mint vulkánból a láva. Meg is szeppen a jó doktor. Nem egy empatikus alkat, noha felfogja, hogy most valami olyasmit kellene tennie, amivel kifejezhetné együtt érzését. Mert valami bánat kínozhatja a lányt. Talán a képessége kapcsán. Lassan oda lépdel Carrie-hez, s ha a lány nem tesz ellentétes gesztust, úgy óvatosan átöleli. - Olyan akarsz lenni mint az egyszerű emberek? Eldobnád tehetségedet? – replikáz Helmsman. Közben már agyal is. Ha képesek mesterségesen létrehozni a mutációt génmanipulálással, akkor ezen eljárással megszüntetni is lehetséges lenne. - De talán volna mód megszüntetni ’másságodat’. – súgja halkan a lány fülébe.
Ahogy a gyerekeknek mindig tanítják... ne állj szóba idegenekkel. Nem vagyok már abban a korban, hogy félnem kellene a cukros bácsiktól, meg a fickó nem néz ki annak és nem is került elő a köpenyéből eddig egy zacskó cukorka sem, de azért ki tudja, hogy kiféle, miféle. Jobb biztosra menni, amúgy sem kellene túl sokáig a parkban ücsörögnöm, a szüleim a végén még aggódnának. Így is kérdezgették, hogy miért jöttem olyan letörtem haza a suliból, és hogy mikor megyek vissza. Én pedig a tőlem megszokottal ellentétben egyszerűen nem válaszoltam és bevettem magam a szobámba, pedig nem szoktam ilyesmit, de mégis hogyan mondhattam volna el nekik, hogy egyszerűen csak elárultam az iskolát, és miattam egy csomóan majdnem meghaltak, mert meg akartam menteni az életüket? Nem tudnak még a képességemről sem, akkor a többit mégis hogyan vázolhattam volna fel nekik? Akkor miért beszélnék erről egy ismeretlennel? - Átment... mindezeken? - pillantok rá még értetlenül kissé, de aztán mégis elindulok. Csak akkor állok meg és sóhajtok egy hatalmasat, amikor még utánam is kiabál. Nem fog megoldódni... tudom, csak valahogy könnyű ebben reménykedni, de félek tőle, hogy igaza van. Nem lesz csak úgy hirtelen minden rendben, nem sok esély van rá sajnos. Összeszorítom a számat, és végül nagy nehezen, de rászánom magam, hogy megforduljak. - Honnan... honnan tudhatná? Olyasmit tettem, amire nem vagyok büszke, de nem volt választásom és sokan így se értik meg, és.. és ez... - lehajtom a fejem. Talán most mondtam ki először ténylegesen, hogy mi bánt, hogy mi az, ami olyan mérhetetlen fájdalmat okoz, amit nem tudok megoldani, amivel nem tudok mit kezdeni. - Én csak... nem akarok más lenni! Miért nem lehetek olyan, mint mindenki más is? Miért kell másnak lennem? - el tudom nyomni a saját képességemet is, képes vagyok rá, de az nem ér semmit, attól még nem lesz minden jobb, mert örökké nem megy és bekapcsol magától. Már most rettegek tőle, hogy pontosan mivel is jár ez, mert elmondták. Nem öregszem meg... nem fogok meghalni, mint bárki más, mint egy normális ember, vagy egy átlagos mutáns. Én szó szerint örökké élhetek ezzel és azzal is, amit tettem, az örökké pedig iszonyatosan hosszú időnek tűnik.
New York tele van emberekkel. Ez lehetőséget nyújt ismerkedni, jellemzően ismeretlenekkel. Ehhez persze kell némi bátorság. Főleg ha szándékaink komolyak. A doktor, noha csak teljesen véletlenül akadt rá a kamasz leányzóra mutánskereső műszere segítségével, most nyitott. Nem véletlenül, bár nem egykönnyen. Mióta egy vadóc természetű csavargó kislánnyal összeakad, erős fenntartással él a gyermeknevelés kapcsán. Jó, a kamasz már átmeneti fázisban van, de legalább ennyire szeszélyes természete folytán kiszámíthatatlan. Különösen ha nőnemű. Mégis amit az életből és a pszichológia tudományából megtanult, az az, hogy egyben fogékonyabbak is bajaik kibeszélésére, akár idegeneknek is, sőt néha azoknak inkább, mint közeli ismerőseiknek. Ők alkotják a pártatlan felet, aki a maga természetességében tud ítéletet alkotni. Persze egy mutáns esetében ez még nehezebb dolog. A doktor pedig úgy érzi, ideje lesz felfednie lapjait, ha Carrie-t még itt akarja tartani. Felfigyel a lány gesztusaira, noha nem tudja, hogy ezek jó vagy rossz jelzések. - Úgy mondom ezt, mint egy olyan személy, aki szintén átment mindezeken. – fejezi be Carrie helyett is a mondatott, még ha nem is ezt akarta mondani. A doktornak viszont egy jó lehetőség a bizalom megalapozására. - Ez nem fog magától megoldódni! – kiált Carrie után. Nem akarja ilyen könnyen elengedni a zsákmányt. - Hiába futsz el vagy próbálod eltemetni a bajt, az mindig ott marad, és majd a legrosszabbkor fog előtörni, amikor pedig igazán nem lenne rá szükség! Inkább szembesülj vele! – pattan fel a padról, folytatva szónoklatát. Nem kíván a lány után futni vagy üldözni. Úgy hiszi a szavak is elégségesek kell legyenek. Ha mégsem, akkor ennyi. Hosszú még az élet, bármikor megeshet egy újbóli találkozás lehetősége.
Akárhogy is nézzük azt hiszem nem meglepő, ha nem viseltetek azonnal bizalommal egy ismeretlen férfi elé, aki csak úgy leül mellém a padra. Nem tudom, hogy ki ős, nem mondom, hogy eleve nem túl bizalomgerjesztő az arca, de hát ki tudja. Van rajta ugyan köpeny, lehet akár orvos is, netán kutató, ha pedig ilyesmivel foglalkozik talán tényleg nem rossz ember, de ettől még ugyanúgy nem kötném csak úgy gondolkodás nélkül az orrára azt, hogy ki vagyok és mi is bánt. Főleg, hogy ez finoman szólva is elég... bonyolult ügy. Persze mindenkinek a saját baja fáj a legjobban, tuti, hogy vannak olyanok, akiknek szintén vannak elég nagy problémáik és számukra az enyém nem tűnik olyan nagynak, de ez már csak így működik, főleg nálam, aki világ életemben arra törekedtem, hogy alkalmazkodjam és erre most ilyen helyzetbe kerültem, vagy jobb szó, hogy ilyen helyzetbe hoztak. Kissé meglepetten pillantok oldalt a fickóra, miután az első szavai elhangzanak, majd a többi is, ekkor már kissé ráncolom is a homlokomat. Valahogy nem tudom, hogy mennyire beszél általánosan és mennyi ebben az egészben a... hát nem is tudom, mintha tudná, hogy miről beszél, ami azért lássuk be felettébb furcsa lenne és még inkább meglepő, mert hát honnan tudhatná? Nincs a homlokomra írva, hogy más vagyok, mint az átlag, és a tetejében még onnan is kilógok, ahol mindenki ugyanúgy más, mint én, csak mert nem volt választásom, de nem tudom, hogy vajon ezt ők megértik-e. - Talán, bár nem pontosan erről van szó. Kicsit... bonyolultabb, de ön úgy... úgy mondja ezt, mintha... - nem látok rajta semmit, hiába nézem meg magamnak jobban. A köpeny és a vizsgáló tekintet. Kissé megköszörülöm a torkomat. Hallottam már azért az iskolában ezt-azt. Szervezetekről, olyanokról is, akik csak elnyomni akarnak minket, vagy... ártani nekünk. Mi van, ha ő is ilyen? Egy orvos, aki mutánsokon kísérletezik, vagy tudom is én. Nyelek egyet, aztán szépen - talán túlságosan is hirtelen - felpattanok a padról. - De tudja majd megoldódik, minden megoldódik valahogy. Viszlát! - gyanú, ha olyan világban élsz, mint én, akkor nem csoda, ha gyanakszol másokra. Az is így kezdődött pár hónapja, amikor Angel emberei megtaláltak és mi lett a vége? Az, hogy el kellett árulnom az sulit, olyanokat, akik kedvesek voltak hozzám és segítettek. Nem akarok ilyet még egyszer, még így sem tudom, hogyan kezeljem a mostani helyzetet, ezért is akarok inkább eltűnni, mert jelenleg minden, ami idegen és riasztó számomra túlságosan nagy fenyegetést jelent. Nem akarok még nagyobb bajba keveredni, így is van elég gondom.
A munkának sosincs vége. Még szerencse, hogy ő gyakorlatilag elfáradhatatlan, hála energia visszaforgatási rendszerének, amivel még a dúracél nyuszit is lekörözhetné az értelmetlen dobverésben. Egyedül agyán múlik meddig bírja. Azért arra kifejezetten vigyáz. Mondhatni ez a rémálma: elveszíteni intelligenciáját és növényi szinten létezni. Akkor már tényleg jöhet a golyó a fejbe és ágyő nagy ő! A leányzó lassú reakciója is jelezte számára, hogy nem igazán ebben a világban mozog. Megesik ez dr. Helmsmannal is, főképpen ha valamiről tudományos okfejtést tart vagy egy komoly elméleten elmélkedik. Legalább hasznosan tölti el idejét. Nem szeret csak úgy céltalanul létezni. Még ha szabadidős tevékenységet folytat, azt is úgy szervezi le, hogy vagy a helyszín vagy a társaság, de valami mindenféleképpen valamelyik hatalmi ügyét előbb vigye. Nem kifejezetten az a másik baját meghallgatom típus, úgy egyébként, csak ha valami hasznot remél. Ha mást nem, információt. Így türelmesebb arcát ölti magára. - Ejnye. Hát suli gondok. – ereszt meg ő is viszonzásképpen egy félszeg mosolyt. Van egy tippje miféle iskoláról lehet szó. De nem biztos benne. Lehet, hogy pont egy rendes középiskolába jár és éppen jelentkező mutáns képessége miatt van a baj. Azért ennyivel nem fogja őt lerázni. Legalábbis ahhoz sokkal impulzívabb reakciót kell mutatnia. - Nem fogadnak el az osztálytársaid olyannak, amilyen vagy? Azt, hogy van valami, amiben különösen jó vagy. S ez szokatlan számukra. Félnek tőled, s te is félsz tőlük, hogy majd kinevetnek érte. És nem lesznek barátaid. Pedig csak nem tudnak megérteni. Nem tudják ki is vagy valójában. – Hallgat el dr. Helmsman. Nem gondolja, hogy hagyományos értelembe vett tini baja lenne a lánynak. Különösen, hogy a műszer szerint tudja, hogy mutáns. Inkább erre asszociál problémaként. S próbál megközelítést találni. Mert amennyire sok bajjal jár ez az életszakasz, annyi kísértés is éri a lassan felnőtté formálódó jellemeket. S ilyenkor van lehetőség egy olyan utat mutatni, ahol egy fiatal mutáns önmaga lehet, a képességeivel együtt. Szabadon, emberi kötelmek nélkül.
Eléggé meglep, amikor meghallom a fickó hangját. Sikerült nem kicsit a gondolataimba merülni, ezért igazából először meg sem hallom, és az első néhány szó nem is jut el hozzám. Túlságosan sok mindenen jár jelenleg az agyam ahhoz, hogy egy könnyen sikerüljön rendbe szedni a gondolataimat és másra koncentrálni, mint a kínzó önsajnálatra. Nem szoktam én túlságosan gyakran ilyen lenni, de azért néha sajnos előfordul, ha túl sok minden szakad egyszerre a nyakamba és most történetesen ez a nagy helyzet áll fenn. Persze majd idővel minden rendeződik, csak hát... nem hiszem, hogy ez most olyan könnyen fog menni. Még most is attól tartok, hogy mindenki kinéz majd az iskolából és őszintén szólva érthető is a dolog, nem fog annyira meglepni a dolog. A lényeg viszont, hogy végül bólintok a köpenyes alaknak, bár már későn, hiszen addigra le is ül, tehát sokat nem érek el vele, jó eséllyel akkor is ugyanígy tett volna, ha megrázom a fejem kissé késve, bár amúgy sem csak az enyém a pad, szóval nincs is jogom kisajátítani. Ez egy nyilvános park és nincs olyan sok hely, hogy ha valaki egy kicsit pihenne, szellőzne munka helyett, akkor megoldhassa máshogy. A kérdésre viszont már oldalt fordítom a fejem. A legtöbben nem szoktak csak úgy kérdezni egy vadidegentől és jól látszik rajtam, hogy ez eléggé meg is lep. - Hát... én csak... - és akkor ezt hogy mond el egy másik embernek? Sehogy, hiszen még a saját családommal sem tudom megbeszélni. - Kissé úgy érzem, hogy nincs jó helyem a mostani iskolámban, és... elég zűrös körülöttem a helyzet. Tudja... egyszerű tinibajok. - hát jah, így könnyebb lefedni, vagy inkább terelni, mert hát... egyébként sem szabad csak úgy idegenekkel beszélgetni, és kétlem, hogy túl sokat tudna nekem egyébként ebben segíteni, az igazat egyébként sem mondhatom el. Még azért egy halovány mosolyt is megeresztek, hátha az segít, hogy úgy tűnjön tényleg semmi komoly. A korombelieknek amúgy is mindig van valami gondjuk, iskola, szülők, pasi, barátok, ilyesmi, átlagos dolgok, amik általában a felnőtteket nem érdekelnek, és többnyire le is sajnálják ezeket, hiszen az ő életük más más... bonyolultabb, legalábbis számukra minden bizonnyal.
A legrosszabb az, hogy félnünk kell. Nem, nem a képességünktől, mert az áldás, hanem az emberektől, akiknek nem adatott meg semmilyen képesség, akik egyszerű halandók. Az emberi természet része, hogy ami a megszokottól, az átlagtól eltérő, az megvetendő, üldözendő. Főleg ha másik emberről van szó. Vagy jelen esetben mutánsról, kikre nem jellemző, hogy bátran kiállnának a nagy nyilvánosság elé és felvállalnák kilétüket. Nagy titok ez, miről csak kevés hír kap szárnyat, azok is jobbára pletykalapokban, vagy parafenoméneknek beállítva az embert. Pedig ha egyszer kiderül az igazság… lesz ám ne mulass! De mint oly sokszor a történelem során, úgy most is, maga a kormány is eltitkolja ismereteit a mutánság megjelenéséről. Míg meg nem találja rá a gyógyírt. Amire persze nincs szükség, mert nem betegségről van szó. De még ha ilyen szempontból is közelítjük meg a témát, a hozzáállás akkor is téves. A mutáció csak akkor betegség ha már a meglévő emberi DNS-t éri valamiféle változás, jobbára negatív eredménnyel. Ám ha ez a változás a megtermékenyüléskor következik be, mikor az anyai és apai génállomány egyesül, úgy az teljesen normális lesz az új egyed számára, még ha őseitől némileg el is tér. Így nem betegség, mi több gyógyítani nem is lehet, mert magát a dns-t kell manipulálni, ami tulajdonképpen újabb mutációt eredményezne, amely károsan hatna a szervezetre. Komplex a probléma, megoldás pedig egyenlőre nincs, s míg homokba dugott fejű ember módjára viseltet a társadalom nem is lesz. Ám azon kevesek kik foglalkoznak a jelenséggel, s közülük sok mutánst is találni, már sikerrel megalkottak jó pár dolgot, mint amilyen a mutánsérzékelő. Ez a zsebszámoló méretű eszköz igen jó szolgálatot tesz Dr. Helmsmannak, hogy új fajtársakra leljen. A parkban sétálva is kijelez a műszer. Már sikerült annyi finomhangolás kialakítani rajta, hogy a hangerő kikapcsolása mellett és relatíve pontosan jelezze az irányt és a távolságot. Így lövi be ama leányzót, ki épp az egyik padon ücsörög. Mint az ártalmatlan kis bárány az ordas farkas előtt. Helmsman kikapcsolja műszerét, s mintha csak éppen egy jót sétálna ebédszünet gyanánt, hiszen laborköpenyében van, indul meg Carrie felé. - Szabad ez a hely? – kérdi mikor odaér a padhoz. Bár a választ meg sem várja, hisz nem ül ott senki, leül. Útközben már feltűnt neki a leányzó szomorú ábrázata. - Kisasszony, miért lógatja ennyire az orrát? – kezd el kíváncsiskodni, jó tudós módjára.
Carrie-Ann Bell
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Indiana Evans
Hozzászólások száma : 149
Kor : 27
Tárgy: Zane & Carrie-Ann Szer. 3 Szept. - 15:32
Zane & Carrie-Ann
Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy még a szüleimnek sem beszélhetek róla. Képtelen voltam az iskolában maradni, annak ellenére, hogy az alapítók... mondjuk, hogy megérették, bár azért lássuk be, hogy az a morcos külsejű Magneto eléggé csúnyán méregetett, amikor minden kiderült. Már maga a fejmosás is rémes volt, hogy megkaptam, hogy titkolóztam, hogy segíthettek volna, ha elmondom az igazat, de legalább a professzor kedves volt, megértette... azt hiszem, hogy féltem, féltettem a családomat, féltem, hogy bajuk esik miattam és hát lássuk be nem mindenki gyógyul olyan gyorsan és könnyen, mint én. Nem akarom, hogy baja essen annak, akiket szeretek. Lehet, hogy nem vér szerinti rokonokról van szó, de attól még nagyon is fontosak, és én... egyszerűen tényleg nem volt más választásom, de nem akarom azokat az arcokat nézni a suliban. Jó persze benne van, hogy igazából nem tettek semmit, csak én már akkor is belelátom a rosszat, ha az nincs is ott. Ezért jöttem haza, és újfent csak rossz, hogy nincs kivel beszélnem, mivel a szüleim nem tudnak semmit sem erről az egészről, sőt senki az ismeretségi körömből, még a suli pontos mibenlétét sem ismerik. Marad hát az, hogy késő délután egyedül ücsörgök a padon, és egyszerűen csak nézem a sorra elsétálókat a kis parkban. Szeretem ezt a helyet, nincs messze a házunktól, és nem járnak erre sokan, de azért nem is kihalt, hogy az egyedülléttől csak még rosszabbul érezzem magam. Összeszorul a szívem, amikor meglátok két barátnőt meg ölelni egymást. Rég találkozhattak, legalábbis ez alapján valahogy így érzem. Az a baj, hogy mindig is könnyen alkalmazkodtam mindenkihez, viszont épp ezért nincs senki, akinek kicsit is... úgy igazán számítanék. Persze a család, de nincs egy igazi barátom sem, nem csoda, hogy még senkinek sem mondtam el magamról az igazat.
Kezdőlap 
by 
//