Damon Crine

"Every man has a wild beast within him."

Userinfó: Főkarakter

Név: Damon Crine
Mutáns név: Vadállat
Születési dátum: Moselle, Loraine, Franciaország, 1962. 05. 14.
Besorolás: Független
Képességek: Transzformáció

Elsődleges képesség: Transzformáció/Fenevad
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 16 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Erős érzelmi behatásra, legyen az fájdalom, mély bánat, vagy épp fortyogó harag, a teste elkezd átváltozni, és az átalakulás során szörny alakot ölt. Bőrét fekete anyag borítja be ilyenkor, mely végigfolyik testén, míg azt teljesen el nem lepi, aztán átváltoztatja Vadállattá. Ebben az alakjában izomzata jóval megnő, állati karmai, és fogai nőnek, illetve a fizikai ereje is nagyobb lesz (úgy három ember erejével ér fel ilyenkor). Erejét nem képes irányítani, illetve, eddig ismeretlen okokból kifolyólag a Vadállat mintha külön személyiséggé vált volna, melynek köszönhetően a két tudat között fennáll egy gondolatbéli kapcsolat, összekötve őket ezzel, jóllehet a két fél teljesen különböző, és meg is vetik egymást. Mivel különálló tudatokról van szó, Damon nem ura magának az átváltozást követően, sokkal inkább olyan számára az élmény, mintha kívülállóként látná, amit a Vadállat művel, és csak nagyon erős koncentrációval tudná elérni, hogy hatással legyen a szörnyre, ám erre mindeddig még nem történt sikeres próbálkozás.
Képesség távlatai: Idővel megtanul majd jobban együtt élni ezzel a két oldalával, melynek köszönhetően egyszer majd maga irányítja már az átváltozásokat, illetve ő maga befolyásolja a Fenevad helyett, mit tesz olyankor.

Jellem: Hát, tekintve a mutációmat, ez így elég összetett, mivel nálam szó szerint értetődő az, hogy több oldalam is van. De a képességemmel ellentétben mindig is igyekeztem, hogy ne viselkedjek ellenségesen senkivel. Hogyan lehetne engem a legjobban jellemezni? Nos, ha azt mondom, nem vagyok egyszerű eset, akkor nem túlzok. Igen, nyitott próbálok lenni mindenki felé, mégse bízok meg mindenkiben maximálisan, sőt. Mára már nincs olyan, aki ténylegesen ismerne, főleg, mert olyannak láttatom magam, amit ők látni akarnak. Ezért alakult ki a bulizós, felelőtlen énem, amelyik néha eljárt illegális utcai harcokra is, csak mert jó móka volt ily módon levezetni a feszültséget. De sosem mutatom senkinek sem a komoly oldalamat, amelyiket nagyon is foglalkoztatja, mi a fene történik vele, és a körülötte lévőkkel, hiába is próbálja félvállról venni a dolgokat. Miért teszem ezt? talán ösztönös reakció? Védelmi mechanizmus, mert a családom eldobott, amiért nem voltam olyan fiú, amilyet akartak? Meglehet. De elég makacs vagyok ahhoz, hogy kitartsak emellett, bármiféle változtatás nélkül. De ki tudja, talán egyszer majd elég közel engedek valakit, aki tényleg ismerni fog...
Hogy ez miért is annyira komplikált? "A Másik" miatt. A Vadállat miatt, aki megveti az olyan érzelmeket, mint a kötődés, vagy a remény. Az emberi lélek gyengítőinek tartja őket. Benne csak az örök utálat, és mélységes gyűlölet fortyog, megvetéssel viszonyul hozzám, hidegvérű, és nem ismer kegyelmet. Ha tehetné, a nap bármelyik percében kiélné magát a legártatlanabb emberen is. Igazi fenevad, aki nem is fogja vissza magát, sőt, egyenesen büszke arra, ami. Azt leszámítva, hogy egy szerinte ilyen mihaszna, és gyenge testbe zárva kell sínylődnie, mint az enyém, egyetlen dolog bántja, és az az, hogy velem van összekapcsolva. Bár meg kell mondjam... én is el tudnék jobbat képzelni.

Külső: Rövid, barna hajam van, és emellett kék íriszeim, melyek külsős vélemény alapján elégé megnyerőek tudnak lenni. A külsőmre igazából sosem panaszkodtam, az arcom markáns, de a vonásaim mégse durvák, az alkatomat pedig mindig is igyekeztem sportosan, formában tartani. Ez mondjuk köszönhető is a fiatalkori edzéseimnek, a konditerem mániámnak, és az utcai verekedéseknek. Ami az öltözékemet illeti... nos, a kényelmes viseleteket szeretem, szóval ne nagyon várd, hogy majd túl gyakran fogsz öltönyben, meg ilyesmikben látni, mert az ilyesmi sosem volt igazán az én stílsom. Ami engem illet, egy klassz ing és egy farmernadrág az, ami a leginkább favorizált kombinációm.  

Előtörténet: Egy újabb ütés... az előző okozta szédülés megakadályozott abban, hogy időben felemelhessem a fejem elé a kezeimet védekezés gyanánt, így most hátratántorodva találkozik hátam a fallal, és egy erősebb szédülési hullám rá is bír arra, hogy térdre rogyva a padlón kelljen megtámaszkodnom. Igazából én sem értem, miért csinálom. Mert nem a pénzért, az sosem érdekelt igazán. Sokkal inkább lehetne mondani azt, hogy az adrenalin miatt. Ami viszont adott is, hiszen kiskorúként pláne megszívhatom, ha anyámék fülébe jut, hogy fogadásból bunyózok össze más diákokkal a sulimból tanítás után egy eldugott helyen. Miért? Mókából, leginkább. Persze, a plusz pénz se jött soha rosszul, de nem arról szólt az egész.
~ Állj fel, te pór! - a hang, ami a szavakat dörmögi, sokkal tisztábban cseng a fejemben, mint a srác lépéseinek hangja, mely csak tompán szűrődik a fülembe. Egy pillanatra le is dermedek, hiszen egy pillanatig azzal áltattam magam, az ellenfelem mondta ezt, de ahogy felnézek, a másik, nagydarab, idősebb srácra, csak akkor konstatálom, hogy rám se bagózik. ledobja magáról bőrkabátját, lazán viselkedik, mintha máris megnyerte volna a bunyót. Én megrázom a fejem, valahogy ki kell tisztítanom a gondolataimat, bár ez nem épp egyszerű, ha egyszer az ember körül forog a világ.
~ Azt mondtam, kelj fel! -ismételten hűvösen csattan a hang. Mély, érdes, mintha nem is lenne evilági.
~ Csak képzelődök az ütés miatt, csak képzelődök az ütés miatt, csak kép...
~ Képzelődni? Pont, hogy itt az ideje, hogy felébredj, te vaksi kisember. Ideje, hogy végre elengedj egy kicsit...
Fogalmam sem volt, mi történik, a kezemen hideget éreztem, ami egyre csak kezdett szétterjedni, ezért lenéztem. S akkor megpillantottam. Életemben először láttam meg a bőrömön végigfutó, folyékonynak tűnő anyagot, mely mégis masszívan tapadt hozzám, mint egy új bőr, hogy aztán teljesen elfedje a testemet, és szemeim előtt is elsötétedjen minden. Még hallottam a fiú felhördülését, majd a félelmét kinyilvánító éles kiáltást, és a lábak dobogását, ahogyan sietősen hátrálni készült. Majd számomra hirtelen változott a kép, és mintha a saját testemen kívül lennék, láttam Őt. A fekete szörnyet. A Vadállatot. Az ellenfelem, aki alig egy perce küldött a padlóra, holtsápadtan hátrált ki a harc színteréül szolgáló körből.
~ Csak figyelj, és tanulj, kisember... - tudtam, hogy szavait felém intézi. Azzal elugrott a talajtól, , felhúzta lábait, és páros lábbal rúgott bele a nagydarab mellkasába. A srác nekiborult a mögötte álló falnak, majd nyekkenve egy nagyot tompán zuhant a földre. Kétrét görnyedt az aszfalton, egy pocsolyába tenyerelve, majd rémülete végül némi rejtett bátorságot ébresztve benne arra vitte, hogy cselekedjen, és megpróbált a szörnynek rontani. Ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethetett. A fenevad játszi könnyedséggel állította meg a fiú felé lendülő öklét, szörnyeteg fején démoni mosoly jelent meg, megvillantva így éles fogait. A következő pillanatban pedig kicsavarta a karját, majd a feje fölé emelve be is dobta őt a mögötte álló elhagyatott raktár egyik ablakán. A kiürült terület néma csendjét megtörték az ablak üvegének szilánkjai, ahogyan kopogva a földre hullottak. A srác, miután lebontott súlyával pár benti poros dobozt, aminek nekizuhant, ájultan maradt a padlón. De a szörny nem elégedett meg ennyivel, mert megindult felé.
~ Ne! Állj le!
~ Ejj, te kis pondró, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy te irányítasz.
A hangja kárörvendő volt, mintha már évek óta csak arra várt volna, hogy előtörhessen belőlem, és kiadhassa a benne felgyülemlett indulatot.
~ De nem vagyok gyilkos!
~ Nem, te nem. Te gyenge vagy. Ellentétben velem.
Talán meg is ölte volna a fazont, ha léptek hangja nem zavarja meg.Valakik közeledtek az üvegcsörömpölésre. Fürgén eltűnt a helyszínről, és egy távolabbi sikátorban vissza is változtam. Pontosabban... Ő hagyta, hogy visszaváltozzak. Hisz, egyelőre kiszórakozta magát. A srác pedig utána se mondott senkinek semmit arról, ami történt.
~ Még nem végeztünk, kisember.... - azután hetekig, hónapokig csengtek a fülemben a szavak. Még inkább a felelőtlen életmódba hajszoltam magam, hogy felejthessek. De ez nem ilyen könnyű. A képek a bunyóról és az átváltozásról az agyamba égtek, és bárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam őket kiverni onnan. Persze, az őseim ezeket a próbálkozásokat a lezüllésemnek vették, és mivel a kapcsolatunk amúgy sem volt soha rózsás, ez elegendő ürügy volt a számukra ahhoz, hogy beadjanak egy intézetbe. Rühelltem azt a helyet, mégis éveket húztam le ott. De... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt előnye. Több szempontból is.
Egy: nem kellett elviselnem a szüleimet, sőt, azóta a kapcsolatot se tartjuk. Kettő: így megismerhettem Wandát. Hogy ez miért is olyan fontos? Nos... még magam sem igazán tudom. Csak azt tudom, hogy kedvelem, és érdekel, mi van vele. Nekem pedig ez már elég indok volt ahhoz, hogy dobbantsak az intézetből. Mondjuk nem volt könnyű, mivel nem egyedül jöttem el onnan, és így duplán kellett arra odafigyelnem, hogy még véletlenül se aktiválódjon az "adottságom". Mi van a Vadállattal? Azóta nem változtam át, de érzem Őt. Tudom, hogy ott van, a tudatom mélyebb zugaiban. Kivár. Bár néha esküdni mernék rá, hogy álmomban, mintha újra, meg újra az ő szavait hallanám.
"Még nem végeztünk, kisember... még nem végeztünk...."