Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Ha édességre vágysz, akkor mindenképpen itt a helyed. Biztos, hogy meg fogod nyalni a tíz ujjadat, miután elmentél innen és újra és újra visszavágysz majd. Megtalálható itt a kisebb bonbonoktól kezdve a szép formatortákon át a kisebb sütikig minden, amire csak gondolnál. Egyedi ízesítések, különleges formábba bújtatva, és mindenképpen próbáld ki a fő specialitást is a North Salemi boszorkányujjat. A nevével ellentétben egyáltalán nem riasztó a kinézete, de kellemes csokis karamell ízesítésnek hála a mennyekben fogod érezni magad, ha a szádba kerül! Jó időben kint a teraszon is helyet foglalhatsz, ez esetben kedves mosolyú pincérek és pincérnők szaladnak majd, hogy a segítségedre legyenek, de természetesen bent is leülhetsz a kis asztalokhoz, ha úgy tartja kedved. A háttérben általában kellemes zene szól, de épp annyira, hogy ne nyomja el a beszélgetés zaját, úgyhogy bátran mondhatjuk kiváló randi hely, vagy akár egy egyszerű kis beszélgetésre is bőven alkalmas.
Túlságosan sok mindent mond most Tati, amire akkor, és még azóta sem gondoltam. Nem tartom magam túlságosan okosnak, és csak annak tudom látni a dolgokat, ami alapján a legegyszerűbbnek tűnik, és most mégis, ez teljesen más megvilágítás. De nem olyan értelemben, mint barátném hiszi. Nem nagyon ismerem a mutáns képességek mibenlétét, de szörnyű balsejtelem kezd el megfogalmazódni bennem, mégsem tudom, hogyan fogalmazzam meg. Egyenlőre azt tudom, hogy jogosan kerültem a javítóba, ahonnan továbbmentem volna a börtönbe, de valaki megmentett. Talán mindez nem volt véletlen? Mármint a baleset még igen, de minden, ami utána jött, túl drámai, majd meseszerű volt. Nem csak azért húzodom el, hogy kicsit összeszedjem magam, hanem az egészet átgondolni. - Nem, tényleg nem. Úgy éreztem, hogy mennyire egy jó fej barátnő, hogy mindig annyit beszél a dologról, viszont ezzel együtt nem is tudtam elfelejteni, mert állandóan ez volt a téma. És valójában ő erősködött, hogy megteszi, nekem meg mintha nem lett volna akaratom harcolni az ellen, amit meg akart tenni. – Megfogja a kezemet, és mint egy jó Dr. Watson felhívja azon részletekre a figyelmemet, ami elkerülte azt eddig. Próbálok objektív lenni, elhallgattatni a szipogást, mert nem sok értelme van, most végre higgadtan is át kell látnom a történetemet. - Igen, én is így éreztem, hogy szeret, állandóan velem volt, és úgy éreztem, hogy mint egy igazi testvér, megtesz értem bármit... De most hogy mondod... Így utólag azt látom, hogy volt benne egy... Nem tudom máshogyan mondani, állandó érzelmi függés, hogy mindent osszunk meg, beszéljek magamról, róla pedig alig tudtam valamit. Az egész annyira csak rólam szólt. És amit nem értek, hogy azon gondolkoztam párszor, hogy alakot váltok, és úgy szökök meg, de mindig lebeszélt, mondván hogy úgyis megoldódik máshogy az ügy, ne hívjam fel magamra a figyelmet. Viszont mielőtt... – Nyelek nagyot. – Megölte volna magát, az volt az utolsó szava egy mosoly kiséretében, hogy Abrakadabra. És elmosolyodott. Te így viselkednél, amikor megölni készülsz magadat? – Rázom meg a fejemet, egyszerűen ezeken nem tudok túl lépni. Addig csak szimplán lelkiismeretfurdalással küzdöttem, de most már egyenesen rettegni kezdek, hogy talán nem vettem észre, hogy valami más folyik a háttérben.
A sütik bármilyen finomak is, olyan gyorsan feledésbe merülnek mintha csak a szél fújta volna el ízük. Most valahogy nem tudok arra gondolni, hogy lelkesen villázzam befelé a számba az édes falatokat, tudom, hogy csak kínlódva bírnám lenyelni. Inkább itt vagyok Leah mellett, átölelve őt, mert úgy érzem, erre van szüksége, és hagyom, hogy bújjon, hogy maradjon, ameddig jólesik neki. Közben persze nekem is időm van gondolkodni, már ha ezt a kuszaságot, ami a fejemben van most, gondolkodásnak lehet nevezni. Mert igazából nem tudom, mit gondolhatnék. Leah balesetet okozott, elütött néhány embert, akik belehaltak. De valahogy.. nem tudom elítélni érte, nem tudom én is azt mondani rá, hogy gyilkos. Mert én nem látom annak, még most sem, hogy elárulta, mit tett, miért ítélték el. Mert elítélték, hisz a fiatalkorúak közé került. A másik helyzet pedig... Hagyom, hogy kissé elhúzódjon, egy apró, bátorító mosolyt is vetek rá, hogy ne higgye, elrettentett, elborzasztott, vagy esetleg felpattanék és elrohannék. - Nem kérted, nem kényszerítetted - sóhajtok fel, ujjaimmal lekövetve sajátját, csak talán az én érintésem sokkal barátságosabb, mint sajátja. Nem tudom, én hogy tudnék élni egy idegen arccal, egy idegen testtel. DeLeahnak nem arra van szüksége, hogy saját magam kételyeivel bizonytalanítsam el még jobban. - Mások döntései miatt nem vállalhatsz te felelősséget. Én úgy hiszem, mindenki a saját sorsa felett határoz, és ha valamit önszántából tesz, még ha mások érdekében is.. az nem terhelheti a kedvezettet. Ő szeretett téged, biztos vagyok benne - mosolygok rá, ujjaim ismét kezére eresztve, picit rá is szorítva. - Ugyanakkor nem gondolt mindent végig, a jószándék elvakította, némi önzőséget hagyva maga után. Mert aki feláldozza magát másért, az olyan terhet ró rá, mivel csak igen kevesen tudnak megbirkózni - sóhajtok fel. Persze értem én, hogy az a lány csak jót akart, csak lehetőséget adni Leahnak, hogy új életet kezdhessen. De talán nem kérdezte meg róla, talán nem gondolt bele, Leah lelke bírja-e majd ezt a nagy áldozatot. - Ahogy mondtam, a múlton már hiába rágódsz, hiába kínzod magad. Attól ő nem támad fel, attól semmi nem lesz másabb. Csak eldobod azt az ajándékot, a mit kaptál. Mert lehetőséget kaptál arra, hogy másképp élj, hogy bebizonyítsd magadnak, nem az vagy, aki akkor voltál. Szerintem inkább így kéne gondolkodnod, és akkor talán könnyebben egyzetethetnéd a valós és a kapott személyiséged...
Miközben kölcsönösen esszük ki egymás tányérjából a süteményt, feloldom a saját magam emelte titoktartást irányában, mert úgy vélem, ő az, aki méltó utóda lehet az eredeti Leah-nak legjobb barátnő és testvéri fronton. Na nem úgy, hogy Tatit bármilyen pótlásra akarom használni, összességében egyedül vele érzem jól magam. Hiába vannak ismerőseink, tagja vagyok egy baráti társaságnak, de azon túl, hogy összefutunk, nem sok kötődésem van hozzájuk. Sokkal jobban illik már rám a legjobb barátnő, mintsem a bulikirálynő szerepe, az már régen volt. Ő elsápad, sejtettem, hogy valami ilyesmit fogok kiváltani belőle. A könnyeim záporoznak, nem is nagyon akarom útjjukat állni, Tatjana átölel engem, amire már régen vágytam, szinte anyáskodóan teszi. Családom sosem volt, aki mögöttem állt volna, így minden, amit kamaszként tettem, afféle figyelemfelkeltés is volt, hogy valaki törődjön már velem. A lehető legrosszabb módon értem ezt el, mégis találtam egy őrangyalt, aki helyettem áldozta fel magát, most pedig itt a következő, de ennyire nem gondolhatok csak magamra. A vállára hajtom a fejemet, és nem érzem furcsának, hogy végre nem kell mindent egyedül átgondolnom. Jó érzés, de őt nem veszíthetem el, ha veszélybe sodornám, akkor inkább eltűnnék az életéből. - Kedvelted volna őt nagyon, sokkal jobban, mint engem. Igazi önzetlen teremtés volt. A bátyja nem is értette, hogy miért változott meg ennyire, hiszen én jöttem ki a javítóból Leah helyett. Nem tudtam neki elmagyarázni, nem voltam rá képes, és most a saját hugát gyűlöli az én viselkedésem miatt... – Kicsit most eltolom magam, már így is sok terhet róttam Tati vállára. – Ha pedig a tükörbe nézek, nem a saját arcomat látom, hanem az övét. Lehet, hogy azt a bűnt levezekeltem, hogy belhajtottom a tömegbe, de ezt... – Húzom végig ujjaimat az arcomon. – Sosem fogom...
Tatjana Roberts
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Irina Shayk
Hozzászólások száma : 531
Kor : 28
Tárgy: Re: Nagyi cukrászdája Kedd 15 Ápr. - 12:03
Mosolyogva bólintok a felkínált süteményre, de egy könnyed villalejtéssel jelzem,e lőbb az enyémet majszolom el, majd utána, jó macska módjára járok az övére rá. És újabb falatot veszek is a számba, de ahogy Leahból elkezd ömleni a szó megáll a villa a kezembe és inkább le is teszem a tányérra, mielőtt kiejteném a kezemből. Ha le kéne írnom a reakcióm a hallottakra csak nehezen tudnám. Persze már megszokhattuk volna a furcsaságokat, a különös meséket, hisz biztos mindannyiunknak van, Leahé a különösnél is különösebb. Csak csendesen ülök, kissé talán elsápadva, bár nincs nálam tükör, hogy belelessek. És fogalmam sincs, mit mondhatnék. Ám ahogy elhangzik az önvád mélypontja... - Ugyan Leah - sóhajtok fel, és csöppet sem foglalkozom azzal, hogy a cukrászdának elrendezett koncepciója van, megmarkolom a székem és mellé cipekedem, hogy kezem tördelt ujjaira szoríthassam. De közbevágni jobban nem akarok, nem is tudok, hisz mint a záproeső úgy dőlnek belőle a szavak és fokozatosan a könnyek is. Szabad kezemmel a zsebembe túrva kotrok elő neki egy tiszta zsepit, miközben végig fülelek és hallgatom a történetét. Fogalmam sincs igazából mit gondoljak, mit mondjak, mit érezzek. Olyan nehéz elhinni az egészet, és ugyanakkor tudom, hogy nem hazudna nekem ekkora blődséget, hogy ő nem az a tréfamester, aki álkönnyeket potyogtat, aztán rámröhög, hogy bevettem. Tehát mindennek igaznak kell lennie. - Leah - suttogom halkan, ahogy teljesen összetör, és gondolkodás nélkül fonom át karommal és húzom kicsit közelebb, hogy átöleljem szegényt. Bár kissé talán kényelmetlen a póz mindkettőnknek, hisz ezek a székek nem erre vannak kitalálva, most ez érdekel a legkevésbé. Egy ölelés minden szónál többet ér, és igazából nem is tudom, mit kellene mondanom. Mit vár vagy mit szeretne hallani? De nem.. nem azt akarja, hogy azt mondjam, amit szeretne hallani. Hanem amit én gondolok. - Nem ismertem őt, de ha ezt tette érted, biztos legalább annyira szeretett, mint én - súgom neki mosolyogva, hisz senkinek semmi köze a társalgásunk témájához. És fura is lenne most normál hangon beszélni. - A múltadon viszont már nem változtathatsz, csak elfogadhatod, hogy megtörtént. Az a baleset... Sok fiatal követ el hibákat, és nagyon sok nem szándékos. Nem azért tetted, mert akartad, nem akartad bántani azokat az embereket. De megtörtént és én azt hiszem, te már levezekelted azt a bűnt...
Leah Carmichael
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Malase Jow
Hozzászólások száma : 371
Kor : 28
Tárgy: Re: Nagyi cukrászdája Vas. 13 Ápr. - 21:17
Tati & Leah
Én teljesen úgy érzem, hogy Tati ennek a társaságnak a szíve-lelke. Rajta keresztül állunk kapcsolatban a felnőttekkel Gabriel révén, ő szokott bulikat szervezni, eldönteni, hogy kit érdemes a szobába hívni, igazán csak felnézni tudok rá. Én még fénykoromban sem voltam ilyen jó szervező. Talán mert tudja, hogy kinek mi jár az eszében, és a kis képességével remekül meg tudja adni, amire vágynak. Jó, én kaptam tőle annak idején egy csúnya szakadékot, de egyátalán nem orroltam meg, sőt, aznap kovácsolódtunk ennyire össze. Ha valakik együtt életveszélybe kerülnek, abból akár életreszóló barátságok is születhetnek. Mielőtt nekikezdeném a nagy titoknak, gyorsan eszek a saját sütimből, de bólintok, hogy ez is közös, ha már én rájártam az övére, akkor tegye meg nyugodtan az enyémmel. A fülem mögé tűröm a sötét tincseket, aztán válaszolok a legfontosabb kérdésre, hiszen erről szól minden. Ki is vagyok én? Egy szökött bűnöző, afféle modernkori Edmond Dantes. Vagy Jean Valjan. Csak belőlem hiányzik az előző kettő francia virtusa. De a többi az stimmel. - Tudod... imádtam a bulikat, és az italt, a kocsikat. Egyszer teljesen elszállva belehajtottam a tömegbe, ahol nyolcan meghaltak. Fiatalkorúak börtönébe kerültem, és átszállítottak volna a felnőttbe is, amint betöltöm a tizennyolcat. Itt ismerkedtem meg vele. Leah-val. Ő ártatlan volt, a bátyja helyett vállalt be valami hülyeséget. Nagyon aranyos, önzetlen lány volt, nem úgy mint én... gyilkos vagyok Tati... – Tördelem az ujjaimat, és most már nem tudom visszafojtani, elkezdenek potyogni a könnyeim. – Nagyon jó barátnők lettünk, én állandóan gyötrődtem, bántam az egész életemet, de már nem tudtam visszacsinálni. Ő mégis megoldotta. Tűzgyújtó volt, és a születésnapom előestéjén megölte magát értem. Azt mondta, hogy ő akkor boldog, ha segíthet, és bárhogy kérleltem, megtette. Azzal búcsúzott, hogy éljek teljes életet kettőnk helyett is. Azt akarta, hogy az ő életétét éljem, a sajátommal számoljak le. - Az utolsó szavakat már heves zokogóroham közepettem nyögöm ki, próbálom az orromat is kifújni, és mivel nem akarom, hogy más is hallja, már rekedt vagyok a suttogástól. - Olyan akarok lenni, mint ő, de a saját önzőségemet nem tudom eltemetni. Aludni sem tudok, csak fél órákat. Nem tudok ezzel együttélni. Ha egyedül vagyok, akkor csak sírok... – Most már végképp elmegy a hangom, de nincsen is mit mondani. Ez vagyok hát én.
Tatjana Roberts
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Irina Shayk
Hozzászólások száma : 531
Kor : 28
Tárgy: Re: Nagyi cukrászdája Vas. 13 Ápr. - 13:28
Mosolyogva bár, de kissé hitetlenkedve fogadom akaratlan bókját. Eddig sose éreztem azt, hogy én lennék a középpontban, hogy egy kisebb társaságban ilyen nyomós szerepem lenne. Persze egy-egy suliban alakítottam én is a nagymenőt, vagy épp a minden szabályt felrúgó vagány csajt. De azok csak játékok voltak, szerepek, nem komoly. De itt. Itt most úgy érzem, valóban magam lehetek, hasonszőrűk társaságában. Nem úgy értem, hogy mindenki képes a másik agyával játszani, nem, mindannyiunknak más-más képessége van. De mind eltérünk a hétköznapi emberektől, és ezért mindannyian cipelünk egy aprócska titkot, amit itt nem kell rejtegetni. Ez pedig nagyon felszabadító érzés. - Majd ha én úgy érzem, hogy kolonc lennék, szólok - kacsintok rá barátságosan, örömmel véve, hogy végül ő is kér egy sütit. Nem mintha sajnálnám a sajátom. De legalább ezek szerint megjött az étvágya. Értetlenkedésem úgy tűnik nem fogja vissza, és ennek örülök. Hát nekifut újra, én meg megint csak pislogok. Persze a mondatok most összefüggőek, ahogy alakváltását említi még el is mosolyodom, hisz tudom, már tapasztalhattam. De a továbbiak újfent meglepnek, és bár értelmük van a szavaknak és a mondatoknak, még mindig kicsit úgy érzem, mint mikor egy új lakásban éjjel tapogatózva keresem a falon a kapcsolót. Tudom, hogy van, hogy ott van valahol. De még nem lelem, még nem sikerült fényt csiholnom a szobába. - És hogy lett Shannonból Leah? - vetem fel az első kérdést, ami eszembe jut. Persze vannak egyéb meglepő infók, valahogy nehéz őt bulikirálynőkét, vad csajként elképzelnem, hisz olyan kis csendes, visszahúzódó. De azt hiszem, most nem is ez a lényeg, nem ez a kulcspont.
- Gabrielre nem pályázok. Ő a tiéd, meg különben is, nem az én világom. – Válaszolom ekkor még nagyjából vidáman, nem kell, hogy bármit is megosszon velem a társaságán kívül, amit összességében nagyon élvezek. Mégis úgy döntök, hogy kérek egy almáspitét én is, valahogy evés közben megjött az étvágyam, de amíg nem nyögöm ki, amit akarok, addig nem akarok hozzálátni. - Néha kissé koloncnak érzem magam a társaságban. Te vagy a középpontban, és lassan mindenki jól elvan, én pedig neked panaszkodok csak. Már saját magam számára is terhes vagyok. – Vonom meg a vállamat, néha így érzem, de talán rosszul. Időnként elkap ez az érzés, nem tudok tőle szabadulni, de nem azért mondom, hogy most csakazért is elkezdjen győzködni, hogy szükség van rám, azért ennyire lelki roncs még nem vagyok.Megfogja a kezemet, ennyi nekem bőven elég, mégis... csak felvezetésnek szántam az előzőeket, a komoly téma még csak most jön. Eldarálok pár egymáshoz ténylegesen nem illő mondatot, aztán kissé kiakadok, ő pedig nem érti. Nagy levegőt veszek, aztán felpislogok rá, igyekszem összeszedni magamat, hogy legyen is értelme annak, amit mondani akarok. - Nem érted... hát jó. – Sóhajtok fel, és az ujjaimat tördelve keresem a saját összefüggéseimet. – Tudod, képes vagyok alakot felvenni, de ez a mostani az igazi... vagyis végleges alakom. De nem a sajátom. Inkább az elejétől. Az eredeti nevem Shannon. De kérlek ne hívj úgy, nem akarnám. Teljesen máshogyan néztem ki, szőke voltam, és még nálad is magasabb, igazi bulikirálynő. Imádtam az életet, a képességemet. Imádtam visszaélni vele, hogy bárki lehetek. Teljesen a fejembe szállt mindez. – Nyelek nagyot, és inkább az almáspitémhez fordulok, hogy Tatinak legyen lehetősége legalább ennyit felfogni.
Jókedvűen nézem, ahogy kikapja a villát a kezemből és egy újabb falatot lop a sütimből. Bár igazából ez nem is lopás, és ezt erősítik szavaim is, ahogy eltolja a tányért mentegetőzve. - Gabrielen kívül bármin szívesen osztozom veled. Ha akarod, a házim teljes egészében neked adom - kacsintok pajkosan, csak hogy mosolyt csaljak az arcára. Mert ilyen vagyok én. Akit kedvelek, azt szeretem mosolyogva látni, és nem úgy szomorkodni, mint ami Leah-n hatalmasodik el. - Kinek mész vele az agyára? - pislantok rá értetlenül. Nekem még senki nem szólt, és igazából fel sem tűnt. Amúgy meg... amíg engem nem zavar, mást miért érdekli? - Nekem nem - fogom meg a kezét, ami az előbb még a villám birtokolta. Nem hamis mozdulatok, nem az emberi ego benevelt megnyilvánulása ez. Egyszerűen Leaht tényleg nagyon kedvelem, és a szeretet egyik megnyilvánulása, hogy megérintjük a másikat. Csak mert jólesik, mert így szavak nélkül is mutatjuk, fontos számunkra, ragaszkodunk hozzá. Aztán apránként, lassan ömleni kezd belőle a szó. Én meg csak kapkodom a fejem, mármint képletesen. Mert valójában mozdulatlan ülök és hallgatok, de fejembe száguldoznak a gondolatok. És egyre csak két szó dübörög bennem: Nem értem... Leah és még sem Leah. Nem ez az igazi alakja. Hát akkor? Nem értem... Ahogy az asztalra borul gyorsan körbepillantok, nem figyelnek-e ránk, nincs-e valaki hallótávolon belül, és amint erről megbizonyosodtam finoman megköszörülöm a torkom, hogy az asztalon szipogó figyelmét magamra fordítsam. - Bár az agyad remek játszópajtás nekem Leah, de én nem vagyok Charles, nem tudok olvasni benne. Így.. őszintén megvallva, egyenlőre nem sok mindent értek abból, amit mondani akarsz nekem - vallom be zavartan, hisz nem szeretném, ha értetlenségemmel elfakasztanám mondandóját. De hogy vigasztalhatnám, hogy mondhatnám, hogy megértem, mikor nem értem?
A végén még én is enni fogok, de csak ha elmondtam, ami nyomja a szívemet. Az almáspite nagyon csalogató, gyorsan kikapom Tati kezéből a villát, hogy leszeljek egy újabb harapást, de amint a számba kerül, tartózkodóan tolom el a tányért. - Nem, ez a tiéd! – Rázom a fejem mosolyogva. Nekem határtalanul jól esik, hogy valakivel ilyen jó viszonyban tudok lenni, valahogy mindig is társaságfüggő voltam, ezért voltam annyira bulizós, aztán jött Leah, és végül Tati. Nem tudok egyedül lenni, beleőrülnék a gondolatba, hogy nincsen senki, akinek fontos lehetek. Ha állatnak születek, tuti, hogy valami kis bújós macska képében tettem volna. - De... ennyire nem, mint én. Tudom, hogy sokaknak az agyára megyek azzal, hogy mennyit lógok rajtad, mégse tehetek róla. – Ez nem szerelmi vallomás, hiszen mindketten lányok vagyunk, és én meg nem bringázok a másik oldalon, csak elvarázsol azzal a közvetlenséggel, amivel mindenkit kezel. Nekem inkább kegyeltjeim vannak, a többséggel meg tartózkodó vagyok. Jókat mond igazság szerint, és nem is az a lényeg, hogy közhelyekről beszéljünk, elég maga a tudat, hogy itt van nekem. Nem kell ehhez sem okosság, sem pedig tuti megoldások. Eddig tart a dolog, most viszont rászánom magam, hogy megpróbáljak megnyílni. Észreveszem, hogy figyel rám, és komolyabb is mint máskor, pedig olyan kis pajkos tud lenni. Remélem ezután is szóba fog állni velem. Felsóhajtok, és belekezdek. - Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Tudod... az alakváltásom... Nem ez az eredeti alakom. Nem ilyennek születtem. Csak így alakult, és most már ez vagyok én. – Húzom meg a kólát, és amikor elfogy, észre sem veszem, hogy Tatiéval folytatom tovább. - Azt akarom, hogy ismerj, de nem tudok hazugságban élni. Leah vagyok most már, de nem olyan régóta. Csak egy szerep, és nem találom benne önmagam. Szeretnék megfelelni, azt meg nem akarom, hogy olyannak higgy, amilyen nem vagyok. – Az asztalra hajtom a fejemet, és halkan szipogni kezdek.
Mosolyogva nézem, ahogy Leah végül elfogadja a felkínált sütimet. Nme mintha olyannagy dolog lenne, vagy épp most kötöttünk volna vérszerződést. Egyszerűen csak mert benne volt a játékba. - Nem hülyeség - rázom a fejem kedvesen, egy újabb falatkát tüntetve el a számba. Ez a hely valami isteni, legalább is ami az almás sütijét illeti Azt hiszem, gyakran visszajáró vendég leszek, vagy... Meg kéne tudakolni, lehet-e rendelni is tőlük. Mondjuk hetente többször. Kell tagsági kártya, amilyen nasifüggő vagyok. - Az ember társasági lény Leah, egyedül egy idő után minden borongós. Mert szükségünk van arra, hogy valaki szóljon hozzánk, hogy valakivel megoszthassuk a legapróbb örömöt és a legnagyobb bánatunkat is. Különben felemésztjük saját magunk - jegyzem meg bölcsen. Nem mintha én olyan okos lennék, vagy akkora élettapasztalatom lenne. Bár egyrészt a sok utazás és a nyílt szülők tán többet adtak, mint sokaknak. Másrészt viszont a képességem minél erősebb kiteljesedése okán elég sokat foglalkozom az emberi személyiséggel, félelmekkel, vágyakkal. Aztán a kezdeti bölcselkedő társalgás hirtelen vesz fordulatot, barátnőm hangja sokkal komolyabb, tekintetében olyan szomorúság ül, mit kevesekében látok, főleg nem ilyen fiatalon. Zavartan teszem le a villát amíg kérlelő szavait hallgatom, majd meglepetten pislogok a kibukkanó könnycsepp láttán. Ösztönösen nyújtom a kezem hogy letöröljem, és csak reménykedem, nem fakasztom meg jobban. - Megtisztelő a határtalan bizalmad - mosolyodom el bátorítón, ahogy anyukámtól tanultam. Ő mindig azt mondta, ha valaki megbízik bennem, ha rám meri bízni féltett titkát, az nagy tisztelet és ekkép is kell bánni vele, nem visszaélve a bizalommal. - Ígérem, hogy nem árulom el senkinek...
Leülök hát Tati mellé, és valahogy nem tudok süteményben gondolkozni. Régen magas voltam, kerültem a szénhidrátot és a cukrot, hiszen úgy néztem ki, mint egy modell, ezért ez valahogy bennem van, hogy ne bűnözzek. De így Leah testében teljesen mások a külső tulajdonságaim. Nem vagyok kövér, határozottan nem, és már hízásra sem hajlamos, de a szokásokat nem lehet olyan egyszerűen felülírni. Mégsem ezért tartózkodom a választástól, a titkom sokkal jobban foglalkoztat most, ezért csak marad az üdítő. Rákönyölök az asztalra, amíg ő rendel, olyan kis felhőtlen mosolya van, gondtalan, és egyben jólelkű, tényleg rá van most szükségem. - Nekem ez sokat jelent. Nem szoktam tudni senkivel beszélgetni, de egy ideje... nagyon hiányzik. Megőrjít, ha nincs velem valaki, nem azért, mert unom magam, hanem a borongós gondolatok teljesen urrá lesznek rajtam. Hülyeségeket beszélek, mi? – Temetem a tenyereimbe az arcomat, megpróbálok nem szipogni, ő pedig felém tol egy szép sütidarabot, amit végül csak az ő kedvéért veszek el. Kinyitom a számat, és hagyom, hogy a nyelvemre tegyek, mintha holmi etetni való baba lennék. Összecsukom a számat, és már az első falatnál érzem, hogy rá érdemes hallgatni. Picit elmosolyodok, jóleső érzés kúszik fel az ereimben. Megvárom, míg a süti elporlad, aztán nyelek csak egy nagyot, ahogyan sokat sejtető módon húzom meg a kólát üvegestől. Aztán közelebb hajolok, és... - Elmondhatok valamit? Egyedül benned bízok annyira, de ha magamban kell örökké tartani, akkor roncs leszek. Nem mondod tovább Tati? – Kérdezem reménykedően, az első könnycsepp megjelenik japán vágású szememben. Leah anyja biztosan a távolkeletről származik.
Tatjana Roberts
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Irina Shayk
Hozzászólások száma : 531
Kor : 28
Tárgy: Re: Nagyi cukrászdája Szer. 9 Ápr. - 11:20
- Sebaj, akkor most együtt kipróbáljuk - felelem szavaira, miközben mosolyogva foglalok helyet, és tekintetem körbefuttatom. Az én fejem szerencsére nem szabdalják olyan fájdalmas gondolatok, mint Leahét. Végül is... engem nem feszgetnek titkok. Az apró gyermeki csínyen kívül nem igazán van mit titkolnom. Legfeljebb, hogy mutáns vagyok, hogy képes vagyok mások agyába belemászni, hogy egy elit mutánsképzőbe járok és hogy azt hiszem, kezdek beleszeretni az egyik "felvigyázómba". Pitiáner dolgok... - Én a kóla mellé kérnék még egy hatalmas szelet almás pitét is - mosolygok kedvesen az asztalunkhoz libbenő pincérnőre, majd ahogy elsiet sumák mosolyt vetek barátnőmre. - Imádom az almás sütiket - vallom be, mintha a világ legnagyobb bűnét súgnám neki. Igaz, hogy a sütiket sokan a habos, krémes dolgokkal azonosítják, nekem egy almás szelet többet ér egy tálcányi krémesnél. - Mennyire? - pislantok rá nevetve, de mielőtt rákérdezhetnék elakadó szavaira a pincérnő tér vissza a rendelésünkkel. Felcsillanó szemmel nézem az egész szép szeletet, rögvest szúrom is bele a villám, hogy legalább egy falattal enyhítsem mardosó éhségem. - Ez valami isteni - hümmentek elégedetten, miközben újabb darabot veszek az evőeszközre, ám ezt most Leah felé kínálom, játékosan berregek is hozzá egy kicsit. - Egyet Tati kedvéért - mosolyodom el, persze nem erőszakoskodom, ha nem szereti, nem muszáj megenni. Akkor nekem marad a falat. - Egyedül lenni nem jó dolog - jegyzem meg, hirtelen váltva a komoly témára, hisz most nem nevetek és hangom se poénos. - Utáltam az állandó kötözésben, hogy nem voltak igazi barátaim - vonom meg a vállam, majd egy szinte már zavart mosolyt villantok rá. - De most azt hiszem, egy ideig szobatársak leszünk... Kissé fura számomra is, de Leaht másképp kedvelem, mint a többieket. Lisa külöleges, Angi édes, de Leah... mint egy testvér, még ha nem is vér szerinti, de mégis olyan közel áll hozzám. Mintha a húgom lenne, akire felügyelni kell, akit óvni kell. És ezt nem is érzem tehernek.
Leah Carmichael
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Malase Jow
Hozzászólások száma : 371
Kor : 28
Tárgy: Re: Nagyi cukrászdája Szer. 9 Ápr. - 10:07
Tati & Leah
Secrets all around
Nem érzem magam pótléknak, mert Gabriel nem ér rá. Már előtte is jól elvoltunk a szobában, hogy az X-Men megjelent volna. Egy kicsit legalább meg tudjuk osztani egymással a tapasztalatainkat. Ezért aztán amikor fogadott nővérem szólt, hogy indulás volt, gyorsan összekaptam magam, hogy végre el tudjunk tölteni egy kevés időt együtt. Mit is vegyek fel... Maradok a sötét cuccaimnál, abban egészen vékonynak érzem magam. A hajam kibontva, csak egy csattal tűzöm oldalra a már hoszabbacska fufrut. - Ideje... – Vigyorgok vissza, aztán már hozom is a táskámat. Bólogatok a buszos felvetésre, még mindig élénken él bennem. Tatit valószinűleg megerőszakolta volna, én pedig a tipikus áldozat lettem volna a szemében. Bezzeg, ha eredeti állapotomban látott volna. Talán el kéne mondanom Tatinak. Beharapom az ajkamat, mintha kivégzésre vinnének, és döntök magamban, mert nem tudom tovább vinni a terhet, hogy senkinek nem beszélhetek róla. Belekarolok, és észre sem veszem, hogy miközben felszállunk, kifizeti az enyémet is. Jó, nem nagy összeg, de utólag hálásan pillantok rá a gesztus miatt. Leülök valahova középtájon mellé, és igen, ezek szerint lassan visszaszokhatunk arra, hogy nem kell rettegni a perverz sofőrök lehetőségétől. Meglátjuk a buszról a cukrászdát, gyorsan felpattanunk, és irány a busz eleje, hogy megnyonjuk a gombot. Leszállunk, a sütik nekem is a gyengéim. - Gyerünk! – Válaszolom félénk mosollyal, mert tudom, hogy lassan közeledik az, amiről beszélni akarok. Ha nem invitált volna el, akkor talán ki tudja meddig tartom magamban. De talán ő az, akiben bízhatok. - Nem, most először vagyok itt.. – Felelem révetegen, a pincérnő pedig lassan érkezik. A süti nekem még ráér, megrendelem a már régóta esedékes kólát, aztán a lányra pillantok. Tépelődök, hogyan is kezdjek bele, anélkül, hogy sírás lenne a vége. - Köszönöm, hogy ennyire figyelsz rám. Nagyon egyedül vagyok már egy ideje... és... – Nézek oldalra, egyszerűen nem megy, nem tudom kinyögni.
Amikor nevetve rászóltam, hogy öltözz, még fogalmam sem volt, hova megyünk. Csak azt tudtam, hogy a délutánom szabad, Gabrielnek dolga van, és hát nem lóghatunk minden nap együtt. Még rám un. Így ráparancsoltam Leahra, majd kézen fogva kihúztam a buszmegállóra. - Ideje, hogy lerójjam a tartozásom...Nem magyaráztam, nem fűztem hozzá többet. Bár az első találkozás óta eltelt jónéhány nap, azóta már szobatársak is lettünk, az első napi kólameghívást még nem tudtuk le. Itt az ideje... - Csak arra a buszra vagyok hajlandó felszállni, amin már vannak - nevetek fel, kissé talán türelmetlenül várakozva, bár nemsokára már érkezik is a jármű, szerencsére félig tömve. Ez már bíztató jel. Nincs kedvem még egyszer valami elmeroggyanttal tenni kirándulást az erdőbe. Tényleg, vajon mi lett vele? Némi aprót csörgetek a perselybe a sofőrnél, megváltva mindkettőnk jegyét, majd a busz hátulja felé araszolok, mint első alkalomkor. Mosolyogva huppanok le egy üres ülésre, megpaskolva hívogatón a mellettem lévőt. Aprót rándulva indul meg a busz, tekintetemet ösztönösen az elsuhanó tájra szegezem. - Úgy látom, most jó az irány - súgom oda Leahnak, majd némán figyelem a tájat míg meg nem érkezünk a városba...
- Hát ez haláli, ide be kell mennünk! - csillan fel a szemem, ahogy szemet szúr a cukrászda cégére. Nagyi cukrászdája... Nagyon jó! Meglehet kólát nem is kapunk itt, bár valami innivalónal kell lenni, amivel az ember leöblíti a sok cukrot. És azt hiszem, a meghívásnak nem is a kóla a lényege. - Gyere, adjunk a kilóknak - fogom meg nevetve a kezét, és mivel jó idő van, így a terasz egyik még szabad asztalához húzom. Úgy látom, viszonylag felkapott a hely, üldögélnek kint is bent is néhányan. Csak nem lehet olyan rossz a sütije. - Jártál már itt? - kérdem Leaht míg a pincérre várunk, hisz lehet, számára nem is annyira újdonság ez a hely.
Mellette valahogy jókedvűen érzem magam és nem unatkozom. Azt hiszem magányos sem vagyok, mert beszélgetünk, miközben itt ülünk ezen a kellemes helyen. A témától vegyes érzéseim lesznek. Először kacagva igazat adok neki, de aztán elszontyolodom. Nem direkt teszem, egyszerűen rossz emlékek kezdenek peregni magam előtt, én pedig hirtelen képtelen vagyok eldönteni, hogy sírjak -e, vagy nevessek? Meredten bambulok magam elé, mikor Jared hirtelen ott terem mellettem. - Te meg mit.. csinálsz? - kérdezem meglepetten, aztán kapom a puszit. Jézusom, lángba borul az arcom - képletesen szólva. Átjárja valamilyen kellemes melegség, a színe vöröses lesz. Remélem nem feltűnően. Szélesen rámosolygok, majd felállok, felkapva a muffinomat. - Jó éjt, aludj jól és köszönök mindent - szólok utána lágyan, majd az asztalra rakom a pénzt és távozom. Útközben a sütit eszegetve elmerengek a nemrég történteken. Megismerkedtem egy sráccal, aki édesebb, mint egy kis kutya. Egy kukához érve bedobom a papírt, majd sírva térdre rogyok a betonon. Nekem újra látnom kell azt a fiúúút!!
Végül is ki gondolná, hogy én tettem a dolgot? Mindegy is, inkább a muffinnal vagyok elfoglalva. Igazából lövésem sincs hogyan készül ez a valami, meg hogy egyáltalán mik vannak benne. Lindsay felkacag és igazat is ad nekem. Tényleg mindig beválik ez a sütős téma, de a hirtelen jókedve hamar elillan és valahogy kellemetlenül kezdem érezni magam. Le is teszem a muffint vissza a tányérra, majd felállok helyemről és odalépkedek mellé. Még én se tudom miért tartom ennyire érdekesnek ezt a lányt, de valahogy nem bírom elviselni, ha ilyen képet vág. Mikor mellé érek az ő szemmagasságába hajolok és egy apró puszit nyomok homlokára. - Ne legyél szomorú, mert vigasztalásban nem vagyok jó... - mondom lágy hangnemben, miután visszahúzódtam a székemre. Nem tudom hogyan fogadja ezt, de tényleg lehetetlenség nézni, ahogy Lindsay szomorú arccal mered maga elé. Inkább az ablakon túli tájra nézek, minthogy Lindsay reakcióját figyeljem. Ez nem azt jelenti, hogy most hú de utálom, rá se merek nézni, inkább az előbbi cselekedetemen akadtam ki egy kicsit. Államat megtámasztom kezemmel és hosszasan fixírozom az utcát...Némán... - Nos, akkor én megyek, szia. - pattanok fel helyemről, majd megigazítva magamon kabátomat sietek ki az üzletből. Arcomat a gallérba temetem, kezemet pedig a zsebem mélyére süllyesztem. - Tiszta idióta vagyok...
Igazán nem zavarna, ha megfagynék, amíg hozzáérhetek. Ez a rövid idő is elég arra, hogy kialakuljon iránta valamilyen szinten kötődés, amitől úgy érzem, megbízhatok benne és később is szeretném felkeresni, illetve megismerni jobban. Idáig azt tudom róla, hogy kedves, meg hogy ő sem átlagos ember. Megnyugtató, az ellentétes erő pedig egyenesen érdekes. Ő a jeget, hideget uralja, én meg a tüzet, noha nem akaratlagosan. Azt hiszem jóval felettem jár ezzel. Figyelem, ahogy elveszi a sütit és beleharap, majd érdeklődve forgatja a kezében. Magam is így teszek a sajátommal, belátom, igaza van. - Ez már csak igaz! -kacagok fel csengőn - Erről az jut eszembe, hogy egyszer sütnöm kéne - akárcsak neki. Ha egyszer viszont látjuk egymást, eskü meglepem egyel! Biztosan örülne neki! Ugyanakkor... a sütésről a tűzhely jut eszembe, ami hozzátartozik életem fordulópontjához. Az robbant be, annak és magamnak köszönhetem, hogy már nincsenek szüleim, csak a bátyám. Ettől egy kicsit elszontyolodom.
Eléggé magabiztos, de azért én nem kockáztatnék meg efféle dolgokat. Álljunk csak meg! Miért is ne? Ő is csak egy, akár a többi. Úgy látszik kezdek eltérni valódi önmagamtól és ami ebben a legrosszabb, az a másokkal való törődésem. Például hagyhattam volna a fenébe azt a pincért a lángoló süteménnyel nem? Inkább biztathatnám Lindsayt, hogy csak nyugodtan érintsen meg, ha meg lefagyasztom, akkor pech... - Igazad van. - vigyorodok el szavaira, s visszacsusszanva az asztal másik oldalára kezdek el hintázni a széken. Egy kicsit elgondolkozok a tüzes akción. Micsoda szerencsétlenség, hogy pont az én képességem ellentétét birtokolja. Ez egy kicsit nyomasztó, de ugyanakkor vicces helyzet is. Micsoda kalamajka lenne, ha ez a lány és én. Ch... Marhaság, nem is gondolkodhatnék ilyeneken. A muffinokra pillantok, mikor arra terelődik a szó, s ezzel kiránt abból a furcsa gondolatmenetemből. Halleluja! - Miért is ne? - mosolygok, akár egy színész, aki tökéletesen betanulta a szerepét. Hát igen, nálam meg kell szokni, hogy egy kicsit ész játszós vagyok. Elvettem a süteményt, aminek a tetején egy szívecske volt, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor a számhoz emeltem. Le is harapok belőle egy kisebb darabot, majd elnyammogok rajta egy ideig. - Nem rossz ez a süti, bár ilyet otthon is lehet csinálni. - forgatgatom kezemben a süteményt, de el kell ismernem, ennél jobbat én se tudnék csinálni, de egy kis füllentés nem árt. Nem is tudok sütni, ha már itt járunk, de eddig sokan bevették ezt a szöveget, és hála égnek nem kellett bemutatnom a konyhai tudományom eddig soha.
- Lehet, de én nem félek attól, hogy ez bekövetkezne! - vigyorodom el szélesen - Mint azon a szerencsétlen ételen is láttad, az én képességem a tűzben rejlik. Lehet, hogy a kezeid hűvösek, de a szíved nem és ez elég ahhoz, hogy ne fázzak, meg úgy alapból nem lenne így - feleltem maga biztosan, bár jobban bele gondolva az utóbbiban akkor lennék igazán az, ha már akaratlagosan irányíthatnám, de így! Nekem attól kéne tartanom hogy mi van, ha egyszer őt gyújtom fel? Azonban nem teszem, mert sejtem hogy erős és az ereje nem hagyná cserben ilyen helyzetben. - Én is köszönöm - felelem vidáman, majd a muffinokra nézek. Az egyik közepébe egy rózsaszín marcipán szív van nyomva. Halkan felkacagok, majd felé nyújtom. - Kéred? Azt hiszem a kettőt nehezen tudnám már megenni ilyenkor - mondom halkan. //Fagy.//
Hideg a kezem. Valóban. De nem tudok ezzel mit csinálni. Már alapból alacsonyabb tud lenni a hőmérsékletem, mint egy átlag embernek vagy mutánsnak. Nekem ez a képességem. Egyszerűen veszélyes és fagyasztó... Szó szerint vérfagyasztó. Hacsak arra a napra gondolok máris egy kellemetlen érzés fog el. Most is, ahogy hallgatom Lindsay szavait, eszembe jut, hogy nem lenne jó ötlet ölelgetni. Pech... Pedig annyira így maradtam volna, csak hát nem lenne jó, ha megismétlődne egy csúnya baleset. Elhúzom kezeimet hátáról, majd kinyitom szemeimet. - Jól esik, hogy ezeket mondod, de ez így nem jó. - pillantok rá. - Lehet, hogy nem fázol, viszont később ez előfordulhat. - veszek egy nagy levegőt, mielőtt bármibe is belekezdenék. Az ölelése kellemes, kedves, ahogyan a szavai is. Úristen! Mikre nem gondolok, jó lenne, ha végre nem így gondolnék rá. Így hát elhúzódok, félbeszakítva az ölelését, s becsukott szemekkel dőlök hátra a széken. Milyen egy idióta vagyok, de most tényleg. Itt van Lindsay, aki viszonylag közel került hozzám, én meg itt félek, hogy mirelitet csinálok belőle. Ch... Mégis mi ilyen különleges ebben a lányban? - Lindsay, köszi, hogy elmondtad ezeket. Örülök, hogy így gondolod. - mosolygok rá a lehető legkedvesebben.
Nem felelek, kedvesen ölelem tovább, kiélvezve a nyugodt pillanatot. Időközben a muffint is kihozzák végre, de nem különösebben izgat, amúgy sem növesztenek lábat és szaladnak el. Hosszú percekig maradok így, majd lassan kinyitom szemem. Felnézek a fiúra, de csak egy pillanatra, ezután rögtön vissza is csukom. - Tudod, szerintem aranyos srác vagy és meleg az ölelésed. A sütis attrakcióból úgy vettem ki, hogy a kezed nagyon hideg, viszont én nem fázom, ha hozzám érsz. Finom melegnek érzem, akárcsak a közelséged és ez kellemes érzés - mosolyodom el lágyan, újból ráemelve tekintetem.
Érdekes lánynak tartom. Ez is közrejátszhat abban, hogy mégis miért segítek neki. Tiszta lökött vagyok... Nem gondolkodhatok így, a végén még totál megváltozok, ami nekem sem lenne jó. Nem akarok a régi lenni, aki szelíd, kedves és barátságos. Had maradjak olyan, amilyen. Az a srác, aki szereti a figyelmet és más-más lányokkal jön össze. Ha nem maradok ilyen, akkor fájdalmat okozok... Ez pedig visszavezet a múltamra. Nem akarom, egyszerűen nem. Lindsay nyugtatni is próbál, amikor én csak úgy elmotyogom Melody nevét. Annak a lánynak a nevét, akit megöltem. - Valóban, lebuktam. - nevetek fel halkan lehajtott fejjel. Kész csődtömeg vagyok. Egy gyenge, béna gyerek, aki a múlt miatt sír állandóan. Katasztrófa mennyire szerencsétlen vagyok, ennek ellenére megtartottam azt a karkötőt. Kár volt... Ökölbe szorított kezekkel ülök és próbálom terelni a gondolataimat, hogy ne egy melankóliába süllyedt fiút lássanak. A szédelgést azonnal elfelejtem, amikor Lindsay csak úgy megölel. Eléggé megdöbbent ez a cselekedete, ami miatt elkerekednek szemeim. - Lindsay...? - szólítom meg halkan. Tetszik ez a helyzet, képes lennék perceken keresztül így maradni. Lehunyom szemeimet és kezeimet óvatosan felemelem, majd hátára teszem, hogy visszaöleljem. Ennyire szelíd és ártatlan lánnyal rég nem találkoztam. Ő valahogy más, törődő személyiség... És ez megnyugtat.
Egyre inkább hiszek abban, hogy sikerül új barátra találnom, Jared képében. Nagyon jól esik hogy vele beszélgethetek és az, hogy vigasztalni próbál. Azt hiszem természetben is nagyon hasonló egy kiskutyához. Egyszerűen nem tud rajta nem mosolyogni az ember, vagy elfordulni tőle. Figyelemre méltó és aranyos. - Bízom benne! - mosolygok vissza rá és végighallgatom a mondanivalóját. Nagyon elgondolkodik, majd egy nevet említ meg: Melody. Kérdőn pislogok a fiúra, majd a bőrkarkötőre, amit csak most veszek észre. A jobb kezére van kötve. Nyelvemen a kérdés, megkérdezném ki az, de inkább visszanyelem és mást teszek fel, ami most jóval lényegesebb, az hogy mi a baja, hogy jól van -e. - Biztosan? Nem nézel ki túl jól - felelem halkan, majd hirtelen ötlettől vezérelve átölelem, egyik kezem a mellkasára csúsztatom, míg a másikat az oldalán tartom, fejem pedig a vállára hajtom és behunyom a szemem.
A vigasztalásom sikerül és mosolyog is. A kezdeti rossz hangulata elszáll, legalábbis most sokkalta jobb kedve van. Képessége aktiválásáról kezd mesélni. Hát igen. A kezdet sosem könnyű, de egy idő után meg lehet szokni és gond nélkül lehet irányítani. Persze, hogy nem sikerül elsőre, semmi sem sikerül elsőre tökéletesen. Tenni kell azért, hogy jól menjen és idő is kell hozzá. - Belejössz. Idővel. - mosolygok. - Én hat éves korom óta irányítom, kisebb-nagyobb sikerrel. - mondom elgondolkodva, ami nem éppen jó. Felidézem a régi emlékeket, amiket nem tudok irányítani. Akaratom ellenére is megjelenik előttem Melody arca. Ugyan sikerül elhessegetnem ezt az emlékképet, de még így is kellemetlenül érzem magam. Szívem összeszorul, ha csak arra gondolok mit műveltem akkor. Szörnyű voltam, vagyis vagyok. Most is csak magammal törődök, ezért is furcsa, hogy Lindsaynek próbálok segíteni. Kezdenék megváltozni? Nem tudom. Tényleg nem tudom, és ez nagyon zavar. A kezemet kezdem figyelgetni, aminek meg kellett volna égnie, de képességemnek hála megúsztam. Ahogy tenyeremet nézem felbukkan az a bizonyos karkötő. Újra felidéződik a kis lány arca. - Melody... - suttogom magam elé, nem is figyelve a külvilágra. Csak bambulok az előttem lévő asztalra, mikor egy gyengéd kéz ér vállamhoz. Kis fiús, ijedt arccal fordulok felé, kissé szaporán lélegzek, mert ez az emlék nagyon rossz hatással van rám. Kérdésére csak szuszogok párat és ugyanazzal az ábrázattal nézek rá. Ijedten... Észbe kapok, bő egy perc után, majd nagyot sóhajtva megfogom egyik kezemmel a fejem. - S-semmi. Jól vagyok. - válaszolom egy kicsit későn, de sejtem, hogy ezzel nem győztem meg. Hogy tényleg jól vagyok e? Tévedés. Mintha egy kicsit szédülnék. Lüktet a fejem és fáj a mellkasom, amit nem tudok hova tenni. Ennyire rossz emlék még nem volt hatással rám. Ennyi éven keresztül pedig igazán túl léphettem volna rajta, de nem tudtam. Egyedül nem...
Kezdőlap 
by 
