Nagyi cukrászdája

Ismét elpirul, amire nem lehet nem mosolyogni. Elhajolok tőle, hogy ne érezze annyira zavarban magát, majd lazán hátradőlök a széken. Előhúzom kezemet a zsebemből és minden gond nélkül pillantok tenyeremre. Ebből sejtetődik már, hogy nem különbözik tőlem, ugye?
- Dehogy ciki. Miért érzed kellemetlenül magad emiatt? - kérdezek rá felé fordulva.
- Nem szégyen az, ha valaki különbözik a többiektől. Ettől lesz egyedi és különleges, szóval ne emészd magad ezen. - biccentek lelkesen vigyorogva. Tényleg fel akarom vidítani, nem akarom, hogy rosszul érezze magát mássága miatt. De egyáltalán miért is csinálok ilyeneket? Nem hinném, hogy ilyen gyorsan megkedveltem ezt a lányt... Vagy talán tévedek? Furcsa egy érzés, nem is tudom magam elképzelni így, pedig pont ezt csinálom. Törődök mással...
- Különben is... Ezzel nem vagy egyedül. - hunyom le szemeimet. Az egy dolog, hogy én szépeket mondok erről a mutáns dologról, de én nem nagyon vagyok megelégedve a képességemmel. Olyan erő van a birtokomban, amit utálok, pontosan...a múlt miatt. A "megégett" kezemre nézek, amin egyetlen nyom sincs arról, hogy lángba nyúltam volna. Erre a mozdulatra lejjebb csúszik a bőrkarkötő. Emiatt elgondolkodó arcot vágok és le is fagy rólam az előbbi mosoly.

Nem nézem baleknak, vagy hasonlóknak, inkább csak érdekelne mi a frász folyik itt. Talán tényleg köze van hozzá, talán nem, ez kiderül, ha elmondja. Mindenesetre én közelebb hajolok hozzá és rezzenéstelen arccal nézek szemeibe, hátha kihúzok belőle valamit. Közeledésemre látom, hogy arca elvörösödik, amire muszáj elmosolyodnom. Nagyon aranyos, hogy elpirul a közelségemre, ami tetszik, nagyon is. Ettől is meglátszik, hogy hatással vagyok rá. Várom válaszát, miután egy kicsit feszeng és markolgatja ruháját el is magyarázza a dolgokat. Csak nem? Egy pillanatra döbbent ábrázattal nézek rá, végül elvigyorodva visszahúzódok. A székkel odacsusszanok Lindsay mellé, majd füléhez hajolva lágyan suttogok egy kérdést.
- Csak nem mutáns vagy? - őszintén szólva sejtettem valamit, de ezt nem igazán, viszont ha már pusztán ezekkel a szavakkal egy kicsit hatni tudok rá, akkor győzelem. Nem hinném, hogy olyan könnyen elmenne a kérdésem miatt, ha meg mégis, akkor itt fogom tartani, ha tetszik neki, ha nem. Nem leszek erőszakos vele, de őszintén szólva élvezem a társaságát és kár lenne itt abbahagyni. Most, hogy bevallotta az ő keze van a dologban, nem hagyhatom csak úgy vége szakadni a beszélgetést.

Nem tudom kit mennyire hatott meg a felszisszenésem, viszont az asztalhoz érkező emberek eléggé aggódtak értem. Oh, milyen kellemetlen. Meg se sérültem, ők meg itt aggodalmaskodnak. E gondolatok miatt magamban elvigyorodok, majd lesütöm tekintetem az asztal alá. Nem érzem kellemetlenül magam a történtek miatt, mivel senki sem sejtené, hogy mi vagyok én. Mondjuk más megoldás is lett volna, de ez tűnt a leghatásosabbnak, ezért is alkalmaztam ezt...A kezemet. Azóta is eléggé hideg a tenyerem, még a zsebem is eléggé áthűlt.
- Különös mi? - pillantok fel Lindsayre. Úgy viselkedik, mint aki rosszul érzi magát a történtek miatt. Mintha tényleg közrejátszott volna ebben.
- Vajon mitől gyulladt ki az a sütemény? - döntöm oldalra fejem és ismét az asztalra könyökölök, kicsit közelebb hajolva hozzá. Most már tényleg kíváncsi vagyok, erre hogyan reagál, mert ami itt történt az közel sem normális, ráadásul Lindsay is furán reagált a dolgokra. Ki ez a lány?

Lángoló sütemények. Ez is egy érdekes jelenség, amit nagyon furcsállok. Miután eloltom a z égő édességet rögtön elhúzom kezem, hogy ne csodálkozzanak nagyon az emberek, hogy egy égésnyom nélkül megúsztam. Lindsay figyelmeztetését semmibe vettem. Egyik fülemen be, a másikon ki. Talán túl hamar reagáltam a dolgokra, de éppen elég fura ez az egész, csak nem fognak gyanakodni. Kicsit még fel is szisszenek a hatás kedvéért, majd a "nem sérült" kezemet a zsebembe csúsztatom, majd az onnan előhúzott pénzt a pincér kezébe nyomom, aztán egy szó nélkül visszahúzom az asztalhoz Lindsayt. Lehuppanok a székre és kezemet a kabátom zsebébe süllyesztem. Persze szép kis figyelemfelkeltő dolog volt a süti, és még én is akcióztam egy kicsit, úgyhogy a vendégek igencsak megbámulnak most. Én csak kifelé bámulok az ablakon, kerülve a szemkontaktusokat, de még így sem bújhatok el pár embertől, akik aggodalmaskodva lépnek oda asztalunkhoz.
- Fiatalember, jól van a keze?
- Úristen, szegény srác. Nagyon megégetted magad?
- Jól vagyok, de köszönöm, hogy aggódnak értem. - fordulok feléjük kisebb habozás után, majd egy magabiztos mosollyal rázom le őket. Úgy látszik megelégednek a műmosolyommal, így végre ellépnek az asztaltól, vissza a helyükre.
- Remek... - sóhajtok fel és ismét kibámulok az ablakon.

A nevemet illető bókjára elmosolyodom, majd hátradőlök a széken, így egy kicsit kényelmesebb pozícióba helyezem magam. Látom, ő is nagyon figyel engem, mire csak halkan felnevetek. Feljebb ülök és beletúrok a hajamba, mivel a frufrum kezd a szemembe lógni. Hátrasimítom a nem túl hosszú hajamat, így még se melegíti annyira a homlokomat. Reggel lusta voltam bezselézni, úgyhogy ez lett a következménye. Az ő neve is elhangzik.
- Hm... Gyönyörű név, mint amilyen a tulajdonosa. - vigyorgok, akár egy vadalma, ám a hirtelen jött sikításra felpattanok. A pincér riadtan próbálja eloltani a tálcán hordozott süteményt -ami persze pont az enyém-, és elnézve Lindsay reakcióját...Nos, eléggé furcsa, egy pillanatra már azt hinném, hogy köze van ehhez. Nem sokat filózok, odaszaladok a krapekhoz az imént említett leányzóval együtt. Kezemet a süteményre helyezem, pontosabban a lángjára. Nem okoz komolyabb égési sérülést, hiszen erőmet a kezembe összpontosítottam és lehűtöttem, amitől egy vékony jégréteg keletkezett rajta. Így a sütemény egy kicsit hidegebb és szenesebb lett, de legalább nem lángolt már. Zsebemből előkaptam a süti árát, hogy mégse maradjanak ott pénz nélkül, majd szótlanul megragadtam Lindsay kezét és visszahúztam az asztalhoz.

Nem haboz sokat, le is ül a székre, amit csak egy mosollyal nyugtázok. Az asztalra könyökölök és kíváncsi tekintettel fürkészem arcát. Igazán bájos arca van, ezért még egy jó ideig legeltetem rajta tekintetem. Talán túlságosan feltűnően, de hát most na. Szép teremtés és lehet, hogy ő is az egy napos kapcsolatok közé fog bekerülni, hacsak nem látom rajta, hogy ő más. De fene tudja, nem könyvelem el olyan lánynak, aki könnyedén bedől a szövegeimnek. Kíváncsian hallgatom, vagy legalábbis úgy tűnhet, hogy annak tartom a szövegelését.
- Nos, akkor velem beszélgethetsz. - biccentek egyet, s hogy még hatásosabb legyen, csábosan kacsintok egyet. - Jared Davis vagyok, örvendek! - mutatkozok be, majd érdeklődve pislogok, hogy ő is elmondja a nevét. A mutánsnevemet nem mondom el, mert tuti hülyének nézne, ha lejégvérűzném magam. Ch... Nem is értem hogyan ragadt rám. A lányra pillantva elgondolkozok. Milyen névvel lehet megáldva ez a leányzó? Biztosan valami szép, jól csengő. Majd kiderül. Addig is a pincért kiszúrom a szemem sarkából, miközben a tányérral kezében ügyeskedik oda hozzánk, hozva rendelésemet. Ami nem más mint csokiba mártott muffinszerű sütemény. Már így távolról is nagyon jól néz ki, de inkább visszapillantok a lánykára, mert ő valahogy érdekesebbnek tűnik még a sütimnél is.

Túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az idő remek? Alapból imádom a hideget képességemhez híven, szóval nem, nem túloznék. Lehet, hogy mások utálják az év ezen szakaszát, de én imádom. Ilyenkor esik a hó, fagynak be a tavak, amik mind-mind szép látványt nyújtanak. Azért nem vagyok az a romantikus fajta, szimplán a lányok rajonganak ezekért a dolgokért, úgyhogy ilyen alkalmakkor simán ki lehet csábítani őket a szabadba és hát ki tudja mik történhetnek. Eddig nem igazán ragadtam le egy-egy lánynál, mondhatni egy napos kapcsolataim voltak eddigi életem során, amit nem is bánok. A nők gyengék, nem véletlenül mondják róluk azt, hogy: a gyengébbik nem. Egy fekete szövetkabátban térek be a cukrászdába, no meg a szokásos szintén fekete farmernadrágomba. Egy kis nézelődés után le is huppanok a helyemre és feladom a rendelésemet. Már épp kényelmesen ücsörögnék és elmélkednék, hogyan koptathatnám le azt a két pasast, anélkül, hogy abból én jönnék ki rosszul. Összeszorítom szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni, de amint egy jó ötletem támadna, egy kedves hang szólal meg a közelemből, ezzel kiragadva gondolataimból, amik szerte is foszlanak. Először csak döbbent, kis kutya szemekkel meredek fel rá, majd kapcsolok, hogy hoppá, micsoda angyali teremtés. Talán még sem lesz ez a nap olyan rossz.
- Nem bánom. - vigyorgok rá kedvesen. Sokáig nézegetem az arcát, mert nem egy csúnya pofikáról beszélünk. Mondjuk lövésem sincs, miért pont hozzám akart leülni. Vonzó vagyok talán? Egész biztos. Mostanában sokat fényezem magam, hogy milyen profi vagyok ebben és ebben, de korábban ez nem így volt.
- Mit szeretnél? - kérdezem az asztalra könyökölve, lágy hanggal, hogy még se legyek túl nyomulós.