Jenna & Pietro - Thank you for the music

Pietro & Jenna

Azért egészen jól meg neki, ahhoz képest, hogy tényleg mennyire magam alatt voltam, most már határozottan jobb. Azért szó se róla, talán a fordulópontot az jelentette, amikor eljutottunk addig, hogy megölelt. Nem biztos, hogy menne még mondjuk az a nagy éneklés, de attól még jobban vagyok, mint mondjuk tíz perccel ezelőtt, amikor még bőghetnékem volt, vagy előtte, amikor a kedvenc gesztenyém simán kijött belőlem. És akkor most komolyan kilenc hónapig nem ehetek ilyesmit? A kedvencem, ezért várom a telet és nem lehet? Azért az már előre gáz, hogy egy gyerek ennyire betegyen az ember életének és akkor még nem is volt arról szó, hogy mi lesz, ha tényleg megszületik és totál tönkre vágja az életemet. Tudom, nem kéne szegényre már most így gondolnom, de akkor se tudom, hogy mi a fene lesz ebből az egészből. Félek tőle, de nem akarom az egész szórakozást elszúrni azzal, hogy félek, annak nem sok értelme lenne, és a végén még e miatt is rosszul érezném magam. Nem a legjobb dolog, amikor azért érzed magad rosszul, mert... rosszul érzed magad.
Aztán előkerül a toll, de nem veszem tőle át egyelőre, és aztán sem fogom, ha nagyon a kezembe nyomja, akkor szépen visszaadom neki. A tinta kell és neki kell a bőrömhöz érintenie, nem pedig fordítva, mert az úgy nem ér semmit. Ha én teszem, akkor a képességem nekem ad támpontot és most neki kell.
- Tudod, hogy meséltem, hogy a képességem meg tud mutatni dolgokat, a jövőt, vagy inkább... segít, hogy merre haladj tovább, ha bizonytalan vagy. - kezdek szépen bele, miközben mint mondtam visszaadom neki a tollat. - Szóval mi lenne, ha megnéznénk, hogy mi vár rád? Talán segít valamiben, támpontot ad, hogy merre tovább. Nem is tudom... megtalálni a testvéredet, vagy az apádat, vagy csak, hogy mihez kezdj magaddal. - mert hát azt mondta, hogy ő sincs azért oda, hogy csak lopkod és az anyjánál lakik, aki meg úgy fest, hogy szívesen kitenné a szűrét, szóval segítenék neki. Szépen feltűröm a kabát ujját, meg mindent, ami alatta van és úgy fordítom a kezem, hogy egy viszonylag nagy felületet kapjunk, ahol nincs semmi a bőrömön. - A hátam lenne a legjobb a célra, de most azért annyira nem vetkőznék le, ha nem bánod. - mosolyodom el, aztán csak intek neki az állammal, hogy nincs más dolga, mint a karomhoz érinteni a tollat, amíg a bőröm egyszerűen majd szépen kiszívja belőle festéket, hogy aztán lassan formálódjon ki belőle az, ami kell neki. Én is így találtam a suliba, a birtokot láttam, és részben a fejemben is megjelentek a képek, amiket a karomon. Nem volt egyszerű, de meg lett végül és volt értelme igaz? Tény, hogy kissé be is zavart az életembe ez a gyerek kérdés, de bőven volt olyasmi, ami meg jól alakult.

Pietro & Jenna

Nem tudom még, hogy mit csinálok, hogy mihez kezdek magammal ezek után, de az biztos, hogy attól nem lesz jobb semmi, ha csak ülök itt és siratom az elveszített reményeimet. Még sikerülhet sok minden nem igaz? Még... még találhatok megoldást, és most azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, akkor viszont ezzel kéne foglalkozni és én tényleg nem akarom tönkretenni a napját, mert attól csak még inkább rosszul érezném magam. Kedves tőle, hogy segít, és hogy támogat, pedig egyáltalán nem lenne kötelező. Biztosan találhatna magának érdekesebb és jobb elfoglaltságot is, de mégis engem pátyolgat, ezért már főleg megéri megpróbálnom jobb kedvre derülni, már csak miatta is, a gondok pedig majd valahogy... megoldódnak.
- Ezen meglepődnék, de persze ki tudja, vannak fura pasik. - nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is pont egy olyan nőre vágyik, aki egy kapcsolatba kapásból magával hoz egy gyereket, aki a tetejében mástól van. Én inkább úgy látom ezt, hogy jó eséllyel ha fiatalon gyereked születik elítélnek majd, meg les a véleményük. Talán... jogos is, mert nem vagyok kifejezetten szoros erkölcsökkel megáldott valaki, de azért annyira céda sem, csak hát... szeretem élni az életemet és azt enni, amihez épp kedvem van. Most pedig pont ebből sikerül nem kicsit rosszul kijönni.
- Megnyugtató, hogy nem csak én vágyom többre és hogy nem csak az én életem van elcseszve, de... magadra ne vedd. - mosolyodom el. Nem attól van szó, hogy akkor jó nekem, ha másnak rossz, egyszerűen csak tényleg így van vele, jó annak, akinek normális élete van, de mi nem ezt kaptuk. Talán nem is tudnám igazán megértetni magamat azzal, aki átlagos, mert nagyon távol állnak egymástól a problémáink. - Nincs véletlenül egy tollad? Vagy bármi, amiben van tinta. - miért ne? Segít nekem, kedves, akkor miért ne próbálhatnék meg neki nem is tudom... támpontot adni az életéhez? Talán a képességem segít. Én is annak révén találtam az iskolába, akkor miért ne találhatná meg vele azt az életet, amire vágyik, vagy akár a húgát.

Pietro & Jenna

Igazából nem is tudom, meglepett. Nem vagyok rosszindulatú, vagy ilyesmi, de mégse gondoltam volna, hogy megpróbál, hogy akar segíteni, hogy megpróbál tanácsokat adni. Nem azt mondom, hogy annyira figyelmetlen lenne, hogy ilyesmire nem képes, egyszerűen csak olyan szétszór típus, kicsit épp, mint én, bár én is tudok megértő lenni. Talán csak megszoktam, hogy nem igazán vagyok hajlamos panaszkodni, így aztán nem is nagyon szokott vigasztalni senki sem. Még mosolyt is képes csalni az arcomra a szavaimmal, ami a jelenlegi helyzetben elég nagy szó, mert nem tudtam volna elképzelni, hogy még talán egy röpke nevetésfoszlány közelébe is kerülhetek.
- Igazad van, próbálok nem a legrosszabbra gondolni és legalább már tudom, hogy lesz, aki befogad. - na persze gondolom ezt az anyja nem kifejezetten értékelné, de lehet hogy be tudna olyan gyorsan csempészni, hogy fel se tűnne neki, hogy épp nem egy új tv-t szerzett be, hanem valaki mást, maximum macerás lenne megoldani az olyan alapvető dolgokat, mint hogy mondjuk elmenjek zuhanyozni, vagy ilyesmi, de azért nem kell ezen agyalni, tényleg remélhetőleg nem fognak kidobni a suliból csak azért, mert nem voltam elég körültekintő, főleg hogy tényleg nem csak az én hibám.
- De te eleve gyors vagy, nekem nem kéne ilyennek lennem és néha... jó lenne lassítani. Tudod leragadni valaki mellett, aki normális, erre még ezt is elszúrom. Majd pont elszúrva az életemet egy gyerekkel fogom megtalálni az igazit... valószínű. - megrázom a fejem. Tényleg úgy érzem, hogy a nagy jövőbe vetett álmoknak kb. annyi, és fogalmam sincs, hogyan lehet összehangolni azt, amit az élettől szeretnék azzal, amit most úgy fest, hogy kaptam. Pedig jó lenne, pedig szeretném, pedig el akarok még érni sok mindent, nagy dolgokat, de így minden iszonyatosan lehetetlennek tűnik.
- És te vágysz többre? Mert, ha nem, akkor végül is neked nem rossz igaz? De szeretnél változtatni, vagy igazából el vagy így? - mert rajta eddig igazából nem láttam, hogy szeretné, ha bármi is más lenne az életében. Nekem úgy tűnt, hogy el van ezzel az állapottal, hogy teszi, amihez épp kedve van, ide-oda pattog és rohangál. Egyáltalán nem biztos, hogy ennél többre vágyik, vagy csak az a típus, aki inkább magának sem vallja ezt be, és úgy könnyebb?

Pietro & Jenna

A legnagyobb baj ebben az egész helyzetben, hogy nincs igazán jó megoldás. Félek tőle, sőt elég erős a sejtésem, hogy Travis nem akar majd ezzel az egésszel foglalkozni, hogy ő nem akar majd hallani sem egy gyerekről, és nem fogja azt mondani, hogy majd megoldjuk. Előre látom, hogy egyértelműen engem fog hibáztatni azért, hogy mindez megtörtént és még véletlenül sem magát, netán kettőnket. Ő nem az a típus, inkább majd hallani sem akar arról, ami történt, vagy inkább ami az eredménye lett, én meg oldhatom meg egyedül és pont ez az, amit nem tudom még, hogy hogy a fenébe tehetnék meg. Túlságosan sok álmot kéne csak úgy sutba dobnom egy apró hiba miatt.
- Talán... talán a suliban tudnak segíteni, ha nem vágnak ki eleve, amiért ekkora marha voltam. - hátha tudnak olyan szülőket, akik vigyáznak rá, és akkor se lesz baja, ha mutáns lesz, mint mi. De nem tudom, egyelőre tényleg jobb lenne elnapolni ezt és persze lenyugodnom, mert nem akarom elszúrni az egész estéjét. A végén még azért állok neki bőgni, mert tönkre vágtam az utca bált, még ha nem is szándékosan.
- Jól van, egyébként is megígértem. - halvány mosoly, ennyire telik csak most, hiába szeretnék többet, de talán már ez is valami. Nem lehet ebből se perc alatt felállni, kell egy kis idő, amíg rendbe szedem magam, de megy, mert segít. Igazából nem gondoltam volna, hogy ilyen jól kezeli a helyzetet, azt hittem ő inkább szórakozna, és esze ágában sincs itt felesleges köröket futni velem, meg a lelkemet ápolgatni. Szórakozni jött, helyette meg kapott egy ilyen nyafogó, sírdogáló majdnem roncsot.
- Néha azért nem lenne rossz egy kis nyugi. Sokszor úgy érzem, hogy... nem is tudom... mindenbe csak belekapok, de aztán minden ki is csúszik a kezeim közül. Nem volt még értelmes hosszú távú kapcsolatom, nem volt még hosszú távú melóm sem... minden olyan gyorsan jön és megy. - na igen, épp ezért még sokkolóbb egy gyerek. Egy gyerek nagyon is hosszú távú, az életed végéig tart és nincs beleszólásod. Nem hagyhatod abba a nevelését egy hét múlva, amikor már úgy érezd hogy nincs hozzá kedved, vagy erőd. Ez nem olyan dolog, mint szinte minden más eddig az életemben, hogy csak úgy belekapok és kész, ez... ez most az egyszer nagyon is komoly, és épp ezért olyan rémisztő.

Pietro & Jenna

Elcsesztem... az a baj, hogy ezt rohadtul elcsesztem. Jobban kellett volna figyelnem, de egyszerűen csak elragadott a hév és nem tudtam visszafogni magam. Máskor sem szoktam, csak épp még soha nem volt ilyen következménye és most sejtelmem sincs, hogy mégis mi a fenét kéne tennem. Nem vagyok olyan ember, aki eldob magától egy meg nem született babát, egy megszületettet meg főleg. De mégis... mit tudnék kezdeni vele? Nem nevelhetem fel, az egyszerűen kizárt. Nem tudnám. Nincs családom, aki segítene és nem hiszem, hogy a birtokon ezt jó néven vennék. Mi van ha... ha kiadják e miatt az utam, Travis meg csak vállat von és úgy se érdekli az egész, mert neki ehhez semmi köze, én szúrtam el. Végülis igaz, én szúrtam el, de attól még az ő gyereke is!
Oldalra pillantok, amikor megint megszólal. Nem is tudom, hogy miért fakadtam ki neki, hiszen nem egyszerű ez és igazán nem várhatom el, hogy ő oldja meg az életemet, vagy olyan tanácsot adjon, ami tényleg megoldást hoz. Az a baj, hogy ezt nekem kell helyrehozni, nekem kell beszélni Travisszel, és hiába próbálok úgy tenni, mintha a probléma nem létezne, attól még nem szűnik meg hirtelen.
- Örökbe adni... igen, azt hiszem, ez is egy... megoldás. Nem tudom. - rázom meg a fejem tanácstalanul. Igaza van, nem az egyetlen megoldás az, hogy elvetetem, találhatok neki jó szülőket. Vannak ilyen programok, talán valamilyen szervezet segít és megoldás is lesz. Viszont a baba jó eséllyel olyan lesz, mint mi és ha átlagos szülőkhöz kerül... az azért akkor is problémás lenne. Talán segíthetnek a professzorék ebben? Sejtelmem sincs. És persze most is menekülök, mint mindig. Eljöttem otthonról is, eljöttem mindig, ha valami gond volt, csak épp most a probléma elől nem tudok elszaladni, csak úgy tenni, mintha.
A szavaira viszont megtorpanok és visszaülök végül a padra egy cseppnyi hezitálás után. Csak sóhajtok egyet és egy halványabb mosolyfélét próbálok az arcomra varázsolni. Nem a legjobb, de most csak ennyi megy. - Igazad van, rémesen énekelnék így, de... de akkor sem akarom kihagyni. - megígértem neki, de igaza van, nem menne. Az pedig kifejezetten jól esik, amit mond. Nélkülem lenne elcseszett, pedig igazán nem akarom a gondjaimmal terhelni. Tuti, hogy nem ezért jött ide, nem erre számított, amikor elkezdte a mai napot reggel.
- Jól van, legyen így. És... nem megyünk gesztenye közelébe! - nyelek egyet. Próbálkozom, hogy ne lefelé biggyedjen a szám. Nem megy tökéletesen, de azért fogjuk rá. Akkor törlöm csak meg gyorsan újra a szemem, amikor átkarol, én pedig a vállára hajrom a fejem. Eszem ágában sincs ellökni, jól esik az, hogy átölel, semmi sem esik most ennél jobban. Nem akarok én tovább pityeregni, de hát ez ilyen, valahogy könnyít az ember lelkén, ha sírásban adhatja ki magából a rossz érzéseket, meg néha a jókat is. - Tényleg kedves vagy... köszönöm! Elég zűrös az élet igaz? - vajon csak a miénk, akik mások vagyunk, vagy ez az emberekkel is így szokott lenni? Persze tudom, hogy nekik is vannak gondjaik, de nekünk a hétköznapi dolgok mellé bejön még egy mutáns kérdés is pluszban. Neki is itt a testvére, meg az anyja, aki nem épp a legjobb fej. Olyan jó lenne egyszer tényleg mindentől függetleníteni magunkat és ezt a sok szarságot eltüntetni az életből!

Pietro & Jenna

- Az apám szimplán csak mindent utál, ami nem szokványos és hétköznapi, amit elvárna. De mindegy, nem érdekel a véleménye, sosem érdekelt. Örülj is neki, hogy nem tudod ki az apád, ha lelépett akkor tuti, hogy egy szar alak. - rántom meg a vállam. Szerintem legalábbis mindenképpen. Nem lehet rendes fickó az, aki csak úgy ott hagyja a gyerekét. Persze mindig lehet más magyarázat, nem volt választása, vagy az anyjuk vitte el őket tőle, vagy bármi, de az apja jó eséllyel nem is próbálta meg felvenni velük a kapcsolatot, tehát igazából nem számít, hogy kicsoda, nem való apának, ahogy az én apám sem. Soha sem volt gyerek centrikus, neki csak az felelt meg, amit ő akart és semmi más sem. Én pedig sosem akartam olyan lenni, amit ő talál ki, nem akartam valami unalmas háziasszony lenni, aki csak otthon ül és várja, hogy a férje oldjon meg mindent, a férjének legyen karrierje és teljes mértékben tőle függjön. Ez nem normális élet. Lehet, hogy az anyám bevállalta, de én nem ő vagyok, én a saját életemet akarom élni, a saját szabályaim szerint úgy, ahogy épp kedvem van. Lehet, hogy ezzel sikerül időnként hibázni, de hát akkor majd tanulok a hibáimból nem? Erről szól ez az egész. Mint... most. Bár persze ez nem valami kellemes hiba, amiből szívesen tanulok. Jobb lett volna az életem e nélkül. Egy gyerek mindent megváltoztat és én még csak most kezdtem el igazán próbálkozni, hogy elérjek valamit, nem akarom, hogy hirtelen ennek az egésznek vége legyen, nagyon nem akarom.
Persze nem várom el tőle, hogy megoldja az életemet, ez inkább csak olyan kikívánkozó költői kérdés, amit nem tudok másnak feltenni. Nincs anyám, nincs családom és általában valahogy a baráti társaságom is felettébb felületes, és valakivel csak kell beszélnem arról, amit eddig még magamnak se igazán akartam beismerni. Sóhajtok egyet és megtörlöm a szemem. Éljen az elkenődött smink, bár legalább abból most még nem látok sokat. Majd megpróbálok túrni a táskámból valami tükröt.
- Tudom, csak... ez elég nehéz. Nem lehet csak úgy megölni egy gyereket ugye? Ő meg... szerintem nem lenne kíváncsi erre az egészre és nem akarom kidobni a még meg se kezdett karrieremet az ablakon. Önzés, ha... ha magamra gondolok? Nem akarom ezt, de mégse ennék képes rá, hogy... - elvetetni. Azt hiszem az nem menne, nem olyasmi, amit meg lehet tenni egy gyerekkel. Egyszerűen nem lenne szép, baromira nem, csak akkor meg mégis mit tegyek? Nagyot nyelek és végül rászánom magam, hogy előkotorjak legalább egy tükröt a táskámból, hogy rendbe szedjem az arcomat. - De... de hagyjuk. Szórakozni jöttünk, szóval... nem eszünk gesztenyét és minden oké lesz. - nem valami tökéletes a mosolyom. Jól esne egy ölelés, vagy bármi, de ő nem az a típus, én meg... most csak annyit kell tennem, hogy a szőnyeg alá söpröm az egészet és úgy teszek, mintha mi se történt volna és persze kerülöm a gesztenyét, meg a forralt bort, mert az alkohol se tenne most jót. Kell vajon még valamitől óvakodnom? - Szeretnél csinálni valamit? Nem akarom elszúrni az estédet és még nem is énekeltem neked. - nagyon igyekszem, szomorkás, de már erőteljesebb mosolyt varázsolok az arcomra. Menni fog, mindig megy, csak úgy tovább lépni, mintha mi se történt volna.

Pietro & Jenna

- Szerintem jobb is, ez a sima bőr sokkal jobban áll és még csak nem is szúr. - paskolom meg szórakozottan az arcát. Nincs ebben semmi félreérthető, legalábbis számomra nincs, de persze nem mindenki egyforma és nem mindenki kezeli ugyanúgy a reakcióimat. Azért természetesen előfordult már, hogy volt aki többet látott bele abba, amit tettem, de nálam ez valahogy úgy jön. Mint ahogy megöleltem már párszor hálám jeléül. Talán túlságosan is nyitott vagyok, de ilyen emberek is kellenek nem? Meg mutánsok is. Egyszerűen csak szeretek másokkal kedves lenni és semmi gondom nincs mondjuk a fizikai kontaktussal. Az pedig hogy kicsit megpaskolod valakinek az arcát szinte már olyan nagymamás mozdulatnak mondható nem? Persze Pietro ettől még kedves srác és amúgy is helyes arca van, tényleg nincs rá szükség, hogy szakállt növesszen, az amúgy is öregíti csak az embert és ő pont így jó, hogy fiatalos és pörög, mint ahogy én is, csak ő fizikailag is képes úgy működni, mint a szélvész, én meg inkább csak gondolatban, meg hát tettekkel is gyorsabb vagyok, mint az átlag, de nála gyorsabb sose lehetnék.
- De ez akkor is... fel sem foghatom miért tesz valaki ilyet. Bár ahogy az apámat ismerem... minimum ördögűzőt hívott volna, ha kiderül rólam, még jó, hogy soha nem tudja meg. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Nem tudja meg, mert sose mondom el neki és persze hogy nem megyek haza, hogy valaha is értesüljön rólam, hogy immár duplán is defektes vagyok. Nem elég az, hogy amúgy se vagyok valami tökéletes a szemében, e mellett még mutáns is, erre bejön mellé ez a harmadik probléma is, miszerint felcsináltak. Szerintem lenne a pont, ahol amúgy is kitagadna, ha még nem tette meg akkor, amikor elszöktem otthonról. És érdekel? A jó francokat!
Az viszont sokkal inkább, hogy erre itt dobom ki a taccsot és hogy a kedvenc kajámtól, mert nem marad meg bennem a sült gesztenye. Enyhén szólva is kiborító a dolog... finoman fogalmazva. A reakciójára csak lehajtom a fejemet és nem sok kell hozzá, hogy az első könnycsepp megjelenjen a szemem sarkában. Gyorsan tüntetem el az ujjammal mielőtt még elérné azt a határt, amikor már le is gördül. Nem fogok sírni! Majd valahogy ezt is megoldom, mint ahogy mindent, csak még nem tudom, hogyan.
- Én nem igazán akartam ezt tudod? Nem is tudom... hogy történt. Mármint tudom, azt is, hogy kivel, de... attól még... Nem lehet! Nem tudom, hogy mit csináljak... szerinted mit csináljak? - na nem mintha ő tényleg tudná majd, hogy mi lenne a jó lépés. Az a baj, hogy nem vagyok olyan ember, aki képes lenne megölni egy gyereket, mert ez annak számít nem? Ha elveteted, meg egyébként is ez olyasmi, amiről a hírekben tudni szoktak. Nem akartam zűrt sosem, mert amikor elérem, hogy híres legyek, akkor majd jön a szalagcím azzal, ami történt velem? Hogy van egy gyerekem és... De egyáltalán hogyan érhetném el a céljaimat így? Nem lehetek egyedül álló anyaként híres énekesnő, az egyszerűen kizárt. Travis meg kétlem, hogy valaha is segítene ebben, azt totál nem nézem ki belőle.

Pietro & Jenna

- Hát... talán, de csak akkor, ha lesz ősz szakállad is! Mondjuk a sok ezüsthöz még passzol is és állítólag akadnak olyan nők, akiket a szakáll indít be igazán. - szórakozottan kacsintok egyet, mielőtt még belé karolnék, és az utunkat tényleg a gesztenyéző felé vennénk. Annyira szívesen ennék, csak épp az a baj, hogy már valahogy az elején is kellemetlenül érint a szaga. Igen szag és nem illat, ez a legnagyobb gond jelenleg. De próbálom a dolgot egyszerűen elnyomni és nem figyelembe venni, úgy talán könnyebben tudom kezelni a dolgot. Nem könnyű, de mivel nagyon akartam, így képes vagyok rá. A beszélgetés sorban állás közben legalább kellően elvonja a figyelmemet, és ez tényleg segít, főleg hogy elég kényes téma, a szülő kérdés. Én nem jöttem ki jól a szüleimmel... nagyon nem, szóval nehéz e téren tanácsot adnom, sőt azt hiszem nem is lenne hasznos, ha megpróbálnám. Az utolsó szavaira viszont majdnem el is tátom a számat.
- Komolyan mondod? Kitette a húgod szűrét, mert... mutáns és nem kontrollálta az erejét? Miért nem kért segítséget? És akkor most hol van? - mármint a húga persze. Sosem értettem, hogy szülők hogy képesek így állni a gyerekükhöz. Az apám nem viselte el azt sem, hogy nem úgy éltem, ahogy akarta, majdhogynem szűzies módon, megvárva, amíg férjhez ad valami általa választott fickóhoz. Hát nem, én ebből nem értem, és meg is kaptam érte a magamét. Ha még az is kiderült volna, hogy képességem van... jó eséllyel nem kellett volna megszöknöm, hanem ő rúg ki otthonról páros lábbal, vagy rosszabb esetben inkább azt is megpróbálta volna megszüntetni, mint az első tetoválásomat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen ördögűzési módszert alkalmazott volna, hogy normálissá tegyen. Az tuti, hogy nem érdekelte volna túlzottan, ha fájdalmas.
A jövőbeli tervekre már nem nagyon tudok reagálni, mert jön az az apróság, hogy olyan hirtelen tör rám a rosszullét, hogy kész csoda, hogy sikerül valami nyugisabb helyet találnom, és még kb. időben megfogni a hajam. Az a jó, hogy eleget bulizom ahhoz, hogy mondjuk úgy gyakorlott legyek ebben. Csak akkor húzom el a számat, amikor már sikerült megtörölni legalább, amikor megérkezik és a kezében még ott a sajátja. - Megtennéd, hogy azt... minél távolabb viszed? - nem, most már tudom, hogy a szaga se esik jól, és nem akarok még egy ilyet, csak e miatt. A kérdése csak eztán jut el hozzám. Kissé erőtlenül lépdelek kellő távolságba a kellemetlen helytől, hogy aztán ledobjam magam egy kósza padra, vagy ha más nem a fűbe, csak le. - Azt hiszem... eléggé úgy néz ki, hogy... terhes vagyok. - nem csináltam tesztet, de túlságosan sok jel van most már ezzel együtt, ami erre utal, hiába próbáltam eddig úgy tenni, mintha azzal, hogy nem foglalkozom a dologgal, tényleg nem is létezne a probléma.

Pietro & Jenna

Ki tudja, nem ismerem annyira még a képessége határait, hogy képes-e arra, hogy simán eltűnjön mellőlem, ha én azt észre sem veszem, miközben csak egy pillanatra engedi el a karom, ami nem mondható feltűnő jelenségnek. De elhiszem, hogy nem tette, végülis abban több ráció van, hogy pont erről jött, vagy csak szimplán jobb az orra, ez is benne van a pakliban.
- Oh, szóval semmi csoda és varázslat, csak pont erre jöttél. Kiábrándító. - a mosolyomból látszik, hogy viccelek. Én aztán nem mondhatok semmit, az életünk csupa csoda és varázslat, bár mások ezt szimpla genetikának mondják, de az úgy annyira... béna. Inkább vegyük azt, hogy az élet érdekes, mert hát most akkor pontosan hogy alakult ez ki egyáltalán? Miért lettünk ilyenek pontosan, és miért mindenki más? Oké, van akinek ugyanaz a képessége, de mégis csak változatos, mint az arcforma és, szóval azért mégis csak van ebben különlegesség én azt mondom.
- Oh, köszönöm, ez kedves, pedig elvileg nekem kell hálálkodni neked. - hiszen ő passzolta le a kazettákat. Jó mondtam, hogy énekelek cserébe, de most még a gesztenyére is meghív, akkor még azt is viszonozni kéne, vagy amúgy is oda-vissza működnek ezek a dolgok? Igazából nem különösebben zavarna, ha egyszerűen lenyúlna két zacskóval, ha nem gondolom át mélyebben, mert szegény árusnak, azért biztos nem lenne kellemes, de ennyitől csak nem megy majd csődbe, legalábbis nem hinném, gondolom azért - főleg egy ilyen rendezvényen - elég nagy haszna lehet a bolton.
- Talán feladta, vagy nem is akart annyira oda küldeni, csak felhozta, hátha neked tetszene. - nem feltétezek rosszat valakiről, akit nem ismerek és az anyjával pont ez a helyzet. Hamarosan megkapjuk a két adagot és kisorolunk a sorból. Persze itt már elengedem a karját, úgy elég macerás pucolgatni, ha közben a másikon csimpaszkodsz. Egyelőre azt hiszem maradhatunk a sima sétánál, szóval neki is esek a sajátomnak, és lelkesen kezdem el bontogatni. Imádom, mindig is imádtam, csak... valahogy az illata... de finoman elhessegetem a gondolatot, hogy valami nem tökéletes, és inkább a kis ezüst utazóra pillantok. - És ha suliba nem mész... mit szeretnél csinálni a jövőben? - gondolom azért neki is vannak tervei, a legtöbbeknek mégis csak akadnak, még ha nem is mindenki biztos abban, hogy mit akar, de legalább van a fejében pár lehetőség.
A kellemetlenség viszont az első falat számba kerülése után következik, még hozzá nagyon nem jó formában. Tényleg nem az igazi, már eddig is problémás volt az illat, de most a számban... és persze azért leerőltetem, de jó eséllyel látszik rajtam, hogy valami nincs rendben. Majdhogynem ijedten nézek körbe. Elég nagy a tömeg. A gesztenye úgy ahogy van a földön landol, én pedig a szám elé kapott kézzel próbálok magamnak utat törni valami nyugisabb és csendesebb helyre, hogy aztán ott adhassam ki magamból azt az egy falatot az ebédemmel együtt. Pedig milyen jól indult...

Pietro & Jenna

Azt hiszem főként mázlim volt, hogy sikerül hamar belé botlani, meg ugye az is segített sokat, hogy kifejezetten feltűnő jelenség. Viszont így mindenképpen jobban járt, hiszen nem kell körberohangálnia a parkot, hogy megtaláljon. A végén még elfárad, aztán ennyit arról, hogy egy kicsit jól érezzük magukat, mert ez a cél nem? E miatt bírtam ki ezt a rémes múzeumlátogatós délelőttöt, hogy aztán majd az utcabálon tényleg jól kitomboljam magam. Vagy... legalábbis nagyjából. Azzal a kis apró bökkenővel most egyszerűen nem akarok foglalkozni, ami még belekavar itt a levesbe, ami miatt alkalomadtán beszélnem kellene Travisszel, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam. Tuti, hogy ki fog akadni, de érthető, én is ki voltam, az első pár napban, amikor tudatosult a dolog... hát az enyhén szólva is durva volt, de mostanra próbáltam túllépni rajta, vagyis inkább a szőnyeg alá söpörni, mert hát túllépni ezen csak úgy nem lehet, hiába akar az ember.
- Akkor ezt megbeszéltük, hálásnak lenni ér. - mosolyodom el, ahogy szépen belé karolok, hogy elinduljunk. Csak nem fogunk itt ácsorogni, akkor már hamarabb fel kéne vennem a felsőmet, így pedig még bírom a hűvösebbet is, ha mozgásban vagyok, no meg ha meglesz a hőn áhított gesztenye is. Milyen jó is lenne egy kellemes meleg ital is, tea, forrócsoki, netán forralt bor! Aztán majd még kitalálom hogyan oldom meg ezt az éneklés dolgot. Simán képes vagyok rá, hogy fellógok a színpadra, maximum nem lesz majd túlságosan hosszú a szereplésem, ha netán valakinek nem tetszik az akció. Volt már rá példa, hogy úgy szedtek le ilyen helyről egy koncerten. Kicsit... hát túlzásba vittem a szórakozást, de bárkivel előfordulna nem?
- Jobb az orrod, mint nekem, vagy nem csak gyors vagy, de jobban is látsz? Ugye nem szaladtál oda és vissza úgy, hogy én észre se vettem? - az azért durva lenne. Mármint oké az még belefér akkor, ha nem karolok épp belé, de így... azért mégis csak érezném, ha akár csak pár másodpercre is eltűnne a karja nem? Mindenesetre egész hamar elérjük a célt, főleg mert sietősen pakolom a lábaimat egymás után. Tényleg imádom a gesztenyét! - Te is eszel? - pillantok rá immár a sorban állva, mert vannak azért páran előttünk. Közben persze elengedem őt kicsit, hogy előkotorjam a pénztárcámat a táskámból. Ez elviekben nem egy randi, szóval mindenki fizeti magának a saját dolgait gondolom én. - Na és mi a helyzet anyukáddal? Még mindig le akar passzolni a suliba, vagy elérted nála, hogy elfelejtse a dolgot? - ha jól emlékszem legalábbis, akkor legutóbb ez volta nagy gond, ha az anyja ki akarta tenni otthonról, ha nem is szó szerint, hanem inkább talán jót akart neki, hogy olyanok között legyen, mint amilyen ő is, de ugye azért ezt nem tudhatom pontosan, lehet hogy csak szimplán már kezd elege lenni. Nem ismerem én az édesanyját.

Pietro & Jenna

Amúgy is szeretek tetszeni, és akkor már miért ne tegyek rá egy lapáttal, hogy még körbe is fordulok nem? Jó ez így nekem és ha egyszer szeretem a feltűnést akkor nem veszek fel valami béna rucit, amiben senki nem lát, netán még el is takarja a tetkókat. Mondjuk így meg van rá az esély, hogy fázni fogok, de a táskámba begyűrtem egy vékonyabb hosszú ujjút, szóval ki fogom bírni. Egyébként is azt szokták mondani, hogy a szépségért meg kell szenvedni, akkor ez azzal is együtt jár, hogy egy kicsit fázik az ember, amikor egy őszi utcabálon nyomul este. Ha meg nagyon fázom majd elkérem a kabátját, biztosan tudok olyan édesen mosolyogni, hogy oda adja, maximum még abban tudok kiegyezni, hogy ő melenget meg, nekem aztán édes mindegy, bár talán a forralt bor, vagy a forró csoki, netán a sült gesztenye is jó lehet.
- Így van, és ha én nem, hát megtaláltál volna te, gyorsan át tudod fésülni a terepet. - mosolyodom el. Na igen ezzel a tempóval azért elég könnyű az élet, amit ő diktálni tud. Nem lenne nehéz feltérképeznie az egész parkot két pillanat alatt.
- A legtöbben nem segítenének csak úgy, szóval fogadd el szépen, hogy hálás vagyok. - kacsintok egyet, miután sikerült elengedni. Tényleg jó fej és nagyon értékelem, hogy segített nekem, mert a legtöbben nem tennék. Ha sok jó ember lenne, akkor gondolom eleve nem lenne ilyen nehéz dolgom a kazikkal, hogy még csak meg se hallgatják őket. Oké gondolom sokat kapnak, de akkor kell rá külön egy ember, aki csak azzal foglalkozik, hogy kazettákat hallgat meg teszem azt és ennyi, aztán már csak azokat küldik tovább, amik tényleg megütik a szintet.
- Biztos voltam benne és ne aggódj, erre is sor kerül még ma. Majd... fellógok a színpadra és énekelek neked szerenádot, úgy jó lesz? - vigyorodom el. Simán képes lennék rá, amikor mondjuk a zenekar hangol, vagy szünet van, netán... elég jó a meggyőző készségem, szerintem rá tudnám beszélni akár arra is őket, hogy még játszanak is nekem a háttérben. Egy laza, bevállalós banda miért ne tehetné meg?
- Na és felmérted már a helyet? Gyors vagy, simán körbe szaladhattál már. De ha nem, akkor gesztenyét akarok... most! - egyszerűen csak belé karolok és célirányosan az illat felé kezdem el "vonszolni". Na jó, azért nem olyan nagy erővel, de akkor is gesztenyére vágyom. Imádom és nem szép dolog, hogy az amúgy általam utált hideghez van kötve a létezése. Igazán süthetnének nyáron is, mert végül is miért ne? Sok gyümölcs van, amit minden évszakban kapni lehet, mert behozzák máshonnan, gesztenyét is lehetne szerezni nem?

Pietro & Jenna

Még csak az a jó belépő, mai hatásos, ha csak úgy odamész a másikhoz és finoman megkocogtatod a vállát, abban nincs semmi érdekes, de tényleg semmi és azért vészesen nem sikerült ráhozni a frászt szerencsére, úgyhogy egy pillanat múlva már a mosolyom a válasz az övére. Bízom benne, hogy tényleg megtette, amit kértem és egyáltalán nem zavar, ha közben bele hallgatott a számaimba. Egyébként is az a cél, hogy híres legyek, akkor meg nem kell csak a négy falnak énekelni, hanem hallgassa csak aki akarja, meg amúgy is ígértem neki, hogy énekelek, így ez már részben meg is volt, ha nem is szó szerint személyesen neki sikerült, de majd még arra is sort kerítünk, mert én betartom a szavamat, főleg, ha már ő is így tett.
Cseppet sem jövök zavarba, amikor látványosan végig még, sőt még körbe is fordulok. Nem azt mondom, hogy ki tettem magamért, de azért alapból adok a külsőmre. Mint már említettem sztárnak készülök, akkor pedig elvárás, hogy ne a legszakadtabb ruhámban jelenjek meg, maximum akkor, ha szándékosan olyan a cucc és jól áll, bár nekem azért sok minden jól áll szerencsére.
- Kösz! Gondoltam, ha már utcabál, akkor kerítek egy szoknyát legalább. - na azért nem mondhatom, hogy kifejezetten nagy báli külsőm lett ettől, mert laza ruháról van szó, meg hozzá ott a bakancs is, de hát én így érzem jól magam. Egyébként is feltűnő jelenség vagyok a tetoválásokkal, akkor már illik ehhez passzoló ruhában megjelenni és nem valami szolid, azaz unalmassal előállni. - Te sem panaszkodhatsz, az ezüst még mindig a te színed. - szélesen elmosolyodom, főleg amikor a kazikról is szó esik. Talán már nem lepődik meg rajta, de gondolkodás nélkül ugrok a nyakába, na jó mondjuk, hogy ölelem meg és kap egy puszit is az arcára. Még mindig hálás vagyok és fel vagyok pörögve, ittam reggel óta vagy négy kávét, hogy ne aludjak el a múzeumlátogatás alatt, ami most meg is látszik rajtam. - Köszi, komolyan nagyon köszi! És belehallgattál? - kíváncsian pillantok rá, mert ha jól sejtem a válasz igen, az viszont érdekel, hogy mi a véleménye. Közben persze megindulok úgy célirányosan... semerre se. Előbb még dumáljunk kicsit, aztán majd kitaláljuk, hogy mivel foglaljuk el magunkat, mondjuk valami olyasmivel, ami neki sem unalmas és túlságosan lassú, mert bár most én is pörgök, de nem hiszem, hogy tartani tudnám vele a tempót, ha igazán ő is pörögni kezdene.

Pietro & Jenna

Múzeumok... istentelenül unalmas! De hát ha egyszer ez volt a lehetőség, hogy bekukkantsak az utcabálra, ha már megbeszéltük, hogy találkozunk. Bár egyelőre még tippem sincs, hogy pontosan hol, mert a részleteket nem tárgyaltuk meg. Mondjuk az ezüst hajat kiszúrni a tömegben nem nehéz, ő pedig határozottan könnyen tudja átnézni az egész parkot pár perc alatt, vagy inkább mondjam másodpercnek? Ennyire nem vagyok tisztában a képességével. Annyi tuti, hogy amikor én majd kiköptem a tüdőmet, hogy felszaladjak a kazikért ő leszaladt a városba és még csak meg se nagyon kottyant neki, ami azért nagyon durva. Mindegy is, a múzeumot sikerült nagy nehezen túlélni, bár komolyan majd be aludtam menet közben egyes pillanatokban, de az éltetett, hogy aztán este buli lesz és ezért tényleg megéri kitartani legalább egy kicsit, ami eddig szerencsére ment is. Ébren vagyok és be vagyok zsongva és érdekel, hogy sikerült-e jutnia valamire ezzel a kazetta becsempészéssel... meg egyébként is egy utcabál mindig csak jó lehet! Csomó ember, szórakozás, vattacukor és körhinta, nincs benne semmi, ami akár csak egy kicsit is hasonlít egy... múzeumra.
Hamar leszakadok a csapattól, szerencsére nem kell együtt maradni végig, úgyhogy jöhet a vadászat, vagy inkább a keresgélés. Egy idő után sikerül kiszúrni a tömegben sétálva az ismerős alakot, mármint hátulról ismerős. A haja, meg az egész szerelése elég feltűnő szerencsére. Én most sem fogtam vissza magam, nem rejtegetem a külsőmet, a ruhám nem takar túl sokat, de hát kit érdekel? Én így érzem jól magamat, más pedig nem izgat. Szóval a lényeg, hogy amikor sikerül az ismerős hátat kiszúrni a tömegben, akkor határozottan felé veszem az irányt és egy gyors mozdulattal - na nem olyan gyorssal, mint ami neki megy - fogom be szépen a szemét hátulról. - Küldetés teljesítve katona? - egy kicsit azért csak elváltoztatom a hangomat, na nem mintha ne lenne ettől még kb. ugyanannyira felismerhető, de mégis csak muszáj valamit a helyzet miatt. Bár kétlem, hogy olyan nagyon megijedne tőlem, meg hát amúgy is ki lenne az, aki csak úgy befogdossa hátulról a szemét? Mondjuk tuti, hogy nem tudok túl sokat várni a válasszal, mert hát na kíváncsi vagyok, hogy mire jutott, hogy vajon minden kazetta oda került-e, ahova kell és vajon lesz-e esélyem bármire is, netán belehallgatott-e egybe, vagy marad az, hogy énekelek majd neki, ahogy kérte. Az is megoldható természetesen, hiszen végül is megígértem.