New York határában

Tárgy: New York határában Kedd 7 Okt. - 16:19

First topic message reminder :

Saul & Rebeca

Nem... nem tudom, hogy miért történik ez az egész. Egyszerűen még soha nem volt rá példa, soha nem akart senki sem... Soha nem buktam még le. Azt se tudom, hogy az egész miért történik. Nem, nem sejtem, hogy a gyűrű miatt van, csak azzal vagyok tisztában, hogy nagy a baj, mert éppen hogy le tudtam lépni. Nem sokon múlt. A vádlim iszonyatosan hasogat, ahogy végre leparkolok az út széli telefonfülkénél. Éppen hogy le tudtam lépni a motelból, ahol az utóbbi napokban szálltam meg. Fogalmam sincs, hogyan találtak rám és azt se tudom, hogy egyáltalán kik voltak és végképp nem tudom mit akartak, mert fel sem merült semmi, amit eddig tettem. Nem mondták, hogy fel a kezekkel, meg hasonlók, amit a rendőrök mondanak, ellenben nem sokon múlt, hogy ne kapjak egy gyenge elektrosokkot. Szinte éreztem még, ahogy a hátamat súrolták a sokkolóból kitörő kis kapaszkodók, amik végül a falon koppantak, amin át én távoztam. Hát ezért parkolok mindig az épületek mögött a kocsimmal. Bár ez se jó, mert ha engem kerestek, ha tudják ki vagyok, akkor tudni fogják, hogy milyen kocsival járok. De most nincs erőm, hogy ezen is gondolkodjam. Túlságosan fáj... a golyó, ami még mindig a vádlimban lüktet. Nem tudtam, hogy jön, nem tudtam kikerülni. Úgy szaggatta át a húst, mint ahogy a kés siklik a puha vajba, csak épp ez sokkal jobban fáj.
Megremeg a vállam, talán a hideg ráz, de ezzel most nem foglalkozom különösebben, nem is lenne értelme. Annyi erőm van még, hogy tárcsázzak, azt a számot. Persze nem ő veszi fel, én pedig túlságosan ki vagyok ahhoz, hogy kekeckedjek és ne adjam meg a helyzetemet, legalábbis kb. mert mégis csak az út szélén vagyok, nem tudom azért pontosan meghatározni, mintha a városban adnék meg egy címet. A kagylót a helyére teszem... vagy is tenném, de az utolsó mozdulat már nem sikerül. Egy mázlim van, minden cuccomat a kocsiban szoktam tartani, mert bármikor menekülni kellhet bárhonnan és akkor nem lehet pakolászni. Erre még Bastien tanított és azóta se csinálom máshogy. A térdem viszont megadja magát, vagy inkább a vádlim, netán a lábaim úgy, ahogy vannak, de nem is számít ez különösebben, mert a többi már nem jut el hozzám. Elterülök az út menti porban, és végre nem fáj. Jön a jótékony ájulás. Érthető, nem vagyok ehhez hozzászokva. Volt már sérülésem, viszont még soha nem lőttek meg úgy, hogy bennem maradt a golyó és még soha nem veszítettem ennyi vért, aztán nem vezettem ki a városból ilyen hosszan. A szervezetem ennyit bírt, mintha csak épp hogy ki lett volna centizve, hogy még legalább telefonálni tudjak, mielőtt végleg kidőlök.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 10 Dec. - 15:28

Rebeca & Saul

- Na jó, így hirtelen nem tudok semmit, de biztos van valami, amiben jobb vagy nálam. – rántom meg a vállam. Egy valamiben jobb lehet, valami olyanban, amiben még én is elismerem. Nem az ő hibája ez, hanem az én erényem. Elég régóta rontom már a levegőt a Földön, így hát sokkal tanultabb is vagyok, mint ő, és tapasztaltabb is, és… nem akarom magamat ajnározni, de nem jut eszembe így hirtelen semmi, amiben úgy érzem, hogy jobb nálam. Biztos van ilyen, csak még nem ismerem őt annyira, hogy tudjak is róla, de mint szokás mondani, ami késik az nem múlik.
- Dehogy nézlek le, te félreértesz engem! Felőlem aztán lehet véleményed, csak akkor nem, ha meghalsz miatta.[%b] – ezért nem mehet el nélkülem, mert nem sokáig húzná, ha én nem vigyáznék rá, ennek ő is személyes tanúja lehetett, hiszen én mentettem meg, és ha most elmegy, akkor menthetem meg újra, de nem akarok megkockáztatni, hogy esetleg elkéssek legközelebb.
- Nem rég is öltem érted. – mosolygok rá néhány pillanatra. Na igen, a fickó, akinek elvágtam a torkát, őt is miatta öltem meg, nem miattam, nekem nem árthatott volna egy olyan kis senki, de Rebecának már sajnos igen. Miatta öltem meg, legközelebb akkor majd az udvarlóit húzom karóba. – Azért ez így nem egészen igaz. – már megint. Komolyan, miért nem érti meg, hogy nem szabad beskatulyáznia engem? Ez nem a nemtől függ, hanem az egyéniségtől. Én nem igazán bírom ki testiség nélkül, de ezek szerint ő… - De a szavaidból azt szűröm le, hogy…. mióta nem voltál férfival? – és ha most azt kapom válasznak, hogy a szerelme után, akinek most nem jut eszembe a neve, akkor…. nem nevetem ki, de… mégis, hogy lehet addig bírni? Bár kitudja, talán csak nem olyan rég halt meg a fickó, Rebeca emiatt csak nem fogadott cölibátust, nagy kár lenne. – Na majd evés után megláthatod. Még talán egy lantom is van valahol zenei aláfestésnek. – vigyorodom el. Mint mondtam, nagy szenvedélyem azon tárgyak gyűjtése, amik régiek, még ha nem is velem egyidősek, de idősebbek, mint egy átlagos ember. Emlékszem volt egy lantom régen, bár… nem tudom most hol van, de megkerestetem.
- Még nem, de kitudja mit hoz a sors? – a sors… na persze, ha hinnék benne, de nem hiszek, és minden egy kicsit is normális ember nagy ívből kerüli a sorsot, mert az csak megvezeti az embert, tönkreteszi, ábrándokkal és reményekkel táplálja, mint valami levágásra szánt disznót. Az élet így is elég nehéz, minek bonyolítsuk.
- Természetesen nem, de akármi van ott, annyira nem lehet rossz, hely, nem? Még senki nem jött vissza onnan panaszkodni. – rántom meg a vállam egy gyors mosollyal. Na igen, én ezt soha nem fogom megtapasztalni, az idő és a fegyverek nem fognak rajtam, én örökké fogok élni.
- Vigyáz mit mondasz, a végén még téged használlak majd golyófogónak. – mosolygok rá. Eltudom képzelni mennyire zavarja őt a stílusom, de nem fogok változni emiatt, majd megszokja, vagy meghal, bár ezt nem fogom hagyni, de nem vagyok Isten, senki sem az, ha Rebeca bolond, hát… ne lepődjön meg, ha már késő neki.
- Ez a dolog vicces része. Csak akkor ülnek össze, ha valami… nagy baj van. Szóval nagy bajt kell okoznunk. Még gondolkodom hány embert kell ehhez megölnünk, de összetereljük őket, aztán elmegyünk hozzájuk látogatóba és… a többit eltudod már képzelni szerintem. – mészárlás lesz ott, egyenként tépem ki a szívüket, amiért azt hiszik, hogy ellenem és a többi mutáns ellen törhetnek, bár… a többség annyira nem érdekel, inkább csak saját magam, plusz egy-két ember, vagyis mutáns.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 8 Dec. - 16:30

Saul & Rebeca

- Tudod ugye, hogy olyasmiket mondasz, amiktől nem fogom úgy érezni magam, mint aki tényleg egy kicsit is el van ismerve? - most komolyan? A divat és a bulizás? Ez a kettő az, ami szerint nekem megy, ebben lehetek csak jó semmi másban? Nem, nem fogom én erre azt mondani, hogy igen korrekt válasz és hogy igaza van, a fenét fogom. Ugyanott vagyunk, hogy simán lenéz csak azért, mert ő már olyan sokat megélt és ő az aki itt olyan hű de tapasztalt, szóval én ne is nagyon mondjak semmit, mert nekem úgy se lehet igazam semmiben sem. Akkor meg mégis... mi a fenének beszélgetünk? Csak tennem kéne, amit mond nem? Egy árva szó, vagy kérdés nélkül, mert úgyis ő az, aki tudja, én meg... csak tátsam a számat és figyeljek rá és bólogassak is lehetőség szerint.
- Mert lenézel. Ez nem esett le? Le nézel és így igazából véleményem sem lehet semmiben sem, a szüleim pont ugyanezt csinálták és azt hiszed, hogy te jobb vagy. - akkor se lehetett egy szavam sem, pedig igenis volt, amikor én tudtam jobban, de az idősebbek sokszor úgy vannak vele, hogy a koruk miatt csak nekik lehet igazuk és a gyerek véleménye kicsit sem számít. Hát... én ezzel nem fogok csak így kiegyezni.
- Azért lehet, hogy azt egy kicsit jobban értékelném, mint a folyamatos kioktatást. - na jó persze nem értékelném, ha a mosolyomért ölne meg bárkit is, vagy bármi miatt is ölne, de ennél a nagyképű dumánál talán még az is jobb lenne. - A testiség mindig is a férfiaknak volt fontosabb. - rántom meg a vállamat. Jó tudom, nem így van, de azért mégis csak valahol igaz. Egy nő simán kibírja hosszú ideig is, de egy pasi idővel már konkrétan bekattanáshoz kerül közel, ha nincs meg a kielégülés, ha más nem, hát saját maga által, de kell nekik, és ez tény. - A végén még komolyan kíváncsi leszek, hogy hogyan szavalsz verset. - oké, azért egy halvány mosoly megjelenik az arcomon. Végül is miért ne? Amúgy is az a célja, hogy mosolyogjak, legalább időnként el tudja érni, bár fel nem foghatom, hogy miért erőlködik ennyire. Nem kell feltétlenül jóban lennünk, vagy... csak én gondolom így? És igenis kortyolok a borból is még, csak azért is. Nem fog érdekelni, ha netán a kicsit túlzásba viszem. Ha amikor sérült voltam, akkor nem használta ki a helyzetet, akkor most se tenné igaz? Jó ég, a végén még azt kell mondanom, hogy talán bízom benne? De ezt ki nem mondanám hangosan, az is tuti. Talán ezért is hiszem el neki, hogy megvédene, ha erről lenne szó, de mint mondtam... nem kell mindent az orrára kötnöm.
- Szóval nem volt olyan, aki elég érdekes lett volna. - ez már nem is kérdés, inkább kijelentésnek szánom, hiszen ahogy látom ezt nem akarja majd részletesebben megindokolni nekem. Talán nem is kell. Nem az én dolgom, hogy miért akar, vagy nem akar kapcsolatot, vagy hogy ezzel az egész szerelem dologgal mi a helyzet részéről. Nem az én dolgom, talán én se leszek már soha igazán szerelmes, talán... nem is mernék, mert úgy érezném, hogy elárulom vele Bastiant. Az érzések furcsa dolgok és nagyon meg tudnák kavarni az ember fejét.
- De az nem ugyanaz, ha tényleg azt gondoljuk, hogy van túlvilág, akkor az, aki kijátssza a halált nem kerülne oda. Na persze nem gondoljuk hogy van, igaz? - mondjuk nem is tudom, hogy ő hogyan vélekedik erről, de aki örökké él az nem hiszem, hogy azt hiszi, hogy van bármi is a halál után, bár ő gondolom ezt soha nem is fogja megtapasztalni.
- Hát majd lehet hogy a következő alkalommal is megnézhetsz magadnak, amikor majd kapok egy golyót... miattad. - nem tudom, nálam ez alapvető, folyton visszavágok. Tudom, hogy néha talán nem kéne, de attól még idegesít az, hogy ennyire nagyképű és azt hiszi, hogy mindig csak neki lehet igaz. És mi van, ha... egyszer még sem? De legalább, amit főzött az finom, ez is valami. - Akkor elég csak egyszer csinálni? De hogy lesznek egy helyen? Lesz valami... gyűlés? - nem tudok erről az egészről túl sokat és őszintén szólva egy kicsit igenis bővebben is tájékoztathatna, hogy legalább pár részlettel tisztában legyek.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 6 Dec. - 17:29

Rebeca & Saul

- Nos…igen.- Akkor… divat?[/color][/b] – tippelgetek tovább. Nem azt mondom, hogy semmi divatérzékem nincs, de általában elegáns vagyok, öltönyben vagyok, másban nem igen láthat, szóval… lehetek divatos, de nem vagyok rugalmas, ő ellenben… nem is tudom annyira azért nem öltözik divatosan, de nem is baj, az egyszerű néha nagyszerű, és ez az ő esetében is érvényes.
- Na és? Mi van akkor, ha egy felelőtlen kamasz voltál? – nézek rá értetlenül, mert nem igen értem, hogy miért erőlteti ezt ennyire. Nem szóltam le, csak azt mondtam, hogy nem ugyanazon okokból léptünk le a szüleinktől, de csak azért,mert egy véresebb korszakba születtem, még nem volt rá több okom.
- Nos, nem hinném, hogy értékelnéd, ha a mosolyodért ölnék meg mást. – na igen, mert akkoriban az ember mindent megtett a nőért, megmentette, megvédte, gyilkolt érte. – És ez egy… testiségtől megszabadított dolog, tudod? Márpedig a testiség fontos, ebben egyetértünk igaz? – mert az, ez kétségtelen, nekem senki ne mondja, hogy képes lenne egy életen át szex nélkül meglenni. – De ha akarod, szavalhatok neked verset, emlékszem még néhányra. – oh, nem egyez én írtam azoknak a bolondoknak, vagy éppen hallgattam, ahogyan átlényegülve előadják és… szörnyű volt, először a nyáltenger, aztán megölnek valakit a nőért. Csak ezt elfelejtik megírni a történelemkönyvekben.
- Rendben, igyál csak, nem kötekedésnek szántam! – mosolyodom el, ahogy felemelem a kezeimet védekezően. Jesszus, a végén még képes lenne leharapni a fejemet ezért. Inkább szántam ugratásnak, mintsem leszólásnak, de már egyből a legrosszabbat feltételezi rólam, aminek nem örülök, mert mégis mivel érdemeltem én ki azt, hogy így gondoljon rám?
- Betartom a szavamat. – elmentem érte igaz? Mondtam, hogy hívjon csak, ha baj van, és segítek neki. Mit tettem? Segítettem. Azt nem ígértem meg neki, hogy nem fogom lebuktatni, így hát az nem számított hazugságnak, de ha mondok valamit, akkor azt be is tartom, különben hogy bíztak volna meg bennem régen?
- Messze te vagy eddig a legérdekesebb ember, akivel találkoztam. – mosolygok rá, és igen, tudom, nem válaszoltam a kérdésére, de nem akarok a szerelemről fecsegni most vele, mert más az elképzelésünk róla. Az én életemet megnehezítené, az övét megkönnyítené, tehát elég kicsi annak a valószínűsége, hogy egyet értünk benne majd valaha is.
- Egyszer régen ismertem egy embert, aki meghalt és újra meg újra feltámadt. kedves fickó volt. – amíg ki nem téptem a szívét a helyéről, mert meglopott. Mutánsok, nem csak én voltam az egyetlen akkoriban, és érdekes képessége volt. Feltámadt, erős mutáns volt, bár elég könnyedén öltem meg.
- Fura vagy, pont, hogy dicsértelek. – nem emlékszem arra, hogy lebutáztam volna, szerintem csak félreértett valamit, mert más mikor a szellemi képességéről és a koráról beszélek. – De tudod, soha nem mond, hogy soha. – ez egy örökéletű igazság, nem de? Én már párszor mondtam, és nem történt semmi, de a helyében én nem mondanám ezt ilyen biztosan. – Örülök, hogy ízlik. – bólintok mosolyogva a dicséretére. Na igen, ezt volt időm gyakorolni, az a jó az örök életben, hogy tökéletesen kitanulhatsz mindent, amit csak akarsz, és ezekkel a lehetőségekkel én élek is,mert ki ne akarna mindent tudni? – Plusz azokat akik védik őket. Az olyan… száz ember, de nem egyenként fognak meghalni. Merényleteket követünk el, mire észbe kapnak, ott sem vagyunk, és ők csak a vezetőjük kivéreztetett testét fogják megtalálni. – a bosszú akkor a legédesebb, ha melegen tálalják.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 6 Dec. - 14:42

Saul & Rebeca

- Nem pont erre gondoltam. - húzom el a számat. Jobban értek az éjszakai élethez, mert fiatalabb vagyok és több buliban voltam? Egyébként olyan sokban nem is voltunk Bastiennel, szóval igazából ugyan nagyon nem értek ehhez, amióta pedig ő sincs, főleg nem az efféle szórakozással töltöm az időm nagy részét, de hát... mindegy igaz? Eleve nem valami pozitív, hogy az az első, ami eszébe jut és esetleg jobban érthetek hozzá, hogy az éjszakai életet jobban ismerem. Erre azért nem lehetek büszke, ettől még persze minden másban ő az okosabb, csak azért, mert idősebb és ez csak megint egy olyan dolog, amivel igenis nem lopja be magát a szívembe olyan nagyon mélyen.
- Nem azt? Dehogynem! Most mondtad, a korod miatt mindent jobban tudsz, és persze az otthonról való lelépésednek is igazi mély oka volt, én meg csak egy felelőtlen lázadó kamasz voltam. Tök felesleges máshogy beállítanod azt, amit így gondolsz. - ne magyarázza már nekem most meg az ellenkezőjét, hiszen mindketten tudjuk, hogy így van. Mindketten pontosan tudjuk, hogy ez a helyzet, hogy maximum azért visszakozik, hogy kicsit szépítse a szavait, de én attól még nem fogom bevenni a dolgot. Tudom én, hogy milyen véleménnyel van rólam és hát akkor legyen... marhára hidegen hagy.
- Miért gondolod, hogy nem értékelném a lovagias romantikát? Próbáld ki. - ha nagyon jó kedvre akar deríteni, csak akkor sikerülhet, ha próbálkozik nem igaz? Egyébként is igenis kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lovagias romantikát ismer. Nem tudom elképzelni róla, hogy... tudom is én verseket szaval, vagy szerenádot ad a nem létező ablakom alatt. Az ilyesmi azért baromira nem passzol ahhoz a képhez, amikor átvágja a torkát előttem valakinek, vagy azt tervezgeti, hogyan tüntessen el a föld színéről egy egész szövetséget, vagy... mit.
- Most töltöttem másodszor és igenis elég jól bírom. - ittam már, nem fogok egy pohár bortól kidőlni, maximum még egy pohár és jobb kedvem lesz, az meg neki is jó nem? Eddig is azt akarta, hogy mosolyogjak és ne legyek olyan nagyon morcos, akkor meg most nem tudom, hogy mire fel jön nekem azzal, hogy túl sok bort iszom. A végén még kiderül, hogy sajnálja, pedig komolyan egész finomnak mondhatom, de persze... nekem aztán édes mindegy, ha nem akarja, akkor maximum nem iszom többet. Nehogy az legyen a vége, hogy felvedelem itt a borospincéjét.
- A szavadat adod rá, hogy megvédesz? Hát... jól van. - bólintok végül. Azért meglep azt hiszem. Végül is nincs oka rá és persze simán hazudhat. Ő maga mondta kilencszáz éves és baromi okos, akkor meg miért ne hazudhatna? Végül meglátjuk, hogy mi lesz, azért nekem is figyelni kell majd és igyekezni, hogy meg tudjam védeni magamat, ez azért nem kicsit fontos.
- Miért nem jól szűrtem le? - nem hiszem, hogy akarna szerelmes lenni, eléggé úgy beszélt az egészről, szóval ez jött le nekem belőle, hogy nincs rá szüksége. Bár nem tudom, hogy ezt így el lehet-e dönteni. Szerintem azért minden élethelyzetben ez azért ennyire nem egyszerű. Hiába mondja, hogy nem lesz szerelmes az emberrel igenis történhet olyasmi, amit eredetileg nem biztos, hogy akart, csak aztán mégis megtörtént.
- Nem láttam még szellemet és nem láttam példát arra sem, hogy valakinek több élete volt, én sem emlékszem, hogy nekem lett volna, szóval... nem. Ezek szerintem csak arra jók, hogy az emberek kevésbé féljenek a haláltól. - rántom meg a vállamat. Szóval hozhat virágot a síromhoz, akkor ez már nem fog különösebben érdekelni. Amúgy se hiszem, hogy hozna, mert gondolom a nagyon fontos életében vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Gondolom kilencszáz év alatt már baromi sok embert ismert és nem jár hetente a temetőbe egy kazal virággal.
- Azt lesheted... Tudod nem vagyunk éppenséggel egy korosztály és majdhogynem már le is butáztál párszor. - ez ne pont arra ösztönöz, hogy ledobáljam a ruháimat, vagy hogy éber állapotban neki hagyjam, hogy levegye rólam őket. Nem vagyunk mi olyan jó viszonyban, akkor sem, ha tényleg megvédene, hogy ne nyíjanak ki. Figyelek én a szavaira, de kell egy kis emésztési idő, addig elkezdek enni. - Hm... ez tényleg... mesés! - oké, egyszer én is lehetek elismerő vele, ez még nem olyan halálos dolog. - De akkor lényegében tíz ember kellene megölni? Tíz... fontos embert? - oké, azért ez kissé... hát nem is tudom, nagy falatnak tűnik nem?

Tárgy: Re: New York határában Pént. 5 Dec. - 9:40

Rebeca & Saul

- Nos…igen. – rántom meg a vállam mosolyogva. Én már csak ilyen arrogánsan állok mindenhez. – De azt mondjuk elismerem, hogy… jobban értesz az éjszakai élethez, mint én. Na? – így már jó? Végre ő is érezheti milyen az, ha valamit jobban tud, mint a másik. Én messze nem abban a korban születtem, mikor az emberek eszüket vesztve ittak és táncoltak nap, mint nap. Nem, én a háborúk és betegségek idején születtem, mikor az ember sportot űzött a gyilkolásból, így hát ezen nagyon is értek. Természetesen nem vetem meg a fényűző partikat, de nem is érthetek hozzá olyan jól, mint ennek a századnak gyermekei, mint Rebeca.
- Nem ezt akartam mondani. Csak azt, hogy nem ugyanazon okokból mentünk el otthonról. – ő unatkozott, én pedig nem tudtam tovább nézni azt, ahogyan honfitársaimat lemészárolják. Nem ugyanazok az okok. Ő egy békésebb világba született, mint én, nagy szerencséje van, amiért nem kellett még embert ölnie, bár… azért annyira mégsem. Sokan mondják, hogy a gyilkolás tönkreteszi az embert, de mint minden máshoz, ehhez is hozzálehet szokni. Én az első áldozatom után elhánytam magam a csatatéren, aztán szép lassan hozzászoktam a vérhez és az egymáshoz ütődő pengék hangjához, és már nem zavart. A harc és a halál az élethez tartoznak, természetesebbek, mint hinnénk.
- Ez csak arra szolgált, hogy végre mosolyogni is lássalak. Tudok én ennél jobbat bár… szerintem nem értékelnéd a lovagias romantikát. – na igen, nem szereti a halált, ezt már mondta, és akkoriban gyakorta megöltünk valakit egy nő szívéért. Én nem, akkor már régóta éltem és tudtam, hogy ez nem ér semmit sem, így hát nem tettem, de láttam, hallottam róla és mindig is mulatatott a dolog. Hiába a világ legdrágább kincsei, a legértékesebb a férfinak még mindig a női szív, ez már csak így megy míg világ a világ.
- Remélem jól bírod az alkoholt, mert ha így folytatod akkor hamarosan a harmadik üvegnél fogsz tartani. – mosolygok rá, de ezzel már inkább csak a vérét szívom. Egyszerűen nem értem mire ez a nagy flegmaság a részéről, de ő sem próbál engem megérteni, így hát nem látom célszerűnek azt, hogy én megpróbáljam. Miért adjak valamit, ha nem kapok? Kereskedő vagyok és voltam, többek között persze, az önéletrajzomban sok csúnya dolog szerepelne, de ezeket nagyon okos módon nem írom bele, valószínűleg bolondokházába akarnának zárni, ha megosztanám velük életem történetét. Egy egyszerű ember számára felfoghatatlan az, amit mi mutánsok csinálunk. Örökké élünk, az időt manipuláljuk, olvasunk mások gondolataiban…. varázslat,ahogy ők mondanák.
- Akkor jó, mert semmi szükség rá! A szavamat adom, hogy megvédelek, rendben? – semmi szükségünk arra, hogy teljesen feleslegesen aggodalmaskodjon. Igen, veszélyes lesz, sok mutánst öltek már meg, de nem fog ő is közéjük tartozni, efelől biztosíthatom.
- Hát ezt szűrted le abból, amit mondtam? – nézek rá mosolyogva. Való igaz, nem akarok szerelmes lenni, felesleges időpocsékolás. Örökké élek, míg másnak véges az élete, miért érezzem a vesztesség kínzó fájdalmát, ha egyszer tudom, hogy úgyis rám talál? Akkor már inkább megkímélem magam ettől az érzéstől és élek úgy tovább, ahogy akarok. Eddig is ment, és továbbra is tökéletesen fog menni.
- Szóval nem hiszel a halál utáni életben, mi? –sokan vannak, akik igen. Egyesek a mennyországban hisznek, mások a szellemvilágban, megint mások szerint pedig halálod pillanatában egy új testben és lélekben születsz újjá. Nem tudhatom, én nem haltam meg soha, és nem is fogok meghalni soha, de szerintem ez egy baromság. Nincs másvilág. Van élet és halál. Van vég és kezdet. Van lét és enyészet. Az egyikben élsz, a másikban nincs semmi.
- Jobban örülnék, ha eszméletednél lennél legközelebb. – mosolygok rá szélesen. Na igen, számítottam erre a reakcióra, de sebaj, szórakoztató. – Van köztük szenátor, püspök, néhány katonai vezető, ügyészek, és egy-két álszent, magát celebnek nevező egyén. Nincsenek sokan, egy amolyan tanács az egész, tízen vannak. A régi szép időkben még a tapasztalat dominált, most már a pénz, így még könnyebb őket megölni. – a régi szép idők… visszasírom azokat. – Na, közben kész is az étel! Jó étvágyat! – mosolygok rá, amint elé tolok egy tányért, természetesen rajta már az étellel, én pedig kényelmesen leülök a vele szemközti székre és figyelem őt.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 4 Dec. - 14:38

Saul & Rebeca

- Fel sem merülhet benned az, hogy valaki... teljesen véletlenül valamit jobban tudhat, csak mert fiatalabb igaz? Mindenképpen ilyen baromi arrogáns módon kell bizonygatnod, hogy csak neked lehet igazad. - nem tudom, ez már komolyan kikívánkozott. Oké, ő az idősebb, oké, tényleg, hogy több mindent élt már meg, de... miért kell így állni a másikhoz? Semmiképp sem lehet semmiben sem igazam, komolyan? Nem azt mondom, hogy én vagyok a tökéletes ember, tudom, hogy sok hibám van, sok mindent gondolok rosszul, de akkor is... nem vagyok annyira hülye, mint ahogyan gondolja. Az ember néha egyszerűen csak táplálkozhat az érzéseiből is, a megérzésekből, mert itt vagyok nem? Nem vagyok oda érte, de felhívtam azt a számot és megúsztam és igenis ez nekem is köszönhető, nem csak neki, és ezt valahogy mintha nagyon elfelejtené, ami azért baromira kiborító tud lenni.
- Igen tudom és akkor te már eleve sokkal jobb is vagy nálam mindenben. - pillantok rá kissé igen már megint morcosabban, mert hát a fenébe is folyamatosan azzal jön, hogy mindenben neki lehet csak igaza, ami igenis nem fair. Fiatalabb vagyok sokkal, de nem kell állandóan valami hülye kis gyereknek beállítania, aki semmiről se tudhat semmit.
- Azért te is érdekesen tudsz bókolni, mondták már? - szökik fel kissé a szemöldököm, de végül legalább a morcosság eltűnik és egy halványabb mosolyt sikerül az arcomra varázsolni. Oké nem biztos, hogy azért annyira utálatos, mint amennyire utálatosnak kéne gondolnom, mondjuk, hogy azért az elviselhető szintig kezd eljutni, de azért az is tuti, hogy ettől még nem leszünk jó barátok. Amúgy is nem a legjobb bók az, hogy jól nézek ki és vonzó vagyok számára, miután már megszabadított a ruháimtól, még ha azért is, hogy kimosson a vérből.
- Hát akkor ne ragadj a múltban, teszek rá, komolyan. -rántom meg a vállamat és inkább a boromat kortyolgatom. Jó, hogy megkaptam az üveget, mert legalább után tudok tölteni. Kell ez, miután már ennyiszer sikerült kioktatnia, muszáj azért innom rá, mert a végén még sikerül teljesen elvennie a kedvemet. Na persze ezt is tudta, hogy bor jót fog tenni és majd jobban viselem a nehézségeket.
- Nem... aggodalmaskodom! - na jó, de, de hát ki ne tenné? Mégis csak eléggé kockázatos akcióra akar vinni. Azok a pasasok majdnem megöltek, nem sokon múlt és akkor ezek után ne legyek egy kicsit se aggodalmaskodó. Hát a fenébe is, naná, hogy az vagyok, hiszen nem akarok még meghalni. Oké volt időszakom, amikor úgy voltam vele, hogy talán egyszerűbb lenne menni Bastien után, amikor úgy éreztem, hogy jobb lett volna, ha én kapom azt a golyót, de... már nem gondolom így. Valami miatt én életben maradtam és akkor ez maradjon is így, és nem akarok valami kis akció miatt megmurdálni hirtelen. Nem mondom, hogy tökéletes az életem, de... elmegy.
- Nem akarsz szerelmes lenni? - nem nagyon gondolkodom a dolgom a dolgon. Ez lehet a válasz nem? Nem akar az lenni és elkerülte, hogy ne legyen újra rossz neki, hogy ne kelljen végignéznie azt, ahogy az, akit szeret meghal. Értem én ezt, de attól még ugyanazt gondolom, igenis fájdalmasan üres lehet így az élete, maximum ezt még magának sem vallja be. Nem létezik, hogy van olyan ember, aki önként vállalja a magányt, az nem normális dolog.
- Hozhatsz, nem érdekel, akkor már végképp nem fog. - rántom meg a vállam és nem veszem fel a gúnyt, meg ezeket a dolgokat. Nem izgat különösebben. Ő élni fog, én viszont nem, és nekem így a jó. Nem akarok én a végtelenségig egyedül lenni, nem élvezném. A következő szavaira persze először csak felszökik a szemöldököm.
- Azt már megtetted nem? Levetted a ruháimat, egyszer nem volt elég? - persze értem én, hogy mire gondol pontosan. Arra már nem is mondok semmit, hogy halaszthatjuk. Majd soha napján kispofám! - És sokan vannak ezek a vezetők? Egyáltalán mit tudsz róluk? - gondolom elég hasznos lenne, ha beavatna, ha már vele megyek, akkor nem ártana tudnom, hogy pontosan kik ellene is kell vonulni.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 2 Dec. - 18:32

Rebeca & Saul

-Te viszont láthatólag nem. – ember… még hozzá a végletekig egyszerű ember, ami nem rossz, sőt, jó, hiszen a legtöbben mindent túl akarnak bonyolítani, azt hiszik ettől többek lesznek és érdekesebbek, de nem, ez csak hazugság. Akkor érdekes valaki, legalábbis az én számomra, ha magát adja, nem vesződik azzal, hogy valami gyenge és hiú hazugságot a szemembe mondjon.
- Drágám… én pár évszázaddal előbb léptem azért le, mint te, akkor még máshogy álltak a dolgok. – én a harc miatt mentem, mert bajban volt a hazám és nem tudtam úgy dolgozni egy tanyán, hogy tudom: közben a honfitársaimat lemészárolják. Ő kalandért ment el, mert nem akart unalmas életet, én pedig azért mentem el, mert így éreztem helyesnek.
- Annyira azért nem. De jól nézel ki, van tehetséged, egy kicsit idegesítő vagy, de csak pont annyira, hogy hozzáadjon a vonzerődhöz, és nem vagy egy végletekig unalmas és sekélyes szőke cicababa. A legtöbb érv melletted szól. – nem lenne túl nehéz megölni, találni valakit a helyére kicsit már nehezebb lenne, de mint mondtam, nem feltétlen van szükségem a segítségére, egyszerűen csak így gyorsabban mennek a dolgok és kész, nekem pedig van időm, de neki nincs, megint csak vele foglalkozok és nem magammal. Több évtized bujkálástól óvom meg most őt.
- Csak volt. Én pedig nem ragadok a múltban. – butaság is lenne, hiszen örökké élek, miért akarnék egy pillanatra is azzal törődni, ami elmúlt, amin nem tudtam segíteni? Ő ezt nem értheti, hiszen nem végtelen az élete, megvannak számlálva a napjai, ellentétben az enyémekkel.
- Nem fogsz meghalni, rendben? Megígérem, ne aggodalmaskodj már folyton! – nem mondom, hogy elé fogok ugrani, mert nem vagyok akrobata, ha okosan harcol, ha tudja mikor és hol kell lennie, nem esik baja. Nekem nem ártanak az emberek primitív fegyverei. Ha belém lőnek ott lesz a seb, a vér is, de nem halok bele, meggyógyulok. Sok sérülésem volt már, és minden bizonnyal ha egyszer meghalok – ami soha nem fog bekövetkezni – ezek a sebek már ártanak majd nekem, hiszen ember leszek újra. Addig vagyok ilyen, amíg tartom magamat a szabályaimhoz, azok pedig elég egyszerűek. Táplálkozom, pont úgy, ahogyan Rebeca is megeszi azt, amire vágyik.
- Tudod van egy mondás… a lényege az, hogy a szerelem rád talál újra és újra. Szerinted ha kilencszáz év alatt nem lettem újra szerelmes, akkor mi lehet a gond? – minden bizonnyal azt mondja majd, hogy én vagyok a gond, és talán igaza is van, de a kérdésére nem akarom azt mondani, hogy nem, nem vágyom rá, mert nincs rá szükségem, mert nincs olyan ember, akivel eltudnám magamat képzelni. Megöregednek és meghalnak, nem akarok évtizedig egy aszott öregasszony mellett élni, csak mert szeretem.
- Majd gondolok rád száz év múlva. Mondd csak, akarod, hogy vigyek virágot a sírodra? – mosolygok rá. Bármit mond, nem fogom magamat rosszul érezni azért, mert nekem megadatott az, ami neki soha nem fog. Az örök élet, a korlátlan hatalom.
- Először azt terveztem, hogy majd ledobod a ruháid, de…. ezt halaszthatjuk is. Nem kell mindenkit megölni, ez egy csorda, vezetők nélkül szétszélednek. Azokkal kell végezni, akik összetartják őket. – nem csak az én érdekem ez, hanem a többi mutánsé is. Eggyel kevesebb szervezet lesz, ami holtan akarja őket.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 30 Nov. - 13:52

Saul & Rebeca

- Nekem aztán édes mindegy, te tudod. - rántom meg a vállamat. Nem az én dolgom beleszólni, hogy hogyan éli az életét és őszintén szóval nem is akarok ezen vitázni. Értelme sincs, mert ő amúgy is sokáig él, én pedig amúgy sem, akkor meg mégis mi a fenéről beszélünk nem igaz? Szóval éljen csak örökké és legyen örökké egyedül, én pedig csinálom úgy, ahogy nekem jó, csak akkor ő se próbálja nekem beadni, hogy csak neki lehet igaza, ha egyszer szerintem meg nincs.
- Mégis hogy kezeltél volna? Te is leléptél onnan, ahol éltél. - ő is más életet élt volna inkább, mint ami jutott neki nem? Mint ahogyan én is, szóval csak akkor tudott volna kezelni, ha nem kell unalmas életet élnem egy farmon, akkor viszont már nincs olyan nagy kihívás ebben szerintem, akárhogy is nézzük, mert magamtól is maradok, ha nem az jut, ami jutott.
- Ezt akkor sem fogom megérteni. Ha olyan hű, de nagy valaki vagy, simán találsz mást a kis ügyedhez, vagy nagyon macerás? - szóval nem, nem tudom, hogy miért akarja, hogy ne haljak meg. Oké, megmentett, de ha csak egy kicsit késik, akkor ez nem jön össze. El kéne fogadnom azt csak úgy, hogy miatta lőttek meg? El kéne fogadnom azt, hogy megölt valakit és ezek szerint még sokakat és most is valami halott nő ruhájában vagyok és úgy venni, mintha ez valami kis apróság és semmiség lenne? Nem tehetek róla, de nem megy, nem tudom ezt ilyen könnyedén kezelni. Számomra ez akárhogy is nézzük, akkor is csak egy kényszerhelyzet, amiben nincs más választásom, mint itt lenni és segíteni neki.
- Legalább jó tudni, hogy volt olyan, ami kedves volt számodra. - valaha, mert hát most már nem tudnám elképzelni, hogy van ilyesmi. Éli az életét úgy, ahogy épp kedve van és kész, de ennyi, semmi többről nincs itt szó. Irányít és manipulál és befolyásol másokat és csak játszik, mert ő nem sérülhet, ellenben mindenki más igen, ami őt persze nem érdekli. És e mellett lényegében még csak ártani sem lehet neki, szerintem ember nincs a talpán, aki ennek fényében ne tartana tőle.
- Oké, csak öngyilkos akcióra akarsz vinni, ahol te nem halhatsz meg... én viszont igen! - vagy majd elém ugrál, ha valaki megint le akarna lőni? Amúgy se tudom, hogyan működik ez nála egyáltalán. Ha valaki le akarja lőni, akkor túléli, vagy lepattan róla a golyó, vagy csak kilöki? Esetemben egyik sincs, maximum ha tudok róla, akkor átengedhetem magamon, de kb. ennyi.
- És te nem akartál sosem újra szerelmes lenni? Kicsit sem hiányzik érezni valamit? - mert most nem teszi igaz? Csak éli a maga nyugodt életét és kész, amiben irányít, amiben tesz, amit akar és ennyi, de nem érez és gondolom nem is nagyon merné megpróbálni, mert félő, hogy csak rossz vége lenne. Én igenis félnék a helyében attól, hogy mi lehet a vége ennek, hogy egyszerűen nem lesz-e végül teljesen üres belül, csak mert az élete nem szól igazán semmiről sem. A szavaira már csak bólintok és az asztalra félig felkönyökölve kortyolgatom a bort, csak a megjegyzése hallatán pillantok fel rá megint. - Jól van! Szuper egy életed lehet és lehetett eddig is és gondolom lesz még a következő több száz évben. - egy utolsó vállrántás még, de látszik, hogy egyet nem értek azzal, amit mondtam, csak akkor legyen így, legyen igaza.
- És mi a terv? Ha már rendesen tudok járni, akkor ketten kicsináljuk azokat, akik meg akartak ölni? - vagy elég csak a fejest megtalálni? Nem tudom, hogy pontosan mi a célja, vagy mit talált ki, de hát... azt hiszem majd kiderül ez is.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 28 Nov. - 18:54

Rebeca & Saul

- Nem, én soha nem akartam halandó lenni és meghalni. Inkább élnék. – rántom meg a vállam egyszerűen. Felőlem aztán mondhatja magának, hogy mennyire jó halandónak lenni, de pontosan tudom, hogy ez nincs így, hogy ez csak egy… hazugság, amit próbál magával is elhitetni. A halandóságban nincsen semmi jó, tele van negatívummal.
- Nem, azt hiszem, hogy én tudtalak volna kezelni. Nem menekültél volna. – mutáns vagyok, én is megértettem volna, de még ha nem is lettem volna az, akkor is biztos vagyok abban, hogy nem futott volna el előlem. Értek az emberekhez, tudom mit akarnak és mit gondolnak, olyanok, mint egy elavult rejtvény.
- Nem, felőlem aztán lehetsz ilyen, én csak azt akarom, hogy ne halj meg. – mert nélkülem elég könnyedén meghalna, ezt ne is próbálja tagadni. Meddig maradt nélkül sértetlen? Hamar telefonált, hamar mennem kellett érte, egyedül nem tud elmenekülni azok elől, akik a nyomában vannak. Én vagyok a legjobb esélye.
- Élsz. – rántom meg a vállam. Ez pedig nekem köszönhető, mert én mentem el érte, mert engem hívott és nem a rendőrséget, mert én mentem oda érte és nem más. Megmentettem őt, akármennyire is próbálja tagadni, ez így van, már bőven többet tettem ezzel érte, mint bárki más az eddigi élete során. Leszámítva a kis szerelmét.
- Lehet, de lehet, hogy nem. Azért harcoltam, amiben hittem, a hazámat védtem. – ezért kellett szenvednem, mert megvédtem azt, ami kedves volt a számomra. Az ember ilyen, büntet és bűnhődik egyszerre, a saját fajtársait gyilkolja le halomra…nincs bolondabb állat az embernél.
- Ha most szíven szúrnál egy késsel… nem sokat érne. Mindent elszívok az életükkel együtt. – az erejüket is, sokkal erősebb leszek fizikálisan, sokkal nehezebb megölni minél többet eszek. Na meglehetne ölni, akkor már nem élnék ilyen régóta, de nem így történtek a dolgok. Nagyon is élek, pedig… volt már részem pár igazán brutális dologban.
- Nem akarlak téged megölni. Nem gondolod, hogy már rég megtettem volna? – ennyi vesződséget nem érne meg, inkább akkor megölném itt és most, minthogy az őrületbe kergessen a stílusával. Azonban él és lélegzik, nem értem miért nem képes elhinni nekem, hogy nem megölni akarom.
- Lehetsz még szerelmes, pusztán csak úgy nem szerethetsz, mint először! Nem hallottál még az első szerelemről? Ami mindig véget ér, és aminek semmi köze a valósághoz? – olyan, mintha egy álomvilágban járnál mikor először vagy szerelmes. Semmi köze a realitáshoz, nincsen értelme, csak vágysz rá, aztán egy kritikus pillanatban megmutatkozik az, hogy mennyire is valóságos az élet. Az első szerelem mindig véget kell hogy érjen, ez egy íratlan szabály. – Menekültél, értem én. Érhető, és én is ezt tettem volna a helyedben. Vétek elpazarolni a képességed. – na meg az életed azzal, ohgy egy farmon rohadsz meg. Én is ezért menekültem a szüleimtől el. –Mindjárt készen van, már csak egyetlen dolgot szeretnék kérni tőled. Megtennéd, hogy nem szólod le mindig a hosszú és tartalmas életemet a gondolataidban? – nem vagyok gondolatolvasó, de pontosan tudom, hogy mi jár a fejében, nem valami nehéz kitalálni, hiszen ő is csak ember, akihez a kulcs adva van, hogy megfejtsem őt, ha akarom.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 25 Nov. - 11:18

Saul & Rebeca

- Miért lenne jó örökké egyedül élni? Pont az a varázsa ennek az életnek, hogy véget érhet. Te sosem akartál akár csak egy kicsit... szimpla halandó lenni? - neki mindig is jó volt így? Neki soha sem volt másra igénye? Valahogy nehéz ezt elképzelnem róla. Az embernek kell az, hogy érezze, hogy él, e nélkül az élet csak úgy elmegy mellettünk nem? Akkor élsz igazán, ha tényleg tudod, hogy bármikor vége lehet, ha tényleg tudod, hogy az élet nem tart örökké, hogy az időd igenis meg van szabva. Nem tudom, hogy ő hogy képes ezt így csinálni. Mindig van holnap újra és újra van holnap... nekem biztos, hogy nem menne ez a fajta élet, mert ezzel a rossz is a végtelenségig tart, soha semmi nem szűnik meg, soha nem lesz vége. Ha az ember boldog, akkor talán tényleg akar örökké élni, de ha nem... Én tuti, hogy nem akarnék.
- Azt hiszed, hogy te olyan sokat hoztál volna ki belőlem igaz? - nem tudom, miért hiszi annyival többnek magát. Nem tudott volna ő se mást kihozni belőlem, nem véletlenül szöktem meg otthonról, nem véletlenül léptem le szépen, mert nem tetszett az a fajta élet, amit kaptam, és ha más próbált volna keretek közé szorítani az se tetszett volna.
- És akkor, ha így tudod, hogy milyen vagyok miért várod, hogy korlátozzam magam? Mert azt várod nem? - és miért hiszi, hogy ő tudott volna változtatni rajtam? Esélye se lett volna, hiába hiszi, hogy igen és most sincs. Megpróbálhat befolyásolni, megpróbálhat "megnevelni", de jól látja, előbb döglöm bele, mert tudom, hogy mire képes, mint hogy csak úgy meghajoljak előtte. Ennek kb. nulla esélye van, de ha még nem fogta fel, akkor majd megérti. Talán csak nem számolok a következményekkel, talán csak nem érdekelnek az igazi veszélyek, azt hiszem teljesen mindegy, hogy melyikről van szó, az a lényeg, hogy én így élem az életemet mert így akarom és kész.
- Adj okot rá. - rántom meg a vállamat. Adjon okot rá, hogy kedveljem és akkor majd kedvelni fogom, ez ennyire egyszerű. Azzal még nem érte el a célt, hogy kinyírt előttem egy pasast, aki meglőtt... miatta. A sajtos csirke talán előre lépésnek számít, de mivel mindezt egy halott nő ruhájában kell elfogyasztanom... ez megint kissé nehezíti a megkedvelési folyamatot.
- És akkor most sajnáljalak? Lehet, hogy meg volt rá az okuk, nem? - engem miatta lőttek meg, de őt ki tudja, hogy miért vagdosták össze. Nem gondolom, hogy olyan állati rendes ember, aki rendesen viselkedik mindenkivel, sőt, szerintem kifejezetten rossz dolgokat tehetett eddigi életében, szóval talán simán megérdemelte azt, hogy ilyesmit tettek vele. Nem fogom sajnálni miatta, eszem ágában sincs természetesen. Egyébként is ő akar halhatatlan lenni, szóval gondolom élvezte ezt az életet, bár gondolom a fájdalmat nem, de túlélte és kész. - És azért fáj, ha valaki árt neked? Meg tudnak ölni? - mert ez még nem derült ki. elszívja már életerejét, de hogy ez pontosan mit is jelent, azt még nem igazán tudom.
- Szóval te vagy az erős, de gondolom akkor én is gyenge vagyok, akinek a kárán tovább élhetsz nem? - hát pont erről beszéltem eddig is, hogy bármikor feláldozna bárkit, ha éppen úgy hozza a sors, ha akkor élet tovább, ha mást félredob és mivel épp én leszek ott akkor, majd engem dobhat félre. Mindketten tisztában vagyunk ezzel, maximum eddig még nem mondta ki nyíltan. Nem fogok bízni olyan valakiben, aki miatt meglőttek, olyan valakiben, aki igenis bármikor úgy dönthet, hogy félredob, mert már épp nincs rám szüksége, mert elvégezte a dolgát.
- Te csak tudod! De nem arról volt szó, hogy már ugyanúgy nem leszek szerelmes soha sem? Te voltál újra? - erről magyarázott nem? Hogy valaha volt ő is szerelmes, bár ezt állati nehéz elképzelnem róla, de legyen így, mondjuk hogy talán igazat mond, akkor sem mondhatja ilyen biztosra, hogy én is leszek még, mert eddig úgy volt, hogy nem fogok úgy érezni már sosem. Én is így hiszem, Bastien helye mindig is megmarad a szívemben és innentől másnak már csak kisebb hely juthat, mint neki, nem? Ez a logikus. - A szüleim sose figyeltek oda igazán, még csak a képességemről se tudtak semmit... ne hidd, hogy annyira hiányoztam volna. És nem voltam dühös, csak szimplán nem akartam egy vidéki kis faluban megunni az életet. - többet akartam annál és végül is meg is kaptam, ez a lényeg. Sikerült elérni, hogy az életem több és jobb legyen, még ha egy rövid időre is. - Hogy áll a kaja? - túl sokat kérdez, mintha csak... mit tudom én, vajon mindenkit ennyire meg akar ismerni? Gondoom ettől lesz érdekes a kis élete, mert amúgy csak halálra unja magát, ha folyton egyedül van. Na erről van szó, nem jó az a hosszú élet semmire.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 22 Nov. - 23:49

Rebeca & Saul

- De ha tehetnéd, nem utasítanád vissza. – az emberek félnek a haláltól, mindent képesek lennének megtenni azért, hogy elkerüljék. A régi időkben egyesek higanyt ettek kenyér helyett, mert azt hitték a higany a kulcsa az örök életnek, holott ez egy ajándék, de nincs ingyen, ahogyan semmi más se. A világban mindennek van egy adott ára, és ezt meg kell fizetni. Én másokat ölök meg azért, hogy élhessek, ez az ára. Gyilkos vagyok, de ezzel már megtanultam együtt élni, az idő sokat könnyített rajta, a lelkiismeretem, pedig tiszta. Ha lenne, de nincsen, minek? Csak visszafog, semmi szükségem nincsen a kétségekre.
- Pedig biztos jobb apád lettem volna, mint aki felnevelt téged. – én tanítottam volna neki egy kis tisztelet, mert elképesztően pofátlan egy nő tud lenni, nem is tudom néha mit képzel magáról. Látta, hogy megöltem valakit, nem? Tudhatja, hogy nem okoz gondot, ha őt is meg kell ölnöm, elég könnyen együtt tudok élni a tetteimmel.
- Olyan vagy, mint egy ló. Vad, zabolátlan, és imádod a veszélyt, lemerem fogadni, hogy imádsz száguldozni. A pillanatnak élsz, utálod, ha beleszólnak az életedbe. Nincs lelkiismereted, és ha mégis, akkor könnyedén legyűröd. Nagy szájú vagy, nem félsz kimondani azt, amit gondolsz, kevés gátlásod van. Na és persze ami a legfontosabb neked: a szabadság. – van jobb dolgom is, mint kiselőadást tartani a jelleméből, úgyhogy ha végre sikerült felfognia azt, hogy akárcsak minden ember, ő is könnyen kiismerhető, akkor tovább is léphetnénk ezen az apró kis nézeteltérésen. Nem az ő hibája ez, csupán csak az én tehetségem, és korom előnye.
- Nem kötelező, de örülnék neki, ha kedvelnél. – mégis ki szereti azt, ha utálják? Elég sokan utáltak már az életem során, egyesek rám támadtak, hogy az életemet kioltsák, de csúnyán megjárták, azokban az időkben divat volt minél lassabban végezni az emberekkel. A régi szép idők… nagyon tudnak hiányozni.
- Meglőttek? Aranyom, nekem kardokkal hasogatták fel a húsomat és napokig a tűző napon hagytak, hogy ott aszalódjak meg! Nem haltál bele egy lövésbe, inkább szokj hozzá, veszélyes az élet. – minek ezen kiakadni? Ilyen hülyeségeken teljesen felesleges. Meglőtték, na és? Az én koromban csakis akkor lett belőled felnőtt, ha már volt valami sebhelyed, röhögtünk azokon, akiknek a bőre makulátlan volt. Meglőtték, de én megmentettem, úgyhogy ahelyett, hogy dühös lenne, inkább elkezdhetne azon gondolkodni, hogyan viszonozza azt a szívességet, hogy megmentettem az életét. Mert igen, tartozik nekem, akármennyire is nem akarja ezt belátni magának és nekem se, de szerintem mindketten tudjuk mi a helyzet.
- Hallottál már Darwin-ról? Egyszer mondott egy nagy igazságot, aminek a lényege az, hogy az erős tovább él, a gyenge kárán. – én vagyok az erős, és azok a gyengék, akiket eddigi életem során megöltem. Miért kéne nekem mások életével foglalkoznom, miért ér mások élete többet, vagy ugyanannyit, mint az én életem? rősebb és okosabb vagyok náluk, sokkal több lehetőség rejlik bennem, mint bennük, és ezeket én ki is aknázom, nem pedig hagyo ma feledésbe merülni, ahogyan az embernek szokása.
- Kérlek, kímélj meg ettől! Nem ért véget az életed, csak mert meghalt a szerelmed. Leszel te még szerelmes, és fogsz még élni igazán. Tudod az első szerelem a maga elsőségében az utolsó is. Mindig véget ér. – vagy így, vagy úgy, de soha nem tart örökké. Ezért első szerelem. – Honnan tudjam? Nem ismertem a szüleidet. De kölyök voltál mikor eljöttél. Ne sértődj meg, de egy dühös kölyök elégé… érdekes tudja látni a dolgokat. – egy makacs és dühös kölyök, naná, hogy nem gondol bele abba, hogy milyen lehet a szüleinek az, ha elvesztik a gyereküket. Akár szerették, akár nem.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 22 Nov. - 22:47

Saul & Rebeca

- Tisztában vagyok vele, nem mindenki halhatatlan, mint egyesek, de mondtam már, hogy nem is akarok az lenni. - rántom meg még a vállamat. Nem akarok én örökké élni, abban egyszerűen nincs semmi jó, nincs semmi igazán jó és kész. Talán kicsit tovább, ha van okom rá, de jelenleg az sincs, csak úgy hiába meg örökké... akkor sincs semmi értelme. Nekem jó így, az ember elfogadja az életét olyannak, amilyen és akkor nincs belőle gond nem? Nem kell állandóan minden áron többet akarni.
- Szerencsére nem vagyok a gyereked, nem is akarnék az lenni. - naná, hogy nem, mert tuti, hogy állandóan még ennél jobban is kioktatna, pedig már így is épp eléggé kioktat folyamatosan, mintha tényleg totál hülye lennék mindenhez, pedig nem vagyok az. Én... totál normálisan állok az életemhez, csak mintha neki igazából nem lenne még csak hajlandósága sem rá, hogy esetleg elfogadja más véleményét. Csak ő lehet az okosabb és aki mindent jobban tud azért, mert ő az idősebb és akárhogy is nézzük ez így... nem fair. Lehet olyasmi is, amit én tudok jobban, szimplán intuícióból pl.
- Hát akkor halljuk, milyen is vagyok pontosan? Akkor mondd meg te, akkor legyél te mindenben az okos, én meg csak... úgyis össze-vissza fecsegek igaz? - kérdőn pillantok rá a borom felett. Igen, akkor mondja el, hogy milyen is vagyok pontosan, ha már annyival jobban tudja nálam is, mert úgy fest, hogy még ebben is okosabb, még azt is jobban meg tudja mondani, hogy én milyen vagyok, hogy a bor ivászata majd jót tesz. Mintha amúgy az nem tenne jót mindenkinek, de mi lett volna, ha nem szeretem a bort? Vagy menthetetlen alkoholista vagyok, akit nem okos ötlet alkohollal kínálgatni?
- Nem kell, nem kötelező az, hogy kedveljelek. - rántom meg a vállam. Az ember az üzlettársait nem minden áron és mindenképpen kedveli nem? Akkor nem sem kötelező ezt tennem, ezt szépen elfogadhatja és kész. Nem bírom, mert van okom rá. Hiába segített nekem, akkor is miatta történt az egész ész kész.
- Nem siránkozom, de... meglőttek! - meglőttek és igenis ott is hagyhattam volna a fogamat. Ő miért gondolja, hogy az életem rendbe fog jönni? Főleg, ha azt nézem, hogy szerinte eddig is pocsék volt, mert nem éltem rendesen és nem voltak céljaim. Akkor igazából ez kamu, akkor ne mondja, hogy rendbe jön az életem, ha igazából eddig sem volt rendben, akkor mitől lenne mostantól jobb? Marad, ami volt és hiába, hogy nekem ez így elmegy, attól még... nem volt tökéletes. Az viszont legalább valami, hogy elmond magáról is dolgokat, mondhatni előre lépés, bár az nem valami megnyugtató, hogy csak úgy meg tud ölni másokat, hogy elveszi az életüket.
- És... gondolom nincs lelkiismeretfurdalásod mástól elvenni a jövőt igaz? - húzom el a számat, mert hát na, lássuk be, ki tudja, hogy kitől mit lopott így el. Szép életet, álmokat, vágyakat, amik már soha nem teljesülhetnek és ez így baromira nem fair a részéről. Ő miért lenne fontosabb mint mások? Az ő élete miért érne többet, mint másé?
- Igen, kivételes ember volt, vele éltem igazán. - és azóta, hogy ő nincs nem is élek igazán, de... ezzel nem tehetek semmit. Nem egyszerűen csak ez jutott. Nélküle nem ugyanaz és talán nem is lesz már soha, mondhatni... ez van. - Nem, minek? Szerinted a szüleim szívesen láttak volna? - elmentem és kész, kétlem, hogy annyira nagyon vártak rám. Talán még örültek is neki, hogy eltűntem az életükből végre.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 21 Nov. - 23:06

Rebeca & Saul

- Nem mondtam semmi ilyesmit. Csak emlékezettelek arra, hogy nincs olyan sok időd hátra. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Nem oktattam ki, csak megmondtam, hogy hetven évnél több aligha áll rendelkezésére, és még szerintem akkor ezzel sokat is mondtam, de a mutánsok valamiért szeretnek sokáig élni, és nem csak az olyanok, mint én, ismertem én száz éves mutánst is, igaz, már nem sok mindent csinált, de legalább lélegzett. Míg meg nem öltem, könyörületből.
- De szerencsére nem vagy a gyerekem, igaz? – nem az, és nem is lesz az soha, nem voltak gyerekeim, vagy ha igen, akkor nem ismertem őket és meghaltak már de azért általában odafigyelek arra, hogy sehol se hagyjak nyomot, egy-egy szép éjszaka belefér, de egy gyerek már nem, az csak nyűg, semmi kedvem hozzá, mégis kiakar átlagos és unalmas családapa lenni ezen a világon? Én nem, soha nem akartam az lenni, ezért választottam ezt az életformát, és sokkal jobban élvezem, mint azt bárki is hinné. Tudom, nehéz lehet elhinni, hogy nekem így jó, de tényleg így élvezem igazán az életem.
- Mert majdnem ezer éve élek már, volt dolgom emberekkel, kiismertem őket, ahogyan téged is kilehet. – ő ezt nem értheti. Én évszázadokig tanulmányoztam az ember, kitudom már ismerni, nem okoz gondot az, hogy tudjam, mit gondolnak, mit akarnak és mire vágynak. Ez van, könnyű kiismerni az ember, és persze, ők nem vallják be maguknak, de így van. Régebb óta élek, mint ő, el kéne hát fogadnia, hogy talán még jobban is ismerem őt, mint ő saját magát.
- Szóval hajbókolnom kéne? – nézek rá kérdően, de mosolyogva. Mit vár tőlem, mit tegyek, amivel a kedvére lehetek? Talán hajoljak meg, hívjam őt a bálba, táncoljak a szalagavatóján, ami soha nem volt neki? Ezt várná tőlem? Hogy kedves legyek vele és úgy kezeljem, mint valami levágásra szánt disznót? Ez lenne az, amire vágyik?
- Az életed rendbe fog jönni, ne siránkozz már mindenért folyamatosan! – rendben, az élete elégé kusza lett talán mostanság, de kifog majd ez is tisztulni, már mondtam, nem hagyom őt ott a bajban, amíg nem ellenem fog dolgozni, mert ha ellenem van és nem velem, akkor kénytelen vagyok őt kivonni a forgalomból, ezt gondolom még ő is megérti. A halál nem jó, ha téged ér, de meg kell tanulni együtt élni a gondolattal, hogy itt jár köztünk a halál, és bármelyikünkért eljöhet, nincs hatalmunk felette, ahogyan az élet felett sincsen, bár szeretik azt mondani, hogy ők a sorsuk kovácsai, de ez nem igaz.
- Nem, csak egy parasztfiú voltam, aki többet akart. Csak később jöttem rá mire vagyok képes. – akkor már férfi voltam, öltem embert, katonaként szolgáltam és ezért is hagytam ezt abba,mert sokkal többre voltam már akkor rendeltetve, mintsem hogy egyszerű katonaként éljem az életem, és fejezzem be, ha úgy adódik.
- Pontosan. A szemükbe nézek, megérintem őket. és elszívom tőlük, pár másodperc mindössze, gyors halál. – én mások élete árán élek, nem véletlen voltam kereskedő világéletemben. Én adtam mindazt, amire a történelemnek szüksége volt, mondhatni egy-két helyen én variáltam, csak én tudom mi az igazság.
- Szóval Bastien… ő lenne a te megmentőd, igaz? Biztos kivételes ember lehetett, ha ennyire jó véleménnyel vagy róla. – viszont még mindig nem tudom megérteni, hogy nem akar bosszút állni a gyilkoson. – És a tékozló leány nem tért haza soha?

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 20 Nov. - 11:46

Saul & Rebeca

- Tudod... csak nem kéne úgy viselkedned folyton, mint aki mindig mindent jobban tud. - rázom meg a fejem. Az állandó kioktatással nem vette még észre, hogy nem ér el semmit sem? Folyamatosan csak megmondja, hogy hogyan kéne máshogyan élnem, hogy miért csinálok rosszul kb. mindent és még az sem megfelelő, ahogyan rá reagálok. Ne mondja már nekem, hogy ez így jó és nem logikus, hogy nem veszem jó néven. - Tudod, ha a gyereked lennék, ha már annyival idősebb vagy, rohadtul ki nem állhatnálak, nem jó a nevelési taktikád. - nem vagyok az, tisztában vagyok vele. Nem az apám, senkim sem, de úgy próbál folyton kioktatni, mintha az lenne, pedig ez nem pont jó megoldás. A szüleim se értek el vele semmit, hogy rám akarták erőltetni az akaratukat, miért gondolja, hogy neki majd sikerülni fog? Nem igazán értem a dolgot, és szerintem ha megpróbálna csak egy picit értelmesebben - kevésbé fennhéjázva - hozzáállni másokhoz, egyből könnyebb dolga lenne.
- Már miért ismernél jobban, mint hinném? Mert olyan sokat tudsz és úgyis minden ember egyforma? - na pont erről beszéltem, a folyamatos fennhéjázás, ahogy folyamatosan azt mutatja, hogy ő itt a valaki és rajta kívül természetesen mindenki más buta és semmit sem tud. De a bor legalább jól jön, azzal még talán a stílusát is egy fokkal jobban el tudom viselni.
- Nem mondtam, hogy nem is akarom, de ezzel a módszerrel eléggé esélytelennek tűnik. - ahhoz meg kéne próbálnia kevésbé lekezelőnek lenni, ez a nagy és óriási helyzet. Jelen formájában nehezen szerezné meg a bizalmamat. Persze próbálkozhat, de... valahogy nehéz elképzelnem, hogy sikerülne.
- Na látod pont ez az! Még csak meg sem próbálod az én helyzetembe képzelni magad, hogy netán... féltem, hogy netán... rohadtul szétcseszted az életemet, erről beszélek! - csak azt hajtogatja, hogy ő mennyit tett értem, de arra nem gondol, hogy talán az ember nem arra vágyik, hogy pár óra leforgása alatt ennyi minden történjen vele és fenekestül felforduljon az egyébként már egészen jól berendezett kis élete. Nem fogok csak úgy hálálkodni neki, pont ezek miatt. Órák óta csak sodródom és még csak az sem biztos, hogy ebben a tempóban megérem a holnapot, vagy a következő hetet, hát hogy a fenébe lennék akkor olyan baromi laza, hogy mindent lenyeljek? Ezek után arra már csak a számat húzom el és inkább a bort kortyolgatom, hogy mesél nekem a csajról, akié a ruha volt. Ennyire azért... nem érdekelt.
- És amikor elmentél már tudtad, hogy nem vagy átlagos? - én már tudtam, azért mentem el. Talán nem tettem volna, ha nem így van, nem igazán tudom, de úgy, hogy tisztában voltam vele mire vagyok képes, nem igazán volt maradásom. - Úgy érted, hogy... elszívod tőlük és... azért élsz sokáig? - hevesebben rázom meg talán a fejemet, mint kéne, még a borból is kilöttyen egy kicsi. Dehogy akarom, hogy bemutatót tartson, főleg nem, hogy mit tudom én, rajtam. És akkor ezek után nem kéne morcosnak lennem és mindenre idegesen reagálnom? Az ember ilyen téren pont olyan, mint egy állat, ha ketrecben érzi magát, ha úgy érzi, hogy sarokba szorították akkor támad és én a rohadt életbe is, de baromira így érzem magam! Végül csak halkan sóhajtok egyet. Kénytelen vagyok igaz? Ha nem akarok én lenni a főfogás a hülye sajtos csirke után...
- Elég átlagos családban nőttem fel és felettébb utáltam, azért is akartam eljönni, főleg amikor kiderült a képességem. Tizenhárom voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ennyi volt, meguntam. A képességemnek hála nem volt nehéz eltűnni egy ismeretlen csomagtartójában. Gondoltam, hogy elmegyek vele a legközelebbi nagyvárosba, aztán ott majd kitalálom, hogy mi lesz. Ő volt.... Bastien. Elég hamar megtalált, de nem tette ki a szűrömet, úgyhogy vele maradtam. Ő is különleges volt és együtt sok minden elértünk. Az utolsó lépés már a bankrablás volt. Az egyikben... valami félresikerült és meglőtték. Egy rohadt biztonsági őr, azóta mászkálok egyedül. - végül csak megvonom a vállamat. Egészen jól elő tudtam adni a dolgot, de hát eltelt már lassacskán legalább két év, nem tegnap volt. Az első idők durvák voltak, de mára már azért elviselhetőbb lett. Hiányzik persze és az életem is üres lett így egyedül, de ez van, minek nyafogjak? Attól nem változik.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 18 Nov. - 21:19

Rebeca & Saul

- Érthető lenne, nem adok neked többet mint hetven év, szóval… használd ki. Vagy ne. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Felőlem aztán úgy él, ahogy csak akar, nem igazán érdekel az élet filozófiája, van köztünk jó pár év kor különbség, nem úgy látjuk a világot, mint a másik. Én sokkal régebb óta élek benne ő pedig… most kezdett el élni csak nem rég.
- Nem azt mondtam, hogy udvari bolondként tartalak, hanem azt, hogy szórakoztató vagy. Miért akarsz folyton ilyen rosszindulatúnak beállítani? – végül is, igaza van, nem vagyok egy földre szállt angyal, de kicsit erős túlzásnak érzem azt, ahogyan ő próbál folyamatosan rossz emberként beállítani.
- Jobban ismerlek, mint hinnéd, a bor pedig mindig jó ötlet, ez aranyszabály! – még az olyan vénségeknél is, mint én. A bort régen is előszeretettel ittuk, talán túlságosan nagy előszeretettel is, de mit számít ez most már? Akkoriban a bor halált is okozhatott, manapság ilyen nincs, gyógyítanak majdnem mindent.
- Gondolom te nem akarod, hogy sikerüljön elérnem. – nem éppen a kedvencei közé tartozom, amit nem igazán tudok megérteni, hiszen megmentettem őt, segítettem is neki, nem igazán tudom még mit kell tennem ahhoz, hogy ne ennyire ellenségesen viselkedjen velem, de talán ő alapból ilyen. Szeret másokat idegesíteni.
- Várjunk csak egy kicsit! Levetkőztettelek, mert nem akartam, hogy a saját véredben fetrengj, emlékeim szerint nem hagytalak elvérezni, és egy olyan embert öltem meg, aki neked akart ártani. Szívesen mindent! – nem igazán tudom, hogy ezt miért negatívumként hozza fel, nekem köszönheti az életét, pár száz évvel ezelőtt még tiszteltek volna ezért. – A ruhában pedig egy… barna, nem szőke lány lehetett, olyan harminc éves lehetett, de nem a ruhában öltem meg. Abbey… nem, Emma, igen, Emmának hívták. – legalábbis azt hiszem, nem emlékezhetek minden nőre és hullára, igaz? Kilencszáz év hosszú idő, sok nő és sok hulla, ez a dolgok rendje.
- Ebben hasonlítunk. Tudod, emlékszem még arra, hogy elmentem a szüleimtől, mert harcolni akartam és nem egy farmon felnőni. – na tessék, mégiscsak van bennünk valami közös igaz? Egyikünk sem akart egy unalmas és átlagos életet, így ő tolvaj lett, én pedig beálltam a seregbe, majd mikor megtudtam, hogy mire vagyok képes…sokkal nagyobb dolgokba fogtam bele, mint ő valaha is képzelheti. – Elveszem mások életét és meghosszabbítom vele a sajátomat. Tartsak bemutató? – szívesen idehívom én a bejárónőmet, úgyis rosszul végzi a dolgát, előbb-utóbb majd megölöm, de jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy rálennék szorulva az életére. A halállal és élettel kereskedem, jól is megy az üzlet. – Már megint kezded. Szerinted mégis hány hozzám hasonló emberrel találkoztam az eddigi életem során? Ha olyanokkal beszélgethetnék, mint jómagam, akkor te már nem élnél. Mesélj az életedről kérlek, és ne hagyd ki a szaftos részleteket, azok a legjobbak! – sok történetet hallottam már, sok könyvet olvastam és filmet láttam az emberi életről, és mindig is megdöbbentett , hogyan képesek ezt élvezni…furák.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 17 Nov. - 21:45

Saul & Rebeca

- Bókolni azt tudsz... És, ha nekem jó úgy, hogy nincs célom az életben és csak úgy élek? - akkor mi van? Nem mindenkinek kell olyan marhára elterveznie szerintem az életét. Igenis lehet olyan, hogy valaki csak úgy szeret élni a vakvilágba és nem túlbonyolítani a dolgokat. Egyébként is minek cél, ha úgy se éred el? Ha nincsenek nagy céljaid, akkor legalább nem fogsz csalódni. Ez is egy életfilozófia, bár gondolom neki tuti, hogy nem tetszene és mondjuk tény, hogy kilencszáz évig nem is lenne valami izgalmas, de az én szerinte rövid életem alatt simán megfelelő.
- Pedig nem vagyok bohóc, de jó tudni, hogy legalább érek valamit, és gondolom, ha már nem, akkor meg kampec, vagy akkor már mindegy neked mi? - nem vagyok én naiv, tudom, hogy megy ez. Most még lehet, hogy érdekes vagyok, netán szórakoztató, de ha már nem leszek az, vagy nem érek többet élve, akkor nem fog azzal foglalkozni, hogy bekapok-e egy kósza golyót, vagy sem. Szóval nem vált még mindig sokkal szimpatikusabbá. Továbbra is csak egy gyalog vagyok a sakktábláján, akit bármikor fel lehet áldozni, ha úgy hozza a rossz sors, főleg rám nézve rossz sors persze, mert neki aztán édes mindegy, akkor is.
- Úgy mondod, mintha olyan nagyon jól ismernél... de végül is a bor még talán jó ötlet is. -rántom meg a vállamat és el is várom, hogy az üveget is odaadja. Töltök én magamnak, nem arról van szó, de legalább nem kell spórolni és komolyan kezek lassan éhes lenni, értékelném, ha nem lenne olyan üres a hasam, mint amennyire üres most. Szóval eliszogatok, amíg főzöcskézget és esetleg megpróbál meggyőzni arról, hogy bízzam is benne. Nem könnyű ezt úgy, hogy halott nők ruhái vannak a házában... rossz a kezdés, és eleve mínusz pontról indul, mert átvert és meglőttek miatta, így azért ez határozottan nagy kihívás neki.
- Nincs ennek valami kulcsa, amit rá tudnék vágni. Vagy eléred... vagy nem. - rántom meg a vállamat. Kérdés, hogy egyáltalán akarja-e ugye. - Az rossz nyitás volt, hogy miattad meglőttek, majdnem elvéreztem, hogy levetkőztettél, előttem vágtad át egy fickó nyakát és... nem tudom, hogy milyen hulla volt előttem ebben a ruhában. Innen nehéz felállni. - naná, hogy az. Baromira nem indult jó lapokkal, szóval valami durva nyerő széria kell, hogy elérjen nálam valamit, vagy baromi kedvesnek kell lennie, és azért lássuk be, hogy ezekkel a disznó életmód dolgokkal aztán végképp nem ér el olyan nagy célt.
- Igen, nagyon is sikerült. Sokkal jobb volt út közben felnőni érdekesen, mint egy unalmas kis városban, ahol nem történik az ég világon semmi sem. - nem akartam az egész életemet egy poros kisvárosban eltölteni, nagyon nem. Nem viseltem volna el, muszáj volt eljönnöm, hiába a család, hiába az egész. Nem feküdt nekem az az élet. Az viszont meglep, hogy tényleg elkezd nekem beszélni az életéről. - Miből áll pontosan a képességed egyáltalán? - mert oké tudott elhitetni velem dolgokat, de csak ennyi, vagy vajon mást is tud? És akkor most nekem is be kéne számolni az egyszerű és rövid életemről neki? Az ennyire nem volt drámai és különleges, jóval egyszerűbb, de nekem sokkal inkább tetsző. - Szóval most akkor én is mondjam el? Vagy úgyse lehet érdekes az a röpke huszonöt év, a te többszázadhoz képest? - mert hát na, simán lehet, hogy baromira untatná a dolog. Nem vagyok én olyan érdekes és kalandos, nem buktattam meg mondjuk királyokat, de... nekem akkor is jó volt.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 15 Nov. - 21:47

Rebeca & Saul

- Nem, nem emiatt nem szól semmiről sem az életed. Hanem azért, mert nincsenek céljaid, csak élsz, egyik napról a másikra, mint valami levágásra szánt disznó. –nem éppen a legszebb példa, de kétségkívül egy nagyon jó példa. Nem kell hinnie a sorsban, ha nem akar, nekem aztán teljesen mindegy, hogy miben szándékozik hinni a rövid kis élete során, de nem árt, ha tudja, hogy az élet cél nélkül csupán csak létezés semmit több. Márpedig a lét nem egyenlő az élettel. Én sem élnék, ha nem lettek és volnának most is terveim. Kilencszáz év hosszú idő, tervek kellettek, okok, amivel alátudtam támasztani életemet.
- Szórakoztató tudsz lenni és még talán hasznosnak is bizonyulhatsz. Többet érsz élve, mint holtan. – legalábbis egyelőre, de ez könnyen megváltozhat ha kihúzza a gyufát, mert bár magas az ingerküszöböm, egy idő után én is robbanok, mint a bomba, és sok falu illetve város esett már áldozatul a haragomnak. Egyes faluk el is tűntek a föld színéről, a városok meggyengültek és megadták magukat… a dühöm nem éppen kellemes, de egyelőre ő még nincs a közelébe annak, hogy ebből ízelítőt is kaphasson. Majd megérti ezen dolgokat, ha látja mit is értek én gyilkolás alatt. Elveszem az életet és valami jobbra fordítom. A saját életemre.
- Esetleg kérsz egy kis bort? Hogy ellazulj, borzasztó tudsz lenni ilyenkor. – mosolyodom el, és meg sem várva a válaszát húzok elő egy boros üveget találomra a tartóból. – Nos… ez megteszi, jóval idősebb, mint te. – eresztek meg felé egy mosolyt, ahogyan könnyed mozdulattal ki is bontom majd előveszek egy poharat és töltök neki, aztán végül a pohárral együtt az üveget is odacsúsztatom neki. Kitudja mennyi alkohol kell neki, hogy feldolgozza a történteket. Komolyan, a mai ember olyan, mint valami kutya. Eteted, itatod és máris azt teszi, amit akarsz. Persze, vele nem ez a szándékom. Farkast kívánok nevelni, nem kutyát.
- Na és mivel lehet a te bizalmad kiérdemelni? – mert gondolom én, hogy semmivel sem, rém bizalmatlan egy ember, amit jól is tesz, a bizalom túlságosan is nagy luxus, hogy csak úgy osztogassuk, de már szerintem tettem érte annyit bőven, hogy egy kicsit jobban megbízzon bennem, de nem fogom én erőltetni a dolgot, előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz megbízni bennem, hiszen jelen pillanatban én vagyok az egyetlen, akire támaszkodhat, mindenki más a halálát akarja. Az ellenség nagyon okosan férkőzött be mindenhova, még a postáknál is dolgoznak embereik. Rebeca egyedül védtelen, én pedig egyedül lassú vagyok. Kellemeset a hasznossal.
- Értem…szóval kiakartad tombolni magadat, ugye? Na és sikerült, megérte? – pillantok rá érdeklődve, őszinte érdeklődéssel, majd mosoly kúszik az arcomra a szavait hallván. – Nos, ha ezt akarod… valahol Palesztina környékén születhettem még az első keresztes hadjárat előtt. Nem emlékszem igazán jól az első ötven évemre, a szüleim neve és arca sem ugrik be, de szegények voltak, ez biztos. Sok helyet megjártam, katona voltam életem első másfél évszázadában, majd rájöttem arra, hogy sokkal több mindent tehetek, ha… felhasználom a képességemet. Így hát amolyan zsoldosként kezdtem el működni. Királyokat buktattam meg és emeltem fel a porból, csatákat nyertem és befolyásoltam, embereket öltem és mentettem, egyeseket bemocskoltam, hogy ne emlékezzen rá az utókor, másokat pedig magasztaltam, pedig alávaló egy emberek voltak. Az életrajzom valóban egy hosszas olvasmány lenne drága Rebeca, de szívesen válaszolok kérdéseidre, hacsak nem érzem úgy, hogy nem adsz cserébe semmit értük.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 15 Nov. - 21:07

Saul & Rebeca

- Olyan remek véleménnyel vagy rólam... Már ott tartunk, hogy semmiről sem szól az életem csak azért, mert nem hiszek a sorszerűségben? - akkor sem fog meggyőzni róla, hogy azért találkoztam vele, vagy épp Bastiannel, mert az így volt megírva a nagy könyvben. Ez hülyeség, mert ha épp akkor nem ott vagyok, vagy mit tudom én, leöntöm magam kávéval félúton és kések, pont elkerüljük egymást... mindig van egy csomó tényező, ami beleszólhat a dolgokba. Nincs olyan, hogy a sors így akarta, a sors önmagában egy nem létező dolog, csak azok találták ki, akik nem tudják kezelni a kudarcaikat és így legalább van mire fogni. Ez pont ugyanolyan, mint a hit. Persze bárki nyugodtan tegye, nem az én dolgom, de attól még meg van róla a véleményem. Az én életemet ne irányítsa semmiféle felsőbb erő, hanem én!
- Hát akkor miért? Magyarázd el. Annyira megkedveltél, miután ki akartalak rabolni, hogy nem hagytál elvérezni? - nem arról volt szó, hogy a képességem az, ami kell neki? Ami jól jön a terveihez? És akkor most meg mégis arról van szó, hogy nem tesz nagy ívben arra, hogy élek, vagy halok? Nem tehetek róla, de nagyon nehéz elképzelnem róla azt, hogy tényleg olyan marhára aggódna értem, de oké, legyen így. Okkal nem hagyott elvérezni az út szélén és persze nem csak mázlim volt, hanem a sors akarta így, hogy ne nyiffanjak ki... bla-bla... nem tudom erről meggyőzni magam még mindig, bocs.
- Szóval nem volt elég a látvány és gondolom amúgy is baromi hálás lehetek, amiért nem tettél többet, amíg nem voltam magamnál és... még főzöl is nekem. Komolyan... a végén még megtisztelve érzem magamat és nem tudok ellenállni a kísértésnek! Hol szeretnéd asztal, vagy konyhapult? Netán a kanapé? No és a vacsi előtt vagy után? - naná, hogy csak szimplán gúnyolódom, de a fenébe is nem rég lőttek meg, nem rég véreztem el majdnem, oda az összes cuccom és amúgy is nem vagyok épp a legjobb hangulatomban. Minimum meginnék egy pohár bort, hogy elviseljem a tényt, hogy valami halott nő ruhájában flangálok éppen. Egyszerűen... nem tudom ezt a helyzetet egyelőre még olyan túlságosan lazán és könnyedén kezelni, amennyire ő szeretné, na de talán érthető. Nem őt lőtték meg és nem én vagyok egy kilencszáz éves női ruha gyűjtő gyilkos, szóval neki azért könnyű dolga van.
- Oké, megmentettél, az egy pont neked, de azért olyan jó véleménnyel nem vagyok rólad, azt ki kell érdemelni. - rántom meg a vállamat. És persze még feszegeti a határokat tovább, mert naná, hogy az is érdekli, hogy mi a helyzet a családommal, meg hogy mi történt velem és miért vagyok egyedül. Mintha... rá tartozna egyébként.
- Totál egyszerű és prózai oka van. A képességem aktiválódott és tuti, hogy a maradi szüleimnek ez nem tetszett volna, szóval... leléptem. Túl sok volt a kötöttség és nekem az a semmi vidéki élet nagyon nem jött be. Vagy többre vagy kíváncsi? Tartsak önéletrajzi kiselőadást? Ez csak úgy lenne fair, ha te is megtennéd, de gondolom erre az a válasz, hogy a tiéd túl hosszú lenne. - ezt kérte, mint infot igaz? Végül is amit akart, azt nagyjából megkapta, de akkor sem fair, hogy én mesélek, ő meg csak sütöget, mint valami kis szolid konyhatündér, aki egyébként nem rég egy mozdulattal vágta el a szemem láttára valakinek a nyakát. Bocsánat, hogy nem vagyok vele annyira laza, mégis csak... riasztónak is mondhatnám a pasast.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 14 Nov. - 23:54

Rebeca & Saul

- Miért ragaszkodsz ennyire ehhez? Amúgy sem szól semmiről sem az életed. – nem értem mire ez a nagy szabadságszeretet mikor az élete nem is szól semmiről. A bosszúról kéne ábrándoznia, arról, ahogyan a beleit vágja ki a szerelme gyilkosának, ehelyett inkább itt van velem, és az életről beszélgetünk, fura módon ő úgy vélekedik róla, mintha már régóta élne, de hozzám képest ő csak egy csecsemő, akinek fogalma sincsen arról miről is beszél. A sors… ott van, jelen van mindenütt, néha átírja az életünk, de nem értem mire fel ez a nagy szabadságérzete, mikor nem tudja semmire sem használni. Vissza él azzal, amit kapott.
- Akkor hagytalak volna meghalni, nem gondolod? – nézek rá kérdőn. Ha tökmindegy lenne, akkor hagytam volna elvérezni annál a telefonfülkénél, de nem, én odamentem és segítettem neki, nem értem hát akkor hogy miért ilyen ellenségs, ha egyszer nekem köszönheti az életét. Inkább örülnie kéne, megköszöni nekem, ahelyett, hogy folyamatosan csak kritikákat fogalmazna meg velem szemben. Ez nekem és neki se jó, de főleg neki nem, hiszen előbb-utóbb elszakad a cérna, és még csak nem is láttam mire vagyok képes. Talán illene bemutatót tartanom és megértené, hogy miért is vagyok én gyilkos. A gyilkos nem jó kifejezés rám igazándiból, hiszen én csak elveszem mások életét, nem kioltom.
- Mindig is nagyratörő voltam. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Tisztában vagyok azzal, hogy jóképű férfi vagyok, a legtöbb nőt könnyűszerrel megkapom, nem kell a pénzemet felhasználni, elég néhány kedves bók, egy-egy szép mosoly, a megfelelő kiállás, és már nyert ügyem is van. Ez a jó ebben a korban. Régebben ez nem így ment, ott meg kellett magadat türtőztetni, mert egy-egy titokban hálás is vezetett már háborúhoz. Akkoriban az ember bár buta volt, de legalább harcoltak, a mostaniak pedig elmésebbek, de meggyengültek, képtelenek már harcolni azért, amiben hisznek. Kihalt belőlük a bátorság.
- Nekik nem főztem. – rántok egyet a vállaimon. Szóval érezze magát különlegesnek, a legtöbb nő még idáig sem húzta, neki eddig az a nagy szerencséje, hogy szórakoztatónak találom, illetve hát az sem elhanyagolhat, hogy igazán szép nő. Mint minden férfi, én is szeretek az ilyen nőkkel kivételezni, soha nem értettem miért mondják azt, hogy a belső a fontos, mikor ez egy nyilvánvaló hazugság. Mindenkinek a külső kell, csak az akarja megismerni a belsődet, aki már kiszeretett a látványok okozta élvezetekből. És úgy gondolom ő nagyon sok újdonságot okozhat még nekem, de ez egyelőre nem ide tartozik, remélhetőleg még.
- Néha úgy érzem, hogy rossz véleménnyel vagy rólam. – sóhajtok fel egyet mosolyogva. Na igen, meglehet érteni, de… de csak részben, hiszen mégiscsak megmentettem az életét, és tiszteletteljesen bántam vele, erre mit kapok cserébe? Leszólást és kioktatást egy huszonöt éves lánytól. Ő oktat ki engem. Igazán nevetséges egy dolog meg kell valljam.
- Vad vagy, szabad szájú és túlságosan is nemtörődöm típus, hogy szülök közt nőj fel. Szóval megkérdezem még egyszer. Mi vitt arra, hogy otthagyd őket? – talán nem adták meg neki a kért szabadságot? Esetleg annak a férfinak a keze volt a dologban, mert elcsavarta a fejét? Oly sok ötlet, és közülük csak egy lehet jó.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 12 Nov. - 11:57

Saul & Rebeca

- Akkor sem hiszek ebben az egész sors mizériában, mert akkor teljesen mindegy, hogy mit teszünk minden meg van határozva előre, mintha... nem én döntenék a saját sorsomról. - rántom meg a vállamat. Nem fogok egyetérteni vele, akkor sem, mert ez túlságosan leegyszerűsítene csak mindent. Az életünket mi határozzuk meg, azon múlik, hogy mi fog történni, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk érte és nem azon, hogy valami sors szerű izé, valami felsőbb hatalom, hogyan irányítja. Én a saját életemet élem és nem azt teszem, amit kell, hogy azt az utat járjam, ami a sors szerint nekem lett szánva. Nem hiszek ebben és nem is fogok, hiába próbálna meggyőzni róla. Én döntöttem úgy, hogy pont arra a kiállításra megyek el és én szúrtam ki őt, hogy lenyúljam a tárcáját, nem a sors vezette a kezemet.
- Bocs, hogy... én nem élek örökké, simán lelőhetnek, ha rosszul jön ki a lépés. Bár gondolom neked ez tök mindegy. - nem hiszem, hogy olyan nagyon aggódna értem, hiszen eddig se tette. Megúsztam, mert mázlim volt, de ennyi, nem azért, mert ő így akarta, vagy ne adj isten a sors döntött róla. Azért vagyok még életben, mert eljutottam egy telefonfülkéig, és mert rohadt mázlim volt, hogy az a golyó csak a vádlimba fúródott és nem mondjuk a hátamba, rosszabb esetben a tarkóba, akkor aztán tuti, hogy semeddig se jutottam volna el. Szóval ez a veszélyesebbek vagyunk duma annyira nem hat meg.
- Azt sejtettem, de már megkaptad a látványt, ne akarj túl sokat. - szúrós pillantással meredek csak rá, mielőtt tényleg elhúznék felfelé ruhát keresni magamnak. Na persze, majd be tudom lőni, hogy melyik ruhában halt meg valaki, vagy ki ruha nélkül. Amúgy is... bele se nagyon akarok gondolni abba, hogy micsoda perverz állat az, aki ruha nélkül ölt meg másokat, mert... na szóval értitek, az általában főként akkor lehetséges, ha a másikkal éppen... Vagy csak betért valaki hozzá, mert nem volt máshol fürdenie? Azt azért nem igazán hiszem. Mindegy, választok magamnak valamit és kész, és próbálok a fenti tényekkel nem nagyon foglalkozni.
- Oh, remek! Akkor most aléljak el, hogy főzöl nekem, vagy mi? Miután felvázoltad, hogy mindenféle nőket nyírsz ki időnként... azért ez eléggé illúzióromboló info volt. - nem tudom annyira értékelni ezek után, hogy főz nekem. Jah, marha rendes és oda meg vissza vagyok, meg hogy van saját kertésze, meg bejárónője. Remek lehet, de nem fogok itt hálálkodni neki e miatt, ott még mindig nem tartunk. Amúgy is számíthatott rá, hogy vissza fogok vágni valamit, legalább elmondhatja magáról, hogy kezd kiismerni, nem mintha olyan bonyolult lélek lennék.
- Akkor mázlim van, hogy te nem vagy olyan goromba. - na nem mintha annyira érdekelne, hogy mitől megy el az életkedve. Aztán csak felkönyökölök az asztalra és onnan nézem, ahogy ügyködik, amíg el nem hangzik az a kérdés. Oké, sok mindenre számítottam, de erre a kérdésre nem. Mi a fenéért fontos, hogy miért szöktem el a szüleimtől? Egyáltalán honnan tudja? - Miért gondolod, hogy elszöktem? Talán csak meghaltak, vagy... nem is voltak soha. - nem, nem adok neki egyből választ. Dolgozzon meg érte egy kicsit, amúgy is legalább nem unatkozik, amíg főz, én csak jót teszek vele.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 11 Nov. - 16:26

Rebeca & Saul

- Miért is ne? Te egy pillanatra sem érezted úgy, hogy okkal találkoztál a nagy szerelmeddel? Nem azt mondom, hogy van isten, hidd el, nincs, sok szent embert megöltem már, egyiken se segített az istene. – viszont talán valami még nagyobb erő van. Talán, de amíg nem látok erre semmi bizonyítékot, addig nem fogok hinni benne, de miért is ne játszatnék el a gondolatával ennek? Biztos vagyok benne, hogy nem csak véletlen találkának érezte azt, mikor először összefutott a szerelmével, kinek halálát gyáva és ostoba módon még csak meg sem bosszulta. Borzasztó, mi lett az emberiséggel? Ennyire kihalt volna belőlük a harcos?
- Mi veszélyesebb vagyunk és amúgy is, ők a vadak, mi a vadászok. Miért nekünk kéne félni? – a legnagyobb hibája az ellenségünknek az, hogy ember. És ezáltal öntelt és ostoba, nincsenek olyan tapasztalt embereik, mint én, akik akár évszázadokat is áldoznának az elkapásomra, mindig jönnek újak, akik felelőtlenek és modortalanok, úgyhogy nem igazán érzem tőlük veszélyben magam, de ez könnyen megváltozhat idővel, és én szeretném minél előbb letudni ezt a kis problémát. Rebeca pedig segíteni fog benne, akár tetszik neki, akár nem. Majd ha ez véget ért, akkor mehet a saját dolgára és élheti tovább a rövid kis életét, nem fogok beleszólni.
- Néhányukat nem a ruhában öltem meg, szóval használd a kis női megérzésed és keress magadnak egy normális ruhát, ami jó rád, hacsak nem akarsz meztelenül parádézni itt, az ellen sincs kifogásom. – na, itt már tényleg elfordulok és hagyom, hogy menjen a ruhákhoz, mert komolyan kiakaszt ezzel. Miért kell ilyennek lennie? A vért kimostam a ruhákból, egyik másik ruha már több éves, a legrégebbi talán tíz, folyamatosan szelektálok és ami nem kell, vagy ami régi, azt kidobom, mert mégis ki akarná manapság felvenni egy hercegnő esküvői ruháját? Na igen, nem tudom mikor várok vendéget, ahogyan azt sem, hogy lesz-e rajta ruha, vagy sem.
- Hallottam egy olyan sztereotípiát, hogy a nők szeretik, ha egy férfi főz nekik, de azért közel jártál a megoldáshoz. – a hangom persze gúnyosan cseng, még mindig nem értem, hogyan képes ezen kattogni, mikor már ezt megbeszéltük. – A bejáró nő pedig kell, egy ekkora házat majd szerinted én fogok takarítani? Vagy a kertet majd én gondozom? Ezer jobb dolgom van, mint tulipánokat szagolgatni. – vannak embereim, elég sokan, cselédek meg a többi, mert kellenek,mert semmi kedvem úgy élni, mint valami átlag embernek, aki saját maga gondozza a kis kertecskéjét. Azért van kertem, mert jól néz ki, nem azért, mert szeretem gondozni. De ha itt tartunk, akkor elárulom, hogy tengerparti villám is van, na az már valami, oda még szeretek is elmenni.
- Egy nálam gorombább embernek az életkedve is elment volna az arcodtól. – csak viccelek persze,és már epekedve várom a kis visszaszúrását, mert biztosan jönni fog, igaz? Az ilyenek ő nem hagyja csak úgy szó nélkül, ezt már megtanultam. – Persze, mondtam én egy szóval is, hogy csak eszközként foglak használni? – ugye, hogy nem. Azt mondtam, hogy szükségem van rá, de nem fegyverként és egy sima kis eldobható eszközként akarom kezelni. Ő is ember, én is ember vagyok, csak egy kicsit… világlátottabb. – De persze nem ingyen segítek. De ne gondolj semmiféle perverz dologra, nem azt akarom kérni tőled.– mielőtt még esetleg félreértene bármit is. Nem mondom, hogy ellenemre lenne, de… én nem szeretem az ilyet, ha már együtt vagy a másikkal, azt akard is. – Egy választ akarok, egy végtelenül egyszerű kérdésre. Miért szöktél el a szüleidtől? – nem néztem utána, de elégé nyilvánvaló, hogy így tett. Zabolátlan és pofátlan, nem tanult jó modort, de elégé szabad és vad, hogy mindezt ellensúlyozni tudja és inkább vonzóvá tegye magát ezzel, mintsem idegesítővé. Szóval, csak egy válaszába kerül a kívánsága.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 10 Nov. - 15:45

Saul & Rebeca

- Komolyan hiszel a sorsszerűségben? Hülyeség... semmi sem volt megírva, csak pont így történt. - nem hiszek a sorsban, kicsit sem. Nem azért történnek a dolgok, mert valami felsőbb hatalom így karja. Ha így lenne, akkor az a felsőbb hatalom egy szemét dög, mert elvette tőlem azt, akit szerettem. Akkor már inkább maradjunk annál, hogy nincs ilyen akárki sehol sem. Teljesen véletlenül botlottam pont belé és nyúltam le a tárcáját. Le is léphettem volna utána, az én döntésem volt, hogy nem tettem, nem befolyásolt benne semmi sem és kész... ennyi. Mindenesetre esetleg egy kicsit befoghatom a számat és nem kötök bele minden szavába. Mondjuk csak minden másodikba, így megfelel nem? Azért ne várja el tőlem, hogy tökéletes legyek és innentől semmire se mondjak semmit. Az nem én vagyok, ahhoz mást kell keresnie magának, ha betanítható pincsi kutyára vágyik. Nekem meg vannak a saját döntéseim, és nem fog tudni irányítani, maximum erővel, de annak meg mi értelme? Ha kínoz, akkor nem tudom használni a képességemet, neki pedig pont az kellene.
- Jah... gondolom, hogy milyen jó lesz mindenféle veszélyes akárkikre vadászni. - már annyira várom! Na nem, a fenéket. Nem szívesen vagyok itt és főleg nem szívesen közösködöm vele, mert még csak az sem biztos, hogy élve megúszom ezt a kis kalandot, amibe sikerült belecsöppennem. Azt se tudom, hogy kik ezek a fickók, de az tuti, hogy veszélyesek, ezt sikerült tapasztalnom. Tényleg nem sokon múlt, hogy nem hagytam ott a fogam,szóval igenis jogos továbbra is az, hogy morcos vagyok rá e miatt. Kockáztassa a saját életét, de ő az enyémmel szórakozott és ezt nem veszem jó néven. Ezek után máskor is megteheti nem? Feláldozható bábu vagyok a kis sakktábláján, hadd ne örüljek ennek annyira.
- Oh, remek! Akkor már egyből nem arra kell gondolnom, hogy valakit megöltél benne, így mindjárt más, tiszták! - na persze, hogy gúnytól csöpög a hangom. Így próbálom valamelyest palástolni azt, hogy rohadtul megijeszt a tény, hogy ki a franccal van dolgom. Az a helyzet, hogy nem sokat tudok róla, és az, hogy a házában van egy kazal ruha, ami mindenféle halott nőkhöz tartozik és a tetejében ahogy az kiderül a nagy részük egészen jól passzol rám... Azért azt hiszem ez okot ad az aggodalomra, mert simán lehet, hogy csak valami brutális vadállatról van szó, aki ezt az egész kapjuk el a rossz fiúk dolgot kitalálta. Vagy túl sok krimit olvastam?
- Szóval van szakácsod is... meg gondolom kertészt, meg bejárónő, meg minden, de tudsz főzni, mert... néha halálra unod magad ezzel a baromi hosszú élettel. - foglalom össze, mintha csak rátapintottam volna a lényegre, de csak van ebben igazság nem? Gazdag, de tud főzni, mert gondolom igenis van, amikor unja magát és nem tud mit kezdeni azzal a tömérdek szabadidejével. - Nem vágtam savanyú képet. - na jó, de tény, hogy savanyú képet vágtam, de hát érthető, minden cuccom ott volt, kivéve, ami rajtam volt, de az meg csurom vér lett, szóval... - Szerinted visszaszerezhetjük őket? - talán most először valami cseppnyi reménysugár azért feldereng. Szóval nem csak az a lényeg, hogy elkapjuk a rossz fiúkat, hanem talán... a dolgaimat is visszakaphatom?

Tárgy: Re: New York határában Vas. 9 Nov. - 0:40

Rebeca & Saul

- Szóval akkor szerinted mi csak véletlen találkoztunk? Mi van, ha így volt megírva? – teszem fel a kérdést neki széles mosollyal. Oh igen, látszik rajta, még a vak is látná, hogy a legkevésbé sem hisz a sorsban, ami nem baj, szerintem is nagy hülyeség, de a legtöbb ember beveszi, éppen ezért ezzel altatom őket, de akkor Rebecának nem mondom majd. Sok tekintetben más, mint az átlag, és megint sok tekintetből pedig pont ugyanolyan. Fura egy nő, de nem baj, ez tetszik nekem, végre egy olyan ember, aki nem valami buta és képmutató hőssé akar válni ebben a tragikus és gonosz világban.
- Azt tudnám értékelni. – villantok meg felé egy mosolyt. Elég rossz véleménnyel van rólam, amit nem igazán értek, mert én rendes voltam vele, még az életét is megmentettem, attól az apróságtól, hogy majdnem megölték az én kis trükköm miatt, most eltekinthetünk, nem ez a fontos. Sokat tettem érte, ő mégis úgy viselkedik, mint valami durcás tini, ami érthető, huszonöt éves, elég fiatal még, és ha tininek nem is megy már el, de attól még maradhattak abból az időből idegesítő jellemvonásai. Például a folyamatos visszaszólás, ami egy pontig vicces, de azon a ponton túl már inkább veszélyes rá nézve, de majd igyekszem őt nem megölni.
- Már most tudom, hogy mi ketten nagyon jól fogunk szórakozni! – igen ,tudomásában vagyok annak, hogy mennyire idegesítő lehet neki ez a helyzet, hiszen függ tőlem, de sajnos ilyen az élet, el kell fogadni azt, amit ad, ő pedig most egy ilyen helyzetbe kerül. Vagy engem választ, vagy elmegy és megpróbál egyedül életben maradni, de az előző esetből okulva talán már tudja, hogy nem sok esélye van. Ezek profik, de én még profibb vagyok, és ez az ő nagy szerencséje. Ketten együtt pedig könnyedén fogjuk legyőzni őket, és aztán élheti is tovább a vidám kis életét.
- Most mi van? Kimostam azokat a ruhákat, ne legyél már ennyire finnyás! – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ezt az egész helyzetet, mert nagyon is. Szórakoztató látvány látni a meglepett arcát, és számítottam is erre, még csak nem is tudja, hogy mi vagyok pontosan. Tudja, hogy régóta élek és képes vagyok eljátszani a fejével, de a legfontosabbat nem tudja rólam, és ez várhat is még egy picit. Én kereskedő vagyok, a halállal kereskedem. Elveszem mások életét, hogy nekem több legyen mert én sokkal több dologra tudom felhasználni. Nem beszélve arról, hogy minél több van, annál erősebb vagyok, majd kicsattanok most is az erőtől.
- Sajtos sült csirkét, egy régi jó barátom kínált egyszer vele, és annyira ízlett, hogy rögtön fel is vettem őt a szakácsomnak , de most éppen szabadságon van, valahol a Bahamákon süteti a hasát, szóval most én vagyok a szakács. – finom étel, ölni is tudnék érte, ha őrült lennék, de nem vagyok az, teljesen ép az elmém, bár egyesek úgy gondolnák, hogy az évszázadok bélyeget nyomtak rám. Nem igaz, csak bölcsebb lettem, erősebb és okosabb, most már az ellenség előtt vagyok két mérfölddel, ha kell. Kiismertem az embereket, és feléjük kerekedtem. Több vagyok, mint ők, sokkal több.
- Ne vágj már ilyen savanyú képet! Ha megmondod mit kell keresni, akkor visszaszerezhetjük a cuccaidat…

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 8 Nov. - 20:22

Saul & Rebeca

- Oh, szóval akkor már a sorsszerűségben is hiszünk, vagy mi? - vagy más okra gondol, hogy ő tett róla? Azt nehéz lenne elhinnem, hiszen nem volt ott, akkor meg mégis hogyan tehetett volna róla, hogy túléljem, no meg az a lövés oda csapódjon be, ahogy kell és ne mondjuk a hátamba, mert azzal aztán tuti, hogy nem jutottam volna el egy telefonfülkéig sem, sőt jó eséllyel még a házból sem keveredek ki. A sorsban meg baromira nem hiszek, szóval igazából egyiket sem venné be, más magyarázat meg mi lehet arra, hogy nem véletlenről beszélünk? Tehát... véletlen volt, ennyi.
- Oh, hát majd oda figyelek, hogy jobb legyen neked. - vetem oda enyhén felhúzott szemöldökkel. Na jah, fogjam vissza magam, mert akkor jön a fenyegetőzés arról, hogy majd jól végem lesz, minta botnak mi? Amúgy is megmondta már, hogy végem lenne, ha kitenném a lábam a házából, vagy ha éppenséggel rossz kedve van, én pedig sajnos nem vagyok az a típus, aki egy kis fenyegetés miatt visszafogja magát, főleg ha állandóan felmegy benne a pumpa, mert ilyen hülye dumákat kell végighallgatnia, hogy mennyire nem mázlija volt, hanem valami sorsszerűség miatt járt olyan marha jól. Hát nem veszem én ezt be, mázlim volt, hogy élek.
- Hát pont ez az! Semmi kedvem függni... bárkitől is, főleg nem tőled! - ne hogy már olyan könnyen megbízzak valakiben, aki igazából folyton csak fenyegetőzik. Nincs választásom, nélküle annyi lenne nekem és ezt persze jó sokszor hangsúlyozza, hogy tisztában legyek a ténnyel, esélyem sincs életben maradni, amíg ő létezik. Ha kihúzom nála a gyufát, akkor gondolom elég szépen el tudna tenni láb alól, és ha nem maradok vele, vagy teszem azt, amit akarok, akkor is végem. Marha jó kilátások és sajnos az én dacos jellemem, nem nagyon bírja elviselni az efféle korlátokat. Átmegyek a falakon, nem bírom azt, ha be vagyok zárva és kontroll alatt tart valaki. Ezért szöktem el otthonról is és most ő pont ezt teszi. Függnöm kell tőle, mert nincs más lehetőségem és ez finoman szólva is kiborító tud lenni, nagyon-nagyon! Megköszönni meg aztán főleg nem fogom neki, hogy ilyen helyzetbe sodort, és aztán megmentett belőle. Ha nem történik az egész, akkor nem is kéne megmentenie belőle, ennyire egyszerű.
Na azért a ruhákat érintő válaszra tényleg lefagyok kicsit. Jó-jó van amikor valaki fenyegetőzik, de egészen más, amikor egy fokkal már ez kézzelfoghatóbbnak tűnik, és az, hogy halott nők ruhái vannak odafent, nagyon is kézzelfoghatónak tűnik. De már nem válaszolok rá, azt hiszem ez most mindkettőnknek jobb lesz, csak pár pillanatig elkerekedett szemmel bámulok rá, csak aztán indulok el felöltözni. Mondhatom... nem a légszívderítőbb dolog olyan ruhákat nézegetni, akiknek a tulajdonosai jó eséllyel elásva hevernek a kertben... vagy tudom is én, hogy mi történt velük. Ezek után lemenni a konyhába nem épp a legjobb ötletnek tűnik, de gondolom, ha le akarnék lépni, akkor se nagyon tudnék eltűnni előle, szóval ha meg akart volna ölni, már megtette volna... remélem.
- Nincs gondom a csirkével, mit csinálsz pontosan? - dobom le magam a székre, egészen lazán ahhoz képest, ami amúgy a fejemben jár. De azt hiszem kár lenne túlaggódnom magam a fenti okból kifolyólag. Ha nem akarná, hogy éljek, már nem élnék. - Volt... ami fontos volt, mindegy. - francokat aggódnék ruhákért, nem érdekelnek az ilyesmik, azokat bármikor lehet pótolni, de volt pár képem, ami fontos lett volna és... pár apróság, de minden bizonnyal azoknak már így is úgyis annyi.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 7 Nov. - 23:30

Rebeca & Saul

- Nincsenek véletlenek kedves Rebeca. Oka van annak, hogy túlélted, és remélhetőleg nem az volt az ok, hogy én magam öljelek meg. – villantok meg felé egy kedves mosolyt. Igazán idegesítő lenne a tudat, hogy megöltem miután én mentettem meg, de az élet néha szeret velünk gonosz tréfákat űzni. Természetesen nem kívánom egyelőre a halálát, de esetleg csúnyán megütheti a bokáját, ha úgy döntök, hogy elegem lesz belőle, és megmutatom majd neki, miért is élek ilyen régóta. Amíg van ember a földön, addig én örökre élek, fura, mert össze van kötve az életem az emberekkel, de mindig születnek újak , és szerencsére nem kell naponta táplálkoznom, elég fél éven, évente is, természetesen jóval többször teszem, mert így az erőm is nagyobb.
- Lehet, nem ártana meg tanulnod kontrollálni, mert idegesítő. – minek köntörfalazni? Idegesítő és kész, miért kell mindenbe belekötnie? Fura, az ember nagyon pofátlan lett az évszázadok során, egy király nem merte megengedni magának azt a stílust velem szemben, amit ő csinál, és azért él még ,mert ez a kor ilyen, az emberek elfelejtették mi az a tisztelet és becsület, én pedig nem fogom őket terelgetni, mint valami pásztor, szívük joga, hogy úgy rontsák el az életüket, ahogyan csak akarják.
- Nem, nem félek. – csóválom meg a fejemet vidáman. – Nem hiszem, hogy megakarsz halni. Nélküled is menne ez, csak sokkal tovább tartana. Én túl tudom ezt élni egyedül is, te azonban nem. Szükséged van rám, bármilyen nehéz is bevallani ezt magadnak. – én már évszázadok óta élek ezzel együtt, azzal, hogy üldöznek, ő pár napig se bírta, mégis mit hisz, hogy csak úgy átverhet? Ugyan már…ennél jóval komplikáltabb ez, nem fog átverni, mert megkeresem és megölöm, de nem azonnal, szenvedni fog, a kis szerelme elvesztése semmi lesz ahhoz a fájdalomhoz képest, amit majd okozok neki. A szeme láttára fogom feldarabolni a testét, ügyelve, hogy ne vérezzen el és láthassa a végeredményt.
- Nem kell megköszönöd. – rántom meg a vállamat egy hevenyészett mosoly kíséretében. Az ember régen engem mondhatni istenként tisztelt. Én voltam az ördög, a sátán, a gonosz, aki ellen küzdöttek. Mindennel próbálkoztak, démonűzőket küldtek rám, én pedig darabonként küldtem őket vissza, miután az utolsó csepp erejüktől is megfosztottam őket. Az ördög létezik, én vagyok az, és voltak követőim, bár nem törődtem velük, azt hitték, hogy holmi áldozással majd kedvesebb leszek velük, de végül ők is meghaltak. Nem kell nekem se szekta, se ördögűző, az ember az én szememben táplálék, ahogy az övékében az állat.
- Mert szép darabok, és nem akarom, hogy a nők holtestével együtt rohadjon el. – mondom mintha teljesen magától értetődő lenne a dolog. Sok nő fordult meg itt is, és máshol is, ahol voltam, pár ruhát elraktam biztos, ami biztos alapon, és végül is most bizonyította az élet, hogy jól döntöttem, mert szükség van azokra a ruhákra igaz? Van köztük egyszerű, gyönyörű, a lényeg a, hogy biztos talál olyat,ami tetszik neki és illik is rá, a hozzá hasonló testalkatú nőket szeretem, sokukkal is voltam már együtt.
- Remélem szereted a csirkét! – mondom neki mosolyogva, mikor meglátom őt. Nem vagyok nagy szakács, vagyis de, csak szerény vagyok, de ezt neki nem kell tudnia. A kérdésére csak mosolyogva pillantok fel. – Alighanem mindent lefoglaltak. A fehérneműdtől a tusfürdődön át a hajkefédig. Volt talán valami fontos a cuccaid között? – ha valami emléktárgy volt ott,akkor még megértem a dolgot, de ha csak ruhák voltak, akkor minek az aggodalom?

Tárgy: Re: New York határában

» New York
» Diana & Alistair - New York
» New York fényei
» Warren & Yetta - New York felé félúton
» New York-i bújócska