Bryce & Claire

Nem látok a fejébe, de látom, hogy nem érti, úgy érzi, hogy neki nem ilyen irányba kell mennie, neki mást szánt a sors. Ilyen képességgel nehezen lehet jót cselekedni, de aki akar az megtalálja a megoldást, mert nem a képességeink vagy annak hiánya tesz minket jó emberré, hanem az, hogyan használjuk őket. Érzem a sötét kisugárzást, az érzelmei sötétek eltekintve a néhány pozitív gondolattól, ami néha előtör.
- Minden tragédia más, ahogy nincs kér egyforma ember sem. De a rossz dolgok azért történnek, hogy értékeljük a jót is.
Figyelem, ahogy lesüti a szemét, majd a sütivel kezd el babrálni. Újabb sötét érzelem "felhő' tőr elő belőle.
- Hogyan lettem X-men? Jó kérdés. Én is, mint diák kerültem a suliba, de mindig is kerestem a kalandot és ezt fedezte fel a prof és amikor nagykorúvá váltam akkor bevett a csapatba.
Ennyi a történet, már mélyen hallgatok, hogy még mindig diákként is számon vagyok tartva, bár órára nem nagyon járok.

Érdekes gondolatokat vetett fel a férfi, de ez számomra nem volt megoldás. Nem tudok az egész életemre úgy gondolni, mint egy új lehetőség. Megpróbálhatnám, kitűzhetném célul, hogy X-Men vagy tanár legyek, esetleg valahogy másképp segítsem a mutánsokat az elfogadás irányában, de nem áll hozzám közel ez a világ. Eleinte azt hittem, hogy igen, de rá kellett jönnöm, hogy az én teljes potenciálom másban teljesedik ki. De hogy miben, arra még mindig keresem a választ, elkeseredve.
- Köszönöm a tanácsot, de nekem másféle a tragédiám. Gyakorlatilag az egész életem. - hajtottam le a fejem, szemezve a süteménnyel. Megfogtam a villát, hogy vágjak egy kis szeletet belőle. Átgondolva, hogy mit mondtam, ennyire egyáltalán nem akartam megnyílni egy ismeretlennek.
- Áh - sóhajtottam - bocsi, nem akartam eljátszani a nebántsvirágot. Biztos neked is megvan a magad története, amivel foglalkozz.
- És hogyan lettél X-men? Már ha van kedved erről beszélni - próbáltam elterelni a témát egy kevésbé önsajnáltatóbb felé.

Az érintés pillanata előtti másodpercben egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán fejben megráztam magam és megérintettem a felém nyúló kezet, ami egyben a legnagyobb félelmem viszont látását is jelentette. Nem félek semmitől, inkább egy trauma, az ami nálam szóba jöhet, de már azon is túlléptem. Miután elengedtem a lány kezét láttam rajta, hogy valamit nem ért. Ugyan én nem csodálkoztam a dolgon, hogy nem volt hatása a dolognak, bár láttam a korábbi eseményt a fiúval.
- Gondolj úgy egy tragédiára, mint egy lehetőségre. Lehetőségre, hogy élsz. Nézzük meg az én tragédiámat. Testvéremen kívül, aki szintén mutáns, az egész családom élve benn égett a saját hátunkban. Én akkor nem voltam ott, mert elszöktem. Ha ott vagyok, akkor már nem élnék, de az élet mást tartogatott nekem és most itt vagyok és élek. Ezt az életem során tanultam meg, pedig éppen csak 22 leszek. Ha azt teszem, amit az emberek elvártak volna tőlem egy ilyen esemény után, akkor nem lennék már komplett, valószínű, hogy egy bolondok házában lennék elzárva. Ez a titok.
Mondom el azt, amit én magam hiszek és amiért nem őrjített meg a családom elvesztése, bár a szigeten eléggé rátámadtam szegény lányra. ~Hogy is hívták? Carrie- Ann Bell.~

Mint ahogy ez szokásos, halvány képeket én is láttam Bryce múltjából, de valahogy a félelemérzet elmaradt. Ennyire gyengén hatna rá a legnagyobb félelme? Igaz, le voltam kissé gyengülve, mert azelőtt a srácot nagyon megleckéztettem. Egy égő házat láttam, már amit ki tudtam venni, mást nem nagyon. Biztosan nagyon régen történt az eset. De azóta nem történt vele semmi? Ilyenek lennének az X-menek? Bátor, határozott, de kissé érzéketlennek találtam, és megijesztett, hogy a képességem alig működött, ennél sokkal nagyobb hatást kellett volna kiváltania. Elengedtem a kezét, és kissé zavartan az elém tett édességet szugeráltam.
- Ne haragudj, lehet, hogy személyes kérdés lesz így hirtelen ezek után, de hogy lehet feldolgozni az élet tragédiáit? - bizakodva vártam válaszára. Nekem sosem sikerült megértenem azt, hogy miért ilyennek születtem, akármi történt. Hiábavaló volt minden próbálkozásom. kissé hátrahajoltam a székben, és nekifektettem támlájának a hátam. Az ölembe raktam a kezem és tördelni kezdtem az ujjaimat a furcsa élmény után. Csak azon járt az eszem, hogy ez mégis hogy a fenében történhetett?

Pontosan ismerem a félelmeimet és visszatérő rossz emlékeimet, feldolgoztam és lezártam. Nem én tehetek a dologról, hiszen a képességemet egy mutáns gén alakította olyanná, amilyenné, de tudom, hogy mindennek oka van, tehát annak is, hogy én ilyen képességekkel születtem. Ugyan a szüleimet és a testvéreimet nem tudom visszahozni, de emlékük örökké a szívemben él. Láttam az előző srác reakcióját a lány érintésére és biztos vagyok benne, hogy én is át fogom élni azt, amit az "elődöm", de nem számít X- men vagyok és ez egy újabb tapasztalat, ami később a javamra válhat. Valóban nem félek, mert 11 év alatt a legnagyobb bánatomat képes voltam magamba feldolgozni. Megfogtam a kezét és valóban az az emlék tárult fel bennem, amikor a hazaérkezvén csak a ház leégett roncsait találtam. Éreztem azt, amit akkor de már nem rázott meg a dolog, nem jelentett számomra semmit. 11 év hosszú idő, főleg, ha az ember életének a felét jelenti számokban. A kép meg volt, de a hatás elmaradt. Nem történt semmi, egyedül az emlék lebegett a szemem előtt, de tudtam, hogy csak emlék és a múltból tanulni kell, nem félni tőle. Akkor megtanultam, hogy az életnek mindig célja van veled és ha nekem akkor meg kellett volna halnom, akkor meghalok, de nem így történt éltem és ez adott erőt, hogy túllépjek ezen a dolgon.

- Rendben, Bryce. Ha X-men vagy, biztosan sok mindent átéltél már. - mosolyogtam vissza rá, majd gondolkodóba esem. Előjön az ördögi énem, és kíváncsi vagyok rá, hogy hogy reagálna a képességemre. Hiába mondta, hogy őt nem ijeszti meg a félelem, az én képességem nem ezen alapul. Magán az érzelmen, ami kényszeríti a szervezetet, hogy sokkhatást kapjon. Mintha az áram rázna meg, csak ez a fajta támadás az elmét éri, mentális úton történik. Az más kérdés, hogy kinek hogyan jelenik meg. Van aki valóban nem lát senkit és semmit, van akinek megjelenik a múltja, van akinek a rémálmából előtörő szörnyetegek marnak testébe. Kíváncsi voltam, hogy a férfi hogy fog reagálni. Nagyon... Valami megmagyarázhatatlan gonoszság töltött el és odanyújtottam neki a kezem.
- Rendben, ejtsünk meg egy próbát.
Megvártam míg ő fogja meg az én kezem, addig pedig koncentráltam.

Nem bántásnak mondtam, nekem aztán mindegy, hogy ki ellen használja, a prof az, aki nem nagyon szereti, ha egymáson használjuk a képességünket. Én nem tudom irányítani, hiszen az érzelmeket folyamatosan látom, de ezen kívül nincs negatív hatása másra, így nekem és a hozzám hasonlóknak elnézi a dolgot, mert nem tehetünk róla és nem ártunk vele senkinek. A lányon láttam, hogy zavarban van, de ennél egy sokkal erősebb érzést sugárzott, ami a bűntudat volt. Mondjuk megértem, hiszen a legtöbb tapasztalatlan, aki épp csak ide került, kivéve néhány nagy menőt, ha a tanár vagy valaki közölte velük a szabályokat. Átadtam a virágot miközben bemutatkozik.
- Nyugodtan tegezz, Bryce vagyok és x-menként dolgozom a suliban.A kézfogást meg ha gondolod megejthetjük. Félelem nem ijeszt meg.
Mosolygok és várom, hogy úgy dönt-e, hogy megkockáztatja a dolgot vagy lemond róla. Nekem nem számít, 11 éve ölték meg a családom, annál nagyobb horrort úgysem tud okozni a számomra, mert saját szememmel néztem végig, bár csak utólag, hogy élve elégnek a saját lakásukban, aminek nem tudtam a pontos okát.

Bár arra számítottam, hogy a férfi jól le fog korholni, ha visszajön, nem így történt. Igazából csak megkért, hogy ne nagyon használjam a képességem másokon, és ebben igaza is volt. Hatalmas bűntudat ébredt bennem az előbb elkövetett miatt, így utólag gusztustalannak találtam azt, ahogyan viselkedtem. Lehajtottam a fejem, majd beleegyezően , kissé halkan válaszoltam.
- Rendben, nem fog többet előfordulni.
Ugyan mardosott a bűntudat és tekintetemet lefelé kényszerítette, azt láttam, hogy egy fekete rózsát formál. Érdeklődve kukucskáltam felfelé, megpróbálva megnézni hogyan csinálja. Amikor felém nyújtotta, hálásan nyúltam érte, de óvatosan, úgy, hogy ne érjek a kezéhez.
- Köszönöm, nagyon szép... és különleges! - mondtam, majd egy kis szünet után folytattam - Sajnálom, ha nem megfelelően beszéltem veled, nem akartalak megbántani, csak olyan zavarban voltam...és hát... sajnálom. Egyébként a nevem Claire, és kezet fognék veled, de láthattad az előbb...- hangom kissé szomorkás volt, és megbánó. - olyan ismerős vagy... kit tisztelhetek benned? V-vagyis nem tudom, tegezhetem egyáltalán ? - vörösödtem bele. Mi van, ha egy tanár? Ebbe az opcióba még bele sem gondoltam, és nagyon megijesztett a lehetősége. Alig vártam, hogy azt mondja, tegezhetem, és hogy biztosan a folyosón futottunk össze. De mi van, ha nem ezt fogja mondani?

A lány igen csak kiborult, ezt a képességem nélkül is tudtam, de a képesség megerősítette a dolgot. A kabátomat egyből rátettem, majd egy asztalhoz ültettem és egyből oda is küldtem néhány menő gyereket, tudtam, hogy ne szívesen csinálják a lány letakarítását, de egy kis megalázás nekik sem árt. Na de a lány hangneme nem tetszik. Ha így folytatja, akkor meggondolom, hogy legközelebb én fogom ráborítani a főzeléket és én tűnök el. Leültettem az asztalhoz és elmentem, hogy meghozzam neki a kért dolgot, plusz kap egy sütit, ha már az igazi bajkeverő szó szerint eltűnt, vagyis elteleportált. Nem vagyok süket, még ha halkan is mondták, pontosan hallottam amit mondtak az odaküldöttek. Kezdek hasonlítani egy öreg tanárhoz, aki előbb tudja, hogy a diák mit gondol, még azelőtt, hogy az kitalálta, pedig nem is vagyok telepata. Mindegy. Már visszafelé tartottam, amikor szemtanúja voltam a lány akciójának a fiútól. Nem nagyon ismertem a képességét, de a fiú kisugárzása és érzelmei elárulták, hogy valami a félelemmel kapcsolatos. A fiú korábbi magabiztos érzései rettegésbe csaptak át. Halottam a lány mondatait, mire a fiú hanyatt esett és a többiekkel együtt lelépett. A lány éppen saját magát takarította, amikor visszaértem az asztalhoz az ajándék sütivel.
- A képességünket nem használjuk a suliban a társaink ellen, még akkor sem, ha az szemétkedik velünk, de most elnézem, mert a srác úgyis megérdemelte, ahogy a többiek is.
Ezzel le is zártam a témát, majd létrehoztam egy fekete rózsa fejet a srác félelmeiből, amit át is nyújtottam a lánynak csak úgy ajándék gyanánt. Az illatát nem határoztam meg, mindenki azt érzi, ami a legnagyobb félelmére emlékezteti, kivéve a lányt, aki mindig kellemes rózsa illatot érez.
- Tessék ez a tied. Már ismerem a képességedet, ezzel csak kiegészítelek, rajtad kívül mindenki olyan szagúnak fogja érezni, ami a félelmeire emlékezteti.
Magyarázom el a lánynak, miközben átnyújtom.

Szóval csak álltam és bámultam magam elé a földre, körülöttem pedig mosolygó, nevető, kuncogó, de még hangosan röhögő diákok is voltak. Nagyon szégyelltem magam és tényleg azt kívántam, hogy abban a pillanatban nyeljen el a föld... Hirtelen egy férfi hang szólt hozzám elnézést kérve, össze is rezzentem kicsit az első pillanatban, féltem, hogy csak valami gúnyolódó kedvű diák. De rájöttem, hogy nem, amikor éreztem, hogy valami ránehezedik a hátamra. Nem úgy, mintha egy másik ember lógna a nyakamon, hanem mint egy ... kabát? Mivel eddig lefelé bámultam csak, meglepődve vettem észre, hogy valóban rámterítette a ruháját.
- Ő-öhm - próbáltam komoly hangnemben beszélni, nem mint egy félős kiscica - Megbocsájtok, de legközelebb ne forduljon elő.
Mikor leesett mekkora bunkó dolgot mondtam, még jobban - ha lehet - elvörösödtem. Ő csak segíteni akart, én meg úgy beszélek, mintha legalábbis ő öntötte volna rám szánt szándékkal. A férfi odavezetett egy asztalhoz, ahova én le is ültem. Ekkorra már kezdtek csillapodni a kedélyek, már a komolyabb diákok visszatértek az evéshez. De volt még, aki hangosan röhögött...
- Ugyanezt... - mondtam zavarba ejtve, halkan. Rosszul éreztem magam, amiért ő vette nekem az ételt. Annak kellett volna, aki leöntött! De az angolosan távozott.
A tanár/x-men/diák - aki mellesleg valahonnan ismerős volt - elindult a kajáért, majd valamit mondott egy társaságnak, mire azok odajöttek hozzám.
- Jöttünk segíteni, te szerencsétlen - mondta egyikük gúnyosan, de halkan. Esetleg valamitől tartott? ... A szerencsétlen szó kicsit felhúzta az agyam, de nem szóltam semmit, inkább hagytam, had csinálják amit kell nekik. Majd a képességem móresre tanítja őket. Ha ideges vagyok, amúgy is sokkal jobban eluralkodik rajtam. Egyikük levette a kabátot, mire a másik elkezdte pucolni a ruhámat. Láttam rajta, hogy a képességem aktiválódott, úgyhogy jó szórósan odanyomtam a kezét az oldalamhoz, hogy érintkezésbe maradjon. Éreztem ahogy a srácot elönti a sokk, és remegni kezd , majd hangosan sikoltozni. Rángatózott, hogy elengedjem, de a mutációm miatt nem volt teljesen magánál, úgyhogy nagyon gyengéd kis próbálkozások voltak kapálódzásai számomra.
- Mi a baj, mégsem akarsz segíteni? - engedtem el hirtelen, mire ő hanyatt esett , és az egyik székbe pont belehuppant. Fejét pánikban rázta arca pedig teljesen eldeformálódott a félelemtől és úgy nézett ki, mint egy csecsemő, mikor sírni kezd, de még nem jönnek a könyvek. Elővettem legijesztőbb arcom, és rámosolyodtam. Mindegyikőjük elszaladt, úgyhogy magamnak kellett letakarítanom a cuccos nagy részét, de nem bántam. Legalább megleckéztettem őket. Időközben a férfi visszaérkezett.
- Köszönöm szépen, de igazán nem a te dolgod lett volna. - mosolyogtam vissza neki majd kíváncsian vártam, leül-e, vagy esetleg megkérdezi, mi volt ez az előbbi. Nem akartam egyedül enni, és bár egy kicsit zavarban voltam még az előbbi kis feszültséglevezetés sokat segített.

Ma reggelem is unalmasan telt, az este nem volt semmi lényeges, ugyan sok volt a meló, de már megszoktam a papírmunkát és hát Gabet, a szobatársamat sem láttam egy ideje, biztos a barátnőjével tölti az időt. Vele is össze kéne futnom, de hát régen járt már a birtokon, nekem meg nagyon nem volt rá időm, hogy keresgéljem ki tudja, hogy a világ melyik részén van. Nekem nincs annyi időm, hogy a világon mászkáljak utána, meg pénzem sem, vagyis az lenne, de utazzon annyit akinek hat anyja van és mind egy utcában lakik. Mindegy, nem érdekel, korán keltem, mint mindig, de már hozzászoktam, még ha dolgom se lenne. Lemásztam az étkezőbe, hogy reggelizzek, meg hát egy- két emberrel beszélnem kellett. Nem sokat, szerencsére mindenkivel összefutottam és két mondatba letudtam dolgot, mikor valaki olyan került a látóterembe, akit már régen láttam, így egyből hozzáindultam és szerencsére elkaptam. Kezet fogtunk és beszélgetni kezdtünk. Először csak ilyen szokásos dolgokról " Mi újság?" "Hogy vagy?" stb, majd egyre jobban belemelegedtünk és hát az ismerősöm szokása, hogy beszéd közben mindent túl gesztikulál, ilyenkor a diákok menekülnek körülötte és hát most is így volt, amikor megtörtént a baj, egy figyelmetlen diák, tudtommal néhány napja érkezhetett, pont a lendülő kézbe futott. Ismerős másik idegesítő szokása is előjött, tudnivaló, hogy baj esetén szeret eltűnni, ahogy most is, így rám maradt szegény.
- Elnézést kérek a barátom miatt, ha belelendül szeret kalimpálni beszéd közben. Veszek neked helyette mást.
Veszem le a kabátom és rakom rá, hogy ne látszódjon annyira, hogy tetőtől talpig kajában fürdik, a ruhám meg nem érdekel, még ha egy Armani kabátról is van szó, de hát az ember így jár, ha márkás cuccokban van. Ráterítem a kabátom, majd egy asztalhoz vezetem és leültetem.
- Mit kérsz?
Várom a válaszát, miközben kinézem a négy leghangosabban nevetőt, majd elindulok, hogy meghozzam a lány rendelését két sütivel kiegészítve, persze útba ejtve a kiszemelteket és közöltem velük, hogy most mennek és segítenek a pórul járt társukon vagy büntető munka lesz belőle. Nem mertek ellenkezni, mert bár csak x-men vagyok, ugyanolyan hatalmam van, mint egy tanárnak. Megrendeltem a kért dolgokat és nyugtáztam, hogy a diákok milyen jó munkát végeztek.
- Tessék, a süti ajándék.
Mosolygok rá kedvesen és remélem egy kicsit felenged az első sokkból, amit a kajazuhany okozott.

Újabb nap, és ismét nem történt semmi. Jó, azért ennyire nem leszek drámai, hiszen még csak pár napja érkeztem az X-Birtokra, és máris számos új dolgot tanultam meg a mutánsokról és saját magamról, a képességeimről és a potenciálomról. Azt mondják jó ügyre használhatom majd a különleges erőmet, de én ebben egyenlőre nem hiszek. Ugyan már, majd meggyógyítom a súlyos félelem-elégtelenségben szenvedőket? Ez az egyetlen, amire gondolni tudok a hasznos és jó címszavak alatt. Mivel reggeli idő volt, el is indultam az étkezőbe, ami mindig bámulatba ejt. Na jó, nem csak az étkező. Az egész hely. A nappali, az udvar, a szobák, minden. De ennek itt van valami varázsa, valami családias és elegáns, amikor összegyűlnek a diákok, tanárok és esetleges vendégek enni. Tudom-tudom, nem lehetnek a családom és butaság, ráadásul nem is érzem magam teljesen otthon. Időnként elkap a remény nevű ocsmány és hazug érzés, de olyankor elszégyenlem magam : ejnye-bejnye Claire, már megint pofára akarsz esni? A nagy, közös evéseknél mindig olyan helyre ülök, ahol el vagyok szigetelve, legtöbbször egy már kinézett székre, amit sajátomként látok. Oda indultam éppen gondolataimban elmerülve, amikor elhaladva az emberek mellett hirtelen egy nagy ütést éreztem a kezemben cipelt, kissé feltartott ( hogy elférjek az emberek között ) tálca alján és egy másodperccel később a borsófőzelék és a hús langyos, kellemes ÍZŰ ( de nem érzésű ) párosának ölelését éreztem az arcomon. Próbáltam letörölni magamról, de csak az lett a vége, hogy elejtettem a tálcát, azon a tál és egy pohár pedig nagy csörömpöléssel eltört. Nem mertem felnézni sem, valószínűleg mindenki engem bámult. Úristen, majdnem elsírtam magam. Ilyen gáz helyzetbe hozni magam már az első napokon... Csak bámultam lefelé próbálva visszafojtani a sírást miközben egy szalvétával próbáltam segíteni a helyzeten, de az étel még a hajamba is belefröccsent. Guszta.