Tatjana és Gabriel - Sokadik rész

First topic message reminder :

Azok után, ami a Xavier intézmény által szervezett számos legendás osztálykirándulásainak közül a legutolsón történt, kisebb csoda, hogy minden diák, és X-men élve, és többé kevésbé sértetlenül tért haza. Pontosabban, majdnem mindenki. Gabriel már a szigeten eltűnt, és bár volt egy halvány reménysugár, hogy esetleg haza teleportált a csata kezdetekor, de sajnos, bár sokan üdvözölték boldogan a végre haza talált csapatot, a teleportáló fiú nem volt a tömegben, sőt, még az épületben sem.

A fiú ezek után sem adott magáról semmilyen életjelet, és Cerebro továbbra sem látja őt, igaz amíg a szigeten volt, addig sem érzékelte őt, szóval itt nincs semmi változás. A szobája üresen áll, a levelei felbontatlanul állnak továbbra is, és a családja sem tud róla semmit(még azt sem, hogy elment hajókázni Sarah-t kivéve). Ezt az állóvizet végül egy email kavarja fel, Gabriel címéről küldve:

McFargo

Semmi más, pontosabban semmi más, aminek értelme lenne, csak egy rakás félreütött billentyű. Az e-mailt tati kapja, ám mielőtt megmutathatná bárkinek, eltűnik a gépéről, sőt, nyoma sem marad az elektronikus üzenetnek sehol. A professzor sajnos házon kívül van, és eltarthat egy darabig amíg visszajön, addig viszont, ha rákeresel, megtudhatod, hogy ez egy rég csődbe ment orvosi eszközöket gyártó cég neve. Van egy régi raktáruk New York-ban, de akad egy volt alkalmazott is, akinek a munkaügyi pere nagy port kavart néhány éve, ő viszont véletlenül pont North Salem-ben tengeti nyugdíjas éveit. Rajtad áll, melyik nyomon indulsz el.

A teremben egy jó percig megint nem lehet hallani senki mást, csak az állatok lármázását, kik egyre nyugtalanabbak lesznek minden egyes robbanás hallatán, de messze a legidegesebb lények épp arra találhatók, amerre nagyjából érezni lehet az új jövevény helyzetét. Ahogy a nő mozgásban marad, úgy figyel fel rá egyre több farmbéli, és fújtat rá, vagy épp húzódik hátrébb, amennyire kalitkája engedi.
-Megetettük a disznókkal - jelenti ki kissé idegesen a hang gazdája, ki továbbra is nagy ívben kerülgeti Tatjana-t, mintha a kijárat felé próbálna elsétálni.
-Ő is szinte már megszállottan keresett téged. Szánalmas...
Aztán halkan felnevet, és meg is torpan.
-Kicsikém, és akkor mi van, ha én is mutáns vagyok? Kézen fogva kéne körbe ülnünk egy szivárványt, és dalolni? Sajnálom, de ez az egész csak egy nagy biobaleset, ami csodás képességekkel ajándékoz meg minket, és ha nem derítem ki, pontosan hogyan, a halálunkkal örökre elvesznek. Ezt mégsem hagyhatjuk, nem igaz?
Újabb lépések közelednek a folyosó felől. Egyetlen ember, nagy darab, haja már csak oldalt fedi be enyhén vérző fejét, páncélja eléggé megviselt. A katonák vezetője az, csapata egyedüli túlélője, és bár láthatóan boldog, hogy viszont láthatja Tati-t, ez nem feltétlen jó hír a lány számára.
-Ó, és nem vagyok mimikri. Teleptata vagyok, akár az az iskola igazgató. Nem volt szép tőletek, hogy tönkretettétek a laborom, de hála a fiúdnak, tudom, honnan szerezzek utánpótlást, bőségesen. Végezzen vele!
A katonánál csupán a gránátjai maradtak, meg a hatalmas, ezüstös színű pisztolya, azt viszont nyomban Tatjana-ra szegezi.
-Utolsó kívánság? - Kérdi érces hangján, felszakadt szája pedig mosolyra húzódik.

A golyó súrolását meg sem érzem, míg ki nem jutok a helyről. Csak aztán, a falnak dőlve kapok sérült vállamhoz, halkan sziszegve. Még szerencse, hogy ez csak súrolás, nem tudom, egy igazi lőtt sebbel mit kezdenék. Mármint nem az ellátásával, mert ugyebár orvosi képzést nem kaptunk. Inkább a ténnyel, hogy meglőttek. De ezen szerencsére most nem kell gondolkodnom, helyette imáár talpra állva sietek a ketrecterembe. A körülöttem szétszórt maradványokkal nme fogllakozom, próbálom kizárni az elmémből a látványt. Azt hiszem, kiindulva a fenti tudósok szavaiból, a fegyveresek hozzáállásából és a boncteremben látottaktól.. megérdemelték.
A ketrecbe zárt vágóállatok látványa viszont elszomorít. Persze nem vagyok megrögzött állatvédő, még csak vega sem. De ezt a látványt nehezen viselem. Ahogy beljebb haladok, úgy figyelem a zárakat, hisz ha kell, kulcsot keresek, de tuti, hogy kiengedem őket, ha lesz rá lehetőségem. A következőknél viszont ez az elhatározás meginog bennem. Sajnálom a kísérleti maradványokat, mert kétségtelenül azok, őket viszont sajna nem engedhetem szabadon, hisz ki tudja, miféle mérget, gyilokot vinnének véghez.
A teleportálást gyakorló különös makiknál akaratlan torpanok meg, érzem, ahogy összeszorul a szívem. Hányszor ölelt körül ez a különös szél, hányszor ugrottunk így Gabe-el egyik helyről a másikra. Hol vagy?
Szívfájdító merengésem egy különös hang szakítja félbe. Meglepetten kapom a fejem, és magamat is meglepve a fegyvert, de hiába meresztgetem a szemem, nem látok senkit. Talán egy, a profhoz hasonló telepata? De akkor hogy jön a lelövésemhez? Jesszus, le akar lőni?
- Hol van Gabriel, és mit csináltak vele? - kérdem dacosan, eltaszítva magamtól a meglepetést, miszerint ismer, név szerint ismer. Talán Gabe beszélt rólam, meglehet telepataként önkényesen uralta el gondolatait.
- Ha maga is mutáns, nem értem, miért csinálja ezt. Ha meg ember, aki meg akarja kaparintani a képességeink, tudnia kéne, hogy nem tudatos, nem magunk teszünk rá szert.
Idő, időt kell szereznem, hogy rájöjjek, mi a jó lépés. Ugyanakkor minél jobban erőltetem az elmém, annál inkább érzem, nem vagyok itt egyedül. Tehát nem telepata, legfeljebb egy mimikri, avagy láthatatlan. De még ha az is, teste van, tudata van. Tehát sebezhető. Akérdés csak az, melyikünk az erősebb és a gyorsabb. Vagy okosabb...

Az ajtó két szárnya közül az egyik tokostól szakad ki a helyéről, és bár a szörny ide sem fér be, csápjai bőven elég hosszúak, hogy átérjék az egész szobát. Nincs menekvés előle. Az egyik katona fegyvere minden kontroll nélkül, vaktában ontja magából a lőszert, amerre éppen a puska csövét rántja a lőpor óriási ereje. Abban a pillanatban, hogy az egyik lövedéke véletlenül repül Tatjana felé, súrolva a lány vállát, és felszakítva a ruháját, elletve megperzselve a bőrét, egy dühös csáp máris átüti a fickó mellkasát, még több vérrel spriccelve be az amúgy is brutálisan festő termet.
A folyosón Tati csak még több lövöldözést, ordítást, és szörnyű visítást hall a rémtől, s mivel üldözői ádáz csatát folytatnak a túlélésért, őt senki sem gátolja meg abban, hogy a ketrecek felé bandukoljon. Nem kell sokáig mennie, és az odavezető folyosón is könyörtelen mészárlás nyomait találja, gazdátlan testrészek hevernek mindenütt, a falakat és a padlót pedig vér festi vörösre. Kétség sem férhet hozzá, hogy a nagy ollós erre jött kifelé, és ahhoz sem, hogy aki az útjában állt, pórul járt.

A terem, ahol a csík véget ér hatalmas. Nincs egy centinyi falfelület sem, ami előtt ne lenne rács, mögötte pedig különböző állatok raboskodnak. A többség hétköznapi, háztáji állat. Disznók, csirkék, birkák, alul pedig akad pár szarvasmarha is. Nyilván ők a főfogás a terem végében lévő ketrecek lakóinak. Egy bazi nagy királykobra szemei gonoszan csillognak, ahogy tekintetével követi Tatjana minden mozdulatát. Szomszédjában a két fejű krokodilnak már felkelni sincs kedve, ha él még egyáltalán. Hirtelen újabb robbanás rázza meg az egész földalatti létesítményt, mire pár pikkelyes, tarajos, nyomokban csimpánzra emlékeztető valami ugrik a saját rácsainak, és kezdi el rázni azokat. Középen egy nagyobb ketrec üresen áll, az ajtaja nyitva...pontosabban, hiányzik, és sehol sem látni a teremben. Erőteljes szél borzolja fel Tatjana haját, majd újabb, és újabb. A zöld színű csimpánzok ketrecéből jön, melyek dühösen próbálnak kiteleportálni, de mindig csak a rácsokig jutnak, amikről visszapattannak.
Újabb robbanás, ezúttal viszont egy másik irányból. Egyre kevésbé képes megtartani a stabilság látszatát ez a hely is.
-Lenyűgöző, nem igaz? - Szól egy mély, rosszindulatú hang, valahonnan. Tisztán, és érthetően lehet hallani, ám hogy honnan jön, az rejtély, mintha egyszerre érkezne mindenhonnan, és sehonnan.
-Ezek a bestiák gondolkodás nélkül végeznének bárkivel, míg nekem percek óta nem sikerült meggyőzni magam, hogy meghúzzam a ravaszt, de talán nincs is rá szükség. Örülök, hogy végre személyesen is láthatom kedves Tatjana. Kedves öntől, hogy személyesen is benézett, miután ennyi gondot okozott.
Egy kopasz, arab vonásokkal bíró, idősebb nő áll Tati-val szemben, úgy 5 méterre tőle, ám ő ezt nem láthatja, viszont, ah erősen koncentrál, megérezheti, hogy nincs egyedül a szobában.
-Kár, hogy meg kell halnia, ha nem sietnék ennyire innen, remek kísérleti alany lehetne.

Úgy látszik, elég otthonosan mozognak a mutáns témában, legalább is erre utal az egyik ipse felcsattanása. Agyturkász... kikérem magamnak!
Ugyanakkor némileg el is húzom a szám, hisz nem elég, hogy a cselem felemásan jött be, de veszteség sem lett. Ugyanakkor legalább tudom, hogy óvóöltözetet viselnek.
A következő történés viszont majdnem sikoltásra késztet, ahogy az éberebb ipse szívfájdalom nélkül szétlövi a másikat. Azt hiszem, ha korábban nem tettem volna meg, most tuti kitaccsintanám a reggelit. Így viszont csak viszolyogva nyeldekelek, könnyezek, taknyolok a sűrű füstben, és bár fuldoklom, még is a menekülési ösztönömre ráülve próbálok valamit gyorsan kitalálni. Lehetőleg minél gyorsabban, mert immár a lábamnál is sziszeg egy füstölő doboz, amit szívem szerint elrúgnék, ám azzal leleplezném a helyzetem.
Aztán akárha hívnám, berobban az ajtó, kiverve a nagyszájú kezéből a fegyvert, elvonva rólam a figyelmet, így hát megragadom a pillanatot, és elhajítom a dobozt az ajtó felé, ahol a csáp kalimpál, remélve, hogy míg a füst kitódul némi levegő befelé szökik majd.
Sose tartottam fegyvert, most még is a düh és a túlélési ösztöntől hajtva rugaszkodom el, mondhatni hasmánt csúszom az elejtett fegyverért. Tudom, a legegyszerűbb az lenne, ha a csáposnak megmutatnám a bentieket, de egyszerre ennyifelé nem vagyok képes koncentrálni, épp elég, hogy a bent lévő három fegyveres számára a helyszín változatlan, én láthatatlan legyek. Így is úgy érzem, a feszültség, a félelem a fájdalom szétrepeszti a fejem. Ki kell jutnom, levegőhöz kell jutnom hogy gondolkodhassak, hogy lássam az egérutat. Kifelé!
Ezzel ritkán szórakozom, de tudom, hogy képes vagyok rá, így hát immár nem látszatképet vetítek a pasiknak, hanem egész egyszerűen elveszem tőlük a látás és hallás örömét. Ez csak pár perc, csak ennyi időre vagyok képes ilyen intenzíven vakítani, de talán elég, hogy az ajtó felé botorkálja, akár a nyíláson, akár a szárnyakat kifeszítve kimenjek a folyosóra, ahol remélhetőleg nincs több fegyveres. Ha sikerül, az ajtó mellett a falnak dőlök, idegenül mégis ragaszkodón tartva a zsákmányolt fegyvert, miközben a kintiek elméjét elengedem hogy újfent csáposra hangolódjak, megmutatván neki a bentieket, helyzetük, fegyverzetük. Ő hátha sikeresebb lesz, mint én. Aztán futok, a korábban olvasott ketrecek csíkját követve. Ha tudok, ha lehetséges...

Sok golyó ütötte nyom keletkezik a falon, és még több, amikor az őrség már arra a lányra lő, akit maguk előtt látnak, de hiába tüzelnek rá, minden lövedékük hatástalan. A jobb oldali őr veszi is a lapot azonnal, társa viszont pánikolva próbálja likvidálni a felé rohanó víziót, és követi fegyvere csövével a célpontját. Csupán akkor engedi le ujját a ravasztól, mikor véletlenül a szakaszparancsnokát találja el.
-Bocsánat! - Kiált rémülten, és lép hátrébb, felemelt fegyverrel. Felettese életben van, golyóálló mellénye megmentette az életét, de azért nem volt kellemes a becsapódás. Fogcsikorgatva húzza elő túlméretezett, ezüst színű pisztolyát, és lő közvetlen közelről ügyetlen társa arcába, akit így a golyóálló plexi sem véd meg, s amíg az ripityára törik, az arcából paradicsomleves lesz, mielőtt hanyatt esne.
-Ajtókat bezárni! Megint egy agyturkásszal van dolgunk.
A két másik katona engedelmeskedik, és hamarosan négyesben vagytok összezárva a patológián. Ezután a főnök lecsatol még egy könnygáz gránátot és azt is kibiztosítja, ezúttal viszont a sarokba nyomja.
-Sokkal könnyebb lenne, ha csak feladnád. Innen nem jut ki élve senki!
Ahogy beszél, megremegnek a falak. A plafonon újabb repedések keletkeznek a meglévők mellé, és mintha lejjebb is süllyedne a kelleténél.
-Gyere elő, és gyors halálod lesz... - újabb könnygáz gránát, ezúttal Tati lábai közé véletlenül - Vagy ne, és fulladj a saját taknyodba, választhatsz!
Azonban ahogy ezt kimondja, az ajtón lyukat üt egy más ismerős csáp, és csak kis híja van, hogy nem tépi el a főnök fejét már az első mozdulatával. Félreugrik előle ugyan, de puskáját kiüti a kezéből a lény, ő pedig nem tud visszamenni a közelébe, így inkább megint a Desert Eagle-t veszi magához, és azt szegezi az ajtóra.
-Robbantsátok fel azt a szarházit végre!

Dorothy meg a sárgaköves út, mi? Hát neki tuti nem abban az élményben volt része az út végén, mint nekem.
Bármennyire is tartottam magam a leérkezéskor, a boncterem megpillantásakor már nem tudom fékezni azt a kevéske ételt, amit reggeli címén legyűrtem. Még jó, hogy ebben a csodaszép rendben fel sem tűnik az apró róka a sarokban.
Fehéren szédelgek az asztalhoz, próbálván nem odapillantani a szerszámokra meg a rengeteg vérre. Aztán el is terelődik a figyelmem, ahogy meglátom egy képen Gabe arcát. Messze nem az a mosolygós srác, akibe beleütköztem a kertbe és nem is az a kedves ölelős, aki a sivatagi kaland után vigasztalt, de kétségtelenül ő. Érzem, miként szorul össze a szívem, szinte már görcsre ránt a fájdalom, ahogy átfutom a sorokat. A gyógyszereket nem ismerem, nem tudom, miként hatnak, de abban biztos vagyok, hogy nem volt egy körutazás. A végén viszont úgy érzem, nem csak képletesen török ketté, hanem valójában. Megállt a szíve.
- NEM!!!
Ami eddig elfojtott csomóként ülte meg gyomrom most elemi erővel szakad fel belőlem. Érzem, ahogy forrú könnycseppek égetik a szemem, végigcsurogva az arcomon, miközben elgyengülten lépek a hullakamrákhoz, elhomályosulú tekintettel keresve a kezembe szorongatott papír alján lévő számot. És amint meglelem, elsőként a kartont gyömöszölöm a táskámba, fogalmam sincs, miért. Csak aztán, némi időt nyerve húzom ki a fiókot. Jóval nehezebb, mint gondoltam, akad, mégis húzom, rángatom, míg ki nem csszik. Aztán a remélt megkönnyebbüléstől zokogok fel, hisz a bent fekvők közül egyik sem Gabe. Sőt, az egyik laboros, tehát valami gubanc történt itt. AZért persze félve húzogatom ki a körülötte lévőket, de egyik sem ismerős.
Egyszerre örömmel és újabb félelemmel telve dőlök a hűs fémnek és csúszok le rajta egészen a földig. Nincs itt. Ez jó. De akkor hol van?
Ám mielőtt elmerülhetnék a gondolatokban fura fémes pattogás töri meg a csendet, majd árulkodó sziszegés. Egy másodperc kell míg ráeszmélek, míg eljut a tudatomig a fehérlő fürt, mire már marni kezdi a szemeim. Tehetetlenül rántom fel a pólóm nyakát, húzva a szám és az orrom elé, hátha úgy kevésbé hat. De nem kelek fel, hisz addigra már hallom a kiáltó figyelmeztetést. Helyette lehunyom a szemem és keresek. Elméket, akint acsarkodó férfiakét. Nem rendőrök, érzem, sejtem, hisz azok nem rögtön könnygránáttal kezdenének, illeve azért bemutatkoznának. És mindezt erősíti is az első két berobbanó. Nem érzek szégyen vagy bűnt, ahogy fejükbe mászom, lehunyt szemmel idézve fel a helyet, beleszőve a fehér füstöt és egy alakot, aki a tőlem távolabb eső saroknál motoszkál. Arrafelé kopognak a golyót, tudom, megölnének ha látnának, pont ezért "futtatom" feléjük az alakot, míg az fel enm veszi a másik pozícióját így a fegyverek hamarosan egymás felé fordulnak, míg a két lövöldöző ki nem végzi egymást.
- Ezerszer megbánjátok - morgom könnyes, prüszkölös, nyákos hangon a másik két gubbasztónak, immár az ő elméjüket fürkészve. Nem látnak, nem láthatnak, nem tudhatják, honnan érkezik a hang. Csak sejthetik, én sem vagyok különb, mint az itt boncoltak. Akikért lakolni fognak...

Bár a fenti raktár sem tűnik éppen kicsinek, amit idelent talál a lány, az már egyszerűen Bond filmekbe illően hatalmas, és szerteágazó. A folyosó, ami a ketrecekhez vezet időnként vérfoltokkal lett kidíszítve, a kísérleti szobákra vezető úton pedig egy ponton minden csupa korom, és égett hús szaga terjeng a levegőben. A robbanás biztosan innen jött.
A szürke út valóban egy boncteremhez vezet, bár inkább vágóhídra emlékeztet. Egy fémasztal fölött négy gépi kar görnyed, körfűrészekkel, és fogókkal felszerelkezve. Az előző páciens óta még senkinek sem volt ideje felmosni a vért, szóval elég gyomorforgató a látvány. Az ajtó melletti asztalon egy kórlap hever, rajta a kereset névvel: 42-es alany. Mellesleg, valamivel alatta akad egy kép is, a sápadt, nem kicsit bedrogozott Gabrielről. Az aktában írnak arról, milyen gyógyszereket kapott, mi a képessége, és milyen vizsgálatokat végeztek el a vérén, mielőtt megállt volna a szíve. A boncolást mára időzítették, 4 órával ezelőttre. Az oldal aljára egy kétjegyű számsort írtak kézzel, a falon pedig vagy 30 kamra sorakozik, piros, illetve zöld jelzéssel illetve a foglalt, és az üres kamrák. Gabriel száma piros...
A kamra kissé nehezen csúszik ki, mintha megakadna valamiben. A filmekben látott sterilség már a szobára sem volt jellemző, a holttest tároló hűtőben viszont abszolút a káosz uralkodik. Elve egyetlen hulla kéne csak itt feküdjön, kettő helyett. Egyik egy laborköpenyt viselő férfi, üveges szemekkel, és lilás véraláfutásokkal a torkán, a másik egy csurom véres, felnyitott mellkasú, nagy darab, fekete bőrű férfi, kinek az arcát felismerhetetlenre verték. Balra eggyel egy nő fekszik, feljebb egy másik idegen, mindketten szépen, pedánsan lefektetve, ahogy kell. A jobbra lévő kamra üres.

Kopp-kopp-kopp. Halkan pattog a kőpadlón egy apró tárgy, ami aztán sziszegve ereszti ki magából azt a sűrű gázfelhőt, melynek állaga sűrű, és könnyeket csal az ember szemébe. Odakint négy fegyveres várja, hogy eljöjjön az idő a támadásra. Rohampáncélt viselnek, pont olyan, mint a rendőrségi kommandó szokott, ezek viszont egészen biztosan nem rendőrök.
-Feküdj a földre, és akkor nem kell bántanunk! - Kiált be az egyik, de akármi lesz, a következő másodpercben kettő beront, és tűzet nyit, a másik kettő pedig mögöttük rohan be, és a szoba két széléhez szaladnak, hogy fedezéket keressenek, majd onnan adjanak le célzott lövéseket az ellenségre.

Tehát a szürke vonal. Rendben, ennyit akartam tudni. Közben persze haladok tovább, magammal rángatva az immár erőst vergődő, kiabáló pasit is. Nem hittem volna, hogy valaha is lesz bennem ennyi fizikai erő, ugyanakkor azt sem, hogy bárkit is hidegvérrel a halál mezsgyéjére hajítok. De ezek az emberek lelkiismeret furdalás nélkül tartották fogva Gabriel-t és ezek szerint még sok mást is, arról nem is beszélve, hogy miket tettek velük. Nincs bocsánat.
Ahogy az első csáp felém csap kissé megtorpanok, talán egy leheletnyi időre meg is szeppenek, ám ahogy az inkább csak ismerkedőn ízlelget körbe tovább haladok, magammal rántva az ipsét is, míg csak be nem zárul a kör mögöttem. A szirénára, a kiabáló figyelmeztetésre nagy ívben tojok, csak haladok tovább, immár egyedül. A pasas marad a csápok ölelésében.
- Köszönöm - érintem meg óvatosan az egyik nagyranőtt részt, majd hátra sem nézve igyekszem lefelé a létrán. A kutató marad ajándéknak.
Odalent egy pillanatra megszédülök a látványtól, finoman nyelek vagy kettőt-hárman, ám nem hagyom, hogy a látvány, a rosszullét elriasszon. Azonnal a jelmagyarázatokat kezdem nézni, és bár megakad a tekintetem a ketrec szónál, egyelőre még sem arra indulok, hanem a szürke irányt, akárcsak Dorothy a sárgaköves utat.. Tudnom kell, látnom kell, hogy igazat mondtak-e. És ha igen.. ki tudja, mi lesz akkor?
- Gabriel!? Gabriel!?

Kövér izzadtságcseppek csurognak le a férfi homlokáról, ahogy egyre közelebb kerül a csápok, és az egyik fel is tépi a ruháját, testében viszont alig tesz kárt, csupán egy karcolás az egész...ha megússza ennyivel.
-Csak kövesse a szürke vonalat a falon!!! - Kiáltja a fogoly kétségbeesetten - Miután átjutott azon ott!!!
Láthatóan nem sok esélyt lát rá, hogy a lány túléli, ha közelebb megy ahhoz az izéhez, és a saját túlélésével kapcsolatban is felmerül benne kétely, ezért aztán üvöltve kezd el kapálózni, ahogy egyre közelebb kerül a lényhez.
-SEGÍTSÉG! BÁRKI!!!!
Az állat közben tovább csapkod, körbe karikába, hogy megtalálja az új áldozatait. Egyre közelebb érnek a csápjai, viszont ahogy Tatjana-hoz ér, megtorpan egy pillanatra. Az élesnek tűnő karmok lassan közelítik meg a lány fejét, de egyenlőre csak ide-oda hintáznak a levegőben, mintha gazdájuk mérlegelne, mit is tegyen vele. A lányt nem akadályozza meg abban, hogy közelebb jöjjön, igaz még 6 csáp emelkedik fel a lyukból, és mindegyik rá "néz". Aztán ahogy a nő közelebb lép hátra húzódnak, majd nagy sebességgel előre lendülnek mind egyszerre, pár centivel a barna fürtök felett, mintegy falat képezve Tatjana, és az ekkor érkező rendőrség között.
-Álljon meg!!!

Amennyiben megunta a fentiek vendégszeretetét, odalent egy kimondottan tágas folyosó várja, miután lemászik a teherlift melletti létrán. A lift maga már működésképtelen, az óriási rák teljesen szétszedte, kimászni viszont valóban nem tud, még a felvonó számára kialakított csapóajtón sem. A lény körül minden csurom vér, illetve alatta elhelyezkedik pár pórul járt kutató maradványainak apró cafatja is. Odakint lövéseket adnak le, mire a szörnyeteg összerezzen, és szép lassan visszahúzódik "barlangjába", a bejárattól viszont nem tágít, és ha valaki csak a közelébe megy, megpróbál elcsapni rá. Senkit sem enged be ide.

A falakon 4 hosszú csík húzódik végig. A legfelül lévő vörös a kórtermek feliratot viseli, az alatta lévő sötétkék pedig a ketrecek címkét kapta. Narancssárga színben pompázik a kísérleti termekhez vezető út, legalul pedig a szürke csík árválkodik, "patológia" felirattal.
Az öltözők és az ebédlő a jobbra nyíló ajtón át vannak, ha hinni lehet a földön heverő táblának, a többi csík tovább nyúlik a mélybe.

~ Az egyik alany ~
Hát mi a bánat ez a hely? Valami labor? Kísérleti patkányoknak néznek minket?
Érzem, ahogy a düh, és valami iszonyatos eleddig ismeretlen harag kúszik végig a belsőmön, görcsbe rándítva a gyomrom, fájdalmassá téve a markolásom.
- Egy alany? Minek képzelitek ti magatokat? - förmedek az ijedt ürgékre, elvonatkoztatva az egyéb külső zajokat. Nem érdekel egyelőre a szirénázás, sőt a kapkodó csápok sem. Aztán a következő szavak úgy hatnak rám, mintha egy kádnyi jeges víz alá nyomták volna a fejem. Nem létezik! Az nem lehet!
- Boncolni?! Hullaház?! - ordítok fel magamból kikelve, és bár nem hittem volna, hogy effélére képes vagyok, mégis, a test, mit eddig markoltam határozottan odébb kerül... a csápok elérhető közelébe.
- Merre van a boncterem? - firtatom immár a másiktól vészjóslón, ám csak félig odafigyelve. Másik felem, agyam azt a különös elmét keresi, ami vagy aki a csápokat uralja. Fogalmam sincs, hogy ember-e mutációval vagy állat volt, kint kísérleteztek. De mindegy. elméjét így is úgy is elérem, és bár kommunikálni nem tudok úgy, mint a prof, képek vetítésére képes vagyok. Így beszéd nélkül, képekkel kérek, mutatok. Megmutatom neki Gabe arcát, kettőnket, és a kinti jelent, ahogy a laborost markolom. A következő képek már vágyteliek, azokon ellépek a csápjai mellett, leenged az épületbe, ahol folyosót folyosóra járok, míg meg nem találom, akit keresek.
És amint ez megvan, a másik ürgét is közelebb taszigálom, bárhogy ellenkezik is, ha kell, rugdosom, lökdösöm. Ha képes volt erre, ha ilyen szenvtelen jelenti ki, mit tettek Gabriel-lel, nem érdemel mást. Abban pedig csak reménykedem, hogy vízióim célt értek és én sértetlen elmehetek a lény mellett. Ha mégsem? Hát modernkori Rómeó és Júlia, nélküle nem élhetek...

A keskeny ronda csáp mellé kinyúl két másik is a lyukból, és a fémen kopogtatva tovább keresi karmával áldozatait, egyenlőre viszont nem akad senkire, akit átdöfhetne, és leráncigálhatna magával a mélybe.
-Az egyik alany.... - hebegi az a férfi, aki előbb magához tér. Továbbra is túl gyenge ahhoz, hogy lábra álljon, bár a testalkatából adódóan Tatjana akkor is le tudná nyomni bármikor, ha épp teljesen kipihent, és fitt lenne.
-Egy mutáns....nos rák. Állati nagy, és agresszív. De nem fér ki azon a lyukon, szóval itt nem lesz gond, és talán a többit sem engedi ki.
A fenyegetésre a földbe próbálnak kapaszkodni, de csak némi koszt sikerül felkapirgálniuk, hisz ugye a "föld" továbbra is acéllemezekből áll, nulla fogással.
-Az a teleportáló manus ugye? Pont az előtt kezdték boncolni, hogy elkezdődtek a robbanások. A hullaházban lesz...már ami maradt belőle.
A lény közben egyre dühösebben, és egyre közelebb csapkod, Kimászni tényleg nem tud, de egyre feljebb húzza magát, és lassan tényleg eléri Tatiékat. Pont, ahogy a rendőrség is. Már itt vannak az utcában.

Ki-ki? Nos hát igen, lehet nem lenne rossz dolog egyértelművé tenni a kérdést, de miképp is? Ki? A barátom! Nos, ebből nem hiszem, hogy sokkal tájékozottabbak lennének. A srác akit elraboltak és képes teleportálni? Ha meg nincsenek ezzel tisztában vagy az eddigieknél is hülyébbnek néznek, vagy önmagukat buktatom le. A fenébe!
Aztán hamarosan választ kapok, legalább is én annak veszem. Bent van. Elszabadult. Talán pont Gabe okozza ezt a felfordulást, talán valamivel blokkolták az erejét, csak ez lehet az oka annak, hogy nem lépett le csak úgy. És talán ezzel a zűrzavarral akarja elősegíteni a szökését. már pedig akkor segítenem kell, tudnia kell, hogy itt vagyok.
- Tojok a zsarukra - morranok fel. Már átvertem őket egyszer, fog menni újra. A legfontosabb, hogy ki kell hoznom onnan Gabriel-t. Talán megsérült, talán a robbanás erős volt és most ájult vagy kóvályog. nem maradhat lent!
és mire elhatározásra jutok, hogy utat török a kifelé igyekvőkön, persze mindegyiket górcső alá véve a tévedést kizárván, valami különös csap fel a lejáróból, elmarva a menekülőket. Talán csak én hallom belül, talán tényleg felsikkantottam.
- Mi az atyaúristen ez?! - lépek ösztönösen hátrébb, majd újfent az eddig faggatottakhoz lépek, hisz úgy látszik, mi esünk az izé hatósugarán kívül.
- Mi a fene ez? És legfőképp. A srác, az origami mániás.. Ő? - faggatom újfent az ipséket, nem engedvén egyiket sem eloldalazni. Nem menekülhetnek, míg nem kapok választ.
- Siessetek, mert beljebb lökdöslek titeket! - fenyegetőzöm, és morcona ábrázatom, hangom sötét színe bizonyossá teheti, nem blöffölök.

Mindkét férfi arca tiszta korom, mint akik most jöttek ki egy szénbányából, ahol történt egy komoly baleset. Mindkettő elég erősen köhög, és úgy általában küzd azért, hogy egy kis levegő is jusson a tüdejébe, Tatjana-val hadakozni esélyük sincsen, és meg sem fordul igazán a fejükben.
-Köhh....áú...ki van hol...mi?
Ahogy kitisztul a férfi látása, és feltűnik neki, miféle fúria készül őt szétszedni, már kicsit közlékenyebbé válik, igaz az is sokat segít, hogy a mellkasára nehezkedő nőtől továbbra sem kap levegőt, és nincs ereje ledobni magáról.
-Bent van...mindenki....elszabadult....
Ekkor az első páciens eszméletét veszti,a második pedig úgy hátrál, mint egy rák nagyjából, de a háta hamarosan falat ér.
-A maga helyében inkább szaladnék. Baleset történt, és ez az egész hely nemsokára össze fog omlani. Odalent állati nagy tűz van és ha ideérnek a zsaruk...
Újabb kormos emberek másznak elő a lyukból, ám egyszercsak egy nagy tüskében végződő csáp tör fel a felszínre, szúrja át egyik menekülő mellkasát, és rántja vissza le a mélybe a nőt. A csáp mindenkit elkap egyesével, kivéve a két férfit, aki korábban mászott ki, és Tatjana-t. Borzasztóan gyorsan mozog. Dolga végeztével újra felnyúl, és vaktában kezd el csapkodni a betonra, új áldozatok után kutatva.

Szeretem a képességem, szeretem, hogy ki tudom magam vágni a necces helyzetekből, így hamar újra a motoron vagyok és száguldok a kiszemelt célpont felé. Még ha később észbe is kapnak az ürgék mit érnének a valós látványommal? Ők egy férfit keresnek én egy lány vagyok. Hogy mindkettőnknek fekete motorja van? Ugyan már...
De immár nem hagyom, hogy bármi feltartóztasson, míg el nem érem a raktárt. Az viszont, legnagyobb csalódásomra elhagyatottnak tűnik. Egy védett hellyel tudok mit kezdeni, be tudom magam juttatni, szét tudok nézni, információt tudok szerezni. Egy üres épület már nem beszél.
Tehetetlen dühtől hajtva pattanok le mégis a járgányról, mintha sietségem visszahozhatná az embereket, ám alig pár lépés után megrázkódik a talaj, dülöngélővé válik járásom, míg hallásom valami különös robbanás zörejesíti meg egy röpke időre.
Aztán feltárul egy ajtó, én pedig nem törődve a hangosodó szirénaszóval rohanok a felfelé kapaszkodókhoz. Még ha be is érnek a rendőrök majd azt mondom, erre motoroztam, mikor megláttam a füstöt.
Idegesen kapok a fazonok felé, magam felé fordítom, rántom őket, arcukat vizslatva, hátha valamelyik Gabe. És ha még sem, dühödten akaszkodom valamelyik ruházatába, nem törődve azzal, hogy talán ártatlan, hogy talán nem tud semmit és hogy az előbb majdnem felrobbant. Csak rázom, figyelemfelkeltésként, idegesen, keseredetten.
- Hol van? Hol vannak? Hova vitték?

-Minden rendben van - mosolyog kedvesen a rendőrtiszt, és végre valahára visszaadja az "igazolványt" a "kollégája" "kezébe".
-Nos, gondolom nincs szüksége szirénás kíséretre, szóval akkor a viszont látásra.
A zsaruk visszaülnek a kocsiba, és csak amikor Tatjana képességének határán kívül esnek, akkor hallják meg a rádióban ordító főnökük hangját, aki már Hollywood-i rendőrkapitányokat megszégyenítve kel ki magából, amiért eddig látszólag a falnak beszélt, ráadásul egy olyan falnak, ami néha visszanyögött valami marhaságot. A vita eltart még egy pár percig, hogy ki mondott mit, ami pont elég a lánynak, hogy eltűnjön a horizonton.

A motor zúgása mellett pláne nem hallatszik, mikor újra bekapcsolnak a szirénák a távolban, és már nem is érik utol a lányt, mielőtt megérkezne a címre, ahol a képről már ismerős raktár várja őt, melynek ajtajai tárva nyitva állnak, parkolói üresek, odabent pedig láthatóan nincs senki.

A szirénák újra egyre közelebb jönnek, ezt leszámítva viszont csend uralja a környéket, még a város sem zajong feltűnően. Minden olyan nyugodt, kihalt, üres. Aztán egy robbanás rázza meg a környéket, a raktár faszerkezete kigyullad, és sűrű fekete füstfelhő szabadul fel...a raktár alól. Két megviselt alak mászik ki egy csapóajtón át, amit ahogy kinyitnak, a füst még jobban ömlik a mélyből. A szirénák is egyre hangosabbak, és most már nem is csak egy, de legalább egy tucat jön egyre közelebb, és közelebb.

- Hát persze, ez csak természetes.. Csak kérem, ne fusson végig az egész yard-on - mosolyodom el barátságosan, bár legszívesebben kirúgnám a hülye zsernyák alól a lábát. A filmekben bezzeg mindig első szóra benyelik az effélét. Hogy már Hollywoodban se lehet hinni?!
Közben persze nyomon követem a kocsihoz visszakacsázót és igyekszem a pajtása agyára is ráhangolódni, hisz tuti, hogy semmi olyat nem fognak nekik mondani, ami rám nézve pozitív lenne. Inkább beléjük mászom, megakasztom, mondhatni megfagyasztom bennük a pillanatnyi képet, mintha csak megállítottam volna a videó szalagot. Ők a választ várva merednek az adóvevőre, míg az általam vetített fickó a motornál terpeszt...
Látszatban persze, hisz közben én a járgányról lepattanva sietek melléjük, hogy halljam a választ, az idegen hangját, hisz ismeretlenül nem tudnám leutánozni a két fickó elméjében a számomra pozitív kicsengésűt.

Az, hogy a rendőr elképed enyhe kifejezés. Többször is rácsodálkozik az igazolványra, mint aki nem akar hinni a szemének, legbelül pedig úgy érzi magát, mint aki egy Tom Clancy regénybe került éppen. Azért biztos ami biztos hátrál egy lépést, és a járőrkocsi felé fordul.
-Csak egy perc, lefuttatom a rendszerben az igazolványát, és ha stimmel a nyilvántartás, úgy fogunk tenni, mintha nem is láttuk volna, sőt, szólok a többieknek is, hogy ne foglalkozzon önnel.
És már megy is a rend éber őre, hogy serényen megnézze azt a számot. Ezzel csak az a baj, hogy a nyilvántartásban tuti nincs benne egy John Clark sem, legalábbis nem mint titkos rendőr. Közben már be is szól a rádióba, és diktálja a számot.
-Hannon kapitány, utána nézne ennek az igazolványnak kérem?
Bediktálja, aztán pedig morog egy kicsit miután kinyomta az adóvevőt. Miért épp a rendőrfőnök válaszolt neki személyesen? Hihetetlen...

Ezt persze csak én látom, de lábujjaim türelmetlen toporognak a bakancsban. Másképp nem áll szándékomban a zsandár tudomására adni idegességem, még gyanúsnak vélné. Márpedig se macerára se kíséretre nincs szükségem.
A szokásos kérésre nyugodtan kicipzározom a dzsekim és a belső zsebből előhúzok egy noteszt. Legalább is valójában az, a zsaru viszont egy John Clark névre szóló jogosítványt lát, alatta pedig egy egyértelműen nyomozói jelvényre hajazó tárgyat. Amióta tudom, mire vagyok képes minden apró dolgot megfigyeltem, amit csak lehet. Filmekben hogy néznek ki a fegyverek, a jelvények, és ugyanilyen alapossággal lestem a különböző felvonulásokon, standokon látott hasonló dolgokat is, hisz nem csak nekem kell elhinnem, hogy az a valami úgy néz ki, a vizionált alanynak is fel kell ismernie a tárgyat.
- Felturbózták a járgányokat - villantok egy pajtásos vigyort, továbbra is hagyván, hogy tanulmányozza a "jelvényt".
- Beépüléssel foglalkozom, épp lekések egy _randit_. Nem hiszem, hogy egészséges lenne magammal vinnem egy villogós díszkíséretet - súgom némi habozás után, mintha gondolkodnom kellene, vajon mennyi információt oszthatok meg egy kívülállóval. Ugyanakkor végül szinte kitüntetésben részesítem a pórzsarut, hogy felfedem kilétem. Végül is, sietek...

A kocsiból csak az egyik kopó száll ki, a másik tovább eszegeti a fánkját az anyósülésen. Valamiért nem tartja nagyon veszélyesnek a férfias vonásokkal rendelkező lányt, pedig ha tudná az igazságot, lehet ő sem volna ennyire nyugodt.
-Jó napot, Jogosítványt ellenőrzésre kérem - parancsol rá Tati-ra a rendőr, és már nyújtja is a kezét. A másik mancsa a fegyvertáska körül lebeg, nem fenyegetően, csak amolyan biztos ami biztos módon.
-Meg tudja mondani, mennyivel ment az előbb? Csak mert a mi mérőnk 300-nál kiakad. - Teszi még hozzá csípősen, és továbbra is várja az okmányokat.
-Hova siethet ennyire?

Nem igazán foglalkozom az öreg pillanatnyi megingásával. Valahogy érzem, hogy nem fog a rendőrségre szaladni. Ha hinne még a valós igazságszolgáltatásban, akkor a sanda gyanúját éltető mappát már rég átadta volna, tájékoztatva a szervet a sejtett rosszaságról.
És mintha csak az emlegetés hívná elő őket, egy idő után feltűnik, hogy nem csak én ámokozom az utakon. Pedig nem is okoztam még bajt, egyenlőre még csak az infarktust sem idézhettem elő senkinél. Max kicsit gyorsabban vezetek a szokásosnál. ugyanakkor tudom, ez így sokáig nem csinálható, előbb csak egy, de miután rájönnek, hogy nem bírnak a mozgékony motorral, jön a többi. Márpedig nekem most fogócskázásra van a legkevésbé időm.
Halk, dühös morgás közben lassítok, majd szélre húzódva állok meg. Illetve csak a gázról veszem le a kezem,a motor továbbra is halkan duruzsol. Viszont így már képes vagyok a vezetésen kívül másra is koncentrálni, így a kocsiban ülő két zsandárra, főképp a kiszállóra. Végül is, ő fog látni. Illetve látni azt, amit én akarok, így mire valóban szemügyre vehetnének már egy sötét hajú, markáns vonású férfit vehetnek szemügyre.
- Segíthetek, uram? - érdeklődőm mély, karcos hangon, már-már barátságos vigyort vetve a rend büszke őrére.

Az öreg megvakargatja a fejét, és félre is néz, ahogy támadója egyre nehezebben kap levegőt. Nem, nem fog közbeszólni valóban, annyira nem hálátlan, de nem is tettszik neki, amit nem lát.
-Biztos ne hívjam inkább a zsarukat? Kétlem, hogy ki tudná magyarázni, hogy betört ide és...na mindegy, siessen!
Az öreg nem hívja a zsarukat, igaz nincs is szükség rá. Tati miután elhagyja a város határát, és a New York felé vezető autópályára ér, már hallhatja is a szirénát, amit bizony neki szól, a rend éber őrei ugyanis sikeresen kiszúrják a motorost, aki sokkal-sokkal gyorsabban hajt, mint a megengedett sebesség. Egyenlőre mindössze egy rendőrautó üldözi őt, és természetesen esélye sincs tartani a tempót hosszú távon, de ha így megy tovább, nemsokára erősítést fog hívni, meg útlezárásokat elrendelni, akkor pedig nem lesz könnyű dolga a lánynak., ha időben oda akar érni a raktárhoz.

-Nézze...ha elenged, telefonálok egyet, és akkor talán leszállnak magáról...
-A-a...a hölgy azt mondta, figyeljek magára, és nem vagyok hülye, hogy eloldozzam.
-Ugyan már! Csak nem fog hallgatni arra a buta libÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
-Hopp...hát nem kiömlött a teám? Pedig csak pár perce főztem ki...ezt a pechet...

- Neked véged, az tuti - bólintok dühösen. Legalább végre valamiben egyetértünk az ipsével. Szavai viszont abszolút nem megnyugtatók, és talán csak az öreg közbeszólása menti meg attól, hogy ne lyukasszam át a mellkasát azonnal a lábaimmal. Végül is, azért ha a magam néhány kilójával ráállnék a mellére meglehet rosszul viselné.
- Gondolja? - pislantok újult reménnyel. Hisz a szabályok áthágása most épp messze nem érdekel. Persze tudom, hogy apa erre roppant helytelenítően csóválná a fejem, de most nem egy lekésett randitól lenne szó, hanem Gabriel életéről.
A gonoszdi közbeszólás viszont ismét csak arra elég, hogy még egy picit, csak egy icipicit erősebben nyomuljak a földön heverő tüdejébe, lassacskán már kétségessé téve, elegendő oxigén jut-e belé.
- Nagyon reménykedj benne, hogy megtalálom, mert ha nem, visszajövök érted, és roppantul bánni fogod. Gondolom ez a kedves úr készségesen letétbe helyez nekem, ha már a segítségére voltam - jelentem ki egy féloldalas vigyorral, mi csak gonoszabbá válik, ahogy egy leheletnyit lejjebb hajolok, hogy jobban érthesse szavaim, vagy inkább csak ő érthesse igazán.
- Ha nem muszáj, nem verekszem. De még ha teleportálni nem is tudok, nehogy azt hidd, hogy bennem nincs semmi különleges - súgom, egy kacsintással toldva meg szavaim, majd egy félugrás-szerű mozdulattal leszállok róla és a bukósisakot felkapva indulok kifelé.
- Ügyeljen rá kérem, visszajönnék még érte. A rendőrségen úgy is kimagyarázná magát, és azt hiszem, Ön sem vágyik újabb látogatóra - teszem még hozzá, mintegy intésként és már lépek is ki az ajtón a motorra pattanva. Sisak a fejbe, heves gázrántás és már robogok a gyár felé. Az nem lehet, hogy későn érkezzek. Ha pedig mégis, hát csak találok ott valakit, akinek a mellkasára állva újabb infókat szerezhetek...

-Nem tudom - kapja kezeit az arca elé a pasi...vagyis kapná, ha nem lenne lekötözve, így csak bénán vonaglik a földön, mint egy giliszta, aki most tanul épp járni.
-Ha nem vagyok ott egy órán belül, sosem fogom megtudni. Nem is szabadna itt lennem, csak azért akartam én elintézni ezt, mert az én hibám, hogy kijutott a kórteremből! Már rég úton kéne lennem, de hála magának...nekem végem....
Holt sápadtan mered maga elé innentől, és nem szól egy szót sem. Az öregúr veszi át a szót tőle gyorsan.
-Tudja, annyira nincs messze....egy jó motorral, ha most azonnal elindul, és hogy úgy mondjam...liberálisan kezel bizonyos közlekedési szabályokat...például az összeset...akkor még pont elcsípheti őket.
A giliszta erre felröhög.
-És aztán? Megverekszik mind az ötven zsoldossal? Ugyan...az sem biztos, hogy él még a pali. Múltkor megharapott valakit! Lehet azóta rég eltörölték a kísérleteit.

Nem hittem volna, hogy ez az aprócska fenyegetés ilyen könnyen megoldja a pasi nyelvét. Bár első szavaiból azonnal lejön, nem is akkora legény ő, mint amilyennek látszik. Aztán már valóban figyelek is mondandójára, és az első érzés, ami átsuhan rajtam a megkönnyebbülés. Tehát Gabe él, és a képessége is aktív. Ezek szerint a folyamatos szedálás miatt nem tud hazajönni.
Ám a továbbiak hatására újfent a para uralkodik el rajtam, ennek hatására még inkább az uraló lábamra helyezem a testsúlyt, mintha csak nyomatékot akarnék adni a szavaknak.
- Én tojok rá, hogy veled mi lesz, majd a kedves vendéglátód eldönteni. Csak egy dolog érdekel: Hova viszik?! Hova??!!
Nem kiabálok, úrinő nem kiabál. Viszont van olyan árnyalata a hangomnak, ami sejteti, nem ajánlatos most húzni az időt vagy zsákutcát játszani újfent. Ha elviszik abból az épületből Gabriel-t, márpedig én nem vagyok teleportáló, hogy azonnal odaérjek, akkor megint csak bottal üthetem a nyomát. Tudnom kell, hova viszik.

A pasinak már a nyelvén van, hogy "neked csak zsák szívi, leszel a foltom?", ám egy pillanatra ledermed, amikor szembesítik vele, hogy mennyire elszólta magát. Halkan káromkodik, villámokat szóró szemeit pedig a papírsárkányka felé irányítja, mintha az tehetne mindenről, aztán megadóan sóhajt.
-Itt sem kéne lennem, vegyész vagyok, nem verőlegény! Nézd cica, a pasidat pár napja hozták be hozzánk, olyan sápadtan, és soványan, hogy azt hittük, vízi hulla. Ja igen, büdös is...aztán amikor megpróbáltunk vért venni tőle, felkelt, a szoba másik végébe került, és elkezdett hadonászni egy széklábbal, úgy benyugtatóztuk ez után, hogy azóta csak szédeleg, meg ilyen dögöket hajtogat bármiből, ami a kezébe kerül.
Megrázza a fejét, mintha ez teljesen elfogadhatatlan lenne valakitől, aki nincs magánál a nyugtatóktól. Micsoda illetlenség...
-Egyébként, elkéstél, épp most fogják elvinni máshova, miután sikerült majdnem lebuktatnia minket...és attól tartok, a további tervekben én sem leszek benne, most, hogy fogságba estem. Elmehetsz arra a címre, de hacsak nem teleportálsz te is, mint az a korcs, aligha érsz oda...

Tárgy: Re: Tatjana és Gabriel - Sokadik rész

» Tatjana & Gabriel
» Tatjana és Gabriel
» Kertvárosi rész
» Vágyak vonzásában - 1. rész
» Vágyak vonzásában 2. rész