Babilon bár - Alsó szint

Pörögnek, zajlanak az események, az egyik pillanat nyugodt és csendes akár a tó felszíne mikor szélcsend van, a következő pillanat pedig viharos, teli szavakkal, múlttal, emlékekkel. Na igen, próbálok én úgy tenni mintha erről a részről nem volnék érintett, de ez annyira nem könnyű hiszen mégiscsak a családom körében vagyok. Poharat a kezemben forgatom és közönyös arcot erőltetek magamra holott a gondolataim teljesen mást akarnak az arcomra írni.
Valahol igazságtalanságnak érzem azt, hogy az öcsémnek most megadatott, hogy megismerje a lányát akiről azt se tudta, hogy világra jött, és itt vagyok én akinek szintén van egy kislánya akit nem láthat, mert az apja magával vitt és elrejtőztek a világ elől, még csak 7 éves, nem 16 vagy 20, csak egy 7 éves kislány. Na igen valakinek szerencséje van és van akinek nincs, én az utóbbi csapatot erősítem. Igazából Frank-en kívül nem állt mellettem senki sem, anyámról meg jobb ha nem is beszélünk, még annyit sem ért, mint az apám akinek csak spóra voltam amit elszórhat valahol.
Most igaz, hogy ott van Dirk, ám nem tudom, hogy állunk most a dokival. Egyszóval fura, megtaláltam a családom és még sincs senkim. Megiszom az utolsó kortyot az italból majd töltök még egyet, azt hiszem Jürgen egy időre ki lesz ütve pia nélkül is, valószínűleg nem lesz gond ha kicsit megfogyatkozik a készlete általam. Csak ülök és nézem a meghitt ölelkezést, igen, ha tudná Jürgen ki vagyok akkor nekem is részem lehetne ebben, de hát ez most jelenleg nem alkalmas pillanat. Mondjuk az előző nap sem volt az, ahogy az, azelőtti sem. Most tartok annál a résznél, hogy tanácstalanságomban megkeresem az öcsém borospincéjét, ki van zárva, hogy ne legyen ilyesmi ebben a luxusvillában. A családias összeborulás, beszélgetés és szeretet túlcsorduló tömege kezd a hatása alá vonni így jobb ha minél hamarabb elmegyek még mielőtt kibökném, hogy a család oszlopos tagja volnék. Végszóra Jürgen is távozni készül az unokahúgommal, ezt rémesen fura még gondolni is, az öcsémhez hozzászoktam, bár ahhoz is idő kellett. Ezt is megfogom szokni.
-Semmi gond, köszönöm a vendéglátást, élnék is a lehetőséggel. - Biccentek feléjük. Még egy mosolyra is fut tőlem ami határozott előrelépés a helyzetet tekintve. Mikor a páros távozik egyedül maradok a pultnál, kissé feszélyez az ittas vendég árgus pillantása, miután kétszer is akkor néztem felé amikor engem nézett és kivillantotta hiányos fogsorát már biztos vagyok benne, hogy bármi jöhet, hurrikán, cunami, jégvihar, csak smárolni nem fogok vele. Felkapok egy üveg vodka-martinit és elhúzok a bárból. Mára ennyi izgalom, újdonság bőven elég volt, kell egy kis nyugalom is.

A lány leült a bárszékre. Egymás szemébe néztek továbbra is, Jürgen nem tudta nem kutatni azt az ismerős szempárt, azt az erős pillantást, azt a két, csodaszép szemet. Mintha meglágyult volna bennük a harag. Az északi, miután végigmondta mondandóját, felé fordult, lánya arca pedig meglágyult és leszállt a bárszékről, majd egyenesen hozzá lépett és átölelte.
Hosszú pillanatok teltek el és Jürgenben ismét megfordult a világ. Érezte a másik testének melegét a karjaiban, érezte a szíve dobogását és lehelletét a karján, érezte, ahogy az a két karcsú kéz kapaszkodik belé és nem engedi el. Átkarolta a lányt és semmit sem mondott. Minden olyan hirtelen történt, egyik pillanatról a másikra, derült égből villámcsapásként. Érezte azt is, ahogy a lány megremeg és emelkedik-süllyed a mellkasa, ahogy arca mélyen a vállába fúródik. Halkan zokogott a lány, Jürgen pedig továbbra sem szólt egy szót sem, csak még jobban átkarolta őt és ujjaival végigsimította a hosszú szőke tincseket a tarkóján. Arcát a szőke hajkoronára hajtotta és hagyta, hogy a másik kapaszkodjon belé, ameddig szüksége van rá, ameddig szeretné. Nem tudta, meddig tartott az ölelés, de nem is foglalkozott semmi mással. Csak érezte a lány - A lánya, a kislánya hajának illatát és testének melegét és agya továbbra is megpróbálta felfogni a lehetetlent, miközben tudatalattija, ösztönei, teste már bekapcsoltak és védelmezően ölelte át gyermekét. Tartotta a karjaiban és nem engedte el. Egy sereg érzés, hormon, gondolat, kérdés robbant szét és cirkált őrült sebességgel Jürgenben, de ebből nem mutatott semmit, csak állt, arcát a lány fejére hajtva, két karjával tartva a másikat.
A másik pedig egy örökkévalósággal később kibontakozott az ölelésből. Jürgen elengedte, ő pedig hátralépett, kézfejével megtörölve a szemét, lesütve a pillantását. Az északi is oldalra nézett, nem akarta bámulással zavarba hozni a lányt, ám az megint felszegte a fejét és újra Jürgenre nézett.
- Elizabeth Caithlyn Stark - mondta csengő hangon, az utolsó szót kihangsúlyozva. A haragos hangszín, a kemény tónus eltűnt. Szép, dallamos hangja volt a lánynak, nem magas és nem vékony, hanem az az energikus mezoalt, amiről Jürgen mindig harcos nőkre asszociált.
- Elizabeth... Caithlyn... Stark. - ismételte el a férfi, minden szót végiggondolva és megízlelve. Nem tudott nem elmosolyodni.
- ... Szép és energikus név. Erős név. Nagyszerű név. ... A... lányom... neve.
A lány vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett.
- Elizabeth. - Mondta, hangja ismét erőre kapott, pillantását a másikéba fúrta mélyen, nem tolakodóan, hanem úgy, ahogy arra nézünk, akire minden figyelmünket koncentráljuk. Egyikből a másik kék szembe nézett a férfi, nem tudva, melyiknél állapodjon meg. Jobb kezét továbbra is a lány vállán tartotta, ahogy folytatta. - Örülök, hogy... Örülök, hogy megismerhetlek.

Jürgen körbenézett. A pillantások rögtön elfordultak. A biztonságiak úgy figyelték a jelenetet, hogy szemük majd kiesett, ám Jürgennek csak rájuk kellett néznie és szégyellősen összekapták magukat. Az északi végigtekintett a báron, majd ismét a lányra pillantott. Nem látott nála nagyobb táskát, és csak lenge, évszakhoz nem annyira illő ruhákban volt.
- Öhm... - kezdte Jürgen - Ez... Ez a hely nem annyira illik a pillanathoz. Ha... Ha megengeded, esetleg lépjünk fel egy magasabb szintre, ami nem annyira publikus.
Az északi Freja-hoz fordult, akiről szinte meg is feledkezett.
- Figyelj, ne haragudj... Ugye megérted, most... Maradj itt nyugodtan, aludj nálunk, szólok Ms Dunshire-nak, hogy intézzenek Neked egy szobát... Ne haragudj, de most... Családi ügy...
Jürgen újra a lányra pillantott és megint megsimította a vállát.
- Ha nincs ellenedre, Elizabeth... Erre, kérlek.
Intett a biztonságiaknak és a pultra mutatott. Azok bólintottak, hogy el lesz minden intézve és mire kiértek a bárból, már egy felszolgáló állt a pult mögött.

A férfi egy oldalsó liftbe szállt a lánnyal és behelyezte a kulcsát, majd kis gondolkodás után a Stark lakrészeket választotta a 80. szint felett. Hosszú, két és fél perces út várt rájuk, és a lift hátsó fala, ami üvegből volt, felfedte az egyre süllyedő New York arcát. A házak szép lassan maradtak alattuk, már csak a felhőkarcolók követték őket és az 50. szint körül már látszott a toronyépületek között az öböl vize, a sötét tenger. A férfi egy kicsit zavarban érezte magát, és ezért udvariasan csak a látkép felé mutatott, mintha a ma estének az lenne a legbámulatosabb pontja, hogy láthatják New Yorkot. Jürgen összeszorította az ajkait és felhúzta a szemöldökét, néha a lányra nézve, néha a városra - Zavarban volt és nem teljesen tudta, hogy kezelje a helyzetet. Húsz perccel ez előtt azt sem tudtam, hogy van egy lányom. A lift végtelen lassúsággal emelkedett a 82. emelet felé.

(Folytatás: Zöld kert)

Awhiskey lehúzása közben a pohár talpán át látom apám arcát, ahogy… Lefagy. Gyorsan visszahajtom fejem, de feleslegesen sietek, a férfi arca nem mozdul. Egyetlen arcizma sem rándul, elméje a feldolgozhatatlan tényt egy egyszerű mozdulattal igyekszik valóssá tenni: ujjai szét nyílnak, és a pohár kiesik a kezéből. Immár egy üveg, és egy pohár whiskey „halála” szárad a lelkeden, aranyom… Az üveg csörömpölve összetörik, és szinte lassítva figyelem, ahogyan az apró, fényes, kis kristályokra hasonlító üvegszilánkok a levegőbe emelkednek, majd művészien elrendeződve a földre hullanak.
Az utolsó szilánk fölre érésekor, mint egy sürgető inger hatására felemelem tekintetemet, és a zavarodott, vegyes érzelmekkel teli, mély kék szempárba nézek. Nagyon durva, hogy mennyire hasonló színű szeme van, mint nekem! Baszd meg, az lenne a gáz, hogyha nem lenne hasonlóság… Igen, kicsit sötét tudok lenni néha. Vagyis nagyon ritkán. És csak egy nagyon kicsit.
Halkan, szinte suttogva megkérdezi a világát leromboló tényt, de nem válaszolok neki. Igazság szerint hiába mondanék bármit, szerintem nem hallaná meg. Sokkal inkább magának mondhatta, segítve ezzel, hogy összeálljon a kép. Hogy elhiggye, milyen felelőtlen lehetett régen. Hogy ez a kis kurva, aki előtte áll, tényleg a lánya. Ezt nehéz lehet feldolgoznia. Biztosan… Bassza meg, arra sem számít szerencsétlen ördög, hogy van egy lánya! Gondolom érzéki csalódás lehet neki, hogy egy ilyen ribanc áll előtte egy kedves, aranyos, tünemény tündérke helyett… Talán most először eszembe jut, hogy talán tudta, hogy létezem. Bár akkor túl jó színész… De mi van ha… Hogyha csak nem akar engem? Hogyha… Ha szégyell?
A félelem jeges csápjai egészen a szívemig marnak, és bármennyire is ki nem állhatom, érzem, hogy ember vagyok. Hogy vannak érzéseim, amik képességemet legyűrve megbénítanak. Mi van, ha visszaküld anyámhoz?
Szerencsére nem kell mozognom, elég csak állnom egy helyben, és néznem apám szenvedő arcát. Ahogy motyog maga elé, ahogyan igyekszik megbirkózni a problémával. Ahogy feldolgozza. Feldolgozza azt, hogy mennyire romlott vagyok. Talán…
Mintha víz alól hallanám, kicsit elmosódva, de felfogom amit maga elé mond: hogy anyám nem szólt neki; hogy anyám hibája az, hogy teherbe esett; hogy képes rám a lányaként gondolni; hogy… Nem is tudom megfogalmazni. A felelősség szónak ebben a helyzetben több értelme is lehet, és bele sem merek gondolni, hogy most melyikről van szó.
Jól gondoltam: meg kellett támaszkodnia a pulton. Látva, ahogyan ez az erős férfi, ez a csodás képességű mutáns, az én apám, összetörik… Olyan sajnálat önt el, amit még sosem éreztem senki iránt sem. Ehhez pedig bűntudat keveredik, és a koktél együttes marni kezd belülről. Legszívesebben széttépném a bőröm, hogy végezzek a bennem garázdálkodó keserűséggel, ami hegyes tépőfogaival egyre csak mar és mar…
Talán az a legelső normális, emberi cselekedet, az első valós elem, hogy apám az italért nyúl. Majdnem elmosolyodok a gondolattól, hogy ez mennyire közhelyes: hogyha valami hihetetlen információ ér, akkor arra inni kell. Úgy látszik, hogy ez tényleg segít ilyenkor.

Összeszedi magát a bárban lévők pillantásai kereszttüzében, és hozzám szól. Nekem beszél, csakis nekem, az én apám. Az én apukám.
Ó! A szó, az „apukám”, mint valami varázslatos, kislánykoromra emlékeztető gyógyír hat: egyszeriben a férfi közelebbinek tűnik. Egyszeriben fellángol bennem a bűntudat, hogy aztán a lágy hangja, és szeretetteljes pillantása csillapíthassa azt.
Nem szakítom félbe, látom, hogy nagyon nehezére esik bármit is mondani. Hogy még Ő sajnálja. Hogy neki van bűntudata, holott akaratán kívül, anyám miatt kellett tizenhat évet várnia arra, hogy megismerjen. Hogy anyám miatt nem volt apám tizenhat éven át.
Kérésének engedelmeskedve leülök a mellette lévő bárszékre, de egész testemmel felé fordulok, teljesen kizárom a külvilágot. Mintha nem lenne itt senki más, csak apa és én.
Arcizmaim nem szeretnének mozdulni, még mindig egy teljesen átlagos, semmilyen kifejezés tölt be mindent. Újabb támadás indul halottnak hitt szívem ellen: már hogyne lennék rá kíváncsi! Egyszerűen… Testem önálló életre kel, és egy tőlem teljesen idegen, suta mozdulattal lekászálódok a bárszékről, átszelem az apám és köztem lévő távolságot, majd… Megölelem.
Életemben először ölelek át szeretetből, mindenféle érdek nélkül egy embert. Egy családtagot. Az apámat. Ez…
Bomba robban bennem, a sok éven át elfojtott és leküzdött érzelem, érzés a felszínre tör. Egyre jobban szorítom magamhoz az izmos férfit, és arcom zakójának vállába fúrom. Bőgök. De nem úgy, mint egy királynő. Nem. Zokogok, mint egy öt éves kislány, aki elesik a görkorcsolyával. Hátam rázkódik, és egyszerűen nem tudok semmit sem csinálni. Utálom, hogy ez van, de nem tehetek ellene. Ember vagyok, a kurva életbe is! Vagyis mutáns, de ez most technikailag nem számít…
Nagy sokára, számomra felfoghatatlan idő elteltével végre sikerül vennem egy rendes tüdőnyi levegőt. Az oxigén, mintha csak hideg víz lenne, magamhoz térít, és haraggal tölt el. Mintha csak ez lenne az ujj, ami elkattintja a kapcsolót, képességem életbe lép, és segít rendezni érzelmeim forgószélszerű kavalkádját.
Úr anyám, mit tettem!
Hátrébb húzódok, és nagyon szégyellem magam. Az ölelésért, a sírásért. A pofonért a legjobban. Szemeimet megtörlöm kézfejemmel – még jó, hogy a szemfestékem vízálló. Mindig azt hittem, hogy a bulikon lévő medence vize miatt kell ilyet vennem, és nem a bőgés miatt. Baszd ki!
Apám arcára nézek, és már tudom, hogy végem. Már érzelemmentes arckifejezésem is kudarcot vallott, és kudarcot vall újfent. Nem tudok rá közömbösen, imádat és csodálat nélkül nézni.
- Elizabeth Caithlyn Stark – teljesítem a percekkel korábbi kérését, megmondom a nevem. Ennyire büszkén még életemben nem válaszoltam arra, hogy hogy hívnak. Még sosem mondtam ekkora csodálattal, és áhítattal, hogy Stark.

MUSIC:Shock

- Én vagyok a lánya, Mr. Stark.
Jürgen ujjai közül kicsúszott a whisky-s pohár. Valahol messze, nagyon messze, a világ másik felén halk csörömpölés hallatszott. Érdektelen, távoli zaj. Valaki a pult másik oldaláról mondott valamit Jürgennek, - Talán Freja volt az - de semmit sem értett belőle a férfi. A világ úgy fordult meg önmaga körül, mint egy pályájáról kilendített kisbolygó, ami fekete lyuk felé zuhan. Az északi nekitámaszkodott annak a valaminek, ami előtte volt. A világ részben elsötétült és megszűnt minden, ami Jürgen körül volt.
Én vagyok a lánya, Mr. Stark.
Jürgen csak azt a hideg, erős, energikus pillantást tudta nézni, azt a világos kék szempárt, ami olyan lehetetlenül szürkés kék volt, mint a fjordok vizén úszó jég, és olyan hideg, mint a tengerről kelő, metsző, sós, északi szél.
Én vagyok a lánya, Mr. Stark.
- Az én... Lányom...?
Az északi halkan szólalt meg, mint valaki, akit négy adag morfiummal taglóztak le. Így is érezte magát. A világ teljesen ki volt fordulva, és mintha egy atombombát robbantottak volna a gyomrában abban a pillanatban, ahogy a szőke lány egyenesen Jürgen szemébe nézve mondta meg az igazságot. Hogy... Van egy.... Lányom?
Nem kellett kérdezze, hogy igaz-e. Nem kellett kételkedjen, vagy az igazság valószínűségén töprengjen. Egy magas, energikus, karizmatikus, erőteljes fiatal nő állt előtte, haragosan villogó, erőteljes pillantással. A férfit a megrökönyödöttség és még valami töltötte el ebben a percben... Büszkeség. Amennyire lehetetlen és ironikusan komikus volt a helyzet, ő mégis egyfajta büszkeséget érzett, mintha jobban melegítené a bőrét és a tagjait, mint a mindenhol jelen lévő bio-endurancia, mintha valami mélyebb és tartósabb energiaforrás lenne, mint a regeneráció, a fizikai erő, az edzettség. Minden teljesen más kontextusba került, mintha valaki a halvány tél végi nap mellé egy brutálisan erős, atom-reflektort gyújtana és minden árnyék, minden tónus, minden forma más megvilágításba kerülne egyszerre.
Van egy lányom.
Jürgen lassan ocsúdott fel a megdöbbenésből. Nem tudta mennyi időbe került, - talán egy percbe, talán ötbe, talán tízbe, - mire az elméje a logikus kérdéseket kezdte el boncolgatni.
- ... De... De hogy... Hogy lehet? Én sosem...
Sosem csináltam gyereket? Mármint, nem akartam és egyébként is elvétve... Főleg az utóbbi időben, most egyáltalán nem... Ez a lány pedig... Tizen... Hat? Hét? Nyolc? Gondolkodj, Jürgen, az Istenért...
Ha a lány volt tizenhat-tizennyolc, akkor...
Az emlékek kínosan jöttek elő, a nevet illetően, amit a lány említett.
- Rosette Goffly...?
Az északi arcából teljesen kifutott a vér. Ez soha nem szokott előfordulni.
- De hiszen Rosette...
A lány szemébe nézett újra. B...szza meg, ez fizikailag lehetetlen. De akkor... hogy??
- ... Rosette... De... Nem... Csak egyszer, mi... De tizenöt éves voltam és... Ő tizenhét... És... De... Tabletta... Azt... Azt mondta, kizárt és...
A gondolatok töredékesen jöttek elő, és nem volt sok értelme, amit Jürgen félhangosan, félig a lánynak, félig magának címezve mondott.
- De ha ő... De... Utána elutazott és sosem...
A férfi ezen a ponton két kezét arcának két oldalára tette és elkezdte halántékát dörzsölni ujjai végével. Úgy érezte, mintha fejbe vágta volna valami.
Miután egy plutóniummal és negyven tonna adamantiummal megrakott, ötven kocsis vonatszerelvény átment volna a mellkasán.
És egy kamion.
És négy Wolverine.
Meg egy csapat gorilla.
Egy csapat, nagyon erős és nehéz, izmos gorilla.
Kétszer.

- De... Ha van egy... Ha mi...
A férfi megfogta a homlokát és megfordult, alkarjával a polcnak támaszkodott. Viharos gondolatok és érzelmek kavarogtak benne. Az a megrökönyödöttség és büszkeség most értetlenségnek és bűntudatnak adott helyet.
- ... Ha mi... Akkor miért nem hívott... Vagy írt... Vagy keresett... Vagy egyáltalán... Bármi.
A lány szemébe nézet újra.
- ... Miért tűnt el másnap reggel, miért tűnt el nyomtalanul és miért nem tudtam soha... Jézus Isten.
Jürgen nem tudta elfordítani a pillantását a lányéról. Annyira hihetetlenül ismerős volt. Amikor a lány szemeibe nézett, mintha tükörbe nézett volna. Látta benne a haragot és nem tudott megint nem... Büüszkén nézni abba a szempárba.
- Istenem... Mekkora felelőtlenség... Miért nem... Egyedül... Vagy talán valaki mással... Az én lányom... A lányomat... És soha... Ez... Hihetetlen...
A férfi megfordult és fel-alá lépett párat, két kezének ujjait a hajába túrva. Semminek nem volt értelme, az egyenlet két oldala nem jött ki, a változók ismeretlenek voltak és ott állt kérdőjelekkel, értelmezhetetlenül kavargó érzelmekkel. Olyan ösztönök kapcsoltak be a tudatalattija és a tudata határán, amikről soha nem is tudott, és hirtelen tudta magáról, hogy olyan erőforrásai vannak, amikről soha nem is rendelkezett.
A férfi újra a lányra nézett.
Aztán a whisky-s polcra.
Aztán megint a lányra.
Aztán megint a bárpolcra.
Nem mondott semmit, csak leemelte az ukrán vodkát az üvegpolcról, és kifehéredett ujjakkal töltött a shaker-be. Letette az üveget a pultra és extra dry martini-t töltött rá. Gondolkodásra csak félig képesen keverte meg az italt és töltötte ki. Szórakozottan dobta bele az olajbogyót, keverés nélkül kortyolva a vodka-martinit.
- Kérlek... Kérlek, ülj le. - Jürgen újra a lányára nézett és továbbra is halk hangon beszélt. Szokásosan kemény hangéle meglágyult, és a másik kék szemeibe nézett.
- Hogy... Hogy hívnak? Én... Én Jürgen vagyok. Bár lehet... Hogy a haragodból ítélve erre nem vagy kíváncsi. Akkor... Megértelek. De kérlek, mondd meg a neved.
Jürgen újra a lány szemébe nézett. Nem tudta elfordítani pillantását. Egyszerre volt kíváncsi, furcsán büszke és összezavarodott.

Egy pillanatra nem tudok semmi másra fókuszálni, csakis az apám arcán felizzó sárga fényre. Majd… BUMM! Nincsen arra időm, hogy jobban szemügyre vegyem kezem leengedése közben; a férfi hanyatt „repül” a pulton, és hangos csörömpölés közben pár üveg… illat alapján igazán jó whiskeyben landol. Kár érte, tuti finom lehet…
Talán egy kicsit… Paraszt? Bunkó? Ó, messzemenőkig az vagyok, de ez nem újdonság. Talán egy picit messzire megyek azzal gondolatban, hogy elsőként az italt, és nem a tulajdon, „engem-a-kurva-anyámnál-hagyó” apámat sajnálom meg, de hát bassza meg, ez van. Sosem állítottam (más még úgyse), hogy egy aranyos, tüneményes kislány volnék. Ennek még a gondolata is nevetségesen hangzik.
Mit tettem?! Egy, csak egy rövid és felettébb idegesítő pillanatra felvillan a fejemben a félelem, elvégre a pasas, az apám – bassza meg, ezt még soká fogom megszokni fejben -, fejből dől a vér. Aztán… Anyád – gondolom sötéten, szenvtelenül. Ne szidd a nagyit! Nagyon kell erőlködjek, hogy ne üljön ki a nyílt csodálkozás az arcomra, de végül sikerül. Ez az én csatám, amit nekem kell megnyernem. Most nem csodálhatom, pedig hogy szeretném! Hiszen… Ez az emb… Az APÁM egy kibaszottul menő mutáns! És ilyenkor a hangsúly az én apámon van. Elvégre hogyha ő ilyen kúl, akkor egyszer én is lehetek az.
Néha betegesen gyerekes a felfogásod… A picsába is, de igazam van, már megint.

Gyönyörű, színészi teljesítményemet bizonyító bemutatkozásom után sok mindenre számítok, de erre nem. Tudatalattim már bombamód felrobban az elején, én pedig veszek egy óriási levegőt, hogy azt visszatartva a meg nem fulladásra, és ne a verekedésre gondoljak.
Fapofával hallgatom, és közben csak arra tudok gondolni, hogy hogyan lehet valaki ennyire rohadtul, ennyire idegölően, ennyire abnormálisan nyugodt… Utolsó megjegyzése nem tetszik, egyből felmegy bennem a pumpa. Mint azonban szinte mindig, most is sikerül magamon uralkodnom, így csak szárazon jegyzem meg, amit akarok:
- Szerintem nem az én hibám, hogy csak négy van köztem és a whiskey közt… Bagoly mondja verébnek, mi? – Ezt nem a szemébe mondom, és… Szerintem kicsit retardált a pa… AZ. A-PÁM. Utolsó figyelmeztetés, tanuld meg!
Szóval apám agyilag zokni. Így nem hinném, hogy ettől okosabb lett. A nő azonban…
Eddig nem is néztem a kezdetben vele beszélgető asszony felé, de mivel az halkan nekem beszél, így illően felé fordulok. Már csak az a kérdés, hogy kitől tanultam illedelmet.
Hmm… Érdekes, amit mond. Ahogy mondja. Nem hinném, hogy ő lenne a leendő nevelőanyucim, bár ennek valahol – nem is olyan – mélyen kurvára örülök. Szerintem kölcsönösen mennénk a falnak egymástól. Barátinak tűnő viszonyukból vagy munkatársak, vagy rokonok lehetnek. Utóbbi egy picit érdekel, bár abban nem vagyok biztos, hogy pozitív, vagy negatív érzelmeket fűzök-e a dologhoz. Úgyis mindjárt megtudod… Most ne erre figyelj!

Már éppen megörülnék a dicséretnek, amikor beszól. Kioktat arról, hogy hogyan üssek. Úgy beszél, mintha én repültem volna át a bárpult felett, és nem ő. Jó, az tény, hogy az én fejemet nem vághatják le - milyen király lenne, hogyha visszaforrna a feje! -, de akkor is. Idegesítő egy (még jó, hogy nem kettő) apám Ügyes kislány, végre eltaláltad elsőre! van.
Türelmesen végigvárom, hogy befejezze végre, fejemen igazi unott, lesajnáló kifejezés ül. A whiskeys poharat, amit adott, csak lazán tartom a kezemben, még nem ittam bele. Azt majd akkor, amikor végre felfogja. Úgy dupla lesz az élvezet.

Mondanám neki, hogy először igya meg az egészet, vagy tegye le a poharat a további whiskey-pocsékolás elkerülése végett, vagy hogy üljön le, mert a pultnak való támaszkodás nem lesz elég… De abból ítélkezve, ahogyan az őröket leintette… Nem az a típusú ember, akinek meg lehet mondani, hogy mit csináljon.
Halkan sóhajtok, majd hasonlóan ahhoz, mintha egy öt évesnek akarnék szexuális felvilágosítást tartani, beszélni kezdek.
- Tudtommal nem ismerjük egymást. De ez nem az én hibám. Elvégre nem én hagytam ott Rosette Gofflyt valahol Európában. Konkrét országot sajnos nem áll módomban mondani, ugyanis az újabb áldozat után futva már az egész kontinenst bejárta. Dereng már valami? – kérdezek vissza gúnnyal. Nem várom meg a válaszát, kegyetlenül, halálosan lassú tempóban folytatom. Mert látni akarom az arcán, amikor összerakja. Amikor leesik neki az egész. Amikor felfogja, hogy ki vagyok. – Én vagyok a lánya, Mr. Stark – vetem oda, és elnézek a nő felé. Elvégre ő „Mr. Stark”-ozta, így remélem, hogy legalább lesz egy, aki értékelni fogja a humoromat. Lehúzom a nálam elméletileg négy évvel idősebb italt, és édesen mosolyogva apám arcára nézek.

MUSIC:Shock

Az öcsémet meglehetősen felveti a pénz, bár a legszívesebben kioktatnám, hogy nem éppen ez a legjobb mondja a pénz szórásának, de hát éppenséggel nem vagyok abban a helyzetben, hogy kioktassam a lassan 30 éves öcsémet aki még csak azt se tudja mi fán termettem. Egyenlőre még mindig nincs itt a megfelelő alkalma annak, hogy közöljem vele az apánk egy nőcsábász barom volt és úgy tűnik a világ minden peremén világra hozta a kis klónjait. Bele se merek gondolni, hogy a jó drága Stark papa hány fele járt és vajon hány Stark van még a világ szegleteiben. Ki tudja, lehet még az Antarktiszon is találnék egy vagy két testvért. Agyrém az egész. Jürgen-re is csak úgy akadtam rá, hogy Frank keresett pár igen ígéretes embert akik a segítségemre lehettek volna a nyomozásomban. Jürgen neve egyértelmű volt és azért hát nem rohangál a világban ezernyi Stark. Utána kerestem és nagy nehezen megszereztem az aktáját amiből minden nyilvánvalóvá vált. Azért engem is eléggé ledöbbentett a dolog. Most még beérem annyival, hogy a társa vagyok, idővel majd kiderül az igazság. De addig a pillanatig el kell érnem, hogy teljesen megbízzon bennem.

A bárban ülve megtettem magamnak azt a luxust, hogy csak félig figyeljek az öcsémre. A berendezést, a fényeket néztem. Nem adott keveset a tervezésre az biztos. Mintha egy miniatűr városban lennénk. A fények minden szegletet bevilágítanak, nem marad egyetlen egy sötét folt sem. Egy-egy helyen a fény megtörik az üveg felületen ami mintha prizmaként működne szórja a sugarakat más színekben tovább. Igen, az öcsémnek határozottan van ízlése és tervezői készsége, legalább ebben az egyben biztosan hasonlítunk. Bár ami tény, Ő is minden egyes veszélyes küldetésben benne van. Volt már szerencsém megtapasztalni milyen akcióban.
-Hihetetlen, ezt kár, hogy kihagytam. Gondolom volt megdöbbenés és hitetlen arckifejezések. - Nevetem el magam. Szinte a szemem előtt peregnek le az események. Egy ilyen magas körben történő botrány általában már másnap az újságok címlapján szerepel. Az, hogy sikerült ezt eltitkolniuk elismerésem, gondolom sok volt a kenőpénz.
A következő pillanatban észre veszem a szőke hajú, határozott fiatal lányt. Megjelenése hagyna kívánni valót maga után, főleg egy ilyen helyen, de nem ez az ami igencsak ledöbbent. Másodpercek telnek el mire a lány cselekszik és pofon vágja Jürgent. Arcomon ott a hitetlen kifejezés, főleg azután, hogy az öcsém magával vitte a pulton szereplő poharakat és italokat egyenesen a bárpult mögé ahol Ő maga is landolt.
A lány azonban nem csak ezzel üt egy kiadósat, de a mondanivalója is teljes kiütéssel talál. Már szinte tűkön ülve várom az öcsém reakcióját, mert hát erre most én is kíváncsi vagyok. Természetesen a lány korát saccolva azért kicsit furán nézek. A biztonság kedvéért még mielőtt a lány esetleg plasztik bombaként robbanna, észrevétlenül köré küldöm a ködömet, csak leheletnyi anyagot, nem sokat, hogyha még egy kiadós verekedést akarna ne legyen képes rá, azonnal megtudjam bénítani. Mikor Jürgen feláll a pult mögül az ajkamba harapok. A kinézetére nem is tudom mi lenne a legjobb kifejezés. A helyes kis pofija oda van, a lány kiadósat adott neki amiért elismerésem. Nem rossz.
Leesett állal nézek az öcsémre, nem igaz, hogy nem fogta fel a lány szavait. Még az a piás, perverz barom is a túloldalt, levágta volna azonnal 2 liter Whiskey után is. Kérlek Jürgen, ennyire ne legyél homályos. Ez itt a lányod, legalább is a szavai alapján mindenképp.
-Jürgen mit gondolsz, ártalmatlanítsam? - Biccentek neki lefelé, hogy láthassa a ködöt ami a lány körül gomolyog arra készen, hogy lebénítsa valamelyik érzékszervét ha újabb támadást intézne.
A három ital kitöltése egyértelműen jelzi, hogy fegyverszünetet kínál a lánynak. Más helyzetben szerintem figyelmeztetném, hogy ez nem a legbölcsebb tett, de ezúttal eléggé bonyolult a helyzet.
Nem mondok semmit Jürgennek, de megcsóválom a fejem. A férfiak néha csak a felszínt nézik még a szavak jelentésének is. A lány ugyan nem mondta ki egyértelműen, hogy a lánya, de eléggé érthetően közölte az álláspontját. Ennek a végére már igencsak kíváncsi vagyok.
Az unokahúgom, már ha az, épp annyira harcias, mint ami egy vérbeli Stark-ra is jellemző. Ha másban nem is, de ebben tuti van egyezőség.
-A helyedben leülnék, megnyugodnék és visszafognám magam. Ez egy nyilvános hely, fogd vissza magad vagy teszek róla, hogy ártalmatlan légy, világos? Most pedig kezd elölről úgy, hogy Mr. Stark is megérthesse. - A hangom teljesen nyugodt, semmi kedvem ebbe komolyabban belefolyni, elvileg én itt csak egy kívülálló vagyok, gyakorlatilag már más a helyzet, de erről csak nekem van fogalmam.
Magam is leülök a bárszékre ismételten és beleiszok az előbb töltött italba. Fél szemmel a párost figyelem. Azt hiszem ma sem jött el a pillanata, hogy közöljem: "Jürgen én pedig a nővéred vagyok, együtt a család!" Na igen, szerintem ha végre megérti a dolgot eléggé le lesz sokkolva. Nem kellek én ide pluszként.
A pulton húzom végig az ujjam és köröket rajzolgatok. Ez az ügy kezd bonyolódni. Nem gondoltam volna, hogy az Öcsém is apánk nyomdokaiba lép majd. Lehet az a perverz is valamelyik rokonunk? Én már semmit sem tartok lehetetlennek.

Jürgen Stark nevetve letette a whisky-s poharat és Freja-ra nézve folytatta.
- Igen, így volt, ahogy mondom. Abban a pillanatban, hogy a nő arcon vágta a teniszütővel, kirepült a whisky a kezéből, ami meg az ENSZ nagykövet asszony dekoltázsába zuhant. Brazilt még nem láttam ennyire padlóra zuhanni, ahogy kiütötték azzal a teniszütővel és ha egy orosz teniszező az ütőjét pofozkodásra használja, hát valami nagyon nagy baj van...
A férfi nevetve forgatta meg az italt a pohárban. Nem volt sok vendég, a bár fényei pedig meleg, arany csillogásba borították a még vadonatúj pultot. Egy kellemes csütörtök este hangulata telepedett a még majdnem üres bárra, a hétvége pörgése helyett egyfajta csendes, lassú ütemű élet. A fények karamellszínűen kavarogtak a whisky-ben feloldódva, Jürgen pedig kortyolt még egyet.
- ... Na, akkor a brit katonai attasénak volt annyi lélekjelenléte, hogy engem meg a magyar nagykövet asszony arrébb húzott, mielőtt repült az asztal. Heh. Hihetetlen volt. Az, hogy ezt hatalmas diplomáciai blamázsként nem hozta le már másnap a New York Times, az az amerikai diplomácia egy tündöklő és ismertlen pillanata volt, én mondom neked. Pedig aznap este Buenos Airesben....
Az északit félbeszakította a meglepetés, ahogy valaki finoman megkopogtatta a vállát.
- Jürgen Stark? - kérdezte egy fiatal, de erőteljes női hang.
Az északi mosolyogva megfordult a bárszéken.
- Igen, miben...
Nem tudta folytatni, amit elkezdett. Egy pillanatig egy magas, szép arcú, energikus megjelenésű szőke lány töltötte be a látóterét, és a másodperc töredékével később egy kisebb robbanás felvezetésével elúszott előtte a világ.
Jürgen Stark-ot egy bal horog teljes lendületével pofon vágták. Ez nem az egyetlen meglepetése volt az estének. A pofon ugyanis szinte szikrázott. Abban a szekundumban, ahogy a lány keze Jürgen arcába csapódott és a bioendurancia kavargó, sárga plazmaszerű pajzsa felragyogott a bőrén, mint valami mítikus viking harcos azgardi páncélja, a lány ujjai között pattogó, villogó energia kisült és teljes erejéből elszabadult. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a két töltés találkozott és kisebb villámlással robbant ki az éterbe, robajló hangja csattanva pattogott vissza a falakról.

Jürgen ezt először nem érzékelte. Először annyit észlelt, hogy villám csapott az arcába és valami elemi erő eltaszítja a bárszékről, átdobja a pulton és belerepül az italokat tartó üvegpolcokba. A világ dohogva forgott körülötte, ahogy a pult mögé zuhant és miközben a férfi lassan feltápászkodott a földről, érezte, hogy valami fémes íz csorog végig az ajkán. Jobb kezét arcához emelte. Bőre még mindig kavarogva villogott, tenyerén, a pulton, az üvegszilánkokon látta visszaverődni a forró lávához hasonlító, örvénylő sárga fényt. Arca azonban égett, mintha tűzbe tartotta volna, mintha valami a képességének pajzsa alá sugárzott volna be.
Mi ez, valami energiahasználó mutáns? Biztos kölcsönhatásba lépett a képességemmel és belesütött az idegrendszerembe... Apám, ilyet se láttam még.
A férfi felegyenesedett és a pultra támaszkodott. Arcán kavarogtak a fények és megeredt orra vérzett még egy kicsit, míg abbamaradt.
A lány eközben beszélt, haragosan, és minden jel szerint, hozzá.
- Legszívesebben tökön rúgtalak volna, de elvégre az hozzám is kellett, így nem illik... Na, meg amúgy se tudom, hogy milyen egy kistestvér.

Az északi a lány haragos tekintetébe nézett, majd a pultra, aminek opálosan tükröződő felszínén látta homályos tükörképét. Sárgán ragyogó fényei alatt piros duzzanat volt az arcán, ami szépen, pár másodperc alatt elmúlt, a bőr újra alaphelyzetbe feszült, a sajgó, égő érzés elhalványult és majdnem teljesen elcsendesedett.
A férfi az arcához ért az ujjával.
- Bámulatos - dörmögte maga elé.
A lány azonban monológja végére ért, és minden szem a férfira szegeződött. Felnézett, egyenesen a villogó szempárba.
Az, amit a másik mondott, még kevésbé volt érthető, mint a villámszóró pofon. Jürgen abban a ritka helyzetben találta magát, hogy teljesen meglepődött, ami egyáltalán nem volt szokása. Most azonban nem volt más hátra. Ha egy fiatal lány besétál az ember bárjába, szikrát szóró pofonnal átdobja a saját bárpultján, és ráadásul még teljesen értelmetlen dolgokat is vág a fejéhez, akkor azon legalábbis illik meglepődni.
Az északi nem is tudta, hogy nevezze ezt a helyzetet.
Csütörtök estének New Yorkban, ezek szerint.
Felhúzott szemöldökei másodpercekig ott maradtak a homlokán, majd összehúzta őket. Majd csak az egyiket húzta fel. Majd a másikat.
- Kisasszony, mondanám, hogy nem teljesen értem, amit mond... De az az igazság, hogy egyáltalán nem értem. Egy szavát sem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a pofont, - Ami megjegyzem, elég prímán volt kivitelezve, - bólintott elismerően a férfi - De ha előre szólt volna, hogy pofozkodni akar, akkor legalább az épület elé kimehettünk volna, mielőtt átrendezi velem a báromat. Ugyanis most több üveg húsz éves scotch veszett kárba, amik, már ne is haragudjon, de lehet, hogy idősebb voltak Önnél.
Két biztonsági őr döcögve futott be a bárba, de Jürgen leintette őket.
Megfordult és leemelt három másik poharat az épségben maradt polcokról, és egy érintetlen whisky-t. A három poharat letette a pultra, jeget kanalazott beléjük és már töltötte is rá a scotch-ot.
- Na most. Akármivel is sikerült így felpaprikáznom a hangulatát, az olyan komoly ügy lehet, ami whisky-t kíván. Üljön le, kérem.
Egy poharat Freja elé tolt a férfi, akinek fejcsóválva nézett egy pillanatra a szemébe, egyet a lány elé tolt, egyet pedig a kezébe vett. A keverő pultra támaszkodott kinyújtott bal tenyerével, jobb kezével pedig felemelte a whisky-s poharat és a lány felé intett vele.
- Mielőtt bármibe is belekezdene, hadd szögezzek le valamit. Nagyon ütős képessége van, hogy találóan fogalmazzak és a pofon is egészen kiváló volt... De nagyon mereven tartja a csuklóját. Ha nem ököllel támad, hanem pofon vágja a másikat, akkor az ütés előtt be kell hajlítania a kezét, hogy a csuklójának forgatónyomatéka a lendületbe adódjon. De ha nem pofozkodni akar, hanem harcolni, ajánlom az öklöt. A pofon fáj, de nagy ütőereje igazán nincs. Persze... Általában nem vezetnek bele kétszázhúsz voltot.
A férfi megemelte a poharat és belekortyolt. A lányra nézett.
- Szóval. Kérem, kezdje elölről, most kicsit jobban kifejtve a részleteket. Tehát. Honnan ismerjük egymást?

Tárgy: Az első találkozás Vas. 1 Márc. - 22:56

Apja & Lánya

Már iszonyatos fáradt és dühös vagyok, amikor kiengednek arról a kibaszott kapitányságról. De minden ellenére... Ez az bébi, yeah! Tudatalattim vetkőzve tombolni kezd az örömtől. Elvégre elértem a célomat, sőt, még annál is többet: illegális USA-beli tartózkodásom teljesen legálissá vált, és… És nem tudom. Megtaláltam az apámat. Vagyis tudom, hogy hol van. A picsába!
Az eddig a kezemben szorongatott papírhalmot, amit a rendőrtiszttől kaptam, most durván félbehajtom, és belevágom az oldalamon lógó kis táskába. Aludnom kell. Most.
Már az alvás gondolata is annyira csábító, főleg a hajnali szürke fényben, egy cellában töltött este után… Gondolkozás nélkül bemegyek az első motelba, és átalszom szinte az egész napot.

Amikor felébredek, az óra délután négyet mutat. Először nem érdekel, aztán rájövök, hogy sietnem kell: a rendőr elmondása szerint ma este van a rejtélyes apám bárjának megnyitója. Oda kell érnem New Yorkba.
Hogy hogyan lehetek ennyire szerencsés? Ez egy tök jó kérdés, bár nem foglalkoztat túlzottan. Mindenesetre az egész kibaszottul nagy országból pont Philadelphiát választottam. Ami meg ugye közel van New Yorkhoz… Na! Ne legyél már ennyire… Összpontosíts! Igazam van, mint mindig. Nem engedhetem meg magamnak az ilyen hülye elgondolkozásokat. Az egoizmusom pedig továbbra is határtalan, de ez köztudott.
Este csak meztelenre vetkőztem elalvás előtt, így egy kupacban találom meg azt a „sok” ruhát, amit viseltem. A többi cuccom… Na várjunk. Azt tudom, hogy hol van, de hogy én hol vagyok…? Szívás.

Miután előkerítem a tegnapi szórakozóhely „romjai” alól a táskám, és rendbe hozom magam egy kicsit, felszállok a legelső New York felé tartó buszra.
És igen, megloptam a nevelőapám. Neki mocsok sok pénze van, ahhoz pedig, hogy Angliából idetolhassam a fejemet, szükség volt valamennyire. Talán egy picit többet emeltem el a kelleténél, de elég a jó oldalát néznem, és máris nem bánom: így ki tudom fizetni a buszjegyet, és nem kell cserébe valami gusztustalant művelnem, vagy egész úton turbékolom a hájfejű sofőrnek. Érdekes kérdés, hogy melyik eshetőség a rosszabb. Hányok mindkettőtől.
Bedugom a fülesem, és egész úton határozottan elmebeteg rockot hallgatok, ami mellett az ember képtelen gondolkozni. Most nem akarok gondolkozni.
Leszállok, és még hallom magam mögött a „Szia, kislány!” bókját a sofőrnek. Középső ujjam feltartom, és hátra se nézve mutatom neki annyi ideig, hogy tuti biztos odatévedhessen a tekintete a seggemről.
Kopott, rusnya sporttáskám eldugom az egyik buszpályaudvari mosdóban, bár tartalma nem igazán foglalkoztat. Csak pár koszos ruha van benne, semmi más, így akinek esetleg kell… Hát, vigye Isten hírével.
Előkapom a mocskosul gyűrött papírt, amire a címet írta a rendőr, és fogok egy taxit. Vigyázz, Apa, jövök!
Nem is figyelem, hogy a kavargó városi forgatagban merre megy az autó, így igencsak meglepődöm, amikor a taxis szól: megérkeztünk. Oda sem figyelve kifizetem, és kicsit ámulva szállok ki az autóból. Hogyha itt van bárja, akkor biztosan van pénze is.
Nem engedek sok időt magamnak arra, hogy elrévülten bámuljam a fényűző tornyot, helyette elindulok a főbejárat irányába. Modellmód pakolom a magassarkú szandálba bújtatott lábaimat magam elé, fejemet magasra szegem. Szőke hajam kiengedve hagytam, szemem erőteljesen kihúztam. Ruháim csak emelik az összhatást: a bőr rövidnadrág, és a hasvillantós, átlátszó ing, alatta a fekete melltartóval… Igen, mehetnék az utcasarokra is; de nem, nem oda megyek.

Semmit sem törődve az előtérrel egyenesen a bár irányába indulok. A megnyitás miatt úgy ki van világítva, mint anyám bugyija, amikor újabb pasit keres. „Ide gyere!” Nem akarok erre gondolni…
Átsétálok a modern előtéren, és szinte egy másik világba csöppenek: mindenhol hangulatos bútorok, meleg, lágy fények és pia található. Már csak utóbbiért megérte idejönnöm.
Az egész hely elég kihalt, a pultnál beszélget egy férfi és egy nő, a sarokban pár fiatal röhög, illetve az egyik bejárat melletti széken ül egy fickó. Mivel ő van a legközelebb hozzám, nem törődve intim szférájával, leülök mellé. Whiskyjét arrébb húzom, és miután a szemembe néz haraggal kevert vággyal, felteszem a halk, de határozott kérdésem:
- Tudja, hogy hol van Jürgen Stark? – nézek a kába szemeibe. Nem válaszol, csak a pultnál ülő férfi irányába legyint. Meg sem köszönve felállok, és megindulok az apám felé. Távolodva az asztaltól még hallom, ahogyan felemeli a poharát, és beledörmögi:
- Hogy engem miért nem keresnek meg az előző napi prostik… - Valamiért mosolyognom kell a megjegyzésén.
Mire a beszélgetőkhöz érek, a férfi, az apám, Jürgen Stark éppen a pultban nyúlkál, nekem háttal. Na ez az, amiért nem terveztem el, hogy mit fogok csinálni. Sosem tudni előre, hogyan alakul egy helyzet.
Óvatosan, illendően megkocogtatom a hátát, és megkérdezem:
- Jürgen Stark? – nézek egy kiválasztott pontra a háta közepén. A mellette ülő nőre rá sem hederítek.
Megvárom az igenlő választ, és azt, amíg felém fordul. Laza, könnyed mosoly kíséretében meglendítem a kezem, és úgy igazából, tizenhat év keserűségét beleadva pofon vágom a saját apámat.
Mivel messziről megállapítottam, hogy nem egy pocakos, ellustult fasz, ezért nem vagyok annyira idióta, hogy csak önmagában ilyet tegyek. Képességem az érintés pillanatában beizzítom, és zsigereimben érzem, hogy azt akarom, fájjon neki. Hogy legyen pár kellemetlen perce. Pár pokoli pillanata.
Egyébként határozottan megdöbbenek: iszonyat fiatal. Bakker, a fiúbarátom is lehetne! Hát igen… nem éppen erre számítottam.
Nem okozok magamnak csalódást, hiába izmos mivoltának, a képességem révén van annyi időm, hogy ki tudjam mondani azt, amit már nagyon régóta akarok. Hogy „bemutatkozhassak”. Míg a szervezete, vagy a képessége, vagy mit tudom én mije, az általam okozott zavarral küzd, beszélek:
- Legszívesebben tökön rúgtalak volna, de elvégre az hozzám is kellett, így nem illik... Na, meg amúgy se tudom, hogy milyen egy kistestvér. – Rámosolygok, és nem hiszem el, hogy megtettem. Ez… Imádtam!

MUSIC:Crazy in love

Tárgy: Babilon bár - Alsó szint Vas. 1 Márc. - 21:37

A Stark torony aljában lévő, indusztriál stylusú bár alsó szintje, kellemes téglafalk, elegáns bőr kanapék, fotelek, diszkrét fények, finom italok és koktélok találhatóak itt.

Az első játék alkalmával Jürgen, a tulajdonos az éppen megnyílt, még csak pár vendég által meglátogatott új bárban Freja-val ül és beszélget a pultnál, ahol egyelőre kedvtelésből ő a pultos és mixer.

Tárgy: Re: Babilon bár - Alsó szint