Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Igazán próbáltam összeszedni mindent amit csak tudhatok, nem tettem hozzá többet, olyat ami valótlan, de úgy tűnik ez nem elég. Lázasan töröm az agyam további információkért, de sajna sosem figyeltem oda mit művelnek a boncteremben azon kevés idő alatt mikor összefutottunk időben. Nem érdekelt, másrészt gyomorforgató, szomorú és elkeserítő mind a látvány, mind a tudat, hogy mennyire beteg elmék léteznek a világban. Nem mond semmit arra amit közlök vele én meg képtelen vagyok bármivel is kiegészíteni. Hát ez van, rövidke kis életemnek, melyben igazán egyetlen boldog perc sem volt, ez lesz a vége. Itt, ebben a mennyezetig beton, szutyok helyiségben lehelem ki a lelkemet, némi élvezet után. Nem bírok magammal, úgy gondolom ha már meg kell halnom, jogom van tudni miért és miért így. Nem számítok válaszra, most azonban megkapom és igencsak megdöbbentő, persze mindezek után nem kellene annak lennie. Nem akar megerőszakolni, de azért megöl miután oltárit élveztem. Bájos. Ha nem velem történne hanem egy filmen látnám még talán tetszene is a dolog. Így azonban roppantul bosszantó és félelmetes. Nem tudom mit tegyek vagy mit mondjak, hogy elengedjen.* -Nem, nem jobb így. Ez beteg. *Most már úgy is mindegy, akár ki is boríthatom, az sem használna, legfeljebb hamarabb megöl és nem kell éreznem magamon az érintését ami furamód egyáltalán nem kelt bennem undort. az is érdekel, már it tartunk, hogy miért és mitől lesz több az én halálommal, bár azután tényleg mindegy lesz a számomra, nem leszek boldogabb a választól, sem okosabb, ergo ugyanebben az állapotomban lépem át a pokol kapuját, mert odakerülök, semmi kétség, nekem nincs helyem a mennyországban feltéve ha tényleg létezik. Ebbe most ne menjünk bele. * -A fény. Beléd száll? Remek. *Kell ennél több? Tényleg bomlott agyú, sajnos. Pedig elég jóképű és ha normális lenne, az előbbi akciójának tudatában szívesen összegyűrném vele a lepedőt. Mindez azonban már nem számít és itt érek el arra a pontra, hogy feladom és csak könyörgök az életemért, ám ez már csupán reflex. De aztán elenged é én csak nézek ki a fejemből, hogy mivel térítettem jobb belátásra. Még senki nem kérte, vagyis senki nem volt vele kedves? Nahát, ez lehet a titok nyitja, de nem vagyok pszichológus, hogy ezt kivesézzem. Szorongatom a köntöst és a kinyitott ajtó felé lesek. Szóval elmehetek. Nem állok le elmélkedni, nem akarom jó útra téríteni, a kutyából nem lesz szalonna, vagy ha igen azt csak a kínaiak eszik meg. Az ajtóhoz sietek, menet közben kapom fel a köntöst magamra és húzom össze magam előtt, a ruháimat hagyom a fenébe, úgy is egy merő rongy mind. Otthagyom és kimenekülök az éjszakába, fogalmam sincs hol vagyok, csak megyek arra amerre sok embert sejtek. Rohanok, tüdőszakadtáig, míg nem találok valakit akiben megbízhatok annyira, hogy elvigyen a rendőrségre, haza vagy bárhova. *
Érdeklődve hallgatom a válaszadását, majd érdemes rá visszatérni, hogy ki lehetett az a nő, akit Claire-rel ellentétben még nem boncoltak fel. Talán itt már van kézzelfogható, felmutatható eredmény, hogy is ölték meg. Kiváncsi lennék, hogy a konkurrensem milyen módszerrel dolgozik. Most azonban vissza a csinos áldozatomhoz, akitől igazán nem várhatom el, hogy teljesen ellazuljon, hiszen a halálra készül, én mégis mindent elkövetek, hogy feljusson a csúcsra, attól szállok én is igazán el, hogy aztán együtt tegyük majd meg. Igaz, így inkább kihallgatásszaga van a dolognak, mintsem előjátéknak. Bár megértethetném vele, hogy ebben nincsen semmi személyes. Külsőleg tetszetős, még a csóró ruha ellenére is, bizonyára felfigyeltem volna rá, ha nem így találkozunk, így nem is kell győzködnöm magam, hogy legalább még valami jót kapjon, mielőtt magamba olvasztom a képességét. Ahogyan a teste reagál, látható hogy tetszik neki az érzéki gyengédség még így a halál árnyékában, s bár mások is szoktak ellenkezni, de nem így, hogy miközben szid, mégiscsak kér. - Mert nem az a lényege, hogy erőszakot tegyek rajta. Így is teszem, ám legalább fizikai fájdalmat nem okozok. Nem jobb így? – Kérdezem értetlenkedve, igaz, abban is van ráció, amit mond, hogy akkor miért húzom fel még fizikailag is, ha úgyis ugyanaz a vége? Valójában nem, hiszen vagyok annyira kifacsarodott, hogy még akartam egy utolsó, vagy talán több orgazmust, amelyet elérhet. Ezért nem fogja megérteni, hogy nem vagyok őrült, vagy ha mégis, más értelemben, mint a pszichopaták. Romantikusnak biztosan nem mondanám magam, ám ketté tudom választani a gyilkost, akinek a képességek kellenek, és a férfit, aki figyelmes, és gyengéd. Így nem igazán van kedvem folytatni, hogy semmi értelmét nem látom. Az lesz jobban urrá az érzéseimen, hogy menjen akkor, ha akar. - Ha elpusztítok hozzád hasonlóakat, több erőm lesz. Akár a halált is legyőzhetem. Belém száll az a fény... amely belül van. – Kioldom a bilincseit, és finoman fogom meg, hogy ne essen össze a zsibbadtságtól. Talán most nem csak a titkomat adtam ki számára, új életet kapott. Felállok, s miután megkapta a köntöst, kinyitom az ajtót, amelyet a számkód véd, majd visszaülök a helyemre. Érzékelem a meglepettségét, amely itt teljesen helyén való. - Elmehetsz. Azt kérted, hogy ne tegyem meg. Még soha senki nem kért. Fenyegetéseket kaptam már. Ha annyira élni akarsz, és nem vágysz rám, úgy egyébként sem az igazi. Nem fogok rád vadászni. Ha nem küldöd rám a zsarukat, majd keresek más.. erőt. – Harapom be az ajkamat, most kissé még szégyenlem is magam. Igazán jól lett volna őt megtapasztalni belülről is, így hogy elengedtem már nincs meg a fölény, így a szokásos zavar is kiül az arcomra, amely akkor borít el így, ha tudom, nem tudom, hogy mit tegyek. Kétlem, hogy azért nem öltözik vissza, mert folytatná a dolgot immár önszántából. Azon már végképp meglepődnék. Így most nyitva az ajtó, a kezében a döntés, hogy mit kezd a lehetőséggel, amely egy hozzám hasonló illető esetén nem adatott volna meg neki.
*Mindenáron szabadulni szeretnék, persze ez természetes, más is így lenne ezzel akkor is ha nem látná a kiutat. Jelenleg én sem látom az alagút végén a fényt, de azért megpróbálok mindent bevetni. Nem tudom kiismerni ennyi idő alatt a férfit, hogy rájöjjek mi az ami egy kicsit is közelebb visz a megoldáshoz, de addig is mindent meg kell neki adni amit kér, vagy amire kíváncsi. azt is amiről fogalmam sincs. Az életem arról szólt, hogy meghúzzam magam, én voltam a láthatalan ember aki után tisztaság marad, egyedül Jackel voltam köszönőviszonyban, még dokik és rendőrök is átnéztek rajtam. Ez így volt jó….eddig így gondoltam, de most sajnálom, hogy nem voltam kíváncsibb és nem néztem a leplek alá, bár a hullák azért annyira sosem érdekeltek. Bármi ami fontos lehet, de mi az amit tudni akar? Az a Claire fontos lehetett a számára, bár nem tudom milyen szempontból azok után, hogy a belépéséhez képest milyen nagyot változott. Még mindig nem látok gyilkosan őrült fényeket a szemeiben, de az amit velem tett nem utalhat másra. Egészen másképp látom most a dolgokat, azt ami történt, azt amire rákérdezett az elején. Lázasan töröm a fejem a jó válaszon, egy vétlenül elejtett megjegyzésen, egy késői percen amikor még ott volt egy doki és javában dolgozott, én meg vártam, hogy bemehessek takarítani. amíg nincs letakarva a holttest addig nem lehet, és nem is akartam soha körbemosni senkit egy felnyitott test mellett. Nem vagyok rosszul az ilyen látványtól, de azért csak elveszi az étvágyamat, nem szoktam hozzá.* -Minden hulla boncolható. Legfeljebb kevesebbet kell vagdosni. Talán….volt valami. Nem rég. Csak pár részt találtak meg belőle. Azt hiszem nő volt, vagy úgy gondolták. *Azért nem figyeltem oda annyira mert az ilyen részek azért kiborítanak. Milyen beteg elme kell ahhoz, hogy megcsonkítson egy holttestet? Hogy darabokra vágja és kirakja valahova. Talán, hogy ne tudják azonosítani, de akkor is. Még egy csirkét sem lennék képes feldarabolni, nem vagyok vega de csak olyan húst eszem amin nem látszik az állat formája. Lehet, hogy hülyeség és semmi értelme sincs, de így van és kész. Jól jönne most egy konyak, bár nem gyakran iszom és ha igen akkor sem azért, hogy helyre tegyem a lelkemet, az alkohol nem segít megoldani a problémákat és van egy élő példa előttem, hogy öl, butít és nyomorba dönt. nem csak a saját életet hanem másokét is. Most mégis, szeretném magam egy kicsit lezsibbasztani, talán a halál előtti érzés is kellemesebb úgy. nem vitás, meg fogok halni, már csak azért is, hogy ne maradjon tanúja a tettének. Akkor meg minek játszogatunk itt? Ja, mert a macska is játszik az egérrel, hogy édesebb legyen a húsa. Azt mondják az adrenalinnal töltött hús finomabb. Sosem kóstoltam, de nem is leszek kannibál. Az amit a testemmel művel….furcsamód élvezem még a halál árnyékában is. Azért nem akarom, hogy folytassa mert az egész úgy morbid ahogy van, _nem_ akarom élvezni, mégis minden sejtem lángokban áll, a lélegzeteim szaporák, ha lehunyom a szemeimet és nem gondolok arra, hogy ki vagyok kötözve még bátorítanám is a folytatásra. Itt és most azonban az eszem a testem ellen dolgozik. Mégsem normális ez így, ha úgy is meghalok…..* -Ja, utolsó vacsora? Miért nem esünk túl rajta és kész? *Ez csak egy halvány remény amit el fog venni tőlem mihelyst megvillantja a kést, vagy…az nem is kell neki. Emlékezve Jackre és látva a ruháimat, elég egy csettintés. Életem utolsónak vélt percében minden tisztánlátásomat elveszítem, nem gondolkozom azon hogyan nyerjek időt magamnak, sem azon hogyan verjem át fondorlatos módon s hitessem el vele, hogy együttműködöm, hogy bízhat bennem. Csak a könyörgésre futja a lelkierőmből, bár, hogy őszinte legyek magammal nem valószínű, hogy meghatom. hegyomlásszerű a döbbenetem amikor elenged és hátrébb lép, majd le is ül a székére. Oldalra hajtott fejjel nézek rá, a testem még érzi minden érintését és többet akar, míg az eszem próbálja felfogni mi a fene is történik. Ez egy újabb reménysugár, újabb mézesmadzag amit elhúz az orrom előtt aztán lecsap. A fejemben zúg a válasza. Hogy több legyen? Miben, mitől, miért? Miért akarom megérteni? Megint ez a Claire és kedvelte. Egészen más most, hogy messzebb van tőlem, lassan csitul a testemben dúló tűzháború, a kíváncsiságom felébred.* -Miben több? Velem hogyan? *Fogalmam sincs hogyan jutottam erre a feltételezésre de megcsíptem. Ám a kérdésem vége mint egy megállíthatatlan cipőtalp a jégfolton, belecsúszik a közeledésébe. Újra elönt az adrenalin, tudtam én, hogy mézesmadzag, a francba is. Még a levegőt is visszatartom, megdöbbenek, hogy nem egy halefet vesz elő hanem egy kis bilincskulcsot. ~Most akkor elenged? Vagy megint csak játszik velem? Mi a franc?!~ *A bilincs enged én pedig mint egy rongybaba csuklok össze, a karjaim zsibbadtak, elszállt belőlük minden vér, eddig nem is éreztem, hogy alig érzem őket. Lassú, fájdalmas szúrásokkal telítődik újra vérrel alig tudok fogni az ujjaimmal. Érdekes, hogy mennyire nem zavar a meztelenségem, nem mintha annyira szemérmes lennék, de megalázva sem érzem magam ahogy megfog, megtart én meg hozzápréselődöm. Nem hiszem már, hogy elenged, ez egy újabb trükk, megadom magam, feladom. Bambán nézek a köntösre amit felémnyújt, meg sem próbálok belebújni csak magam elé tartom zsibbadtan összegyűrve az anyagot és várom, hogy hova visz, mit csinál velem. Ő meg visszaül a székére.* -Most mi a franc van? Elmehetek? Ennyi? Vagy jön egy másik játék és majd vadászol rám? *Mehetnék, de a lábaim még remegnek, aligha jutnék messzire és momentán nincs kedvem prédát játszani a vadász előtt. Ha erre számított, nem fogom megadni neki ezt az örömöt.*
Több tekintetben is elkerülhette volna ezt a véget, egyik szempontból sem hibás. Véletlenül volt ott, a műszakja alapján ő engedett be, ám ha pár perccel hamarabb viszi ki a szemetet, akkor csak az éjjeli őr hal meg. Vagy nem derül ki számomra, hogy képessége van, még azt is el tudom képzelni, hogy menekülés közben csak úgy bedobom az árokba, úgysem látta, hogy mit tettem. De így... ezzel a szellemképességgel mindent tud már róla. Ráadásul különleges. Ha már így alakult, kiváncsi vagyok, milyen lehet pőrén, ahogyan küzd a teste kapott ingerekkel. Fájdalmat szándékosan nem okozok, csakis lelkileg érezheti, nincsen esélye, ez a félelemmel teljes gyönyör lesz az, amelyre én is gerjedek, és érezni akarom őt belülről is. Szoktam én flörtölni nagy ritkán, ám ez az egész csábítósdi nem az én világom, ha magamat kéne adnom, túl zavart lennék, ezen nem segít a kisfiús külsőm sem, amelyre egyébként buknak a nők. Csak a saját hatalmam érdekel, na és persze az, hogy közben mégiscsak teljes valójában birtokolhatok valakit. Kiváncsian mérem végig, ajánlatom egyszerű, ha információkkal tud szolgálni, annyival jobban megkönnyítheti a saját helyzetét is. Érdeklődve vonom fel a szemöldöm. - Nocsak... Azok az esetek számítanak, ahol az áldozat furcsán halt meg. Darabokra vágták, vagy valami másért nem boncolható. Minden érdekel. – Ha Claire-hez hasonlóan mást is csúnyán intéztek el, akkor biztos, hogy van egy konkurrensem New Yorkban. Akit meg akarok ismerni, és leszámolni vele. Ám egyenlőre a lány van terítéken, szinte szó szerint. Megnézem magamnak, és felnevetek a csokis válasza folytán. - Sajnálom. Tényleg. – Nincs az ajkaimon őrült vicsor, egészen normális ember lehetnék, ha nem lenne ez a húsmaszk történet. Kissé talán bele a közepébe, de miért kellene ide túl sok puhatolózás? Végülis veheti ezt is előjátéknak, hogy nem csak úgy beleteszem a fegyvert. A szándék az, hogy élvezze, és itt nincs helye fájdalomnak. Ahogyan ő mondja, ha nem lenne kikötözve, és igazából csinálnánk, talán még az is beleférne kissé, ám itt most azon dolgok miatt, hogy retteg, és nem tud ellenkezni, legalább testileg nem alázom meg. Az fel sem merül, hogy mondjuk segédeszközt használjak a korábban látott vibrátor ellenére sem. Érzem, ahogyan a csinos takarítónő teste reakcióba lép, egyre jobban kitágul, s nedvesedik. Ám amit mond, egyre jobban elvonja a figyelmem. Azt akartam volna, hogy egy igazán nagyot durranjon, mielőtt belekezdek a közös kis kalandunkba, ám ahhoz valóban fel kell izgulnom. Feltámad bennem a lelkiismeretfurdalás, egyszer én is tehetek kivételt. - Azt akartam elérni, hogy élvezd. Nem vagyok érzéketlen állat. Meghalt, mert látott. Ahogy neked is meg kéne halnod. Előtte élvezhetted volna még utoljára... – Lépek hátra, elengedve őt, visszahuppanok a székemre, nem mondom, hogy durcás vagyok, végülis mire számítottam. Csináltam már ilyet, de soha senki nem mondta, hogy kérlek, és soha nem kezdett el úgy beszélni velem, mintha csak szerelmesek lennénk, és érdekes dolgokra ragadtatom magam. - Ezt úgysem fogod megérteni. Nekem kell az.. hogy több legyek. Claire-t nem én öltem meg. Kedveltem. – Vonom meg a vállamat, hova jutottam, hogy magyarázkodom? Ha most elengedem, rosszabb esetben nekem támad, jobb esetben csak elrohan a rendőrségre, ellenállok, megölnek, a hullaházban térek majd magamhoz, egyel kevesebb húsmaszkkal. De menekülnöm kéne, hátrahagyni a boltomat. Azt nem akarom. Végül bólintok egyet, amit fura mód vállrántással társítok. Felállok, és a zsebemből előhúzva a bilincs kulcsát kiszabadítom a láncokból, majd lefejtem a lábáról a köteleket is. Kicsit el lehet zsibbadva, így alányúlok, hogy ne dőljön hátra. Körülnézek a pincehelységben, és egy háziköntöst találok elsőre, amit magára kaphat. Visszaülök a helyemre, gondolom elrohan.
*Tényleg nem tudom mit akar, őrült szadistának nézem és más is ugyanezt gondolná róla a helyemben, de a tekintetében nem gyúlnak olyan lángok amelyek erre engednének következtetni. Az egész ember egy nagy adag ellentmondás. Látszólag összeszedett, előre tervezett, jól megfontolt minden mozdulata, valószínűleg baromira okos, csavaros észjárású és még jóképű is. Csak ez a kikötözés ne lenne. Esküszöm ha korábban rám mosolyog és elhív randira, ha így kezdi a dolgot, még örömmel el is megyek vele, talán sutba dobom a harmadik randis szabályt is és hagyom magam a lepedőbe gyűrni az elsőn. De ez....őszintén nem az én világom. Legalábbis soha nem gondoltam ilyesmire, jobban szeretem a klasszikus szexet, persze nem az egyhangú misszionáriust, hiszen belenéztem én a Káma Szútrába is, de azért az eszközhasználat minden oldalát nélkülözném. Lázasan agyalok azon mit mondhatnék neki, tényleg nem hallottam semmit, mire én bemegyek rendszerint nincs ott orvos, hacsak nem történt valami tömeges gyilkosság, vagy egy sorozatgyilkos temetőjét nem ásták ki. Óriási, én is arra az asztalra fogok kerülni. Francokat! Az én testemet ne vagdossa senki.* -Talán. Nem tudom mi fontos... *A ruháim. Úgy szakadtak le rólam, hogy hozzám sem ért. Eszembe jut Jack, a látvány amit Casperen keresztül érzékeltem. nem vagyok nyomozó sem kórboncnok de azért annyit én is láttam, hogy hasonló vágás volt rajta mint a ruháimon. Hozzá sem ért és úgy ölte meg? Jesszus! Elég egyetlen csettintés, akár több lépés távolságból is. Oké, most pánikolhatsz Ruby.* -Szar ügy. Pedig most megettem volna konyakos csokit. ~Csoki nélkül.~ Mind ezt mondja. A fogorvosom is. *Szitkozódás és olcsó poén, ez kell most, hogy az eszemnél maradjak. Arra persze nem számítok, hogy igazat mond. Tényleg nem fáj a francba is, annyira gyengéd, hogy a kis lábujjamig meglepődöm. A testem önkéntelenül rándul össze, ujjaimat ökölbe szorítom, érzem ahogy a körmeim a tenyerembe vájnak, de ez az egyetlen fájdalom amit érzek, amit magamnak okozok. A tudatom sem erős annyira, hogy legyőzze azt amit a testem érez, hiába nem akarom, akkor is élvezem azt amit csinál de a büdös francba is nem fogom kimutatni. Vagy mégis? Erre gerjed? De jó lenne most egy pszichiáter. Casper eltűnik, ő a fájdalom szülötte, csak akkor tudom előhívni ha baj van, a fickó ujjai és nyelve azonban most nem igazán baj. Casper bent marad.* -Ne csináld! Kérlek! Nem akarom! *És közben egyre mélyebben és szaporábban veszem a levegőt, még a vak is láthatja, hogy élvezem.*-Mit akarsz ezzel elérni? Ha elhívsz randira veled mentem volna, talán még az ágyban is kikötünk, nekem kényelmesebb lenne szabadon. *Muszáj beszélnem, gondolkodnom hátha azzal elterelem a saját figyelmemet és nem érzem olyan jónak amit csinál. Nem akarom élvezni, így nem. Próbálom elhúzni magam tőle, hátrébb vagy oldalra vagy bármerre, össze-vissza, hogy ne érjen hozzám, de eléggé le vagyok korlátozva. A végén már csak annyit érzek, hogy az egész altestem lángol.* -Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba!
Bármennyire is őrültnek hisz, nem vagyok az. Elvakult igen, hiszen szükségem van azokra a képességekre, még ha nem is tudom majd uralni őket, ám több leszek általuk, erősebb, s ki tudja, talán egyszer örökké is élek majd általuk. Nem, az általam vett számítások szerint nagyon is logikusan járok el, a mutánsoknál farkastörvények uralkodnak. Claire még kifejezetten szimpatikus volt, talán meg is kíméltem volna az életét, ez már sosem derül ki. Nem vagyok az a rosszlelkű pszichopata, még ha retteg is most tőlem. Az érdekes az, hogy megerőszokolni sem fogom, legalábbis fájdalmat nem szándékozom okozni, főleg nem fogom felvagdosni. Ha nem akarnám megölni, akkor bizony az egyszerű csábításnál maradtam volna, ami ha nem jön be, ugyanúgy hoppon maradok, mint bárki más. Az erős láncok és a kifeszítés egyrészt attól is véd, hogy ne ellenkezzen, ám úgy vannak kitalálva a bilincsek is, hogy ne okozzanak felesleges sebeket, ne horzsolják fel. Nem vagyok szadista. A kikötözés az én fétisem, ugyanis ha már meg kell halnia, és a képessége engem fog táplálni, azt nyújtsuk el, méghozzá valódi élvezetre, amelynek nem része a darabolás, csak a legvégén, gyorsan, szinte villanyásnyi idő alatt. Arra gerjedek, ha az áldozatom arca kéjbe, és nem fájdalomba torzul. Ez hát az én kis tervem, amelyet véghez fogok vinni. Az elején nem figyeltem fel a lányra, igen szürke kisegérnek gondoltam, ám csak azért lehetett, mert más célom volt, és nem akartam egy takarítónővel leállni. Amikor tanu lett, akkor néztem meg jobban, hogy nagyon szemrevaló. - Igazad van. Nem néztelek meg, akkor túlélhetted volna, ha nincs rád szükségem. Aztán eszembe jutott, hogy hallhattál valamit. Így van? Ne feledd, ha tudsz valamit, tovább élsz. – Levagdosom róla a ruhákat, hogy karbafont kézzel megszemléljem magamnak. Már a puszta látványától harcrakész vagyok, lent megmozdul valami. Az arcomra pusztán az elégedettség ül ki, fiatal, szexi, ráadásul mintha kissé tapasztalatlannak tűnne. Bár igaz, ebben a helyzetben ki az aki profin fest? Oldalt pillantok, ahogyan a szellenszerű alak nem moccan, holott a fenyegetésem hallatán minimum vissza kellett volna bújnia a testbe. Mindegy, amíg nem okoz gondot, felőlem maradhat így. Lehajolok hozzá, hogy jobban megszemléljem, az újabb szitkoktól és az öniróniás kérdéstől félmosolyra húzódik a szám. - Nagy sajnálatomra idő hiányában erre most nincs idő. Talán legközelebb. A legtöbb amit tehetek, hogy finom leszek. Nem fog fájni. – Mondom úgy, mintha lenne esély a legközelebbre. Ha ő ironizál, hát miért ne tehetném én is? Szemlélem egy darabig, és szoktatom a gondolathoz, az érintésem sem belemászós az elején, csupán a combját simogatom, s ahogyan a nyelvemmel illetem, az is pusztán gyengéd, körző, hogy a kagylók illesztésénél található parányi gyöngyöt érje a forró csapás. A combjai simogatását továbbra sem hagyom abba, ám néhány perc múlva mégiscsak felnézek, hogy lássam a reakcióját. Bárhogyan is legyen, a combjairól a nyalogatás közben áttérek a finom vájatra az ujjaimmal, és most már a nyelvemmel, meg az ujjaimmal is határozott izgatásba kezdek.
*Próbálkozásomat siker koronázza, már amennyire siker az, hogy a láncok megcsörrennek. Most már tudom hogyan és érzem mennyire szorosan vagyok megkötözve, bilincselve, gátolva a szabad mozgásban. Sosem gondoltam volna, hogy így halok meg, egy szadista vadbarom kezei által, miután rengeteget szenvedtem. mert az lesz, tudom, el is önt a jeges rémület. A fájdalom még hagyján, persze egy bizonyos határon túl nem vagyok én sem képes elviselni, de mindehhez a lelki gyötrelem és a reménytelenség, hogy nem szabadulhatok. ~Frászt nem! Ne add már fel Ruby, még az elején vagyunk!~ *Muszáj ép ésszel kibírnom valahogy míg k nem találok valamit, vagy nem lesz kedvező alkalom. Mindig van alkalom, csak meg kell látni, ki kell használni. Bátorság kell ahhoz, hogy ha megláttad merd használni, abból meg nem lesz hiány, csak a bilincsek ne lennének. El kell érnem, hogy leszedje őket rólam, de persze túlságosan is átlátszó lenne ha most hirtelen élvezni kezdeném a kisded játékait. Valami átmenet nem ártana, persze azután sincs garancia arra, hogy beveszi a trükköt, másrészt a jó franc sem tudja, hogy az ilyen agyament embereknél épp mi a jó taktika. Először is ezt kell kipuhatolnom. De jó lenne ha annak idején lehetőségem lett volna egy ösztöndíjra, most elpszichózhatnám a dolgot, ehelyett csak az alkoholista anyámon gyakorolhattam. A kérdésre felnevetek, már nem csak idegességemben. Próbálom magamról elterelni a figyelmet a szellemtestemre, míg magammal róla.* -Alaposabban is megnézhettél volna. Takarítok. nem olvasok jegyzőkönyveket, nem vagdosok hullákat és nem mondanak semmit a szegény láthatatlan takarítónőnek aki jobb sorsa érdemes, de sajna az élet gonoszul bánt vele. *Nem magamnak mondom, bár elég igaz. Megnyugtat a sok beszéd s ettől majd képes leszek tisztán és hideg fejjel gondolkodni. Legalábbis ebben reménykedem. Az nem sokat segít, hogy közben egy általam most nem egészen vágyott tárgyat kap fel az asztalról és felém dobja. A másik felém. Összerándulok, ő is összerándul, de hiába. A szexuális tárgy átrepül rajta. Naná, elvégre gondolati úton eszkábált jelenség, nincs fizikai akadály a repülő tárgy előtt. Aztán jön az ajánlat. Nem is tudja, hogy ezzel csak az én malmomra hajtaná a vizet. Az anyám marad mindig, de sosem voltak jó pillanataink, ám nem volt lehetőségem elmenni tőle, hiszen most is kaucióra gyűjtök, hogy elköltözhessek, és megölni sem tudnám….bár néha elmerengtem néhány módszeren. A másik testem, a jövőben az egyszerűség kedvéért hívjuk Caspernek, marad ott ahol van, velem együtt nevet de nem szinkronban. Még nekem is különleges ahogy egyszerre két dologra tudok odafigyelni vele és magammal kapcsolatban, Casper tehát hanyagul nekidől az asztalnak, épp akkor amikor rólam lekerül a nadrág és a bugyi. Mindkettő érintés nélkül szakad szét s mivel a lábaim szét vannak feszítve, mindenem feltárul. Remek.* -Rohadék! Perverz állat! Semmi csoki, virág, szerenád az ablakom alatt? *A szívem tamtamot ver, az agyam lázasan dolgozik a menekülésen, a testem persze összerándul az érintéstől de nem tudom, hogy csak attól vagy mástól is. Undorodnom kellene attól ahogy simogatja a combomat, de egyelőre annyi minden zakatol a fejemben, hogy még erre sem vagyok képes. Viszont még nem élvezem. Ez jó. Nem? A kérdés nekem szól csak nem tudok rá válaszolni. Persze jó ha nem élvezem egy perverz állat játékait, de talán mégis csak jobb lenne ha élvezném mert akkor nem fájna. A franc sem tudja, ki kell innen szabadulnom. Caspert elküldöm az ajtóhoz, nem érdekel mit csinál velem, ő addig marad amíg eszméletemnél vagyok. Hátha idegesíti, kibillenti a mostani lelki egyensúlyából, és akkor hibát követ el…vagy kibelez. Ám ezen már nem tudok gondolkodni, az eszem egészen máshol csapong, példának okáért a combjaim között, egészen pontosan középen. Fel sem fogom mit tesz amikor bennem reked a levegő, ijedten nézek le rá, de nem a félelemtől, hanem attól, hogy ez most már jó volt. Casper eltűnik, képtelen vagyok rá koncentrálni. Ez nem normális, nem lehet az, hogy élvezem amit csinál, amikor bármelyik pillanatban fájdalmat okozhat. Ki tudja egy ilyen pszichopatánál. Ha élvezem én is az vagyok? Vagy mazochista? Úristen, egyik rosszabb a másiknál.*
Nem a lány az első áldozatom, s azt hiszem a húsmaszk telitettségét illetően még bőven sokáig élhetek, hogy ne is az utolsó legyen. A bilincsek szorosak, ha mozdul, azzal meghallom a láncok csörrenését, akár egy pók érzékeli a még halodó légy vergődését a hálójában. Mintha én is élve fogyasztanám áldozataimat, csak éppen bénító méreg helyett a képességem áll mögöttem, és valami egészen mást készülök belepumpálni. Tudom, hogy élvezni fogja, így szokott ez lenni. Többségében azt hiszik, érzelmek nélküli szociopata vagyok, erről szó sincs. Nem vagyok őrült. Pusztán nincsenek korlátaim. Nem állíthat meg senki, így ha akarom, elveszem ami tetszik. Most éppen a kis finomság. Nem is tudnám eldönteni, hogy a képessége fog meg jobban, vagy a csinos pofija, amely gyönyörtől fog eltorulni, ha úgy akarom. Elég barbár dolognak tartanám csak úgy megerőszakolni. Ellenkezni fog, ez biztos, éppen ezért más a taktikám. Eleve attól gerjedek be, ha élvezi, ezt kell elérnem, ahogyan többnyire menni is szokott. Az benne az érdekes, hogy alig van benne durvaság, azt leszámítva, hogy igen lényegretörő, s nem tehet ellene semmi. Még partydrog sem kell hozzá, nem az a cél, hogy bealudjon. A megfelelő stílus, hogy a teste reagáljon, ne akarjon ellenállni. Nem célom, hogy féljen, bár ez esélytelen, hogy elkerüljem. Sikoltozni fog, ezért az alagsor, és a profi hangszigetelés. Óvintézkedéseim eleve mutánsok ellen szólnak, így ha véletlenül ki is tudná magát szabadítani, komoly acélfal védi a kijáratot, amelynek mechanikáját csak én ismerem, nem kód kell hozá. Továbbra sem érek hozzá, csak az arcát figyelem, a reakcióit. Most a gyorsaság a célom, az előkészítés, nem a megfélemlítés. Fiatal, férfias hangomra már jön is a felcsattanás. - Én nem dolgozom hullaházban, ellentétben veled. Különös esetek, furcsa halálok? Hallottál valamit? – Kérdezek vissza, és érdeklődve figyelem, ahogyan a másik teste a szellemszerű alak megmoccan. Ki kell próbálnom valamit. Az asztalra készített vibrátort emelem fel az akaratom erejével, és úgy a válla magasságában csapom hozzá. Akadálytalanul suhanva át rajta szilánkokra törik a szemközti falon. Meg sem lepődve nevetek fel. Hasznos trükk, amely most ellenem nem jó. - Nem foglak kényszeríteni rá, hogy bújj vissza a testedbe. Ha nem teszed, akkor egy életre megnyomorítalak, és életben hagylak. A családodat, a barátaidat felkutatom, még azokat is, akikre csak mosolyogtál a metrón. Mindet kifacsarom az utolsó csepp lélegzetükig. Na nyomás vissza. – Ismét szakítás, ezúttal egyetlen mozdulattal szabadítom meg a nacijától, bugyival együtt, hogy feltáruljon előttem a kiszolgáltatott helyzetben lévő csinos virág. Egész egyszerűen lecsüccsenek előtte a földre, a combja belső dombjait simogatva odahajolok, és a legérzékenyebb pontját érintem meg a nyelvemmel, hogy felnézzek, na vajon erre hogy reagál?
*Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, az anyám alkoholmámorán és dühkitörésein kívül más izgalom nem volt az életemben, még kirabolni sem akartak soha. Ezért blokkoltam le amikor az asztráltestem által látottak eljutottak az agyam azon pontjáig ahol feldolgozásra kerültek. Elég volt egyetlen pillanat elrévedés és kész volt a baj, nem készültem fel rá, nem számítottam pont a megmentőmnek kikiáltott férfiról, hogy zűr van a fejében. a sötétség úgy telepedett rám mint egy nagy fekete felleg, nyúlós volt, hideg és megfoghatatlan. A koncentráció megszakadt, így a lelkem képe is vibrálva eltűnt, visszakerült kicsiny otthonába egy sarokba. Ott aztán elképedve gubbasztott míg elő nem csalogattam újra. Amint tisztult a kép és rájöttem mi történt és miért kerülhettem ebbe a helyzetbe, már nagyon odafigyeltem, hogy többé ne blokkoljak le semmi miatt. A szívem ugyan majd` kiugrott a helyéből attól amit magamról és a környezetemből láttam, de már képes voltam koncentrálni. Elővettem az anyámmal szemben alkalmazott „leszarom” tablettákat és egy maroknyival bedobtam belőlük. Jó, persze érdekelt az ami velem történt, és az, hogy féltem, csupán árnyéka volt annak az érzésnek ami bennem tombolt. De kényszerítettem magam arra, hogy elkerüljem a pánikot, az agyam máris menekülő utat keresett, vagy legalább megoldást a kegyetlen és ismeretlen vég eljövetelének késleltetésére. A szitkokkal magamat próbáltam bátorítani, nem mellesleg arra is jó volt, hogy megtudjam, mi az ami a pszichopatámat kihozza a sodrából és mi az ami lenyugtatja. Próbáltam észrevétlenül megmozdítani a kezeimet és a lábaimat, hogy tudjam hogyan vagyok lebilincselve, mekkora a mozgásterem, de a férfi úgy tűnik profi volt már ebben. Nem fogom tudni meggyőzni, hogy engedjen el. majdnem felnevetek, de csak idegességemben, mikor azt mondja „bármi kialakulhat”. És kedvel. Remek. csak jó kislánynak kell lennem, engedelmeskedni és akkor talán nem öl meg azonnal. Legfeljebb kihúzkodja a beleimet szép lassan, esetleg megerőszakol. Szerencsés leszek ha csak a saját testrészével és nem valami tárggyal. Ahogy a lábaim szét vannak feszítve, a zsigerelést csak későbbre tartogatja.* ~Meg fogok őrülni mielőtt meghalok. Istenem add, hogy ne éljem túl, ha beleőrülök!~ *Egészen közel jön hozzám, nem csak látom a kivetített testem szemeivel hanem érzem is. Az illatát, a leheletét, az érintését. Kiráz a hideg, még azelőtt, hogy a posztó lekerülne a fejemről. Aztán felnézek rá, ugyanaz jár a fejemben mint az övében a másik tekintetéről. Fura, hogy nem látok benne őrült szikrákat, ha nem rettegnék annyira még szépnek is találnám. Az enyémet minden bizonnyal felnagyítja egy-egy könnycsepp, ami az alsó szemhéjam árkában remeg. Nem szabad hagynom, hogy kigördüljenek, feljebb emelem a fejem, hogy a sós folyadék eloszoljon a szememben. önkéntelenül is megijedek amikor felém nyúl, de csupán a pólóm szakad szét…anélkül, hogy hozzám érne?! A fejemben visszhangzik az utasítás, olyasmi amivel nem fogok tudni kiszabadulni. Honnan a büdös francból tudjam hányan vannak olyanok mint én?* - Cseszd meg! Te tudod hány olyan állat van mint te? *A meglepően valódinak tűnő testemet elindítom. A férfi felé lépkedek vele. valami elterelésre lesz szükségem, bár a gondolati énemmel nem tudok fizikai kapcsolatba lépni semmivel sem, ezt azonban ő nem tudja. Fegyver, vagy annak tetsző tárgy után kutatok és most nem okoz gondot az, hogy közben az igazi szemeimmel a férfit nézem. Ő meg valószínűleg az olcsó, fekete sport melltartómat, aminek az anyagát – basszus – majd átütik a mellbimbóim. Nem mintha élvezném azt amit csinál, a pince levegője hűvösebb a kelleténél. De ha azt akarja, hogy élvezzem, higgye azt, hogy élvezem.*
Minél hamarabb elkezdeném a lány kiértékelését, ehhez kettesben kell maradnunk, így én lepődöm meg a legjobban, ahogyan elrévül, és már itt sem jár agyban. Villámgyorsan kapcsolok, és sikerül is elkábítanom. A vállamra kapom, amíg alél, s a sötétre való tekintettel elindulok a mellékutcán. Az egyik alkalommal ismét ölnöm kell, amikor szemtanuba botlom, már csak azon jár az eszem, hogy az erőm ismét táplálkozni fog, több lesz, habár előtte ki kell faggatnom a takarítónőt, aki teljesen meglepett azzal, hogy nem átlagember. S ha már így alakult, még azt is el tudom képzelni, hogy eljátszadozom vele még előtte, ki tudja, talán még élvezné is, hogy utoljára elengedheti magát, következmények nélkül. Vagyis a következmény nem abból ered, hogyan is viselkedik, az szimplán arról szól, hogy rosszkor volt rossz helyen. Miközben cipelem, formás tomporát markolom meg, ezzel még fogunk tudni mit kezdeni. Nem tudom, hogy mire is képes, ám abból hogy így elrévedt, mintha valami jóslással kapcsolatos, vagy több helyszínen létezésre tippelek, elég mutánst láttam már, van érzékem hozzá, hogy összerakjam magamban, kivel, vagy mivel állok szemben. Ahogyan máskor sem, ez alkalommal sem merül fel a lelkiismeretetfurdalás eshetősége, a saját képességemet kell kiszolgálnom, azért kaptam ezt az adományt, hogy éljek vele. Mindenki úgy boldoguljon, ahogy tud. Némi véres szex már igazán csak hab a tortán, kiegészítés, szinte előjáték, ahol csúcspont a halál. Amíg ócsúdik, olvasgatom Claire aktáját, bár alig értem, kell majd egy orvos, aki pontosan fordít, így főleg a képeket nézem. A teste egy helyen megégett... Érdekes. Őt valóban sajnálom, legalábbis irigylem a másikat, hogy ő kaphatta meg, és nem én. Lassacskán mozgolódni kezd, és téved elsőre, nem széken ül, hanem a földön, méghozzá alagsorban. Egyetlen szerencséje, hogy itt is van fűtés, de még szőnyeg is, így nem fog megfagyni ruha nélkül sem. Mintha ez lenne a legnagyobb problémája. - Claire-t nem. Őt kedveltem. Ahogyan téged is. Bármi kialakulhat.. – Ezzel azt sugallom, hogy cseppet sem érint meg a hadakozása, szinte időszerű volt. Jacket hát persze, hogy én öltem meg, máshogyan nem is jöhettünk volna el. Így kellett lennie. Odasétálok a székemre ejtve az aktát, s legugolok a lány mellett. Leveszem róla a szemfedőt, látni akarom a szemét. Késre, vagy más segédeszközökre nem lesz szükségem. Egyetlen ujjmozdulatomra széthasad a felsője, és máris a melltartóval tudok szemezni. - Most arról fogsz mesélni, hogy hány hozzád hasonló különlegest ismersz. Ha elmondod, ígérem... gyors leszek. Azt nem hogy fájdalommentes. - Meglepődve nézek fel, amint leláncolt lány mögött megjelenik a lelke, legalábbis valami olyasminek gondolom. Félmosolyra húzódik a szám, ez egyre érdekesebb. Most már garantáltam kedvemre való csemege lesz.
*Sokan sokkal kevesebbet feltételeznek rólam a látottak alapján, mint amennyi bennem van és nem a képességemre gondolok. Szürke kis egér, akit láttatni akarok, kevés beszéd, csak a legszükségesebbekre válaszolok, azon kívül „hagyjon mindenki békén” pillantás. Nem járok egyetemre mert nincs rá pénzem, talán sosem volt annyi, hogy elkezdhessem. Anyám miatt a tanulmányi átlagom sem lett olyan ami elég egy ösztöndíjra, pedig kiszabadulhattam volna abból a mocsokból amibe belerángatott. Istenem de sokszor vágytam egy koszos és rendetlen kollégiumi szobára, lehetőleg az államok másik végében. Még Alaszkába is elmentem volna. De nem adatott meg, ez persze nem azt jelenti, hogy sötét vagyok mint az alagút. Otthon bezárkózom a szobámba és olvasok. Mindenfélét, bármit ami érdekel, ami hasznos lehet és nem nyálasan romantikus. Krimit is szoktam olvasni, az persze még eszembe sem jutott, hogy egyszer a részese lehetek egy történetnek. meglepően jó kombinációs készségem van, de nem ezt csillogtatom meg amikor visszakérdezek, egyszerűen csak még nem tartok ott a pánikban, hogy ne tudjak hideg fejjel gondolkodni. A válasz amolyan odavetett csont, ér is valamit meg nem is. Ám a képesség szóra gondolatban felkapom a fejem. Nem hallottam bent semmilyen sugdolózást egyik holttestről sem, mostanában nem volt megmagyarázhatatlan eset, azokról általában még Jack is hall valamit. Claire biztosan „normálisan” halt meg, megölték és kész. Jack miatt azonban félredobok minden más gondolatot, hiába mondja azt, hogy már késő és nem lehet rajta segíteni, látnom kell. Persze nem úgy ahogy ő gondolja. Az sem különösebben érdekel, hogy hősként akar tetszelegni, mint a megmentőm. Hogy összefüggés lenne közte, Claire és a most történtek között? Ha beigazolódik és Jack tényleg meghalt és tényleg miatta, és még engem is belerángatott, tutira megfojtom. * -Francba! *Csak ennyire futja mielőtt „bevarázsolom” a másik magamat az épületbe. A látvány az ami leblokkol, különben nem lennék tiszta zizi, és nem hagynám magam. Egy röpke pillanat csupán míg szinte mozdulni sem tudok, de látom mit csinál, hogy valamit előszed és az arcom felé közelít vele. Észhez térek, a keze után nyúlok de már késő. Érzem a kloroform szagát, tudom mi az, elég vegyszert szagoltam már a hullaházban, azt is tudom mi fog következni, de már nem tudok ellene tenni. Csak remélhetem, hogy még magamhoz térek, aztán sötétség. Ezzel együtt természetesen a kivetített testem is eltűnik, amit az oszladozó füstön át nézelődők csak pislogással konstatálnak. Amikor úgy érzem magamhoz tértem, még mindig sötétség borul rám. Hallgatózom, hogy egyedül vagyok-e, de sajna nem. Hallom a papír zörgését ahogy valaki lapoz, érzem a hideg fémet a csuklómon, a lábaim sem mozdulnak, egy széken ülhetek. Látnom kell. A szívem egyre hevesebben dobog és érzem a számban az adrenalin fémes ízét, ezért kicsit lassabban megy a koncentráció, de végül sikerül. Anyám volt az edzőpartnerem. Saját magam mögött tűnök fel, látom a testemet megbilincselve, de legalább a ruha még rajtam van, a pozícióm azonban kissé bosszant és félelmet is gerjeszt. Nem sokkal távolabb a szépfiú…már nem is tűnik olyan jóképűnek. Na igen, a perverz állatok elveszítik minden előnyüket ha kiderül mennyire romlott a lelkük. Most már erősen koncentrálok arra, hogy a fizikai testem és az asztrál is összhangban legyenek egymással. Az előbbivel beszélek, az utóbbival látok.* -Rohadt perverz állat! Te ölted meg Jacket is! Azt a Clairet is. Dögölj meg!
A kérdése nagyon is helytálló, úgy tűnik a fiatal nő baromira jól kombinál, vagy gyanakvó, túl sokág nem hiszem, hogy életben hagyom. Vagy csábítsam el, férkőzzek a bizalmába mégis, és próbáljam kifaggatni azokról, akik a közelmúltban gyanus körülmények között haltak meg? Továbbra is kérdés, hogy merre tovább. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis törékeny teremtés mekkora kombinációs jellemmel rendelkezik. Lehet hogy elnyomták, és kifejlődött benne valami paranoia? Ellenben ahogyan egyre jobban megfigyelem, igen csinos, csak mintha beleszürkült volna abba, amely körülveszi. Nem érzem tisztemnek, hogy én segítsek, csakis az érdekel, hogy mit tud.. Illetve ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy kiélhetem rajta a vágyaimat, miért is ne tenném meg? Nincsen esélye, s élvezettel fogom hallgatni a sikolyait. - Csak sejtem. Olyan képessége van, akiről a hiradóban is beszélnek. Claire-nek is volt valami... – Mormolom bizonytalanságot színlelve. Hamarosan el kéne tűnnünk mindenki szeme elől, hogy elkezdhessem a vallatást új játékszeremmel. Egymást támogatjuk, mintha még lenne mielől menekülnünk. Időnként hátrapillantok, tökéletesen játszom a pajkos fiatal fiút, aki zavarodott, és talán a nővel lehet esélyünk csak. Azért kapkodom a lábamat, hogy aztán a javaslata ellenére mégis a másik mellékutca felé húzzam, ahol jobban rá tudom bírni, hogy azt tegye, amit mondok. Szép szóval, vagy ha szükséges, fenyegetéssel. Túl dacosnak tűnik, esélyes, hogy a csábításnak nem sok értelme lesz. Még ha elején úgyis vezetem fel, hogy a segítségére van szükségem, belül a lelkemben már feltámad a vágy, hogy mocskos dolgokat fogok vele művelni, ha végre odajutunk. Nem szabad hagynom, hogy sikoltson. Az időhúzás a kulcs, beszélnem, és beszéltetnem kell, hagynom, hogy döntéseken lamentáljon, mert közel a végjáték. Azaz a konfliktus most fog kezdődni. Macska-egér játékomban vajon a bájos takarítónő milyen szintet ugrik majd meg? - Annak már nem sok értelme lenne. Ahogy láttam, végzett vele. Az arcát viszont a füstön át nem láttam, jöttem, hogy megmentsem. – Mármint rá értem, mintha holmi fényes páncélú lovag lennék. Közben csillogó szemeket vetek rá, mintha önjelölt hős lennék, aki csak sodródik az árral, de mindent ki akar belőle hozni, ami még menthető. - Csak érdeklődni akartam, hogy mi történt Claire-rel. Talán én hívtam fel a fickó figyelmét, engem követett... – Sorolnám még akadozva, ám a lány valahova elréved, és érzem is a pulzálást, amelyet a húsmaszk során szoktam felhasználni. Ő is különleges. Valaki, aki erősebbé tehet. Már nincsen itt, mintha valami transzban lenne. Engem aztán nem érdekel, hogy mit is tud, az ereje majd engem táplál. Kivárok pár pillanatig, és miután nem reagál, a zsebemből előrántott kloroform-os vattával tapasztom be a száját. Amikor magához tér, akkor szemeit sötét lepel fedi, törékeny csuklóin fémbilincs feszül. S én türelmesen fogok várakozni, ameddig csak kell. Innen indul majd az igazi játék. A feje fölött van rögzítve a keze, míg a lábain erős kötél, bokatájon. Mondanom sem kell, széttárt lábakkal, de legalább ülve. Egyenlőre. Amíg magához nem tér, magam elé veszem Claire aktáját, időnként felpillantok a lekötözött lányra, azért a képessége révén nem kéne, hogy valamit trükközzön, ezért ha a legkisebb jelét látom, hogy esélye lehet, nem fogok szexuális játékokat játszani.
*Arra számítottam, hogy egyszer majd kirabolnak a hazafelé vezető úton, de az is jobb lett volna mint otthon, mert az a statisztikák szerint csak egyszer fordul elő az ember életében, nem minden nap. Én nem haza mentem az otthon nyugalmába, hanem el onnan. A városi nyüzsgés, rohangálás, a munka monotonsága volt az én életemben a nyugalom és a béke, amit néha feldobtam azzal, hogy elmentem az ismerőseimmel szórakozni. Az anyám gondoskodott arról, hogy ne sokat akarjak otthon lenni, maximum tisztálkodni és aludni mentem haza, meg utána takarítani, hallgatni az őrjöngéseit, mert nem a csendes részeg fajta volt és nézni ahogy minden egyes nappal mind jobban leépül. Volt, hogy be kellett vinnem a sürgősségire, mert elesett és össze-vissza ütötte magát, de sajna többre nem futotta. nem is tudom mit csinálnék ha egyszer komolyabb baja lenne, és akkor sem ha a munkahelyemen látnám viszont, kiterítve az egyik rozsdamentes asztalon. Talán szörnyű, de…megnyugodnék. Mindig is igyekeztem kimaradni az izgalmakból, elég volt otthon, odakint a nagyvilágban már nem hiányzott, erre tessék. Robbanásra és sorozatgyilkosra a közelemben egyáltalán nem gondoltam soha, most annál inkább meg vagyok döbbenve ami késlelteti a pánikot. nem hiszem el, hogy velem ilyesmi megtörténhet, csak nézek ki a fejemből a két, tócsányira kerekedett szemeimen keresztül. A jó pasi meg csak mondja….* -Honnan tudja, hogy ő ölte meg azt a Claire-t is? *Jó kérdés, nem is gondolkodtam rajta, csak úgy bevillant. Persze ha ismerte azt a nőt, minden bizonnyal többet tud mint én, bár akkor nem jött volna ide kérdezősködni. De tényleg! Most ezen agyalok ahelyett, hogy rohannék? Elindulok, mutatom merre menjünk, ismerem ezt az utcát, sokszor mentem ki erről s nem a főbejáraton, tudom hova vezet. Fel sem tűnik, hogy még mindig nem hallok semmit sem a sugárút felől, ha a környező házakban lakók vagy bárki más fel is hívta a rendőröket és a tűzoltókat, még nem garancia arra, hogy azonnal ki is érkezzenek. Nekünk viszont a közelben kellene maradnunk, elvégre tanúk vagyunk, főleg a mellettem igyekvő pasi, ezért vezetem a sugárút felé, hogy ha megérkezik a szerv, beszélni tudjunk velük, nem utolsó sorban biztonságban tudni magunkat. Ám ezt a tervemet keresztülhúzza azzal, hogy berángat egy kis utcába. Szemben áll velem, a hátam mögött a fal, ergo ha eszembe jutna menekülni, nem tudnék merre, mert a kezei is a vállaimra kerülnek. Balsejtelem ver bennem tanyát, hogy itt valami nem kerek, de nem hallgatok rá. csak kapkodva szedem a levegőt és nézek rá értetlenül. Most miért nem menekülünk? Ha a sarkunkban van – Ki? – akkor mennünk kellene, ki a tömegbe ahol jó eséllyel senki nem akar feltűnni. Mégis honnan tud ennyit arról aki elől menekülünk? Miért bántana másokat amikor a nyakunkon a rendőrség? Mert jönnek, ugye? Kell nekik. Nem hallottam a robbanást igazán, de éreztem, biztosan nagy hangja volt, másnak is meg kellett hallania, hívták a zsarukat.* -Lerázni? Kint a sugárúton, a tömegben. Ott úgysem csinálna semmit, túl sok lenne a tanú. Mégis ki ez és mit csinált Jack-el? Talán vissza kellene mennünk segíteni. Előröl a főbejáraton át. *Mondom lihegve és egyelőre nem veszek igazán tudomást a vállaimon lévő kezekről, sűrűbben pillantok arra amerről jöttünk, hátha felbukkan az akiről eddig beszélt. Talán megnézhetném én anélkül, hogy bajom esne, de akkor elárulom magam a fickó előtt. Ezt a megoldást egyelőre elvetem és túl messze vagyunk az épülettől ahhoz, hogy Jack mellé képzeljem magam. Vagy mégsem? Megpróbálhatnám, de akkor a testem védtelen lesz a vállaimon nyugvó kezek tulajdonosa előtt.* -Belerángatott? *Most ugrik csak be mit mondott az imént. Ezt most nem értem. Ő rángatott bele? De hogyan? Őt követte volna az aki robbantott? De mégis mit? Látnom kell mi van odabent és látnom kell Jack-et. Meredten nézek a férfi szemeibe, de közben már a hullaház recepciójához képzelem magam, ahol lassan de biztosan megjelenik a testem a tudatom által alakítva. Körbenézek, mindenhol törmelék, felkavarodott por és vakolatfelhő. A pult mögötti falon vérnyomok. ~Úristen! Jack!~ Kivetített testem közelebb botorkál, a pult mögé nézek. Jack a földön, beterítve némi törmelékkel, de tisztán látszik a nyakán ejtett mély vágás. Sehol senki más, legalábbis odabent. Kint viszont már gyűlnek az emberek, nem sokan, két-három nézelődő akik a közelben voltak amikor az ajtó berobbant. De mitől? És Jack hogyan halt meg?*
A fiatal takarítónővel még nem döntöttem el, hogy mit is akarok kezdeni. A sikátorban már többen megláthatnak, így a gyilkosságra most nem adnék lehetőségemet magamnak. Talán egyszerű lenne, de minden szemtanu újabb gyűrűzésbe kezdene, így bőven egyszerűbb ha elvonom innen, és elvarrom a szálakat. Ha majd nyugodt helyen vagyok, meg tudom nézni Claire aktáját, kiagyalni, hogy mi is történhetett vele. A nőt itt lelem meg, továbbra is abbana szórakozott, álmatag stílusban végzi a dolgát, mintha valami transzban lenne. Flegma, ezzel viszont előnyre tehetek szert, ha hatni akarok rá. Húznám el innen, amilyen gyorsan csak lehet, hiszen New Yorkban annyi a rendőrjárőr, hogy pár percem van csak elhúzni a csíkot. Fogalmam sincsen, hogy mi járhat a nő fejében, a gondolatolvasás kimaradt a repertoráromból, ám a másik két képességem tökéletesen megfelel. Aki ellenem fordul, annak úgyis legkapom a koponyáját. - Azt nem tudom, hogy sorozat, vagy sem, itt és most valaki ölt. Aki Claire-t is. – Nem fogom bevallani, hogy a két személy ezúttal teljesen más. Majd csak az utolsó pillanatban, hátha ki tudom még faggatni más, érdekes esetekről is, amelyek akár összefüggésbe hozhatóak a lány gyilkosával, de lehet, hogy csak más különlegesekhez vezetnek majd el engem. Fel sem merül, hogy a csinos, ám kissé szürke takarítónő elméje is különleges csemegét sejtet. Egyszerűen mintha el lenne a saját világában, mintha ki akarna maradni minden zűrből, mégis folyamatosan a szabályokról papol. Érdekes. Nem fogom itt a hátsó sikátorban látványosan végigmérni, pedig sokkal csinosabb lenne, ha adna magára. Nem olyan típus, mint Claire, egyértelműen más, az én célom általában az szokott lenni, hogy gyorsan felmérjem, kivel érdemes foglalkozni, és milyen szinten. Nála eddig még nem sikerült eldöntenem, hogy előre, vagy hátra. Megindulunk valamerre, de sejtem én, hogy a tömeg felé akar majd vezetni, a rendőrökhöz. A kijárat irányába még nincsen kétség, tarthatunk arra, hiszen zsákutcából jövünk, ám el kell majd térni a másik irányba, amint van rá lehetőség. Mielőtt elérnénk azt a bizonyos sarkot, az utolsó pillanatban egy mellékutca felé húzom a nőt, és felkészülök rá, hogy ha úgy alakul, akkor be tudjam tapasztani a száját, vagy egyetlen mozdulattal végleg elhallgattatni. Ártatlan kisfiús tekintetem most vesébe látóan méri végig, ahogyan megállítom, és magam felé fordítom. - Sajnálom, hogy belerángattam ebbe. Nem mehetünk tömegbe. Ha utánunk jön, akkor másokat is bánthat. Van ötlete, hogyan rázzuk le? – Kérdezem ellenállhatatlanul bevetve most a kisfiús cuki ábrázatot, amely tőle, a magabiztos nőtől vár most megoldást. Ha nem megy dominanciával, akkor megy majd manipulációval. Úgy teszek, mint aki roppantul meg lenne lepődve azon, hogy a vállaira került a kezem, de mégsem kapom vissza. A válsághelyzet bizony össze tud kovácsolni.
*Na persze, hogy ő van itt, de bizonyára nem magára értette. Whitney hangja továbbra is zeng a fülhallgatóból, csak épp már nem a fülembe. A robbanás megrázta falak többé már nem remegnek, csupán az emlékeimben él a rengés. Sem füst, sem lángok szagát nem érzem, sem mást ami arra engedne következtetni, hogy valami baj történt. Ám Jack makacs távolléte nem hagy nyugodni, amint a pasi kirobban az ajtó szárnya mögül, s amaz visszacsapódik, már bemenni sem tudok, hiszen vészkijárat s mint olyan csak belülről nyitható. A szabályzat szerint körbe kellene mennem, de a franc fog annyit sétálni a mázsás szemetes zsákkal, ennyi az össz bűnöm, kissé kényelmes vagyok, de most pont ez veti rám a bosszúját. A fickó belém karol, motyog valamit, a zár kattan mögöttünk, esélyem sincs, hogy visszamenjek és megnézzem Jacket, azt azért remélem, hogy bármi is történt van annyi esze, hogy elől kimeneküljön. Ha nem sérült meg nagyon, van rá esélye. Én viszont itt toporgok hátul a sötét sikátorban, egy ijedt és üldözött pasival akit nem rég még az Olümposzi istenek közé soroltam, mostanra csak egy fura és menekülő alak maradt belőle. Nahát kérem, így múlik el a világ dicsősége.* -Azt látom……egy sorozatgyilkos? Robbantós? *Érdekes, sok mindenkiről hallok, de róla pont nem szólt egyetlen véletlenül kihallgatott beszélgetés sem, robbantós gyilkos nem volt a listán, a legutóbb behozott testek sem arra vallottak, hogy bárki is garázdálkodna New York közepén. Persze itt mindig történik valami, nem is megyek haza úgy, hogy egy szál magam csámborgok a metróig és buszig, de sorozatgyilkos…..az nem volt manapság. Persze attól, hogy én nem a megfelelő időben és helyen hallgatóztam, még nem jelenti azt, hogy nincs, azt sem, hogy van. Whitney tökéletes hangja a szám vége felé közeledik, én pedig szinte repülök a fickó elsődleges rántásának irányába. Elenged, de nem maradéktalanul meggyőző abból a szempontból, hogy ártatlan vagy bűnös lenne, egyszóval semmilyen. Ijedt, zavarodott és aggódó.* -Arra! *Mondom hirtelen, mikor végre észreveszem és csekkolom a helyes irányt firtató tekintetét. Jack nem rohant ki, a fickó azt mondta itt valaki gyilkol és a robbantás utóhatását is érzem még. Nincs mit tenni, menekülni kell. Ebben a pillanatban zuhanok a pánik mélyére. Kapkodom a levegőt, nem csak azért mert rohanok a sikátor kijárata felé, hanem mert tényleg akadály gördült a torkom határára. Azt már nem érzékelem, hogy utánunk nem történik semmi. Nincs nagy kiabálás, sem sziréna hangja, és Jack sem lábal ki az ajtón. bármi is volt odabent én elhiszem és a néhány szívdobbanásnyi ideig tartó hezitálásom után már szinte repülök. A fülhallgató mindkét fele utánam lebeg, akárcsak a takarítóköpeny szárai. Odabent maradt a táskám minden iratommal, a mai napi postámmal és a kései vacsorámmal. Utóbbit sajnálom a legjobban, a mellettem loholó férfit a legkevésbé. Hősnek tartom, a megmentőmnek csak még azt nem tudom pontosan mitől vagy kitől mentett meg. Részletkérdés. A Fifth Avenue felé közeledünk a keleti 57. utcából, nem sokára kint leszünk a nagy nyüzsiben, kérhetünk segítséget, hívhatjuk a mentőket és a rendőrséget. Csak egy saroknyira vagyunk. *
Megnézném én a nőt, de most nincs rá időm. Életem két szálon fut, amelyek olykor összefonódnak. A képességek hajszolása, és a szex. Halál és bujaság. Hajlamos vagyok olykor belezavarodni abba, hogy nehezen kezelem a frusztrációimat, máskor pedig erőt vesz rajtam a dominancia, hogy akarok egy nőt. A gond akkor szokott lenni, ha képessége is van, akkor nem tudok betelni vele, mert megölném, kell a hatalma, de mégis.. ez a valami olyan kisugárzást ad az illetőnek, hogy addig hentegernék vele, amíg nem érezzük a tagjainkat. Na ilyen volt Claire is, aki most halott, és már egyik módon sem kaphatom meg. Elvették tőlem, és bárki volt, lakolni fog érte. Nem mert hős lovag lennék. Egyszerűen én akartam volna kikötözni, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Fájdalmat és kéjt adni, talán még vevő is lett volna mindkettőre, hogy aztán a végén jőjjön csak rá, mit is akarok tőle. Olyan viszont még nem volt, hogy egy képességgel rendelkező lányra úgy felfigyeltem volna, hogy megkímélem az életét, hiszen hogyan is adhatnám fel ezt az életmódot? Az éhség ural, a vágy, hogy erősebb legyek... kétlem, hogy lenne bárki is, aki nem gyilkosságnak fogná fel mindezt. Pedig az puszta... túlélés, vagy hatalomátvétel. Régi, saját törvények szerint. A fiatal takarítónő nem kompetens az információk kérdésében, ám ahogyan végzek az őrrel, ismét eszembe jut, hogy nem kéne a rendőrségnek meghagyni, hogy tanuskodjon, legalább el kéne hallgattatni, vagy kifaggatni arról, hogy mit tudhat. Talán nem Claire volt az első ilyen áldozat, hátha hallott valamit. A szerencse most mellettem áll, mert gyorsan meglelem a kartotékot, amit a kabátomba süllyesztek, a gumikesztyűt pedig lehúzom, és a zsebembe gyűröm. A robbantást már úgy intézem, mintha a támadó lepne meg, de még volt időm a szerencsétlenül járt őrnek nem a sorsára jutni. Miután vér nem fröccsent rám, egészen ártatlannak tűnhetek, és most még a zavarodott, aggódó arcot is sikerül magamra varázsolni, talán hiteles lehetek az amúgy flegmának tűnő fiatal nő szemében. - Én! Én vagyok. Megölték, őt is. Valaki módszeresen írtja itt a népet. Gyerünk, mielőtt még minket is utólér. – Elengedem a kezét, hogy lássa, nem vagyok egy olyan alak, de sürgetően nézek rá, vissza nem mehetünk. Járatom a fejemet a hátsó kisutcán végignézve, de itt ő az ismerős, így tőle várok választ.
*Dolgozom, a munkámat végzem amiért pénzt kapok, nem túl sokat de nekem az is a világot jelenti. Nem tudok anyámtól elszakadni, mert annyit nem keresek egyelőre, hogy saját albérletem legyen. Elvileg ki tudnám fizetni de a kaucióra még nem futja, ezért próbálok minden hónapban valamennyit félretenni, hogy végre elköltözhessek. Minden szívfájdalom nélkül otthagynám az anyámat akár már most, ha lenne rá lehetőségem, de ez olyan mint sziámi ikernek lenni, csak egy radikális műtét, a mi esetünkben pedig több pénz választhat el minket egymástól. Nem élhetek nagylábon, nem költhetek magamra a butikokban, még a szívemet sem fájdítom azzal, hogy csak körülnézek. Turkálóból öltözöm, nem is csodálkozom azon, hogy igazán egy férfi szeme sem akad meg rajtam. Azért a bentitől legalább egy kedvesebb mosolyt, vagy kutató pillantást elvártam, csak a hiúságom pátyolgatására, de épp olyan érdektelen mint a kutya a spenóttal. Mire kiérek az épület mögé, már igazából nem is érdekel, inkább nem gondolok arra, hogy megint átnézett rajtam valaki. Amint a szemeteszsák a konténerben landol, már csak Whitney hangja fontos. Nekidőlök a falnak és vacillálok, hogy most gyújtsak rá arra a füves cigire amit két nappal ezelőtt kaptam az egyik csajtól a béka segge alá kerülő lelkivilágom megsegítésére, vagy még nem annyira vészes a helyzet. A takarító köpenyt felhúzva a derekamig, kezeimet a nadrágom zsebeibe süllyesztve ácsorgok, jobb kezem ujjaival érzem a jointot rejtő zacsit. Lehunyt szemekkel élvezem, most még csak a kellemes hangot a fejemben, nem látok és nem hallok semmit sem abból ami körülöttem, mögöttem, odabent zajlik. Szegény Jack, csak jót akart, megint csak segíteni, azt persze nem sejtette, hogy már ezzel is túl sokat tett. A halála gyors és fájdalommentes, megijedni sincs ideje, a vére más a falat festi, szemeit ráérősen üvegezi a halál. A papírok melyeket a kezébe vett egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt, hogy bőre, erei megadták volna magukat a rájuk sújtó erőnek, szanaszéjjel repülnek. Két árva darab még akkor is lefele szállingózik lehullott levél módjára miután Jack teste tompa puffanással földet ért. Én csupán annyit érzékelek az egészből, hogy hátamon érzem a fal remegését mikor a kései látogató berobbantja az ajtót, de fogalmam sincs mi lehet az. Ellököm magam a faltól és kihúzom a fülemből Whitney hangját közvetítő dugót és hallgatózom. Futó léptek zaja közeledik odabentről, a ház előtt parkoló autók egyikében beindult riasztó vijjog. Lázasan agyalok azon mi történhetett, néhány lélegzetvételnyi idő múlva kapok észbe és elindulnék befelé, hogy megtudjam Jacktől mi a fene van, vagy segítsek ha arra van szüksége. Nem gondolok borzalmas dolgokra, sem halálra sem robbanásra, ezért lep meg, hogy a férfi tűnik fel a hátsó ajtó mögül és nem Jack. * -Ki van itt? *Értetlenkedve kérdezek, az első lendülete magával ragad, de aztán lecövekelek. Nem menekülök én sehova míg nem láttam Jacket, míg ő nem mondja azt, hogy rohanjak.* -Mi történt? Hol van Jack? Eresszen már el! *Rángatom a kezem, hogy kiszabaduljak a szorításból. Egyelőre nem esem pánikba, nem sikoltozom, csak erőteljesen hangosan förmedek az idegenre.*
Felpillantok a faliórára, egy órával előbbrejár, mint az enyém. Meglepetten lesek a karomon járó szerkezetre, téényleg, mintha lett volna tavaszi óraátállítás. Lehet, vagy egy hete. Azóta később nyitok, és tovább maradok bent? Jól elnéztem. Ez hát az oka, hogy a fiatal takarítónő már arra hivatkozik, hogy zárva vannak. Ezek szerint fél hatkor jöttem el, most pedig lassan már hat óra is eljön. Akár négykor, akár ötkor zártak, mindenképpen késésben vagyok, és nem fogok tudni kórboncnokkal beszélni. Talán jobb is így, akkor biztosan érdekes kérdésekkel találkoznék. A nő már így is megkérdezte, hogy mi közöm az ügyhöz. Csak éppen egyszerűbb egy ilyet lerázni, lekezelni, mint egy tanult embert. Nem ítélkezem, biztosan a csinoskának is helyén van az esze, de az orvosok rendkívül kukacoskodóak, felesleges gyanakvást pedig nem akarok. Cseppet sem érzem feszélyezve magamat a hely miatt, én magam vagyok az, aki a halált osztja. Igazából sosem tartottam magamat gonosznak, véreskezűnek, egyszerűen megtörténik. Akár még jól el is beszélgetek azokkal, akiknek végül elveszem az erejét. Jobb, ha nem is sajnálom őket, de valameddig társaságot nyújtanak. Kisfiús félmosollyal bólintok, amikor ellépek mellette, de nem nézek már vissza mégegyszer - Köszönöm. A szavaira magamban megrázom a fejemet, felé csak érdeklődve lesek, már csak az kéne, hogy rendőröket kezdjek el faggatni. Bőven jobb, ha én itt járok utána, mi is történt Claire-rel, vélhetően van egy jegyzőkönyv, abból talán le tudom írni az orvosi szakszavakat, hogy utánajárjak, mit is jelent. Még mindig jobb ez a bonyolult megoldás, minthogy magával a törvénnyel üljek le egy asztalhoz. Már lebben is tovább, mintha ő maga alapozná meg a jelentéktelenségét. Legalább nem kell elhallgattatnom, amúgy is mindenre megránthatja a vállát, akár azt is mondhatta volna, hogy mindegy. A fülhallgató már a fülében, helyes, menjen csak, nincsen dolgom vele. Fél szemmel még figyelemmel tartom, ahogyan kilép a sikátor irányába, majd helyeslően morranok fel, hogy immár minden figyelmemet a kövérkés biztonsági őr kösse le. Talán a mosdóból jött. Ez még kapóra jöhet. Most már teljes testtel odafordulok, és várakozóan figyelek a kérdésre, amely már szinte egyértelművé teszi, az őr jelenteni fogja a kérdezősködést. Egyetlen mozdulattal festem véresre a falat mögötte, amint két ujjam apró mozdulatával a telekinézis áldásos hatását használva metszem el a torkát. Nem is nézem, hova esik, a lány talán még kint van pár pillanatig. Gumikesztyűt húzok, és elveszem az őr kulcsait, hogy gyorsan körülnézzek. Nagyjából a hullaházak hasonlóan néznek ki, kell, hogy legyen egy irattár. Leállítom a kamerát, bár aligha látható az arcom, nem kéne hogy visszakövessék. Kiszedem a mostani kazettát, majd gyors léptekkel kulcsolok be az irattárba. Nem kéne most az időt húznom, remélem, hogy legalább időrendben vannak az anyagok. Mázli. Kiszórok minden maradék aktát a kartonból, ami nem Claire-é, aztán vissza a folyosóra. Gyorsan berobbantom a bejárati ajtót, mintha üldözne valaki, majd a hátsó ajtó felé szaladok, hogy feltépve azt megkeressem a lányt. Előtte még zsebregyűröm a gumikesztyűket. Aggódó képpel ragadom karon. - Gyorsan, futás... Itt van!
*Sosem fordult elő a mostanihoz hasonló eset, ilyen későn nem jött senki egyetlen hozzátartozójához sem, ezért nem is tudom, hogy mi a rend ezzel kapcsolatosan. Rendszerint egyikőjükkel sem találkozom, ilyenkor már csak Jack van itt és én. A dokik néha tovább maradnak, de csak ha el vannak úszva a munkával, úgy tűnik az utóbbi időben nem volt tömeges baleset, sem tömeggyilkosság, nem robbant fel semmi, bár nem tartom számon. Ott ahova a holttesteket helyezik, gyorsan végzek, nem az alacsony hőmérséklettől fázom és borzongok, a mai napig nem sikerült megszoknom, hogy hullák között téblábolok. Azt persze nem mondom, hogy félek, felnőtt ember vagyok egészséges tudattal, a hullák nem kelnek fel csak a filmekben, egyszerűen csak rossz érzés olyan emberek között járkálni akik nem rég még ettek, ittak, nevettek, dolgoztak, sírtak, szomorkodtak, harcoltak a mindennapi gondjaikkal, most pedig itt fekszik az élettelen testük egy hideg fémasztalon kiterítve. Minden szemérmességüket elvette a halál, a testük közszemlére van téve, vagdossák, nézegetik, kipakolnak belőlük mindent. Minden este amikor odabent takarítok engem is elér ez az érzés, a halál érzése, nem merek jobban belegondolni mert akkor bepánikolnék. Kint a folyosón és az irodákban már könnyebb a munka, nem mutatja semmi sem, hogy milyen helyen vagyunk.* - Engem nem zavar. *Beengedem végül, valóban nem sok vizet zavar, majd Jack jól ellesz vele. Azért még érdekelne kiért jött ide, hátha még sem közeli hozzátartozó, bár egy hullaházban ismerkedni elég gázos. Ezen majd elmerengek odakint egy kicsit. * - Aha, értem. a rendőrök biztosan többet tudnak. de nekem mindegy. *Megvonom a vállam, de azért örülök egy kicsit, hogy nem rokon vagy szerető, bár mi a fenének….nem tudtam nem észrevenni mennyire kerüli a tekintetemet, tuti, hogy nem jönnek be neki a takarítónők. Erről ennyit, szeméttel majd eltársalgok, nem sietek haza, nincs kedvem otthon is takarítani. Jack visszatér és én átadhatom neki a pasit, egy ideig nem jövök be, talán a kései látogató már nem is lesz itt mire visszajövök, azért babonából nem köszönök el. Kihúzom magam után a nagy zsákot, közben visszadugom a fülembe a fülhallgatót melyből folyamatosan zengett Whitney borzongatóan jó hangja.Végigmegyek a bejárattól balra elnyúló folyosón, ahol az irodák vannak. A kanyar után folytatódik tovább, a végén van egy kijárat ami egy sikátorra nyílik. Van még egy, egészen hátul a bejárattal szembeni folyosó végén ami szintén elkanyarodik, ott szokták behozni a holttesteket és viszik az egyik terembe, míg sorra nem kerül. A két folyosó találkozásánál van a mosdó, a pulttól rálátni az ajtókra, az egyik mögül került elő Jack is. * -Azt csak orvos adhat és csak hozzátartozónak, rokonnak. Kije magának ez a Claire Hastings és mikor hozták be? Azt legalább tudja? *Jack szabályszerető és meglehetősen becsületes, régóta van itt, soha nem volt rá panasz, igaz a pocakja már kétszer akkora mint az első munkanapján. A pult mögé lép, annyit legalább akar segíteni, hogy megnézi másnap ki lesz bent és kinél érdeklődhet a pasi. Én addig odakint kidobom a nagy konténerbe a zsákot és az ajtó mellett a falnak dőlök. Lehunyom a szemem, és hallgatom a kedvenc, soron következő dalt.
Nem igazán figyelem meg a lányt, ezzel magamat is védem, hiszen ha nem nézünk össze, kevésbé jegyzi meg az arcomat. Engem most csak a saját dolgom érdekel elsődlegesen, aztán ha megtudtam, amit akarok, talán majd eljátszadozom vele is, mert így külsőleg porcelánbaba szépségnek tűnik. Nem is értem, hogy mit keres egy ilyen csinoska takarítónőként. Mondjuk az élet nem mindig a külső alapján osztja a lapokat, ez is igaz, meg lehet az oka, hogy ide került. Nem az én dolgom. Jelenleg az számít, hogy akadályt képez, akit így vagy úgy, le kell gyűrnöm, hogy bejussak, és kiderüljön, hogy mi is történt Claire-rel. A dologban csak az a rossz, hogy ha nem találok itt patológust, nem a kislány fogja végigsorolni, hogyan is ölték meg az ismerősömet, akire szintén fájt a fogam. Ráadásként ha csak vele kéne beszélnem, akkor megoldom, de ha még egy őr is van itt, akkor nem sikerül majd elintéznem a dolgomat, és tanukat is hagyok magam után. Nem túl kecsegtető kilátás. Vajon miért hittem, hogy öt körül még nyitva lesz ez a kóceráj? Azt hinné az ember, hogy éjszaka vannak itt, erre már késő délután zárnak? Sajnos úgy tűnik, hogy a rendőrséggel van összehangolva a dolog, mert ha nappal lennének lehúzva a rolók, akkor erőteljesen akasztaná a nyomozást, így sajnos igazat kell adnom a rendszernek, amit egyhén szólva is megvetek, de ez most nem tartozik ide. Nagyon úgy tűnik, hogy az ajtónálló lány nem fog rendelkezni túl sok információval Claire-ről, mégsem zárja be előttem az ajtót, így még megvan rá a remény, hogy talán valami ügyeletes orvossal beszélek. Ezt máris megcsáklyázza azzal, hogy jelzi, hogy azok már hazamentek. Akkor mit keres még itt? Még nincs is éjszaka, máris úgy veszik, hogy az a műszak kezdődött. - Akkor nem is akarnék zavarni. – Végül mégis belépek mellette, hogy legalább körülnézzek. Biztonsági kamerákat belül nem látok, vélhetően a boncteremben vannak, itt a folyosón nemigen. Ott nem is árt tudni, hogy mi történik pontosan. Bólintok, ahogyan a lány érdeklődve fordul felém, igyekeznem kell, hogy ne sikoltson, mert egy ilyen helyen aztán biztosan van riasztó. Még csak az kéne, hogy lekövessék a nyomaimat. Eddig semmivel nem tudtak összefüggésbe hozni. Ez maradjon is így. - Egy ismerős, beszélgettünk párat. Az újságban olvastam, hogy megölték, és nem hagy nyugodni a dolog. Legalább az érdekel, hogy miért kavart ilyen nagy port. – Már megy is tovább a nő, én pedig igazat mondtam. Nem volt olyan fontos információ, ráadásul bárki mondhatta volna. Nem vetek már rá több poillantást, megérkezett a biztonsági őr, a lány pedig eltűnik. - Információt Claire Hastings-ről. – Lépek közelebb a pulthoz, már fogalmazódik bennem a gondolat, hogy ha a lány nem tér vissza pár pillanton belül, akkor az őrnek annyi. Felpillantok a baseball sapka alól, tekintetemmel kisebb helységeket keresek a folyosón, mint mondjuk raktár, vagy a férfi mosdó, ahonnan kilépett.
*Az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve az életemmel, és ez persze látszik is rajtam néha. Nem csak az anyám a gond, de ő írta meg az alaphangot, egyszerűen nincs kedvem élni. Persze nem lennék öngyilkos vagy ilyesmi, nincsenek önértékelési problémáim és bármilyen szar is az életem, nem szeretnék meghalni. Azért sikerül néha jót is találnom benne és akkor azzal eléldegélek egy ideig. A munkámat is azért választottam, hogy elbújhassak a világ elől, másrészt nem igazán futotta volna továbbtanulásra, az ösztöndíjra meg esélyem sem volt. Szóval az egészet egy állomásnak fogom fel, ahol leszálltam egy időre de maradtam a peronon, hogy majd a nekem tetsző vonatra újra felszállhassak, vagy ha megunom a várakozást, felmenjek a lépcsőn a világba. senki nem számít arra, hogy pont egy olyan fiatal és életre termett lányt talál egy hullaház folyosóin takarítós kocsival maga mögött, az éjszakás, vagy inkább az esti műszak tökéletes arra, hogy mindenki békén hagyjon. Csak a haverok tudnak kirángatni ebből az állapotból, de nem túl gyakran keresem a társaságukat, nincs közöttük olyan igazi nagy barátom. Szóval a pasi megjelenése nem kisebb vihart kavar a lelkemben mint egy hurrikán, pesszimistaként viszont azt gondolom, hogy felesleges bármit is beleképzelnem a dolgokba, egy nőről kérdezett szomorú szemekkel, a hullaházban vagyunk, oka van amiért ide jött és az nem én vagyok. Miért is akadna meg a szeme egy jó pasinak pont rajtam? Jelenleg semmi nőies nincs bennem, hacsak a hosszú hajamat nem veszem annak. A takarító köpeny pont olyan mint egy zsák, eltakar de nem ápol. A mosolyomat aztán ennek fényében el is tüntetem, kár a fáradtságért.* -Jack már bezárt, rajtunk kívül nincs itt senki. A dokik is hazamentek. De majd ő megmondja. *Eldobva a kérész életű reményeimet otthagyom a kocsit a pultnál és az ajtóhoz megyek, hogy bezárjam. Nem maradhat nyitva, noha nem vagyok biztonsági őr, ennyit még én is tudok. Visszafordulva a férfi felé, sármos mosolyt látok az arcán és hölgyemnek szólít. Na most higgyek neki vagy legyek gyanakvó, hogy valamit ki akar csikarni belőlem?* -Nincs. Csak egy őr van itt éjszaka, a szabályzat miatt. *Nem tudom kije lehet az aki miatt idejött, de nem úgy tűnik mint akit nagyon lesújtott a halála. Én biztosan nem az éjszakai műszakról érdeklődnék ha egy szerettemtől el szeretnék búcsúzni. Persze nem vagyunk egyformák, elvileg az anyám is a szerettem kellene, hogy legyen, de ha meghalna és be kellene jönnöm azonosítani, én sem törnék össze a fájdalomtól, csak megnyugvást éreznék és békét, hogy nem kell már figyelnem rá amit fogalmam sincs miért teszek meg nap mint nap, hogy nem kell aggódnom azért, hogy ha hazamegyek, maradt-e egyáltalán valami a lakásból. Esetleg szétverte vagy felgyújtotta. Mióta engem már nem mer megütni, a lakáson veri le a részegségét és az életutálatát, tévénk sincs már, Chuck Norrist játszott és lerúgta.* -Az a Claire, kije magának? *Már csak kíváncsiságból is megkérdezem, nem mintha nagyon érdekelne, ha nem válaszol, ugyanolyan rezignáltan megyek tovább. Jack is megjelenik a színen, láthatóan meghökken mikor meglátja az idegen férfit a pultnál, a szemöldöke úgy ugrik fel amilyen gyorsan a sliccét húzza a helyére.* -Kiviszem a szemetet. *Közlöm Jack-el, hogy tudja hátramegyek az épület másik végébe. A férfi felé biccentek, lehet, hogy már nem is lesz itt mire visszajövök. Elindulok, kezemben a nagy zsákkal amiben az összes kicsi szemetes zacskó pihen. Úgy húzom magam után mint egy lelőtt állatot. Még hallom Jack hangját amint rákérdez a maga stílusában a férfi ittlétére.* -Már senki nincs itt. Mit akar? Zárás után nem lehet itt senki. Szabály.
Ha tudnám, hogy itt ilyen biztonságtechnikai berendezések vannak, mint egy kamerarendszer, az életben nem próbálkoznék itt. Azt hittem a hullaház az csak hullaház. Bár az arcom nem felismerhető, mert úgy teszek, mint aki csak úgy toporog, alaposan a szemembe van húzva a baseball sapka. Biztos, hogy előbb-utóbb valaki ajtót nyit majd, hiszen ha bent vannak, akkor kifelé is jönnie kell majd valami személyzeti tagnak. Nagyon kiváncsi vagyok rá, hogy mi is történt Claire-rel, mert nem csak a képessége miatt, egyébként is lettek volna terveim vele. A húsmaszk alaposan megvéd, de sosem árt tartalék, nem tudhatom, mikor fogok olyan helyzetbe kerülni, amikor valaki csak úgy áthatol az egészen, valaki, aki ismerheti a képesség korlátait, kiskapuit, amit én még nem fedeztem fel. Legutóbbi áldozatom Rachel és a bátyja voltak, az egyik tűzgyújtó, a másik jégviharra képes. Kár, hogy mindezekre nem vagyok képes, ahogyan magamba szívom a lelküket, biztosan a sors úgy vélte, az már túl nagy előny lenne. Claire-ről ellenben csak az derült ki, hogy más mint az átlagemberek, még akár azt is el tudtam volna képzelni, hogy párszor összejövünk, mielőtt elpuszítom. És most... megelőzött valaki. Legalább annyival tartozom az emlékének, hogy kiderítem, mi is történt, és az sem árt, ha rájövök, milyen konkurensem van a városban. Végül feltárul az ajtó, igyekszem nem meglepődni, hogy fiatal nő nyit ajtót. Nem tudom bekategórizálni, hogy vajon recepciós, orvos, netán csak egy takarító. Ellenben feltűnően csinos. Áldozat-típus. Még ha most nem is ezért vagyok itt. Információ kell, amit elsőre szép szóval fogok kérni, utána térhetünk át a fenyegetésre, vagy a durvulásra. Csak akkor válok vadállattá, ha már nagyon muszáj. Vagy ha éppen olyan kedvem van, hogy vérre szomjazom. Igaz, az sem ritka esemény. Bármennyire is száraznak tűnik a nő, engem nem zavar, megszoktam már, hogy az emberi természet elutasító az idegenekkel szemben. Ellenben amilyen nehéz volt megtanulni, hogy mások bizalmába férkőzzek, magabiztosságomból merítek erőt. Mint amikor az már pontosan tudja, hogy mire képes, mert már megcsinálta többször. Ahogyan ennél a fiatal lánynál veszélyesebb alakokat is elpuszítottam, ha az utamba állna. Válaszából kiderül, hogy igen kis pont itt.. Ez leegyszerűsíti a dolgot, nem vele lesz majd átbeszélnivalóm, viszont ha ketten vannak... Ha véletlenül tanuskodásra kerül sor, ez már sok információ lehet a részükről. - Köszönöm... nem is tudom... ha már zárnának, akkor talán jobb lenne, ha máskor visszajönnék. – Vonom meg a vállamat még mindig zsebretett kézzel, mégis ellépek a nő mellett, megérezve a finom parfümillatot, amely még a felmosóvíz szagán is átüt. Kellemes. Még nem döntöttem el, hogy mindkettőt megöljem-e, ha itt végeztem, lehet, hogy ha semmit nem sikerül intéznem, akkor távozom, nem hagyok nyomokat. Odaktámaszkodom a pulthoz, és sármos mosolyt villantok. - Igazán kedves. Mondja csak hölgyem... nincs itt éjszakai műszak? Azt hittem békésebb akkor dolgozni, amikor nincsen kinti zaj. Vagy tévedek? – Kérdezek, húzva az időt, és bizalmat ébresztve, hogy addig kitaláljam, merre is haladok tovább.
*Még sosem fordult elő mióta itt vagyok, hogy este jött volna valaki "látogatni", ezért meg is lepődöm. Először akkor amikor a képernyőn megpillantom az odakint várakozót, a fekete-fehér képből nem sokat látni, csak azt tudom meg a látottakból, hogy férfi áll az ajtó előtt. Rendőrre tippelek, az már előfordult, hogy betoppantak az őrsről de sosem egyedül, rendszerint a kettesével érkeztek és korábban jöttek amikor a doki még itt volt. Még a takarítást sem kezdhetem el, olyankor mindig puffogok magamban, mert amíg azok odabent konzultálnak egymással én nem mehetek felmosni, így rendszerint mindig később végzek. A doki ma nem maradt itt tovább, korán lelépett, már nem volt itt amikor én megérkeztem, szóval mégsem rendőr. Akkor meg ki a fene? Egy sziporkázó gondolat erejéig megengedem magamnak a félrelépést, talán egy fogadás miatt jött és itt szeretné tölteni az éjszakát a hullák között, vagy valamilyen hulla fétise van és ez indítja be. Ez a hely sem mentes az őrültségtől, csak itt nem járkálnak szabadon a dilisek, szerencsére csak hallok róluk. Mire az ajtóhoz érek már átugrottam számtalan verziót és visszatértem a jólnevelt és részvétteljes lelkemhez. Fél füllel Whitneyt hallgatom a másikkal figyelek a kései látogatóra. Szabad kezemet felemelve integetek, ez csak megszokás, nem így szoktam de amikor dolgozom, rendzserint így kommunikálunk Jack-el.* -Hello! *Nem mosolygok, ezen a helyen nem lehet és még csak jó kedvem sincs a fülemben felcsendülő kellemes melódia ellenére. Nem vagyok paranoiás, nem tűnik furcsának ahogy lehajtja a fejét, gondolom szomorú feltéve ha tényleg itt van egy szeretett rokona. Aztán kiderül, hogy nem rokon, talán barát, vagy a szeretője volt végül is mindegy, nekem nem tisztem senkit beengedni, meg kell várnia Jack-et. A magam részéről megvonom a vállam, édesmindegy ki járkál ide búcsúzkodni, csak ne tapossa össze a munkámat. száraz az idő odakint, sarat, vizet nem fog behozni és ha már felszáradt nem tapicskol össze semmit.* -Felőlem......de én csak takarítok itt. Jack az illetékes, éppen a mosdóban van. *Kicsit még el is fordulok oldalra, egyrészt mert önkéntelenül is keresem az őrt a tekintetemmel, másrészt csak mutatom merre van. A férfira nézve lassan kinyílik a világ, a sapka ellenzője egyre többet tár fel az eddig palástolt arcból, az árnyékok tovafutnak és meglátom a mosolyát. ~Mmmmmmmm.~ Még gondolatban is elakad a szavam, nem minden nap lát az ember lánya ilyen.....egyszerre férfias és szemtelenül kisfiús mosolyt. Kész, felőlem bejöhet. Félre is állok, Jack pultja felé mutatok és közben előveszem a legszebb mosolyomat. Úgy érzem magam mint a mesében, amikor Hamupipőkét megtalálta a herceg. A rossza anya is megvan, nem mostoha de kicsire nem adunk, csak a fehér ló hiányzik.* -Jöjjön, a pultnál megvárhatja Jack-et.
Ahogyan körbenézek, zsebredugott kézzel, mellettem elmennek egy páran, de ezt leszámítva igen csendes a vidék. Gyorsan el akarom végezni a dolgomat, ezúttal csak a beszédet, hátha sikerül valamit kiderítenem arról, hogy is halt meg Claire. Látok rá esélyt, hogy nekem mint érdeklődőnek semmit nem fognak mondani, lévén nem vagyok sem hatóság, családtag meg pláne nem, és most azzal felhívni a figyelmet, hogy erőszakkal veszem el az információt... Megvan rá az esély, de minek kockáztatni? Mindig tiszta munkát végzek, nem juthatnak hozzám vissza. Ahány beteg elme van, aki ellentmondásba keveredik, annyira vagyok én tudatos, amivel növelem a saját hatalmamat, legyőzhetetlenségemet. Itt rontja el mindenki. Azt hiszi, ha vérengzésbe fog, nem fogja tudni megállítani senki. Óvatosan kell eljárni, szépen fokozatosan felépíteni mindazt, amelyet majd ha napvilágra hozok, már mindenki más számára késő lesz. Addig viszont.. lépésről-lépésre. Ez a mai is csupán információszerző körút. Nem hinném, hogy a hallottasházban a már kihült Claire mellett pont egy potenciális áldozatot fogok találni, így ha nem kapok információt, még azt is el tudom képzelni, hogy csak visszamegyek a lakásomba, és majd nyomozok máshogy az ügyben. Vagy csak elfelejtem. Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen New Yorkban, aki mutánsokat gyűjt, és mivel más esetet még nem tudtam magamon kívül, ahol ilyen jellegű gyilkosság történt volna, akár el is engedhetem a témát. Egyetlen próbát ér csak. Tehát csengetek, és várakozom. A legjobb az lenne, ha valami idős doktornő nyitna ajtót, akit le tudok nyűgözni a kissrácos sármommal, ráadásul fontos, hogy egyedül legyen, hiszen ha kenyértörésre kerül a sor, nem árt, ha kevés sikoltozó szájat kell betapasztanom. A fényből ítélve tehát valaki bent van, remélem nem a takarító, az már nem tudna érdemit mondani, és meg is kéne ölnöm, ha be akarok jutni. Nyílik az ajtó, és nem a várt nyanya nyit ajtót, hanem egy enyhén sugárzó szépség. - Ööö... helló. – Meresztem a szememet, mit keres egy bombázó... egy ilyen helyen? Na de ne a külső alapján ítéljünk, én is mehettem volna akár orvosi egyetemre. Lejebb hajtom a fejemet, hogy a baseball sapka miatt még kevésbé látszódjon az arcom, pedig pont az lett volna a lényeg, hogy megnyerő legyen. Na igen, de ha a másik is ilyen csinos... Akkor eltereli a gondolataimat, azt pedig nem kéne. - Igazán sajnálom. Égett a villany, gondoltam megpróbálom. Csak el akartam búcsúzni szegény Claire-től, elkerülve a családot, meg... hátha kaphattam volna némi információt... Lehetne? Kivételesen? – Most mégis felpillantok, egy félénk, kisfiúsan mosolygós pillantást vetve a fiatal nőre. Inkább lány.
*Még nem volt odakint sötét mikor bejöttem, de mostanra valószínűleg már aranyló fénykörök borítják a sötét utcákat. A fene a nagy költői vénámat,csak heccelem magam a sok hulla között mintha akkor jobb lenne. Pedig nem az, jelenleg azonban nem látszik az arcomon mennyire rühellek itt lenni. A boncteremmel már végeztem, mindig az az első, aztán haladok kifelé. Folyosó, hűtőkamrás terem, folyosó, orvosi szoba, folyosó, iroda, folyosó. Még vagy két órát itt töltök Jack társaságában, aki jelenleg a pultnál ücsörög és filmet néz a mini tévéjén, a lábait felrakta így ha odaérek hozzá, nyugodtan felmoshatok alatta anélkül, hogy meg kellene mozdulnia. Fogalmam sincs mit néz, egy hangot sem hallok belőle mert a fülemben a kedvenc énekesnőm, Whitney Huston melódiái csendülnek fel végtelenített körforgásban. Húzom magam után a nagy szemeteszsákot amibe az összes kis kukát bele kell ürítenem, néha beleakadok a sarkammal - "Francba!" - ránt egyet a kezemen, megfordul, újabb szitok. Egyébként minden csöndes, a halottak nem zajonganak, nem csapnak bulit, amit ma rendbe rakok az reggelig úgy marad. Nem kell beszélgetnem senkivel, Jack amúgy sem kíváncsi a magánéletemre, nincs jópofizás mint más olyan munkahelyen ahol egy csipet csapatnyi nő dolgozik. A szemét megvan, jöhet a vizes része az egésznek, tologatós, vízben ázós felmosó, az egyik kedvencem, táncolni is lehet vele, remek partner mert olyan bazi nehéz ha vizes, hogy szinte magától megáll. A tornacipőmet az isten is keringőzésre teremtette, a farmeron és pólóm fölé vett munkaköpeny az estélyim. Nem egy álommeló, de itt legalább békén hagynak van biztosításom, elég nekem otthon az anyám, minden nap egy frászban vagyok mikor megyek haza, hogy mi vár otthon. Legjobb esetben már eszméletlenre itta magát és csak takarítanom kell utána, az meg már megy. Kigurítom a macát a folyosóra, jól megtunkolom a mosófejet aztán "PLACCS" odacsapom a kőre. Indulhat a buli, két kézzel markolom a táncpertnerem, lódítom ide-oda, forgok közben a fülemben felcsendülő zeneritmusára. Jack úgy sem engem figyel, a kedvenc sorozata megy a tévében, ha meg mégis, nem nagyon izgat. Végigtáncolom a folyosót, majdnem a pultig jutok el, Jack feláll és veszettül integet, majd a gatyájára mutat és a mellékhelyiség felé. Értem én, elvonul egy kicsit, nem probléma, még a fülhallgatót sem veszem ki a fülemből, csak visszaintegetek neki vigyorogva, így megy ez nálunk. Mióta itt vagyok és Jack az éjszakás, talán fél év alatt váltottunk vagy három szót a köszönésen kívül, de tudom, hogy van egy fia akit George-nak hívnak és egy Sindy nevű lánya aki fősulira jár ösztöndíjjal. Elengedem Jack-et és tovább mosom a követ, most legalább nem kell őt kerülgetnem a pult mögött, gyorsan végzek ott is. A kopogást persze nem hallom, véletlenül szerzek tudomást a késői látogatóról, mert pont vetek egy pillantást az ajtó előtti részt befogó kamera képére. A mellette lévő tévén hétköznapi házaspár nem éppen hétköznapi történetei láthatók. A vízbe merítem a felmosót és úgy ahogy van húzom magam utána a macámat. Kinyitom az ajtót, a másik kezemmel kiveszem az egyik fülhallgatót, hogy legalább halljak is valamit attól aki éppen most be akar jönni. A gyászolók nem ilyenkor jönnek, szóval vagy rendőr vagy egy mazochista, borzongani vágyó.* -Üdv! Zárva van már a kóceráj. Jöjjön holnap reggel. *Nem ijesztő fazon, sőt. Jóképűnek mondanám a gyér fényben ami kiszűrődik felé, a bejárat feletti lámpa glóriát von a feje tetejére, persze azért nem hiszem, hogy szent lenne.*
Kezdőlap 
by 
