Jeremy & Adrienne - Találkozzunk a tigrisnél

Andie & Jeremy

Nem gondoltam volna, hogy ez lesz ennek a mai napnak a vége. Reméltem, hogy kibékülünk, hogy azért hívott ide, hogy megbeszéljük, mert meg tud nekem bocsátani, de hogy ivászat lesz a vége... arra nem számítottam. Nem vagyok gyakorlott nagy ivó, ez sajnos tény és tény is marad. Kölyökként persze még előfordult, hogy kirúgtam a hámból, de ennyi, később ez már nem volt esélyes, hiszen mégis csak rólam van szó, nem veszíthetem el a kontrollt annak komoly következményei lehetnek. Most is tartok kicsit tőle, hogy nem lesz jó vége, ha sokat iszom, de majd megpróbálom nem túlzásba vinni. Hátha nem valami töményet akar, csak valami olyasmit, ami ellazít, de nem olyan mértékben, hogy már ne tudjam, hogy mit csinálok.
- Ez is egy jó alternatíva, de még az előtt kell kivenni a sütőből, hogy sok lenne a ital. - meg tudom gyógyítani a kezét, de nem szeretném, hogy erre kerüljön sor. Jó lenne megúszni valami égési sérülés nélkül, mert mondjuk kiüti magát és nem gondol rá, hogy nem kellene kesztyű nélkül fogdosni a sütőt. Láttam már ilyet, főleg persze vígjátékokban, de akkor se lenne jó, ha beszámíthatatlan állapotban kellene megpróbálnom gyógyítani a kezét. Az nem hiszem hogy működne és már így is épp eleget sérült meg miattam, nem szeretném, ha ez újra előfordulna.
- Tetszik ez a felcserélt szerepkör, úgyhogy ezennel ünnepélyesen rád bízom magam. - most már tényleg vidám a mosolyom, bár ő nevet, én azért eddig még nem jutottam el. Igaza van, túlságosan is komoly tudok lenni, de talán érthető ez a miatt, amilyen félszben voltam, hogy egyáltalán beszélünk-e még, vagy hogy mi lesz majd a közeljövőben velünk, meg aztán az előéletem sem mondható túlságosan vidámnak. Ettől még persze igyekezni fogok majd, hogy tényleg élvezzem ezt az estét, nem akarom neki sem elrontani és el tudom engedni magamat, csak vissza kell rázódnom a lazább életvitelbe.
- A csokilikőr már nem is számít alkoholnak? Mennyit szoktál te inni és milyen gyakran? - gyanakvóan mérem végig, de csak egy kis csipkelődésről van szó, láthatja a szám sarkában meghúzódó mosolyból. Tökéletes lesz ez a párosítás. Nem kockáztatom meg, hogy vegyünk egy kis kólát is a borhoz. Kölyökként ittunk ilyesmit, de lehetséges, hogy felnőttként ez a vegyítés már nagyon gyerekes lenne, úgyhogy nem kockáztatok. Így is tudja, hogy nem vagyok egy bulis alkat, nem akarom még jobban kihegyezni erre a beszélgetést, a végén egész éjjel e miatt piszkálna. A boltban teljes mértékben rá hagyatkozom, de azért annyira vagyok lovagias, hogy a kosarat átveszem tőle, ha már ő válogat, akkor ez legalább legyen az én reszortom.
- Szinte bármit a nagy pikáns megoldásokon kívül, szóval jó lesz az, mint neked, sima sonkás mondjuk. - igen az tényleg meglep, hogy tánclépésekbe is fog, mármint hevenyészett módon és még kapok egy-egy csípőlökést is. Amennyire mérges volt legutóbb most épp annyira elengedi magát. De jól sejti nem követem le a mozgást, de kap tőlem egy nevetős mosolyt, amíg el nem érünk a pénztárig, mert itt már egyértelműen előre lépek és remélem, hogy nem akar majd minden áron osztozkodni. Nekem nem jelenet gondot állni a cechet. Nem azt mondom, hogy neki gondot jelentene, de miért ne lehetne ez most az én reszortom.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

- Le - jelentem ki egyszerűen és határozottan. Néha kell az embernek, hogy kiengedje a gőzt. Persze megtehetném ezt egy diszkóban vagy egy kocsmában is, de ha már akad hozzá társaságom, akkor most inkább az otthonom nyugalmában és békéjében tenném. Ott jóval kisebb az esélye, hogy önhibámon kívül balhéba keveredjem. Mert abból elég volt most egy időre.
És a friss béke érdekében nem is feszegetem tovább a sérüléseimmel kapcsolatos témát. Majd ha úgy alakul, talán Jeremy újra begyógyítja a sebeim. És talán nem csupán a fizikaiakat. De most nem alkalmas az idő, túl sok a járókelő, és hát, most valami egészen más jár az eszembe. Hogy kicsit kimozdítsam ebből a merevségből, lássam jókedvűen nevetni.
Látszólag egész jól haladok, bohóckodásom már előcsal egy meleg mosolyt, hasonlót ahhoz, mint amire vágyom.
- Nem kell ahhoz pizzázó, elég néhány mirelit. Nincs kedvem kivárni, míg valahol megsütik. Majd a sütőm megcsinálja - vigyorodom el, és amint felkel a padról, rögtön karolok is belé, hozzábújva, mintha a korábbiak meg sem történtek volna, mintha egy percnyi mosolyszünet vagy bizonytalanság se lett volna.
- Talán még élveznénk is a változatosságot, hogy most én vigyázok rád - nevetem el magam, miközben lassan magunk mögött hagyjuk az állatkert útvesztőét, és bár tudom, vagy is sejtem, hogy ő autóval jött, még sem a parkolók felé veszem az irányt, hanem az utca túloldala felé, ahol egy szupermarket cégtáblája villog hívogatóan.
- Ha ennyire félsz tőle, akkor veszünk bort meg csokilikőrt. Az előbbi alkohol, az utóbbi pedig nagyon finom - nyalom meg a szám kiscicamód, miközben már ragadok is magamhoz egy kosarat, majd lovagiasan vigyorogva átnyújtom a kísérőmnek. Még se én fogok cipekedni, ugye?
Aztán régi ismerősként haladok a sorok között, elsőként az italok felé véve az irányt, majd lesúlyozom az üres kosarakat néhány üveggel. Aztán irány a fagyasztóláda, és túrok is ki egy sonkával meghintett pizzát.
- Milyet szeretsz? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, lehetőséget adva Jeremy-nek is, hogy a maga szájíze szerint válasszon, aztán indulhatunk is a pénztár felé. Jókedvemben halkan dudorászok egy közismert slágert, egy-egy lépésnél játékosan Jeremy-nek billentve a csípőm, mintegy táncra hívva őt is. Persze sejtem, nem lesz ebben partner. Ahhoz ő túl komoly.

Andie & Jeremy

Máshogyan vélekedünk, de ezzel nincsen baj, nem lehetünk egyformák, főleg nem ilyesmiben, hiszen az életünk is más volt, másképp éltük meg az elmúlt éveket. A képességem sok mindent megzavart és sok mindent megnehezített, számára pedig az előélete volt olyan, ami nem engedte, hogy bízni próbáljon másokban, pedig bennem megtehetné. Ha azt nézzük akkor elég nagy dolog az, hogy még öltem is miatta, mert úgy éreztem, hogy ezzel segíthetek, hogy ezzel védhetem meg egy olyan állattól, mint az a fickó volt. Abban viszont igaza van, hogy most tovább kell lépni, főleg ha már sikerült túltenni magunkat ezen az egészen, vagyis főképp neki, esetemben nem volt rá szükség, maximum magamat vádolom, hogy neki gondot okoztam, de azt nem szégyellem, amit tettem, az szükséges volt, még ha szerinte esetleg szükséges rossz is.
- Szóval tényleg le akarod inni magadat? - halványan mosolyodom el. Nem vagyok profi benne, hogyan engedjem el magamat. Jó ideje nem volt rá példa, nem járok bulizni és szórakozni sem igazán, alkoholizálni sem igen szoktam, maximum egy sör egy húzós nap után, de annak sem vagyok a rabja, nem élek vele minden áldott nap. A keze jobban aggaszt és e miatt megy most is nehezebben az, hogy egyáltalán elengedjem magamat.
- Tudom, de attól hogy volt, ami jobban fájt ez még nem kevésbé rossz. - vonom meg a vállamat, de ezúttal nem erőltetek semmit sem. Nem fogom kérni, hogy hadd segítsek a kezén. Vannak sérülések, amikre néha az embernek még szüksége is van, mert emlékeztetik később valamire, amit nem akar elfelejteni. Bár sejtelmem sincs, hogy ő emlékezni akar-e arra, ami történt, az első nagy összekapásunkra, ami akár rosszul is végződhetett volna, de szerencsére nem ez történt végül.
A kérlelés, aztán végül a nagy küzdelemnek bemutatott húzás eléri a hatását. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el szélesebben, sőt immár jóval lazábban és nyugodtabban, mint eddig. Akárhogy is, de jobban van és nem haragszik, akkor én is elengedhetem magamat végre és minden rendben lesz. Nem kell túlzásba vinnem folyton az aggódást, főleg, mert állandóan ezt teszem és a végén tényleg lefárasztom vele saját magamat.
- Jól van legyen! Régen pizzáztam és még régebben ittam sokat, azt pedig végképp nem hagyhatom, hogy egyedül menj - és töményet, úgyhogy azt hiszem nem is kell majd túlságosan sokat fogyasztanom. A mosolyom nem csökken, amikor végül felállok. Áh, nem is hagynám neki, hogy esetleg még bajba is kerüljön, mert engem úgy kell nógatni, pedig csak egy kis szórakozásról van szó, én pedig ma teljes mértékben ráérek. Nincs se munka, se egyéb teendő, és ha már jól alakult ez a beszélgetés és kibékültünk, nem is lehet kérdés, hogy vele tartsak.
- Remélem ismersz egy jó pizzást, és mit fogunk inni? Ha nagyon tömény, számíts rá, hogy pár kör után kidőlök, vigyáznod kell rám. - szórakozott mosollyal indulok meg, még egyszer visszapillantva a most már lustán heverésző tigrisre, mintha csak ő is érezné, hogy elmúlt a vihart és sikeresen lerendeztük a nehéz kérdéseket. Tudom butaság, mégis csak egy tigrisről van szó, nem ért ebből semmit sem, de szép az összhang, hogy ő is pont most pihent el.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

Többet akar és én teljesen megértem. Ilyen gyarlók vagyunk mi emberek, mindig többet akarunk annál, amink van. Én is ilyen vagyok, még ha jelenleg elégedett is a helyzettel. De volt, hogy én is többet akartam, el akartam szabadulni abból a nyomorból, amiben éltünk, többet akartam annál a sorsnál, mint amit a szülőhelyünk jósolt nekünk. És bár sok mindenen át kellett mennem, sok hib át követtem el és aláztak meg olykor, kitörtem onnan, még ha nem is a csúcsra. De a kicsit is értékelni kell, nem?
Talán ezért is vagyok most elégedettebb annál, mint kellene. Ahogy Jeremy mondja, a nem boldogtalanság, még nem boldogság. De a nagy akarásban olykor meg kell pihennünk, hogy ne haljunk bele. Én talán most értem el erre a pihenő szintre, míg Jeremy most ért oda, hogy az eddigi pihenésből egy újabb többet akarás időszakát járja be. Nincs ebben semmi baj, míg az ember csak magával szemben állít elvárásokat és nem másokat kényszerít erre.
- Kólával? Hát milyen móka az? - pislantok rá hitetlenkedve, majd ahogy a kezemre irányítja a figyelmünket lazán megvonom a vállaim.
- Nem vészes, ezek csak apró vágások. Voltam már rosszabbul is - felelem, bele sem gondolva, hogy szavaim talán újraidézik az okot, ami miatt idekerültünk. Mert igen, mit számít néhány vágás ahhoz képest, mikor kékre-zöldre ütlegelt, mikor jeget szopogattam órákig, hogy a pofonoktól szétcsattant szám lelohadjon kissé. Mit számít ehhez képest néhány kis vágás?
- Ugye neked is van szabadnapod? Ugye holnap nem kell reggel sehova sietned? - kérdem reménykedőn, mintha gyermeki bájam bevetve rebesgetem szemeim, de aztán hamar feladva elkacagom magam. Nem hinném, hogy ez hatna rá.
- Ugyan Jeremy! Gyere, veszünk valami jó kis ütőst, meg vagy két pizzát, mert én tuti nem főzök ma. Aztán nálam békésen, balhé mentesen fájdalmasan őszintére isszuk magunkat, meggyónva minden titkolt csínyünk abban a kusza nyugalomba, hogy holnapra úgy is olyan másnaposak leszünk, hogy semmire sem emlékszünk majd! - kérlelem, már a padról is felállva, és mint egy pajkos kölyök, húzom őt is, jóval inkább rájátszva a szükséges erőkifejtésre, sarkaimmal apró gödröt vájva, fenekem kitolva, mintha mázsás súlyt akarnék felhúzni a padról.
- Ne mondj nemet! Ha nem jössz velem kénytelen leszek egyedül nekiindulni valami kocsmának - sóhajtom, szomorkásan, áldozatként biggyesztve le a szám. Persze játék az egész, szemeim vidáman nevetnek rá, mintha tényleg nem lénnénk mások, mint két pajkos kamasz.

Andie & Jeremy

Az már biztos, hogy boldogság kérdésben nem egyformán gondolkodunk, de minden bizonnyal ez a jellemünk és az eddigi életvitelünk különbségei miatt is lehet. Egyikünké sem volt valami fényes, de mindkettőnké más és más módon lett elég szépen elcseszve. Mégis én vágyom arra, hogy idővel más legyen, azért is vagyok itt, azaz a birtokon, azért gyakorlom a képességemet és próbálom elérni, hogy jobb legyek benne, hogy ne ártsak másoknak, ha hozzájuk érek, hogy ne tegyek kárt senkiben sem, ha nincs rajtam kesztyű és nem akarok. Remélem, hogy egyszer majd tényleg el tudom érni ezt, és én akkor leszek igazán boldog, de nem gondolom úgy, ahogyan ő, hogy a semleges állapot is jó, hiszen arra kell törekednünk, hogy boldogok legyünk, nem arra, hogy ne legyünk boldogtalanok.
- Értem, amit mondasz, de... nem értek egyet, én ennél többet akarok. - igen azt hiszem tényleg akarok és nem pedig csak szeretnék. Többre vágyom mint az épp, hogy meg van és az elégedettség. Van pénzem, jó munkám, kocsim, jól keresek, de még sem vagyok elégedett az életemmel, mert hiányzik belőle valami több. Az ember társas lény, nem véletlenül van ez így, ha egyedül kell mindent megoldanod, akkor nem leszel boldog igazán sosem, ez sajnos így működik, én pedig idővel szeretnék az lenni.
- Talán... talán valamelyest már tudom kontrollálni, de még nem vagyok biztos magamban, és ez így nem elég. - több kell nekem, bizonyosság, hogy akkor is képes legyek kezelni a képességemet, amikor nem koncentrálok annyira rá, amikor nem figyelek minden percben arra, hogy mit teszek, vagy hogy mit művelek mással akaratomon kívül. Mi van akkor, ha elkalandozom, ha nem a gyógyításra figyelek, aztán megtörténik a baj? Andie bízik bennem, de én ettől még mindig nem bízom igazán magamban. Halványan elmosolyodom, amikor a kezemet az arcára simítja. Jól eső érzés így is, de nem az igazi, én tényleg többre vágyom annál, mint ami van. Többre, mint amit jelenleg sikerült elérnem. Neki ez elég, de én... én nem akarom, hogy csak ennyiről szóljon. Nem azt mondom, hogy most és azonnal, vagy hogy vele mindenáron, csak hogy... ő is próbáljon előre nézni és többet remélni.
- Talán ez nem is rossz ötlet, bár nekem még vezetnem is kellene, igyuk le magunkat... kólával? - végre a mosolyom halk nevetésbe vált. Nem olyan erőteljes, mint az övé, de nevetés. Azt hiszem ez is valami, hiszen nem zavart el, ő hívott és nevet. Tovább tudunk lépni azon, ami történt és én ennek mérhetetlenül örülök. Mégis lesiklik a tekintetem a kezére. Tudom mennyire elvágta és nem lehet egyszerű így létezni, dolgozni, ez biztos.
- Remélem, hogy jobban van a kezed, nem fáj már? - buta kérdés talán, lehet hogy még érzi, főleg ha meg kell fognia valamit, de talán azért majd csak jobban lesz lassan, bár ha én segítenék, akkor biztos, hogy sokkal gyorsabban gyógyulna, de nem akarja, hogy mindig én istápoljam. Megértem... megértem azokat, amiket elmondott, a félelmeit, amik miatt nem szeretné, hogy túl sok mindent oldjak meg helyette, de egy kis segítség még nem a világ vége, igaz?

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

- Tehát ha kérdeznem kell, akkor nem vagyok boldog. Lehet, hogy valóban így van. És noha tudom magam is, hogy a boldogság és a nem boldogtalanság között nagy a szakadék, én még is elégedett vagyok most azzal, amim van.
Valóban így van, hisz végre tényleg úgy érzem, a napok rajtam múlnak, a döntéseket én hozom. Persze nem nagyokat, hisz annyi pénzem v agy befolyásom nincs. De az aprók is örömet okoznak, a tudat, hogy nem mások határozzák meg, miként éljem az életem, hogy nem úgy kell mérlegelni a döntéseim és tetteim, hogy mit szól majd hozzá más. Ez is egyfajta boldogság, még ha nem is egészen az, amiről Jeremy beszél. Vagy ez lenne a szabadság? De a saját szabadság nem egyfajta boldogság egyben?
Persze olykor felvetődik bennem, hogy jó lenne valaki. Egy társ, akihez az ember egy fárasztó nap után odabújhat, akinek elmesélheti, épp mivel akasztották ki a melóban vagy az előadásokon. Valaki, akihez este odabújhatok, aki átölel. De nem lehet az élet tökéletes, ugyebár?
- Nem vagy veszélyes, hisz óvatos és elővigyázatos vagy. Engem se bántottál, sőt! - vetek ellen, mintha csak erősíteni akarnám őt, hogy a testiség, a testi érintkezés nem minden, noha magam is pont ezt hiányolom. Mert hát, ilyenek vagyunk mi gyarló emberek, keressük azt, aki társuk lehetne.
- Sajnálom - szorítom meg bátorítón ujjait utolsó szavaira, majd ösztönösen arcomhoz simítom kesztyűs kezét, mintha csak ekképp is vigasztalni akarnám. Mert míg én örülök a nem boldogtalan helyzetemnek is, addig úgy érzem, Jeremy kevesli azt. És akármit tett is, úgy érzem, ő tényleg megérdemli azt, hogy boldog lehessen, hisz önhob áján kívül olyan, amilyen, pedig valójában egy csupaszív kedves srác. C sak korlátokat szab neki az élet és ez igazságtalan.
- Tudod, szívem szerint most pokolian leinnám magam - nevetek rá felszabadultan. Mert annak érzem magam. Könnyűnek, görcsmentesnek. Túltettem magam a történteken azt hiszem, hisz sokkal többet veszíthetek azon, ha félelemből elzárom magam Jeremy-től, mintha lezárom a történteket, amik nekem végül is csak pozitívumot hoztak.

Andie & Jeremy

Nem is gondolnám, hogy a kockáztatás azt jelenti, hogy próbálj máson változtatni, hogy reméld, hogy a kedvedért majd jobb ember lesz. Nem, épp arról van szó, hogy próbáld elhinni, hogy valaki már önmagában is az. Nem azt mondom, hogy én olyan fenemód jó ember vagyok, de úgy vélem mégis csak jobb vagyok, mint mondjuk a volt pasija. Lehet, hogy rosszat tettem, lehet hogy embert öltem, de az a pasas... igenis kiérdemelte! Valaki csak végzett volna vele, így egész békés halála volt. Jobb, mint egy gyomorlövés után elvérezni és ezzel a stílussal úgyis kihúzta volna idővel valakinél a gyufát. Persze ettől még megértem őt, én sem könnyen kockáztatok. Nem véletlenül léptem le végül a birtokról is, mert nem tudtam kezelni a helyzetet, nem tudtam mit kezdeni Amy-vel és az ő átlagos életével, ami annyira távol állt az enyémtől. Szárnyak... igen nehéz eset, de ott voltak a háttérben a támogató szülők, úgy azért egész más az életed. Az én anyám halálra rémült, amikor azt látta, hogy az apám miattam dőlt ki, pedig az apám egy iszákos görény, aki nem egyszer istenesen helyben hagyta őt is és engem is. Mégis miatta aggódott és tőlem ijedt meg, nem csoda, hogy én is nehezen kockáztatok, de mégis azt mondom, hogy néha kell, néha muszáj.
A visszakérdezésénél csak lassan bólintok. Ez fontos kérdés, hiszen ha nem boldog, akkor igenis tenni kell azért, hogy jobb legyen és nem elég az, hogy nem boldogtalan. Nem... nem hiszem, hiszen az embernek mégis csak arra kell törekednie, hogy az élete végül valami igazi jó célt érjen el. Én is próbálok. Tudom, sokáig begubóztam, egyedül egy kis lakásban, nézegetve az egyetemi szórólapokat, de soha be nem adva a jelentkezést az orvosira. Azzal hitegettem magamat, hogy csak pénzt gyűjtök a tandíjra, miközben féltem belekezdeni az egészbe... tudom, hogy milyen ez, de változtam. Próbálok talpra állni, erősebbé válni és neki is ezt kell tennie. A boldogság fontos, elvileg mindenkinek az kell, hogy legyen a célja, hogy idővel tényleg boldog lehessen.
- Úgy gondolom, ha boldog vagy, akkor azt tudod és nem kell megkérdezned, hogy már az vagyok-e. A nem vagyok boldogtalan és a boldog vagyok között nagyon nagy a különbség. - persze megértem én őt, hogy most jobb neki, mint amilyen mondjuk előtte volt, de attól még most sem jó, és épp e miatt kell megpróbálnia kockáztatni. Még csak azt sem mondom, hogy mindenképp velem, de... ha nem is teszi, akkor nem is nyerhet, akkor soha sem fogja elérni, hogy tényleg jól érezze magát. Az átlagos elmegy nem olyasmi, amire az embernek törekednie kell.
- Az én esetem egy kicsit más, te is tudod. Én... veszélyes voltam... vagyok másokra, e miatt kénytelen voltam inkább magam maradni, de itt vagyok igaz? Változtatni akarok rajta, ha tudok és... nem vagyok boldog. Régóta nem. - nem mondom azt sem, hogy nem vagyok boldogtalan, mert így van, boldogtalan voltam. Egyedül lenni pocsék érzés, amikor csak vagy, nem beszélsz senkivel, amikor azon gondolkozol kellene egy macska... vagy hal, mert állatot nem simogathatsz, de a hallal beszélhetsz... Na igen az meg olyan szánalmas, mintha igazából magadban beszélnél. Sehogy sem jó, egyik megközelítés sem az igazi az a helyzet, ezért nem volt végül állatom, de ezért jártam annyira Andie nyakára. Ő megért sok olyasmit, amit mások nem, amit Amy sem érthetett, hiszen a múltunk közös, tudjuk mindketten, hogy milyen a nehéz élet, hogy milyen a pocsék gyerekkorok, milyen egyedül boldogulni, de nem kell mindig egyedül lenni. Neki sem... ezért is segítettem, mert meg kell értenie, hogy nem kell mindent neki elintézni... már nem muszáj.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

Kockáztatni kell? Ó, hányszor kockáztattam, hányszor hittem el, hogy tudok változtatni valakin vagy valamin. És aztán mindig kiderült, hogy csupán hiú ábránd az egész és mindig nekem fájt. Mert a fájdalmat senki nem vállalja át tőlünk, azt senki nem irigyli el. Nekem pedig már épp elég fájdalomból kijutott ahhoz, hogy ne vágyjak többre.
Gyermeteg kérdésemre adott válaszára viszont még ha szomorúan is, de elégedetten bólintok. Legalább őszinte, hisz elkezdhetett volna áradozni itt a nagy barátságokról, csak azért is szépeket mondva, hogy mondhatni lelket verjen belém. Pedig most nem vagyok elkeseredett és nekikeseredett sem. A történteket lassan kezdem feldolgozni, vagy inkább úgy tekinteni rá, mintha nem is érintene. És így is van, nincs többé közöm hozzá.
- Hogy boldog vagyok-e? - kérdezek vissza meglepetten, oldalt hajtott fejem felhúzott térdeimre ejtve, úgy vizsgálva az arcát, mintha teljesen ismeretlen lenne, mintha nem is ezen bolygó szülötte lenne, hanem valami fantasztikus ritka lény, aki olyasmiket kérdez, mi egyszerű halandók számára elképzelhetetlen.
- Nem vagyok boldogtalan Jeremy, és az én életemben már ez is nagy előrelépés. Szerinted _vele_ boldog voltam? Az állandó megalázottságban, félelemben? Vagy mások mellett, akik a szeretet és az ígéretek álcájával fedték be a kihasználásom? Egyáltalán, mi a boldogság Jeremy? Adj neki értelmet, tulajdonságokat és akkor tudom megmondani őszintén, az vagy-e vagy sem.
Picit megemelve rázom a fejem. A magam ura vagyok, nem függök senkitől úgy, mint korábban. Nem bánt senki, se szóval, se tettel. Ez lehet szinte már boldogság is, nem?
- És te, te boldog vagy Jeremy? Hisz te sem engedsz közel magadhoz senkit, nem? - fordítom vissza a kérdést, bár igazából csak vaktában lövöldözve. Hisz nem tudhatom, hogy éli a mindennapjait. Úgy értem, részletesen. Mert attól, hogy nekem nem mondja, lehet van valaki, akit szeret, aki mellette áll. Vagy olyan barátok, akik fontosak számára, akiktől úgy érzi, joga van mások boldogságát firtatni.

Andie & Jeremy

Talán valahol értem, hogy miért vélekedik így, még ettől nem is fogom fel könnyebben, hiszen én más vagyok. Mindig is vágytam rá, hogy a képességem ellenére is egyszer változhasson az életem és jobb legyen végre minden, hogy ne legyek egyedül, mert azt tudom, hogy egyedül lenni nem jó. Persze azt is tudom, hogy milyen elveszíteni azt, aki melletted van, de nem gondolom, hogy az a jó megoldás, hogy inkább nem engedsz magad mellé senkit sem, csak hogy elveszítened se kelljen. Igazság szerint fel sem merült bennem, hogy ez a fő oka annak, hogy ez az egész így alakult. Én még mindig meg vagyok győződve róla, hogy inkább arról van szó, hogy kiakadt, mert megöltem valakit, amit meg is értenék. Nem gondoltam bele, hogy azért jobban kiakad, hogy beleszóltam az életébe, amikor azt kérte, hogy ne tegyem, hiszen tényleg csak a jó cél vezérelt. Ez így nem mehetett tovább és kész, ebben szerintem ő is így vélekedne, ha jól átgondolná.
- Tudom milyen egyedül, én is évek óta így élek, de tudod aki nem kockáztat, nem is nyerhet. - vonom meg esetlenül a vállamat. Tényleg nem értem őt és nem is értek vele egyet. Egyedül akarna maradni élete végééig? De egy olyan rettenetes alakkal képes volt még együtt élni is, aki bántotta és kihasználta? Tudom, hogy nincs jogom elítélni őt, hiszen nem ismerem az egész életét, az érzéseit, minden gondolatát de mégis úgy gondolom, hogy nem jó úton jár és igenis meg kellene próbálnia valami mást. A szavaira csak megrázom végül a fejemet, de nem hiszem, hogy erre a kérdésre tényleg választ vár. Már hogyan tudnám garantálni, hogy mindig itt leszek vele? Lehetetlen, viszont törekedhetek rá, hogy így legyen, ahogyan ő is, hiszen ő sem tudna effélét garantálni nekem igaz?
- Tudod, hogy mi a válasz a kérdéseidre. Nem ígérhetek meg olyat, amit nem biztos, hogy teljesíteni tudok, de... egy fontos kérdés van igazából, csak egy. - rövid szünetet tartok és a tekintetem a ketrec mögött sétáló, lassan a földre fekvő és lustán heverésző nemes állatra siklik. Nem nézek most rá, miközben újra szóra nyitom a számat. Megfontolom, amit mondani akarok, mert vannak dolgok, amiket jó tényleg megrágni és átgondolni, főleg ilyen kényes helyzetben, mint a miénk. - Boldog vagy most így? Boldog vagy egyedül? - mert egyedül van, ez biztos ő is tudja, én is tudom. Nincsenek barátok, akik körülveszik, csak ő van a céljai és kész. Az embernek kell valaki, aki mellette van nehéz napokon, aki visz neki egy tál forró levest, amikor beteg, aki kiáll mellette, ha bajban van, akinek elpanaszolhatja, hogy rossz napja volt. Nem hiszem, hogy jelenleg igazán boldog lenne és ezek csak akkor tud változtatni, ha megpróbálja megkeresni a tényleges boldogságot. Talán benne van a kockázat, hogy nem sikerül, hogy végül elveszít, de ha meg sem próbálja, akkor a mostani állapot marad meg, és nem hiszem, hogy ebben boldog. Én sem voltam az, épp e miatt igenis merek kockáztatni, mert ha sosem teszem, nincs is értelme az életnek. Ne akarj egy átlagos középrosszban élni, törekedj mindig a jobbra.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

Igen, mindenkinek joga lenne hozzá, hogy valaki figyeljen rá, gondoskodjon róla, óvja. De az ember túl könnyen megszokja a jót, a kellemeset, aztán hatalmas arcul csapás, mikor az megszűnik. Mert semmi, soha semmi sem tart örökké.
- Tudom, hogy nem akarsz nekem rosszat Jeremy - sóhajtok fel megkönnyebbülten, ahogy megfogja a felé nyújtott kezem. Talán áthidalhatjuk ezt a kényes helyzetet, hisz úgy tűnik, mindketten erre törekszünk. Valami összeköt minket a múlt miatt, vagy más miatt, nem tudom. Csak azt, hogy nagyon igénylem a társaságát, közelségét, és talán pont ezért félem is.
- És tudom, hogy jó az, ha van valaki az ember mellett. De én már.. évek óta így élek. És félek, nagyon félek attól, hogy ha valakinek ennyire szükségét érzem, összetörök újra, mikor eltűnik.
Igen, hisz így volt anyámnál is. Annyira természetes volt, hogy ott van, hogy minden reggel kikészíti nekem a reggelit, és nem azért, mert én lusta voltam, hanem mert ezek az apró megnyilvánulások mutatták, mennyire fontos vagyok neki. És esténként félálomban is hallottam, ahogy az utolsókat zúg a mosógép vagy épp a varrógép, ahogy még próbál néhány dollárt összedolgozni vékony kezeivel. Aztán egy este már nem zúgtak a gépek és reggel nem várt az étel. Akkor azt hittem, teljesen összeroppant a fájdalom, azt hittem, ahhoz sincs erőm, hogy kimásszak abból a lyukból. És azóta is ügyelek arra, hogy senki ne váljon annyira fontossá, senkitől ne várjam, ne reméljem, hogy gondoskodik rólam. Mert azok elvesztése nem fáj úgy, nem hasít le egy darabot a szívemből.
- Félek attól, hogy túl fontossá válsz, hogy túlontúl részévé válsz a mindennapjaimnak. És aztán te is eltűnsz egyszer. Mert azt ugye nem tudod garantálni, hogy mindig itt leszel velem? - firtatom, bár tudom, kissé gyerekes mód ez. Mert hát, semmi másról nincs szó, mint barátságról, és mindketten elég felnőttek vagyunk már ahhoz hogy tudjuk, örökké nem létezik. Csak a mesékben, a gyermeklelkekben. És még is, talán kicsit még magam is gyermek vagyok, mert arra vágyom, hogy Jeremy mindig itt legyen, bármit tett is. Mert azt hiszem, óvatlanul már így is túl közel engedtem magamhoz. Közelebb, mint az elmúlt években bárkit, legyen szó akár barátról, akár szeretőről.

Andie & Jeremy

Tényleg meglep azért a válaszmondata, nem is kicsit, de nem tudom, hogy mit tudnék válaszolni rá, vagy hogy egyáltalán szabad-e erre most mondanom valamit, hiszen nem tudom, hogy jelenleg hányadán állunk, hogy pontosan miért is vagyok itt. Végül csak egy halovány mosolyt engedek meg magamnak, a helyett, hogy azt mondanám, hogy talán ő is az, hiszen még most sem tudjuk, még mindig nem derült ki, hogy vajon vele e téren mi a helyzet. Könnyen lehet, hogy ő is különleges, nem pedig csak én, de ezt most nem fogom megpedzegetni neki, hiszen legutóbb is nagyon ellenkezett és kiakadt, amikor ilyesmit próbáltam kihozni abból, hogy miket látott álmában. Talán azt sem kellene kinyögnöm, amit végül mégis kicsúszik a számon, hogy hiányzott. Magam sem tudom, de mégis kicsúszik. Ennek ellenére tőle várom az igazi érdemi mondatokat, mert ő tudja, hogy mit akar ebből az egészből kihozni, hogy miért is vagyok most itt.
- Azt hiszem mindkettő. - itt azért már egy szélesebb mosolyt varázsol az arcorma a kérdésével. Eddig sem zavart az, hogy panaszkodott, vagy hogy valami miatt rossz volt neki. Nem nyafogós, szimplán rossz dolgok történtek vele, azt pedig igenis meg lehet érteni, ha valaki nincs jól a rossz események miatt. A sérüléseinek pedig csak egy kis hányadát okozta ő, e miatt végképp nem kell szégyellnie magát. Az, hogy az a vadállat összeverte, csak a vadállat hibája, nem pedig az övé, egyértelmű volt, hogy segítek neki, hogy jól legyen. Aztán már csak csendben figyelek, hiszen látszik jól, hogy nehezen találja meg a szavakat. Ha beleszólnék jó eséllyel csak akadályoznám benne, hogy ki tudja mondani, hogy mit is akar. Végig kell várnom, addig nem bele szólni. A felém nyújtott kezét végül csak egyszerűen megfogom a levegőben, majd leengedem magunk közé. Baráti gesztus ez, főleg hogy most is rajtam van a kesztyű, ezt még mindig nem tudtam elhagyni. Megy már az esetek nagyobb részében a képességem irányítása, de mégis csak így érzem magamat és másokat is biztonságban.
- Én nem akartam beleavatkozni, de csak mert eddig önálló voltál... nem kell örökké annak lenned, hogy ne segíthessen senki sem... szerintem. - nem úgy kéne ehhez hozzáállnia, hogy én most rosszat okoztam neki, mert nem erről van szó. Segítettem, mert nem akartam, hogy baja essen és mert nem biztos, hogy más segített volna neki, de ez nem jelenti, hogy nem tudja megvédeni magát, hogy nem tud gondoskodni magáról, de miért ne lehetne valaki mellette, aki meggyógyítja a sebeit, vagy behoz egy bögre meleg teát, amikor nincs jól Erre mindeninek szüksége van nekem is, ezért hiányzott, mert rossz érzés volt nekem is, hogy nem beszélhettem vele, rossz érzés volt nekem is, hogy az egyetlen barátot is akit úgy éreztem, hogy mellettem van el kell veszítenem, csak mert úgy éreztem, hogy igazságot kell tennem.
- Ha engeded én melletted vagyok Andie és melletted is leszek és tudom, hogy haragszol, de még most is úgy gondolom... okom volt rá, hogy ezt tegyem és valakinek muszáj volt valamit, mert az a fickó... - csak megrázom a fejemet, ahogyan sóhajok egyet. Nem mondom el újra és nem is lenne értelme. Nem egyezik a véleményünk, de ha nem is próbálunk meg tovább lépni ezen, akkor értelmetlenné válik minden, amit eddig elértünk, pedig igen az szerintem is jó volt. Nem akarom elveszíteni a barátságát, de nem vonnám vissza sem a tettemet csak azért, hogy minden úgy legyen, mint volt és hogy közben számolnom kelljen a következménnyel, hogy rossz dolgok történhetnek.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Eljössz? Megbocsájtok?

- Te is különleges vagy - bukik ki belőlem akaratlan válaszként az ő szavaira. Pedig tudom, hogy nem erre gondolt, hogy ő talán nem is vont párhuzamot a szavaim és a történtek között. De ezt a tényt akkor is kár lenne tagadni. Mármint hogy különleges. Mert ha elengedem a görcsösen tartott rosszat, akkor csupa jó dolgot tudok hozzá kapcsolni. és azt hiszem, inkább erre kéne összpontosítani, mintsem arra az egy rosszra.
Dadogó szavai aztán arra késztetnek, hogy immár minden figyelmem rá összpontosítsam, próbálván megfejteni különös kódszavait, összerakva azt, amit nem tud vagy épp nem akar kimondani. A végén még is meglepődöm, még egy hitetlenkedő mosoly is kiül számra, miközben megcsóválom a fejem.
- Hiányoztam. Az állandó siránkozásom, vagy hogy mindig össze-vissza töröm magam? - kérdem immár őszintén mosolyogva. Hisz olyan aranyos, ahogy a maga módján újfent csak bocsánatot kér. Persze nem a szó szoros értelmében, azt már megtette a lakásomon, és még is.
Olyan különös, fura érzés ez. Mármint hogy valakinek ennyire számítok, és olyannak, akivel igazából... hogy is mondjam.. nincs semmilyen kapcsolatom. Ha rokonok lennék, vagy khm.. társak, az más, akkor az ember hiányolja a másikat. De kettőnk között mi is ez? Talán valamiféle barátság, vagy annak a szikrája. De valami van, hisz nekem is hiányzott, bármennyire is zavartak a történtek, úgy éreztem, muszáj beszélnem vele, muszáj, hogy ne szakadjon el ez a gyenge szálacska. És hogy miért? Fogalmam sincs, még.
- Nagyon összezavarodtam Jeremy. Még sose voltam ilyen helyzetben. Úgy értem... érted... - sóhajtok fel, tekintetem végigfuttatva a tőlünk néhány méterre nézelődő embereken. Még sem mondhatom ki, hogy gyilkossággal kapcsolatban. hisz nem akarom őt bajba keverni. De értenie kell, mire gondoltam.
- Anyám halála óta senki nem óvott, megszoktam, hogy magamra vagyok utalva. És nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy beleavatkoztál a dolgaimba, főképp mert kértem, hogy ne tedd.
Újabb sóhaj, ahogy megpróbálom visszafogni a hangom erejét és élét. Nem vagyok már tíz éves, aki nem tud magára vigyázni. Bár a történtek nem ezt bizonyították Jeremy szemében.
- De az elmúlt napok... Úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, csak úgy beszélni róla, hogy magam is átláthassam, megérthessem a döntésem. és mindig téged akartalak hívni - vallom be, talán kissé pirultan. Igen, akárhányszor csak arra jutottam, hogy beszélni akarok valakivel, mindig ő jutott az eszembe. Annyira hamar megszoktam hogy felhívhatom, hogy elmesélhetem neki az óráim, a vizsgáim, vagy épp csak egy különc vendég történetét. És pocsék érzés volt, hogy nem tehettem.
- Haragszom rád Jeremy, és úgy érzem, nem volt jogod ahhoz, amit tettél - motyogom, pillantásommal az odújába visszatérő tigrist figyelve, majd egy hirtelen vágással már oldalt fordul a fejem, hogy őt láthassam.
- De te vagy az egyetlen igazi barátom és nem tudom, mit kezdenék nélküled - nyögöm ki gyermekmód, zavartan nyújtva felé a kezem, mintha csak biztatásra várnék, megerősítésre, hogy nem hagy magamra.

Andie & Jeremy

Nem vesz észre, az első pillanatokban nem, én pedig nem érzem úgy, hogy olyan viszonyban lennénk most, hogy integetnem kellene neki, hogy fel kéne hívnom magamra külön a figyelmét, hiszen nem tudom, hogy miért hívott. Talán azért, hogy megmondja soha többé ne merjek beleavatkozni az életébe, talán azért, hogy a képembe vágja, hogy elmegy a rendőrségre és feljelent, még ha nem is tudnának tenni semmit sem, hiszen nincs bizonyíték, hogy tettem bármit is. Normális, hogy ilyen esetben az ember fejében főként rossz gondolatok merülnek fel, én is nehezen remélem most azt, hogy minden rendben lesz. Láttam az arcán, hogy totál kiborítottam azzal, amit tettem, hogy beleavatkoztam az életébe, hogy öltem.. de akkor sem volt más választásom, nem tehettem egyebet, mert az a fickó igenis veszélyes. Rá nézve és másokra nézve is, mert képes lett volna akár meg is ölni őt, ha túl sokat iszik, vagy túl messzire megy, ezt pedig nem akartam megkockáztatni, hogy valamikor is megtörténjen.
Bizonytalan vagyok, de mégis csak elérek végül hozzá és szó nélkül ülök le mellé. Ő hívott, tehát bizonyára nem lesz számára zavaró az, ha helyet foglalok. Persze kellő távolságban, nem túl messze, de nem is közvetlenül mellette, hiszen azért jelenleg nem tudom, hogy milyen viszonyban vagyunk mi ketten egymással. Meglep, amikor a tigrisről kezd el beszélni. Erre azért tényleg nem számítottam, csendben hallgatom végig, időnként egy-egy közbeszúró hümmögés is belefér a figyelésbe, de őszintén szólva nem tudom, hogy mit is kellene mondanom rá, hogy egyáltalán vár-e konkrét választ tőlem, vagy ez inkább csak egy átkötő mondat volt, amivel megtörjük a jeget?
- Igen a tigrisek... különlegesek. - bólintok végül tétován egy aprót. Nem tudom, hogy mi lenne erre a jó válasz, hiszen cseppet sem tartozik a témához és biztos vagyok benne, hogy nem azért hívott ide, hogy kibeszéljük a tigriseket, vagy akármilyen más állatot. Azt sem hiszem, hogy azt várja, hogy bocsánatot kérjek. Megtettem, azért amiért neki rosszat okoztam, nem azért, amit tettem, azt nem bánom, mert tudom, hogy meg kellett tennem. A hangját újra meghallva próbálok egy halvány mosolyt az arcomra erőltetni, amikor végre rám néz, még ha nem is egyszerű most pozitív gesztusokat előteremtenem.
- Én is örülök, hogy hívtál. Tartottam tőle, hogy... nem fogsz, hogy... annyira... tudod. - húzom el kicsit a számat, de ezzel csak azt fejezem ki, hogy kellően pocsék a kedvem és nem vagyok épp a legjobb formában. Persze majd idővel biztosan jobb lenne akkor is, ha nem találkoznánk többet, de mégis csak kellemesebb lenne az, ha nem így lenne. - Tudod én... hiányoztál. - még ha nem is telt el sok idő, inkább csak maga a lehetőség hiányzott, hogy egyáltalán beszélni tudjak vele, hiszen jelen esetben nem volt rá lehetőség, nem hívhattam fel én, mivel elküldött. Csak rajta múlt, hogy találkozunk-e még, épp ezért azt hiszem az is rajta múlik, hogy mit lesz ebből az egészből most. Persze elnézegethetjük a tigrist is egy ideig, de kétlem, hogy e miatt telefonált volna.

Eljössz? Megbocsájtok?

És feltűnt. Istenem, milyen fenséges. A léptei, a tartása. Igazi ragadozó, hím, aki tudja, hogy ki is ő és hogy mások milyen szemmel tekintenek rá. Fenséges. Ez a legjobb szó rá.
Mintha még sose láttam volna, mintha most pillantanám először, olyan elragadottan lesem közeledtét. Puha, nesztelen léptek, kecses vonulás. Legszívesebben belemártanám az ujjaim arany-fekete bundájába, de sajnos ez lehetetlen. Azt hiszem, abban a pillanatban elköszönhetnék az egész kezemtől, meg talán a többi testrészemtől is.
Elmerülten figyelem a kifutóján mászkáló tigrist, mintha semmi más nem érdekelne. Pedig lopva percek óta az órámat lesem, egyre elkeseredettebben, míg csak fel nem tűnik a sétaúton az a bizonyos másik ragadozó. Mert az, a tettek, a történtek után nem mondhatok mást. Nem láthatom ártatlan báránynak, bármennyire is szeretném.
És még sem félek tőle. Nincs rá okom, még ezek után sem. Nem rezzenek össze, ahogy mellém ér, letelepszik a padra. Hányszor gyógyított meg? Hányszor sírhattam el magam a vállán, noha alig néhány hete frissítettük fel az ismeretségünk? Félhetnék, hisz tudom, mire képes, vagy legalább is sejtem. A zsaru szerint szívroham, mert nem találnak rá más magyarázatot. De én tudom, ahogy képes volt az én vérem elcsitítani, úgy képes lehetett az övét a tetőfokára hevíteni. Míg csak fel nem adta a küzdelmet a szív. És még sem félek. Bolond vagyok tán?
- Tudtad, hogy a szibériai tigris a legnagyobbja fajtájának? És még is magányosan él, nem tűri a társakat. Még a született kölykökből is többnyire csak egy hím és egy nőstény marad meg. Mert túl erős bennük az ösztön, hogy elpusztítsák a vetélytársakat.
Remek, igazán okos szavak! Villogtatom a természeti ismereteimet, mintha csak párhuzamot akarnék vonni a történtekkel. De ez hülyeség, hisz Jeremy-nek nem vetélytárs volt a halott. Vagy még is? De miért is? Jaj Andie, már megint mindent túlbonyolítasz!
- Örülök, hogy eljöttél - fordítom most először felé a tekintetem és egy halvány mosolyt is felvillantok. Tényleg örülök. És remélem ez kölcsönös. De most hogyan tovább?

Andie & Jeremy

Az elmúlt napokban nem egy alkalommal morfondíroztam rajta, hogy felhívom. Olyan is volt, hogy eljutottam a tárcsázásig, aztán az utolsó mozdulatoknál végül mégis meghátráltam és letettem a telefont. Az a baj, hogy sajnos vannak esetek, mikor szeretnél valamit nagyon megtenni, de aztán még sem tudod rászánni magamat, mert nem tudod, hogy a másik mit reagálni. Andie nagyon ki volt akadva legutóbb és egyelőre fogalmam sincs, hogy látni akar-e még az életben egyáltalán. Talán azt is megérteném, ha nem, hiszen megijedhet tőlem, hiszen mégis csak megöltem egy embert. Én... szándékosan, nem véletlenül, mert akartam, mert végezni akartam vele, mert nem akartam, hogy még egyszer bántsa Andiet, mert meg akartam óvni őt, és persze rá foghatom, hogy másokat is, leendő áldozatokat, de azért ez butaság. Nem akartam, hogy az az állat újra nekimenjen, ha véletlenül összefutnak, vagy épp sokat iszik és beugrik hozzá csak úgy látogatóba, vagy... akármi. Nem mondhatta azt, hogy sose lenne ilyen többé, arról már nem is beszélve, hogy túlságosan irritáló volt a magabiztos stílus is, ami igen, be kell vallanom, hogy elborította az agyamat, de akkor sem bántam meg. Ennek így kellett lennie, mindketten tisztában vagyunk vele, még ha ő nem is ismerné el ezt egy könnyen.
Amikor viszont megkaptam a levelet komolyan meglepődtem. Egyrészt nem egy általánosan megszokott dolog, a telefon gyakoribb manapság, de talán nem mert így indítani, csak nem tudom, hogy miért. Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem telefonon, hanem személyesen akarja a képembe mondani, hogy meg se próbáljam keresni többé, hanem ha fel is merült, hogy hívni akarom, akkor se tegyem még véletlenül sem, mert nem kíváncsi rám azok után, amit műveltem. Naná, hogy az ember inkább a legrosszabbra készül, akkor legalább nem lehet nagyot csalódni.
Persze ettől még összekapom magamat, olyan lezser-elegáns stílusban indulok el a megbeszélt, vagyis a megírt időben a cél felé. A parkolás a nehezebb csak, mert elég sok a kocsi, így azzal elbajlódom kicsit, mire sikerül parkoló helyet keresni. Igazán indulhattam volna korábban, mert így bőven van esély rá, hogy késni is fogok pár percet, ő pedig a végén még azt hiszi, hogy nem is megyek, amit igazán nem akartam volna. Sietős léptekkel haladok végig a ketrecek mellett, miután már a belépőjegyet is kiperkáltam. Érdekes egy találka hely, talán pont azért ezt választotta, mert viszonylag nyugodt, de mégis járnak erre emberek, így nem kell tartania tőlem. Vajon... vajon fél attól, hogy veszélyes vagyok azok után, hogy embert öltem?
Már messziről meglátom az alakját, összekucorodva a padon. Nem fest jól, mármint... nem olyan értelemben, hiszen most is csinos és nagyon szép, de mégis látszik rajta, hogy még most sincs épp a legjobban, a kezén is ott a kötés. Kötés kell rá, pedig segíthettem volna rajta, segítettem is, csak újra megvágta. Halkan sóhajtok egyet, hogy rávegyem magamat az utolsó lépések megtételére is. Le kell lépni gyorsan, mint a ragtapaszt igaz? Ha már eljöttem, akkor túl kell esnem rajta, akármit is akar mondani.
- Szia! Bocs, hogy késtem, csak... kicsit macerás volt parkolóhelyet találni, elég tömött volt a környéken minden, de... Szóval bocs. - felesleges, mégis miért a pakolóhelyekről beszélek? Kétlem, hogy kíváncsi rá, mégis ez csúszik ki a számon, bármennyire is értelmetlen. De végül csak elhallgatok. Nem várok én köszöntést, egy pillanat múlva már mellette ülök a padon és... várok. Azt hiszem innentől csak rajta múlik, hogy mit akar mondani, hogy miért hívott, hogy elküld-e a fenébe szóban, vagy... hát meglátjuk.

Eljössz? Megbocsájtok?

Én... Nem tudom... Kell ez? Biztos, hogy így a jó? Igazam van? És neki?
Úgy érzem, szétrobban a fejem és ugyanakkor szétmarnám a képem. Fogalmam sincs, hogy okos dolog-e, amit csinálok. Jeremy ölt, nem csak fizikai, avagy rendőrségi értelemben. Az én felfogásomat tekintve is. És a mások élete feletti uralkodás nem a mi jogunk, sőt, senkinek nincs ehhez joga, teljesen mindegy, hogy ez az uralom csupán fenyítés vagy halál. Akkor sincs jogunk, egyikhez sem. Ugyanakkor... kissé lecsillapodva értem Jeremy gondolatmenetét is. Egy jó riporternek nem csak a saját szemszögéből kell látnia a dolgokat, hanem másokén keresztül is. Mert csak így lehetünk valóban objektívek és tényszerűek. Tehát ha az ő szemszögét nézem, és eléggé engedékeny vagyok, akkor mondhatom, hogy jogos volt a cselekedet. Ő talán másként élte meg az információt, és persze a férfiak amúgy is hamarabb kattannak ki. Genetika ez, nem tehet róla. Bennük az ösztön, mármint a többségben, hogy a gyengébbiket védelmezni kell. És az ő szemszögéből én voltam a gyengébb, akit bántottak. Mert hát, tényleg így volt. És még sem helyes, amit tett.
Eh, rághatnám ezt még egy hétig, ahogy eddig, vagy akár az életem végéig. És mennék vele valamire? Nem hiszem. Ugyanakkor Jeremy a barátom, tette is ezt bizonyítja, még ha nem is értek vele egyet. Ő olyan régóta ismer, előtte nincsenek titkaim. Úgy értem, a múlttal kapcsolatban, vele nem kell megjátszanom magam. És az ilyen érték, nem? Olyan, amire ritkán bukkanunk, és ha megleljük, meg kell tartani. Ha úgy veszem, védett, ez akár imponálhatna is. Hjaj, ebből sose jövök ki.
Különben meg mit parázom? Semmi sem garantálja, hogy megkapta a levelet, vagy hogy eljön. Mert miért is akarna foglalkozni velem? Persze segített nekem, nem is egyszer. Pont ezért, láthatja milyen bajos csaj vagyok. Talán még örül is, hogy kibukott a dolog és mentesül avelem való bajlódás alól.
Zavartan törlöm izzadt tenyerem a kopott farmer anyagába. Illetve csak az egyiket, a másikon már ott a kötés, ami felszívja azt. Már nem olyan durva a sérülés, de muszáj vagyok bekötözni, hogy nem csipkedjem folyton a felszakadt bőrdarabkákat, ezzel újra és újra felfakasztva a sebeket.
Idegesen pillantok újfent az órámra, majd mintha csak magamat akarnám inteni, fejcsóválva engedem le a karom. Még bőven van idő, én jöttem korábban. Végül is, nekem illett itt lennem, ha már én vagyok a meghívó fél.
Apró szusszanással keresek egy üres padot, és bár tudom, hogy nem illő, felhúzom rá a lábam, úgy is tiszta a balerinacipőm talpa, és átkarolom őket, állam a térdemre támasztva. Olyan vagyok, mint valami sötét golyó a fekete pólómmal és kék farmerommal, így összegömbölyödve. Hajam is egy fekete szalaggal fogtam össze, nem mert gyászolok, hanem mert ez volt kéznél. És csak bámulom mereven a tigris kifutóját, és nem is tudom, kinek a felbukkanásában reménykedem jobban. A tigrisében vagy Jeremy-ében?

Tárgy: Re: Jeremy & Adrienne - Találkozzunk a tigrisnél