Renier & Melodie - Amikor megmozdul a föld

Renier& Melodie

Nem értek az érzelmekhez. Kizártam őket az életemből teljesen, de most az utóbbi pár órában olyan koncentrátumot kaptam belőlük, ami nagyjából elég a következő évekre... de őszintén szóval az lenne az igazi, ha mostanában nem kapnék ilyen dózist, meg semmilyent se. Nem vagyok az érzelmek híve, azért zártam ki őket, mert károsak. Nem szabad mindent túlgondolni, nem szabad mindent túlképzelni és most úgy fest sikerült belefolynom egy olyan ügybe, amihez sosem akartam, hogy akár csak cseppet is közöm legyen. Le kellene lépnem, de az a fránya lelkiismeret még ezt se nagyon hagyja nekem, pedig a fenébe is... tudom, hogy ez kellene. Nem kéne itt lennem, még se tudom rávenni magamat, hogy felálljak és egyszerűen faképnél hagyjam. Pedig biztos, hogy akkor a közeljövőben nem kellene hasonlót elviselnem, amíg viszont a közelében vagyok van esély rá, hogy ilyesmi akár újra is megtörténhet.
- Akkor nyugalom kell. Én is megtanultam kizárni mindent, neked is ezt kéne tenned, mert így ennek még komoly következményei lehetnek. - húzom el a számat egy pillanatra. És őszintén szólva nem csak rá nézve, nem csak az ő képességéről van szó. Én elzártam magamban mindent, de ha feltöri a lakatokat, ha átszakadnak a gátak... az érzelmek az én képességemre is hatnak és én nem csak mások fejét zavarom össze, hanem elpusztíthatok egy fél város is, ha nem tudom visszafogni magamat. Kétlem, hogy végig szeretné nézni, ahogyan összeomlik egy lakóépület és hallani akarja a sikolyokat, amiket lényegében ő okoz azzal, hogy nem tudja visszafogni a képességét és ezzel az enyémet is szabadjára engedi.
- Jól van... segítek, de kiszállok ha értelmetlennek látom ezt most mondom. - és ettől nem téríthet el. Ha úgy látom felesleges ez az egész, ha nem jutunk semmire, akkor biztos, hogy annyiban fogom hagyni és minden gond nélkül lelépek szépen. Nem akarom az egész életemet felborítani egy vadidegen labilis pasas miatt.
- Készült róla kép a halála után később is? Úgy értem... nem is tudom boncoláskor, vagy akár pár perccel később, pár órával, vagy csak a helyszíneléskor. Ha... szóval ha felvette az alakomat, akkor amikor meghalt ennek el kellett múlnia, legalább jó eséllyel. - legalábbis én erre tudok csak gondolni, hogy az akit én régen ismertem Lilyként felvette a külsőmet. Biztosan jó oka volt rá, de azért nem fogom megveregetni a vállát, na nem mintha megtehetném amúgy, hiszen halott. Az viszont biztos, hogy ha meghal a képessége kikapcsol, ha csak... - El is temették? Láttad, hogy eltemették? - mi van, akkor ha nem halt meg? Mi van akkor, ha a képessége azért nem kapcsolt ki és veszítette el a lopott külsőt, mert igazából életben volt amikor elvitték?

Melodie& Renier

Én sohase tehettem meg azt, hogy az érzéseimet elzárjam, hogy ne vegyek tudomást a létezésükről, a képességem maga az érzelem kútja, egy érzelmekkel dúló képességet nem lehet érteni, érezni és használni, ha saját magam nem érzek semmit. Sokszor a saját fájdalmam vagy örömöm a legnagyobb fegyverem az utolsó pillanatokban. Ha nem éreznék akkor felőrölne még jobban a képességem is, szabályosan belebolondulnék a bennem dúló háborúba. Igaz, az eszem már régen nem az igazi, vannak kihagyások és igazi óriási űr, de még legalább tudok gondolkodni, ha nem is mindig ésszerűen, de akkor is. Mások fájdalma, öröme, szomorúsága vagy dühe akaratom ellenére is belém ivódna, kizárni nem tudom, ennek nincs ajtaja amit becsaphatnék, érzek mindent, mindenkit.
Érzek a lány felől is érzelmeket, lehet tagadja őket, elzárja őket, de egy ilyen képességgel rendelkező embert, mint amilyen Én vagyok nem lehet becsapni.
-Nem akarás kérdése, nem lehet féken tartani, ha bennem dúl a vihar, ezt csak nyugalommal lehet, bennem pedig az már régen nincs. - A tompa nyugalom, az, amikor nem gondolkodom, az üresség állapota csak az egyetlen, ami néha megnyugtat, de azt az állapotot is a fájdalom okozza, minél erősebb annál tompább leszek és elsüllyedek, elmerülök, egyszer talán vissza sem térek majd onnan.
Új megvilágításba terelem a kapcsolatunk és ezúttal az erőszak ellenében a kérést hozom fel. Megkérem, hogy segítsen kitölteni az űrt az emlékeim között, megkérem, hogy segítsen rájönni ki ölte meg Lily-t és segítsen nekem kideríteni, ki volt a lány, akit az életemnél is jobban szerettem. Nincs már meg bennem a remény, hogy beleegyezik, de azért megkérem rá, vesztenivalóm már régóta nincs.
-Igen, a segítségedet kérem, bármelyik pillanatban kiszállhatsz, akár most is elmehetsz, nem foglak megakadályozni, esküszöm, de kérlek, hogy maradj. - Álmaimban sem mertem volna remélni, hogy ennyi általam okozott kalamajka után még azt fogja mondani, hogy rendben, hogy belemegy ebbe az egészbe.
-Igyekszem fékezni, mivel kezdjük, azt hiszem sikerült pár rendőrségi aktát eltulajdonítanom, a szobában vannak, már többször is elővettem, bele-bele olvasgattam, de eddig nem tűnt fel benne semmi különös. - Igaz, hogy a fájdalomtól látni sem láttam, könnyen átsuhanhattam a részletek felett. Kibotorkáltam a nappaliból és hamarosan egy nagy kupac irattartóval tértem vissza, mind a gyilkosságot taglalta, de persze az ügy végére sosem került pont.
-Minden itt van, amit a rendőrség kiderített, nem sok ahhoz képest, hogy oldalakat tudtak írni róla. - Mormogtam és az első aktát a kezembe vettem, kissé remegett a kezem még mielőtt felnyitottam volna, Az első oldalon szerepelt a neve és egy fénykép róla, kezemmel akaratlan simítottam végig a fotót, egy könnycsepp gördült le az arcomon, ezt nem lehet fájdalom nélkül elviselni.

Renier& Melodie

Valahogy legalább azt átérzem, hogy nehéz lehet neki. Nem vagyok érzéketlen, csak igyekeztem kiölni magamból az érzéseket, mert úgy könnyebbnek tűnik az élet, de attól még vannak érzéseim, ha nem is akarok odafigyelni rájuk. Nem szabad túl sok teret adni ezeknek, mert csak megnyomorítanak, ahogyan őt is. Ezért nem kötődöm, ezért vagyok csak névtelen bosszúálló, mert én megtehetem, de másnak törést okozna a lelkében, ha másokkal bánna el, ahogyan én teszem. Rám már nincs hatással, eltemettem azt az énemet, akit befolyásolhatna, azt, aki zokogva nézte végig, ahogyan leég a családi ház, aki tudta, hogy a testvérének és az anyjának vége, aki aztán nem tehetett semmit sem, hogy a rendőrök megtegyék a kötelességüket, mert szerintük nem volt bizonyíték. Ott és akkor elzártam az érzelmek piciny csapját a lelkemben és végeztem velük és most mégis úgy érzem, hogy nem sétálhatok csak úgy ki azon az ajtón, pedig megtehetném, mert épp elég rossz állapotban van ahhoz, hogy ne nagyon tudjon megakadályozni. Mármint az után, hogy egyáltalán meg tudok mozdulni, mert az elején az azért nehéz feladatnak tűnik, határozottan nagyon nehéz feladatnak. Még sem hagyom csak úgy itt, pedig elég kínzó volt, ahogyan szétterítette a szobában a fájdalmát.
- Csak máskor... ne csinálj ilyet. Valahogy fogd vissza, az egész épület összeomolhatott volna. - nem tudom kontrollálni én sem a képességemet, ha ő sem teszi meg. Arról már nem beszélek, hogy nem tetszik nekem az, hogy az érzéseimet is felszabadítja ilyenkor, miközben én pont hogy nem szándékozom semmit sem érezni. És pont e miatt tétovázom, mert most kér. Nem kierőszakolni akarja, hogy segítsek neki, hanem megkér rá, ami új nekem és... határozottan meglep vele. Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, főleg hogy a tekintete szinte már könyörgő, vagy ezt már csak én látom bele?
- A segítségemet kéred? - halkan sóhajtok csak egyet, de a kezemet vissza is húzom szépen a válláról. Azért nem esem túlzásba, ha ennek vége, akkor úgyis tovább állok. Azt, amit elzártam magamban nem szabad felszabadítani, annak komoly következményei lennének rám nézve. Elvagyok úgy az életemmel, ahogyan most élem, de valami egész más... azt nem tudom, hogyan kellene kezelni. - Jól van, de akkor kontrolláld ezt az egészet valahogy. Át kell nézni a rendőrségi aktákat, képeket, boncolást... bármit, amiről nem tudhatsz, biztosan mindenre van magyarázat. - legyen így, segítek neki, de érzelmileg mindenképpen távol kell maradnom tőle, mert határozottan rossz hatással van rám a képessége. Óvatosabbnak kell lennem és neki is, mert ha túlzásba viszi, akkor elmegyek nem kockáztathatok, hogy valami elpattan bennem, amit aztán nem tudok rendbe hozni.

Melodie& Renier

Most vagy Én látom rosszul, de a nő mintha kevésbé kaparná az ajtót, hogy elmehessen. Talán felkeltettem a kíváncsiságát, vagy nagyon jól tudja miről is van szó és végül beadja lassan a derekát, hogy segítsen nekem. Most már bármi legyen tudni akarom az igazságot, már azt se tudom eddig mit követtem, hogy igaz volt-e bármi abból, amit átéltem Lilyvel. Olyan érzés kering bennem mintha az egész egy nagy átverés lett volna, mintha becsaptak volna, az érzelmek bajnokát teljesen tönkre tették a saját fegyverével. Talán az egész életem amit vele töltöttem hazugság? Nagy kérés ha választ szeretnék kapni a kérdéseimre? Tudni akarom, hogy amire emlékszem az valóság volt-e vagy valami belém programozott hazugság amitől évek óta szenvedek.
-Azon dolgozom, ezt teszem mióta meghalt..vagy azt hittem meghalt..nem tudok semmit, végig azon voltam, hogy kiderítsem az igazságot, leleplezzem a történtek mögött húzódó kegyetlenséget. - Egyre jobban kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, de lenyugodni képtelen vagyok, most az egyszer esik meg velem, hogy nem tudom kontrollálni az érzéseimet, azt, amiből Én lettem, ami azzá tesz, aki vagyok.
Összeroskadok és elszabadul a pokol, nincs határ, nincs lezárva semmi és szabadjára engedi magát a fájdalom és a csalódottság. Érzem valamelyest, hogy a lány kiált, hogy fejezzem be, de nem tudom, ez nem így működik. A plafon remeg és repedezik, lassan minden mocorogni kezd körülöttünk, könyvek hullnak a földre Én pedig egyre csak a fejemet szorítom és próbálom összeszedni magam. Sikerül elvágni az érzelmek hadosztályának útját, de ezzel Én süllyedem bele az örvényükbe és teljesen összeroskadva zokogok reménytelenül.
Megérzem a karjának félénk érintését a vállamon és valamiért elkezd csillapodni bennem a fájdalom, lassan, de csillapodik, már nem sírok.
Elhúzódom és úgy érzem lehetetlenül viselkedtem.
-Elnézést kérek, és köszönöm! - Hogy pontosan mit köszönök? Talán azt, hogy itt maradt vagy azt, hogy nem hagyott tehetetlenül fetrengeni.
-Segítesz nekem? Nem tartalak itt tovább akaratod ellenére, a segítséged akarom kérni. - Nézek rá, láthatja hogy őszinte vagyok, nem hazudok és akár ebben a percben el is mehet ha szeretne, megadom a választási lehetőséget a számára.

Renier& Melodie

Nem értem, hogy miért segítek neki, tényleg nem. Nem rég még el akartam menni, legszívesebben faképnél hagytam volna, vagy őt küldöm a mélység aljára, ahová a másik fickót temettem el, de helyette most mégis itt vagyok és valahol azt hiszem aggódom... mert látom rajta, hogy totál ki van készülve. Végül is érthető, úgy fest, hogy az egész élete egy pillanat alatt szétzilálódott, és most nem igazán tud mit kezdeni vele. Az, amit igaznak hitt talán hazugság, vagy legalábbis nem lehet tudni, hogy miféle igazság lehet a háttérben. Lily, aki úgy néz ki, mint én ki tudja, hogy kicsoda. Ha az, akire gondolok... akkor nem úgy néz ki, mint én, mégis vele elhitette ezt, de vajon miért? És miért halt meg... és ha meghalt, amíg úgy nézett ki, mint én, ha netán megölték, mi van, ha engem is meg akarnak, csak még nem találtak meg? Nem arról van szó, hogy félek, de még sok dolgom van, e miatt egyelőre nem távozhatok ebből az életből.
- Nem tudom... és semmit sem érsz azzal, ha kétségek között gyötrődsz és szenvedsz. Derítsd ki és... - ha a szép szó nem segít jön a keményebb hang. Na nem mintha bármit is érne a dolog, mert úgy fest totál sikerül kiakadnia. A legnagyobb baj az, hogy ezt én is érzem. A fájdalma kivetül rám, a sajátom is erősödik, amit elnyomok magamban és szinte már úgy érzem, mintha össze akarna nyomni, préselni a rengeteg érzés. Kiáltok, rá kiáltok, hogy fejezze be, mert rossz vége lehet. Megremegnek körülöttünk a falak, ahogyan a fejemet fogva próbálom összeszedni magamat, vagy legalábbis nem engedni az agyamnak, hogy valahogyan kirobbanjon a fejemből... tudom is én, akár még erre is látnék esélyt. Aztán abba marad, mintha elvágták volna a fájdalmat, pár könyv ugyan leesett a polcokról, de a hirtelen jött földmozgás is megszűnik körülöttünk, én pedig végre ki tudom nyitni a szememet, hogy megnézzem mi is történik körülöttem.
A kupival most nem foglalkozom, azt nézem, ahogyan összeseik és... sír, úgy heveredik össze a padlón, mintha minimum attól félne itt jön már a világvége, de ha jól sejtem akkor a fájdalom az, amit nem tud kezelni, vagy is hát mondhatni, amit így kezel, vagy épp így nem keze. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, csak tétován nézem azt, ahogyan a földön fekszik és zokog. Vajon még sosem tette meg, vagy már jó ideje nem? Magam sem tudom, végül nagy nehezen mégis megmoccanok és közelebb lépek. A két sarkamra ülve ereszkedem le a térdeimre mellette és a kezemet tétován a vállára teszem. Finoman szorítom csak meg. Nem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit mondhatnék, amitől jobb lenne. Talán most nem is lenne jobb semmitől, de az biztos, hogy ez most nem segít. Nem mondom még sem, hogy fejezze be és ne viselkedjen úgy, mint egy lány, nem érnék célt vele, akkor meg minek? Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, még a saját fájdalmamat sem, nem hogy valaki másét.

Melodie& Renier

Rugalmasság? Én magamat rugalmasnak tartom, bár igaz az, hogy szeretem, ha a dolgok úgy történnek ahogy arra Én számítok. Bár a mai nap már eleve egy nem ilyen helyzet. Elég sok dolog történt amire nem számítottam. Össze is zavarodtam, a sok reménytelenség, feladás után már tényleg nem számítottam egy pislákoló reményfoszlányra sem. Bár minél többet van itt a nő annál inkább arról bizonyosodom meg, hogy fogalma sincs semmiről. Vagy remek színésznő vagy valóban halvány lila gőze sincs miről beszélek, jobban mondva kiről.
Természetesen aggódtam érte mikor megsérült és elláttam a sebeit is. lehet hidegnek tűnök, mint a jég, de van bennem emberség, csak egyszerűen minden kezd elhalványodni, mindent, ami Én vagyok lassan elveszítem, Szerintem mindenki valahol ezt érzi mikor leveszti egy szerettét, csak hát van aki ezen képes túllendülni és van, aki nem.
-Logikus magyarázat? Tévedés? Az egész amit eddig hittem tévedés, már fogalmam sincs mit vagy kit kerestem eddig, hogy egyáltalán igaz volt-e bármi is abból, amit átéltem, nem-e lehet, hogy csak álmodtam...vagy valaki babrált a fejemmel. - Sorjában születnek az újabb és újabb mesterkélt válaszok, de valahol egyiket sem hiszem el. átéltem, tudom, hogy ott voltam, tudom, hogy a karjaimban tartom a halott testét. Ott voltam és az egész megtörtént. De ki lehetett Lily? Kit szerettem? És miért alakult minden úgy ahogyan? A fejem egyre jobban kezd sajogni ahogy az érzelmek tombolnak bennem.
Szinte összeomlok belülről, instabillá válik bennem a képességem. Érzem, hogy kiszabadul az erőm és mindent beborít, hallom, hogy kiáltja a nő, hagyjam abba, de nem tudom, nem csillapodik, nem enyhül, fáj. Borzasztóan fáj, a bizonytalanság, a rossz gondolatok, szenvedés, kín, gyötrelem, ezt mind átérzi Ő is, de nem akarom, hogy szenvedjen, neki nem akarok ártani, miért nem lehet csak szimplán elpusztítani magam a fájdalmakkal? Összeroskadok a földön, összegubózom, mint egy kisgyermek és sírva fakadok. Előre hátra hintázom és folynak a könnyeim. Cseppet sem férfias cselekedet, de valamelyest megnyugtat. Nem sírtam, szinte sosem, talán akkor utoljára mikor halott testtét a karjaimban tartottam. Most zokogok, lassan az érzelmek könnyek formájába enyhülnek, elmúlik a szobát rengető érzelmi kavalkád, csak Én maradok összegubózva, sírva, kínban, fájdalomban várva a megváltást, a segítséget vagy bármi útmutatást, bármit..

Renier& Melodie

Szó se róla már előtérbe került a meglepettség az arcomon az eddigi utálat helyett, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az ember effélébe fut bele. Már nem is foglalkozom azzal, hogy a pasas rugalmas-e vagy sem. Egyértelműen nem az, hiszen köti az ebet a karóhoz, csak neki lehet igaza és csak úgy lehet minden, ahogyan ő mondja, amit persze egy ideig engedek neki, amíg be nem telik a pohár. De főképp azért, mert lassan tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy mégis mi a fene ez az egész. Akárhogy is, de furcsa már az is, hogy hasonlítok arra a nőre, akiért annyira oda van, még ha ismertem is valakit ezen a néven, rá nem hasonlítottam. Talán valahol még bennem is van kíváncsiság, érdekel, hogy miért lehet, plusz valahol mégis csak tetszett az a tény, hogy érdekelte őt, hogy hogyan vagyok, hogy segített nekem és láthatóan a beleset után aggódott értem. Ez nem túlságosan megszokott esetemben, sőt... nagyon rég nem tapasztaltam ilyet, mióta a családom... már nincs többé és teljesen egyedül vagyok a világban. Megszoktam, nem erről van szó, de valahol mégis csak jól esett.
- Értem, de valami magyarázat biztosan van. A dolgok nem történnek csak úgy... véletlenül. Van valami logikus magyarázat erre az egészre, tévedés is lehet. - tényleg én akarom megnyugtatni őt? Nem is értem, nem szoktam ilyesmit csinálni, mégis így van. Látom, hogy totál ki van akadva, ami végül is valahol érthető, hiszen mégis arra derült most fény, hogy a nője, akit szeretett átverte. Még ha van is erre az egészre valami érdemi magyarázat, akkor sem hiszem, hogy véletlenről lenne szó. Lily... ha az a Lily, akit én ismertem nem az igazi arcát mutatta neki és épp ezért érthető, hogy nem kezeli jól a helyzetet, de nem gondoltam, hogy ennyire összeomlik. Na ezért nem szabad foglalkozni az érzelmekkel és nem szabad érzelmi alapon állni ezekhez a dolgokhoz, az soha semmi jót nem von maga után.
- Akkor utána kell járni, valahol kell, hogy legyenek... - válaszok, de már nem tudom befejezni a mondatot, mert érzem, ahogyan a képessége cikázik a szobában, ahogyan az érzései valahogy kiterjednek mindenre, ami a közelben van és az most épp én vagyok. Érzem, ahogyan a fájdalma, a szenvedése és a kínja lassacskán bekúszik a fejembe. Azt hiszem ez most nem szándékos, nem nekem akar vele rosszat, csak képtelen kontrollálni az érzéseit, képtelen visszafogni a gondolatait és ezért terjednek ki rám. Szúró fájdalmat érzek a fejemben, és lassacskán kezd kiterjedni szinte már az egész testemre. A kezeim ösztönösen csúsznak a halántékomra, mintha szét akarna roppanni az agyam, vagy a fejem, vagy tudom is én. Az épület körülöttünk vészesen remegni kezd, mintha enyhe földrengés rázná meg a környéket és jó eséllyel pontosan erről is van szó. - Elég! Hagyd... abba! - nem kiabálok, csak szűröm a szavakat a fogaim között, ahogyan próbálom kimondani a szavakat, de nem mondanám, hogy könnyedén sikerül bármit is tagolnom most. Fáj... iszonyatosan fáj, és egyre kevésbé tudom elviselni és ha nem hagyja abba, annak beláthatatlan következményei lehetnek a környékre nézve is.

Melodie& Renier

Nos legalább a kezdeti "utállak és megöllek" tekintet nem virít a szemében persze látom Én, hogy ha most esélyt adnék neki azonnal távozna is . Persze nem leszek akkora idióta, hogy elengedjem. Mit számít egy kis emberrablás? Ő nem rég gyilkolt, emellett eltörpül amit Én most csinálok. Igazából a gyilkosság aduász a kezemben, nem támaszkodhat arra, hogy valamit hatósági szervet vet be ellenem ha már végképp megunja a kényelmes kis otthonom. Nem különösebben izgat az, hogy Ő miért végez emberekkel, tehát Őt se nagyon izgassa az, hogy miért gyógyítottam meg, de tartom továbbra is fogva. Erre épeszű választ nem is tudnék adni, mert nem érzem magam annak egyáltalán. Azt a határt szerintem már akkor átléptem mikor felfüggesztettek az iskolában. Hosszú ideig képes voltam tartani magam a látszat kedvéért, de most már egyértelmű, hogy az őrület elhatalmasodott rajtam. Valahol ennek zavarnia kellene, de mégsem így van. Inkább megnyugtat, az őrület mintha célt adna, nem érzem magam oly egyedül és tétlenül. Rokonok már nincsenek kiknek szükségük lenne az épeszű Ren-re. Nem maradt senkim, van ki hitét vesztette bennem, van aki gyilkosnak tart, van aki csupán őrültnek ki képtelen arra, hogy elássa munkakörét. Tehát semmi pozitív akkor miért aggódnék amiatt, hogy lassan elvesztem a józan eszem?
-A lehető legrugalmasabb. - Mint egy karót nyelt szerencsétlen. Nem akarom, hogy emberinek tekintsen, vagy lásson bennem többet, mint ami van. Egyszerűen csak legyen a segítségemre. Utána elmehet, szerintem jó üzlet, nem fog látni sem többet, hallani sem rólam, bár nehéz volna holtamban hallani felőlem, nem?
Előkerül a dobozka, a név és maga az ékszer. Tanácstalanul nézek a lányra, Ő sem érti mégis Ő az ki bizonytalanságba ringat. Nem akarom, de elültet a fejemben valamit. Hogy talán a lány akibe oly szerelmes voltam csupán egy felvett maszk volt, egy nem létező személy. Létezik ilyen? Létezik, hogy Lily átvert, hogy nem mutatta meg valódi arcát?
-Nem értek már semmit sem, teljesen összezavarodtam. - Roskadok le mellé a kanapéra és kezeimbe temetem az arcom. Cikáznak elmémben sorban a képek, a szép emlékek, lehet mind hazugság volt? Lehet, hogy az egész csak egy álom volt? Mi folyik itt? Mi történik velem? Mi az igazság? És honnan fogom megtudni?
-Túlságosan is egyezik minden! Most már tudni akarom mi történt! Hogy mi volt azon az éjszakán és miért álmodom újra annyiszor és érzem közben azt, hogy valójában semmi sem így történt! .- A keserűség, a fájdalom, a szenvedés és bizonytalanság érzései csak úgy kirobbannak belőlem, mindet kieresztem, a közelemben mindenki épp úgy érzi szenvedésem, mint Én. Képtelen vagyok visszafogni magam, az érzések hulláma elönt és nem, tudok neki gátat szabni, minden rossz és fájdalmas kiszáll belőlem és közben épp annyira marad bennem. Nem akarok másnak most szenvedést okozni, de visszafogni nem tudom őket.

Renier& Melodie

Még mindig nem mondhatnám, hogy jól kijövünk. Sikerül egymásra nem egy csúnya nézést vetni, vagyis inkább nekem rá, hiszen még mindig nem tetszik a stílusa. Ez a hozzáállás... határozottan zavaró, hogy ennyire azt hiszi ő a főnök és hogy az lesz, amit ő akar. Nem lesz... biztos, hogy nem lesz az, amit ő akar. Lehet, hogy képes befolyásolni az érzelmeimet, a gondolataimat, de ennyi, ennél többet nem fog elérni, akármivel is próbálkozik. Sőt ha túlságosan piszkálja a fejemet, akár még az épület is megsínylené, tehát nem lenne valami jó ötlet a dolog. Nagyon remélem, hogy nem próbálkozik ilyesmivel, mert én mindig csak azoknak ártok, akik megérdemlik, azoknak sosem, akik ártatlanok és itt a házban jó eséllyel a lakók nagy része az ártatlanok közé sorolható. Értelmetlen áldozatok lennének csak, amire nincs szükség, ha elismerné, hogy oda megyek, ahová akarok. Persze a sérülésem miatt esetleg mondhatjuk, hogy van beleszólása, amíg nem leszek jobban... de csak addig.
- Milyen rugalmas vagy. - kétkedőn szökik feljebb a szemöldököm, de már egészen jól átlátom ezt az egészet. Mindegy neki, hogy minek titulálom addig, amíg azt teszem, amit akar és segítek neki ebben a képtelen ügyben, mert akárhogy is, de képtelen ügy, hiszen mégis mit tudnék én tenni azért, hogy rájöjjön kik a gyilkosok? Semmit sem, hiszen... hiszen nem ismerem azt a lányt, nem tudom, hogy miért nézett ki úgy, mint én, épp ezért azt sem tudom, hogy mi történt vele. De előkerül a doboz és talán azzal, ha legalább megnézem megnyugtatom annyira, hogy megértse... nem tudom megoldani a problémáját. Nem azt mondom, hogy nem is akarom, de ha egyszer nem tudok segíteni neki, akkor nem tudok, csak ezt valahogy meg kellene értetnem vele. És mégis én lepődöm meg a legjobban, amikor meghallom a nevet és meglátom azt a kis ékszert, a medált, ami igenis ismerős és nem értem, hogy vajon hogyan lehetséges.
- De a név is egyezik és... ez a minta, nem túl gyakori. De... ő nem úgy nézett ki, mint én. - gondolkodom, nem is nézem fel rá annyira töröm a fejemet, aztán csak akkor veszem észre, hogy mit művel, amikor már pillanatok óta teszi. Úgy szorítja a saját fejét, mintha... nem is tudom, egyértelműen nincs a legjobban. Talán érthető, a tény is, hogy ennyire kiborította az, amit lát, mármint én, de erre még az is rájön, amit mondtam... nem csoda, hogy nem viseli jól a dolgot. - Figyelj... lehet, hogy csak véletlen az egész, ne akadj ki ennyire rajta. Vannak... ilyenek. - bár ebben én sem hiszek igazán, csak azt nem értem, hogyan nézhetett ki úgy, mint én. Emily nem olyan volt, ő egész másképp festett, akkor hogyan lehetséges az egész? Én tényleg próbálom felfogni a dolgot, de ha egyszer nem megy... hát mégis mit kéne tennem? Azt sem akarom, hogy itt előttem kapja le a saját arcát, az eléggé... pocsékul festene.

Melodie& Renier

Még Én is belátom mennyire meredek az elképzelésem, hogy csak mert ez a lány kiköpött mása Lily-nek már is Ő a megoldás, de nem tudok efelett elsiklani, halála óta semmi nyomra nem bukkantam, egy hajszálnyira sem. Most pedig csak úgy véletlenül bukkantam erre a lányra, ha csak némi eltérést látnék a vonásaiban..de nem mintha magát Lilyt látnám, igaz, talán a haja nem pont ennyire volt szőke, de akkor is, szinte egyformák. Még ha ez nem perdöntő bizonyíték és nyom, akkor sem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Addig érzem magam a nyeregben míg tudom, hogy Ő itt van, hogy talán van még esély azokra a fickókra ráakadni. Persze lehet, hogy nagyban tévedek, de az esélyt meg kell ragadni.
-Nekem már kevésbé és neked sem lesz igazán az, ha nekem lesz igazam és itt maradsz. - Viszonozom a mosolyát. Tudom, hogy a képessége rengeteg gondot okozhat ha összezavarom és nem marad meg az ösztönös kontroll felette, de nem félek kockáztatni, ha kel, akkor bizony az érzelmeit fogom manipulálni, nem erkölcsös, de senki sem mondta, hogy ezen a vonalon akarok tartózkodni. Már nem az a Renier vagyok, aki egyszer régen voltam. Megváltoztam, a magány, a bosszúszomj és az elkeseredés alkotott magának egy új embert, egy új embert ebben a régi testben. Egyedül a képességem és az emlékeim maradtak meg régiben, nem is hiszem, hogy valaha is visszaváltoznék, ez lettem, egy új lény.
-Együtt lehet vele élni. - Igen, nem is várok tőle együttérzést sem szánalmat vagy törődést. Tudom, hogy ami van, azt magamnak köszönhetem, nem is várok senkitől semmit, már nem, régen talán, mikor Lily halála még friss seb volt, vártam volna törődést, de nem kaptam, sem anyámtól, sem apámtól, szerintük megőrültem és Lily anyjával együtt engem vádoltak titkon a haláláért, igaz a bíróság felmentett terhelő bizonyítékok hiányában, de soha se hitte el senki, hogy nem Én tettem. Igazából az esküdtszék, a bíró, a szüleim és Lily anyja is mindvégig, a mai napig is irtóznak tőlem, érthető, csakhogy nem Én öltem meg Lilyt, vagyis nem puszta kézzel tettem, az, hogy megtámadták az viszont már az Én hibám volt, magam vezettem hozzá az üldözőimet.
-Tekinthetjük akár így is, lehetek önző, lehetek erkölcstelen, vagy gyilkos, bármi, ami tetszik. - Ezzel már nem foglalkozom. Csupán öncélúan cselekszem, nem vagyok rá büszke, de mondhatni nincs más választásom, azért élek, hogy bosszút álljak, e mellé már nem fér be az erkölcsösség és mások védelmezése, taníttatása.
-Talán segít. - Bólogatok fontoskodva. Talán a háttérben megbújik egy elfojtott emlék vagy bármi. A nyakláncot vonakodva nyújtom át neki, szinte már a részemmé vált és azóta le se vettem a nyakamból. Olyan mintha most elválnék magától Lily-től.
-Ez fura...de lehet egyeződés, nem? Mármint lehet másoknak is ilyen nyaklánca vagy nem? - Szinte kétsége esett az ábrázatom. Nem értek már semmit, nem tudom mitévő legyek. Emily Vendelh, Lily Vendelh...nyaklánc, hasonlóság.. A fejemhez kapom a kezeimet és szinte már görcsösen szorítom arcomhoz a tenyereimet. Elkap egy erős fejfájás, ez van, ha az érzelmimet nem uralva elkezdenek bennem kavarogni...

Renier& Melodie

Talán valahol mélyen még kíváncsi is vagyok rá, hogy mi lesz ebből az egészből. Még mindig azt mondom, hogy úgy sincs esélye, hogy nem fog tudni kideríteni semmit sem, mert én nem tudok róla, hogy lenne egy hasonmásom. Felesleges ez az egész, amivel próbálkozik, de vajon tényleg nem jut a végére? Érdekel talán, aztán majd meglátjuk, meglátjuk, hogy mi lesz ebből az egészből. Vajon ki tudja deríteni az igazat, vagy csak azt hiszi, hogy közöm van hozzá, aztán majd csalódik és kész? Én ha minden jól meg így is úgyis eltűnhetek majd innen, azt hiszem ez a fő lényeg, maximum időt veszítek, mert közben itt kell lennem, vagy azon a birtokon, amiről beszélt.
- Komolyan szórakoztató, hogy tényleg azt hiszed te döntöd el, hogy maradok-e. - azért itt már elmosolyodom. Lehet, hogy össze tudja zavarni a fejemet azzal, hogy érzéseket ültet belém, vagy hevít fel, de ezzel még nem old meg mindent. Láthatta jól a parkban is, hogy mire vagyok képes, a képességemet ha összezavarja, azzal csak kellemetlenebbé teszi a saját helyzetet is. Ha akarom,v agy ha nem tudom magamat kontrollálni és visszafogni, akkor ezt az egész épületegyüttest a föld színével tudom egyelővé tenni és nem hiszem, hogy azt engedné. Vagy vajon a céljai érdekében bármit hajlandó lenne megtenni? Azért ez egy jó kérdés és vajon én bármit hajlandó lennék megtenni, hogy eltűnjek innen?
- Tehát nem vagy beszámítható az üldözési mániád és társai miatt igaz? Nem lehet valami kellemes. - nem vagyok egy együtt érző típus, tudom, de az a helyzet, hogy ő tehet róla. Félbeszakította, amit csináltam, megakadályozta a leendő teendőimet és ez nem igazán lelkesít fel mélységesen, sőt. Lenne még dolgom, de helyette a fejem foltozásával kellett foglalkoznia, ami még nem is valami kellemes dolog, plusz el kell mennem arra az emlegetett birtokra, amivel csak még távolabb kerülök a következő napokra tervezett teendőimről. A legrosszabb pedig ebben az, hogy jó néhány leendő áldozatomról így biztos, hogy le fogok csúszni, hiszen nem leszek ott, amikor kiengedik őket és ismerem ezt a rémes rendszert, úgyis kiengedik majd őket, mert a világ ilyen. A rosszak, ha eleget fizetnek bármit megtehetnek és nem kapnak értelme büntetést, na épp ezért vagyok én.
- Tehát simán önző vagy, világos. - rántom meg a vállamat, bár azért ezúttal egy apró félmosoly megjelenik az arcomon. Persze az első bosszúmat én is a saját célomból tettem, én sem úgy indítottam, hogy másokért küzdök, ezt már az után találtam ki, hogy ez az egész elkezdődött. Mondhatni névtelen bosszúálló vagyok, afféle renegát hős, aki a törvények felett áll, vagy épp a hibásan működő törvényeket akarja kijavítani.
- Jól van... ha ez segít. - veszem át tőle végül a dobozt. Ha már itt vagyok, akkor úgy se sok választásom van, mint hogy megnézem a kis apróságait. Nem gondolom, hogy bármire jutnék vele, de aztán mégis meglepődöm, amikor meglátom a tartalmát. Az előkerült nyakláncot még mindig meglepetten veszem át tőle és pár pillanatig némán nézegetem. Ritka darab... nem hiszem, hogy túl sokak viselnek ilyet, főleg nem azok, akik olyan családnévre hallgatnak, mint Emily. - Mert annak az Emily Vendelhnek is ilyen volt, akit... ismertem még évekkel ezelőtt, de ő nem... nem úgy nézett ki, mint én. - még mindig meglepetten szorongatom azt a nyakláncot, hiába tudom hogy minden bizonnyal fontos neki, úgyhogy így is úgyis vissza kell majd adnom neki, de túlságosan ismerős... és ez nem lehet véletlen.

Melodie& Renier

Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy amit most teszek az lényegében emberrablás. Fogva tartom amíg hasznom származik belőle, ez bűncselekmény, semmivel sem vagyok jobb a kint rohangáló bűnözőknél. Kár, hogy ez már nem igazán foglalkoztat. Talán régebben mikor az egyenesség és a tisztaság szobra voltam érdekelt volna. De most, hogy már minden egyes nyom érdekében olyan dolgokat teszek amiken más megbotránkozna, már nem érdekel. Elmúlt az az idő, hogy megbánjak bármit is, nincs munkám, mert felfüggesztettek, nincsenek szüleim, mert mondhatni kitagadtak hisz szerintük én öltem meg egykor Lilyt még ha a bíróságon bizonyítottam is, hogy nem én voltam, barátaim sincsenek, akkor meg hol és mikor érdekeljen ugyan az, hogy mit teszek? Hogy amit teszek az rossz vagy jó? Ám bántani nem fogom a lányt, az már tényleg minden határon túl menne. A balesetet is épp elég volt..majdnem megöltem. De tartom magam, ha segít és valamire rá akadunk akkor szabadon távozhat, nem fogom itt tartani tovább, szerintem még elég korrekt ajánlat is, nem?
-Nos ha jól lennél sem mehetnél el, ebben van némi halovány igazság. Természetesen nem kell hozzám jönnöd feleségül és takarítónőt játszanod sem, ha már nem lesz muszáj elmehetsz. - Eszem ágában sincs itt tartani, ha sikerül amit szeretnék akkor én se leszek többé itt, ergo neki is felesleges volna. Bár amilyen karakán jellem azt hiszem így is bőven lesznek problémáink. A megegyezés és az összedolgozás hagyni fog maga után némi kívánnivalót. De muszáj most rá hagyatkoznom, Ő annyira hasonlít Lily-re, ez véletlen nem lehet, egyedül semmire se mentem, muszáj megpróbálnom így még ha nem is tisztességes az, amit teszek.
Bizonyára meggondolatlanság a Birtokra vinni, de rosszabb volna ha egy közkórházban kötne ki, így is, a kormány már eleget tud, többet, mint kellene, egy kórházi vizsgálat...az volna aztán a remek, nem, nem fogok kockáztatni. Xavier és Eric amúgy is tudják ebben a helyzetben mi a teendő, ha ellenzik is végül belátják más megoldás nem volt, látszólag ugyan semmi baja a lánynak, de nem fogok kockáztatni, ha meghalna az egy értékes élettel kevesebb volna és talán nekem is annyi lenne.
Csak bólintok, nem fogok többet vájkálni az érzéseiben..vagyis határozatlan ideig biztos nem.
-Nos lényegében kiabáltam a gyerekekkel és elkéstem a saját óráimról, hasznavehetetlenné váltam, felfüggesztettek. - Különösebben nem érint negatívan, a tanítás csak arra jó, hogy egy kis időre terelje el a figyelmem a bajaimról, most hogy nincs hát nem marad semmi, nagy kaland.
-Van még tanár bőven, mit számít ha egy selejtes elmegy vagy elküldik? Igen, jelenleg nincs fontosabb a saját dolgomnál. - Önzőség vagy sem, ez a helyzet, azok a kölykök nélkülem is nagyon jól megvannak a birtokon, van elég tanár és xmen akik terelgetik őket, rám már nincs szükség, na nem mintha bárhol is valaha lett volna.
Én nem tartom lehetetlenségnek azt, hogy megtaláljam a gyilkosait, másoknak lehet, hogy lehetetlen küldetésnek tűnik pedig nem az.
Miután elláttam a sebet behoztam a féltve őrzött dobozkát. Már meg kellett volna válnom tőle, de nem, képtelen voltam. Mintha így legalább részben velem lenne vagy nem is tudom hogy magyarázzam el.
-Mert talán valami bekattan vagy nem tudom csak nézz bele. - Kicsit fogy a türelmem, mert annyira szeretném, ha valamennyivel közelebb lennék a megoldáshoz.
Én picit távolabb helyezkedem el, nem bírom azokat a tárgyakat nézni, szinte a felét tőlem kapta...az emlékek pedig fájnak.
-Micsoda? - Nézek oda és megakad a szemem a nyakláncon.
-Igen, megvan. - Húzom ki a pólóm alá rejtett medált majd leveszem a nyakamról és felé nyújtom. Ez az egy az, amit mindig magamnál hordok. Szerette ez a medált, nem volt nap, hogy ne lett volna a nyakában.
-Csak nem fontos ez valamiért? - Kérdezem némi izgalommal a hangomban.

Renier& Melodie

Olyan sok dolgom lenne még mára is, de már most látom, hogy se ma, sem holnap nem fogok tudni azzal foglalkozni, amivel kellene és ez azért mégis csak dühít. Addig, amíg itt vagyok, amíg a sérülésemmel foglalkozunk, meg a nővel aki úgy néz ki, mint én és ő annyira hiányolja... addig is nem egy olyan ember szabadul ki, akire büntetés várna. A korrupt bíróságok gond nélkül mentik fel őket és én nem tehetek ez ellen az ég világon semmit sem. Kiborító az egész helyzet, pedig igenis lépnem kéne, de helyette itt vagyok, helyette várnom kell, hogy ő megoldja a dolgait és csak aztán folytathatom a sajátjaimat. Nem tetszik a helyzet, cseppet sem, csak épp nem tehetek a helyzettel semmit, pedig szívem szerint elmennék. Segíteni szeretek, de ez egy veszett ügy, hiszen láthatóan fogalma sincs az egészről. Nem tudja, hogy mit tegyen, hogyan deríthetné ki azt, amiről nem tud, és amiről én sem... akkor meg úgyse jutunk egyről a kettőre nem igaz? Mégis itt kell maradnom, mert nincs elég erőm hozzá, hogy elmenjek, és közben azok a veszélyes alakok az utcán járnak, csak úgy szabadon.
- Az állapotom? Válaszokat is akarsz, kétlem, hogy ha jól lennék értékelnéd, ha elmennék. De csak addig maradok, amíg muszáj, nem tovább. - csak hogy tisztázzuk. Ha jól vagyok, akkor megyek, mert bőven van még dolgom az előtt, hogy ő rászánná magát, hogy elenged. És ha ennyi idő alatt nem találunk valami magyarázatot erre a hasonlóság dologra, akkor nem találtunk és akkor szépen tovább állok. Ha már jól leszek, nem akadályozhat meg és egyébként sem hiszem, hogy ha elvisz oda, ahol él, ahol tanít, akkor megkockáztatná azt, hogy netán a képességemmel rondítsak bele a hely nyugalmába. Nem tudom, hogy milyen az az iskola, mert gondolom iskola, ha ott tanít, de biztosan nem értékelnék azt, ha porig rombolnám és azt már szerintem sejtheti, hogy igenis képes vagyok rá.
- Köszönöm! - csak egy röpke bólintás. Na igen, legalább ez valami, figyelmeztessen, ha az érzéseimmel és a gondolataimmal akar machinálni, mert abba nem szólhat bele csak úgy valaki és nem is viselem jól, ha megteszi, úgyhogy... értékelem, ha ezt nem csinálja többet, még ha ez a pozitív megoldás még jól is esett.
- Túlzásba? Mivel? Bár nem kell, hogy ez meglepjen azt hiszem, ahogy most is viselkedsz. - túlzásba esik, olyasmit tesz, amit nem kellene és aminek gondolom nem örülnek, hogy a saját ügyeivel foglalkozik és nem pedig az iskoláéval. Nem tudom, hogy ott mi hogyan működik, de hogy ha ott fontos teendői vannak, akkor minden bizonnyal azokkal kellene foglalkoznia és nem a személyes esélytelen kis dolgainak intézésével.
- Érdekes, és ezek szerint most a saját dolgot fontosabb, mint azok a diákok... ezt nem gondolod esetleg önzésnek? - szökik fel a szemöldököm kissé. Igen, veheti bátran kötekedésnek a dolgot, mert annak is szánom, hiszen igen most azért hagyja ott a munkáját és azokat a kölyköket, hogy magával foglalkozzon, méghozzá egy olyan üggyel, amit bőven lehet hogy esélye sincs megoldani. Persze próbálkozhat, de egyelőre úgy fest, hogy még csak nyomai sincsenek, belém is csak véletlenül botlott, hiába beszél sorsról és hasonló marhaságokról.
Ez után már a dobozkájára figyelek. Érthető, hogy efféléket megőrzött a halott csajától... bár azért meglepő is egyben a dolog, főleg hogy ennyi mindent, no meg a családnév egyezése. Azt én is ismerem, még ha a távoli múltból is.
- Miért akarnám ismerni? - ennyi még belefér, mielőtt végül mégis csak egy kis sóhajjal kinyitnám azt a dobozt. Legyen, akkor kicsit megnézem, bár így is furcsa, hogy a képeken én vagyok, miközben sosem jártam még olyan helyeken és persze nem viselek olyan ruhákat. Az egész meglepő, de inkább keresek valamit, valami apró jelet és akkor szúrom ki az egyik képen a lány nyakában lévő nyakláncot, a medált, ami az Eiffel tornyot ábrázolja, amit indák futnak körbe, mintha csak a természet akarná lassan felemészteni az egészet. - Az... meg van neked? - így kicsiben nehéz felismerni, de... akkor is... ha az az, akkor tényleg meg fogok lepődni, nem egy gyakori minta, ilyen formában nem.

Melodie& Renier

Jó, számomra is világos az, hogy kihasználom ezt a fiatal nőt. Hogy nem veszem figyelembe, hogy semmi közünk egymáshoz és, hogy akarat ellenére tartom itt, ám ez most nagyon fontos, most nem gondolkodhatom úgy, mint egy tisztességes állampolgár, Ő az a kulcs, talán az egyetlen ahhoz, hogy beteljesíthessem a bosszúm, nem akarok én neki rosszat, nem vagyok bűnöző sem gyilkos, ha végeztünk Ő elmehet, elengedem, egy haja szála sem fog görbülni. Na mondjuk ez az utolsó talán nem teljesen vált be eddig, hiszen már most elég komolyan megsérült és megint csak az én hibámból, mert eltereltem a figyelmét a vezetésről. De talán ha nem ígérek semmit akkor nem is kell majd magyarázkodnom az elkövetkezendő történések miatt.
Most azonban nem csupán nem engedem, hogy távozzon, nem is lenne rá képes, nem tudhatjuk, hogy a fejsérülés mennyire volt felszíni csupán, na meg más sérülések sem kizárandóak. Ha így indulna el, lehet nem jutna túl messzire és belehalna belsővérzésbe vagy bármi szervi károsodásba. Ha okos lány, márpedig annak látszik akkor tudja is mérlegelni a helyzetét, végül is nem egy kannibál sorozat gyilkossal van összezárva, biztonságban van és még amennyire tőlem telik el is látom Őt.
-Ha most elmennél? Igazad van, nem hagynám, de nem csak azért, mert szükségem van a segítségedre hanem mert az állapotod nem engedi, hogy magad járogass a városban.- Nem vagyok kőszívű és nem is szándékozom hagyni, hogy esetleg valami baja legyen, vagyis nagyobb baja ennél. Nem vagyok egy kész orvos, de felszíni sérülést, fájdalmat tudok enyhíteni és persze a birtokon van elég orvosi felszerelés, hogy megtudják vizsgálni. Talán Magneto és Charles nem lesznek oda az ötletért, hogy egy idegen mutánst viszek a birtokra, de közkórházba mégsem vihetem, ezt Ők is befogják látni, na meg az én hibám volt az egész, nekem kell ezt helyre hoznom.
-Rendben van, máskor figyelmeztetlek, ígérem.- Még el is mosolyodom. Egész elviselhető a lány, ha nem éppen dacoskodik és vitatkozik. Talán még nem is lesz olyan a kettőnk közös csapata, mint a foghúzás, belátom, a megismerkedésünk viharosan indult, majd igazi orkánná nőtte ki magát, de úgy látszik mostanra lecsendesedett.
-Nos igen, a saját ügyeim nem minden esetben érdeklik Őket, ám most túlzásba estem kissé, mondhatni kivontak a forgalomból határozatlan ideig. - Vonok vállat, megtudom érteni Őket, aggódnak a birtok biztonsága miatt és a tanítványok miatt, nem igazán tudtam rájuk odafigyelni, így hát átvették a helyem amíg vissza nem térek. De ha minden jól megy már nem fogok visszatérni.
-Minden félét, segítek a képességek hárításában, védekezésben és persze használatában. Attól függ éppen mire van szükség, egész ügyesek csak vannak akik még egyáltalán nem képesek uralni a képességeiket. Vannak vagyis voltak 5 és 6 éves diákjaim is, az egyik spontán öngyulladást volt képes megidézni úgy, hogy kutya baja sem lett, nem hiába lett a neve Főnix. De mivel irányítani nem tudta majdnem mindent felpörkölt a környezetében. - Bizonyára ennyire nem kíváncsi a dolgok mélyére így hát nem folytatom tovább, pedig jócskán akadnak még sztorik a diákokkal kapcsolatban.
A dobozkát nem tudom miért őrizgetem még most is, de nem tudok megválni tőle, tele vannak képekkel, kis emléktárgyakkal, ezek fontosak.
-Nos ha mindennek utána akarunk járni hát akkor muszáj lesz kicsit jobban megismerned, ebben a dobozban megtalálsz róla mindent. Nyisd ki, Ő már ezért nem fog haragudni és talán így jutunk hamarabb a dolgok végére. - Leülök vele szemben egy székre, én nem akarom látni azokat a képeket, sőt semmit sem, eleget nézegettem már a doboz tartalmát, most erősnek kell lennem nem pedig egy búval bélelt semmirekellőnek.

Renier& Melodie

- Na igen, azt sejtettem. - na nem mintha ezzel azt mondanám, hogy ha nagyon akarnék, akkor nem tudnék elmenni. Talán most ebben az állapotban nem, a sérülés miatt, az lehet hogy akadályozna, de az itteni helyzetet is nagyban megnehezíteném, ha megmozgatnám kicsit a falakat. Nem teszem, és hogy miért? Segíteni akarok másokon, beteljesíteni a bosszújukat, ha más nem, hát beteljesíthetem az övét is nem igaz? Nem biztos, hogy menni fog, ha azt sem tudjuk, hogy kit kell keresni, de attól még egy próbát megér. Ha megpróbálnék elmenni az csak megint nehézségeket szülne, arról már nem is beszélve, hogy utánam jönne és nem hagyna békén. Egyszerűbb az nekem, ha szépen rendezem ezt az ügyet és ha meg van, akkor már minden bizonnyal békén hagy majd, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Nem szeretném, ha ez az egész teljesen felesleges lenne. Csak, mert hasonlítok valakire, akit szeretett, nem hogy már e miatt nekem kelljen mindent megváltoztatnom a céljaimat, meg persze a terveimet, az ilyesmiért nem igazán vagyok oda.
Egyébként sem lenne okos ötlet megkockáztatnom, hogy az utcán leszek rosszul, a miatt főleg, hogy nem jó hatással van a képességemre, ha nincs meg a kontroll a testem felett, sőt... határozottan nem hasznos, ha New York egy forgalmasabb utcáján lennék rosszul, ott túl sok a nézelődő és túl sok a lakott épület, tele potenciálisan veszélybe sodorható emberekkel.
- Legalább legyünk őszinték, ne állítsuk be úgy a dolgot, mintha... békén hagynál, ha elmennék. - ennyi a lényeg, szeretek nyílt lapokkal játszani és nem igazán szeretem, ha valaki nem képes őszintén viselkedni velem, főleg ha egyértelműen hátráltat és még kordában is tart ezzel az egésszel. Talán valahol mélyen segíteni akarok neki, és igen talán valahol mélyen az is jól esik, hogy aggódott értem, hiába hogy tudom ez igazából nem nekem szólt, hanem a helyzetnek főképp... annak, hogy úgy nézek ki, mint az a lány. Nem miattam aggódott, hanem azért, akinek hitt, amikor először meglátott a parkban. Részlet kérdés, ha senki sem aggódik érted, akkor az efféle apróságok is megmelengethetik a szívedet, legalább egy rövid időre.
- Jól van, csak... máskor figyelmeztess. - vagy legalább megpróbálhatná, ennyi azért csak jár nekem, nagyon remélem legalábbis. Mindegy, a lényeg, hogy itt kell lennem, az állapotom miatt se mehetnék egyelőre még el, majd folytatom a dolgaimat akkor, ha már túl vagyok ezen az egész huzavonán a hasonlósági probléma miatt.
- Mert a saját ügyeiddel foglalkozol és ez nem zavarja őket? Egyáltalán mit tanítasz. - a természetem régen kíváncsi volt, talán most ez az, ami kicsit előbukkant, még ha jó időre a háttérbe is szorult. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon érdekel az az iskola, de végül is megnézhetem, amúgy se sok választásom van jelenleg, mert így is úgyis elrángatna oda. Már csak azt nem tudom, hogy majd utána mit akar kihozni ebből az egészből, hiszen ettől még hirtelen nem fog minden megváltozni, én én leszek és nem az, akire hasonlítok és nem fogom tudni, hogy mitől lehet a hasonlóság. Válaszokat akar, amiket én nem hiszem, hogy meg tudok adni neki. Meglep, amikor előkerül a doboz, hiszen... miért is érdekelne engem egyáltalán, hogy mi van benne?
- A neve... ismerős, de... akit én ismertem ő Emily Vendelh volt és... nem igazán hasonlított rám. - megrázom a fejemet, amit persze nem kellett volna, mert jön egy cseppnyi szédülés, csak de a dobozt nem nyitom ki, nem nézek jobban bele. Ezek az ő emlékei, nem nekem kell kotorásznom bennük és egyébként is ez csak egy fél névegybeesés, ez még nem jelent az ég világon semmit sem.

Melodie & Renier

Ha tudnám mire gondol csak mosolyognék egyet, dehogynem tudom mit fogok tenni, ha azt hiszi céltalanul éltem eddig, hát téved, megölöm őket és én sem folytatom tovább, belőlem nem lesz egy jótevő, gonoszokat megbüntető szent szuperhős. Ő lehet erre a címre pályázik, de én nem. Nekem nincs szükségem semmire és senkire. Már mindenki akinek én számítottam vagy aki nekem számított halott, egyedül a bosszú az ami még mozgat és éltet, már más nincs. Én pedig ahogy bevégeztem a bosszúm szintén eltávozom és olyan lesz mintha soha meg se születtem volna. Anyám és apám számára akkor megszűntem mikor teljesen elmeroggyantnak nyílvánítottak Lily halála után. Akkor derült ki a számomra, hogy nincsenek és nem is voltak szüleim. Magamra maradtam ahogy meghalt Lily.
Nem hiszek persze a tündérmesékben ahol a jók mindig elérik amit szeretnének és a rosszak pedig megkapják méltó büntetésüket, ám nem is a semmitől kell várni a büntetést, hanem azt ki kell osztani, én pedig nagyon szívesen osztogatnám ezeket.
-Igen lenne, de nem engedhetlek el, ebben ne is reménykedj. - Jó próbálkozás, de inkább hagyom, hogy idegesítsen mint sem hagyjam, hogy elsétáljon. Hosszú évek óta az első dolog ami talán elvezethet a gyilkosokhoz, mivel az álmaim is megszűntek Lily halálának estéjéről így esélyem sincs tovább elemezni az akkori képeket, egyre halványulnak bennem, már szinte nem is emlékszem másra, mint Lily arcára és törékeny, élettelen testére ahogy a karomba simul.
Mellesleg Melodie magától egy tapodtat sem tudna menni mivel, hogy a fejsérülése sokkal komolyabb, mint azt Ő most érzi. Láttam már sérüléseket, nem is keveset, sokszor a legksiebb baj a legnagyobb, és ha nem akarja, hogy fel kelljen vakarni az útról akkor ne tesz semmi hirtelen mozdulatot és nem akar elsétálni sem.
-Jó, ha szeretnéd. Nincs sok választasod, most jobb? - Míg a fejét foltozom össze rülnék ha nem mocorogna és ha nem akar magának komolyabb felszíni sérülést akkor jobb ha valóban nyugton marad. Óvatosan öltöm össze a sebet, szerencsére nem kell sok öltést végeznem, nem akkor a seb, persze hogy volt-e belső sérülés is az majd órákkal később derül ki és akkor márpedig azonnal indulnunk kell a Birtokra és ha ott sem sikerül tenni semmit akkor egy kórházba. Tojok én arra, hogy felfedezik az X gént, meghalni nem fogom hagyni.
-Hát jó, akkor elnézést kérek érte, de akkor is muszáj volt különben még most is a fejedet szurkálnám. - Világítok rá a lényegre. Ezzel csak segítettem neki és semmi rosszat nem volt szándékomban tenni vele.
-Ha legközelebb a fejedet kellene foltoznom ígérem előre szólok. - Mosolygom egy picit. Majd kimegyek elkészíteni a teát. Ez legalább képes egy kicsit az idegeken nyugtatni, márpedig ha nem is látszik egy ilyen baleset után mindenki valamelyest ideges.
-Van lehetőségük arra, hogy az iskolában maradjanak, mint tanár vagy küldetéseket vállaló X-men. - Tanár, igen, én is az volnék csak már árnyéka önmagamnak. Egy ideje órákat sem tartok vagy ha igen hát azokat is igen felületesen. Charles és Eric nincsenek nagyon megelégedve a mostani teljesítményemmel, ez a kis kényszer szabadság is itt New York-ban emiatt van.
-Tanár vagyok. Bár mostanában a munka igencsak háttérbe szorult. - Adom a kezébe a langyos teát amik tele vannak gyógynövényekkel. Majd odalépek az egyik szekrényhez és kiveszek belőle egy cipődoboz nagyságú kis faládát és odaviszem Melodie-hoz.
-Ebben a dobozban őrzőm a képeket, apróbb emlékeket Lily-ről. - A doboz fedelén ott áll a név amit még én vésettem bele a halála után. Lily Vendelh.

Renier& Melodie

Nem, nem fogok tudni egyetérteni vele ebben az egész sors és én is irányítom közben az életemet dologban. Nem így látom, a sorsom az én kezemben van, ha azt mondom, hogy vannak előre elrendelt dolgok, akkor miért nem minden az? Szóval nem, nekem ez a fajta vélemény nem szimpatikus, de az ő dolga, nincs jogom bele szólni, meg egyébként is leginkább eltűnni lenne végre jó, helyette viszont baleset és ápolás jön. Nem pont arra számítottam mára, hogy valaki majd egy összeroncsolódott kocsiból fog kibányászni, aztán cipelni hazáig... na ez azt hiszem az egész helyzetnek a legmegdöbbentőbb része. És nagyon úgy fest, hogy hasonlóak vagyunk, csak talán mindketten máshogy állunk a bosszú fogalmához. Őszintén szólva én sokkal inkább tervezek a jövőre is, ő pedig szerintem nem tudja, hogy mit fog tenni az után, ha elérte, amit annyira akar. Mert mégis... mi van akkor, ha már teljesítette a bosszút? Megtalálta a gyilkosokat és el is rendezte őket? Én igazából nem tettem velük sok mindent, csak az alap fenyítést kapták meg, és azóta teszek másokért. Ha úgy vesszük, akkor jóra használom az erőmet, bár ezzel biztos, hogy nem mindenki értene egyet, de a rendszerben már régen nem hiszek. A bűnösök nem kapják meg azt, ami nekik jár és ha így van, akkor kell valaki, aki megadja szépe nekik, ha már a törvény nem rendelkezik rendesen. Nem azt mondom, hogy mindenképpen nekem kell ennek a valakinek lenni, de ha egyszer más nem teszi meg... akkor én leszek az.
- Neked lenne lehetőséged rá, hogy megold, ne idegesítselek... - ő is tudja a megoldást, egyszerűen csak elmegyek és kész, nem kéne ennyire ragaszkodnia hozzám, úgy se tudok semmit sem arról a valakiről, akire ennyire hasonlítok, akkor meg mégis miért kellene maradnom egyáltalán? Ha könnyebben le tudnék lépni és nem lenne meg még most is a szédülés akkor mennyivel egyszerűbb dolgom lenne nem igaz? De így kénytelen vagyok maradni, nem igazán van sajnos túl sok választásom.
- Mondd csak ki, hogy nincs sok választásom. - igen az első pillanatban moccan automatikusan a szemöldököm, és jön is a szisszenés, amikor leesik, hogy nem kéne hirtelen arcmimikaváltozásokat bevetnem, mert éppenséggel pont a fejem az, amit bevertem és azt foltozza majd be. Ilyenkor a mocorgás nem pont a legokosabb döntés sajnos. Pedig szívesen mocorognék el innen és mennék már a dolgomra. Talán megtehetném, mégis... esetleg szánhatok rá időt. Magam sem tudom miért, talán mert van egy kis hasonlóság bennünk és talán mert igenis furcsa érzés az, hogy aggódik értem, hogy segít még ha azt a maga sajátos stílusában teszi is meg.
- Ha nem is szó szerint, de ez mégis csak... eléggé hasonló. - még ha most segítő szándékkal volt is, de akkor is a fejembe mászik, az érzéseimre hat, mindegy hogyan nevezzük. - Legalább figyelmeztess. - enyhülök meg kicsit. Igen segített, ez tény, de akkor sem jó érzés, hogy valaki befolyásol. Mi van, ha többre is képes? Nem akarom, hogy olyasmiket hozzon elő bennem, amiket nem akarok érezni. Az is épp elég kínzó volt, amit a parkban adott át, az a fájdalom, ami benne van és ami az én fájdalmamat is felidézte. Nem akarom többet, a saját érzéseimet sem akarom érezni, nem hogy még másokét is.
- Iskola olyanoknak, mint mi? És mire jó az? Elhiteti velük, hogy biztonságban vannak, miközben ez úgy sincs így? És ha felnőnek, akkor ugyanúgy kikerülnek majd a világba és a világ... nem kedves a magunkfajtákkal. - nem, a világ sosem kedves. Ha más vagy, nem fogad el, kitaszít magából és kész, ahogyan kitaszította az öcsémet és ezzel a családomat is, aminek a haláluk lett a vége. Nem értem mire jó ez az egész. Van orvosi ellátás, hát rendben, de attól még a hely nem lesz jó, attól még az a hely csak egy tévképzetet ad a fiataloknak, és aztán ugyanúgy kénytelenek lesznek belátni, hogy az élet egyáltalán nem jó és hogy az emberek romlottak és veszélyesek. - És te mit csinálsz ott? - csúszik ki még a kérdés. Ő is diák lenne? Ahhoz már idősnek tűnik, de a jó ég tudja, gondolom nem mindenki gyerekként kerül be.

Melodie & Renier

Tudom, hogy a gondolkozás módon nem sokaknak értelmezhető. Ezen nem lepődöm meg, anyám sem értett meg soha, apám meg más kölyökkoromban feladta, hogy akárcsak köze legyen hozzám. Hiszek a sorsban, de hiszek a saját terveimben is, a sors részesei a terveimnek, ahogy mindenki életének is részese. Tervezek, de van, hogy a sorsra bízom magam, mert van ilyen, van amikor nem tudok már magam irányítani mindent, erre mondják, hogy úszni az árral. A sors létezik, hiába mondja ez a lány, hogy badarság, én tudom, amit tudok és ennyi.
-Számodra lehet nem fér össze a kettő, de mivel nem vagyunk ugyanolyanok így mindkettőnk gondolkodás más. - Lassan átmegyünk valami filozófiai szarságba, holott lenne egy sokkal fontosabb dolgunk, dolgom. Nem kell meggyőznöm Őt semmiről sem, főleg arról nem, hogy én hogyan is gondolkodom.
-Muszáj sikerülnie, nem szívódhattak csak úgy fel. Ha sikerült? Megbűntetem azt is aki mindezt előidézte. - Vagyis magamat. De addig el kell jutni, meg kell ölnöm azokat a gyilkosokat. Bármire képes vagyok, hogy ezt megtehessem, olyan eszközökhöz is nyúlok, ha kell, ami cseppet sem veszélytelen és kicsit sem legális. Bármit megtennék csak, hogy szenvedni láthassam őket, bármit.
Tudom, hogy semmit sem fogváltozni a bennem levő Űr, minden fájdalom megmarad majd, de akkor is meg kell tennem, megígértem, hogy megbosszúlom a halálát, ezt nem magamért teszem, nem azért, hogy nekem jobb legyen, hogy a lelkiismeretem megnyugodjon és élhessem az életem. Erre nekem többé semmi szükségem nincs. Én csak megakarok fizetni a gyilkosainak, ez az egyetlen életcélom.
A baleset em volt terveimbe kalkulálva, a jó öreg sors pördített egyet az eseményeken, csak nem tudom ez milyen hasznomra is válhatna, hiszen az egyetlen nyom most lesérült és nem éppen használható.
-Idegesítelek? Nos ez kölcsönös, szokj hozzá! - Ha ennyire képes adni a formáját akkor talán mégsem akkora a baj. Persze, ha komolyabban megsérült kezeskedem a felgyógyulásáért, igen is, az én hibám is a baleset.
Miután felcipeltem a lakásomba elő is keresem a dolgokat amikre szükség lehet a seb kitisztításához és összevarrásához. Ahogy elnéztem nem annyira mély, elég rutin feladat lesz.
-Nos akkor valóban nagyon rendes leszel, na nem mintha iylen állapotban csak úgy eltudnál menni. - Vágok vissza majd leülök elé és először is megvizsgálom a sebet majd lefertőtlenítem ami azért csíphet egy kissé.
-De nem az én fejemet foltozzák és mellesleg van orvosi tapasztalatom, tudom mit csinálok, úgyhogy lehetőleg ne bréktáncolj! - Hogy ezt el is érjem egy könnyed, kellemes hangulattal, örömmel, boldogsággal ajándékozom meg. Nem akartam, hogy mocorogjon és lényegében azt sem, hogy itt sírva fakadjon a kanapémon csak mert én olyan kegyetlenül bánok vele.
-Nem igazán a fejedbe másztam, ez az érzéseidre hat, nem minden fejben dől el. - Teszem el az elsősegély készletet. Most már csak pihennie kell egy kicsit még mielőtt elvinném a Birtokra. Magneto nem lesz oda az örömért, hogy odaviszem, de ez most a legksiebb mértékig sem érdekel.
-Mindjárt hozom is a teát. - Még jó, hogy az előbb gondoltam rá és tű keresése közben felkészítettem a teát főni.
-A Birtok egy titkos létesítmény, egy iskola mutáns gyerekek számára, ott tanulhatnak, lakhatnak és biztonságban lehetnek. Megkapnak mindent amire szükségük lehet a túléléshez. - Röviden tömören.
-Az orvosi ellátás igen jó, ott majd megtudjuk minden rendben van-e veled. - Természetesen csak a balesetre célzok ezzel.

Renier& Melodie

Furcsán vélekedik a dolgokról. Hinni a sorban, de közben abban is, hogy amit tesz, az befolyásolja az életét? most akkor melyik az igaz? Az én szememben mindkettő nem fér meg együtt. Nem hiszek az előre elrendelt dolgokban, de abban igen, hogy amit teszek, annak megvannak a következményei és amit mások tesznek annak is megvannak a következményei, vagy ha más nem, hát én kiosztom azokat a következményeket.
- De ha létezik sors, akkor tervezhetsz, ha a sors keresztbe húzza a számításaidat. Ez... egyszerűen nem fér össze. - rázom meg a fejemet. Úgy fest, hogy határozottan nehezen jutunk egy nevezőre, sőt... kimondottan ellentétesen gondolkodunk sok mindenben. Ez még önmagában nézve nem is nagy baj, az a nagyobb baj, hogy ő nem nagyon szándékozik engem elengedni a saját utamra, hanem ezzel a hasonlóság dologgal fáraszt. Na ha van sors, akkor lássuk be, velem elég csúnyán kibabrált, mert nem pont így terveztem a mai napomat.
- Ilyen biztos vagy benne, hogy sikerül egyáltalán megtalálnod azokat, akiket akarsz? És ha nem? És ha sikerült, utána mi lesz? - aztán már minden mindegy, vagy tovább lép? Ez nem így megy, az űr a lelkéből soha az életben nem fog eltűnni, ez sajnos teljesen biztos. Reménykedhet benne, hogy nem így lesz. Reménykedhet benne, hogy majd minden szép és jó lesz, de nem... a bosszúja után ugyanúgy fog majd fájni, mint ahogyan most és nem lesz menekvés, megoldás és nem lesz jobb, hiába reménykedik ebben. Én pedig maximum majd azt mondhatom, hogy én... megmondtam. Na nem mintha abban reménykednék, hogy akkor majd találkozni fogunk, sőt nagyon remélem, hogy azok után, hogy még egy kiadós balesetet is összehoz nekem, nem fog újra a szemem elé kerülni, ha már jobban leszek, vagy ha lerendezte a kis ügyeit.
- Mert épp arra figyeltem, hogy... idegesítesz! - a kérdéseivel, meg a szavaival, meg ezzel az egész hasonmás dologgal, és naná, hogy ezek után nem hallgattam rá és meg lett az eredménye. Az, hogy most meg cipel, és őszintén szólva még mindig nem tudom mire vélni ezt. Hasonlítok arra a valakire, talán... a jó ég tudja lehet valami oka, de attól még nem egyértelmű, hogy tudok is valamit a haláláról, sőt... elhihetné nekem, hogy jó eséllyel az ég világon semmit sem tudok róla!
- Mondjuk úgy, hogy leszek annyira rendes... amíg tart a türelmem, hogy nem megyek el. - kicsit azért még morgok, főleg, hogy tudom, hogy pocsék rész jön, de azért hallani a hangomon, hogy még sem olyan erővel történik ez meg, mint máskor. Nem olyan mértékű a morcosságom, mint az esetek eddigi nagy részében. Talán igen azért, mert segített, vagy mert valami miatt úgy fest, hogy megesett rajtam a szíve... ami furcsa és szokatlan is számomra és nem egyszerű csak úgy kezelni.
- Persze... akkor mond ezt, ha a te fejedet foltozzák. - húzom el a számat. Nem könnyű nem mocorogni, amikor azért baromira fáj, amit csinál, még ha nem is szándékosan teszi persze. Az viszont, ami történik meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud, persze sejthettem volna a parkban levágott jelenet után. Megnyugszom, a légzésem is lassul és már nem mocorgok, miközben varrogat. Csak meglepetten eszmélek fel, amikor kész és kissé zavartan pillantok rá, mert az arcomon mosoly játszik, ami már rég nem került oda és most sem tudom, hogy pontosan hogyan is történt. Nagy levegőt veszek és csak szótlanul bólintok.
- De... attól még nem illik a másik fejébe mászni engedély nélkül nem tudtad? - nem tudom megállni a megjegyzés nélkül. Mégis csak én maradtam, attól hogy keltett bennem egy cseppnyi jó érzés. Kellemes volt, de ő keltette, ez még nem jelenti azt, hogy bennem is meg van, még ha tényleg jól is esett az, hogy segített nekem, hogy... a karjában hozott ide, de csak azért teszi, mert hasonlítok valakire régről... ennyi.
- Végül is... igen egy tea jól esne. Mesélj arról a helyről, ahová mennem kell. - vagy ahová vinni akar, mindegy hogyan fogalmazunk, de ha már emlegette, akkor érdekel a dolog.

Melodie & Renier

A sors az egyetlen amiben még valamelyest képes vagyok hinni, ebben hiszem azt, hogy aki megérdemli az megkapja a méltó büntetését. Eszerint ez a jel, vagyis Melodie az aki segít, hogy bosszút álljak, véletlen nem lehet, mégis mekkora véletlen kellene ahhoz, hogy a kiköpött mása legyen a szerelmemnek? Ez szinte a lehetetlennel egyenlő. Tehát igen, ez csupán a sors lehet, megelégelte, hogy annyit keresgélek hiába, hogy nem akadtam nyomra, hogy az arcok kísértenek minden éjszaka és mégse tudom kik lehetnek a gyilkosok. Ez a sors, mondhat a nő bármit, ez az egy amiben még hiszek és nem is szándékozom e mellől tágítani.
-A terveimet én befolyásolom, az én saját döntéseim építik fel, úgyhogy igen, jól hangzik, nincs semmi ami bármiben is megtudna akadályozni, a terveimen dolgozhatok, nem szabhat senki határt benne. - Nem tudom mi számít neki saját befolyásolásnak, mert szerintem amit én teszek azt csak magam irányítom. Én akarom megölni azokat az alakokat és nem más, nem másoknak cselekszem hanem magamnak. Egyedül én vagyok a sorsom irányítója, az, hogy segítséget kaptam ezúttal az nem jelent semmit.
-Nem változtat semmin, tudom nagyon jól, de meg kell tennem, nem maradhatnak életben míg Lily már nem él. Utána persze az is megfizet aki miatt ez az egész előidőződött, nem úszhatja meg Ő sem. - Természetesen itt magamról beszélek, ha tudtam volna, hogy felfedezték mutáns kilétem jobban figyeltem volna a környezetemre, de így nem tettem és végül Őt ölték meg helyettem, szint perceken múlt, ha előbb megérkezem, ha csak egy árnyalatnyit megérzek abból a veszélyből ami fenyegette akkor még most is élne. Nem, magamat sem akarom kímélni, vacak közhely az, hogy a gyászon túl lehet lépni, mert nem lehet. Nem érzem évekkel később sem a megkönnyebbülést. Még mindig pont ugyanannyira hiányzik..fogalmam sincs, hogy mások hogyan képesek csak úgy folytatni az életüket..én valahogy ezt nem csak megérteni nem vagyok képes, de ugyanígy cselekedni sem.
-Na azért ez nem csupán az én saram! Mikor mondtam, hogy fordulj le Te még akkor sem kormányoztad le az útról azt a francos kocsit. - Rendben, elvontam a figyelmét, beismerem, hogy legnagyobb részben az én hibám volt, de mikor még menthető lett volna a helyzet Ő nem hallgatott rám és így örülhetünk, hogy még egyben vagyunk.
Végül a veszekedést és minden egyéb tagadást, mellébeszélést megunva felkapom a karomba és örömmel konstatálom, hogy nem ellenkezik, helyes. Érzem mennyire el van gyengülve az érzelmei kesze-kuszák, anélkül, hogy átvenném az érzelmi kavalkádot is megérzem, hogy nincs most minden rendben vele, nem csak lelkileg, de fizikálisan sem.
-Nem engedlek el, azt hiszem ezt már világosan kifejtettem neked. - Most még lehet, hogy azon kívül, hogy velem van semmi többre nem képes, de nem fogom elengedni, nekem tudnom kell hol vannak a gyilkosok és Ő segíteni fog nekem, így vagy úgy, ez még elválik ha felépült, azért nem vagyok egy kegyetlen őrült. Megfogom gyógyítani, főleg, hogy én okoztam a balesetet..részben.
-Csak ne mocorogj. - Folytatom a tűvel a műveletet, finoman, a legapróbb hibát sem akarom elkövetni és a legkisebb fájdalmat sem akarom fokozni a számára. Végül támad egy ötletem és mondhatni belé ültetem azt az érzést amit akkor éreztem mikor először pillantottam meg a birtokon a Nyugalom parkját. Határtalan békességet éreztem, mintha a gyász is kissé visszahúzódott volna, a virágok illata teljesen megbabonázott, a lelkem üressége egy pillanatra teljesen megszűnt, ez az érzés néha még mindig segít.
-Készen vagyunk. Nem is fájt annyira, igaz? - Még egy mosolyt is magamra varázsolok, megszüntetem az érzelem átvitelt és mintha nem történt volna semmi felállok a kanapéról és elindulok a konyhába.
-Pihenj le, szükséged van pihenésre, kérsz teát? - Már a konyhában vagyok és készítem a teát, valamit innom kell, az alkohol számításba sem jöhet.

Renier& Melodie

Nem igazán hiszek a sorban, még akkor sem, ha többször is elismétli nekem, hogy szerinte létezik ilyesmi. Találkoztunk, hasonlítok arra a nőre, akit annyira szeretett... van ez így, csak még az okot nem tudjuk, hogy mi lehet, de hogy sorsszerű lenne, nem hiszem. Ha létezne a sors, akkor nem alakulna az emberek élete rosszul, vagy pedig a sors állati kegyetlen játékot űz velünk, akkor pedig végképp nem akarok hinni benne. Az sorsszerű volt, hogy a családom bent égett a házunkban? Mert, ha igen, akkor a legjobb esetben is csak bemutatnék a sorsban és csinálom tovább, amit kell. Arról már nem is beszélve, hogy ha létezik sors, akkor úgyis minden előre meg van tervezve... mi értelme bárminek is?
- Tehát azt mondod minden lépésed előre meg van tervezve és nincsenek önálló döntéseid, amik befolyásolhatnák? Ez szerinted jól hangzik? - mert őszintén szólva nekem nagyon nem tetszik ez a fajta megközelítés. Én irányítani és befolyásolni akarom a sorsomat. Nem akarom azt, hogy valami felsőbb erőn múljon minden, amit teszek, az olyan mintha semmiféle beleszólásom nem lenne, mert már előre megterveztek mindent, ami velem kapcsolatos. Hozzáteszem az eddigi életem alapján akkor ez egy elég pocsék terv... finoman szólva is.
- De ez csupán személyes bosszú, mit érsz el vele? Nem változtat semmin. - rázom meg a fejemet. Ebben mások vagyunk, ő a személyes bosszújának él, én ellenben mások bosszúját teljesítem be. Az enyémet már megtettem, befejeztem, és nem az a célom, hogy ha meg van, akkor vége. Nem, én akkor már változtatni akarok a világon, hogy újabb és újabb emberekkel ne történhessenek meg durva dolgok. Egyszerűen csak azt akarom, hogy mások ne éljenek át olyasmit, mint én, hogy akik bűnösök, ne mehessenek ki csak úgy a tárgyalóteremből, mintha mi sem történt volna, hogy aztán újra megtegyék, amit már egyszer megtettek, mert senki se állítja le őket.
- Mert te nem voltál képes befogni! - morranok rá vissza, és még persze most sem képes. Nem fogom csak úgy beismerni, hogy nem vagyok jól, még ha a kiszálláskor meg is kell kapaszkodnom az ajtóban, hogy ne legyen belőle nagyobb gond. Egyszerűen csak... ha kemény vagy, akkor is az vagy, ha tudod mélyen belül, hogy tényleg nagy a baj. Nem egyszerű elismerni, és én sem igazán vagyok hajlandó. Addigra viszont már sikerül tényleg elgyengülni, amikor aztán felkap. Engedem... sok választásom amúgy sincs, hiszen jelenleg ő az erősebb és jelenleg ő az, aki többet tehet ellenem, hiszen az is kész csoda, hogy a lábamon még sikerül megállni.
- Aztán elengedsz és mehetek a dolgomra? Ez lenne a szép álom igaz? - persze, hogy nem. Elvisz valami mutáns birtokra... remek! Nem úgy fest, mint akit érdekelne, hogy nem akarok oda menni, de talán hajlandó lesz végre leszállni rólam, ha megteszem ezt neki. amúgy sem tudom, hogy milyen információkat tudna, vagy akar kiszedni belőlem, mert én nem igazán tudom, hogy mi a jó élet van bennem, amit én sem tudok. Hasonlítok valami nőre... és? Nem ismerem, nem hallottam hírét, hogy lenne egy ikertestvérem, vagy hasonmásom és ezen az se nagyon változtat, ha elcipel valami számomra ismeretlen helyre, ez a nagy helyzet.
- Lehet erre igent... - mondani? A befejezés már a torkomon ragad, mert még előtte elkezdi a műveletet. Nem valami kellemes, határozottan fáj és nekem még arra is koncentrálnom kell, hogy ne lépjen működésbe e miatt a képességem, mert nem hiszem, hogy most hasznos lenne az ha megremegtetném alatta a széket azzal, hogy az egész épületre hatást gyakorolok.

Melodie & Renier

Nem tudom tagadni magam előtt, hogy kicsit megrémiszt mennyire hasonlítunk egymásra ezzel a nővel. Szintén akkora űr van mind a kettőnkben. Az életünket az igazságszolgáltatásnak szenteltük, Ő az ártatlanok érdekében én pedig az imádott nőm miatt. Lehet, hogy Lily meghalt, de még mindig halálosan szerelmes vagyok belé, ez pedig soha nem fog elmúlni. Az ember úgy van programozva, hogy képes legyen túllépni a gyászon, úgy látszik nálam valami roppant szarul lett beállítva, mert kicsivel sem érzem jobban, hogy túl lennék Lilyn.
-Már olyan rég kutatok valami nyom után, valami után ami segíthet abban, hogy megbosszuljam a halálát, erre össze találkozom veled, pont akkor amikor szinte minden reményem oda lett. Igen, a sors létezhet, a véletlen azonban nem. - Semmi sem lehet véletlen, segítséget kaptam, egy jelet, hogy jó úton haladok. Csak bosszút akarok állni aztán magam is átlépni az árnyékba Lilyhez, már ha a sok bűnöm ellenére oda kerülök-e ahová Ő. Nincs mennyország vagy pokol, de valami köztesnek lennie kell ahol megrekednek a lelkek, én csak oda akarok kerülni hozzá, más vágyam nincs is. Bocsánatot akarok kérni tőle, vezekelni a bűneimért, és persze újra látni Őt. Mindössze ennyi, lehet ez a nő nem akar segíteni nekem, de majd fog, ha szeretné, ha nem. Ezt már eldöntöttem, nem fogom hagyni, hogy kislisszoljon a kezeim közül. Nem fogom bántani..Isten őrizz, dehogy, erre nem volnék képes, de tudom, hogy érjem el, hogy segítsen. Meg vannak a módszereim.
-Lehet, hogy időigényes, de bőven lesz időm arra, hogy kínozzam őket, hogy lássák a tetteiket, beleroppanjanak, könyörögjenek, utána már úgyse számít semmi, megszűnik létezni minden. - Igen, ha mind meghaltak, egytől egyig, akkor én is véget vetek az élet könyörtelen megpróbáltatásainak. Igazából nem lesz nehéz búcsút inteni ennek az egésznek, nem sok mindenem van amitől el kellene búcsúznom. Liam-től pedig alapjáraton nem vehetek búcsút, ahogy ismerem rohadtul nem hagyná, hogy magam döntsek a sorsomról.
-Mert a kocsi összeroncsolódott felén ültél, nos azért! - Reccsenek rá, holott magamra vagyok mérges, de még mennyire. Ha nem terelem el a figyelmét nem történt volna semmi, a rohadt életbe már! Most megsérült és ez mind az én hibám..idegesen túrok a hajamba. Most majdnem megöltem az egyetlen személyt aki elvezethet Lily gyilkosaihoz.
-Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben nagyon a döntések magaslatán lennél.- Dörmögöm majd engedély kérés nélkül a karjaimba kapom. Ha egy fél percnél tovább állt volna a lábán már rég az aszfaltról kaparhattam volna fel. Felhangzik a mentő és a rendőrség szirénája, sietnem kell, ha nem akarok arról magyarázkodni, hogy miért nem akarunk kórházba menni, érdekes lenne, ha előállnék azzal, hogy mutáns vagyok, bár nyilván fejsérülésnek vennék a félre beszélést.
Nem érzem a nő súlyát, olyan mintha egy tollpihét cipelnék, egy meleg és puha bőrű tollpihét.
-Eléggé vészes és ha megkérhetnélek a vitát itt és most zárjuk le. - Nincs kedvem vitatkozni vele, makacs az szentigaz, de én is az vagyok, sőt, látom, hogy elég súlyosan sérült, még mindig vérzik a feje, ami neki talán semmi az nekem elég sok.
-Igen, össze fogom varrni és utána elviszlek egy olyan helyre ahol mutánsokat kezelnek, biztonságban leszel és ott leszel végig mellettem. - Ezt a végén kicsit erősebben kihangsúlyozom. Tulajdonképpen a foglyom csak egy kissé szabadabb térrel rendelkezik és nincs börtönbe zárva és megláncolva, de a lényeg ugyanaz. Míg meg nem öltem azokat a fickókat addig a foglyom, utána pedig szabadon távozhat.
-Egy kis érzéstelenítőt kapsz, de azt hiszem ettől még igencsak fájni fog. - Egy pirosas külső fertőtlenítővel bekenem a seb körül majd a fertőtlenített tűbe cérnát fűzök. Szerencse, hogy a kezem nem szokott remegni.
-Készen állsz? - Alig, hogy megkérdezem már bele is kezdek a feladatba, próbálok minél gyorsabban, de azért alaposan haladni, hogy kevés fájdalmat okozzak, de rendesen össze is varrjam a sebet.

Renier& Melodie

Rokonlélek... sosem gondoltam, hogy olyannal találkozom, akivel bármiben is hasonlítok, főleg, hogy nem vagyok kimondottan... könnyen hasonlítható senkihez sem. Elég egyedi a világhoz és mindenkihez a hozzáállásom, ezt azt hiszem nagyon jól tudja ő is, csak ezt az egész hasonlóság dolgot nem igazán értem még mindig. Talán kicsit valahol engem is piszkál, hogy mitől lehet, de annyira nem, hogy én magamtól akartam volna ennek utána járni. Azért olyan nagyon nem tűnik a téma izgalmasnak, ő viszont láthatóan nem fogja csak úgy annyiban hagyni.
- Szóval... a sorsban hiszel? Akkor szerinted sorsszerű, hogy találkoztunk, és hasonlítok valakire, aki fontos volt neked? - ezek szerint legalábbis így gondolja, de persze én ettől még nem fogok ebben hinni. A világban igenis sok olyan dolog van, ami egyszerűen csak megtörténik és kész, nincs rá magyarázat, de a sors sem indokolja. Erre mondom én, hogy csupán szimpla véletlen, de ő tőlem nyugodtan értelmezheti úgy, mint ami el volt rendelve. Maximum nagyot csalódik, ha még sem talál majd a segítségemmel válaszokat, mert én még mindig nem igazán tudom azt, hogy mégis miért hasonlítok egy általam nem ismert lányra. Nem tudok róla, hogy lenne ikertestvérem... semmi ilyesmiről nem hallottam, és már nincs is senki, akit meg lehetne kérdezni, hiszen a családom nem él. Kíváncsi vagyok, hogy ennek fényében vajon hogyan akar utána járni és hogyan akarja azokat a válaszokat megtalálni.
- Túlbonyolítod, ez így... időigényes. - rázom meg a fejemet. Összetörni a lelküket. Meg lehet tenni könnyen, az a fickó a gödörben könyörgött az életéért, rimánkodott nekem, hogy segítsek rajta, esedezett, hogy húzzam ki és ne végezzek vele. Végül is már akkor megtörtem, nem volt ez hosszú folyamat, és közben tudtam jól, hogy nem sok idő és vége is lesz, végzek vele, mert megérdemli, mert ez a jussa, és nem húzom az időt, mert vannak még bőven mások is. Bosszant is eléggé, hogy a baleset miatt még a célt sem érem el, pedig van egy újabb lehetséges áldozat, egy nő, aki állítólag már az ötödik férjét fogyasztja, árvákat hagy maga után és újra és újra megússza... és most nem vagyok ott, hogy tegyek róla, hogy a jó ügyvédek ne oldják ezt meg megint. Elég bosszantó.
- Te sem vagy rosszul, akkor én miért lennék? - igen kötöm az ebet a karóhoz. Nem fogom bevallani, hogy nem vagyok a legjobban, pedig amikor kikászálódok a kocsiból, akkor is sikerül kissé megszédülni. Agyrázkódás, vagy ilyesmi, mindez azért mert nem volt hajlandó békén hagyni és ez felettébb idegesítő. Nem itt kéne most lennem és főleg nem vele kéne foglalkoznom, más dolgom lenne, sokkal... sokkal fontosabb dolgom!
- És mi van, akkor ha nekem nem tetszik az ötlet és nem akarok veled menni? - úgy mondja el, hogy mit tesz, mintha teljesen evidens lenne az, hogy azt teszem, ami ő akar és egy árva ellenkező szavam sem lesz. Nem is értem, hogy miért gondolja, hogy bármit megtehet. Na jó... azt hiszem azért, mert egyértelműen nem állok meg egyedül a lábamon jelenleg. Persze ellenkezném én, amikor fel akar kapni, de végül még sem teszem meg... tényleg nem vagyok jól, csak nem fogom ezt egy könnyen beismerni, és új nekem és nagyon szokatlan, hogy segít valaki, és aggódik értem. Nem szoktak aggódni értem az a nagy helyzet.
- Ki fogom bírni, mondtam, hogy nem vészes. - de közben még sem kérem meg, hogy tegyen le, vagy ellenkezem, hogy mégis mit képzel magáról és őszintén szólva azt sem tudom, hogy bírja. Nem nézem ki belőle elsőre, hogy ennyire erős, hogy csak úgy simán hazavigyen. Tényleg határozottan meglepő a dolog.
- Tényleg össze akarod varrni? És hova akarsz elvinni? - azt még nem mondtam, hogy hagyom is magam, ha jobban leszek. Azt majd még meglátjuk. Egyelőre még nem biztos, hogy akarok bármiben is együtt működni vele, maximum hagyom, hogy rendbe tegye a sérülésemet, végül is ő okozta, tehát ha innen nézzük, akkor kutya kötelessége rendbe hozni. Az viszont már biztos, hogy nem fogok odaérni a bíróságra és ez még mindig eléggé fancsali képre késztet.

Melodie & Renier

Valamiért úgy érzem, hogy rokon lelkek vagyunk. Fura megérzés, de olyan kristálytisztán tisztán cseng, hogy nem tudom figyelmem kívül hagyni. Nem érzem benne az életre valóság késztetését. Mintha csak egy célja volna amiért az életét is feláldozná, de nem bánna meg semmit sem. Én is így vagyok ezzel, egyedül egy cél vezérel ami szentesíti az erőt, bármit is elkövetek eme úton, legyen az borzalmas, véres tett, nem számít, hiszen a végkifejlet az ami mindent meghatároz majd. Nem félek attól, hogy meghalnék, ha így volna, hát ez volt megírva, vesztenivalóm nincs, semmit nem hagyok a hátam mögött amiért maradnom kellene. Egyedül vagyok, nincs semmim és senkim, néha ez egy teher, néha megnyugvás. Ha a halálra gondolok mindenképp nyugalommal tölt el, hogy nincs kinek gyászolnia, hogy a szüleim lemondtak az őrültnek nyilvánított fiúkról, hogy nincs testvérem akit egy kicsit is érdekelne a sorsom. Egyedül talán Liam lesz az aki nem viseli majd jól, de túlteszi majd magát rajta, tudom, így van az ember beprogramozva, a gyász felőrli, de közben újjá is teremti. Ad az elvesztett dolog helyére valami újat ami boldogságot fog adni és elmeészti a gyászt.
-Nem hiszek a mázliban, minden valamiért okkal történik. Még ha fájdalmas akkor is meg volt az oka. - Túlságosan nagy mázli volna ha csak úgy belebotlottam volna, hiszen kiköpött mása a szerelmemnek. Ez sokkal több a mázlinál. Persze az istenben és az egyéb marhaságokban sohasem hittem pedig a szüleim az Ortodox egyház tisztelt tagjai, míg gyermek voltam minden nap a misén ültem, de hiába néztem a szüleim hittel teli arcát, engem nem tudtak eltéríteni a zagyvaságokkal, ahogy most sem hiszek ebben. A mennyország és a pokol fogalma pedig túl szép, hogy igaz legyen, a bűnösök soha nem fognak a tűzben megégni, a jók pedig soha nem fognak gyönyörű mezőkön, angyalokkal fuvolázni, ez merő emberi kitaláció, félrevezetés, nem több.
-Pedig valakinek lépnie kell, ha a törvény kesztyűs kézzel bánik a bűnösökkel. Én is eféle igazságosztóként üzemelek. Meg kell ölnöm pár embert, de nem egyszerűen, porrá akarom törni a csontjaikat, majd szép lassan a saját tetteiket akarom maguk ellen fordítani, hogy a romlott lelkül is összetörjön, hogy csupán vegetáljanak a végére, majd utána megkapják a halált, amit meg sem érdemelnek. - Tör fel belőlem hirtelen a forrongó düh. Nem érzek mást csak pusztító haragot és gyűlöletet. Ölni akarok és felemészt az, hogy nem tehetem meg, mert azok az emberek eltűntek, mintha sohasem léteztek volna. Igaz, hogy semmi sem hozza már vissza Lilyt, ám ettől még örömmel fogom megölni a mocskokat, nem lesz bűntudatom, nem fogom úgy érezni, hogy gyilkos vagyok, a gyilkos fogalma ott merül ki, ha egy ember megöli egy fajtársát, én nem embereket fogok ölni, hanem állatokat, szörnyeket. Semmi köze nem lesz ennek a gyilkossághoz, ez igazságszolgáltatás.
A balesetet követően aggodalommal vizsgálom meg a lányt, nem érek hozzá, látszólag semmi komoly baja nincs, ám ez semmit nem jelent.
-Csak beverted a fejed, igen, tudod hányszor hallottam már ezt, hát nem vicces? Azóta már mind halottak. - Igen, voltam két évig katona, ott mindennapos volt egy-egy ilyen eset, a többségük meghalt, mert vérömleny keletkezett az agyában. Ez nem tréfa dolog.
-De igen, nagyon is vészes, te épp nem látod azt amit én, és talán jobb is. Rendben, kórház mindenképp kilőve, majd én összeöltöm a sebet és aztán elviszlek egy helyre ahol biztonságban leszel míg megvizsgálnak. - Hangom komolyan cseng, de teli van aggodalommal. Igazán nem tetszik az amikor megszédül, a francba is, figyelni kellett volna az utat, megúszhattuk volna, de eltereltem a figyelmét. A minimum, hogy gondoskodom róla, mert így akarom és mert semmiképp nem tűnhet el a szemem elől.
-Gyere, viszlek. - Nem várom meg a tiltakozását, mert itt nincs helye ellentmondásnak. Felkapom a karomba és határozottan elindulok arra amerre a kis lakásom van. Jobb volna, ha elaludna, az jócskán segítene neki a gyógyulásban.
-Nem lakom olyan messze, csak szólj ha rosszabbul vagy, akkor változtatunk a terven. - Mondom úgy, hogy közben rá se nézek, átkozottul ismerős ez a helyzet, egy lány aki fontos nekem meghal, egy lány akire szükségem van megsérül, az egyik helyzetben már későn érkezem, a másikban pedig van még esélyem arra, hogy megmentsem, mindent el is fogok követni ezért.
Félórányi gyalog út után hazaérkezünk, az ajtó nyitva, semmi értékeset nem őrzök odabent, hogy azért érdemes lenne zárni a kopott ajtót.
Lerakom a lányt a kanapéra majd elindulok megkeresni az elsősegély dobozom és egy tűt meg cérnát. Éljen az egy évnyi önkéntes ápolói képzés. Nem gondoltam volna, hogy a sokoldalúságom egyszer hasznot fog hozni.

Renier& Melodie

Úgy tűnik ebben hasonlítunk, hiszen nekem sincs vesztenivalóm az életben. Nem nagyon számít, ha elveszítem az életemet, sőt határozottan hidegen hagy az, hogy mi lesz velem, vagy akár hogy mi lesz másokkal. Nekem csak az a lényeg, hogy elérjem azt, amit akarok, hogy igazságot szolgáltassak, amíg megy és azt bármi áron. A többi nem kifejezetten érdekel, ő sem, csak úgy fest, hogy nem nagyon akar leakadni rólam, annyira pedig még én sem vagyok vérengző vadállat, hogy mondjuk simán eltegyem láb alól csak azért, mert nem hagy békén. Maximum, ha nagyon felidegesít.
- Szóval teljesen véletlenül futottál össze velem és gondolod azt, hogy hasonlítok valakire, aki fontos volt neked, nem volt az mázli. - pedig szerintem nagyon is annak számít. Határozottan mázlija volt, hogy pont belém botlott és abban is, hogy nem öltem meg az elején, mert simán megtehettem volna igazság szerint, sőt nagyon is megérdemelné, hogy végezzek vele, mert nem igazán értékelem, hogy folyamatosan csak zaklat. Főleg úgy, hogy amúgy se nagyon tudja, hogy mi történik, azt se tudja miért hasonlítok arra, akit ismert valamikor és én sem, akkor meg mégis miben segíthetnék neki, hogy kiderítse?
- Az legalább igaz lenne. - rántom meg a vállamat, mert hogy folyton azzal jön, hogy ő mit tud... eléggé fárasztó, főleg hogy igazából nem is tud semmit, hiszen fogalma sincs róla, mitől van a hasonlóság, és én sem fogok erre neki hirtelen választ adni.
- Csak épp ezt a többség nem így értékeli... nem gondolják, hogy az önbíráskodás okos ötlet lenne, én ettől még úgy gondolom, hogy ha más nem teszi meg, hát én majd megteszem. - mert a mostani világ nem tökéletes sőt. Azoknak sem lett semmi baja, akik ártottak a családomnak. Megölték őket, felégették a házunkat és kaptak érte büntetést? Érdemben nem, mert sok ember van, aki bármit megtehet, és ezt nem szabad hagyni, hogy így működjön. Én teszek róla, hogy azok, akik rosszat tettek meg is kapják érte azt, ami jár. Ha elég nagy a bűn, akkor természetesen halált. Mert az ilyen embereket egyszerűen nem lehet csak úgy visszaengedni a társadalomba, mert újra megtennék, újra ártanának gondolkodás nélkül másoknak. Látszik az, hogy ki az, aki bűnös, ha az ember elég jól figyel. Ezek után viszont sikerül úgy istenesen ütközni egy nem is kicsit. Hát igen, ha valaki folyamatosan kárál csak mellettem, határozottan nehéz figyelni az útra. A nagy aggodalmára pedig nem is tudok hirtelen mit mondani, csak pár nagyobb pislogás az, amit kap rá, még a szemöldököm is automatikusan felszökik, amitől persze felszisszenek, mert azért mégis sikerült rendesen bevágni a fejemet.
- Nem fogok belehalni, jó eséllyel. - de végül elveszem tőle a pólódarabot. Nem ez volt mára a terv, de így nem mehetek a bíróságra sem. Igazán remek, hogy mit ne mondja. Rendesen sikerült keresztbe tennie nekem mára. - Jól van, elég, nem fogok itt helyben elvérezni, csak bevertem a fejemet. - úgy aggódik, mintha minimum halálos sérülésem lenne... komolyan idegesítő. Persze közben én is igyekszem kikászálódni a kocsiból és... csak azért egyezem bele ebbe a lakás dologba, mert már akkor sikerül megszédülni, amikor lépek egyet, de a kocsi roncsolódott ajtaja legalább segít. Igen, így tényleg nem mehetek sehova sem, főleg nem gyalog. - Kórházba? Nem akarok kórházba menni? Elég átkötni... csak nem olyan vészes. - de egyébként eléggé vészesnek tűnik. Felrepedt a homlokom egy kis részen, amit jó eséllyel pár öltéssel érdemes lenne összevarrni, egyébként magától nem esélyes, hogy simán rendbe jön, de ezt persze nem látom és nem vagyok az a típus, aki csak úgy simán beismeri azt, hogy gondban van. Amúgy sem szoktak rólam gondoskodni.

Tárgy: Re: Renier & Melodie - Amikor megmozdul a föld