Gleason’s pizzéria

Tárgy: Gleason’s pizzéria Pént. 20 Szept. - 22:47

First topic message reminder :

Igazi olasz pizzéria, itt tényleg nem nagyon kapsz mást, mint pizzát, és tésztaételeket. Az egész berendezés és hangulat is olaszos életérzést kölcsönöz, és ehhez tartják magukat a menüt illetően itt. Szóval, ha rántott hús kell, akkor nézz át egy másik étterembe. Viszont a pizzák isteniek és rendkívül sok félék. Tuti, hogy megtalálod azt, ami tetszik, de ha mégsem, akkor is megteheted, hogy plusz, mínusz feltétet kérsz, vagy akár te magad állítod össze a saját pizzádat. Havonta játékot is hirdetnek, a vendégek által összeállított pizzák közül az étterem vezető dönti el, hogy melyik kerüljön fel az étlapra a következő hónapban, természetesen a megrendelőről elnevezve.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 13 Ápr. - 11:47

Violet & Will

Nem léteznek véletlenek. Minden okkal történik. Ez azon kevés dolog egyike amiben hinni tudok, amit nem kérdőjelezek meg. Nem volt véletlen, hogy így alakult az életem, nem volt véletlen, hogy abban a nyaralóban találkoztunk először Violettel. Nem volt valami szerencsés első találkozás ezt én is tudom, de egy idő után majd ő is belátja, hogy szükségszerű volt a dolog. Felkészítettem őt az életre, ez volt a végső próbatétel, bár még én sem tudtam akkor, csak később értettem meg ennek az egésznek az értelmét. Miután a szüleit eltüntetem, sokáig gondolkodtam azon, hogy ezzel a buta cselekedettel végképp elszállt minden esélyem, hogy meghódítsam Violetet. Aztán egy idő után, pár gyilkosság után rájöttem a miértre. Megvilágosodtam, mikor az egyik áldozatommal beszélgettem. Egész jó fej volt, kicsit sajnáltam, hogy meg kellett ölnöm, de ő kérte ezt tőlem. Pszichológus volt, vagy mi és azt mondta, hogy szerinte állnak megérthetetlen dolgok a cselekedetem mögött. Sokat beszélgettem vele Violetről, és ez sok mindenben segített nekem. Megértettem dolgokat magamról, az emberi természetről és a szerelemről. Jobban bírtam ezt a pszichológust, mint a saját apámat. Komolyan gondolkodtam rajta, hogy elengedem, mert sokat segített, de aztán….közbejött néhány dolog és muszáj volt meg ölnöm. Ha valaki számon akar kérni rajtam egy elragadott lelket, akkor az övét kérhetik csak. Egyedül az ő halálakor nem éreztem azt a jóleső érzést, amit a művész szokott, mikor elkészül a mesterműve. Azóta próbálok…művészibben ölni. Mert elvégre én is az vagyok, csak én emberekkel dolgozom, a valóságban élek.
Megvárom Violetet, míg az infúziót kiszedi magából, de nem nézek oda. Hallom, ahogy felszisszen, nem szeretem nézni és hallani a fájdalmát, legyen az bármilyen kicsi, vagy nagy. Erős lány, én pedig csak még erősebbé tettem, biztos vagyok abban, hogy nem fog összeesni, sőt szerintem ő segített az infúziónak! Kiérve az utcára, meglátva a fegyveres fickót elönt a harag. Mégis, hogy a francba tud még mozogni? Ha nem lenne itt Violet, biztos, hogy rajta próbálnám ki először az új módszeremet, de Violet itt van, és nem hiszem, hogy értékelné, ha egy üres vázat csinálnék ebből a hülyéből. Zavar az amit mond, mert nem akarom, hogy Violet bármi gyanút fogjon a valódi munkámról. Ez a hülye mindent elcseszhet! Megöltem a testvérét, na és? Megöltem azon kívül még pár embert,ennyi erővel mindegyik nekem ronthatna és pisztolyt foghatna rám. Ez a fickó a gyengeség megtestesítője. Nem tudott továbblépni, nem lett erősebb, csak még gyengébb. Legalább majd találkozhat a testvérével miután kileheli a lelkét. Kicsit megnyugodok mikor úgy érzem, hogy Violet jobban hisz nekem, mint annak a hülyének. Bár engem már ismer tehát ez akkor evidens lenne? Vagy csak nem akarja kimutatni azt, hogy nem bízik meg bennem elégé ahhoz, hogy ne feltételezze rólam, hogy gyilkos vagyok? Ó, a francba, bárcsak tudnék olvasni az emberek fejében, megkönnyítené a dolgokat.
Violet szavaira megállok. Igen tudom, hogy lefog lőni, és ezt akarom. Akarom, hogy lelőjön, hogy lássa nem árthat nekem, majd aztán eltörhessem a nyakát. Azért állok meg, mert Violet kér rá, mert nem tudnám kimagyarázni, hogy golyóálló vagyok. Bármennyire is nem gondolkodok ebben a helyzetben, ez az egy dolog bevillan: nem veszíthetem el Violetet. Féktelen düh tombol bennem, de sikerül lecsillapodnom annyira, hogy megálljak és átgondoljam a helyzetet. Ha megölöm a fickót azzal csak magamnak ártok. Ha nem ölöm meg akkor is. Patthelyzet alakult ki, soha nem gondolkodtam ennyit, mielőtt valakit megöltem. Muszáj lesz most engednem, valamit kitalálnom, hogy ne lássa Violet mit fogok tenni a fickóval.
-Oké, bízok benned. – mondom neki lassan suttogva és nagyot nyelek. Nem tartom vissza, nem tolom vissza magam mögé, pedig legszívesebben azt tenném. Nem nézek hátra, nem tudom mit csinál Violet. Nem akarom, hogy a pasi lőjön, csak mert kibújt a fedezék mögül. Ha mégis, akkor elé ugrok, vagy nem is tudom, de semmiképp nem fogja lelőni Violetet! Megfeszülnek az izmaim készen arra, hogy megtegyek bármit, hogy megvédjem Violetet, de meglepődök azon, hogy a hátam mögül repül el valami. Talán toll, vagy kés, nem tudom, de nincs is időm gondolkodni, mert Violet nekem ugrik és együtt zuhanunk a földre. A szemem a fickón van és látom, hogy az a valami amit Violet eldobott beleáll a kezébe, ordít, de még mielőtt elejtené a fegyvert, meghúzza a ravaszt. Becsukom a szemem. Nem tudok mit tenni. Zuhanok,nem tudom magamat előretornázni, hogy a golyó elé álljak. Nagyot koppanok a földön,elég bénán sikerül földet fognom, de legalább Violet nem esik akkorát, és ahogy felé pillantok látom, hogy a golyó nem találta el. Hála az égnek! Gyorsan feltápászkodom és hitetlenkedve meredek a támadónk irányába. Egy toll áll ki a kezéből és ordít, nem foglalkozik a tőle alig karnyújtásnyira lévő pisztollyal. Megrázom a fejem és azonnal a pisztoly felé futok. Nem akarom, hogy még egyszer azzal tarthasson sakkban. Használhatnám a képességem, de nem merem, mert a múltkor sem használt. Apropó képesség, Violet mégis mit csinált? Hogy tudta ilyen pontosan elhajítani azt a tollat? Szinte lehetetlen, de mégis megtette. Megmentett engem attól, hogy elveszítsem őt. Ez aztán a komplikált helyzet. Már csupán két, vagy másfél méter választhat el a pisztolytól. Látom, hogy a pasas már kezd magához térni a kezdeti sokkból, így úgy döntök, hogy inkább a pisztoly után vetődök. Elrugaszkodok és csak remélem, hogy nem ő a gyorsabb. Elég kellemetlen lenne kimagyarázni, hogy nem árt nekem a golyó.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 13 Ápr. - 9:24

Will & Violet

Nem tudom, hogy mennyire törne ki belőlem az ösztönlény pl. akkor, ha találkoznék azzal, aki végzett a szüleimmel. Ha felismerném, vagy valaki megmondaná, hogy ő az. Sejtelmem sincs, nem lehet ezt így előre megjósolni, hogy nekimennék-e mérgemben, vagy összeroppannék a látványtól, netán kiborulnék és sírva próbálnám kiszedni belőle, hogy miért tette. Sok olyan helyzet van, amiben az ember nem tudja, hogy mit tenne addig, amíg oda nem kerül, ilyen ez is, vagy mondjuk az életveszélyes helyzetek, Godzilla támadás és társai. Jó tudom ez utóbbi azért nem olyan gyakran történik meg, bár a mai világban, amikor ilyen képességek vannak, akár még erre is sor kerülhet, ha más nem, hát valami őrült tudósnak hála, vagy illúzióként a fejünkbe vetítve. Nem számít, a mostanra kell koncentrálni és most az elsődleges az számomra, hogy tudjam, jól van a mentős, hiszen olyan kedves volt. Megnyugtat a tény, hogy nincs komolyabb baja, inkább csak elájult. Nem értem még mindig az egészet, de talán egy kicsit az is segít nem a fejemben tolakodó kérdésekre figyelni, hogy keresek egy párnát. Amúgy is ki kell majd menni és nem úgy fest, hogy Will tudná mi vár ránk odakint, akkor pedig tényleg nincs értelme kérdezgetni őt, bár úgy fest, hogy szerinte ez nem csak valami véletlen történés. Ennek, ami most van oka lehet, és már én is kezem úgy érezni, hogy ennyi minden nem történhet rövid idő alatt csupán véletlenül. De akkor mi lehet az ok?
Végül az infúziót is eltávolítom egy halk szisszenéssel, ahogy a hosszú tű eltűnik a karomból. Már csak remélhetem, hogy nem e miatt tudtam eddig talpon maradni, hiszen a nem vagyok még most sem a toppon, de tartom magam, mert erős vagyok... mert annak kell lennem. Hallgatok rá és mögött lépdelek ki, bár nem értem miért kéne. Csak szimplán kedves és lovagias, aki védeni akar? Nem tippelek, óvatosan haladok előre, de erősen ledöbbenek, amikor meglátom a pisztolyt. Egy pillanatra láttam csak a pasit a kocsiban, de ő ugyanaz. Ennyire durva lehetett az a roham, hogy így kifordult önmagából? Nem igazán értem a szavait, pedig olyan határozottan beszél, de mégis miről? Lehet, hogy ismeri Willt, aztán valami fura történetet kreált magában. Hallottam már ilyet, amikor valakinek összezavarodik a feje és olyasmit is valóságosnak hisz, ami egyáltalán nem az. Bizonytalanul próbálok kicsit kilesni Will mögül, de szinte azonnal megérzem a karját magam mellett, és tol is vissza a helyemre. Az viszont már tényleg megijeszt, amit a fickó mond, és az meg főleg, hogy Will ennek ellenére is tovább megy előre. Ezért fogom meg a karját, de maradok mögötte, akármennyire is nehezemre esik ezt tenni.
- Komolyan mondja... úgy érzem, hogy komolyan mondja. Le akar lőni!- szeretném, ha megállna, de nem tudom, hogy a patthelyzettel mit érhetünk el, csak... félek. Rendes fickónak tűnik, de mintha most nem gondolkodna logikusan. Nem akarhatja, hogy az a pasi meghúzza a ravaszt! Mi van, ha tényleg megteszi, és... és megöli Willt? Próbálok megnyugodni. Pörög az agyam. "Tiszta gondolatok és csak koncentrálj a célra." A professzor szavait próbálom meg felidézni. Menni fog, még talán így kissé kótyagosan is, csak koncentrálnom kell. Nincs messze, és ha azt akarom, akkor egyáltalán nem jelent gondot úgy eltalálni, hogy esélye se legyen rá reagálni, csak jól kell mindent kiszámolni. Persze tudom,hogy ez nem olyan, amit ki lehet ténylegesen, csak úgy... megy magától, mint amikor egy teniszező ászt üt. Nagy levegőt veszek és próbálom lassítani a légzésemet.
- Most te bízz bennem. - súgom előre Willnek és remélem, hogy nem fog ellentartani, vagy megint visszaszorítani a háta mögé. A kezemben már ott van az egyetlen dolog, ami még nálam van és ez nem más, mint egy toll, ami a farmerem zsebében szinte mindig ott van. Apától kaptam, és most talán életet menthet. Egy pillanat múlva már kilépek Will mögül, hogy a fickó figyelmét magamra vonjam, és már hajítom is a tollat. Sikerülnie kell! Utána pedig mozdulok is, egyszerűen csak ha mégis elsülne a fegyver, akkor ne minket találjon el, ezért ugrom neki Willnek, hogy újfent a földre kerüljünk, csak épp most szándékosan. Szinte érzem, ahogy a lövés után a golyó elsüvít a fejem felett, még a hajamat is meglebegteti, de nem ér el. A fickó pedig egy kiáltással kerül a földre. A pisztoly tőle talán fél méterre, de nem azzal foglalkozik most, hiszen a tollam áll ki vérző kezéből.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 12 Ápr. - 20:21

Violet & Will

Nagyon aranyos, hogy Violet próbálja a jót meglátni az emberekben, feltételezi, hogy nem rossz szándékból teszik azt, amit. Viszont ezzel csak ámítja magát. Az ember gonosz. Egy kis ösztönzés kell, egy kis rá hatás és már a legjámborabb emberből is előlehet csalni a vadállatot. Violetből is előlehet, belőlem is. Az ember ösztön lény, nem tudunk mit tenni ez ellen. Az érzelmeink a legnagyobb hibáink, mert azokkal lehet minket a leginkább mozgásba hozni. Például mikor elütötték Violetet. A fickót megakartam ölni, aztán éppen, hogy visszafogtam magam. Ha bántanak valakit aki hozzád közel áll, akkor téged is bántanak. Violet már nagyon régóta a szívemben él, őt nem bánthatja senki. Szerintem ezt senkinek nem kell magyarázni, mindenki ugrik valamire. Az, hogy Violet nem támadt rám, mikor megöltem a szüleit a sokk miatt volt. Ha tudná, hogy éppen a szülei gyilkosán fekszik egy felborult mentőautóban, akkor biztos, hogy megpróbálna megölni, vagy minimum megütni valamivel. Ezért nem is tudhat még meg semmit egyelőre. Túlságosan is fiatal még az idő, hogy ezek a dolgok napvilágra kerüljenek. De ha én nem mondom el neki, akkor mégis kitől tudhatná meg? Nem volt más szemtanú, csak ő, de ő meg nem emlékszik az arcomra. Nem emlékezett akkor, nem emlékezett ma és nem fog holnap sem. Ebbe már beletörődtem, de amúgy sem zavart olyan nagyon. Túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy egy ez közénk álljon. Legalább majd mindennap mosolyogva látja meg, hogy milyen jóképű is vagyok. Mindennap az újdonság varázsa lesz. Könnyedén felsegítem Violetet, amiben azért benne van az is, hogy jó kondiban vagyok, de azért sokat segít az is, hogy nem igazán éreztem meg a földre esést a képességemnek köszönhetően. Elég hasznos dolog, ha az emberen nem fog semmi sem.
- Én nem hiszek a véletlenekben. - mondom neki, de látom, hogy elégé furának találja az előző mondatom. Nem tudom, hogy miért mondtam, de az biztos, hogy benne van: túl sok a véletlen. Ez már összeesküvés ellenünk. Megint elkezdem gyártani az elméleteket, de ez most nem zavar. Minél több ötletem van annál több esélyem van, hogy lépés előnyben lehessek a támadónk ellen. Megvárom Violetet, kicsit meglepődök mikor párnát tesz a mentős feje alá, de aztán eszembe jut, hogy Violet valójában egy angyal, ez nem is olyan meglepő akkor. Megfordul a fejemben, hogy segítek neki kihúzni az infúziót, de aztán még se teszem. Nem akarom, hogy úgy érezze mindent helyette akarok csinálni, hogy túlságosan is óvom őt. Nem tudom, hogy mennyire fáj, ha kiszeded az infúziót magadból, de biztos, hogy nem kellemes érzés, én pedig amúgy sem akarom, hogy Violet fájdalma hozzám köthető legyen. Éppen elég az autóbaleset, nem kell több.
Nem válaszolok Violet kérdésére, mert nem tudok. Az arcomra kiül a tanácstalanság, de aztán végül csak kibökök valamit. - Bízz bennem! - nem tudom, hogy mi a franc van ott kint, hogy mégis kiütött el minket, de biztos, hogy nem véletlenül jött belénk. Violetnek bíznia kell bennem, és akkor nem lesz semmi baj. Megoldom ezt is, ahogy eddig mindent. Ebben vagyok a legjobb, megoldom az élet nagy problémáját: a halált. Azt pedig garantálom, hogy aki kekeckedik velünk, annak hamarosan elhozom a megváltást. Higgyen bármiben, én a pokolig fogom őt lerugdosni, azért amit tett.
- Lövésem sincs, de maradj mögöttem! - suttogom neki vissza halkan. Egész jó poén, kár, hogy ebben a helyzetben nem nevethetek rajta. Nagyon remélem, hogy hallgat rám és megbízik bennem, mert mögöttem jelenleg biztonságban van. Jobban végigmérem a fickót, de nem látom elmebetegnek. Nem ül a szemében az az üresség, ami a pszichopatáknak szokott. Nem tudom mi baja van, talán így reagált volna a képességemre? Nem, eddig még soha nem volt ilyen, valami más áll a háttérben.
A rohadék! Ezt előre megtervezte! Ha igaz amit mond, akkor megöltem valakijét. Ha igaz amit mond, akkor hibáztam, mert meglátott és ezért van most itt, hogy bosszút álljon. Igaz, hogy hasonlít az egyik áldozatomra, de....akkor is honnan tudhatná, hogy én öltem meg? Azt viszont már nem veszem be, hogy véletlen ütötte volna el Violetet. Nem, ezt így akarta, hogy kicsalogasson engem. Mérhetetlen düh tombol bennem. Megvezettek, átvertek! Ki kell javítanom ezt a hibát, meg kell ölnöm a fickót, még mielőtt mindent elront! Kiszúrom, hogy megremeg a kezében a fegyver, és el határozom magam. Nem gyilkos típus. Lehet, hogy lefog lőni, de nem tudhatja azt, hogy semmit sem ér vele. Érzem, ahogy Violet kilép mögülem, de én azonnal visszatolom őt magam mögé. Nem, a végén még a fickó kiszúrja, hogy nem is engem kell lőnie. Ez így túlságosan is meleg helyzet.
- Figyelj, nem tudom miről beszélsz, de ha leteszed a pisztolyt, akkor megbeszéljük a dolgot. Rohamod volt, nem vagy most önmagad. - mondom neki békítőhangnemmel és óvatosan közelebb lépek hozzá. Valójában szétvet a düh, de ezt a helyzetet profin kell kezelnem. Violetet gyengéden húzom magam után, hogy maradjon a hátam mögött. Most minden azon múlik, hogy bízik- e bennem. Sok kérdés lehet most benne, de várnia kell még a válaszokra. Csak akkor kaphatja meg őket, ha hallgat rám.
- Még egy lépés és lelőlek!- hallom a férfi hangját, de nem érdekel, csak még közelebb lépek. Próbálja csak meg és megölöm!

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 12 Ápr. - 13:44

Will & Violet

Igen, biztosan nem figyelt oda, azt nem tudnám feltételezni, hogy valaki direkt akart volna elütni, az egyszerűen nem lehet. Én mindig ennél többet és jobbat feltételezek az emberekről, ez most is így van és egy pillanatra sem tudnám elhinni, hogy valaki direkt tette volna, mint ahogy e miatt nem hibáztatom Willt sem. Én nem néztem körül rendesen, hanem inkább őt figyeltem, hogy merre van, akkor miért lenne ő a hibás? Butaság, mindig lehet találni bűnbakot, de attól senkinek sem lesz jobb szerintem. Én inkább szeretek a dolgokhoz úgy hozzáállni, hogy inkább a balszerencse, vagy a véletlen az oka a rossznak. Oké, vannak kivételek, mint a szüleim halála, arról igenis valaki tehet. Nem tudom, hogy ki, de az nem volt véletlen, ez egyértelmű tény. Ex pasim pedig végképp nincs is, hiszen az én apró hibámmal elég nehéz ismerkedni, ezért erre még nem nagyon került sor. Inkább csak barátaim vannak... voltak, ők is csak még az előtt, ami történt, de ennyi. Valahogy sose mertem igent mondani még egy randi meghívásra sem, mert mi van, ha rosszul sül el. Nem szeretek magyarázkodni és biztosan könnyebb olyan lányt találni, aki nem ilyen defektes, mint én és akkor mindenkinek sokkal egyszerűbb. De nincs ezen idő agyalni, mert hamarosan újabb baj történik és én a földön kötök ki. Elég gyorsan történik minden, még arra sincs időm, hogy zavarba jöjjek azért, mert ráestem Willre. Őrület, hogy milyen erős! Ezt így érzem igazán, hogy rajta fekszem, és hogy milyen könnyen felsegít. Tuti biztos, hogy minimum pár naponta gyúrni jár, vagy ki tudja, mert olyan izmai vannak, hogy hű! És igen, nem ezen kéne, hogy most az eszem járjon, ez is tuti biztos.
- Hogy érted, hogy egyelőre? - kerekedik el kicsit a szemem. Igazán nem vágom, hogy miről beszél. Belénk jöttek, újfent gondolom, hogy véletlenül, vagy ez már túl sok véletlen lenne mára? Bizonytalanul pislogok párat, mert nem vagyok teljesen biztos magamban, főleg azok után, amit most mondott. A mentős fickót nézem meg először, mert nincs valami jó állapotban, de él és ez a lényeg most. A feje alá teszem a felborult hordágyról a párnát, aztán fel is állok. Már csak ki kell szedni az infúziót, a tűt, és mehetünk. Bár sejtelmem sincs, hogy mi a fene is vár ránk kint, főleg ezek után, mert én tényleg azt hittem, hogy véletlenül történt az egész. Azt viszont tényleg nem is hagynám, hogy egyszerűen csak itt hagyjon. Nem, én is menni akarok, akármi is van odakint, és akármennyire is esetleg félelmetes lehet az egész. A nevetés határozottan hátborzongató, ezért van, hogy automatikusan bólintok.
- Jól van, de csak nincs semmi baj. Miért lenne? - ő se golyóálló igaz? Akkor meg miért kell mögötte maradnom? És egyébként is, mi ez az egész? Miért nevet úgy a fickó és miért tűnik úgy, mint félnünk kéne attól is, hogy kimegyünk. Lehet, hogy attól a rohamtól teljesen kifordult magából a pasas? Nem tudok másra gondolni. Csak óvatosan lesek ki Will háta mögül, és persze, hogy még arra is képes vagyok, hogy megpróbáljak kilépni mellőle, ha arról van szó, bár ha jól sejtem ezt úgyse nagyon hatná és visszaterelne a háta mögé. - Pisztoly... miért van nála pisztoly? - egész halkan suttogom úgy, hogy csak Will hallja a fickó ne. Nem tetszik az a nem is tudom... vigyor az arcán, amit látok. Komolyan ijesztő, ahogy az sem, hogy fegyvert fog ránk, és nem értem, hogy miért. Ő ütött el, akkor meg mégis mi a baja? Lehet, hogy a roham miatt tényleg valami bekattant nála, vagy nem is tudom.
- Szóval még csak nem is vagyok ismerős? Ha jobban megnézel akkor sem tűik fel neked a hasonlóság a testvéremmel... az ikertestvéremmel? Hát ilyen hamar elfelejtetted, mit műveltél vele? Hát én nem... én nem! - megremeg a kezében a pisztoly, én pedig azt sem tudom, hogy mégis mi a fenéről van szó. Bizonytalanul próbálok meg kilépni a takarásból, hogy lássam az arcát, vagy hogy ő engem, hátha szót lehet érteni vele valahogy. - Azt hiszem összetéveszti valakivel... - mégis kérdőn pillantok Willre. Nem ismerem még túl régen, de ki tudja lehet, hogy volt valami kisebb balhéja, bár persze az fel sem merül bennem, amiről tényleg szó van.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Pént. 11 Ápr. - 18:37

Violet & Will

- Igen, talán nem figyelt oda. - mondom neki. Szándékosan azért csak nem ütnék el Violetet. Nem hinném, hogy valamelyik dühös ex-pasija ilyenre vetemedne, de kitudja, hogy kikkel volt együtt Violet, míg én megismertem őt. Mert azóta gondolom senkivel sem, a történtek legalábbis engem kéne, hogy igazoljanak, de megint csak egy újabb példa, mennyire nem vagyok képben Violet eddigi életéről. Pedig kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt vele, míg én távol voltam tőle. Sajnálom, hogy el kellett futnom, de nem hiszem, hogy sok jó származott volna abból, ha ott maradok és csendben nézzük egymást. Nem, ennek így kellett történnie, mert így volt megírva. Senki lennék, ha nem ismerném Violetet ezt jól tudom. Pont ezért is fáj annyira, hogy miattam van ez az egész. Ha nem hívom el, akkor nem esett volna most baja. Piszok nehéz dolog ez, mert ha nem hívom el, akkor most én érezném magam rosszul, bár ennél rosszabbul már nem is érezhetném magam. Nem gondoltam soha, hogy felelős vagyok valakinek az életéért, de ha most Violettel történt volna valami, akkor én lettem volna a ludas. Magamnak se tudnám bemagyarázni azt, hogy más hibája volt. A többi hibást megölöm, mielőtt elkezdeném az önsajnálatot. Hogy hívják ezt? Vendetta, azt hiszem. Vérbosszú. Ha Violet nem is a vérem, de ő az én másik énem. Ha neki fáj valami, akkor nekem is. Ha bántják, akkor engem is bántanak, és ebből adódóan valakinek meg kell halnia. A világ így működik és ezen senki nem tud változtatni. Talán én képes lennék rá, de nem akarok változást hozni ezen a téren. Jól vannak a dolgok, ahogy vannak. Szemet szemért, fogat fogért.
Hirtelen ér az ütközés és a földre is kerülök, de jobban izgat az, hogy Violet esetleg még jobban megsérül, de szerencsére rám esik, így nem szenved el még nagyobb sérülést, aminek örülök. Elvégre ő a legfontosabb, én feláldozható vagyok, ha róla van szó. Violet felülír minden szabályomat. Dühös vagyok, mert nem tudom mi történik, és nem tudok ellene tenni semmit. Legalábbis egyelőre még nem tudok. Akárki is jött belénk, megígérem, hogy megölöm és darabokban küldöm vissza őt a családjához. Sikerül Violetet talpra állítanom, és ahogy elnézem nem esett komolyabb baja. Na végre valami jó hír ma!
- Akkor ezt megúsztuk egyelőre. - mondom neki és körülnézek. A mentősfickó ájultan fekszik, de nem hinném, hogy meghalt. Nem, azért ennél nagyobb ütközés kéne ahhoz, hogy valaki feldobja a bakancsot. Nagyon zavar az, hogy nem találok semmiféle fegyvert a közelemben. Pusztakézzel nem szívesen mennék ki, mert úgy tovább tarthat minden. Biztosra veszem, hogy nem véletlenül jöttek belénk. Valakik, vagy valaki nagyon nem bírhatja valamelyikünket. Itt én lennék a reális választás, hiszen sok családot ritkítottam meg eddig, de az arcom soha senki nem látta, ergo nem ismerhetnének fel. Itt valami nagyon bűzlik, én pedig utálom, ha valaki lépéselőnyben van velem szemben.
Az lenne az első mondatom, hogy túl veszélyes, de aztán rájövök, hogy bent a mentőben talán még veszélyesebb a helyzet. Ha Violet elbújik mögém, akkor nem lehet gond, hiszen nem tudnak lelőni. Na legalább van valami előnyöm ebben a helyzetben. - Jól van, de maradj mindig mögöttem! Rendben? - mondom neki komoly arccal. Nem bírnám elviselni, ha még nagyobb baja esne ennél is. Pont ekkor hallom meg a nevetést kintről, amit én egyből egy elégé zavart elméjű emberhez kötök. Na, ő nem fog hiányozni a világnak! - Valakinek nagyon jó kedve van. - mondom és kilépek hátam mögött Violettel a mentőautóból. Azonnal kiszúrom a fickót, nem nehéz hiszen egy pisztolyt fog ránk. Nagyon remélem, hogy Violet tartja magát a tervhez, mert úgy nem lehet bajunk. Viszont, ahogy jobban végigmérem a pasit, látom, hogy ő az, aki elütötte Violetet. Mi a franc? Neki vonaglania kéne a fájdalomtól, nem pedig fegyverrel hadonásznia. Itt valami nincs rendben. Elmúlt volna a képességem hatása? Vagy rosszul csináltam valamit? Talán nyolc méter lehet köztünk, könnyűszerrel odamehetnék és megölhetném, de Vioeletre is figyelnem kell. Próbáljuk előbb szavakkal megoldani a helyzetet.
- Neked mégis mi a franc bajod van? - kiabálom neki dühösen. Nem vagyok valami nagy diplomata, de néha felcsapok jósnak, és most is látom magam előtt a férfi vérbe fagyott testét.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Pént. 11 Ápr. - 13:09

Will & Violet

Tényleg szeretnék abban hinni, hogy az egész véletlenül történt. Nem azért, mert így akarta a fickó és nem is azért, mert nem figyelt oda, hanem mert rosszul lett. Azok alapján pedig, amit Will mondd erre bőven meg van az esély. Valamiféle rohama volt, és én nagyon is el tudom ezt hinni. Igen, egyszerűen csak rosszul lett, e miatt jött belém, a többiről pedig még csak nem is tudok, hiszen nem voltam magamnál, amikor el akart hajtani és egyszerűen csak ott hagyni, tehát az még csak nem is számít igazán. Már mosolyogni is próbálok, hiszen minden rendben van. Kissé persze véres vagyok és koszos, de ez apróság, ha nincs nagyobb baj, akkor hazamehetek. Lehet, hogy rendbe szedem magam és akkor akár el is mehetünk valahova, pótolni a kiesett időt, bár nem hiszem, hogy ezek után a nagynéném simán elengedne, de mivel épp dolgozik... elég ha akkor mesélem el, hogy mi történt, amikor már hazaértem délután. Nem szoktam én hazudni, de ez nem is számít annak, csak nem hívom fel azonnal, hogy ne aggódjon, hiszen felesleges lenne. A szüleim halála óta ő is sokkal inkább frászban van, szóval teljes mértékben érthető lenne, ha kiakadna, hogy kórházban vagyok és mindent félredobva rohanna, hogy velem legyen. Nem kell felizgatni feleslegesen, hiszen Will itt van velem és ő rendes fickó.
- Később? Gondolod, hogy később és csak... nem figyelt? - igen, nem figyelt, lehet hogy rossz hírt kapott, vagy épp megnézett valamit az újságban, netán a térképen és ennyi. Ez se valami megnyugtató, de azzal, hogy nem tudom, hogy el is akart hajtani, már nem olyan nagy dolog. Viszont akármennyire is nyuginak kéne már lennie, nem ez történik, hiszen hirtelen ér minket a koccanás, és konkrétan borul minden, és ezzel együtt meg is állunk, én pedig épp Willen landolok. A kezemből még lóg az infúzió és a lábam sincs a legjobban a rögtönzött összevarrás után, arról nem beszélve, hogy még most is kissé kótyagos vagyok. Óvatosan igyekszem szépen feltápászkodni, de szerencsére segít, így nem olyan nehéz és még eldőlni se sikerül, nagyjából megállok a lábamon. Sejtelmem sincs, hogy mit kéne csinálni a tűvel, egyszerűen csak szedjem ki a karomból, csak nem mászkálhatok azzal együtt?
- Azt hiszem jól nagyjából. - hezitálok, hiszen a sofőr nem is tudom hogy van, de a mentős ájultan fekszik, viszont azt sem akarom, hogy Will egyedül menjen ki, mert mi van akkor, ha az a valaki direkt csinálta? Nem kéne ilyesmire gondolnom, de... túl sok minden történik túl rövid idő alatt. Végül mégis a mentős fickóhoz lépdelek, legalább, hogy azt megnézzem, nincs-e súlyos sérülése. Lélegzik, csak a fejét verte be csúnyán, úgy néz ki, hogy ma mindenkinek a feje szenved sérülést.
- Will... várj meg kérlek.- igen, ha ki akar menni, akkor határozottan az a célom, hogy utána menjek, épp annak állok neki, hogy kiszedjem a kezemből az infúzió miatt betolt tűt. Csak pár percig kell majd utána lefogni egy... igen, vatta. Körülnézek és hamar ki is szúrom azt, amire szükség van. Hát akkor lássuk mi van odakint, eléggé eltökélt vagyok, nem hiszem, hogy sikerülne neki lebeszélni róla, hogy itt maradjak és várjak a sült galambra. Kintről egyébként ebben a pillanatban hangzik fel pár lépés, üvegcsörömpölés, majd egy éles nevetés. Nem valami biztató, hogy mit ne mondjak.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 10 Ápr. - 19:41

Violet & Will

Örülök, hogy Violet mosolyog, ezek szerint már jobban van, és minden rendben lesz. Legalábbis nagyon remélem, mert nem akarom őt hosszabb időre elveszteni, nem akarok több időt eltölteni nélküle, mint amennyit feltétlen muszáj lenne. Szeretem Violetet és ezt talán mások elégé furcsállnák, hiszen nagyot vétetem a szemükben Violet ellen. Megöltem a szüleit, a többség szerint már csak ez önmagában kizáró ok lehetne, de én tudom, hogy jót cselekedtem ezzel. Igen, fájt neki, de kibírta és megerősödött. Hosszú távon ez a befektetés megérte. Azt is kifogásolnák sokan, hogy milyen körülmények között szerettem belé. Nos, ezt én is elég furának találom, de különlegesnek különleges volt, ahogy azt elszokták mesélni a könyvekben. Első pillantásra belé szerettem, pedig soha nem beszéltem vele, még csak nem is láttam azelőtt. Fura dolog a szerelem. Mikor szerelmes vagy nyitottá válsz a szenvedésre. Talán összefogod törni a másik szívét, talán ő töri össze a tiedet, de ezután már sosem tudsz úgy tekinteni magadra, mint azelőtt. Benne van a kockázat, de megéri, mert felemelő érzés, még akkor is, ha nem teljesült be. Nem tudom, hogy Violet mit érez irántam. A szülei gyilkosaként biztos gyűlöl, ezért kell neki megmutatnom, hogy mi, miért történt meg. Meg kell értenie, hogy a szörnyek nem az ágyunk alatt rejtőznek éjszakánként, hanem bennünk vannak, nem kell többet félve az ágyunk alá nézni. Willként pedig biztos, hogy nem érez úgy irántam, ahogy én ő iránta. A történtek gyanakvóbbá tették, nehéz ez után megbízni másokban. Szerencse, hogy sokat foglalkozok az emberekkel, mert legalább van valami képem a működésükről. Már csak ehhez a fránya szerelemhez kéne valami útmutató!
- Nem hinném, hogy emiatt volt, mert csak később jött rá. - mondom neki színlelt gondolkodással. Már csak az kéne, hogy sajnálja azt a rohadékot. Meg is ölhette volna őt! Az viszont meglep, hogy szerinte kicsit ő is ludas ebben, mert nem nézett körbe. Talán van benne valami, de nem érdekes, mert ő Violet. Ő megteheti, hogy nem néz körbe, de azt nem teheti meg senki, hogy elüsse őt. Ezért is kell meglakolnia annak a bolondnak, amiért próbálkozni mert. Ahogy Violetet nézem akaratlanul is elmosolyodom, de azonnal elé is tűnik az arcomról a mosoly, mikor a mentőautóban hirtelen minden felborul. Hátulról kaphattak minket telibe és sikerül meglepnie megint az életnek, nem készülök fel és a földre kerülök, majd kicsivel később Violet esik rám, amit amúgy nem bánnék, de ebben az állapotban nem igazán kéne sehova se esnie, se karambolozni megint. Szerencsém van a képességemmel, mert nem sérülök meg, csak kicsit megszédülök, ahogy beverem a fejem az esés közben a padlóba, de hamar ki is tisztul a fejem. Elkezd bennem tengeni az adrenalin és megint érzem azt a jóleső veszélyérzetet. Hallom, de nem válaszolok Violet kérdésére, mert nem tudok mit. Fejjel lefelé vagyok és ebből adódóan elég rosszul látom a dolgokat, de mintha valakik ott kint harcolnának. Mi a fene folyik itt? Az a hülye barom lenne az? Nem, neki megmozdulnia sem lenne szabad, a fájdalom amit átéltettem vele teljesen le kéne, hogy bénítsa. Nem figyeltem volna oda, vagy mi? Talán valaki követet minket és úgy gondolta eljött az ő ideje? Nem hinném, hogy Violetnek sok ellensége lenne, nekem pedig az ellenségeim halottak, nem tudnék egyet se mondani, aki még él. Kicsit zavartan nézek Violetre, de nem tudok elmosolyodni, inkább gyengéden lesegítem őt magamról és felállok. Nem látok semmiféle fegyvert a környezetembe, úgy tűnik pusztakézzel kell kimennem rendet rakni. Ez nincs ellenemre, de ha esetleg ott kint valakinek lőfegyvere van és rám lő....nehéz kimagyarázni azt, hogy nem fog rajtad a golyó.
- Jól vagy? - kérdezem Violettől, és dühös vagyok magamra, amiért nem kérdeztem meg tőle ezt előbb. Kicsit lehet, hogy sok neki már ez a mai nap. Viszont nekem még csak most kezdődött el igazán. Bárki is támadt ránk, ez volt az utolsó döntése az életben, nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy életben hagyok bárkit is az álcám miatt. Nem, most Violet biztonsága forog kockán, én pedig büntetni fogok.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 9 Ápr. - 21:31

Will & Violet

Az a lényeg, hogy jól vagyok és tényleg magamhoz térek lassan minden gond nélkül. Kicsit zúg a fejem, de az se nagyon vészes és legalább nem vagyok egyedül. Tényleg az lett volna a legrosszabb, ha még csak azt se nagyon tudnám mi történt és most egyedül kellene zötykölődnöm a kocsiban, de erről szerencsére szó sincs. Még idővel az is megy, hogy legalább egy kicsit elmosolyodjam. A lábam az, ami tuti, hogy fájni fog majd hamarosan, ha már nem kapok semmilyen csillapítót, de jelenleg ez most nem igazán fontos. No meg most azért sok minden máson is jár az eszem, mint hogy mikor mehetek haza, vagy legalábbis el. Haza akarok menni azonnal? Nem tudom, mennyire tudok majd azonnal lábra állni, azért ez is nagyon sokat számít. Majd az orvos megmondja. Talán, ha nincs agyrázkódásom, akkor nem lesz gond, simán kiengednek, bár az tény, hogy ilyen ruhában nem a legjobb ötlet lenne az, hogy csak úgy fogjam magam és akárhova elmenjek. A nadrágom kiszakadt és véres, mint ahogy a felsőm nyaka is, és persze piszkos a hátam, szóval nem vagyok a legjobb állapotban külsőre, a hajamról már nem is beszélve, amibe már szépen beleszáradt a vér a tarkósérülésnek hála. Jó azt hiszem így tényleg nem mehetek el érdemben sehova.
- Rohama? Akkor biztosan e miatt volt, ezért nem vett észre. Bár én se néztem körül, de... Azért remélem, hogy jól van. - igen, persze, hogy képes vagyok aggódni a fickóért, ha egyszer úgy néz ki, hogy nem direkt csinálta és arról se tudok, hogy el akart hajtani. Amúgy is rendes lány vagyok, persze, hogy aggódom mások testi épségéért, néha jobban, mint a sajátomért. No meg én már amúgy is rendben vagyok, és ha a pasas nem nézett ki jól. Remélem, hogy azért nincs nagy baja, nem örülnék neki, ha így lenne. Újra Willre pillantok és már épp nyitnám a számat, amikor valami igazán rossz előérzet villan be, aztán egy pillanat múlva meg is érzem a becsapódást. Hátulról jön belénk a másik mentő és a itteniben úgy kb. minden borul és esik, ahogyan én is le az ágyról és a mentős és kenődik a falnak, majd nyílik is a hátsó ajtó. Egy elhaló kiáltás még felszakad a torkomból, és próbálom az infúziós kezemet magam elé kapni, hogy ne nagyon essen rám olyasmi, ami sérülést is okozhat, még nagyobbat. Az újabb lökéstől dőlni készülő ágy elől éppen ki tudok gurulni, Will felé. Ha esetleg elzuhant, akkor neki, vagy rá... ahogy sikerül.
- Mi történik? - nyögöm ki. Azért ez már kezd sok lenni mára. Arra nem sok lehetőség van, hogy ki is nézzek a kocsiból, hiába van nyitva a hátsó ajtó, csak futólag látom, hogy valami van ott, mintha dulakodás lenne. Lehet, hogy a fickónak durva volt a rohama és nem tudták lefogni rendesen? Kitört és addig dobálta magát, amíg végül neki nem esett a sofőrnek?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 9 Ápr. - 18:58

Violet & Will

Lehet, hogy nem kéne magamat ostoroznom, de szerintem igenis szerepem volt abban, hogy ez megtörtént. Nem hiszem, hogy megfogom valaha is kérdezni tőle, hogy mégis ki volt a hibás. Egyrészt, mert csak az érdekel, hogy Violetnek baja esett, másrészt pedig kicsit olyan ez, mint a szülei. Nem szereti az ember, ha ilyeneket kérdezgettünk tőlük, amivel újra felidézhetjük bennük a fájdalmat. Nem igazán értem ezt a dolgot, de tudom, hogy így van, hiszen Violet nem szeret beszélni a szüleiről, én pedig újra és újra elbeszélgettek az átélt fájdalomról a foglyaimmal. A foglyok azért elég kemény jelző, inkább vendégek. Elmehetnének, ha tudnának, nem tartom azért én olyan rövid pórázon őket. Nem vagyok kegyetlen, csak próbálok segíteni az embereknek, miközben nagyon jól szórakozok. Ez nem bűn. Viszont az már nagyon is az, hogy Violetet elütötték. A fickó halott. Ezt remélem ő is érzi, mert hamarosan megfogom látogatni és a saját betegágyán fogom végignézni, ahogy kileheli a lelkét. Ha Violetet elvesztettem volna, értelmetlen lett volna minden, amit eddig tettem. Feleslegesé váltam volna én is, céltalanul éltem volna az életem, mint az átlagos emberek. Fura érzés látni, ahogy ellátja a mentős Violet sérüléseit. Én nem tudok ilyen helyzetbe kerülni, nem tudok megsérülni. Ez hol hasznos, hol nem. Harcoknál és a "munkámnál" ez igen hasznos, de van hiányérzetem. Szívesen megsérülnék, tudom, hogy furán hangzik, de így van. Szívesen érezném a bőrömön a lecsorgóvérem, de nem tudom, mert ha leszúrom magam, akkor a kés simán csak lecsúszik a mellkasomról. Vérzik a szívem, de azért ez nem ugyanaz. Kicsit irigylem Violetet ezért, hogy megtud sérülni, de nem akarom, nem akartam, hogy megsérüljön.
Még mindig aggódó tekintettel vizsgálom Violetet, bár már nem vagyok annyira feszült, hiszen már magához tért, olyan nagy baj ezek szerint nincs, mint amitől féltem. Az nem kérdéses, hogy vele maradok végig, ha esetleg bent tartják. Biztos furcsállni fogja, hogy egy viszonylag idegen fickó ennyire aggódik érte, de most a legkevésbé foglalkoztat az, hogy mennyire hiteles az eljátszott személyiségem. Nem akarok lelepleződni, de akkor sem fogom magára hagyni. Ha pedig kiengedik, akkor hazaviszem, ha kell akkor kezemben viszem haza. Úgy volt, hogy egy tökéletes napot tölthetek Violettel, erre vihetem őt majd haza. Nagyon kiállhatatlan tud lenni az élet, de most az a legfontosabb, hogy Violet minél előbb rendbe jöjjön. A nénikéjének viszont majd mindenképpen szólni kéne. Elintézem én szívesen, de....szerintem Violet inkább maga akarná elmondani, hogy nem úgy sikerült a nap, ahogy elterveztük. Amúgy se szereti az ember, ha vadidegen hívják fel, hogy a rokonával történt valami. Nem, akkor már jobb ha a rokon hívja fel, hogy baj van. Erre majd rákérdezek, ha beérünk a kórházba, bár ha nem tartják bent, akkor Violetnek még haza sem kell szólnia.
- Igen, én is láttam, hogy rám néztél, de aztán...elveszítettelek. A másik mentőben fekszik, volt valami rohama, elég rosszul nézett ki. - nem akarom elmondani, hogy elakart hajtani az a rohadék, mert nem akarom felidegesíteni Violetet. Azt hiszem a roham megfelel magyarázatnak, úgysem sokáig fog már élni, mindegy hogy hívom a szenvedését. Remélem, hogy Violet nem köti hozzám ezt az egészet, de nem is lenne mondjuk oka nem? Nem hiszem, hogy kinézné belőlem, hogy megölök egy embert, mert elütötte őt. Pluszban az emberek nem hinnék el, ha kiderülne, hogy én gondolatokkal ölök embereket, azért mégis elég hihetetlenül hangzik. Nincs okom félni, mégis félek attól, hogy esetleg hibázok és elvesztem megint Violetet, de ezúttal nem percekre, hanem egy életre.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 9 Ápr. - 10:27

Will & Violet

Oh, én egy pillanatig sem hibáztatnám őt, hiszen nem ő kérte, hogy ne nézzek körül az úttesten mielőtt lelépek és az sem az ő hibája, hogy túlságosan figyeltem, mert nem ismerem fel az arcát és attól még ki akartam szúrni. Valahogy megnyugtat mégis, amikor csak egy pillanatra is, de meglátom, hogy nem vagyok egyedül. Akár arra is lehetett volna esély hogy nem is tudom, ma nincs itt, én pedig eljövök, aztán csak valami vadidegen veszi észre, hogy baj történt. Azért az sokkal jobb, ha legalább nem vagy egyedül, amikor ilyen baj történik, no meg az is, hogy nem érzem a fájdalmat az ájulásnak hála, bár ez utóbbival Will tuti nem értene egyet, hiszen pont azért aggódhat ennyire, mert nem térek magamhoz azonnal.
Furcsa, de amikor kinyitom, hiába hogy nem ismerem őt meg azonnal, de a tetoválások szembeötlőek és ki más lehetne itt velem, ha nem ő? Egy ismeretlen nem hiszem hogy csak úgy bepattant volna mellém. Próbálok még egy halvány mosolyt is megereszteni, de ez egyelőre még nem megy úgy istenigazából. Fáj is kissé a fejem, bár eléggé tompán, minden bizonnyal a kis keveréknek hála, amit infúzión nyomnak belém. A fickó szépen elmondja, hogy mi is a helyzet, de a bólintáson, vagy inkább a bólintási kísérleten kívül most nem sok minden sikerül. Ez is már több, mint a semmi. Aztán újra Willre pillantok, amikor a mentős fickó előre fordul, vagy csak teszi a dolgát gondolom részben azért is, hogy addig beszélhessünk. Rendes pasasnak tűnik az az igazság, pedig találkoztam már én nagyon ellenszenves dokikkal, akiknek nem igazán kellett volna ilyen pályára menni, ha egyszer ennyire nehezen viselik az embereket.
- Jól vagyok, vagyis... jól leszek, ne aggódj. - igen, végül sikerül egy halvány mosolyt is megejteni. A mentő legalább nem megy olyan nagy sebességgel, de azért a sziréna nem hallgat el, így tudok figyelni kicsit a saját gondolataimra is, bár nem sok logika van bennük. Én magam sem értem, hogy miért az jut először eszembe, hogy nem tudunk elmenni így az ingyenkonyhára. Lehetne épp más gondolatom is, mint hogy a nagynénémnek szólni kéne, bár még nem fog aggódni egy ideig, hiszen mondtam neki, hogy hova megyek, és úgy tudja, hogy pár óráig tuti nem megyek még haza. De ha bent tartanak akár csak egy rövid megfigyelésre is, akkor is szólni kell neki, ha ma nem keveredek haza, bár ki tudja, még arra is lehet esély. Ha nincs agyrázkódásom, akkor lehet hogy nem sokára a saját lábamon indulhatok el, bár akkor sem tudunk csak úgy elmenni sétálni, vagy akármi, mert tuti, hogy előbb kellene nekem valami tiszta ruha, no meg azt sem tudom még, hogy mennyire tudok majd ráállni a lábamra.
- Jól van, kitalálunk helyette valamit. És... aranyos tőled, hogy így aggódtál. Azt hiszem láttam egy pillanatra, az arcod, még az utcán. És a férfi a kocsiban? Ő nem sérült meg? - nem feltételezek rosszat, még azt se hallottam, hogy el akart hajtani. Valahogy egyszerűen az merül fel bennem, hogy esetleg rosszul lett és azért nem figyelt, netán megpróbált végül kikerülni, mert azt már annyira nem láttam és esetleg koccant is valamivel. Bármi történhetett, azután, hogy repültem egy kicsit, már nem igazán tudtam követni az eseményeket.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 8 Ápr. - 17:45

Violet & Will

Nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy ez az egész miattam van. Én miattam jött ide, akkor az én hibám is lenne? Valahol igen, de nagyobb a bűne annak a hülyének aki elgázolta őt. Ha Violetnek rosszabbak a reflexei akár sokkal rosszabbul is járhatott volna. Bele se merek gondolni, hogy mi történhetett volna. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk Violettel, de aztán elvesztem őt. Tudom, hogy hiába ordibálnak, hiába ölnék meg valakit dühömben, nem lenne jobb és ez vissza is fog. Nem szabad, hogy a saját vágyaimat előrébb helyezem, mint Violet érdekét, nem is lennék képes rá. Ő nekem mindig is az első helyen lesz, az egyetlen aki számít.
Gyorsan kiérnek a mentősök és szerencséjükre elég profin is végzik a munkájukat. Kicsit veszekedni kellett velük, de aztán megértették, hogy én Violethez tartozom. De azért meg kell mondanom, hogy kedvesek voltak, ugyanis adtak egy mentős ruhát, amit magamra tudtam teríteni, így nem kell félmeztelenül ülnöm Violet mellett arra várva, hogy kinyissa a szemeit. Lehet, hogy még zavarban is lenne, aminek amúgy örülnék, de....nem volt a tervemben az, hogy elcsapja miattam őt egy autó. Idegesen ülök és a kezemmel babrálok, közben egyfolytában Violet arcát nézve, látni akarom, ahogyan magához tér. A gázolót egy másik mentőautóba rakták, a tervem tehát egyelőre működik. Csak érjünk be a kórházba, hogy megölhessem azt a barmot!
Nem is kő, inkább egy hegy esik le a szívemről, mikor Violet kinyitja a szemét és a nevemet mondja. Talán meglepi őt, hogy itt talál, de nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne amiatt, hogy aggódtam érte. Ez elég természetes szerintem. Vagy inkább mást várt volna? A nagynénjét vagy esetleg a szüleit? Azt már nem, csak a testemen keresztül, ha valaki elakarja tőlem venni Violetet. Viszont a nagynénjének lehet, hogy szólnom kéne, mégis csak rokona és nála lakik, aggódni fog érte. Fura, hogy ez érdekel, de a bajban bújik a szög a zsákból, nem? Vagy nem is fura, csak azért van, mert Violetnek a legjobbat akarom, miközben az illúziót is fent kell tartanom magamról. Akárhogy is, soha életemben nem örültem még semminek sem annyira, mint amikor magához tér.
- Csakhogy magadhoz tértél! Nagyon aggódtam érted! - mondom még mindig kicsit aggódó hanggal, mert látom rajta, látszik rajta, hogy azért nincs valami jó bőrben. Bárcsak áttudnám valahogy venni magamra mások fájdalmát, akkor Violet helyet most én érezném azt, amit ő érez. Soha nem fogom tudni kitörölni a fejemből ezt a pillanatot, pedig nagyon kiakarom. Naponta ölök meg embereket és ez nem visel meg, de ha Violetet elvesztettem volna....fura, hogy egyetlen ember mennyivel többet jelent neked, mint a többség, mint magad. Hevesen bólogatok miközben Violethez beszél, és megköszönöm a mentősnek. Így érzem helyesnek, elvégre segített megmenteni az egyetlen dolgot az életemben, amit magamnál is jobban szeretek, egy életre kivívta a tiszteletemet, lekerült a listámról, ő úgy hal meg, ahogyan akar.
Nem kéne, de elnevetem magam. Mégis kimond ilyet, miután elütötte őt egy autó? Feloldódik bennem a görcs, már nem aggódók annyira, hiszen a mentős is mondta, hogy a helyzet annyira nem vészes, plusz még Violet meg is nevetett akarva-akaratlanul. - Majd kitalálunk helyette valamit. - mondom neki mosolyogva és nagyot sóhajtva dőlök hátra. Életem legrosszabb percei voltak ezek, nagyon remélem, hogy soha többet nem élek át ilyet. Annyira megfognám a kezét, hogy érezze én igenis aggódtam érte, hogy én szeretem őt, de....nem lehet.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 8 Ápr. - 11:35

Will & Violet

Olyan gyorsan történik minden. Hiába tanítják meg az embernek a szülei egészen kis korában, hogy nézz körül mielőtt lelépsz az úttestre nekem most mégsem sikerül. Vagyis nagyjából igen, csak közben már a pizzéria felé nézelődök, hogy vajon kiszúrom-e Willt. Ha rövid ujjúban van, akkor sikerülni fog a mintázatról. Éppen hogy még el tudok sütni egy mosolyt, amikor látom, hogy épp ugyanazon a helyen ül, mint legutóbb, ahol a pizzát ettük. Figyelt rá, pedig nem is kértem meg külön, hogy így tegyen. Rendkívül jól esik, kár is lenne tagadnom. És talán pont ez a momentum, ami egy pillanatra elvonja a figyelmemet arról, amire koncentrálnom kéne. Az úttest és a közeledő autó, ahol a fickó ki tudja, hogy épp hova teszi a szemét. Térkép, vagy... a jó ég tudja mi az, ami a zebránál arra készteti, hogy teljesen másfelé nézzen, de végül simán belém jön. A képességemnek köszönhetem, hogy nem történik még ennél is komolyabb, de így is érzem, ahogy a fájdalom a sípcsontomba hatol, hallom a kerék csikorgását, és a többit már nem tudom befolyásolni. Talán ha koncentrálok, ha figyelek, akkor megtudtam volna oldani, de egészen máshol járt most az eszem.
Hirtelen sötétül el minden, ahogy a fejem találkozik a betonnal és innentől már nem igazán jut el hozzám a külvilág egyetlen apró zaja sem. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, mire kinyitom a szemem. Willt látom, ahogy aggódó tekintettel hajol fölém, de csak talán egy pillanat, amíg találkozik a tekintetünk, aztán újra elveszítem az eszméletemet. A hangja is csak távoli zizegésként jut el hozzám, de nem tudnám ki venni, hogy mit mondott, még abban sem vagyok biztos, hogy jól láttam, hogy mozgott a szája. Nem hallom a szirénákat, továbbra is teljes a homály, csak akkor nyitom ki újra egy pillanatra a szemem, amikor megemelnek és a hordágyra kerülök. Azt hiszem azért is, mert azzal a kis lámpával világítgatnak.
Valamikor már a mentőben térek magamhoz, amikor már az infúziót is bekötötték, a fejemen rögtönzött kötés és minden bizonnyal Will is kapott egy takarót, vagy valamit, ha már leszaggatta magáról a pólót miattam. Kótyagos a fejem, ez nem kérdés és egyelőre még az se teljesen világos, hol is vagyok és mi történt.
- Will? - őt azonnal kiszúrom, azt hiszem ha akarták volna se nagyon tudták volna elvonszolni az ágy mellől. Nem kérdezem meg, hogy mi történt, emlékszem rá, bár csak lassan dereng be az egész. A fickó talán másik mentőben lehet? Annyira nincs energiám, hogy felüljek és szét is nézzek. Ösztönösen próbálok a tarkómhoz nyúlni, de csak a kötést érzem meg.
- Csak egy enyhe agyrázkódás, és pár öltés a lábán. Rendbe fog jönni, de a biztonság kedvéért kivizsgálják a kórházban és pihennie is sokat kell majd. - fordul végül felém egy mosolygós fiatal mentős fickó. Próbálok én visszamosolyogni, de nem nagyon megy egyelőre. Csak lassan biccentek inkább a köszönöm a játékoztatást helyett. - Nem tudunk elmenni az ingyenkonyhára. - oh igen, ez az első és legfontosabb, ami eszembe jut most, komolyan?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 7 Ápr. - 15:43

Violet & Will

Ugyanott ülök, ahol a múltkor, hátha ezzel is segítek valamit Violetnek, ha esetleg mégse sikerült volna belőlem valami megjegyeznie. Rövid ujjú póló van rajtam, a tetoválásokat tisztán lehet látni. Már három napja, hogy itt ülök minden reggel, de eddig nem tűnt fel az életem értelme. Viszont nagyon is jó kiszemelő helynek bizonyult. Két napja az egyik vendéget hazafele elkaptam és sajnos a dolgok eldurvultak. Nem tehetek róla, nekem vágott egy csövet én pedig véletlen eltörtem a nyakát. Az ilyen dolgok megesnek, de nem kéne többet hibázzak, mert az emberek egyre óvatosabbak, egyre nehezebb őket becserkészni. Ezen kívül viszont nem történt igazándiból semmi sem velem. Megakartam látogatnia Sophie nénit, de nem tudtam időt felszabadítani, túlságosan is lefoglalt az emberek halálba segítése. Az egyik hülye nem eszik, azt hiszi, hogy így majd szebb halált hal. Őt erővel kellett rábírni, hogy egyen. Úgy etettem, mint egy csecsemőt, és azt mondanák rám, hogy vadállat vagyok. Mégis melyik vadállat eteti a saját áldozatait? Ez itt a nagy kérdés. Nem akarom, hogy szenvedve haljon meg, azt akarom, hogy reménytelenül, hogy feladja az egészet. Az, hogy megakarja ölni magát, nagyon is arra mutat, hogy van még akaratereje, amit én nem szeretek az emberekben. A lényeg, hogy Sophie néni is hamarosan sorra fog kerülni, napok kérdése már csak, hogy mikor nézek be az öreglányhoz.
Éppen rendelek egy kávét, mikor meghallom a fékezést. Azonnal a hang irányába kapom a fejem és meglátom azt, amitől annyira féltem: baja fog esni Violetnek. Annyit látok, hogy Violet arrébb tud ugrani, de az autó még így is eltalálja őt. A másodperc törtrésze erejéig elcsodálkozom azon, hogy milyen reflexekkel van megáldva Violet, de azonnal fel is pattanok és már tépem is ki az ajtót a helyéről, hogy Violethez rohanhassak. Mire kiérek ő már mozdulatlanul fekszik a földön. Leguggolok hozzá és a sérüléseit vizsgálom. Ahogy elnézem így hirtelen nem látok törést, de nagyon nem tetszik a véresen tátongó lyuk a lábán. Valószínűleg megzúzódott legalább az egyik lába és ahogy elnézem a tarkóján is megsérült. A francba, miért csak én vagyok különleges? Ha Violet sebezhetetlen lenne, mint én, akkor most nem feküdne mozdulatlanul előttem. Igazságtalan ez az egész! Találkozok vele, erre elakarják őt venni tőlem.
- A rohadt életbe, hívjanak egy mentőt! - ordítok a bámészkodó emberek közzé. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék maradéktalanul ellátni egyedül a sebeit. Én nem sérülök meg soha, így nem tudom, aki pedig a pincémben van orvos túl messze van. Mentő kell, bemegyek vele a kórházba és vele maradok amíg csak lehet! Nem érdekel mit kell megmozgatnom, de Violet rendbe fog jönni.
- Violet, hallasz? Minden rendben lesz, megígérem! - mondom neki aggódó hanggal, de valahol kicseng belőle, hogy mennyire dühös vagyok. Nem tudom van-e értelme Violethez beszélni, hogy elájult-e, vagy csak...tudom is én, bármi! Akkor tudom levenni Violetről a szemem, mikor meghallom a motorberregést. Eltör bennem valami. Eddig valahogy képes voltam nyugodt maradni, mert semmit nem ér az, ha idegesen fel-alá ugrálok, nem lesz attól jobb Violetnek. Viszont, ahogy meghallom, hogy elakar iszkolni innen az a rohadék...felmegy bennem a pumpa. Erősen koncentrálok arra, hogy a sofőr belekóstolhasson az erőmbe, de éppen csak annyira, hogy ne öljem meg. Még most is benne van a fejemben az, hogy nem fogom így megölni. A saját két kezemmel akarom megfojtani azt a szemétládát! A kocsi megy pár métert, de aztán megáll és gurul még egy kicsit. A sofőr kiesik az ajtón és a fejét fogja ordibálva. Már éppen azon vagyok, hogy felálljak mikor eszembe ötlik a tökéletes terv, és képes vagyok lehiggadni, már amennyire a helyzet azt megengedni. Ha a mentő itt van nem csak Violetet fogja bevinni, hanem a sofőrt is, hiszen éppen azt éli át milyen ha egy kést forgatnak meg a gyomrában. Ha beviszik őket és engem, akkor talán a kórházban megölhetem a pasast. Ha pedig nem, akkor is megfogom keresni, hogy véget vessek az életének. Bárkit elüthetett volna, bárkit, de ő neki Violetet kellett, amiért lakolnia kell. Vegyes érzések vannak bennem erről, mert legszívesebben most odamennék és kivégezném, de azzal nem segítek semmit Violetnek, csak egy újabb embert ölök meg a szemében, így inkább hagyom a sofőrt az utcán vergődni. Visszanézek a vérző Violetre és leveszem magamról a pólómat, majd kettétépem, hogy a tarkóhoz és a lábán lévő csúnya sebhez tudjam szorítani. Fogalmam sincs, hogy ezzel segítek-e valamit, de muszáj megpróbálnom, nem tudok tétlenül várni a mentőre! Nem is figyelek oda a külvilágra, csak Violetet próbálom....nem el veszteni. A távolból már hallom a szirénákat, és hamarosan hangos fékezéssel meg is állnak mögöttem a mentősök. Alig telik el másfél perc és már a mentőautóban száguldunk a kórházba. A sofőr is itt van, csak éppen másik mentőautóban fekszik. Komoly volt a kísértés, hogy megfojtsam, de ehelyett inkább továbbra is fenntartom az illúziót a fájdalmáról. Nem tudom, hogy milyen súlyos a sérülése Violetnek, hogy egyáltalán kellett-e mentőt hívni. Nem vagyok tapasztalt az ilyen dolgokban és nagyon megijedtem, nagyon is féltem és félek most is, hogy Violetnek komolyabb baja eshet, csak azt akarom, hogy nyissa ki a szemét és nézzen rám, hogy tudjam nem késtem el.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 6 Ápr. - 20:44

Will & Violet

Nem telt el sok idő, csak három nap mióta találkoztam Willel. Lehet, hogy ő előbbre várt, de nem tudtam jönni, talán nem is mertem igazán, mert mi van, ha rosszul esik neki, hogy nem emlékszem rá. Bármi megtörténhet, én pedig nem szeretném, hogy ebből gond legyen és persze ha már a városban vagyok, akkor illik a nagynénémmel is időt tölteni, arról nem is beszélve, hogy Connornak is próbálok segíteni, no meg azok óta Sopiha néni is kíváncsibb rám, mint előtte, hogy voltunk nála. Szóval mondjuk úgy, hogy rémesen elfoglalt voltam és mellette egy kicsit féltem is, hogy mi lesz. Főleg, mert szimpatikus a srác, de mégis van bennem valami furcsa hátsó rejtett motoszkáló érzés, amit nem tudok megmagyarázni. A szeme... a szeme az, ami valahogy megmozgat bennem valamit, csak épp sejtelmem sincs hogy mit. Azt hiszen nem örülnék neki, ha tudnám, hogy a tudat alattim ezt az egy jellegzetességet tartja magában valahol jó mélyen és ez az, ami emlékeztet rá... arra az alakra, akit akkor láttam a házunkban. Azt hiszem nem is akarok ezzel szembesülni, ezért nem is hagyom magamnak, hogy ez megtörténjen. De nem akarom megbántani, ezért nem is halogattam tovább, hogy megjelenjek, csak épp mégsem alakul minden a legjobban.
Van az, amikor túlságosan izgulsz, amikor túlságosan nem figyelsz a környezetedre, csak mert megbolygatják a dolgok a fejedet és valahogy most velem is így történik. Próbálok egyszerűen csak koncentrálni, hátha sikerül kiszúrnom őt, bár ha más nem, hát a tetoválások segíteni fognak igaz? Ezért van, hogy észre sem veszem, hogy talán csak néhány méterre a pizzázótól lépek le rosszkor az útról. Tökéletesen be lehet látni az utat még a bent ülők számára is, de az sokkal látványosabb, amikor az éles fékezésnek hála hangosan csikorognak a kerekek. Próbálok persze az utolsó pillanatban moccanni, de akkor már csak enyhíteni tudok azon, ami rám vár. A kocsi azt hiszem túl gyorsan jött, én pedig éppen hogy annyival tudok fel és kicsit félreugrani, hogy ne kapjon telibe. Annyira sincs erőm, hogy sikítsak, vagy bármi hasonló, csak az ütést érzem, először a lábamon. Az ugrásnak köszönhetően a sípcsontomat éri, nem sokkal a térd alatt, majd azt, ahogy a fejem koppan a betonon immár a járdán a nagy lökéstől. És itt sötétül el minden. Szerencsére nyílt törés nincs, de a nadrágom felszakadt, véresen tátong rajta a lyuk, ami alatt elég csúnya a zúzódás mindkét lábamon, és persze a tarkómból is békésen csordogál a vér, amit sikerül bevernem. Teljes K.O. hogy egyszerűen fogalmazzunk. Kellett nekem túlságosan arra koncentrálni, hogy mi lesz, mi lesz, ha nem ismerem fel, vagy ha igen, vagy ha... tudom is én!
A sofőr pedig... igen egy kicsit hezitál, megáll, de nem száll ki a kocsiból, aztán ha hallanék, akkor hallhatnám, hogy újra berren a motor és igyekszik eltűnni a tett színhelyéről...

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 6 Ápr. - 20:20

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 5 Ápr. - 14:20

A remény mindig él. Ezt mondaná nekem majdnem mindenki, akinek beadom azt a mesét, amit most Violetnek. Azért meg kell jegyeznem, hogy szerintem hibátlan alakítást nyújtottam, ha ez nem, akkor semmi sem ér Oscar-díjat. Soha nem hittem a reményben. Eszközként persze használom mindig. A reménnyel lehet a legjobban mérgezni az embert. Elhitetni vele, hogy van még esély arra, hogy a dolgok jóra forduljanak, vagy legalábbis ne legyenek rosszabbak. Aztán mikor elveszed ezt tőlük, mikor teljes sötétségbe taszítod őket, ahol már egyetlen reménysugár sincs, akkor összetörnek. Ezt a célt szolgálja az orosz rulett is, amit azzal a sok hülyével játszom lent a pincében. Szeretek velük lent beszélgetni. A világ kérdéseiről, az ember kérdéseiről szoktunk beszélgetni, méghozzá nagyon jókat. Elképesztő mennyire azt hiszik, hogy érinthetetlenek. Félnek a sötétben, pedig a sötétség a legjobb eszköz arra, hogy uralkodhass. Sötétbe taszítani mindenkit, hogy csak te lásd a világot, és követni fognak. Fura ezt így kimondani, de fény csak vakít, semmi haszna sincsen.
- Persze, voltak jó dolgok. Például az a lány, csodálatos dolog volt, és volt még egy csomó minden jó. Nem volt azért olyan vészes ez az egész. - mondom neki mosolyogva. Nem akarok túl sok példába belebonyolódni, mert nem igen tudnék olyan példákat mondani, amik megállnák a helyüket Violet szemében. Nem mondhatom, hogy szép dolog embereket ölni, mert szerinte nem az. Nem mondhatom, hogy jaj de szép pillanat volt, mikor meglett a jogsim. Egyrészt mert nincs, anélkül szoktam vezetni, másrészt pedig milyen hülye példa lenne ez? Maradjunk inkább a rejtélyes lánynál példaként, aki nem is sejti, hogy éppen róla beszélek. Már attól is kicsit féltem, hogy a nem emlékszik rám dolognál párhuzamot húz, de szerencsére nem tett ilyet. Azt már nem hiszem, hogy kitudtam volna magyarázni, legyek bármennyire is jó színész. Már pusztán néhány érzelem eljátszása is komoly erőfeszítésbe tellett, nem beszélve a folyamatos rögtönzésekről és spontán hazugságokról. Mikor a családomról kérdezett....komoly erőket kellett megmozgatnom annak érdekében, hogy ne röhögjem el magam annál a résznél, mikor meghalnak. Kicsit olyan ez, mintha a jövőt meséltem volna el neki, mintha a terveimről meséltem volna neki.
- Igaz, de vannak olyan mesék is, amik nem olyan vidámak. - mondom neki és elhúzom a számat. Komolyan nem értem, hogy miért látja olyan borúsnak a kettőnk köztik kapcsolatot. A szülei azért haltak meg, hogy ő erősebb legyen, hogy találkozhasson velem. Inkább büszkének kéne lennie, hogy a szülei ekkora áldozatot hoztak érte. Nem mindenki hajlandó meghalni azért, hogy más, még ha a gyereke is, rátaláljon az igazira, hogy boldogan élje le az életét. A mesékben pedig hinni kell történjen is bármi. A képességem egy csoda, amiben hiszek és ezáltal magam is hiszek. Meghaltak a szülei Violetnek ez igaz, de emiatt inkább csak még jobban kéne hinnie a mesékben, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Persze én könnyen beszélek, én megakarom ölni a szüleimet, nem megmenteni őket, mint Violet akarta. Vannak elég nagy szakadékok a kettőnk elképzelései között. Főleg az élet-halál kérdésről. Mindenki olyan rossz dolognak fogja fel a halált, pedig az is része az életnek. Akik rosszként fogják fel, csak képtelen elviselni a fájdalmat, hogy elvesztenek valakit. Én pedig segítek erősebbé válni az embereknek. Könnyen beszélek, mondanátok, hiszen nem én halok meg. Igaz, de ne feledjük el, hogy én több vagyok, mint mások. Én élet és halál felett állok, döntök róla.
- Pontosan! Segíteni kell azoknak, akiknek nincs lehetősége segíteni magukon. - mondom neki mosolyogva. Sikerült! Végre nem hallom a hangjában a kételyt, azt hallom, hogy igenis a dolgok végére akar járni. Ez pedig remek, így tudok majd játszani a kis nyomozó barátjával és betudom mutatni, hogy nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek gondol engem. Nem tudom, hogy miért szeretem bele Violetbe. Az igazat megvallva még azt sem tudom mit szeretek benne hiszen alig ismerem őt, de ez változni fog. Nem számít más, csak az, hogy tudom, és ő is tudni fogja, hogy szeretem, hogy hihet még a mesékben. Megállunk egy ház előtt, ahol vélhetően lakik. Elmentem magamban a képet, hogyha ide kéne majd jönnöm, vagy csak beszélni akarok Violettel, tudjam hova jöjjek. Meglep, hogy megpuszil és egy pillanatra meg is merevedek. Bárcsak így maradhatnánk örökre! Aztán végül elmosolyodom és csak nézem, ahogy a ház felé lépdel. - Szavadon foglak! Szia Violet! - szia szerelmem. Vajon pár nap múlva tényleg ott lesz? Vajon mennyire fog emlékezni az arcomra? Nyilván sehogy, de azért lehet ezekről fantáziálni nem?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Pént. 4 Ápr. - 13:35

Will & Violet

Nem tehetek róla, tényleg nagyon sajnálom, hogy így kellett felnőnie. Szülők nélkül, idegenekkel igazából, még ha kedvesek is voltak vele. Nem lehetett könnyű, ha akarnám se tudnám elrejteni az arcomról az együttérzést. Sajnálom, hogy ilyesmi történt vele és azért remélem, hogy voltak jó dolgok is az életében, mert arra mindenkinek nagy szüksége van, hogy át tudja vészelni a nehéz időket. Sokszor csak az ad erőt, ha tudjuk, hogy lesz majd jobb is, hogy a remény ott él a szívünkben, hogy minden pozitív irányban változhat majd. Habár e mellett még van egy lány is, akit szeret, de nem emlékszik rá... valahogy olyan, mintha tényleg folyton csak rossz dolgok történtek volna vele és kimaradtak a jók, vagy szimplán csak azokra valahogy nem terelődött eddig a szó.
- De ugye azért... történtek veled jó dolgok is? Eddig csupa olyat mondtál, aminek még a részét is nehéz elviselni, nem hogy mindet egyben. - igen, azt hiszem jó lenne hallani, hogy voltak pozitívumok is az életében, csodás élmények, vagy csak szimplán jók, már az is valami lenne. Mert így egyre inkább úgy érzem, hogy nehéz ezt hallgatni, hogy segítenem kéne neki, de hát hogyan tudnék? Ott motoszkál bennem a késztetés a szomorú hangot hallva, hogy most azonnal megálljak és megöleljem. Az ölelés segít, mindig jót tesz, ha rosszra gondolunk. Régen ha bármi bajom volt, apa csak megölelt és kicsit elfelejtettem minden rosszat, és persze hozott egy meleg kakaót, de azért ez jelenleg nem kivitelezhető itt az utca közepén. Még a nagynéném is megértette, hogy ez olyasmi, amivel segíteni tud nekem, bár ő nem a közvetlen rokonom, de mégis jót tudott segíteni mindig, amikor nagyon magam alatt voltam. De visszafogom magam, nem állok meg itt ölelgetni egy szinte ismeretlent, az lehet, hogy rosszul venné ki magát, lehet hogy ő is furán nézne és nem értené igazán.
- Igen, persze, csak valahogy tudod... túlságosan is varázslatosnak tűnik. Olyan mesébe illőnek, amiben elég nehéz hinni, mert mesékben nem ölök meg az ember szüleit, vagy... nem mennek el. - húzom el kicsit a számat. Nem tehetek róla, de nem tudok igazán hinni a csodákban. Lehet, hogy léteznek, de ha igen, akkor miért vannak velük ellentétes szörnyűségek is? A szüleim meghaltak, láttam őket olyan állapotban, ahogy soha nem akartam volna. Hetekig ezzel álmodtam és az arctalan férfivel. Rémes volt, a sok vér, a lakás szinte lerombolt állapota. Ha ilyesmi megtörténik az emberrel, akkor igazán nehéz csodákban hinni, vagy arra gondolni, hogy a mesék igazak is lehetnek, és létezik olyan, hogy szerelem első látásra. Persze lehet, hogy van, aki hisz bennem, hogy van akivel megtörténik, de ők inkább a ritka kivételek, akik erősítik a szabályt, hogy a valóság soha sem csodás. A képességemet sem érzem annak, főleg mióta megmagyarázták, hogy ez elvileg szimpla genetika. Nem értem a pontos működését, hogy egy gén okozza-e, vagy pontosan mi, de attól még szó sincs csodáról. Lehet, hogy mások annak hinnék, az egyszerű emberek, de ez csak még nagyobb kavarodást okozna, nem lenne jó.
- Gondolod? Talán igazad lehet. Az is lehet, hogy vannak olyan fontos itt maradt holmik, amiknek örülnének, vagy... kiderítenénk, amit a rendőrök nem tudtak, hogy ők nem tettek semmit, nem kellett elmenniük e miatt. Segíthetnénk is! - igen egy kissé elbizonytalanodtam, de most mégis visszatér a lelkesedésem, és a mosoly is az arcomra. Segített meggyőzni és ebben hálás vagyok. Nem akarok olyasmit tenni, ami árt másnak, ennél én azért sokkal jobb vagyok és pozitívabb személyiség, hiába, hogy ez esetleg neki nem tetszik legbelül. Bár vajon, ha nem ilyen lennék, ha nem sütne rólam a naiv ártatlanság, akkor is belém szeretett volna első látásra? Egyáltalán nem biztos. Lassan viszont elérjük a célt, a házunkat, én pedig bizonytalanul torpanok meg. Furán érzem magam, és időnként az ablak felé pillantok, nem néz-e ki épp a nagynéném. Nem akarok magyarázkodni.
- Köszönöm, hogy elkísértél és a pizzát is! És akkor pár nap múlva reggel 9 körül. - mosolyodom el még, majd hirtelen ötlettől vezérelve lépek közelebb és kicsit lábujjhegyre emelkedve adok egy puszit az arcára. Haz a kísért, meghívott a pizzámra, ennyi azért csak jár neki. - Szia Will! - aztán az irányt már a ház felé veszem. Nem pillantok vissza, nem lenne értelme, úgyse emlékeznék jobban e miatt az arcára.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 3 Ápr. - 18:05

Nem hiányzott soha semmi az életemből. Mindenen megvolt amit akartam. Hatalom, emberek akin használhatom és otthon a szülők, akik nem vettek tudomást rólam. Tökéletes volt az életem, nem volt semmi akadály, ami gátat szabhatott volna a fejlődésemnek. Ha mégis szembejött valami nem várt dolog, akkor átjutottam rajta. Kiváló tanuló voltam, a tanárok megtanulták, hogy nem szabad engem rosszul osztályozni. Bármelyik egyetemen szívesen láttak volna, és én komolyan gondolkodtam rajta. Aztán jött a börtön. Nos ezek után már ez az álom szertefoszlott. Hab a tortán az a pasas akit megöltem, bár úgy tűnik, hogy ezt a családomra kenték. Nem is baj, legalább keresik őket, így nekem is könnyebb lesz majd a nyomukra akadni. Nem zavar a hiányuk, inkább örülök annak, hogy nincsenek itt. Annak már viszont kevésbé, hogy élnek. Nem zavar az, hogy soha nem vittek el pizzázóba, vagy ha tudtak, akkor eltitkoltak engem. Úgy éltünk, mintha idegenek lennénk egymásnak. Soha nem voltak családi programok. Toddy-t persze elvitték mindenhova, és én is sokat hurcoltam őt szórakozni. Bármennyire is próbálkoztak nem tudták ellenem nevelni Toddy-t. Aztán valamiért mégis elárult engem. Most itt ülhetne mellettem és láthatná, ahogyan majd történelmet írok. Eltanulhatna egy-két dolgot, a segítőm lehetne. De ő inkább azt a mihaszna életet választotta, ami a szülőkkel vár rá. Még nem döntöttem el, hogy megölöm-e Toddy-t. Nem öltem még soha gyereket, vagy kamaszt. Egyszer viszont mindent el kell kezdeni nem?
Látom rajta, hogy komolyan sajnálja azt, hogy ez a helyzet a szüleimmel. Pedig, ha velük élt volna, ha látta volna milyen igazságtalanok voltak velem, akkor nem sajnálná őket. Teljesen összeomlottak mikor megtudták, hogy bármikor megölhetem őket. Féltek én pedig ezen élősködtem. Nem tudták elviselni, hogy nem ők nevelnek, hanem én őket. Összetörtek nagyon könnyen. Mindketten gyengék voltak. Tisztelném őket, de nem voltak kihívás. Violet szülei nagyobb kihívást jelentettek, mint az én szüleim. Semmit nem jelentettek nekem, a Gallagher nevet is csak azért tartottam meg, mert hamarosan én leszek az utolsó. Régen a Gallagher család tagjai katonák voltak. Apám ezt a vonalat szakította meg és engem sem engedett el menni katonának. Apámmal a család neve teljesen bemocskolódott és az én feladatom a Gallagher nevet naggyá tenni. Ha ehhez pedig meg kell ölnöm a rokonokat hát legyen. Amúgy se kedveltem őket, és ez fordítva is igaz. Szörnyetegnek hívtak, és máig nem tudom miért. - Egy idős házaspár vett magához, de ők is meghaltak pár éve. - mondom neki kicsit szomorú hanggal. Ez a legjobb hazugság, nem szabad, hogy legyen bárki is, aki kapcsolódik az életemhez Violeten kívül. Túl sokat dolgoztam ezen az álcán eddig, semmi kedvem nincsen ezt lerombolni egy félresikerült hazugság miatt. Ezért is kell többek között például meghalnia Sophie néninek. Egyrészt mert elvégezte a feladatát, másrészt könnyen lehet, hogy felismer. Elégé beleéghettem a tudatába.
- Pont ez benne a varázslatos. Nem ismered őt, nem beszéltél vele soha, nem nevetettek együtt, mégis tudod, hogy szereted őt, hogy ő a másik feled. - mondom neki mosolyogva. Valahogy én is így voltam Violettel. Nem akarok szentbeszédet mondani, de...nálam igenis megvolt az, hogy egyetlen pillantás elég volt, hogy beleszeressek Violetbe, hogy örök nyomot hagyjon bennem. Mikor ott álltam csurom véresen és megláttam őt....nem tudtam megölni. Megakartam, már mozdulni akartam, de a lábam a földbegyökerezett egy pillanatra, és rájöttem. Nem tudom őt megölni. Soha nem találkoztam vele, mégse tudtam bántani, belé szeretem. Elég különös első találkozásunk volt elismerem, és talán nem is illik ilyenkor beleszeretni valakibe, de én így érzem. Lehet, hogy ő azért nem, mert nem emlékszik az arcomra? Vagy a sokk miatt? Talán nem bocsátott meg? Előbb-utóbb megfog, nem haragudhat örökké azért, mert a javát akartam.
Rámosolygok Violetre. Kár, hogy nem tudok utazni az időben, sok energiát megspórolhatnék, de én se lehetek tökéletes. Nem tudom mit akart mondani a mondat végén, de biztos nem a trükköt. Túl hosszan várt ki, és amúgy se lehet trükkökkel megoldani bármit is. A trükk egy figyelemelterelő eszköz, valami ami megtéveszt minket, de soha nem old meg semmit sem. Én nem szoktam trükközni. A képességem viszont igenis használatba veszem a mindennapok során. Megölök valakit és a házában alszom, ott eszem, ha esetleg éhes vagyok. Emellett pedig kielégíti a szükségleteimet az, hogy azt ölök akit akarok. Elég unalmas és haszontalan lenne nélküle az életem. Átlag emberként élni....még belegondolni is szörnyű. Fakó, unalmas és céltalan lenne.
- Nem hiba. Honnan tudhatnánk, hogy akarják-e, vagy nem? Nem hiszem, hogy rossz dolog kielégíteni a kíváncsiságot. Azzal, hogy körbekérdezel nem okozol nekik fájdalmat. Nem lehet úgy cselekedni, hogy valakit ne bánts meg. Ebben az esetben viszont nem hiszem, hogy fájdalmat okozol nekik. Sőt, talán még örülni is fognak annak, hogy valaki foglalkozik ezzel az egésszel. - mondom biztató mosollyal. Nem szabad elbizonytalanodnia, nem szabad, hogy a szüleitől tanult hülyeségek teret nyerjenek a fejében. Valakinek mindig fájdalmat fogsz okozni. Ezt megtanultam. Én csak szerelmes lettem Violetbe, mégis fájdalmat okoztam neki. A fájdalom nem olyan rossz dolog, ahogyan azt sokan leírják. Megerősíti az embert, a gyengét pedig megtöri. Tökéletesen kilehet vele gyomlálni a selejtes embereket. Most viszont az hiányzik a legjobban, hogy Violet elkezdje magában ezt a morális kérdést boncolgatni: Akkor én most rossz ember vagyok?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 3 Ápr. - 11:58

Will & Violet

Tudni az igazat nem mindig olyan jó dolog. Néha én sem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni a válaszokat a miértekre. Van, amikor jobb buta tévhitekben élni, mint amikor egy kisgyereknek azt mondják, hogy a nagymamája egy jobb helyre került, vagy halott cicáját csak elvitték egy farmra, ahol majd sokkal jobban érzi magát, mint a lakásban. Van, hogy kellemesebb tudni a hazugságot, mint megismerni a valóságot, mert ez utóbbi sokkal jobban tud fájni. Fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha megtudnám azt, hogy miért haltak meg a szüleim. Lényegében egy véletlen miatt, mert épp rosszkor voltak rossz helyen, hiszen még csak értékes dolgok se tűntek el a lakásból. Csak azért nincsenek most itt velem, mert valaki nem tudta megállni, hogy végezzen velük, mert épp ahhoz volt... kedve? Ha nem így történik, akkor most velük együtt ültem volna be a pizzázóba. Már elfogadtam, hogy erre nincs lehetőségem, de attól még maga a tény ugyanúgy fájdalmas és jobb általában nem is gondolni rá. Ezért van, hogy mostanában már egyre ritkábban próbálom felidézni annak a fickónak az arcát. Úgyse tudnám, de talán nem is akarom, talán túlságosan fájdalmas lenne újra foglalkozni ezzel az egésszel. Megtörtént és kész. Mint, ahogy Willel is, hogy elhagyták a szülei. Neki se lehetett valami kellemes, főleg nem tíz évesen.
- Már rég volt, gondolom így visszatekintve könnyebb. - próbálok legalább elmosolyodni halványan, de nem nagyon megy. Megértem, hogy erősnek mutatja magát, én sose voltam ilyen. Nagyon-nagyon össze tudok törni, ha valami rossz ér, pedig mindig is vágytam rá, hogy olyan legyek, mint a nagynéném, de én anyára hasonlítok. Ő is nehezen viselte a változásokat és a nehéz pillanatokat is az életben. A nénikém viszont minden elbír, legalábbis én ezt látom rajta, mintha őt képtelen lenne megtörni, vagy ledönteni a lábáról, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is ugyanolyan fájdalmas volt elveszíteni a testvérét, mint nekem az édesanyámat. - Oh, akkor tényleg nem lehetne megkeresni őket. És voltak nevelő szüleid, vagy mi történt veled utána... egyedül? - így már legalább értem azt, amit korábban mondott, hogy nem volt olyan fontos valaki az életében, aki miatt úgy érezte volna, hogy él. Rémes, ha az ember életéből hiányoznak a szülők, talán olyan maradandó törést is okoz benne, amit nem tud később sem feldolgozni, vagy mással kompenzálni. Lehet, hogy Will sokkal nehezebben épít ki kapcsolatokat másokkal pont e miatt és lehet, hogy még csak nem is tudja az okát.
- Lehet, nem is tudom.. sok film szól erről, meg könyvek, de olyan is van, amikor idővel alakul csak ki a szerelem. Barátságból vagy akár kezdeti rossz viszonyból. Fokozatosan épül fel. Nem biztos, hogy mindenkinek megadatik egy a szerelem első látásra dolog és egyébként is, ha nem ismered a másikat, akkor honnan tudod, hogy szereted? A látványból csak a külseje marad meg igaz? Akkor ez meg olyan felületes dolog, és ki tudja, hogy mikor múlik el. - zavartan tűröm a fülem mögé a hajam, hiszen azt hiszem egy kicsit többet beszéltem most így egyszerre, mint az elmúlt percekben összesen, de ez most valahogy kikívánkozott, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mennyi valóságos ez a nagy Ő dolog. Én még nem tapasztaltam meg igazából egyik verziót sem. És egyébként is honnan tudod, hogy szerelmes vagy? Tudom, vannak ezek a magyarázatok, hogy csak rá gondolsz, ha meglátod hevesebben ver a szíved és ha tehetnél mindig vele lennék, de mi van, ha ez elmúlik, vagy ha kezdetben sem ennyire intenzív, egyszerűen csak szeretsz valakinek a társaságában lenni és... Áh, bonyolult!
- Ez igaz, talán úgy túl egyszerű is lenne. Ha mindent meg lehet oldani... trükkökkel. - vagy képességekkel, ahogy az esetünkben is van, bár nem tudok róla, hogy ő is olyan, mint én, csak mégis kicsit más. De sokszor láttam már az iskolában, hogy mások a képességeikkel oldanak meg dolgokat és végül is én is sokat használtam már azt, amit tudok, csak mert megkönnyítette az életemet, bár akkor még nem is tudtam róla, hogy így van. Hol van vajon a határ, amikor már nem jó, ha így oldunk meg mindent? Mert mi van, ha aztán mégis megszűnik ez az egész? Akkor meg tanácstalanok maradnánk, és nem tudnánk egyszerű emberként mit kezdeni magunkkal.
- Lehet, hogy nem akarják visszakapni, de akkor ez... hiba szerinted? Lehet, hogy nekem jó, ha csillapítom a kíváncsiságomat, de ha ezzel másnak okozok fájdalmat, akkor nem szabad csinálni. - erre tanítottak, mindig is így gondoltam. Nem jó dolog ártani másnak csak azért, hogy neked jobb legyen. Én nem ilyen vagyok, szívesebben adok, mint kapok, valahogy mindig is így voltam vele, és ez a mai napig sem változott, csak most egyszerűen kíváncsi vagyok és azt hiszem szívesen nyomozgatok Connorral, mert szimpatikus fickó, még Sophia néni is megmondta.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 2 Ápr. - 19:08

Nem tudom miért, de valahogy mindig is hidegen hagyott mások élete. Nem az én problémám, vagy hibám az, hogy az ő élete nem alakult jól, nem jöttek be a tervei. Talán itt van a kutya elásva. Violet életét én tettem volna tönkre? Azzal, hogy megöltem a szüleit az egész életének megszabtam volna az irányát? Erősebbé tettem nem értem, hogy akkor mégis miért teszem fel magamnak ez a kérdést újra meg újra. Nem én tehetek arról, hogy a szülei meghaltak. Ha nem támadnak nekem, megúszták volna pár törött csonttal talán. Viszont mikor megtámadtak, akkor szétáradt bennem az érzés, ami mindig előjön, mikor harcra kerül a sor. Nem voltam önmagam, vagy talán pont akkor voltam önmagam, nem tudom. Nem az én hibám, erről száz százalékosan megvagyok győződve. Talán úgy tűnhet, hogy ártottam ezzel neki, de ha messzebbre tekintete, akkor látná, hogy hosszútávon igenis jót tett neki, hogy árván maradt. Persze ezt most még nem értené meg. Azzal támadna le, hogy nem létezik az, hogy jó, ha elveszünk valakit valakitől. Nem látná még az egészet, nem az eredmény lebeg a szeme előtt még, hanem a vesztesség.
- Igen, de azért nem volt olyan rémes, mint amilyennek kinéz. - mondom neki, ahogy aggodalmas pillantást vett rám. Nem szeretném, hogy azt higgye, hogy szülők nélkül olyan rossz. Jó, nekem voltak, de inkább én neveltem őket, mint ők engem. Nem foglalkoztunk egymással, tehát mintha nem is lettek volna. Látnia kell azt, hogy igenis túllehet élni, ha elvesztünk valakit, van élet utána, talán még jobb is, mint ami várt volna amúgy. Tudom, hogy milyen nehéz elveszteni valamit. Mikor Aaront elvették, vagy a szabadságom két évre. Hoztam én is áldozatokat, ha nem is olyan lovagiasakat, mint azt elvárnák. - Nem, már halottak. - mondom faarccal. Inkább nem játszok meg semmilyen érzelmet, mert nem bírnám ki mosolygás nélkül. A szüleim halottak. Számomra mindenképpen, és hamarosan azok is lesznek a valóságban. Csak időkérdése, hogy megtaláljam őket. Jobb, ha nincsenek rokonai a felvett személyiségemnek. Mi lenne akkor, ha mondjuk Violet segíteni akar egyszer csak felkeresni őket? Béreljek fel színészeket vagy mi? Nem, ez így jó. A magányos, beletörődő szerep tökéletes lesz. Legalább lesz valami közös pont azzal, hogy mindkettőnk szülei meghaltak. Így én is megelégszem és Violetnek is elmondhatom majd, hogy nem csak tőle vettem el a szüleit, hanem magamtól is a sajátjaimat. Így már nem róhatja fel, hogy nem tudom milyen érzés elveszteni valakit.
- Remélem, hogy így leszel vele. - mondom neki vidáman mosolyogva. Tehát akkor most már tudom, hogy ez az első pillantásra szerelem egyoldalú volt. Ő semmit nem érzett, csak velem fordult a világ. Ez...érthető. Végül is megöltem a szüleit, talán csak fel kell dolgoznia, hogy aztán rájöjjön, hogy itt vagyok, rám várt. Remélem, hogy ez hamar bekövetkezik, mert kezdek kissé megbolondulni. Nem is tudom mi lenne velem, ha Violet ellökne magától. Talán a földdel tenném egyenlővé a várost. Vagy megölném azt, aki miatt nem érez úgy irántam, ahogy kéne. Szerintem mindkettőt megtenném, csak a sorrendet nem tudom. Ráér még kitalálni nem? Már ha egyáltalán bekövetkezik. Valljuk be őszintén, hol találhatna még egy olyan valakit, mint én? Sehol! Akkor meg miről is van itt szó?
- Na igen azzal sok minden megoldódna, de akkor nem lenne értelme nyomozgatni. - mondom mosolyogva és belegondolok abba, talán rám vár a feladat, hogy feltaláljak egy időgépet. Elvégre arra teremtettek, hogy vezessem az embereket nem? Akkor miért ne építhetnék egy gépet, amivel lehet ugrálni az időben. Kíváncsi lennék arra, hogy alakultak a dolgok köztem és Violet között. Ha nagyon rosszul, akkor visszamennék az időbe és a születése után pár nappal ölöm meg a szüleit. Akkor nem is marad emléke róluk, a gond megoldva. Nem lesz majd olyan rész, hogy "te ölted meg a szüleim!" Remélem, hogy ezen a vitán majd gyorsan túljutunk, mert nincs kedvem arról vitatkozni, hogy miért is segítettem neki felnőtté válni.
- Már, ha kell nekik. Talán rossz emlékek fűződnek hozzájuk és nem akarják visszakapni. - mondom elgondolkodva. Belegondolok abba, hogy milyen arcot vághat apám mikor mosolyogva beállítok és visszaadom azt a bizonyos talált holmit. Halálra rémülne. Még csak nem is én ölném meg. Remélem, hogy anyám nyit majd ajtót, őt talán nem ijeszteném meg annyira. Azért az is fura, hogy egy régi cucc miatt keresik a családom. Itt valami bűzlik.
- Az igazat akarod tudni nem? Az inkább megváltás, mint fájdalom okozás. - mondom neki megvonva a vállam. Nem akarok visszavedleni a papi dologba és prédikálni, de nem szabad, hogy visszalépjen ettől az egésztől. Meg kell tudnia mindent, a kezdetektől egészen az első találkozásunkig. Akkor majd megérti, hogy minden okkal történt.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 1 Ápr. - 21:53

Will & Violet

Mindig szomorú dolog hallani azt, hogy valakinek rosszul alakult az élete. Fogalmam sincs, mi lett volna velem, ha fiatalabb koromban veszítem el a szüleimet. Vajon akkor jobb, mert még nem érti az ember a dolgokat, vagy pont ellenkezőleg rosszabb, mert akkor még többről maradsz le, amit velük kellene megtenned? Nem hiszem, hogy ez az a téma, amit minden áron meg akarnék vitatni bárkivel is. Azt hiszem a szülők elvesztése minden esetben rossz, teljesen minden hogy azért, mert meghaltak, vagy azért, mert elmentek. Bármelyik esetben nagy törést okozhat egy gyerekben, vagy akár már félig felnőttben is, hiszen én már nem vagyok igazán gyerek. Viszont tényleg szívesen lennék normális, nem tudom, hogy mi lesz majd a világgal, ha valaha kiderül, hogy mi mások vagyunk. Erősebbek, sokak szerint biztosan veszélyesek is. Az emberek, amit nem értenek, attól félnek, vagy legalábbis más szemmel néznek rájuk. Én ezt nagyon jól tudom, hiszen jól ismerem a jellegzetes tekinteteket, és nem akarok még azoknál is rosszabbat látni ne adj isten, csak, mert más is rájön, hogy olyasmit is túlélhetek, amit a legtöbben nem, vagy olyasmit is eltalálhatok nagy távolságból, amire mindenki képtelen lenne.
- Oh, én... sajnálom. Akkor tíz éves korod óta egyedül vagy? - együttérző aggodalommal pillantok rá. Az biztos, hogy ez valami rémes érzés lehet. Főleg, ahogy így kimondja, kihalt a családfája. Rosszul hangzik, nem kicsit. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nincs itt nekem a nagynéném, vagy ha nem jön ez az egész iskola mizéria, meg hogy más vagyok, hogy legalább elterelje a gondolataimat. Azt hiszem akkor sokkal kevésbé tudtam volna átvészelni ezt a nehéz időszakot. - És nem kerested őket soha? - lehet, hogy nem önszántukból tették. Mi van, ha valami egészen más ok volt rá, vagy én vagyok túlságosan naiv e téren és nem kellene butaságokat gondolnom? De valahogy úgy gondolom, sokkal könnyebb élni az életet, ha megpróbálunk pozitívan állni a dolgokhoz. Ha a negatívat nézzük mindenben, ha nem is próbálunk reménykedni a jóban, a jobban, akkor soha nem lehetünk igazán boldogok, mert mindenben meg fogjuk találni a legapróbb hibát is. Én nem akarok ilyen lenni, mindig arra neveltek, hogy ne ilyen legyek és azt hiszem megy is.
- Végül is lehet, de valahogy úgy vagyok vele, hogy ha valaki tényleg a nagy Ő, ha nekem teremtette a sors, akkor... biztosan tudni fogom, hogy ő az, már akár az első pillantásból, vagy pár szóból. - bár a fene tudja. Abban sem vagyok biztos, hogy ez az egész nagy Ő dolog egyáltalán létezik-e. Vannak olyan példák is, amikor egy szerelem lassan alakul ki, amikor szépen épül fel, sok beszélgetés után. Barátságból szövődik teszem azt, sőt olyan is van, hogy ellenségeskedésből. Nem lehet semmit sem igazán általánosítani azt hiszem.
- Ha sokat veszekedtek, akkor olyan nagyon jóban biztosan nem voltak, ha jól sejtem, de tényleg nem tudom. Milyen jó lenne csak úgy visszatekinteni a múltba. - mosolyodom el. Végül is miért ne lehetne? Biztosan létezik olyan ember, aki képes erre, visszanézni az időben, vagy épp előre! Milyen jó lenne megnézni, hogy mi lesz mondjuk ötven év múlva. Vajon akkor már lesznek repülő autók? A sci-fi regények olyan nagy dolgokat képzelnek el és sok tudós azt mondja, hogy ezek a tudomány előszelei sok esetben és igenis megtörténhetnek, csak az a kérdés, hogy vajon mikor.
- Ha te is segítesz, akkor biztosan kiderítjük, legalább azért, hogy visszakerülhessenek a családhoz azok a dolgok és hogy... csillapítsuk a kíváncsiságunkat. - mosolyodom el, de csak egy pillanatra, amikor felfogom, hogy mit is mondtam. Igen, azt hiszem határozottan elszégyellem magam. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet mondani egyáltalán. - Vagyis... ez nem szép tőlem, más kárán valami érdekeset keresni. - talán rossz döntés ez? Nem kéne beleütni az orromat az egészbe? Más bajával illik foglalkozni egyáltalán? Én se örülnék, ha valaki az én életemben turkálna.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 1 Ápr. - 12:20

Élhetnék átlag emberként, de azzal csak elpocsékolnám a tehetségemet. Miért tengetném átlagosan az életem, mikor élhetek úgyis, mint egy isten? Csak elpazarolnám azt az ajándékot amit kaptam. Nekem nem kéne mondani, nem kéne bátorítani, hogy fejlesszem a képességem. Magamtól is megtenném, vagyis már megtettem. Az iskolát és a börtönt használtam arra, hogy a képességem tökéletesítsem. Pont az ilyen helyek erre a legalkalmasabbak. Sokan vannak, eltudsz vegyülni miközben rajtuk kísérletezel. Amúgy se lehetne normális életem és munkám. Az embereknek feltűnne az, hogy megvágom magam és semmi nem történik. Annyira nem érdekel, hadd lássák kivel van dolguk. De riasztanák a rendőrséget, azok az FBI-t azok a nemzetbiztonságiakat és már nem is tudnék rendesen működni. Nem, én azt akarom, hogy az emberek ne tudjanak arról mit tudok, csak mikor eljött az ideje. Addig kényelmesen hagyom magam mögött a hullákat, hadd féljenek. Aztán mikor már rettegnek, felfedem magam és akkor majd kezdődhet a hajsza. Jobb arcot adni a félelemnek, úgy sokkal hatásosabb. Az emberek jobban félnek az ismeretlentől, de azzal még szembemernek szállni. Azzal amit ismernek már nem. Nem fogom örökké titkolni, hogy ki és mi vagyok. Butaság is lenne. Én vagyok az egyetlen, aki változást hozhatok.
- Tízéves voltam mikor elmentek. A nagyszüleim rég meghaltak, nem is ismertem őket, más rokonom pedig nincs. A családfám kihalt. - mondom neki szomorkásan. Talán így még jobb lesz a viszonyunk, ha van a kettőnk életében valami közös pont. Például a szüleink elvesztése. Engem elhagytak, az övéit megöltem. A tízéves kort azért mondtam, mert nem akartam, hogy arról kérdezzen milyen érzés a hiányuk. Ha régebben elmentek már beletudtam törődni. A szerepet tovább kell játszanom, méghozzá a lehető legjobban. - Mindig is kerestem őt, sőt még találkoztam is vele, de mintha soha nem is látott volna. Nagyon jó érzés, csak pokolian tud fájni. - mondom neki mosolyogva. Nem voltam sohasem az a nagy szerelemhajhász, csak rám talált. Meg is lepődtem rajta, hogy mennyire jól érzem magam a bőrömben, miután találkoztam Violettel. Aztán meg is értettem, hogy miért írnak annyi verset a csalódásokról és szakításról. Mióta nem láttam Violetet belém költözött valami fura érzés. Egyszerre érzem magam csalódottnak, dühösnek és gyengének. Eddig nem volt ilyen bajom, mintha kitéptek volna egy részt belőlem. Most viszont úgy érzem két kézzel letudnám dönteni az Empire State Buildinget.
- Talán már találkoztál vele, csak nem tudsz róla. Sok emberrel találkozunk és beszélünk nap, mint nap. - mondom neki és kissé elmosolyodok. Biztos azt hiszi, hogy egy szerencsés véletlen. Hogy találkozott egy fickóval, aki a segítségét kérte és most ő is segít. Igaz, hogy amíg a városban laktak a szüleim, soha nem találkoztam Violettel. Vagy a börtönben voltam, vagy a gyártelepeken mulattam az időt az első áldozataimmal. Viszont a nyaralójukban találkoztam vele, és megváltozott minden. Nem baj az, ha elültettem benne annak a lehetőségét, hogy már összefutott velem, hogy tudja nem vagyunk vadidegenek egymásnak.
- A szüleivel csak egyszer találkoztam, de nem úgy láttam, hogy rosszban lennének. Inkább olyan közömbös volt az egész. Nem foglalkoztak egymással. - mondom elgondolkodva. Meg is játszom az elgondolkodást, de azért valahol bele is gondolok a szüleimmel való kapcsolatomba. Nem volt rossz, se jó, tényleg csak simán közömbös volt. Nem beszélgettünk, ha büntettek, én is büntettem őket. Elküldtek pszichológushoz, de az egy foglalkozás után feladta. Végül pedig a szüleim is feladták. Inkább hagytak, minthogy szenvedjenek. Megtudom őket érteni.
- Ha van egyáltalán igazság. Mindig is imádta a rejtélyeket, főleg csinálni. - mondom neki mosolyogva. Fel kell őt készítenem arra, hogy lehet, hogy nem lesz ez egy egyszerű rejtély. Hogy az eddigi legbiztosabb pont, Sophie néni, hamarosan megfog halni. Már ő is csak visszaszámolja a perceket.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 31 Márc. - 21:40

Will & Violet

Furcsa, mert én sokáig még csak nem is tudtam róla, hogy van képességem és igazából most is meglennék nélküle. Nem is gondolom, hogy ez olyan nagy dolog, legalábbis amíg aztán el nem magyarázták, hogy pontosan mire is vagyok így képes. Akár úgy is le tudnék lőni valakit, hogy szinte nem is látom a célt, vagy kiszámíthatom valaminek úgy az útvonalát, hogy mondjuk egy billiárd asztalt egy ütésből teljesen letakarítsak. Csak ezek már olyan tettek, amiknél elég erősen kell koncentrálni. Az, hogy kitérek egy robogó kocsi elől, vagy felmászok valahova úgy, hogy esély sincs rá, hogy leesek inkább ösztönből jön, viszont az összes többi már gyakorlás kérdése. Ezek is menni fognak idővel, ha sokat próbálgatom őket és fejlesztem a képességem. A suliban legalábbis ezt mondták, csak valahogy nehéz eldönteni, hogy ha egyszer ilyen képességeket kaptunk, akkor kötelesek vagyunk ezekkel élni az életünket, ettől függővé tenni mindent? Vagy attól még lehetek átlagos és elmehetek mondjuk gitározni egy bárba, vagy csak pincérnőnek, mert úgyse ejteném el soha a poharakat? Vagy pont azért kellene átlagos munka, hogy ne tűnjön fel senkinek, milyen képességem van, mert abból meg baj lehet? Félelmetes, hogy titkolni kell ezt az egészet a világ elől, mert mi van, ha kiderül... üldözni fognak minket?
- Oh, ez... szomorú, sajnálom. Mennyi idős voltál, amikor történt? És akkor azóta... egyedül vagy, nincs más rokonod? - buknak ki belőlem sorra a kérdések. Nem biztos, hogy akar erre válaszolni, ez csak utólag esik le. Lehet, hogy fájó pont a múltja én pedig itt kérdezgetem, mint aki totál érzéketlen és nem gondol bele, hogy másnak rossz lehet a szülők elvesztése, pedig én tudom ezt a legjobban. - Vagyis elnézést, nem biztos, hogy erről akarsz beszélni. - az említett lány sztorija viszont picit talán meglep. Ez egészen szép kis romantikus sztori lehetne, ha megtalálná persze. - Oh, és nem kerested azóta? Lehet, hogy emlékezne rád, ha találkoznátok. De én nem tudom milyen, még nem éreztem ilyesmit, igazán még szerelmes sem voltam. - finoman megrántom a vállam. Nem engedtem magamhoz közel annyira senkit sem, hogy ez megtörténhessen. Nem bánom azért annyira, mert valahogy úgy vagyok ezzel, hogy olyasmi lehet, mint a képességem, amikor magától működik. A szerelem is megtalál majd, ha eljön az ideje nem igaz?
- Hogy érted, hogy kapcsolatban? Voltam náluk már, egyszer arra emlékszem, de akkor még csak nem is láttam ezt az idősebb testvért. - kicsit értetlenül ráncolom a homlokomat, hogy milyen értelemben állhatok kapcsolatban ezzel az egész üggyel. Tényleg, hogy valahogy belecsöppentem, és ezt mindenki máshogy magyarázza. Van, aki a véletlenre fogja, más pedig tuti, hogy valamiféle sorsszerűséget magyarázna bele. Én nem tudom, nem is szeretem túlboncolgatni a dolgokat. Valahogy csak megtörtént és kész, és mostanra az egész ügy beszippantott és kíváncsi lettem, hogy mi is lesz a vége. Azt hiszem azok az ott maradt tárgyak már nem is számítanak igazán.
- Igen, talán már messze jár, de olyan furcsa nekem ez... mármint hogy ilyen a viszonya valakinek a családjával. Nehéz megértenem, főleg mert olyan normálisnak tűntek a szülei. - nem akarom kimondani, de valami nagyon félrecsúszhatott, ha aztán ez lett a vége. De hogy mi arról fogalmam sincs, pont ez érdekel. Különös az egész és ha beszélgetnénk azzal a fickóval, vagy a családdal. De vajon van esély megtalálni őket egyáltalán?
- Igen, ez lehet. Ahogy mondani szokták, az érmének két oldala van, ezért is lenne jó beszélni mindenkivel, hogy tudjuk, hogy kinél van az igazság. - bár ez egyelőre lehetetlennek tűnik, de ki tudja, ha kitartóak vagyunk és ha Will is segít, akár még a végén meg is oldhatjuk ezt az egészet. Tényleg úgy, mint pár önjelölt Scherlock.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 31 Márc. - 14:10

Nem is tudom mi lenne nélkülem a képességem nélkül. Az életem sokkal nehezebb és unalmasabb lenne nélküle. A feladatomat, a célomat is ez adta. Egyszerű átlag ember lennék. Azzal a tudattal kéne élnem, hogy teljesen értelmetlen volt az egész életem. Bármikor meghalhatok, bármikor megölhetnek. Viszont szerencsére nem így van. Kiválasztottak, ajándékot kaptam. Nem kell attól félnem, hogy megölnek, mert nem tudnak, és nem kell attól sem félnem, hogy alulmaradok harc közben. Az, hogy kiskorom óta tudok arról, hogy mire vagyok képes, segített abban, hogy mára a képességem ura legyek. Nem tudom, hogy fejlődik-e még, remélem, de ha nem így lenne, akkor is megvagyok elégedve. A tökéletes vadász vagyok. Minden megvan bennem, ami egy harcosnak kell. Talán évekkel később azt hiszik majd, hogy azért lettem olyan, amilyen, mert voltak képességeim. Azt hiszik majd, hogy megváltoztam, hogy a tudat, hogy fájdalmat tudok okozni, és hogy nem lehet megsebezni megváltoztattak. Átalakították a jellemem. Van benne valami be kell vallani. Nem lennék ennyire magabiztos és veszélyes, ha átlagos lennék. Valahol tényleg a képességeink alakítanak minket, de én már kicsiként sem voltam egyszerű eset. Más voltam, mint ők mindig is tudtam, hogy kilógok a sorból. Akkor a képességeim megismerése csak felerősítette ezeket a dolgokat bennem?
- A szüleim elhagytak. Az egyik pillanatban még otthon voltak, a másikban pedig, mintha elnyelte volna őket a föld. Van egy lány...de ő elfelejtett engem. Egyszer láttam csak, de tudtam, hogy Ő az igazi. Butaság lenne? Vagy te éreztél már ilyet? - nem tudom mit kellett volna mondanom, de tudni akarok, hogy ő mit érzet akkor. Nem akarok hazudni neki, de az igazat sem elmondani. Kezdek csődöt mondani, előbb-utóbb lefogok esni arról a vékony pengéről amin egyensúlyozok. A gyenge pontom támadja a gyenge pontom. Elég ironikus és elég hülyén hangzik, de így van. Belefogok szaladni egy hibába, ha sokáig kell még az érzéseimről hazudoznom. Próbálok igazat mondani, csak elrejtve, hogy ne tűnjön fel neki, én pedig ne érezzem magam rosszul.
Talán pont azért csináltattam a tetoválásokat, hogy Violet emlékezzen majd rám. De akkor miért nem előbb csináltattam? Túl sok a kérdés, amit nem tudok megválaszolni. Pedig olyan vagyok, mint a mindenható, akkor tudnom kéne a válaszokat. Mégse lennék olyan tökéletes mint gondolnám? Nem, nem szabad elbizonytalanodnom. A válaszokat meg kell keresnem, és én meg is fogom.
Rég éreztem ilyen izgatottságot, mint most. Végre keres valaki, végre érdeklek valakit. Kár, hogy az a szegény ember sok fájdalmon fog átmenni, de megfogja neki érni. Erős lesz. Erősebb, mint valaha. Persze, csak ha meg nem hal, de azt nem hagyom. Tartozom neki annyival, hogy életben tartsam, ha már elkezdett nyomozni utánam. Mennyire fog majd örülni annak, hogy kapott egy újabb nyomot, egy újabb segítőt. Aztán majd szép lassan ráfog jönni, hogy nem bízhat meg akárkiben. Szenvedni fog és csalódni. Ez már csak így megy.
- Mindenkit érdekelnek a rejtélyek, és kitudja lehet, hogy valahol kapcsolatban állsz ezzel az egésszel. - mondom neki mosolyogva. Vajon milyen arcot fog vágni Violet mikor megtudja, hogyha nem ölöm meg azt a pasast, akkor ő a szüleivel piknikezhetne most. Violet és az én életem szorosan összefügg. Tehet bármit, akkor is így lesz. De ráér megtudni az igazságot. Most nem tudná feldolgozni. Látnia kell, érezni azt ami velem történt, hogy megérthesse a dolgokat.
- Bárcsak tudnám, hogy hol van. Gondolom már messze jár, fura az egész, engem is érdekelne, hogy mi történt vele. - mondom elgondolkodva, kicsit szomorúan. Vajon mennyit mesélhetett Violetnek Sophie néni? Olyan sokat azért nem tudhatott. Maximum a kiabálásokat hallhatta és a panaszokat. Azt nem tudhatta, hogy mire vagyok képes. Szerintem még akkor sem esett le neki a tantusz igazából, mikor éppen őt kínoztam.
- Nem azt mondom, hogy hazudott vagy hasonló. Csak ő nem ismerhette őt. A pletykafészkek pletykákból szedik az infókat nem? - kérdezem tőle kedvesen, miközben a következő lépésemen gondolkodom. Mégis milyennek írjam le magam? Maradjak a valóságnál, vagy színezzem ki a dolgokat?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 30 Márc. - 21:35

Will & Violet

Meglep, hogy egyetért. Igazából nem zavarna, ha nem így lenne, mert nem kötelező neki, de azért jól esik. Persze meglehet a saját véleménye, mert miért ne lehetne? Ha ő szereti a veszélyt, hát tegyen így, bár én tényleg úgy gondolom, hogy nem olyan nagy dolog. Én se vagyok oda a veszélyért, mert legutóbb az az elszabadult autó se tudott elütni. Nehéz meglepni és kárt tenni bennem, mert mindig tudom hova kell lépni, vagy ugrani, bár azért persze nem vagyok sebezhetetlen, az azért érthető, hogy egészen máshogy változtatja meg az embert. Már gondolkodtam ezen egyébként. Vajon a képességeink alakítják a jellemünket? Úgy hiszem, hogy igen, de csak akkor, ha elég korán felismerjük őket. Én csak nem rég tudtam meg, hogy nem vagyok átlagos, addig fel sem tűnt, ezért nem is érezem úgy, hogy ez változtatott volna rajtam, de mások esetén, akik a suliba járnak és a képességük olyan jellegű, ott simán lehet, hogy azért bátrabbak, netán pont hogy zárkózottabbak, mert valami durvára képesek.
- Oh, azt nem hiszem, és tudod nem is biztos, hogy igazam van, csak én így látom. - teszem még hozzá. Nem akarom, hogy csak azért értsen egyet, mert nem akar... vitázni. Nem, persze nem lenne jó úgy összekapni, hogy alig ismerjük egymást, és tönkremennie a séta, meg minden, de azért mégis csak jobb, ha őszinte. - Hogy hogy? És a szüleid? Vagy... egy lány, bárki... bármi? - nem tudom hány éves, idősebb lehet nálam, de maximum pár évvel, mégis furcsa azt hallani, hogy nem volt eddig semmi fontos sem számára az életében. Nekem is ott voltak a szüleim és most is a nagynéném, és azt hiszem már az iskola is ide sorolható. Azért ez valahol szomorú is, azt hiszem sajnálom, hogy ez a helyzet, bár nem hiszem, hogy én tudnék rajta változtatni. Fel sem merül bennem, hogy ő ennek épp az ellenkezőjét gondolja.
- Ha már az arcok nem maradnak meg a fejemben, akkor legalább ez igen, úgyhogy jó, hogy van rajtad. - mosolyodom el aztán újra. Ezért is volt, hogy majdnem megérintettem a pizzériában és hogy most is odasiklik a tekintetem. A mintákat könnyen megjegyeztem mindig is, meg ha valakinek volt valami jellegzetes az arcán, de neki nem sok ilyesmi van, így hát maradnak a tetoválások.
Viszont úgy látom, hogy a mi kis sztorink felkelti az érdeklődését, ami jó, sőt mi több még ismerte is a srácot, ami újabb nagyon nagy dolog, így persze, hogy én is még jobban figyelek, mint eddig. Lelkesen pillantok rá, amikor meghallom a szavait. Nem akarok túlságosan felpörögni, mert lehet, hogy nem tud segíteni, de jó lenne. Biztosan Connor is örülne neki, ha újabb nyomot találnák, ha lenne egy új irány, amin elindulhatnánk. Sejtelmem sincs, hogy jelent-e valamit ez a mostani, hogy segít-e, de ha csak egy kicsit, már az is valami.
- Az jó lenne, tényleg. Szívesen a végére járnék ennek az egésznek, hiába, hogy nincs is közöm hozzá, de... valahogy érdekes. - mások szenvedése nem kéne, hogy érdekes legyen, de hiába az embert, sőt még a mutánst is gyakran hajtja a kíváncsiság, én is így vagyok ezzel. Ha valaki az én életemben akarna turkálni, tuti, hogy nem értékelném nagyon, viszont így ez más. Nem szép tőlem, tudom, de ráérek majd később szégyellni magam igaz? - És ő hol van most, nem tudod? Ő is eltűnt, mint a családja? - őt se nagyon látták jó ideje, ha jól tudom, legalábbis Sophia néni ilyesmit mondott. Vajon együtt mentek el, vagy külön? Bár utóbbi az esélyes, ha egyszer olyan nagy veszekedések voltak, ahogy a néni mesélte. - Tudod én azért elég jól ismerem Sophia nénit és ő... nem szoktak rosszul leszűrni a dolgokat. - teszem még hozzá halkan. Nem akarom azt mondani, hogy talán ő is merte félre azt a srácot, és hogy mindenképpen a város pletykafészkének van igaza, de... valahogy mégis csak így gondolom.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria

» Perillos's Pizzeria