Gleason’s pizzéria

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 22 Ápr. - 10:32

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 6 Szept. - 15:23

To: Amber

Csak semmitmondó arccal hallgattam végig a dumáját arról a helyről. Ja, tök frankó azoknak, akiknek van ilyen helyük és király nekik, hogy nem akarják kidobni őket a francba, mint engem. Kicsit olyan ez, mintha zaciba adtak volna, csak azokat a dolgokat szokás kiváltani, nem hagyják bent megrohadni a dolgokat. Ezért is félek egy kicsit találkozni a tesómmal és anyámmal, mert még a végén megverném őket, vagy ami rosszabb, meg is ölném. Nem vagyok őrült, ennyire még nem.
-Aha, jó nekik. Akkor az a hely nem egy elmegyógyintézet vagy ilyesmi. –vontam meg a vállamat, majd elmondtam neki, hogy mi is az igazság és miért kerültem intézetbe. Hát, ő meglepően jól fogadta a hírt, hogy körülöttem minden felrobbant és nem nézett idiótának, amiért ezt mnondom, de az érdeklődő pillantása egy mosolyt csal ki belőlem, ami inkább volt gonosz, mint kedves vagy hitetlen.
-Ne nézzen rám így, tudja, hogy mi történt. Én nem vagyok átlagos. Csak az a baj, hogy sose lehetek senkihez sem közel, mert bármelyik pillanatban „megőrülhetek.” –vontam meg ba vállamat, majd megérkeztünk a pizzázóba. Tényleg nagyon jó illat volt bent.
-Tök mindegy. –vontam meg a vállamat, miközben a pincéreket néztem, majd az egyik csaj már előttünk is volt. Tuti nem csak süti a pizzát, de eszi is rendesen.
-Hé, nem lehetne lassabban!? –néztem rá, majd a mellettem állóra, de aztán a pincérnő el is sétált, így ismét Amber társaságában maradtam.
-Gyűlölöm az ananászt… rossz emlékeim vannak vele. Nem sok mindent volt szabad és a legtöbb szabályt megszegem, szóval… hagyjuk. De a csípős jól hangzik. –jegyeztem meg a dolgot egykedvűen. Gyorsan eldöntöttem, hogy mit fogok inni, illetve enni, így már vissza is jött az a duci nőszemély és felvette a rendelést. Az italt gyorsan kihozták, ami egy egyszerű ásványvíz volt, legalábbis esetemben. Gyorsan inkább beleittam, mielőtt még válaszoltam volna.
-Egy iskola? Áááá… szóval ilyen csodabogaraknak, mint én. Nézze. Amber. Értékelem a kaját, a piát és azt, hogy segített nekem a kávézóban, de… nem biztonságos a közelembe engedni senkit sem, mert bármikor történhet baleset, ha felhúznak vagy ilyesmi. Egy épület, tele idegenekkel és mutánsokkal, nem a leg megnyugtatóbb közeg számomra. Amikor az intézetbe kerültek, az első pár évben egy ágyhoz voltam kötözve, hogy ne tudjam használni az erőmet, de az akarat sokkal erősebb, mint egy egyszerű bőrszíj, ami véresre vágja a csuklót, nem gondolja? –néztem rá kérdőn, majd ki a pizzázó ablakán. Hülyeség ez az egész.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 31 Aug. - 11:14

Wanda & Amber

Sétálok mellette, és hallgatom szavait. Nem lehetett könnyű élete, és felébred bennem a vágy, hogy segítsek rajta. Továbbra is igyekszem átsiklani afelett, hogy kissé goromba a hölgyemény, de az, hogy én kedves maradjak, nem nagy feladat. Finoman megrázom a fejem az intézet szó hallatára, és röviden kifejtem, miért nem erről van szó.
- Nem, ebben az iskolában mindenki szabadon jöhet-mehet, nincsenek bezárva. Bármikor haza is mehetnek, de ha nincs olyan hely, maradhatnak, amíg a kedvük tartja. - mosolygom egy kicsit, majd mikor a lány végül tényleg válaszol a kérdésemre, amit nem hittem volna, összeráncolom a homlokom. A sztori nagyon különös, és nagy esélyt látok rá, hogy a lány közülünk való. Persze a hideg futkos a hátamon attól, hogy az anyja képes volt ezért egy elmegyógyintézetbe záratni a saját lányát. Mit tehettek ott vele... És ha a azokat a jelenségeket valamilyen képesség váltotta ki, nem valószínű, hogy abban a cellában sokat foglalkoztak volna azzal, hogy irányítani vagy kezelni tudja az egészet. Érdeklődve pillantok rá, de látszik rajtam, hogy egy pillanatra nem kételkedem abban, igazat mond-e. Ez persze fura lehet neki, nem hiszem, hogy sokat találkozott ezzel a jelenséggel. Egy másodpercre sem nézem hülyének, és semmi hasonló. Ugyanúgy viselkedem vele, mint az információ előtt. Nem is kérdezek rögtön többet erről, mert pont megérkezünk a pizzázóba, így kinyitom neki az ajtót, és előre engedem, majd azonnal követem is.
- Na, hova üljünk? Az az asztal tetszik? - mutatok az egyik kétszemélyes asztalkára, amit tipikus piros-fehér kockás terítő fed. Szeretem a hely családias hangulatát, olyan megnyugtató, és azonnal úgy érzem, Olaszországban vagyok.
Már ismernek engem itt, és a duci pincérlány azonnal oda is jön hozzánk. Mosollyal üdvözöl minket, és már adja is az étlapot, ami tele van pizzákkal.
- Amber! Tessék! - adja a kezünkbe a menüt - Mit hozhatok inni? Egy limonádé? És a kishölgynek? Forró csokit esetleg? Nézzétek csak meg az étlapot, és azt ajánlom, olyat kérjetek, amin sonka van! Nagyon finom! Na válogassatok lányok. - ezzel el is sétál. Majd visszahívom, ha már mind a ketten kitaláltuk, mit kérünk. Minden esetre Wanda felé fordulok, és rámosolygom.
- Rendelj nyugodtam bármit! Azt mondtad nem ettél még pizzát. Ha szereted a csípőset, a pepperónis az igazi, ha pedig az édeset, a hawaii nagyon finom az ananásszal. - igyekszem kedves lenni, és várom a pillanatot, amikor több kérdést is feltehetek. Minden esetre, ha mind a ketten kiválasztottuk, mit szeretnénk enni, visszahívom a kedves pincért, és leadom a rendelést. Az italt persze gyorsan kihozzák, de a pizzára még várni kell egy kicsit. Végül csak látom az alkalmat, hogy beszélgessek egy kicsit.
- Az iskola, ahol dolgozom, itt van a közelben. Van kedved megnézni? Biztos felvennének! Ha csak tanulni szeretnél, akkor is szuper hely, tetszene neked azt hiszem. - kedves mosoly ül ki arcomra. Ki kellene derítenem, vajon a lány tényleg mutáns-e. De valójában nem hiszem, hogy hazudott volna. Persze vannak kétségeim, ezért kell még egy kicsi megerősítés. De majd kiderül minden, ha a megfelelő kérdéseket teszem fel. Igyekszem nem faggatni azért, így csak várom, mit reagál a felajánlásra.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 31 Aug. - 10:40

// Előzmények a kávézóban. //

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 23 Júl. - 23:11

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 18 Jún. - 21:21

Arcomon némi meglepetés látható. Ez a meglepetés azonban cseppet sem a kétségbeesés, sokkal inkább a szórakozott hangulatot képviselő fajta. Akárha valamiféle lehetetlennek hitt, meglepő, mulatságos szituáció adódott volna. Mosolyom a nevetés határára sodródik, azonban még jóval a kacaj fordulata előtt visszatér szolidabb formájába. Megcsóválom fejem, mint a vén nagyapó, mikor egy gyermek szúnyogokkal vívott botharcát figyeli.
- Attól tartok, alaposan félreértette szándékaimat. Szavai már-már vádlók. Mindazonáltal eszemben sincs megzsarolni, ha ez volna a feltételezése. Egy kellően gyors, határozott személyre van szükségem, afféle futárra. Olyasvalakire, akinek lehetőség szerint nem lohol a nyomában a fél NYPD. Hogy egyéb, föderációs szervezeteket ne is említsünk!
Könnyed mozdulatokkal visszahelyezem a papírokat mappájukba. Jól látható egy pillanat erejéig, ha csak Bastien számára is, hogy rendőrségi aktáról van szó. Az elején pedig a bélyegképen egészen jól látható az arca. Egyetlen mozdulattal csúsztatom táskámba, majd helyezem vissza azzal együtt a földre. Veszek egy mélyebb levegőt, mielőtt újból előre dőlnék, tárgyalásunk folytatása gyanánt.
- Amennyiben az ön által említett akció sikeres volt, el is dőlt a kérdés. Lévén feltételezhető, hogy nem kíván egy halott nevével tevékenykedni - akár utazásról, akár vásárlásról legyen szó, esetleg kósza igazoltatásról -, ezek szerint az új személyazonosság az ön immár biztos választása.
Ujjaimat összeérintem magam előtt, felvéve ismét megszokott tárgyaló pozíciómat. Derűs mosollyal nyugtázom, hogy eleddig nem riasztottam el a makacs, erős férfit. Helyes. Csalódott volnék, ha másképp történt volna.
- Állandó alkalmazásba venném fel, amennyiben meg tudunk egyezni. Mikor nincs feladata, akkor is megkapja járandóságait. Mik az ön feltételei, kitételei, elvárásai? Bármi, ami eszébe jut, csak bátran!
Kissé hátra dőlök, kihúzva magam. Fejemet enyhén, néhány aprócska fokkal oldalra döntöm, ezzel is kifejezve válasza irándi érdeklődésemet.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 17 Jún. - 13:58

Nem vagyok egy félős ember. Sőt nem rezzenek meg valakitől, aki eleget kutakodott utánam. Kutakodjon, ha jól esik, ha olyan választás elé állít, ami nekem nem megfelelő, akkor itt hagyom egy szempillantás alatt. Nem hiszem, hogy neki is lennének szárnyai. Ez a szíj direkt olyan, hogy futás közben pillanatok alatt le tudjam vetni, és ha elég laza a szárnyaim már képesek lerázni a béklyókat, de nem hiszem, hogy erre sort kell kerítenünk.
Rendelek, mert éhes vagyok, és ha már ő fizet, akkor miért ne?
Mozdulatait figyelem, nem akarom, hogy hirtelen mozdulatokat tegyen, de nem is tesz. Még mindig nem tesz feszültté a kijelentésével, hiszen a nevem sok helyen felmerült a múltamra való tekintettel. Kíváncsi vagyok, mit ránt elő ez a férfi a kalapjából, ami jelen esetben a táska. A bort közben elém rakják, egy üveggel hoztak, fehér. Belekortyolok, majd mikor áttolja a mappát, először ráhelyezem mind az öt ujjamat. A javaslatára csak egy önelégült mosoly a válaszom.
- Ezek az akták feltételezések. Feltételezésekből pedig elég nehéz várat építeni, ráadásul ez a szárnyas kép... Nem tiszta az arca - jegyzem meg, miközben nézem a képeket. A vállamat megvonom, de már nem zaklatnak fel a képek. Ráadásul nem vagyok a gyengébb nem tagja, hogy kiakadva hisztérikázzak, hogy jaj most mi lesz velem? Eddig is kitaláltam valamit, ha ez a fickó is börtönbe akar juttatni, akkor nem lesz könnyű dolga.
Bezárom az aktát, és visszatolom neki, miközben a tekintetét fürkészem még mindig ugyanolyan nyugodtan és hűvösen. Miközben beszél, figyelmesen hallgatom minden egyes szavát, majd a végén jobb szemöldököm a magasba kúszik.
- Szóval maga azt mondja, hogy egy körözött bűnözőre van szüksége? Miért? - lehalkítom a hangom. Havi kétezer és egészségbiztosítás? Miért olyan fontos ez neki? Az biztos, hogy nem fogom magam egykönnyen adni. Nem leszek senki kísérleti alanya. Elég volt egyszer ráébredni, hogy a családomnak hitt férfi oda akar küldeni, és ha ez az Edward is azt akarja, akkor sajnos ki kell ábrándítanom.
- Szóval olyan hatalma van, hogy új személyazonosságot ad? Akkor felvilágosítom. Azon az estén egy mutáns több ember előtt keltett egy illúziót, melyben meghaltam. Önnek van egy nyomozási jegyzőkönyve, és pár homályos arcú kép, de vajon látott-e bármi mást? És miért szeretné, hogy az alkalmazásában legyek? Milyen munkáról van szó? - látatlanba nem megyek bele semmibe. Elmúlt az az idő, Edward pedig számomra ismeretlen. Hangom nyugodt, és látszólag nincsen semmi, amivel fel tudna idegesíteni egyelőre. De nem iszom előre a medve bőrére, hanem farkasszemet nézve vele várom a reakcióját.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 14 Jún. - 22:00

Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy akad étvágya kiszemeltemnek. Külön öröm számomra határozott fellépése, és hogy nyilvánvaló bizonytalanságát igyekszik elrejteni előlem. Helyesen teszi. Korántsem azért, mert ez változtatna valamit jelen szituációnkon. Sokkal inkább azért, ami potenciált ez alapján feltételezhetek benne. Miután felmértem, kivel is van dolgom, immáron szavaira fókuszálok.
- Ó, nem untatnám a részletekkel, miként is tudok önről. Inkább térjünk rá arra, mit!
Ölembe veszem aktatáskámat, és egy sárga mappát kerítek elő belőle, melyet magam elé helyezek az asztalra. A táska ismét a szomszéd székre kerül, a mappát pedig Bastien elé tolom. Ezek után, mint ki jól végezte dolgát, bort korcsolgatva hátradőlök székemben. Igen, nevezzük csak bornak. Bár továbbra sem könnyű megszokni számomra, hogy ezt is annak nevezik.
Eközben a mappából vélhetően elő fog kerülni egy rendőrségi akta bizonyos részleteiről készült másolat, illetve néhány kép egy fekete szárnyakkal megáldott férfiról. Arról a férfiról, aki éppen itt ül velem szemben.
- Javaslom, ne emelje őket túlságosan magasra!
Újabb korty az italból, majd az asztalra helyezem, és kezeimet magam elé helyezve megtámaszkodom. Ujjaimat összeérintem, afféle kedvelt tárgyaló pozíciómat felvéve. Mielőtt túl sok ideje volna, hogy esetleg zaklatottá váljon a fiatalember, ismét megszólalok, még mindig tökéletesen barátságos ábrázattal. Már a magam úrias, angolos módján.
- Az ajánlatom havi kettőezer dollár fizetés, teljes egészségbiztosítás, és tiszta lap. Önre bízom a döntést, miszerint új személyazonosságot kíván, avagy a meglévőt szeretné tisztává tenni. Bár személy szerint az előbbit tekintem előnyösebbnek, teljes mértékben magáé a választás.
Tekintetem tekintetét keresi, miközben várom, hogy feleljen. Nem sürgetem, nem kérdezem, mindössze figyelek.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 12 Jún. - 10:19

Már eleve furcsálltam, hogy valaki találkára hívott, nem hogy egy ilyen arisztokratikus, és számomra túl nagyképű fickó. A megérzésem azt súgja, hogy nyilván tud valamit, amit nem kellene, hogy tudjon rólam, ami kizárja, hogy emberi lény volna. Én a magamfajtát folyton másnak emlegetem, felsőbbrendűnek, és erősebbnek, de ez csak a magán véleményem.
- Örvendek a szerencsének, Mr. Appleton - engedek meg magamnak egy érzelemmentes mosolyt. Nem vagyok ideges, sem feszült. Higgadt vagyok, és nyugodt, és nem hagyom, hogy olvashasson a tekintetemből, így elrejtek minden érzést. Már, ha egyáltalán vált ki belőlem valamit, hiszen nem is ismerem. Lehet, hogy egy baltás gyilkos, vagy az is lehet, hogy a bátyám túlélte, és ő szórakozik velem. Persze nem fogok itt forgolódni, mint aki a kandikamerát keresi, hanem az asztalra támasztom a kezeimet.
- Enni? Maximum egy sima egyszerű pizzát, és legyen fehérbor - élek az alkalommal, és megfigyelem, hogy ő mit iszik. Nem rajongok a vörösborért, és a fehérért sem, de most így tartja kedvem. Ha ő fizet, akkor miért is ne? Mikor a pincér távozik, belevág a közepébe, én pedig egy pillanatra meredten figyelek, mikor jön a poén, hogy viccelt.
- Munkát? Nekem? Egyáltalán honnan ismer engem? - kérdezem nyugodt érdeklődéssel, miközben nem engedem el a tekintetét. Tartom a szemkontaktust, jelezvén, hogy nem félek tőle, és persze remélem, hogy ez nem fog megváltozni...

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 3 Jún. - 18:46

Hamarosan megérkezik, akire vártam. Már akkor észreveszem, mikor belép az ajtón. Látszata ellenére határozott, és viszonylag hamar észre is vesz. Kimért mozdulattal helyezetm az asztalra poharam, majd lassan felemelkedem a székről, és kezet nyújtok a férfinek. Arcomon a szokásos, kiismerhetetlen félmosoly. Halványan fűszerezve némi üzleties behízelgéssel, csakis a kötelező mértékben.
- Így igaz, Mr Caine. Edward Victor Appleton. Kérem, foglaljon helyet!
Visszaülök a helyemre, és egy röpke pillanat erejéig a felszolgáló személyzet felé tekintek. Ezután azonnal visszafordulok ahhoz, aki miatt ma ide jöttem. Egyelőre semmiféle különöset nem tapasztalok részéről, azonban tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez mindössze látszat. Álca, ami a hétköznapi emberek megtévesztésére szolgál.
- Először is elnézését kell kérnem, hogy csak így ismeretlenül, indoklás nélkül találkozót kértem öntől. Engedje meg, hogy kárpótoljam, és máris ön elé tárom szándékaim. Meghívhatom egy italra, vagy éhes esetleg?
Rendelek feleletétől függően. Ha inni kér, hát inni kap. Ha enni is kér, magamnak is rendelek némi ételt. Illetve egye-fene, magamnak mindenképpen rendelek! Valami olyasmit, amit sok hússal adnak. Miután a pincér távozott, kissé előre dőlök az asztalon megtámaszkodva, ujjaimat pedig összekulcsolom.
- Nos, ajánlatom van a maga számára. Egy álláslehetőség.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 2 Jún. - 8:51

Valami találkozót kért tőlem valami férfi. Fogalmam sincs mit akar, mert a levele nem árult el semmit, de rosszat sejtek. Mindenesetre elmegyek, aztán ha megunom a társalgást, csak ledermesztem, és ott hagyom. Vagyis ez mind stimmelne, ha nem nyilvános találkozót kért volna. Nyilvános? Sosem jó, ha valaki pont velem akar sokak előtt beszélgetni, ráadásul fényes nappal. Már kora reggel fenn voltam, hogy ismét leszíjazzam a szárnyaimat, amik két éve a részeim. Olyan, mintha lekötöznék a kezeimet. Kellemetlen érzés, ahogy a két tollas végtagot a hátamhoz erősítem, majd a szíjak segítségével rögzítem őket, de ma biztosra kell mennem. Vastagabb kötszert keresek, hogy a derekamnál is rögzíthessem őket. Kényelmetlen, de nem tudok mit tenni ellene. Egy fekete pólót kapok magamra, majd megnézem magam a tükörben. Fájnak. Nyújtózom egyet, mintha ez segítene, holott semmit sem ér. Még egy dzsekit is magamra kapok, és így már semmi nem látszik. Mintha átlag ember lennék. Mintha nem lennének szárnyaim. Tökéletes.
Az órámra pillantva rájövök, hogy ideje indulnom. Peekskill. Megint oda kell mennem, mert ez a fura fickó oda hivatott. Egyáltalán miért is megyek el? Fogalmam sincs, csak a kíváncsiságom hajt. Hamar meg is érkezek, és körbenézek a pizzériában. Csak egyetlen férfit látok magányosan eme melyen, így kérdés nélkül odamegyek hozzá.
- Jó napot! Bastien Caine. Ön akart találkozni ma velem? - kérdezem, miközben a kezemet nyújtom a férfi felé. Nem ülök le, csak ha tudom, hogy tényleg ő az illető. Nyugodt vagyok, és határozott, talán kissé rideg. De ő egy ismeretlen, és nem tudom, hogy mit akar. Ne is várjon kitörő örömöt tőlem...

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 29 Május - 19:30

Egyszerű, rutin munka volt, amit a nyomozóra bíztam. Hibátlanul végre is hajtotta azt. Természetesen semmire nem fog emlékezni abból, amit tett. Soha nem is tudta, miért tette. Legújabb kiszemeltem viszont egyre közelebb kerül hozzám. Térben legalábbis igen valószínűnek tartom, ugyanis levelemben egyértelművé tettem számára, hogy találkozónk mindenképpen hasznos lehet számára.
Bastien Caine. A sötét angyal. Valamiféle elcsépelt, bibliai történet feldolgozásának címe is lehetne. Pedig kedvelem azt a könyvet. Méltatlanul hagyják egyesek figyelmen kívül ezen kivételes fegyvert. Az embereknek erőt, kitartást ad a hitük. Irányt, melyet követhetnek. Megkönnyíti a döntéseiket, ugyanakkor magát a döntés jogát is kiveszi a kezükből onnantól, hogy kellőképpen feloldódtak a kézhez kapott válaszokban. A válaszokban, melyeket azon kérdéseikre kaptak, melyeket saját erejükből nem volnának képesek megfejteni.
Efféle helyzetben lehet a tollas ifjú is, hiszen van honnan, de nincs igazán merre vagy hová menekülnie. Ezzel tökéletesen tisztában van, ahogy lassacskán azt is sejtheti, jómagam is birtokában vagyok titkainak. Összetett gyüjtőmunka volt, de egyetlen embernek elbújnia nem igazán lehetett volna ennyi erőforrás és lehetőség ellenében.
Egyelőre ételt nem, csupán egy jóféle olasz bort rendeltem. Hát még, ha olasz lett volna... Bor létét már nem kívánom kétségbe vonni, mert ínyenc, szakértő mivoltom remegve kuporodna lelkem legtávolabbi csücskébe. Már amennyiben feltételezzük a lélek létezését ugyebár.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 28 Május - 9:58

Nikola & Bastien

Nikola mivel elég sokat figyelheti a híradásokat és minden bizonnyal rengeteg információ forrása is akad legújabb célpontjának Bastient szemelte ki, hiszen mégis csak elég különleges alak valaki hatalmas éjfekete szárnyakkal és egy kis megfigyelés és utána járás utána könnyen rájöhetett, hogy amennyiben őt megszerezi magának két legyet üthet egy csapásra, hiszen minden bizonnyal a kis falakon átsurranó tolvaj is bárhova vele tartana. Nikola számára az is egyértelmű, hogy a fiatalembert könnyedén sakkban lehet tartani, hiszen a testvére meggyilkolásáért, aki mellesleg rendőr minden bizonnyal repesne az örömtől a hatóság, ha valaki feladná nekik. Ezért beszélt meg vele egy találkozót, így kezdésképp viszonylag nyilvános helyen, hogy felvázolja neki a lehetőségeket, amiket nyújtani tud nekik, esetleg valamiféle kölcsönös érdekegyezséget.

//No picurok! Razz

Itt a kezdő, mesélővel tényleg csak nagyon minimálisan lesz belekotyogás a dolgokba, inkább ténylegesen csak afféle indító löketet kaptok, mert nem sokára nyári nagymesék, ami sok energiát fog felemészteni, de azért majd figyelek erre felé is. Smile

Charles//

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 14 Május - 11:19

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 13 Május - 18:59

Violet & Will

Az én értékrendem elég egyszerű. Violet mindenekfelett ál, más minden pedig nem számít. Elég hidegen hagynak mások gondjai és mások élete, előbb-utóbb úgyis meghalnak, vagy én ölöm meg őket, teljesen mindegy az eredmény ugyanaz. A világon csak tettekkel lehet változtatni, és mi más rázná meg annyira az embert, mint a halál? A majdnem halál nem segít semmin. Ha percekig halott, vagy majd hirtelen felnyitod a szemed…az nem számít, mert élsz, mert nem haltál meg, mert nem áldoztad fel magad. A halál az egyetlen dolog, ami gyökeresen megváltoztat mindent. Ha érted áldozzák fel az életüket mások, akkor te kötelességednek érzed, hogy törlesz, és így lesz hős a tragikusan elhunytból. Tettekre sarkallja a többieket a cselekedete, csak azt sajnálja, hogy már nem láthatja a végkifejletet. Persze ez azért valahol nézőpont kérdése is, nem mindenki látja úgy a dolgokat, mint én. Legalábbis egyelőre. Most, hogy tudom mi vagyok, hogy többen vagyunk…egy új célt adott. Szövetségesek keresését, ellenségek megölését…mindegy, a lényeg, hogy újra van célom, megint van miért ölnöm és fájdalma okoznom. Kell valami indok, amivel megtudom majd győzni Violetet, ez talán majd megfelel. Hogy csak segíteni akartam a mutánsokon, hogy a nagyobb jó érdekében cselekedtem, mert ennél jobbat nem tudok kitalálni. Eljátszom majd az önfeláldozó mutánst. Amúgy meg hidegen hagy a dolog. Nem akarok háborút kirobbantani, csak kicsit…felforgatni a világot, hogy lássák az emberek, sokan vannak még olyanok, mint én.
Nem volt igazából soha családom, úgyhogy én erről nem nagyon tudok beszélni. Soha nem fektetek le, nem olvastak nekem mesét, nem szóltak hozzám, nem érzékeltették velem azt, hogy különleges vagyok. Féltek tőlem, rettegtek, mert tudták, hogy mire vagyok képes. Nem a szeret tartotta össze a családunkat, hanem a félelem. Ha anyám elvittek volna valami otthonban, hát az…halálos kimenetelű lett volna. Nem tudtak soha kordában tartani, nem én voltam az a gyerek, akit annyira akartak, szerintem már az első adandó pillanattal eladtak volna. De végül is nem baj, az életem jól alakult, és nem bánok semmit. Hamarosan megtalálom a szüleimet, és begyűjtöm a nyomra vezetői díjat. Aztán megölöm őket, addig kínzom őket, míg nem könyörögnek a halálért, míg nem látják, hogy mindent elpusztítok, ami fontos a számukra. És, ha ezzel végeztem, akkor megengedem, hogy meghaljanak. Azt hiszem, hogy ez egy végtelenül nagylelkű ajánlat a részemről. Sokkal többet kéne szenvedniük. Legalább 10 évet, engem is addig nyomorgattak igazán, mert addig nem mertem használni a képességemet, de szerencsére rájöttem, hogy ez áldás, nem átok.
Végül csak bólintok egyet. Kicsit talán hosszabban ölelem, mint kéne, de aztán észbe kapok és elengedem őt egy bocsánatkérő mosolyt megejtve. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, vagy hasonló, csak…jó hozzáérni, vele lenni. Viszont pihennie kell, én pedig nem segítek ebben, ha itt vagyok, úgyhogy…mennem kéne.
-Hát…felejthetetlen volt az biztos, és ha nénikéd nagyon kiakadna, akkor fogd rám az egészet nyugodtan. – mondom neki mosolyogva, miután megadja nekem az itteni számát. Most már legalább eltudom őt érni, bár…elég kínos lenne, ha a nénikéje venné fel, nem hinném, hogy így hallásból jó első benyomást tettem volna rá. Amúgy is félti Violetet, és most aztán szépen kijutott a veszélyből szegénynek. – Akkor…én most megyek, majd még találkozunk! – mondom neki mosolyogva. Talán már holnap, talán holnap után, nem tudom. Sophietól függ, mert ha tud valamit, amivel késleltetheti a kivégzését azt örömmel veszem, de…még ki is kéne takarítanom a pincét, már alighanem mindegyik foglyom éhen halt.
Gyalog indulok el, és még egy utolsót intek Violetnek, aztán zsebre dugott kézzel ballagok hazafelé.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 11 Május - 10:12

Will & Violet

Tény és való, hogy mindenkinek más az értékrendje. Én is csak az alapján tudok ítélni, amit én gondolok, nem mások véleményét szoktam hangoztatni. Habár... az élete kezdetén az ember általában elsősorban még a szülei véleményét hangoztatja, aztán persze ahogy egyre többet hall másoktól is, megpróbálja a sok eltérő véleményből kitalálni, hogy melyik passzol hozzá. Azért ez egyáltalán nem egyszerű. Honnan tudhatjuk, hogy az amit mi gondolunk az tényleg saját vélemény, vagy esetleg igazából csak másokét hangoztatjuk? Nem is tudom, hogy igazán lehetséges-e saját véleményt kialakítani ilyen sok információból. Persze vannak okos emberek, nagy filozófusok, akik tényleg tudnak egyéni dolgokat kitalálni, akik tényleg olyasmiket mondanak, amit aztán mások hangoztatni tudnak, de én... sosem éreztem magam olyan nagy embernek, aki erre képes lenne. Szerintem én inkább csak az vagyok, aki próbálom megtalálni a nagy halomból azt, ami nekem szimpatikus, de attól még nem biztos, hogy az az igaz. Ezért nem értettem soha, amikor valaki egyértelműen kijelentette, hogy igen bizony csak az lehet jó, amit ő mond. Ennyire senki sem lehet nagyképű. Volt idő, amikor mindenki azt hangoztatta, hogy a föld lapos, aztán megváltozott a vélemény, de akkor ugyanúgy lehet, hogy olyasmi is, amit most annyira biztosra veszünk, esetleg még sem az nem? Bármikor tévedhetünk, bármikor lehet egy tézis hamis, csak jönnie kell valakinek, aki megcáfolja, aztán... egy újabb valakinek, aki majd őt is. Ennyire egyszerű.
- A nénikém alapvetően rendes, azt meg lehet érteni, ha kicsit sokat aggódik. - mosolyodom el. Végül is én tényleg szeretem őt, és nem is maradt nekem más, így nem veszem zokon, ha esetleg tényleg nem úgy kezel egy helyzetet, ahogy én azt várnám. Egyáltalán nem baj, legalább tudom, hogy félt és ez azért jól esik az embernek. Azért persze talán egy kis félsz van bennem,hogy mit fog szólni, hiszen még csak azt se mondtam neki, hogy hol leszek ma, ami azért tényleg nem szép tőlem. De nincs vissza út mára taxiban ülünk, szóval az a biztos, ha felkészülök arra is, ha esetleg morcos lesz. Az ajtóban viszont már sikerül elbizonytalanodnom. Fogalmam sincs, hogy behívjam-e vagy sem, hogy egyáltalán be akar-e jönni, vagy nincs dolga. Arról már nem is beszélve, hogy minden bizonnyal azért ő is elfáradt úgy istenesen. Attól hogy sebezhetetlen, a fáradtság még tuti, hogy ugyanúgy hat rá.
- Igaz, pihennem sem árt, az orvos is azt mondta. - elbizonytalanodom, érezhetően, hiszen kicsit úgy érzem a visszakozásából, hogy talán tényleg menne már, akkor meg nem akarom én tartóztatni, annak igazán semmi értelme sem lenne. Végül halványan elmosolyodom és kicsit lábujjhegyre emelkedem, hogy megöleljem és végül egy puszit adjak az arcára. - Köszönöm, hogy elkísértél és minden ellenére azért leszámítva a rémes részeket... jól éreztem magam. Majd valamikor pótoljuk rendesen. Már így is úgyis el fogom mondani a nénikémnek, hogy ki vagy, szóval... - a számomat megadom, vagy is az ittenit, hiszen aztán a nagynéném akár a suliban is el tud érni, és még pár napot itt leszek amúgy is a városban. Remélem, hogy addig keres, bár ha mégsem... hát, tudom, hogy abba is bele kell törődni.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 10 Május - 14:15

Violet & Will

Pár napja meghallgattam az egyik pap monológját a templomban, mert muszáj volt elmennem, ha már önkéntes papnak adtam ki magamat. Elég érdekes volt, bár szerintem az egész egy nagy maszlag úgy, ahogy van. Isten, meg a világ megteremtése, meg a jóság…komolyan mondom ennél hatásosabb hazugságot soha életemben nem hallottam még. Az pedig, hogy kb. 2000 éve hisznek ebben az emberek megmutatja, hogy milyen hülye is az emberiség. Mesékben és csodákban hisznek, mintha megtörténhetne. Az viszont meglepett, hogy ezek az istenfélő emberek egy valami jobban utálnak a gyilkosoknál. Egy valamit jobban utálnak nálam. Az öngyilkosokat. Ez így nagyon nincs jól. Engem kéne, hogy a legjobba utáljanak, ha már naponta ritkítom a nyájukat, de nem, ők azokat utálják, akik megölik magukat. Majd én megmutatom nekik! A pap azt mondta, hogy a gyilkosok gonoszak, de senki nem születik gonosznak, hanem azzá válik. Ez…hülyeség, nekem sokkal jobb meglátásom van a dologra. A gonoszság nézőpont kérdése. Mondok egy példát : megöltem Violet szüleit, amit ő gonoszságként könyvel el, de szerintem nem az. Ilyen egyszerű, nem kell ezen órákat gondolkodni.
Bók volt, talán béna, de attól még az volt. Annak pedig külön örülök kicsit, hogy sikerült őt valamennyire zavarba hoznom. Sok nőt láttam már, aki annyi sminket ken magára, hogy nem is arcát látom, hanem egy maszkot. Nem értem ezt a sminkelési mániát, legyen egy nő szép smink nélkül is, és Violet ilyen, nem kell 5 kg sminket magára erőltetnie, ha jól akar kinézni. Férfiaknál is van ilyen. Soha nem értettem, hogy miért töltenek órákat el egyesek azzal, hogy a hajukat tökéletesen belőhessék. Én csak simán beletúrok és már kész is van, öt percet sem vesz el az életemből az egész.
Talán kicsit túl sokat mondtam neki. Elég lett volna azt elmondanom, hogy sebezhetetlen vagyok, nem kellett volna még a másikat is kikotyognom neki. Így már felfog neki tűnni az, ha mondjuk elviszem valahova, udvariatlanak vele, én pedig kicsit móresre tanítom azt a bátor embert. Azt nem hinném, hogy veszélyeztetné ez a kis hibám a munkámat. Miért is hinné azt, hogy van bármi okom embereket ölni? Kíváncsi leszek az arcára, mikor majd meglátja a mesterművemet. Az embert, akiben nincs semmi, aki nem érez semmit, csak egyetlen szót ismételget, míg meg nem hal. A képességem távlatairól nem mondtam semmit, úgyhogy legalább ettől nem kell annyira félnem.
-Remélem igazad lesz, de megtudnám érteni, ha nem így gondolná. - végre elmehetünk, és még taxit is könnyedén letudok inteni. Az már igaz, hogy a miniszoknyás lányoknak gyakrabban megállnak a taxik és buszok, bár nekem mindig sikerült leintenem taxit, és a busz is meg vár. Ennek pedig elég egyszerű oka van. Ha elhajtanak, akkor használom a képességem, és muszáj megvárniuk, hogy beszálljak, ha véget akarnak vetni a szenvedéseiknek. Az ilyen bunkókat általában megszoktam ölni, a taxisok dolga, hogy felvegyék az embert, nézzen ki bárhogy. Ha ilyen gyatrán végzik a dolgukat, akkor megérdemlik, hogy meghaljanak és valaki jobb vegye át a helyüket. Az élet így működik, mindig a legjobbak és legerősebbek maradnak életben, míg a gyengék elhullnak, mint a falevelek az ősz beálltakor. Szerencsére nem furcsállja, vagy nem nézi zaklatás félének, hogy megjegyeztem a címét, és egész gyorsan oda is érünk. Már most kezd rossz kedvem lenni, de tudom, hogy hagynom kell őt pihenni, elvégre miattam alakult ez a nap ilyen rosszul a számára, a legkevesebb az, hogy bocsánatot kérek a nagynénjétől és hagyom őt pihenni. A nagynénjének nem fogok ártani, eleget ártottam már Violetnek, akkoris, ha ezzel hosszútávon segítettem. Addig míg ő lábadozik, majd meglátogatom Sophie nénit, már rég meg kellett volna, hogy öljem, csak lusta voltam. Most nincs semmi dolgom, meglátogatom őt és elvarrom az utolsó szálat is. Elvégezte a dolgát, elvezette Violetet és az ő Sherlock barátját a családomig, neki ennyi szerepe volt a dolgokban. Szerintem még számít is a jöttemre, hiszen régebben egyszer már majdnem megöltem őt.
Természetesen az ajtóig kísérem Violetet, én majd hazasétálok, amúgyis be kell ugranom egy régi ismerősömhöz, hogy véget vegyek annak a fura módon egész hosszú életének. Baj az, ha örülök, hogy nincs itthon? Így legalább nem kell még több bűntudatot éreznem és nem kell a fejmosást sem végighallgatnom.
-Csak, ha…nem gond, nem akarlak zavarni, pihenned kell. – szívesen bemennék, nem szívesen hagyom itt Violetet, még a saját házában sem, de nekem meg kéne ölnöm a vénbanyát. Viszont, ha bemehetek, akkor…az a pár óra mit számít nem? Ha inkább pihenni akar, akkor meg a vénségnek legalább előbb fog véget érni az a szánalmas élete.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 8 Május - 7:06

Will & Violet

Őszintén szólva már tényleg szeretnék otthon lenni és erre az egészre csak úgy gondolni vissza, mint ami más elmúlt. Vagyis... nem is akarok rá visszagondolni, túl sok olyan momentum volt, amire nem lenne jó, mint az hogy elütöttek részben, vagy hogy mi lett a mentővel, meg egy ember halála. Jó persze talán... talán mondhatjuk, hogy volt jó része is, mert Will kedves és ez most is kiderült, de attól még nem akarok erre az egészre visszagondolni. Jó lenne most már egyszerűen ebédelni egyet otthon, nyugiban leülni szépen és kipihenni a napot. Azt hiszem rám fog férni. Az életben nem volt még érdemi sérülésem, a képességemnek hála szinte minden megúsztam, maximum kisebb horzsolások, most pedig kaptam egy nem kis ütést a fejemre, plusz még a lábamat is össze kellett varrni. Rövid idő alatt pótoltam azt, amit mások évek alatt szednek össze, ez azért azt hiszem elég nagy teljesítmény.
- Szóval akkor ez tényleg egy bók volt. Ez esetben... köszönöm! - mosolyodom el végül és nagyon remélem, hogy a bőröm is lassan visszaáll majd normális színűre, mert a vörös igazán nem áll jól nekem a szőke mellé. Soha nem használtam élénk rúzst se például, épp e miatt, bár mondjuk eleve nem vagyok az erős smink híve. Nem szeretem túlságosan kihangsúlyozni a vonásaimat, egyszerűen csak nem vagyok az a típus és szerintem nem is állna jól nekem.
Annak viszont határozottan örülök, hogy nem használja túl gyakran a képességét. Azért ez olyasmi, amit nem is szabad, mégis csak fájdalom okozás, és egy normál ember nem okoz fájdalmat direkt valakinek. Ezért is mosolyodom el és kászálódok le végül az ágyról. Igen, mehetünk, csak kellett egy kis idő, amíg tényleg összeszedem magam, de már nagyjából ez megtörtént. Hosszú sétát nem tudok tenni, de az, hogy taxival hazamenjünk nem olyan bonyolult, főleg ha még nem is nekem kell kocsit szerezni. Mondjuk a kórház előtt könnyebb, itt gyakran parkolnak, de sose tudtam leinteni egyet sem. Nem tudok fütyülni, ez az első hiba, a második pedig hogy nem vagyok valami miniszoknyás bombázó. Nekik valahogy könnyebb dolguk van mindenben. Tuti, hogy megvárja őket a busz, egyből kapnak taxit, mindenki előre engedi őket az ajtóban. Azért ez szerintem határozottan nem fair... mert mégis mit várnak a pasik? Nem fognak egy apró gesztus miatt semmit sem adni neki viszonzásképpen, akkor meg miért kell egy nem kirívó lánynak rosszul érezni magát, vagy kevesebbnek, mint ők? Oké, azt hiszem egy kissé elkalandoztam, hiszen Will egyáltalán nem ilyen pasi, ő tényleg kedves és figyelmes is, hiszen még a címünket is hogy megjegyezte! Pedig csak egyszer kísért haza. Azért ez szerintem tényleg nagy dolog. El is mosolyodom, amikor simán bemondja.
- Szerintem nem lesz baj, a nénikém kedvelni fog, hiszen... én is kedvellek. - jegyzem meg halkan, kicsit talán zavartan, de még mindig mosollyal az arcomon. Már tényleg nincs más hátra, mint szépen megvárni, amíg a taxi elvisz a célig. Határozottan fáradt vagyok, nem csoda, hogy nem beszélek túl sokat, amíg megyünk. Végül a taxi leparkol, én pedig szépen kikászálódom. Azért kezdek nagyjából tényleg rendben lenni. - Az is lehet, hogy nincs is itthon. - pillantok fel az ablakba, mert hát nem sok mozgolódást látok. Már csak a kulcsomat keresem elő, nyitom az ajtót, és csak már a félig bent állva pillantok vissza. - Fogalmam sincs, hogy van-e valami ebédféle, vagy... csak kérsz valamit inni? - oké, tényleg elbizonytalanodtam. Rendben van, hogy hazakísért, de a nénikém azt hiszem nincs itthon, akkor pedig nem tudom, hogy mit is csináljunk pontosan. Lehet, hogy neki is van dolga, vagy lesz, hiszen ráment az egész délelőtt erre a kis kórház túrára.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 7 Május - 21:46

Violet & Will

Mintha már este fele járna, pedig még csak a délhez közelítünk. Utálom, hogy ilyen gyorsnak érzem az idő múlását, pedig éppen ellenkezőleg akarom érezni az egészet, hogy minél jobban kiélvezhessem a Violettel töltött másodperceket. Mert vannak dolgok, amik nem jönnek vissza. A kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt napok, amikkel együtt azok a fontos pillanatok is elvésznek, már csak a fejedben tudod lejátszani újra, és újra, a kedvenc filmed lesz. Bárcsak lelehetne valahogy lassítani az időt, vagy megállítani, hogy ne kelljen a múltba temetnem a mai napot holnap. Néha megfordul a fejemben, hogy jót tesz-e nekem Violet. Mióta megláttam, csak az ő arca kísért álmaimban, és sikerült beszélnem vele, azóta…elérzékenyültem csöppet. Nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolja az alaptermészetemet, de nem akarok megváltozni. Ilyennek szeretem magamat, és az, hogy nem akarok megváltozni mindez hatására azt mutatja, hogy nem is kell. De el se lökhettem magamtól őt, mert azt én sínylődném meg, és nincs rosszabb egy szerelmi bánatos gyilkosnál. Vagy pont, hogy nincs jobb? Bánatomban legalább négyszer annyi hullát hagynék magam mögött, de…nem, nincs itt semmi de! Az érzelmek fontosak, felerősítenek bennünket, legyünk boldogak, vagy csalódottak, mindegy, de az érzelmeink tesznek minket azzá, akik vagyunk, nem szabad elzárkóznunk ezek elől, mert…igenis jó dolog dühösnek lenni.
-Tőled, természetesen. – mondom a legkedvesebb mosolyomat varázsolva az arcomra. Akárhogy is, kettőnk közül ő sokkal jobban néz ki, ez már csak tény, azok a jövőbeli gyerekek, pedig köszönetet mondhatnak azért, hogy ilyen jól fognak járni majd. Viszont erről most felesleges eszmefuttatásokat végeznem, mert ez még kicsit odébb van. Violet minden értelemben a tökélyt személyesíti meg a szememben. Ahogy ránézek eszembe jut az, amit az irodalom tanárom hajtogatott mindig: Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves. Biztos valamelyik írótól idézet, de attól még ez egy nagyon okos meglátás. Nem minden a külső, sőt sokkal több múlik a belsőn. Sokan mondják, hogy fütyülnek a másik lelkére, de valahol biztos érdekli ez őket, csak még maguknak se akarják ezt bevallani. Igazából mindegy is, az ő bajuk, mindenkinek szíve joga úgy elrontani az életét, ahogy akarja. Az én jogom meg az, hogy elvegyem tőle ezt a jogot.
- Nem használom gyakran, nem szokott rá okom lenni. – nem éppen egyenes válasz, vagy nem éppen az a válasz, amit hallani akar, de semmi kedvem nagyot hazudni, kár, hogy ez így önmagában is már elég nagy hazugság. Butaság volt elárulni, hogy ez a másik képességem, mert így…igen, nos elég rossz fényben állít be engem, de megint az történt, hogy nem gondolkodtam, csak beszéltem. Majd azt mondom, hogy elmegyógyintézetekben használtam, vagy halálraítélteken, a lényeg, hogy olyanokon, akiken már nem lehet segíteni. Azt azért mégsem mondhatom, hogy pár naponta kínzom ezzel az embereket, illetve, hogy éppen arra készülök, hogy valakiből kiöljek ezen képességemmel minden érzést.
Végre! Elmehetünk ebből a nyavalyás kórházból. Annyira utálom már önmagában ezeket a létesítményeket, pedig hasznuk az van, csak nem számomra. Az pedig, hogy látnom kell Violetet így, hogy ez az egész miattam van…elég szar. Ennél jobb szó nincsen erre, borzasztóan érzem magam amiatt, hogy az én hibámból történt ez az egész. Nem sajnálom, hogy megöltem a fickónak a testvérét, de azt már igen, hogy ezzel bajba sodortam az egyetlen embert, akivel törődök. Szorosan megyek Violet mellett, ha esetleg segíteni kéne neki, vagy megszédül, akkor ott legyek, hogy segíteni tudjak neki. A sétálás egyértelműen kilőve, így leintem az első taxit, ami felénk jön és kinyitom az ajtót, hogy Violet beszállhasson, csak utána ülök be én is az autóba. Elég rossz érzés fog el, mára elegem volt a gépjárművekből, de ezt még kibírom. A taxisnak megadom Violeték címét, mert gondolom odaakar menni, és amúgyis tartozom egy bocsánatkéréssel a nagynénjének is. Most jut eszembe, talán kissé fura neki, hogy így tudom a címet, de a múltkor mikor hazakísértem egy életre megjegyeztem magamnak.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 7 Május - 21:44

Will & Violet

Furcsa, mert még csak nem rég indultam el otthonról, de mégis határozottan hosszúnak tűnik ez a nap, pedig csak pár óra telt el a délelőttből. Nem is néztem, hogy pontosan mennyi az idő, talán ideje lenne ebédelni is, bár hogy ezek után mennyi esély van rá, hogy a nénikém nem vág ki páros lábbal, ha felvetem neki, hogy Will nálunk enne... Bár abban sem vagyok biztos, hogy otthon van, de végső soron ha hazaér a munkából ki fog térni a hitéből, ha meglátja a bekötött fejemet, meg az összevarrt lábamat. Soha életemben nem volt nagyobb sérülésem, még egyetlen öltésre sem volt szükség, most meg egyből többet is kaptam. De talán idővel amúgy is át kell esni ezen, és akkor jobb úgy, ha van is melletted valaki, mintha egyedül lennél. Nekem pedig itt volt Will, aki nagyon is bátor volt, még akkor is, ha amúgy nem eshetett volna baj, de mi van, ha csak egyszer mond csődöt az ember képessége, pont akkor, amikor mondjuk nem számít rá? Na olyankor van a nagyon-nagy meglepődés, ha jól gondolom. De szerencsére ilyesmire most nem kerül sor, bár ennél most sokkal cikibbnek érzem ezt a buta elszólást és a válaszától sikerül csak még inkább elvörösödnöm, hiszen akárhogy is, de ez felér bőven egy bókkal.
- No és kitől öröklik azt a nagy gyönyörűséget? - mosolyodom el, hiszen végülis miattam lesznek szőkék, miatta erősek, de nem egyértelmű, hogy az utolsó jellemző honnan öröklődik, hiszen akárhogy is, de rá sem mondhatja senki, hogy kifejezetten egy bányarém lenne, sőt jóképű. Lehet, hogy a gyerekeink tényleg több, mint tökéletesek lennének. De nekem tényleg még mindig ezen jár az eszem? Lapozni kéne, mert a végén kibökök valami újabb ehhez hasonló kétértelmű butaságot és akkor biztos, hogy menten elsüllyedek szégyenemben. Az viszont szintén nem a legjobb témánk, hogy megölt egy embert. Inkább mondanám szívem szerint véletlen balesetnek, mert a gyilkosság olyasmi, ami ijesztően hangzik és nem is kicsit. Szeretném igazán ezt az egész délelőttöt egy kicsit elfelejteni, és tényleg lehetne egy kellemesebb randink, ami mondjuk nem fullad sérülésekbe, vagy vérengzésbe. Persze akkor, ha egyáltalán akar még ilyesmit tőlem, mert hát ki tudja, hogy így van-e, ezek után.
- De ugye nem szoktad... használni? Mármint miért lenne okod bárkinek is fájdalmat okozni? - pillantok rá kicsit talán aggodalmas arccal, miután elengedtem és ő leguggolt elém. Most meg nekem fura egy kicsit, hiszen valamivel lejjebb van, mint én fent az ágyon, de végülis annyira nem is vészes. Csak ez a képesség... hogy lehetne ezt máshogy gyakorolni, mint hogy másoknak árt vele? Az én képességem csak rám vonatkozik, tudom úgy próbálgatni, hogy az fel se tűnik senkinek, de az övé egészen más. Nem lehetett kellemes így élni, ilyesmivel együtt. A kérdésére viszont visszatér a mosoly az arcomra.
- Az orvos azt mondta, hogy ha jól vagyok, akkor nem kell maradnom és azt hiszem nincs gond, szóval... - szerencsére nem kellett átöltöznöm meg semmi, annyira ez nem volt komoly, szóval csak szépen lecsúszom az ágyról. Egy pillanatra szédülök csak meg, de elég megkapaszkodni az ágy szélében és már el is múlik. Azért mégis csak bevertem a fejem, de a lábam már egyáltalán nem fáj, legalábbis most nem érzem, bár ez a fájdalomcsillapítónak is betudható azt hiszem. - Mehetünk! - azt hiszem azért kelleni fog egy taxi, mert hazáig sétálni biztos, hogy nem fogok tudni, annyira azért még nem vagyok tökéletesen.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 5 Május - 17:43

Violet & Will

Soha nem tekintetem a képességemre átokként. Ugyan, miért tettem volna? Gondolatokkal képes voltam másokat kínozni, hamis érzésekkel megtölteni a fejüket, hogy azt higgyék szenvednek, miközben semmi bajuk sincsen. Eleinte még csak kisebb bosszúkra használtam, majd mikor egyre idősebb lettem kipróbáltam néhány tanáromon, hogy motiváljam őket a jobbik jegy megadására. Féltek tőlem, és nagyszerűen éreztem magam. Ha félnek tőled az azt jelenti, hogy hatalmad van felettük, én pedig tökéletes kiskirályává váltam a sulimnak. Aztán börtönbe kerültem és ott…megvilágosodtam. Sok mindent tanultam és mikor elszöktem onnan, már teljesen más megvilágításban tündökölt előttem a világ. Akkor már rutinból öltem embereket. Aztán később még egy képességre szert tettem, ami…megadta nekem azt a végső lökést, hogy teljesen biztos legyek önmagamban. Legyőzhetetlenek hittem magam, aztán Violetnél mégis meghátráltam, bár ezt a legkevésbé sem bánom.
Egyszer mindenképp el kell látogatnom abba az iskolába. Csak, hogy felmérjem az erőviszonyokat és lássam, hogy kit érné meg életben hagynom. Azt a kék embert lehet életben hagynám, elég nagy csapás neki már az is, hogy ilyen külsővel kell élnie. Ő biztos titkon vágyik arra, hogy amolyan mutáns irányítású társadalomban éljünk. Ahol félni fogják az emberek, mert olyan hatalom van a kezében, amit ők még csak fel sem képesek fogni. Minden mutáns kezében hatalom van, pont mint az enyémben, és ezt már réges-régen fel kellett volna használni arra, hogy a saját képünkre formáljuk a világot. Most hirtelen előtört belőlem az együtt érző vezető, de most komolyan, miért nem ismeri még senki a mutánsokat? Miért, és kinek az ötlete volt az, hogy bujkáljanak a figyelem elől. Le kéne rántani azt a bizonyos leplet, hogy végre megkapja minden különleges ember, mutáns a jól megérdemelt figyelmet. Lehet, hogy még csak következményei se lennének. Amolyan szuperhősök vagyunk, azokat pedig mindenki szereti nem? Akciófigurák és képregények alakjában fogunk tovább élni, talán még filmeket is készítenek rólunk. Ettől vonjuk meg magunkat. Nem sokat tudok erről a bizonyos ember-mutáns kapcsolatról, de az biztos, hogy mi sokkal többek vagyunk, mint ők, hát akkor miért nem aknázzuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket?
-Szőkék, erősek, gyönyörűek. – mondom neki fülig érő mosollyal. Azért ennyire ez biztos nem egyszerű, elvégre ez nem egy Star Wars-beli klónozási eljárás, de elég ránézni Violetre, hogy már is tud, a gyereki gyönyörűek lesznek, ha igaz az, hogy a legtöbb gyerek az anyjára üt. Esetemben ez nem így lett de én apámra sem hasonlítok. Nem fogadtak örökbe ez biztos, csak egyikükre sem hasonlítok, és balszerencséjükre Toddy sem. Végülis mindegy, mert amint végeztem Sophie nénivel, ők lesznek a következők a sorban. Már nem sokáig kell elviselniük az élet gondjait, hamarosan megyek és szerető gyerekhez méltóan megszabadítom őket a gondjaiktól. Toddyt pedig…nem is tudom, ő áruló, neki többet kell majd szenvednie. Nem akarom erről tovább kérdezni Violetet, mert ahogy elnézem elégé ingoványos talajon áll az egész, és se ő, se én nem értünk ehhez, majd beszélek valakivel akinek a genetika a szakterülete, ő majd ad nekem válaszokat.
Egy biccentéssel igazat adok neki, valóban nem lenne túl okos, ha mindenkinek elmondanám, hogy megöltem egy embert. Pedig szívesen világgá kürtölném, hogy azzal a bolonddal mi történt, aki megpróbált kikezdeni velem. Talán már nem vagyok akkora hős, hogy tudja nem ártott volna nekem az a golyó, de…azért mégis csak én tettem pontot a dolog végére, nem? Nem arról van szó, hogy a hős szerepében akarok tetszelegni, én csak azt mondom, hogy amit akarok azt általában el is érem, és nem érdekelnek a vesztességek, csak a cél lebeg a szemem előtt. Éppen ezért kellett ezt most kicsit másképpen megoldanom, hiszen Violet megvédése volt az elsődleges dolgom, és csak után megölni azt a barmot, aki elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kikezdjen velem. Még örülhet is, hogy ilyen gyorsan meghalt, mert ha rajtam múlt volna, akkor még mindig szenvedne, addig kínoztam volna, míg ő maga nem sír nekem a megváltásért.
Kicsit meglep, hogy megölel, és főleg azért mert ő ül, én pedig állok, és ez az egész olyan…érdekes, vicces helyzet, de csak pár pillanatig tart sajnos. Végül úgy döntök, hogy leguggolok , így legalább pont szemmagasságban vagyunk. Zavaró volt, hogy le kellett néznem rá, de most akkor meg is oldattam ezt a problémám. – Először nem igazán esett le, hogy én csináltam. Amikor ismét előfordult, akkor már biztos voltam benne, és…igen, ijesztő volt, de idővel megtanultam használni, és onnantól már könnyebb volt minden. – mondom neki mosolyogva. Nem volt nehéz egyedül megtanulni kezelni ezt, mert volt időm és voltak alanyaim is, hogy gyakorolhassak. Az viszont igaz, hogy egy picit megijedtem, mikor először használtam a képességem, de nem azért mert fájdalmat okoztam ezzel. Pusztán csak azért, mert eleinte szörnyetegnek hittem magam, aztán rájöttem, hogy az vagyok, és…onnantól már semmi nem volt, ami visszatartott volna engem.
- Nem tudod mikor mehetünk? Utálom, hogy kórházban kell látnom téged. - mondom neki mosolyogva. Alapból utálom a kórházakat, és jelen pillanatban ez csak még jobban emlékeztet arra, hogy miattam történt ez az egész.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 5 Május - 15:23

Will & Violet

Nekem is elég sokkoló volt ezt az egészet először meghallani, bár nekem annyiban azért más volt, hogy eleve nem volt róla fogalmam, hogy nem vagyok átlagos, vagy legalábbis ebben a tekintetben nem. Maga a tény kicsit hihetetlen volt, hogy van bennem egy mutáció, esetében legalább ez már meg volt, tudja, hogy más, csak nem tudta, hogy miért. De úgy fest, hogy legalább egészen jól kezelte ezt. Én nem is tudom, hogy egyedül mit tudtam volna kezdeni a helyében azzal, hogy sebezhetetlen vagyok, vagy ártani tudok másoknak azzal, hogy elhitetem velük a fájdalom érzetet. Szerintem elég nagy dolog az, hogy ezt csak úgy... átvészelte, vagy hogy is mondjam. És most talán, ha én mondom el neki az igazat és nem egy vadidegen, akkor talán még könnyebb túlesnie rajta.
- Hát ez az... félhetnek tőlünk mások, ha azt mondjuk, hogy én egy mutáns vagyok. Ez olyan rémes így. - húzom el a számat. Én aztán senkiben sem akarok félelmet kelteni és tényleg olyan riasztó a szó hangzása. Szeretném, ha nem változtatna sokat az életemen, de félek erre semmi esély. Mások vagyunk és átlagos életünk már tuti, hogy soha nem lehet, akármennyire is szeretnénk. - Az nincs, de az egyik tanárnak... kék vastag bundája van. Elég ijesztő, de amúgy kedves. - legalábbis abból, amit órán láttam belőle egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Nem morgott, meg semmi ilyesmi. Nem az a tipikus szigorú, ellenszenves tanár, de tuti, hogy nem lehet könnyű az élete ilyen külsővel. Ő aztán végképp nem teheti meg, hogy csak úgy elmegy szórakozni, vagy akár csak sétálni a városba és tuti, hogy első alkalommal mindenki meglepődik rendesen, ha csak meglátja. Ez azért bántó lehet, ha az ember nem tanulja meg kezelni, mint én azt, amikor valaki ledöbben, ha közlöm, hogy esélytelen, hogy megjegyezzem az arcát.
Aztán sikerül úgy elszólnom magamat, hogy komolyan fülig vörösödöm. Mégis hogy sikerült ezt kimondani? Lehet, hogy észre sem veszi, ha nem kezek el még magyarázkodni is, de most már utólag mégis mit tehetnék? Ő pedig persze, hogy még rá is kontráz.
- Szőkék és... erős testalkatúak? - mosolyodom el még mindig határozottan zavartan, de azért kicsit oldódom annak hála, hogy vigyorogva reagálja le azt, amit mondtam. Most feleltem volna azt, hogy szőkék és felettébb izmosak? Mert hát akárhogy is, de kétszer sikerült rá esnem, annyi idő alatt már sikerült kitapogatnom akaratlanul is, hogy fizikai erőért nem kell a szomszédba mennie. - Igen, bár nem is tudom, lehet hogy annál, akinél ez már kijött a gyerek is mindenképpen mutáns lesz, csak nem lehet tudni, hogy mire képes. - ennyire nem mélyültem el az órákban, hogy tényleg pontosan tudjam ezt az örökletesség dolgot. Azért azt hiszem most még nincs is rá szükségem feltétlenül. Sőt mi van, ha az egyik szülő ember, mondjuk az apa, akkor az anyai ágról nem öröklődik a mutáns gén? Hagyjuk, csak belezavarodom a végén.
- Azért azt ne hangoztassuk sokat, hogy meg is halt valaki. - mondom egy félszeg mosollyal. Nem, ez a rész az, amire nem nagyon akarok emlékezni. Az egészben ez a legrosszabb, még csak nem is a sérüléseim. És persze annak az esélye, hogy neki is baja eshetett volna, hogy akár őt is lelőhették volna, habár most már tudom, hogy semmi baja se lett volna, így tehát... áh, mindegy is! De mégis csak rosszul érzem magam, hogy én voltam, aki felnyitotta a szemét, bár talán ehhez ez a nap hozzásegített minket, hogy minél előbb túl legyünk ezen a beszélgetésen, mert egyszer jó eséllyel amúgy is sor került volna rá, így pedig túl vagyunk rajta. Felpillantok rá, amikor megszorítja kicsit a vállamat, és végül halványan, de csak elmosolyodom.
- Csak... tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, és nem akarom, hogy rossz legyen neked. - talán az eddig felgyűlt feszültség is a hibás, de mégis végül előre hajolok és megölelem. Nem túl hosszan, de legalább egy kicsit. Amennyire legalábbis megy, úgy hogy én ülök az ágyon, ő pedig áll, maximum egy kicsit közelebb vonom magamhoz. Csak pár pillanat, de ettől talán jobban érzem majd magam. - És milyen volt? Hogy viselted, amikor rájöttél, hogy mire vagy képes? Nem volt ijesztő? - gondolom azért nem volt egyszerű megemészteni azt, ami történik vele, főleg úgy, ha egyedül volt vele.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 4 Május - 20:41

Violet & Will

Sokszor hallom, hogy az igazság jobb, mint a hazugság, vagy féligazságok, de…ez nem így van. Legalábbis nem mindig. Ritkán mondom el a teljes igazságot az embereknek, általában az igazságot mondom, csak kihagyok néhány részletet, vagy éppen átszínezem de úgyhogy, hogy az összképen lehetőleg ne sokat változtasson. Abban viszont mélységesen egyetértek, hogy az igazság egy fájó dolog, lerombolja az ember illúzióit, mint most nekem. Eddig abban a tudatban tengettem mindennapjaim, hogy engem valami felsőbbrendű erő kiválasztott, hogy gyomláljam ki a gyengéket az élők soraiból. Erre, mint derült égből a villámcsapás kiderül, hogy kifejlődött bennem egy bizonyos gén, ami miatt több vagyok, mint az átlag. Semmi hókuszpókusz, csak genetika. Ez pedig azt jelenti, hogy nem egyedül én vagyok ennyire közel a tökéletességhez. Ez a fájó igazság pedig lerombolta azon elképzelésem, hogy egyedül én vagyok ilyen…tökéletes. Van azért ennek jó oldala is ám! Most már nincs megkötve a kezem. Nem kell gyengéket ölnöm, azt ölök akit akarok. Mintha eddig meglett volna kötve a kezem az áldozat választásban, de mostantól senki nincs biztonságban. Elsődleges célpontjaim viszont az úgynevezett mutánstársaim lesznek. Mármint azok, akik nem hajlandóak velem tartani. Valamiért eddig egyetlen mutánsnak se jutott eszébe, hogy kéne valami hatalomátvétel féleség, hogy megmutassuk a világnak: itt vagyunk. Most ezt megfogjuk változtatni, úgy tűnik, hogy rosszul értelmeztem a jeleket. Nem kell kigyomlálnom a gyengéket, hanem a világot kell a mutánsok képére formálnom. Ez már igazán nemes tett, mert a többségért teszem, amit teszek, nem? Olyan lesz ez, mint a rasszizmus. Csak most az átlagember lesz a színes bőrű, aki az ültetvényeken fogja szedni a gyapotot.
-Nekem inkább olyan…félelmet keltő hangzása van, de az igaz, hogy a külső jut róla eszembe. Biztos van valami majomember, vagy hasonló abban a suliban. – mondom neki mosolyogva. Gondolom én kell, hogy legyen mondjuk akinek szárnya van, vagy tevepúpja, vagy bármi amiért más a kinézete. Én azt elég nehezen tudnám elviselni, ha mondjuk holnap már egy majom nézne vissza rám a tükörből, de Violet is említette, hogy nem mindenkinek van két képessége, így gondolom három már senkinek nincs. Szuper, megúsztam a majomlétet! A mutáns szó viszont szerintem tényleg kicsit olyan félelemkeltő hangzása van. Durva és célratörő, legalábbis nekem ilyen, másnak lehet, hogy semmit nem jelent. Tökéletes lesz majd a történelemkönyvekben, mikor arról írnak majd, hogy ember-mutáns háború. Tökéletesen megkülönbözteti a feleket és lerí az is, hogy a mutánsok sokkal erősebbek voltak.
- Biztos szép kis lurkók lennének! – mondom neki vigyorogva. Őszintén szólva szerintem simán elmentem volna mellette, de így elég szép kis kalamajkába sodorta magát, de kicsit örülök is neki. Ez gonosz dolog? – De értem, hogy mit akarsz ezzel mondani, tehát ezt az…ajándékot nem feltétlen tudom örökíteni. – igen, valami hasonlót akart mondani még azelőtt, hogy elkezdte tervezgetni a jövőnket. Nekem semmi ellenvetésem nincs a dolog ellen, de nyilván csak elszólta magát és nem akart bennem hamis reményt elültetni, vagy valami hasonló, de azért legalább egy jót mosolyogtam rajta.
- Elégé tragikus vége lett a randinknak, megöltem egy embert és téged is elégé elintéztek, de ahelyett, hogy bűnbakot keresnél, itt beszélgetünk. Szerintem nagyon is jól jártam veled. – mondom neki a legkedvesebb mosolyomat varázsolva az arcomra. Minden ember egyedi, kivéve aki nem. Violet egyedi, én egyedi vagyok, és biztos van még egy-két mutáns aki egyedi, akikkel jól kifogok jönni, de arról senki nem fog tudni meggyőzni, hogy Violet nem különleges lány. Abban a nyaralóban bárkit megöltem volna, csak Violetet nem voltam képes bántani, ebből pedig egyenes jön az, hogy különleges.
- Előbb-utóbb megkellett, hogy tudjam, nem? Így a legjobb, hogy tőled tudtam meg, majd emésztem még a dolgot. - mondom megértően bólogatva. Így a legjobb, legalább most már tudom, hogy rosszul értelmeztem a dolgokat, Violet így új motivációt adott nekem, egy új célt, amiben sokkal nagyobb szabadkezet kapok, mint amit eddig adtam magamnak. Lehet, hogy nem valami csodás érzés megtudni, hogy nem vagy Isten, de minden rosszban van valami jó. Az viszont nagyon nem tetszik, hogy láthatólag ennyire bántja, hogy igazat mondott nekem.
- Hé, nekem kell magamat rosszul éreznem emiatt, nem neked, oké? – mondom neki és gyengéden megfogom a vállait, hogy a szemembe nézzen, mert…neki nem kell emiatt rosszul éreznie magát, ez az én kötelességem. – Köszönöm, hogy bíztál bennem!

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 4 Május - 11:53

Will & Violet

Lehet, hogy csak sok minden történt ma és azért látok már szinte rémeket. Nem tudom, nem is biztos, hogy most ezen kell gondolkodnom, de tényleg úgy érzem, hogy egy kicsit sikerül sokkolnom ezzel az egész új hírrel. Lehet, hogy jobb lett volna, ha mégsem mondom el, de akkor meg nem értette volna, miért sikerült az a tollas manőver és úgy is sokkal rosszabb, ha eleve érzi, hogy eltitkolok előle valamit. Mintha sehogy se lenne igazán jó megoldás, bár annyira nem mutatja, hogy rosszul érzi magát e miatt, de attól én még valahogy ugyanúgy érzem. Valahogy mindig sejtettem, hogy ezt közölni nem egyszerű dolog, még akkor milyen lenne, ha a másik szimpla ember csak mondjuk? Szerencsére legalább ez a helyzet nem áll fenn. Sose gondolkodtam mélyebben rajta mélyebben, hogy milyen lehet egyszer, ha megkedvelek valakit, aztán el kell mondanom neki, hogy nem vagyok átlagos. Bár el is lehet ezt titkolni, hiszen sokáig én se tudtam róla, hogy van bármiféle képességem, ha pedig még kimondottan figyelek is, hogy ne kerüljek kétértelmű helyzetbe... Azért szerencsére az nem túl gyakori, hogy az embert elütik, meg még a mentőjébe is belemennek és kénytelen egy tollal megoldani a helyzetet, hogy még véletlenül se lőjenek le senkit sem a közelében, mert az finoman szólva is elviselhetetlen lenne.
- Csak egy kicsit fura, olyan negatív nem? Valahogy az jut róla eszébe az embernek, hogy külsőleg más valaki, bár... a suliban láttam érdekes dolgokat. - mosolyodom el halványan. Hát nem mondom, hogy amikor először megláttam McCoy tanár urat, akkor nem állt meg bennem az ütő. Finoman szólva is így voltam ezzel, nem tudtam, hogy hirtelenjében hogyan kezeljem a helyzetet, hogy ne üljön ki döbbenet az arcorma a szőrös kék test láttán. Nem irigylem a fickót. Ilyen kinézettel élni, kifejezetten kellemetlen lehet, biztosan sokan nagy szemeket meresztenek rá és ő aztán nem mehet ki csak úgy a városba sétálgatni, mert tuti, hogy menten kiszúrnák, hogy valami nincs rendben vele. Ehhez képes nekem egy szavam sem lehet, viszont... ő aztán olyan valaki, akit gond nélkül felismerek bármikor, hiszen nem kicsit jellegzetes.
- Igen, valami olyasmi, bár a szüleink nem tehetnek úgymond erről. Vagy kialakul valakiben, vagy nem. Bár nem is tudom, hogy mondjuk a gyerekeink már egyértelműen mutánsok lesznek-e, vagy közben ez az egész esetleg náluk nem ütközik ki. - magyarázom és kell pár pillanat, hogy felfogjam mit is mondtam pontosan, hogy talán egy kicsit kétértelműre sikerült. - Mármint nem úgy értem, hogy mi gyerekeink így közösen, hanem, hogy... tudod, csak egyszerűen külön a... - érzem, hogy az arcom ég és biztos vagyok benne, hogy az alapjáraton hófehér bőr most minimum bíborszínben játszik. Az is lehet, hogy ő észre se vette volna, amit mondtam, ha nem kezdek el utána még magyarázkodni és nem próbálom meg az egészet túlbonyolítani. Gratulálok Violet, nagyon-nagyon gratulálok! Gondolatban szépen hátba is veregethetem magam. Így is kellőképpen kínos és kényelmetlen ez a helyzet, de nekem még ennél is kellemetlenebbé sikerül varázsolni.
- Oh hát pedig vannak nálam különlegesebbek is, és biztos érdekesebbek, meg kedvesebbek is. Nem tudhatod, hogy jól jártál-e velem. - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy olyan egyedi vagyok, főleg azok után, amit mondtam az előbb. De azt tényleg érzem, hogy nincs igazán jól, biztosan sikerült rendesen sokkolnom ezzel az infoval, pedig azt nagyon nem akartam. Ezért van, hogy kissé aggódva nézek rá.
- Sajnálom, tényleg... nem akartam, hogy rosszul érezed magad és főleg nem, hogy én okozzam. Attól még egyedi vagy és különleges, főleg mert mindenki mást tud. Azaz, van néha átfedés, de... azért mégsem olyan gyakori. - kicsit közelebb húzódok az ágy széléhez, legalább már elengedem a térdeimet, de aztán meg is állok a mozdulatban. Ő áll, én pedig nem tudom, hogy nem lenne-e az fura, ha teszem azt most megölelném, vagy ilyesmi, csak hogy segíteni próbáljak, vagy érezze, hogy tényleg nem akartam ezzel rosszat, csak jobb, hogy elmondtam... hogy értse az okokat. Bizonytalanul pillantok rá és egyértelműen látszik, hogy rémesen érzem magam az egész miatt, csak nem tudom, hogyan segíthetnék.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 3 Május - 12:43

Violet & Will

Emlékszem, hogy egyszer régen egy tudósféle beszélt nekünk az emberségről a börtönben. A gyilkosok és csalók között papolt nekünk az emberi lélekről és annak ”működéséről”. Senki nem figyelt oda, inkább a saját gondjaikkal voltak elfoglalva, de engem érdekelt a dolog és ittam is a pasas szavait. Sok bölcs dolgot mondott nekem, amit én megértettem és igazat is adtam neki, de alkalmazni már nem tudtam. Hetente bejárt hozzám, hogy elbeszélgessünk, és én ezeket nagyon élveztem. Mikor az álmaimról meséltem neki, azt mondta, hogy fel kell készülnöm, mert nem mindenki az én álmaimat éli. Igaza volt, addig azt hittem, hogy mindenki vágyi arra, amire én, de sikerült megértetnie velem, hogy tennem kell azért, hogy azt akarják, mint én. A saját elképzeléseim szerint kell formálnom a világot, hogy készen álljon, mikor végre elkezdek az álmaimnak élni. Aztán egyszer csak eltűnt, és hetekig nem láttam őt. Mikor felbukkant megöltem, engem nem lehet, csak úgy szó nélkül itt hagyni. Még mielőtt megöltem volna azt mondta nekem, hogy vannak dolgok, amiket nem akarunk, hogy bekövetkezzenek, mégis el kell fogadnunk őket. Vannak dolgok, amikről nem akarunk tudni, de mégis meg kell tanulnunk őket. És vannak emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de el kell, hogy engedjük őket. Ezzel nyerte el igazán a tetszésemet. Nem értettem egyet eleinte ezzel a felvetésével, mert Istennek hittem magam, semmi olyan nem történt, amit nem akartam, semmit nem kellett megtanulnom, azt tehettem amit akartam, és nem volt senkim akit féltettem volna. Aztán jött a fordulópont, mikor találkoztam Violettel, és ekkor nyert értelmet ez az egész. Nem akartam szerelmes lenni, mégis megtörtént. Nem akartam megtanulni emberségesnek lenni, mégis meg kellett tennem, mert csak így lehetek Violettel, és ő az egyetlen, aki nélkül nem tudnék élni, de elengedni sem tudom. Itt hibázik az elmélet, és ezt majd valahogy kifogom javítani. Violet miatt megváltoztam, pedig nem akartam. Van értelme annak, amit az a sok lélekbúvár mond, de szerintem kell egy….reakció, ami beindítja a dolgokat, mint nálam Violet.
Nem akarok én bunkó lenni, de a fekete tényleg nem az ő színe, de nekem még abban is tetszene. Azon viszont kicsit rágódok, hogy miért nem aknázta ki a képességében rejlő lehetőségeket. Az ő képességét a szerencsének, vagy a profizmusnak is el lehet könyvelni, így könnyedén elmehetett volna sportolónak, és már ilyen fiatalon mondjuk olimpiát nyerhetett volna. Ez nem igazságtalan előny, mert nem te akartad magadnak, csak…ilyen vagy, és ezzel élni kell. Ezért vagyunk mi mutánsok többet, mint az emberek, kár, hogy meg kell ölnöm a mutánsokat. Az emberek kicsit továbbélhetnek, de visszatérek még rájuk. Az is megfordult fejemben, hogy esetleg megpróbálok mutánsokat irányítani, de sajnos a képességem erre nem terjed ki, és veszélyeztetve is érezném magam miatta. Ha már itt tartunk, miért nem volt még ember-mutáns háború? Nyilvánvaló, hogy sokkal többet vagyunk, mint az emberek, ebből pedig adódik, hogy le kell őket győzni, mindig a legerősebbnek kell a hierarchia tetején lenni.
-Ha a gének miatt van a dolog, akkor tényleg ez a legjobb szó rá. – szerintem jól hangzik, de fura, hogy nekem erről valamiért egyből a Godzilla ugrik be, vagy a ledobott atombombák Japánban. Nem az a mutáns, akinek valamilyen testi elváltozása van? Nekem nincs, úgyhogy…áh, tökmindegy, jól hangzik és kész, akkor is, ha furcsa dolgok ugranak be róla. Biztos van, akinek van valamilyen testi elváltozása, bár kötve hiszem, hogy két feje lenne, vagy hasonló. Inkább…mondjuk más színű a bőre, vagy valami hasonló dolog, ezeket könnyebben letudom majd vadászni.
- Ez az egész olyan fura. Mármint olyan ez, mint valami örökség, amit csak én használhatok, amit nekem találtak ki. – talán még sem lenne jó ötlet megölni apámat. Anyám és Toddy meghalnak, de ha igaz ez, akkor apámnak köszönhetem, hogy mutáns vagyok. Ebben az esetben pedig kegyelmet érdemel, de ha nem akar élni vele, akkor szívesen segítek neki megválni a fejétől. Nem vagyok hálátlan gyerek, soha semmit nem kaptam tőlük, de apámtól mégiscsak van egy ajándékom, amitől azért kicsit nőtt a szememben. Bár az is elégé biztos, hogy nem tőle függ ez a dolog, mert elvette volna tőlem. Akkor mégiscsak meg kell halnia, de…áh, majd megkérdezem tőle, hogy mit akar, mert én nem tudok dönteni ebben a kérdésben. Hálásnak kell lennem, még akkor is, ha nem önszántából tette.
- Hát, nekem te vagy az első mutáns, elég jól jártam veled. – mondom neki mosolyogva, miközben azon gondolkodok, hogy ez jelent-e valami köteléket? Nem, ez nem a Gyűrűk Ura, ez genetika, akkor pedig nincs semmiféle kapocs köztünk azzal, hogy ő az első mutáns, akivel találkoztam, vagy aki felfedte magát nekem. Az viszont megnyugtató, hogy a mutánsgén nincs hatással a jellemre, mert így egy Violetből és belőlem is, ami azt jelenti, hogy különlegesek vagyunk. És könnyebb lesz megölni a többi mutánst, ha nem olyanok, mint Violet.
- Őszintén szólva nem érzem jól magam. Így már nem is érzem magam olyan egyedinek, de biztos csak idő kérdése, hogy megszokjam a dolgot. – idővel, már csak mi ketten maradunk majd mutánsok, úgy könnyebb megszokni ezt. Az viszont tényleg lelombozó, hogy teljesen rosszul tettem eddig mindent. Nincs semmiféle feladatom, amit valami felsőbbrendű erő bízott rám, én csak egy mutáns vagyok, aki szereti a halált művészetként felfogni. Talán kevesebb lettem ezzel, de…szabadabb.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria

» Perillos's Pizzeria