Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
You have to fail in order to practice being brave.”
Userinfo: Főkarakter neve: Eric Lensherr
Név: Jason Stryker Mutáns név: Agymester Születési idő és hely: 1962.09.09. Woodsboro, USA Besorolás: Kísérleti alany
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Illúziókeltés Osztályozás: Omega Aktiválódás: 4 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Jason olyan omega mutáns, aki már gyermekkora óta képes a legváltozatosabb víziókat kelteni áldozatai elméjében, és ezt oly ügyesen teszi, hogy illúziói akkor is megmaradnak, ha ő nincsen jelen. Teljesen valósághű mindaz, amit megalkot, ha emberekkel teszi ezt, akkor azok szinte önálló életre kelnek, nem is tudják magukról hogy illúzió a létük. Lényegében nem is a látásra, hanem az észlelésre hegyezi ki a megalkotást, így arra is képes, hogy az áldozat azt higgye, minden valóságos, ami körülveszi, legyen az a környezete, emberek, fájdalom, bármi. Tömegek számára is láttathat, de minél többen látják, annál jobban felfedhető a csalás. Képesség távlatai: Képes lesz olyan álomszerű valóságot teremteni, ahonnan már nincs visszaút, nem lehet megtörni, és nem lesz szint a nézők számára sem. Hátrányok: Kísérleti alanyoknak kötelező, egyébként elhagyható.
Másodlagos képesség: Gondolatmanipuláció Aktiválódás: 16 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Amióta kísérleti alanyként használták, képes gyengébb, felületesebb szinten mások gondolatait is befolyásolni, igaz, nem olvas bennük, ám az egyszerűbb érzelmi pályákat módosíthatja, barátságot, hűséget gerjeszthet valakiben, ám minél erősebb valaki akarati szempontból, annál nehezebb dolga van. Hátránya, hogy az apja már többször lecsapolta a gerincvelejét, és ha ez még előfordul párszor, rohamos mozgásszervi problémák jelentkezhetnek, amitől akár teljesen le is bénulhat. Képesség távlatai: Amióta kísérleti alanyként használták, képes gyengébb, felületesebb szinten mások gondolatait is befolyásolni, igaz, nem olvas bennük, ám az egyszerűbb érzelmi pályákat módosíthatja, barátságot, hűséget gerjeszthet valakiben, ám minél erősebb valaki akarati szempontból, annál nehezebb dolga van. Hátrányok: Hátránya, hogy az apja már többször lecsapolta a gerincvelejét, és ha ez még előfordul párszor, rohamos mozgásszervi problémák jelentkezhetnek, amitől akár teljesen le is bénulhat.
Jellem: Eredetileg azt is mondhatnánk, csinos, bájosan csibészes alkatú srác voltam. Amolyan igazi dögös fiú, viszont már idejekorán el lettem szakítva attól, hogy bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljek, hiszen az apám ki akarta használni, hogy mit tudok, így nemigen volt alkalmam ismerkedni. Mindig is magányos, sötét alak voltam, tele félelmekkel, démonokkal, ezért is lettem végül a külvilágtól elzárt pszichopata, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Szinte ördögi mosollyal az ajkamon fitogtatom a hatalmamat, mert tudom, hogy apám erre gerjed, hogyan is törjünk előre. Valamikor hallgatok rá, máskor lázadok, és rám kell szólni, hogy mit tegyek. Stílusra meglehetősen labilis vagyok, csendes őrült, aki ki tudja, mikor tör ki. Magam sem tudom, hogy kell az, hogy legyen mellettem valaki, vagy zavarjam el magamtól, aki egy kicsit is a jót akarná látni bennem. Meglehetősen manipulatív vagyok, oly sokat foglalkoztam már az illúziókkal, hogy könnyedén fel tudom térképezni mások vágyait, ilyenkor szinte remegek attól, hogyan használhatnám ezt fel. Könnyedén az ujjam köré csavarok bárkit, mert azt mutatom, amit hallani, látni akar. Viszont ha elhagyom magam, akkor csak ülök, magam elé meredve, üveges tekintettel.
Kinézet, megjelenés: Sötét, kócos tincsek, amit mindig rövidre vágatok, amolyan férfiasra, katonásra, ám előfordulhat, hogy ha tovább tart egy kísérlet, vagy éppen menekülök, nem ezzel tudok foglalkozni, akkor hosszabbra nőhet. Szemeim egyedi módon különbözőek, az egyik zöld, a másik kék, ám hogy elrejtsem ezt a zavaró, és feltűnő jelenséget, általánosságban illúzió van rajta, kéknek látszik mindkettő. Csakis akkor derülhet ki, hogy valójában ez csalás, ha elájulok, vagy valami konkrét módon fel kell fednem magamat. Az egész külsőmből árad valami komor bizonytalanság, egyértelműen nem emberek között szocializálódtam, így testtartásom amolyan furcsán érdeklődő, kíváncsi, s van bennem egy nagy adag fenyegető kisugárzás is. Ami a ruházatot illeti, nem tudok divatozni, amit sikerül elragadnom, abban vagyok.
Előtörténet: Már nem is emlékszem az anyámra. A gyerekkoromra sem. Nyolc körül lehettem, amikor apám kezdett a mutánsokra nagyobb fókuszt helyezni. Kilépett a hadseregtől, és magánútakra indult. Zsoldosokat toborzott a világ minden tájáról, akkor még nem tudtam, hogy lényegében különlegeseket. Amikor kiderült, hogy én is az vagyok, kapva kapott az alkalmon, hogy egy saját kis házikedvence lesz, és a kutatólaborok mélyére vetett. Eleinte még könyörögtem neki, hogy engedjen el, szeressen, ám hatalomvágya sokkal komolyabb volt mindennél. Az első időkben egy fiatal mutáns felfigyelt rám, apám olykor elküldött hozzá, hogy minél több képességem napvilágot lásson, Charles Xavier pedig türelemesen próbált segíteni, szinte az apám lenni Stryker ezredes helyett. Ám amikor az egykori katona rájött, hogy Xavier nem feltétlenül a képességeimet teljesíti ki, inkább meg akar menteni, többet nem engedett hozzá, és a börtönömmé tette a kutatóállomást. Volt ugyan külön szobám, nem pedig cellám, ám napi tizenhat órában vizsgáltak, teszteltek. Nem tudtam elmenni baseballozni, ismerkedni, inkább páciens voltam, mint az apám fia. Aztán egyszer egy másik ápolt a képessége segítségével kitört onnan, Buldózernek hívták. Vele barátkoztam össze a kölcsönös tortúrák alatt. Amikor kitört a börtönből, magával vitt engem is, és még kint is együt maradtunk pár hétig, amíg el nem kaptak apám emberei. Kint végre megismerhettem a külvilágot, Buldózer pedig megmutatta, hogyan kell élvezni az életet. Ekkor még kiskamasz voltam, a képességem segítségével vegyültem el, vettem rá másokat, hogy megkedveljenek, később pedig, hogy engdelmeskedjenek nekem. Vágytam a hatalomra, a szeretetre, az elismertségre. Amikor visszakerültem az állomásra, apám haragja még fenyegetőbb volt, mint egykor, megszigorította az őrzésemet, s a napi kínzások még félelmetesebbek lettek, immár a gerincemet is felnyitotta, hogy kipróbálja az újdonsült képességet, amit ő fecsekendezett belém. A különös elixirrel már ő is képes volt másokat irányítani, mutánsai lojálisabbak lettek mint valaha. A második szökésem nem volt ilyen látványos. Elkezdtem félrerakni az érzéktompító gyógyszereket, és amikor elég erőt szedtem össze, rákényszerítettem az akaratomat az őrökre, orvosokra, majd kisétáltam. A víziók segítségével úgy összezavartam őket, kitalált képeket vetítve az agyamba, hogy rám se találjanak egy ideig. Mindezt úgy intéztem, hogy apám ne legyen jelen, nagyon sokáig terveztem. Ezúttal két évet töltöttem szabadon, lassan felnőve. Megpróbáltam beilleszkedni, ám a vágy, hogy térdre kényszerítsek másokat, nem csillapodott. Előfordult, hogy viselkedésem félreértéshez vezetett, előfordult, hogy ölnöm kellett. Mégis, egy lány volt az, aki csillapította féktelen pusztítani vágyásomat. Violet, ez a név, amivel ébredek, majd alszom el. A szülei meghaltak, gyakran járt ki a sírjukhoz. Olyan árva, aki egyedül van, akárcsak én. Úgy gondoltam, hogy neki sosem kellenék, vágyik a normális életre, hát kitaláltam számára valakit, egy alakot, akivel boldog lehet. Valakit, aki nem tökéletes, hiszen az álomkép szerint ő ölte meg a szüleit, így adtam lehetőséget a drámára, s a boldogságra is. A vízió olyan erős volt, hogy akkor is jelen volt, amikor én nem figyeltem őket. A környezet számára Will nem létezett, igyekeztem úgy intézni, hogy a lányt ne tartsák őrültnek. Csak akkor beszélt hozzá, ha Violet egyedül volt, ha pedig valaki olykor magában motyog, hát istenem, bárkivel megesik. A mi történetünk valójában olyan, mint a Szépség és a Szörnyeteg, csak ebben a verzióban a Szörnyeteg nem beszél a Szépséggel, távolról szereti, még ha ez valami olyasmi egyátalán, nem tudtam sosem eldönteni, csak a világot jelenti nekem. Tudom, hogy az én arcomra pontosan emlékezne, ha akarnám, hiszen az illúziók segítségével azt mutatok, amit akarok. Ellenben magamat illetően nem erőltettem meg magam. Én voltam számára a pizzás fiú, a rendőr aki útbaigazíthatja ha eltéved, az idős nénit, akit át kell kísérni az úttesten. Csak hogy vele legyek, olykor rámmosolyogjon. Hogy mindezek ellenére miért nem szakadtam el tőle, azt nem tudom, de így alakult. Amikor elkaptak ismét, akkor nem apám emberei voltak, csak egyszerű zsoldosok, mert apám valahol távol van, mintha már nem erőltetné meg magát értem. Talán túl sok idő telt el, hogy megszöktem, vannak kedveltek játékszerei. Valahogy leblokkolták a képességemet, hogy ne hassak rájuk. Ám már annyira akartam látni Violetet, hogy szereztem egy fegyvert, és ezúttal a nyers erővel szöktem meg, tűzpárbajba keveredve. „Csak” három golyó van bennem, kérdés, hogy a birtokig eljutok-e.
Kezdőlap 
by 
