Philadelphia - Phoenix & Heidi osztálytalálkozó

A húgom meghalt és én kénytelen voltam tovább lépni, hiszen nem volt más választásom. Persze nem olyan egyszerű ez, azóta is megemlékszem róla minden alkalommal, amikor a születésnapja lenne és vádolom magamat, hogy nem tudtam neki segíteni. Megszakad a szívem, hogy nem élheti az életét és talán én magam is részben e miatt nem teszem azóta sem rendesen. Eljöttem, nem is igen volt más választásom. Még az is felmerült bennem, hogy megváltoztatom a nevemet. Elváltam Kierantól és megpróbáltam valamit kezdeni magammal. Kórházban, normális körülmények között minél többeknek segíteni, ha már a saját testvéremnek nem tudtam. Végig kellett néznem, ahogyan meghal a szemem láttára, tudva hogy végig ott volt abban az épületben, ahol én is dolgoztam. Ez volt az egyik legfájdalmasabb az egészben.
Most pedig immár majd két évvel később osztálytalálkozóra kell mennem... Erre végképp nem számítottam, de még sem tudtam azt mondani, hogy nem, pedig akartam. És hogy miért nem lehetett? Mert Maggie Ross nem akadt le addig a telefonról, amíg nem mondtam azt, hogy ott leszek, főleg hogy azt mondta megemlékezés is lesz. Megemlékezés? Próbáltam belőle kihúzni a részleteket is, de csak annyit mondott, hogy pár videó, fotósorozat azokról az osztálytársainkról, akik már nem élnek. Elég morbid ünneplés, de mi emlékszünk rájuk legalább. Vajon mi történhetett velük egyáltalán? Vajon mi történhetett azokkal, akiket ismertem, akikkel jóban voltam, akikkel közösen... Na ezért nem akartam elmenni. A múlt kísérteteit nem volt könnyű elhessegetni, de nekem csak sikerült és most visszamenjek? Ha nem teszem, akkor Maggie nem hagy élni, technikailag nem igen volt választásom. Hát ezért vagyok most itt a régi helyen, a régi városban a régi orvositól pár utcányira egy pöpec kis hotel báltermében... és csak figyelem az ajtótól nem messze a falnak dőlve az érkezőket. Talán abban reménykedem, hogy ők nem jönnek, a régi barátok. Főleg abban, hogy... Ő nem jön el. Félek tőle, hogy milyen lesz találkozni valakivel, akivel valamikor olyan jóban voltunk, annyit tanultunk együtt és végül ha jól tudom az iskolát se fejezte be. Elszúrtuk, lelépett miután... nem tudtuk kezelni az egészet. Nem szabad felrúgni a barátságot egy kósza estéért akkor sem, ha olyan a lelki állapotod, hogy azt hiszed segít, de nem volt mit tenni, így alakult.
- Mikor lesz a megemlékezés? - futólag kérdezek csak Maggietől, amikor elsuhan mellettem, hogy odavakkantson egy kb. tíz perc múlvát, én pedig tovább támasszam a falat a közben egy pincér tálcájáról elvett pohár pezsgővel, amiben eperszem úszkál békésen. Tíz perc... talán után megyek is. Azt sem tudom, hogy kik haltak meg, azt sem tudom, mi történt velük pontosan és azt sem tudom, hogy miért vagyok itt.

- Hát persze! Egész más élet lenne, mint kidobónak lenni. Te nem szeretnéd? Ha ezt... valahogy megoldjuk, ha már megint találkoztunk, akkor lehetne normális életünk valahogy. - talán ez az egész pont erre jó, hogy megoldjuk az életünket, hogy kihozzunk belőle valami jót, amitől tényleg boldogok lehetünk, hiszen az iskola óta ez igazából egyikünknek se sikerült. Ő olyan munkát vállalt, ami nem hozott számára túl sok pozitívumot, én pedig a húgomat kerestem, hogy végül kudarcot valljak. Ha túléljük ezt, talán lehetne egy új kezdet mindkettőnk számára, amiből talán valami jó is származhatna. Valami olyan, ami eddig nem igazán adatott meg nekünk, igazi boldog élet együtt.
- Nem számít, rég volt és megpróbálok nem arra gondolni, hogy te sok mindent érzékelsz, amit mások nem. Ez valahol izgalmas, de zavarba ejtő is. - na igen az orvos énem számára, aki ezzel foglalkozott érdekes és izgalmas, de a nőnek, aki randira megy azért... hát van min izgulni. Az ember néha azért ejt kegyes hazugságokat, apró füllentéseket. Nem rosszakaratból, hanem pont azért mert jót akar a másiknak, de azért előtte elég nehéz ezt megtenni. Nem azt mondom, hogy máris arra akarok alapozni, hogy netán nem mondok neki igazat, de azért... mégis csak furcsa lesz megszokni, hogy sok mindent érzékel, amit egy átlag ember nem.
- Oh... és te azt is intenzívebben érzed. - na jó azért egy cseppnyi zavart mégis csak okoz ezzel a bókkal, mert nagyon is kedves tőle, de pont e miatt lep meg, hogy ilyesmit mond ki. A bőröm illatát szereti igazán és nem zavarja a parfüm. Igyekszem most a második információra koncentrálni, az első azért zavarba ejtőbb. Tény, már voltunk együtt, de azóta évek teltek és most át kell kalibrálni magunkban azt is, hogy hogyan nézünk a másikra és hogy ne gondoljunk arra, hogy anno rossz döntésnek éreztük azt az éjszakát.
- Dehogy! Nem volt időm randizni, csak tudod a filmekben így megy és persze az egyetem alatt még volt pár, de azóta... A húgomat kerestem, nem is volt időm ilyesmire, de nem ez számít most. Örülök, hogy itt vagyunk és az sem érdekel, hogy felrúgtuk a sorrendet. - mosolyogva hajolok egy pillanatra közelebb, mielőtt belépnénk az ajtón és odapuszilok a szájára. Olyan megszokottnak tűnik ez a helyzet, pedig idegenkedtünk tőle, rossznak éreztük. Már igazából magam sem tudom, hogy miért, pedig nincs ezzel baj, főleg ő ijedt meg, nekem nem volt gondom vele. Ahogy átkarol az is felettébb jó érzés, igazán kellemes, egy kicsit tényleg nem gondolok arra, ami történhet, vagy ami a barátainkkal történt, vagy ami ránk vár holnaptól.
- Hát látod tényleg nem ez volt életed legokosabb döntése. - mosolyogva fordítom kicsit oldalra a fejemet, hogy amíg várunk a sorban a vállára is hajthassam a fejemet. Megnyugtató, tényleg jó érzés, balgaság volt tőle, hogy elment. - Remélem is és... még nem tudom. Te mit szeretnél? Befejezhetnéd az sulit, én meg... valami rendes állás kell és neked is. Annyi minden történt velem az utóbbi években, hogy leginkább arra vágyom minden átlagos legyen. - mint most, hiába tudom, hogy nem fog sokáig tartani, csak ez az este és holnaptól valószínűleg valami gyilkost fogunk üldözni majd, de... így is valami, legalább néhány óránk lesz arra, hogy jól érezzük magunkat.

- Nem nézlek annak, csak tudod... egész más lenne minden, ha befejezed a sulit és nem embereket dobsz ki bárokból. - vagy kocsmákból, vagy tudom is én. Azért ez akkor is szomorú, hogy végül ide jutott, mert persze értem én, hogy e miatt nem kell őt lesajnálni, nem is erről van szó, tényleg nem. Egyszerűen csak jobb lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok, ha nem megy el, ha nem hagyja abba a sulit, ha nem kényszerülünk olyan dolgokra, amiket nem akarunk megtenni, ahogyan én a húgom miatt... vagyis nem miatta azok miatt, akik elkapták és bántották őt. Sok minden más lett volna, de... ezen azt hiszem már kár keseregni, előre kell néznünk, akármilyen sötétnek is tűnik most a jövő.
- Ez... tényleg furcsa lehetett elsőre. Szóval neked nem igen lehet hazudni igaz? - erről azért nem tudtam. Akkor ő könnyen rájöhetett, hogy nekem nagyon is fontos, mégis figyelmen kívül tudta hagyni, vagy pont ezért ment el a szó nélkül, mert ha úgy tette volna meg, hogy tudok róla, akkor valószínűleg nem tudta volna megtenni? Azért ez tényleg furcsa egy helyzet. Nem mondom, hogy mindent más színben tüntet fel, de tény és való, hogy azért mégis csak más a leányzó fekvése így. Sok olyasmit is érzékel, amiket senki sem, hangulatváltozást, szívdobogást és hát az ő közelében nem lehet elereszteni egy ártatlan, hangtalan galambot, mert facsarná az orrát, mintha csak valami disznótelep közelében lenne. - Gondolom akkor nem vagy oda a túl erős parfümért, vagy hasonlóért sem igaz? - legalábbis, ha mindent erősebben érzékel, akkor gondolom, hogy zavaró lehet, ha valaki túlságosan nagy illatfelhőbe burkolózik. Még nekem is van olyan, hogy valakin zavar egy parfüm, mert túl erős, na az neki egyenesen fullasztóan kellemetlen lehet.
- Tudom, és most elfelejtünk mindent reggelig. - minden gondot és nehézséget, hiszen azokból most van épp elég és jó lenne nem ezeken agyalni. Ezért is jó érzés a csók, vagy csak megfogni a kezét. Számára gondolom ezek sokkal intenzívebbek és sokkal erőteljesebben érzi őket. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet. Így már nem csoda, ha gyakrabban váltogatta a lányokat, mert ha sokkal erősebb az érzés, az inger akkor gondolom ez rá is másképp hat. Még se félek tőle, hogy velem rosszul bánna, hiszen ő maga is mondta pont azért nem kezdeményezett, mert félt tőle, hogy végül nem jön össze, hogy rámegy a barátságunkra. Kétlem, hogy ennek fényében mondjuk megcsalna, ha annyira nem akarta régen, hogy gond legyen.
- Jól hangzik, tökéletes lesz, még a cím is elég különleges. De remélem veszünk közös popcornt. Azt valahogy mindig imádtam az egyetem alatt. Randin, ahogy összeér a kezetek, mert egyszerre nyúltok a popcornos dobozba... - szélesen elmosolyodom, noha tudom, hogy mi már azért nem tartunk ennél a zavarba jövős időszaknál, de mégis egy kicsit talán érezhetjük úgy magunkat, mintha még mindig az egyetemen lennénk, még mindig diákok, gondok és felnőtt problémák nélkül, amikből lássuk be mindkettőnknek van épp elég.

Vajon, ha úgy dönt, hogy el se jön erre az osztálytalálkozóra és egyedül találom magamat szembe a problémákkal, akkor mihez kezdtem volna? Egyelőre még magam sem tudom most mi lesz, de valószínűleg akkor sokkal rosszabb lenne a helyzet, mint most, sokkal kevésbé tudnám kezelni az egészet. Így se könnyű, főleg olyasmire gondolni, mint hogy megöljek valakit, de úgy néz ki, hogy legalább erre nem kényszerülök rá, bár arra se jó gondolni, hogy ő teszi meg helyettem. A történetén pedig csak még inkább elképedek. Hát hogyan jutottunk eddig? Kénytelen volt embert ölni... mert kidobó lett, a helyett, hogy életeket mentene orvosként.
- És ezt csak így mondod? - nem hiszem, hogy nem viselte meg jobban, ha ilyesmi tényleg történt vele. Ez valami rémes! Ő is azért jött ide tanulni régen, hogy orvos legyen belőle, hogy embereket mentsen meg, hogy nekik segítsen, helyette kénytelen rémes munkahelyen dolgozni - legalábbis ez alapján - és a mentés helyett még vér is tapad a kezéhez. Persze tudom az orvosi munkában is van hibaszázalék, vagy amikor akármit teszel végül nem tudsz segíteni, de ez mégis csak más, mint valakit tényleg megölni, még ha nem is szándékosan teszed, csak rosszul esik.
- Igen... ebben igazad van és már nem is változtathatunk azon, ami elmúlt. És... milyen érzés neked az, amire képes vagy? - mutánsokat vizsgáltam épp elég ideig, de valahogy arra mindig kevés idő volt, hogy megkérdezzem ők mit érezhetnek olyankor. Arról már nem is beszélve, hogy legtöbbjük érthető módon nem volt túlságosan nyitott, vagy beszédes. Nem épp nekem akartak a képességeik részleteiről mesélni, ami érthető, hiszen én a szemükben a rossz voltam, bármennyire is próbáltam enyhíteni azon, amiben orvosként részt kellett vennem.
- És reméljük, hogy még nem felejtettem olyan sokat. - mosolyodom el végül, hiszen igaza van tudtunk táncolni régebben és most is az osztálytalálkozón, bár az tény, hogy az osztálytalálkozón más típusú tánc volt abban a kevéske időben, amíg ott maradtunk egyáltalán. Azért még azt se felejtettem el, hogy milyen volt régen, amikor még szórakozni jártunk, csak hát most valahogy olyan távolinak tűnik, mint nem is mi lettünk volna azok. Annyi minden történt azóta. A kezét persze nem is kérdés, hogy megfogom, hiszen... pont ez volt a cél, hogy kicsit megpróbáljunk legalább előre lépni és hátha sikerül, bár az a jó kérdés, hogy a képessége mellett ez nem lesz-e nehezebb, vagy bonyolultabb.
- Hallottam már én is róla, bár az alapján bőven akciófilmnek tűnt, de teljesen jó lesz, hátha érdekes. - aztán ha még sem, hát megtehetjük, hogy eljövünk és kész nem igaz? Nem vagyunk a mozihoz kötve természetesen, bacsizni és táncolni pedig végül is bármikor lehet. Vagy akár csak andalogi a főutcán, hiszen már csak az is csodás, ahogyan az ujjaimat puszilja meg. Vajon ő ezt is intenzívebben éli meg, mint mondjuk én, vagy... csak más dolgokat?

Én azért ebben biztos voltam, hogy egymás nélkül nem leszünk boldogok, csak úgy fest, hogy ezt őt nem látta be, legalábbis eddig nem. Nem kellett volna elmennie, megpróbálhattuk volna megbeszélni, rendezni az érzéseket, gondolatokat, szerintem sikerült volna, csak sajnos ő még csak esélyt sem adott az egésznek, de igaza van ez már a múlt és nem sok értelme van annak, hogy tovább erőltessük a múlt kitárgyalását, hiszen azon már úgy se nagyon lehet változtatni.
- Tényleg cipelnél helyettem egy ilyen nagy terhet? - azért mégis csak kicsit kikerekedik a szemem, de aztán a helyét hamar átveszi a hálás pillantás, amit kap tőlem. Azért ez elég nagy dolog és akkor finoman fogalmaztam, nagyon-nagy dolog igazából. - Köszönöm. Azért remélem, hogy talán még se lesz rá szükség. - hátha nem kell ilyen nagy terhet cipelnie egész életében, hátha nem kell végül megölni senkit sem, hanem megoldhatjuk másképp is, vagy az egész tévedés, valami nagy félreértés. Én legalábbis még mindig próbálok naivan ebben reménykedni, még ha tudom is, hogy valószínűleg nagy balgaság a részemről.
- Sajnálom, ez... rémesen hangzik, de én is hibás vagyok. Megpróbálhattalak volna keresni. - bár persze ő ment el és én nem akartam ráerőltetni magamat, meg aztán volt nagyobb gondom is, amikor meg akartam találni a húgomat minden áron, vagy amikor meghalt. Akkor már nem a múlt részletein járt az eszem, csak azon hogy túléljem az egészet és ne roppanjak bele végleg lelkileg. De most itt vagyunk együtt és ez a fő. Tényleg elengedhetnénk a múltat, a jelen bajait legalább egy rövid időre, ma éjszakára, ha már aludni nem igazán fogunk tudni. Ennyi nekünk is jár, ennyire nekünk is szükségünk van.
- Ez jól hangzik, nem is tudom, hogy mikor voltam moziban legutóbb, de még annál is régebben táncoltam. Talán már nem is menne. - jó ezt nem hiszem el komolyan, de azért ki tudja. Tényleg nagyon régen táncoltam már, vagy csak engedtem el magamat... rémes, hogy mennyire megváltoztunk az egyetemi évek óta. Megvárom, amíg kimegy átöltözni, én pedig azon gondolkodom, hogy nekem kell-e. Azt hiszem maradhatok, végül is mozi lesz, vacsi, tánc, ahhoz tökéletes ez a ruha. Maximum felveszek rá egy blézert, hogy ne fázzam netán odakint, ha hűvös lenne, vagy kölcsön adja később a dzsekijét, ahogyan a randikon ez menni szokott, amikor még fiatalabbak voltunk. Akaratlanul is elmosolyodom, hogy ilyesmiken jár az eszem, hiszen ez egyértelműen valamiféle randi lesz.
- Örülök, hogy itt vagy. - lépek szépen mellé és egy pillanatra a kezébe csúsztatom az enyémet. Kap még egy mosolyt csak aztán engedem el, hogy be tudjam zárni a hotel szoba ajtaját és felkapjam azt a blézert, no meg a táskámat, aztán be tudjak zárni magunk után.

Olyan nehéz felfogni, hogy képes volt tényleg e miatt elmenni. Így lényegében vége lett mindennek közöttünk, mert attól félt, hogy... vége lesz mindennek. Elég faramuci helyzet, de tény, hogy nem sok értelme van annak, ha e miatt piszkálom tovább, hiszen ez már úgyis csak a múlt. Nem lehet rajta már utólag változtatni, ha akarnánk sem, akkor meg kár keseregni miatta.
- Ez igaz, de közben meg... Nem is értem, hogy gondolhattad ezt. Nem gondoltam volna rólad. Azt az estét én is akartam, nem te... támadtál le. Ha úgy érzed valaki hibás, akkor mindketten azok vagyunk. - sóhajtva vonom meg a vállamat. Igen, nekem is jó volt és én is akartam, hogy kikapcsoljak és elfelejtsem a rémes időszakunkat. De ez most már mindegy, hiszen elment és elhagyott csak azért mert félt. Az csak a nagy kérdés, ha ezen túl leszünk, akkor vajon újra elválnak útjaink? Hiányzott nekem, mégis csak ő volt a suli alatt a legjobb barátom. Rossz volt elveszíteni és nagyon értékelném, ha nem menne el megint.
- Nem tudom... honnan tudhatnám, hogy képes vagyok-e megölni valakit? Még soha nem volt rá szükség. Ha veszélyben lennék, vagy te... talán. - tényleg nem tudom. Más az önvédelem egy olyan helyzetben és megint más, ha konkrétan oda kell mennem és megölni valakit, ha már tudjuk, hogy ki az aki ezt csinálja... aki megölte valószínűleg a régi barátainkat. Sejtelmem sincs róla, jó eséllyel ez akkor és ott fog kiderülni, és igen benne van az is a pakliban, hogy a végén majd leblokkolok és neki kell lépnie.
- Talán, de lehet hogy bajba kerültél volna. Ő is olyan volt, mint te és ha téged is elkapnak, én... azt végképp nem éltem volna túl. Így is rettenetes volt. - összeszorítom a szememet immár a vállára dőlve. Nem, azt nem bírtam volna ki, ha őt is el kell veszítenem, ha a szemem láttára hal meg. Elég volt a húgom halálát végignéznem, elbúcsúznom, kudarcot vallanom, hiszen nem találtam meg időben. Bele se merek gondolni, hogy miket tettek vele, hogy hogyan kínozták és bántották őt, amíg végül az lett a vége, amit láttam. Az a valami belőle tört ki, valószínűleg fájdalmas volt a folyamat, de... már biztos, hogy nem szenved tovább.
- Igaz, ennek így nem sok értelem van. Akkor... Mondjuk inni itt is lehet, menjünk el táncolni, vagy moziba? - tőlem az az igazság, hogy rég távol áll a szórakozás. Amikor a húgomat kerestem, akkor azért nem foglalkoztam ilyesmivel, amikor pedig meghalt... hát utána végképp nem érdekelt ilyesmi. Nem mozdultam ki, nem mentem el nagyon sehová sem, inkább maradt a munka és persze a félsz, hogy nem találnak-e meg, hiszen nem pont olyan cégnél dolgoztam, amitől csak úgy gond nélkül ki lehet lépni.

Nem akarok vele veszekedni és végképp nem akarom, hogy ez az este most rosszul alakuljon. Épp eléggé ijesztő az a tény, hogy valaki talán meg akar ölni minket és hogy valaki valószínűleg megölte a barátainkat. Ezért is jó most az ital, egy kicsit talán segít nem ezekre a rémségekre gondolni és erre most tényleg nagy szükségem van.
- Hát, de... így is ugyanaz lett a vége, nem maradtunk barátok, de inkább már előre eldöntötted, hogy nem is működhetne. Nem gondoltam, hogy... - sóhajtva rázom meg a fejemet. Nem hittem, hogy ilyesmi miatt megy el komolyan. Azt hittem, hogy egyszerűen csak rájött hogy hiba volt és nem tudott utána a szemembe nézni, netán volt valaki más, akiről nem beszélt, de ilyen butaságot, hogy szimplán csak félt attól, hogy tönkremegy a barátságunk. Hiszen így is ez lett a vége, nem beszéltünk évek óta, csak úgy szó nélkül lelépett, engem kétségek között hagyva... azért ez enyhén szólva is pocsék érzés volt. Kész csoda, hogy sikerül rendesen befejeznem a sulit.
- Talán olyan, akkor viszont még nehezebb dolgunk lesz és nem akarok mást veszélybe sodorni, de... te képes lennél megölni szándékosan valakit? - nem tudom, én azt hiszem képtelen lennék rá. Az is rettenetes teher volt rajtam, hogy valakivel végeztünk akaratlanul, de az, hogy szándékosan, csak azért, hogy megvédjük magunkat... Más, ha önvédelemből egy hirtelen helyzetben végzel a támadóddal, de előre megfontoltan... Nem tudom, nem hiszem, hogy ilyesmire képes lennék és nem csak azért, mert orvos vagyok, azért is, mert... én én vagyok és ez nekem kezelhetetlen lelki sokk lenne.
- Mégis utánad mehettem volna, vagy... nem is tudom, de hamarosan eltűnt a húgom utána és azt hittem... Nem is tudom, hogy egy életre megutáltál, mert hibáztunk. - tényleg könnyebb volt a legrosszabbra gondolni, de ez olyan rémes. Meg se próbáltuk együtt csak mert azt hitte, hogy ha nem működik, akkor vége a barátságunknak, aminek így is úgyis vége lett és nekem sokáig hiányzott. Persze idővel jobb lett, de most, hogy itt vagyunk előjön újra minden érzés, ami akkor a távozása után nem sokkal és fogalmam sincsen, hogy ezt hogyan kellene kezelnem. Tudom pedig, hogy valahogy tovább kellene lendülnöm rajta, de... sejtelmem sincsen, hogy, ha itt van és igenis iszonyatosan jól esik az ölelése. Hiányzott, elmondhatatlanul és tudom, hogy most erre az ügyre kell koncentrálnunk, de cseppet sem könnyű.
- Nem... nem mondhatnám. A húgomat kerestem, a halála óta pedig valahogy árnyéka vagyok önmagamnak. Olyan... üres érzés, üres lett minden és fakó, mintha... - esetlenül vonom meg a vállamat és inkább összeszorítom a számat, mert azt hiszem ha tovább beszélnék a végén még eltörne a mécses. Rossz ez így, feldolgozni azt, hogy mi miatt lépett le, hogy valaki meg akar ölni minket és beszélni arról milyen volt az utóbbi két év... Legszívesebben innék csak tovább egy szó nélkül és bámulnám a tv-t, pedig halvány gőzöm sincs róla, hogy mi megy benne.

Őszintén szólva fogalmam sincs róla, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem borulunk ki annyira és nem gabalyodunk egymásba. Lehetséges, hogy akkor is végül a barátságunk átlépte volna a barátság határait, de nem tudhatjuk. Néha úgy érzem, akkor is úgy éreztem, hogy túlreagálta, főleg azzal, hogy fogta magát és csak úgy elment. Talán tényleg hibát követtünk el, na de tényleg akkorát, hogy el kellett mennie szó nélkül, hogy még el se érhessem? Nem tudtunk volna túllépni rajta? Ha attól félt a barátságunk mehet rá egy ilyen kapcsolatra... hát így is rá ment nem és meg se próbáltuk..
- De hát ez... ez butaság, hogy mondhatsz ilyet? A legjobb barátom voltál, szerinted ha valaki az ember pasija lesz, akkor megszűnik a barátjának lenni? Komolyan ezért mentél el? - értetlenkedve meredek rá és próbálom felfogni, hogy amit mondott az tényleg komoly-e. Persze tudom, hogy volt egy-két kapcsolatom akkor is, amikor a legjobb barátom volt, de... ez nem jelenti azt, hogy a kettő nem vonható össze. Én azt hittem úgy érezte elszúrtuk az egészet, ő nem akart tőlem többet és ezért lépett le, vagy valami rossz volt az egészben... a jó ég tudja, hogy mi, nem akart velem úgy lenni, csak a kétségbeesés szülte és azért lépett le. Erre nem gondoltam, hogy ilyen butaság volt az oka. Persze én is megtehettem volna, hogy megpróbálom megállítani, de nem tettem... késő bánat mondhatni.
- Úgy érted... megöljük? Nem kellene segítséget kérnünk a rendőröktől? Már annak a tudatával is nehezen éltünk együtt, hogy azt hittük, hogy végeztünk valakivel közvetve, de ha tényleg megtesszük... - nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, félek. Félek, hogy végül rosszul döntünk, vagy olyasmit teszünk, amit megbánunk és már visszafordíthatatlan. Akkor mi lesz? Hogyan nézünk a tükörbe, ha tényleg végzünk valakivel véglegesen?
- Tehát inkább elmentél, mint hogy esetleg ne működjön? Így... meg se próbáltad. Én azt hittem miattam van tudod? Azt hittem... rájöttél, hogy mekkora hiba volt, vagy valaki más van és... - csak halkan sóhajtok egyet és inkább a padlót fixírozom pár pillanatig, amíg elő nem kerülnek a ruhák és oda nem adom neki, ő pedig elmegy átöltözni. Hátradőlök az ágyon egy pillanatra és csak nézem a plafont. Nehezen szánom rá magamat, hogy megmoccanjak, de mire visszatér már az ágy végében vagyok, a tv kapcsolója a kezemben, hogy válasszunk valamit. Azt hiszem most jó is lesz, ha valami eltereli a figyelmemet. Sok volt ez az infoáradat egyszerre egy napon. Mégis amikor visszatér és átkarolja a vállamat, az ő vállára hajtom a fejemet, mert jól esik és... legszívesebben szó nélkül így maradnék.
- Részben igen, a húgom halála után... próbálkozom, hogy új életet kezdjek, de valahogy nincs célom, olyan... üres érzés. - csak tétován vonom meg a vállamat és most jó is, hogy nem kell a szemébe néznem, csak kattintgatok közben a csatornák között. Igazából magam sem tudom, hogy akarok-e tv-t nézni, vagy most elég ha valami zúg a háttérben és az igazából akár egy főzős műsor is lehet, teljesen mindegy.

Mindketten másképp kezeltük mindazt, ami történt. Igazából fogalmam sincs, hogy akkor is elment volna vajon, ha nem történik köztünk több, mint aminek szabadott volna? Ha barátok maradunk, akkor kezelni tudjuk azt, ami történt, vagy akkor is inkább a menekülést választotta volna? Erre már úgy se kapunk választ, de ő elment, nem fejezte be az iskolát, én viszont inkább a tanulásba temetkeztem, hogy valamivel lekössem magamat, főleg miután még el is ment. jó volt, hogy elhessegettem a gondolataimat kicsit és nem gondolkodtam azon, ami történt ott az úton és azzal sem, hogy Phoenix csak úgy eltűnt az életemből, főleg az után az éjszaka után. És mint később kiderült jól is gondolkodtam, hiszen legalább esélyem volt rá, hogy segítsek a húgomnak, bár végül nem tudtam őt megmenteni.
- Csak féltél, hogy máshogy nézek rád. Megértem... sokakkal találkoztam, akik jobban jártak volna, ha elrejtik, hogy mire képeske. - halkan sóhajtok csak egyet és meghúzom újra az üveget. Nem haladok nagy kortyokban, így nem fog hamar a fejembe szállni, de most tényleg jót tesz. Nem akarok azért mindenre gondolni, ami a múltban történt, hiszen vannak nagyon rossz dolgok is közöttük. Olyasmiket láttam, amiket legszívesebben kitörölnék a fejemből, ha ez lehetséges lenne, de nem az. Azok az emlékek örökké elkísérnek bármennyire is nem szeretném.
- Szerinted így van? Ez... nem hiszem, csak... mindenki másképp kezeli a traumákat és mi nem kezeltük jól. Talán pont, hogy jó jóban voltunk. - olyan negatívan áll mindenhez és nem akarom, hogy eleve így kezdjük ezt az egészet. Ezzel még a meglévő barátságunkat is lerombolja, ami végképp rémes és nem tetszik. Az igenis valódi volt és szép és jó, ne állítsa be úgy, mint ha nem lett volna olyan, amilyennek emlékszünk rá.
- Ezen már úgy se tudunk változtatni. Elhiszem, hogy bánod és... ez van. Úgyis elmentem és a húgomat kerestem, sok minden megváltozott utána. Lehet, hogy ha jól megy a sorunk, akkor már nem is... - élnénk, de én csak tétován vonom meg a vállamat. Lehet, hogy az, aki megölte a barátainkat minket azért nem ölt még meg, mert már szenvedtünk így is épp eleget és a halál csak felmentés lenne számunkra? Valahol így van. Nem találom a helyemet azóta, hogy a húgom meghalt, pedig próbálok magamra találni, de valahogy egyre nehezebben megy. Kell valami cél. Ha úgy kelsz fel reggel, hogy nincs célod és úgy fekszel le, hogy nincsenek reményeid, akkor már... nem igen van értelem az életednek, én pedig nem igazán tudom, hogy miben reménykedhetnék.
- Nézhetünk tv-t, talán mondanak valamit a hírekben, vagy csak... elvonja a figyelmünket kicsit valami film, ha... nem zavar, ha mellém ülsz. - mert hát nagyon tartja a távolságot, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne-e neki gond, ha mellém kellene ülnie az ágyban. - Egy póló és egy mackó megfelel? - van nagyobb pólóm, amit én csak hálóingnek használok inkább, az neki is jó lehet igazából és nem érezné magát kellemetlenül benne. Mondjuk a legtöbb mackóm nőibb, de... azért csak találok olyat, ami rá megy rendesen és nem lesz kényelmetlen. Fel is állok, hogy átnézzem a cuccaimat. Még nem igen pakoltam ki rendesen, úgyhogy marad a bőrönd feltúrása, időnként egy-egy holmi kipakolása. Persze azért, hogy elkerüljük a zavarba ejtő helyzeteket, a finomabb darabokat nem pakolom ki az orra elé.

Igaza van, mégis kettőnk közül ő az, aki látványosan jobban tudja kezelni ezt az egészet. Én már régen pánikba estem és kész csoda, hogy még bírom. Jó eséllyel főleg azért, mert itt van és azért, mert legalább eljöttünk az osztálytalálkozóról, amire most nagy szükségem volt. Ott látni az ismerős arcokat, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mi történt... Nem ment volna.
- És magunkért, mert ahogyan mondtad valószínűleg mi következünk. - erre elég nagy esély van. Kétlem, hogy csak szimplán kimaradtunk volna a szórásból. Talán mi túlságosan messze voltunk a várostól, vagy nem is tudom... de biztosan van valami oka annak, hogy minket nem intézett még el az a valaki, aki a barátinkat igen. Nem esélyes, hogy ez az egész véletlen, hiszen ha így lenne, akkor nem haltak volna meg mind. Ettől még persze nem érzem úgy, hogy én valami nyomozóféle lennék. Főleg, hogy a húgomat se tudtam megmenteni, pedig utána azért épp eleget nyomoztam. Próbáltam megtalálni, de későn sikerült. Mi van, ha ezt az ügyet se tudjuk időben megoldani?
- Ettől még nem vagy defektes Phoenix, sose gondolja ilyet. Én... nem néztem volna rád úgy. - és most sem gondolom ezt. Mutáns, ahogyan a húgom is, amiről sose beszéltem senkinek sem, de ettől még nincs vele baj és nem hibás. Egyszerűen csak más, mint az átlag ember és valószínűleg neki e miatt sokkal nehezebb lehet sok minden, mint például a kapcsolatteremtés és nem irigylem a miatt, de... sose szakítottam volna meg vele a kapcsolatot e miatt. Nekem fontos volt a barátságunk mindig is, csak úgy éreztem, hogy neki nem, hiszen olyan könnyen itt hagyta az iskolát és lelépett.
- Tudom és próbálok erős lenni én is, vagy... majd ez segít. - megrántom a vállamat és megemelem kicsit a kezemben lévő üvegcsét. Tudom, hogy most nem az alkoholra kellene építeni, de hát... nincs mit tenni, vannak olyan helyzetek, amikor még mindig jobb kicsit elvonatkoztatni, mint hogy csak agyalj és aggódj folyamatosan, mert jó eséllyel az nem old meg semmit sem, ahogyan most esetünkben is az segít, ha utána járunk, nyomozunk és megpróbáljuk kideríteni, hogy mi történt, de az nem megy azonnal. Előbb meg kell nyugodnunk, legalább valamelyest.
- Pedig jó lett volna, de... amúgy is messze voltam. Kanada nincs épp közel. - és hát ott volt a kutatóbázis, ahol az utóbbi éveket töltöttem, kivéve azt a majd kettőt, mióta a húgom meghalt. Azóta csak kallódom és próbálom magamat újra megtalálni, ezért is húzom meg újfent az üvegcsét, mert ez nem épp az a téma, amiről könnyű beszélni. - Ne kérlek... ne magasztalj ennyire, mert nincs igazad. Többnek látsz, mint ami vagyok, magadat pedig kevesebbnek. Nem vagy selejt, ezt... felejtsd el! - legszívesebben megmoccannék végre és leülnék mellé a földre, de még sem teszem meg, mert talán csak megijedne tőle, vagy... lehet hogy rossz ötlet. Lehetséges, hogy ez megint valami rosszat szülne, belemennénk valamibe, amibe nem kellene és most nem lehetünk gyengék.
- Sajnálom, tényleg. Én... csak a húgomat kerestem, nem is tudtam mással foglalkozni. Nem volt kinek elmondanom, amiket tettem, amiket láttam. Néha jó lett volna, csak... beszélni kicsit. - tényleg jó lett volna, de nem tehettem meg, nem volt akinek elmeséljem, hogy miken mentem keresztül. Szerettem volna, de... nem úgy alakult az életem és nem most sem változik semmi. Tovább akartam lépni, új életet kezdeni de most meg utánam nyúl a múlt, a múlt sötét foltja és nem tudom, hogyan kellene menekülnöm előle.
- Igen, legyen így, reggel az lesz az első, aztán a rendőrség. Úgy tudom, hogy mintha Scott ott dolgozna, rendőr lett, talán tud nekünk segíteni. - az egyik csoporttársunk volt, helyszínelő lett, orvosszakértő, talán vannak olyan infoi, amik hasznosak lehetnek. - Adjak majd neked... valami váltóruhát? - hiszen nem hozott semmit sem és bár a női cuccok valószínűleg nem épp neki valók, de van olyan mackóm, ami azért még jó lehet végső soron és nem hiszem, hogy most el akar ugrani pizsiért, főleg nem úgy, hogy már ivott is.

Biztos, hogy nem fogunk másokat is belerángatni, épp elég hogy mi már benne vagyunk nyakig és nem lesz valami könnyű majd kievickélni a bajból, ez sajnos biztos. Mégis meg kell próbálnunk és ahhoz nekem is össze kell szednem magamat, ami most nagyon nehéznek tűnik, de muszáj lesz. Utána kell járnunk, hogy mi történt pontosan, hogy mi történt a barátainkkal, hogyan haltak meg és hogy tényleg van-e összefüggés azzal, ami évekkel ezelőtt történt, bár sajnos elég nagy az esély rá, hogy igen.
- Jó, hogy te ilyen magabiztos vagy, én nem vagyok ennyire biztos magamban. Nem vagyunk rendőrök, mi van ha esélyünk sincs? - főleg, hogy azt se tudjuk, hogy kicsoda az illető, ő viszont valószínűleg elég sok mindent tud rólunk. Nem olyan egyszerű ez, hogy elhatározzuk, hogy megoldjuk és akkor meg lesz oldva. Attól félek, hogy ez ennél sokkal nehezebb menet lesz és fogalmam sincs, hogy mi erre képesek vagyunk-e intuíció ide vagy oda. Tudom, hogy nem kellene már előre feladnom, de bizonytalan vagyok és halvány gőzöm sincs, hogy tudunk-e bármit is kihozni ebből az egészből. Bármi olyat, ami egyáltalán segíthet túlélni, hiszen most nem csak arról van szó, hogy kiderítjük-e, hogy mi történt a barátainkkal, hanem valószínűleg arról, hogy túléljük-e.
- Megértem és nem haragszom, hogy nem mondtad el, bár biztosan úgy sok mindent jobban megértettem volna, de... ez már a múlt igaz? A múlt, ami most utánunk nyúl. - de arra nem kérdezek rá jobban, hogy ez mit is jelent nála bővebben, mert vannak róla sejtéseim. Ha mindent felfokozottabban érzékel, akkor... talán valahol érthető, ha nem tudott leállni akkor évekkel ezelőtt, bár esetemben ez nem "kifogás". Nem biztos, hogy csak ezen múlt, nem biztos, hogy csak a képessége volt a hibás, hiszen ott voltak a körülmények is, amik rám is hatással voltak. És most megtehetném, hogy elmondom neki azt is, hogy én honnan tudok az olyanokról, mint ő, ha egyszer én szimpla ember vagyok, de... még sem megy, hogy ezzel nyissak. Az elmúlt évek... sok olyan részlet van, amit nem szívesen idézek fel.
- Néha úgy érzem már csak abból áll az életem... hogyan élhetem túl ezt az... egészet... - halkan mondom csak ki, szinte csak az üvegcsébe, ami közben a kezembe került, szinte alig hallani a végét, de ha neki kiemelkedőek az érzékei, akkor ő valószínűleg így is tökéletesen hallja. Fáradt vagyok. Az életemet akartam újraépíteni a teljes összeomlás és a húgom elvesztése után, helyette pedig úgy tűnik, hogy magamat kell megmentenem, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy ez hogyan fog sikerülni, vagy hogy sikerülhet-e egyáltalán. Meglep azért, hogy a földre ül le, de valahol sejtem, hogy a távolságtartás a cél, főleg ha még iszogatunk is, akkor ne legyen belőle megint valami olyasmi, ami évekkel ezelőtt, pedig... Nem, tudom, hogy nem szabadna, mégis jól esne legalább ha megszorítaná a kezemet. Így viszont nincs más, csak az üvegcsét szorongatom bőszen, most csak ez maradt.
- Talán csak az évek szépítették meg az emlékeket, én is változtam, nagyon is sokat, elég zavaros volt az elmúlt pár év. - halkan sóhajtok egyet és inkább meghúzom az üvegcsét a helyett, hogy egyből elkezdenék beszélni. Azonnal nem menne, ennyi sajnos, kell egy kis erő, amit most talán az üvegből meríthetek. - Az iskola után pár hónappal eltűnt a húgom, én pedig... egy nem túl kellemes helyen szereztem munkát. Azon a helyen olyanok voltak, mint te... akik képesek dolgokra. Fogságban, kísérleteztek rajtuk, de... meg akartam találni a húgomat minden áron. Sikerült is, de már későn. A szemem láttára halt meg, szint... szinte szét szakadt, én pedig éppen hogy kijutottam egy fickónak hála, aki segített és... talán ő új életet kezdhet, én pedig eltűntem előlük, lassan két éve, de úgy tűnik nem volt elég... - meghúzom az üveget újra, csak aztán törlöm meg az arcomat, amit az a pár könnycsepp nedvesített be, amiket hagytam égetőn legördülni. Összeszorítom a számat és inkább felhúzom a lábaimat a kanapén magam alá.
- Veled ugye... történtek azért jó dolgok? - bár nem úgy jött ide, mint akinek teljesen befutott az élete. Nem hozott senkit, nem mutogatott képeket a családjáról és nem is villan gyűrű az ujján, pedig rendes srác, mindig is az volt, azt hittem hogy ilyenkorra már biztosan lesz valakije, de ha a képességét nézem, akkor valahol érthető. Nehéz lehet, ha nem tudod, hogy az érzékeid fűtenek vagy pedig tényleg érzel is valamit a másik iránt.

Mennyivel könnyebb lenne fogni magunkat és eltűnni innen, főleg ilyen hírek után, de van egy olyan érzésem, hogy nem sok értelme lenne. Valószínűleg nem érnénk el vele semmiféle célt. Nem menekülnénk meg, mivel az a valaki megölte a barátainkat is, vagy... valakik? A lényeg, hogy nem voltak itt és meghaltak. Mi élünk, de ki tudja, hogy miért. Azért, mert nem találtak meg, vagy azért mert nem vagyunk igazán ténylegesen bűnösök? Nem tudom... de pont e miatt nem mehetünk csak úgy el.
- Tudom, nem is úgy értem. Más esetben is megrázó lenne a halálok, de így... Nem is értem. - olyan nehéz felfogni, hogy meghaltak, azt pedig még inkább, hogy mondhatni nekünk is közünk van ehhez és hogy netán mi is soron következhetünk akár. Félelmetes ez az egész... nagyon és tényleg jól esne az az említett ölelés, még ha talán tényleg nem éppenséggel jó vége. Az mégis meglep, amikor a különleges emberekről beszél. Nem tudtam, hogy ő is tud erről, ilyen emberekről, de nagyon úgy fest, hogy mégis, sőt, mint kiderült nem is keveset, ha egyszer ő maga is...
- Tehát te is... olyan vagy? Már akkor is így volt? Én... nem gondoltam volna, de mit jelent ez pontosan? - túl jók az érzékszervei és talán most nem ezzel kellene foglalkoznom, de mégis csak orvos vagyok, éveket dolgoztam olyan helyen, ahol mutánsokkal foglalkoztunk, persze hogy kíváncsi vagyok, hogy pontosan mire is képes. Mondhatni előjött belőlem az orvos, aki ért ehhez, de persze ettől még nem fogom tudni csak úgy teljesen kitörölni a fejemből azt, ami történt, ami azt hiszem azért érthető és valószínűleg ő sem. A barátaink meghaltak, még csak a pontos körülményeket sem ismerjük, azt hiszem jobban is ki lehetnénk borulva, azért se kárhoztathatna senki sem..
- Tehát már végleg kizártuk az esetleges véletlen baleset lehetőségét igaz? - tudom nem kellene naivnak lennem, de azért legalább valamelyest megpróbáltam hinni abban is, hogy esetleg nem erről van szó, hogy nem szándékosan akar valaki megölni minket, pedig esélyes, hogy erről lehet szó. Bár még nem próbálta meg, de... mi van ha nem is fogja? Mi van, ha minket nem szemelt ki? De tudom, hogy nem reménykedhetek ebben, mert ha mégis, akkor viszont komoly bajban leszünk majd a meglepetés miatt. Egyelőre bevackolom magamat az ágyra és magamhoz veszem az egyik kis üveget, miután kipakolt. Ez most tényleg jót fog tenni. Talán könnyebb lesz lehiggadnom és akkor gondolkodni is, mert muszáj lesz most hideg fejjel átlátni ezt és úgy utána nézni annak, hogy mi történt.
- Úgy ismersz, mint akinek van fegyvere? - megrázom a fejemet és sóhajtok egyet, de végül a táskámba nyúlok és előveszem a pici üvegcsét. - Könnygázspray... más nincs, és gondolom te sem hordasz magadnál fegyvert igaz? - nem hinném őszintén szólva, de persze ettől még meglephet. Mégis hogy visszamenjünk oda... - Aztán utána kell nézni, hogy mi történt a barátainkkal igaz? - kellene pár újság, vagy valami belesős info... de kétlem, hogy ismer valakit a rendőrségnél, ha csak valamelyik volt osztálytársunk nem állt be mondjuk helyi zsarunak, hogy segíteni tudjon nekünk. Persze úgy, hogy közben nem nagyon adunk ki infokat.

Én tudom, hogy miért vagyok itt. Régi emlékek, újra kezdés azt hiszem. Az életem fenekestül felfordult és próbálom újra összerakni, megtalálni valami normális állapotot, ami működhet újra, de fogalmam sincs róla, hogy menni fog-e. Nem sikerült még olyan munkát sem találnom, amiben tényleg és teljesen ki tudok kapcsolni, pedig nagyon igyekeztem. Lehetséges, hogy időbe telik helyre rázódni, de ez az eset most nem sokat segít benne. Halál vesz körbe az utóbbi években. A húgom és most a barátink és valahogy nehéz arra gondolni, hogy ez a véletlen műve. Talán együtt voltak és valami baleset... de közben ez mégis hihetetlennek tűnik. Ennyi véletlen egybeesés nem lehet egyszerre.
- Azt hiszem az ilyen osztálytalálkozók a legtöbb emberből hasonló érzéseket hoznak ki. - na igen, de nem hittem volna, hogy a nosztalgia majd addig jut, hogy közben kiderül, a barátaink halottak és már nem is térnek vissza. Nem csak azért nincsenek itt, mert nem akartak eljönni, hanem, mert nem tudták megtenni, hiszen már nem élnek. Ez finoman szólva is sokkoló hír és fogalmam sincsen, hogy hogyan lehetséges. Az pedig, hogy netán valami köze van ehhez annak, ami a múltban történt végképp kizártnak tűnik, pedig mégis úgy tűnik, hogy akár erről is szó lehet.
- De igen és... bár ne hallottam volna róla, de... te is? - nem mondott konkrétumot, de ez eléggé úgy hangzott és talán az is, akit sikerült elütnünk? Ez persze nem nyugtat meg, hiszen akkor csak még veszélyesebb lehet az az alak ránk nézve, mert valahogy nem hiszem, hogy ez a veszély csak a barátainkat fenyegette. Meghaltak, talán megölték őket? Akkor viszont mi van, ha mi is soron következünk majd? Mi van, ha... nekünk is arra kell készülni, hogy valaki ártani akar nekünk? Én nem vagyok különleges, csak egy átlagos ember, aki még csak lőni sem tud igazán, bár talán megtanulhattam volna már, de... nem akartam. Vissza akartam térni a rendes kerékvágásba, de úgy fest, hogy ez egyre esélytelenebb.
- Tehát járjunk utána azt mondod? Mert nem igen van más választásunk igaz? - igen én is erre gondolok, talán mi leszünk a következők és nem lesz egyszerű megvédeni magunkat, ha a barátainknak se sikerült. Mi van, ha... ha meg is érdemeljük? Mi van, ha azért, ami a múltban történt tényleg nem jár nekünk más? Végül is cserbenhagyás volt, csak azt hittük, hogy ennyi, de... talán nem és, azt sem tudjuk, hogy hányan voltak abban a másik autóban. Lehet, hogy nem én ültem a volán mögött és lehet, hogy én meg akartam nézni, hogy mi a helyzet, de végül hagytam, hogy rábeszéljenek, hogy ne tegyem, akkor ugyanúgy én is bűnös vagyok.
- Nem tudom, most... semmit sem tudok. Talán jobb, ha egyelőre senkiben sem bízunk. Gyere, csak pár sarok. - gondterhelt vagyok és nem is nagyon szólalok meg, amíg el nem érjük a kis hotelt. Kikérem a kulcsomat, aztán fel a lifttel a másodikra és már nyitom is hamarosan az ajtót. Cirka negyed óra telik el talán és már bent is vagyunk. Fáradtan dobom le a táskámat, kibújok a cipőből. Nem nagy szoba, ágy, tv és persze fürdő, egy-egy kósza szék, szekrény, alap dolgok. - Kérsz valamit? Azt hiszem nekem most... - tudom, hogy állati drágák ezek a cuccok, de most rám fog férni valami ütősebb ital. Ha csak pár korty erejéig is, de akkor is. Megnézem, hogy mi van a hűtőben.