Felicity és Matthew egy estélye

Sajnáltam, amikor ellépett, de így volt talán a legjobb mind kettőnk számára. Nem akartam bajba keverni, se őt se magamat, de mivel a kezét nem tudtam és nem is akartam elengedni kénytelen volt mellettem maradni, aminek kifejezetten örültem.
- Menjünk, azt hiszem jót fog tenni egy kis friss levegő.- Mosolyogtam a lányra, amint megkaptam a válaszát, majd a kezét fogva lassan a park felé vezettem. Közben igyekeztem figyelni arra, hogy senkivel ne fussak össze a kollégák közül. Abból nm igen lett volna jó dolog, de ki tudja, talán ki lehetett volna magyarázni, talán nem. Mindenesetre, jó ötletnek tűnt, hogy egy csendesebb helyen folytassuk a társalgást, mint a bálon lézengők között.

// Köszönöm a játékot! Smile

//

- Szörny, démon… mégis, miről… - de mielőtt megkérdeztem volna, hogy mégis miről beszél most, elharaptam a mondatot. Jobbnak láttam később feltenni ezt a kérdést, nyugodtabb körülmények között. A visszakérdezését először érdeklődve hallgattam, majd mikor egy bókáradattal bombázott meg csak kínomban lesütöttem a szememet, ám, mikor a végéhez ért csak szemforgatva felsóhajtottam látványosan. Úgy látszott, hogy tanári állás ide vagy oda, de önbizalma a béka segge alatt volt… vagy… vagy tényleg volt valami abban a szomorú mosolyban, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet. Tudni akartam miért utasítja el ennyire magát.
A kérdésemre jött válasza és komor arca az én arcvonásaimat is kisimították. Egy aprót biccentettem helyeselve, miközben körbepillantottam és egy jó nagyot hátrébb léptem, mikor feleszméltem.
- Igazad van, ne haragudj – feleltem. Tényleg nem akartam kínos szituációba hozni és ezt egy bocsánatkérő mosollyal is a tudtára adtam. Ám a kérdésére egy pillanatra egy fancsali fintor jelent meg az arcomon a szobák hallatára és mivel a rossz érzésem ezzel kapcsolatban nem akart elmúlni, inkább a park mellett döntöttem, amit egy rövid válasszal Matt tudtára adtam. Bár, egy-két szívdobbanásnyi ideig eltartott a döntéshozatalom, addig nagyon is élveztem a hajammal játszó férfi közelségét… Atya ég… Tényleg kezdtem megkattanni tőle. Így jobban belegondolva, tényleg szükségem volt egy kis friss, hideg levegőre, hogy lenyugodjak és fel tudjam dolgozni az alig pár órája órája történteket. Ráadásul a holdfényes, csillagokkal feletűzdelt éjszakai égbolt is igazán hívogatónak tűnt számomra. Ha neki a döntésem megfelelt, elindultam a férfivel együtt park felé…

//Köszi a játékot, nagyon élveztem! Smile

//

- Mert amikor azt mondtam, hogy szörnyeteg vagyok, nem vicceltem, és ha már a lelkem olyan, mint egy démon, én nem akarok az lenni.- Válaszoltam nemes egyszerűséggel, majd ismét a kezeinkre pillantottam. A megjegyzésén, csak elnevettem magamat. Tény, hogy a humora, az mindig a legjobb időben kapcsolt. Mindaddig az arcát tanulmányoztam, amíg újra meg nem hallottam dallamos hangját.
- Én ne becsüljem le magamat? A bál legszebb angyala esett a kezeim közé és mérhetetlenül szerencsés gazembernek érzem magam, hogy a kezeim között tarthatlak, de higgy nekem, mást érdemelnél. Egy jobb valakit...- Mondtam egy szomorkás vigyor kíséretében, majd tekintetemet az övébe fűzve hallgattam meg az alkudozását.
- Rendben, bár bevallom, sose voltam jó az ilyen játékokban, de ám legyen.- Nevettem el magamat, ahogy belementem végül az egyezségbe. Aztán hozzám bújt. El se hittem, hogy tényleg önként, mindenféle kérlelés nélkül bújt hozzám. Lehunyt szemmel élveztem az illatát és a hideg testét, ahogy hozzám préselődött. Élveztem, ahogy keze az ingemet markoltam és ez olyan.. normálisnak tűnt. Olyan átlagosnak, pedig nem volt az, a legkevésbé sem.
- El akarlak innen vinni. Nem szeretném, ha valamelyik kolléga kiszúrná, hogy itt vagyok veled, így.. Abból semmi jó nem származna semelyikünknek sem.- Néztem rá immár komoly arccal, majd gyorsan körbepásztáztam a területet.
- A szobád, merre van? Vagy a parkba, de mehetünk hozzám is. Te döntesz!- Néztem rá, és a hajával kezdtem játszani. Hajszálai recsegtek, ahogy megmozdítottam a fürtöket, és meglepő módon azok is hidegek voltak, de selymesek, és ugyan olyan jó érzés volt tapintani őket, mint a lány bőrét. Furcsa, hogy egy ilyen gyönyör lány, aki jéghideg, még is ennyi gyönyörű dologgal van felszerelve.

Hogy nem olyan, mint a többi férfi, azt el akartam hinni, de legbelül, mintha tudtam volna. Az eszem és a szívem versenyre kelt egymással, miközben a lelkem köztük szakadozott darabokra, teljes tanácstalanságban. Nem tudtam mit kellene tennem, egyedül az ösztönöm súgott, halk, alig hallható hangon, miközben élveztem a forró bőrét az arcomon. Olyan érzés volt, mintha a meleg nyári forróságban még ráadásul jól be is öltöztem volna, azonban közben ott volt az a másik furcsa, egy pillanatra felvillanó gondolatfoszlány – felolvadás? Talán…
- Mégis miért vagy ilyen biztos ebben? – kérdeztem halkan, elgondolkodóan, miközben tényleg hinni akartam neki. A sokszori bocsánatkérésemre a válasza egy halvány mosolyt varázsolt az arcomra és felkuncogtam.
- Furcsa perverzió, azt meg kell hagyni – jegyeztem meg még mindig huncut mosollyal az arcomon. A szorítására az én ujjaim is nagyobb nyomást gyakoroltak az övéire, de tudtam, hogy szinte meg sem fogja érezni. Azonban a további beszédére értetlenül ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Jobbat? … Azért ne becsüld le magad ennyire – nyomatékosítottam az én álláspontomat sokatmondó pillantással a holdfényesen csillogó, kékes tekintetemet az övébe fúrtam, miközben a szívem végre elérte egy normális ember szívverésének ütemét. Ami nálam azt jelentette, hogy a szívdobbanásaim az egekben voltak és egy versenyló gyorsaságával dübörögtek a bordáimon.
- Kérdezz bátran, de csak akkor, ha utána én is feltehetek néhányat, hiszen az úgy nem ér, ha… - a hajamba sikló ujjai nyomán néhány tincsem felreccsent, miközben én meglepetten felsóhajtottam. De a testem automatikusan válaszolt azzal, hogy a szabad kezem a mellkasára csúszott és az ökölbe szorított kezemmel erősen megmarkoltam az ingét. Egy nagyobb párafelhő szökött ki az ajkaim között, miközben hátrébb hajtottam a fejemet, hogy ilyen közelségben tökéletes rálátásom nyílhasson az arcára. Különösen az ajkára… Nem tudtam mit csinálhatott velem, de egy biztos, hogy eléggé könnyű dolga lehetett volna most, ha tényleg megcsinálja azt, amire számítottam. Mit számítottam… Nagyon is akartam. Hátradöntött fejjel, a hajzuhatagom szinte a markába omlott, miközben a tekintetem a szája és a szeme között cikázott, szám pedig szinte kérlelően nyílt enyhén szét… Ha máskor láttam volna magamat, csak szánakozva megcsóváltam volna a fejemet. De most… Nem tudom, megőrjített ez a pasi… Szinte hallottam, ahogy az agyam egy kalapáccsal üti mérgében a bambán vigyorgó szívemet.
Ám mégsem következett az be, amit sejtettem. Szinte már kesernyés csalódottsággal élveztem a homlokomra adott puszijának első másodperceit, de aztán megnyugodva behunytam a szememet és a keserű íz édessé vált. Sőt, szinte már hálás is voltam neki, ahogy teltek a másodpercek, hogy nem élt a lehetőséggel. Hiszen így a zavarom és a saját könnyed megvehetőségem miatt érzett szégyenem, még erősebbé tudta varázsolni a pirulásomat. A homlokomra lehelt forró csókja után még jobban hozzábújtam. Tisztában voltam vele, hogy ha sokáig így maradunk egy idő után fázni fog, de még úgy éreztem van időnk ez előtt.
- Re-rendben – feleltem kissé rekedten, nagyokat pislogva bele az öltönyébe. És természetesen közben titkon jól beszippantottam egy adagnyit a füstös, férfias illatából. – Akkor van egy ötletem - néztem fel rá kivillantva a fogaimat. – Játszunk most kérdezz-feleleket, hogy megismerjük jobban a másikat. Te kezdesz… - Persze, ha láttam rajta, hogy nem vevő az ötletemre, már ki sem mondtam a második mondatomat, hanem helyette megkérdeztem. – Van valami más ötleted?

- Én tényleg nem olyan vagyok, mint a többiek Felicity.- Néztem rá, amikor láttam, hogy összehúzza magát. Nem akartam megijeszteni, sőt, bántani se. Bántani, ugyan, egy ilyen törékeny teremtést. És ahogy belesimult az érintésembe. Lehunyta a szemét és szívem egyre hangosabban dobogott a mellkasomban. Hiába volt jéghideg a bőre, a kezeim alatt úgy éreztem, mintha égetne.
- Sose csapnálak be.- Leheltem halk hangon és mosolyogva néztem le a kezünkre, mikor szabadkozni kezdett.
- Emiatt meg ne aggódj, kifejezetten élvezem.- Mosolyogtam rá és erősebben fogtam meg a kezét, de vigyáztam, hogy ne fájjon neki, ám ahogy rám nézett....
Olyan gondolatok kezdtek a fejemben járni, amiknek nem szabadott volna, de mégis ott lebegtek és nem akartak eltűnni.
- Nem lenne szabad így lennie.... Te sokkal jobbat érdemelnél..- Suttogtam magam elé, miközben még közelebb léptem hozzá, hogy érezhessem az illatát. A friss hó és a hideg ismerős illata...
- Annyira szeretnék többet tudni rólad...- Leheltem alig hallhatóan, miközben az arcát simogató kezem a hajába siklott.
- Ismerni akarlak, és fogalmam sincs, hogy miért.- Motyogtam, mintha magamban beszélnék, miközben finoman közelebb hajoltam hozzá. Ajkam már szinte az övéhez ért, de egy gyors mozdulattal csak a homlokára csapott le. Lehunyt szemmel csókoltam homlokon Felicity-t, majd összeillesztettem a homlokunkat.
- De itt nem lehet, túl sokan vannak...

A kérdésére még jobban elszégyelltem magamat. Bizalmatlan voltam másokkal szemben? Igen, de mégis hogyan tálalhattam volna azt, hogy nem, nem néztem ki belőle ilyen tettet, mégis féltem, hogy ez a mesés, mégis gyomorrúgás gyorsaságával felérő érzés csak úgy szétpukkan, mint egy szappanbuborék és a végén én zuhanok le a földre, míg ő elszáll messzire… Ám a kérdése, ahogy előadta, mindent a helyére tett.
- Ne haragudj, nem, egyáltalán nem nézem ki belőled… csak… - nem fejeztem be, nem is tudtam volna hogyan, hiszen az a fémes tekintet tényleg pár pillanatig szikrákat szórt. A figyelmemet pedig az ökölbe szorított keze sem kerülte el, amire még inkább összébb húztam magamat. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna… Igen, egészen a bugyuta figyelmetlenségemig. Persze csak egy gonosznak szánt, de cseppet sem ijesztő pillantással illettem, ahogy jót szórakozott a bénázásomon, de utána a szavait meghallva ismét elbizonytalanodtam és elszállt az utolsó bátorságom is.
Nem zavarja… sőt… Atya ég… Feszült várakozással hallgattam az utoljára kiejtett szavakat, miközben a hangszínén kimondott nevem még sokáig ott csengett a fülemben. A keze… Ismét a kezére került a hangsúly és most, ahogy megérintette az arcomat, nem húzódtam el, nem állítottam meg egy idő után. Hittem neki. Oktondi módon, de elhittem minden egyes szavát és csak becsukott szemmel, ellazult, békés arckifejezéssel élveztem, ahogy végigsimít az arcomon. Kissé közelebb léptem és egy meleg mosollyal néztem fel rá.
- Ha tényleg nem rendelkezel ilyen erővel, akkor már nem aggódok – suttogtam lágy, selymes hangszínen és felnéztem a szemeibe. Hogy miért bukkant ez ki belőlem? Nem tudom, de valahogy igaznak éreztem. Megnyugtatott a közelsége. Főleg a mosolya, amely erőt árasztott. - Ne haragudj a kezed miatt - leheltem, szinte már csak úgy mellékesen, lassan tagolva, majd szinte ösztönszerűen belebújtam az arcommal a tenyerébe, először behunyt szemekkel, majd ártatlan tekintettel felnézve rá.

Egy pillanatra lehunyt szemel élveztem a szavait, és ahogy éreztem a kezét a tarkómon libabőrös lettem.
- Hát, akkor meglepetés!- Nevettem fel, és még közelebb vontam magamhoz apró, törékeny testét. Kicsit csodálkoztam azon, amit mondott, de hát meg kell hagyni, manapság a fiatalok már nem ugyan úgy bánnak a nőkkel, mint kellene és ez elég szomorú. Gondolataimból a nevetése hozott vissza. A tisztán csengő, boldog mosolya, ami nekem is még szélesebb vigyort csalt az arcomra.
Miután elmondtam neki a magam mondandóját és meghallottam a reakciót kicsit elgondolkodtam, hogy valami rosszat mondtam-e, de amikor hirtelen elkapta a kezemet összevontam a szemöldököm. Meglepett a gyors mozdulata és őszintén szólva egyáltalán nem is vártam arra, hogy az előbb még piruló, a földet bámuló lány, aki néha-néha nézett csak rám így elkap.
Elmosolyodva és kérdőn néztem Felicity-re, hogy vajon most mire is készül. Bólintva jeleztem neki, hogy beszéljük meg a dolgot, és amikor egy sötétebb sarokba értünk már kezdtem nem nagyon érteni, hogy most pontosan miről is akar beszélni, mert én azt hittem, hogy ez amolyan, a "tanári karhoz tartozol és nem lehet belőle semmi" típusú beszélgetés lesz, de amikor meghallottam, hogy mit kért... tátott szájjal meredtem Felicity-re. Eleinte nem is akartam hinni a füleimnek, aztán... dühös lettem. Tényleg azt gondolta, hogy csak így egyszerűen szórakoznék vele?
Szabad kezem, amit nem fogott ökölbe szorult és csak nagy nehezen tudtam megnyugtatni magamat. Éreztem, hogy ebből nagy baj lenne, ha nem tudom kordában tartani a dühömet, akkor bizony rossz dolgok történtek volna a bálon és annak semmiképpen nem szabadott megtörténnie.
- Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ilyen undorító dologra?- Kérdeztem inkább szörnyülködve, mint sem dühösen és amikor megláttam, hogy mennyire... megijedt talán tőlem tényleg kezdtem úgy érezni, hogy valamit nagyon elrontottam.
- Nem csinálok veled semmit Felicity. Nekem nincs ilyen képességem.- Ráztam meg a fejemet, és ahogy megéreztem ujjai játékát lepillantottam a kezünkre. Láttam, hogy ő is azt nézi, és amikor el akarta húzni.. összefagytunk. Kéz a kézben állva egy grimaszt vágtam, amikor megéreztem a hidegséget. És amikor meglehelte és még jobban összefagyott... már elnevettem magam. Vicces helyzet volt, ahogy menekülni próbált tőlem, de még sem tudott.
- Engem őszintén szólva nem zavar, sőt...- Motyogtam, amikor megkért, hogy én szedjem szét a kezeinket.
- Felicity.... tényleg komolyan mondtam, én semmit nem csináltam veled, amit érzel, vagy.. nem is tudom, ami van benned, az véletlen és te irányítod.- Mondtam komoly arccal, és szabad kezemmel megsimogattam zavart arcát.

// https://www.youtube.com/watch?v=s51EV4jvYJs //

Oldalra döntött fejjel, eltúlzott mimikával vizsgálgattam, miközben táncoltunk, majd sejtelmesen elmosolyodtam.

- Nem, akármennyire is próbálkozok egy úriembert elképzelni, ez a világ túlságosan szűk látókörű, hogy egy ilyenfajta régi faj megférjen benne. Szóval, igen, más vagy. De ez igazán pozitív másság, kedves gentleman – nyugtattam meg biztatóan, egy elismerő biccentéssel. – Sőt, igazán értékes. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, hogy sikerült belefutnom egy ilyen délceg lovagba – mosolyogtam az orrom alatt még mindig sokat sejtetően, viccelődő, vidám csillogással a szememben, miközben észre sem vettem, hogy feljebb kúszott a kezem és már nem a vállát fogtam, hanem félig a tarkóján pihentettem a tenyeremet. Így sokkal kényelmesebb volt. Megnyugtatott…

Arra a kijelentésére, hogy én jobban levettem a lábáról, mint ő engem, csak jóízűen felkacagtam és még mindig mosolyogva egyenesedtem ki, elhaló kuncogással…

…

Hogy naiv lettem volna? Nem mondanám. Ezt a jelzőt tán még sosem használták rám, mert nem adtam rá okot az életem során. Óvatos voltam, elemző, az a tipikus lassú víz partot mos fajta, akit még a legdurvább hírrel sem lehetett kizökkenteni nyugodtságából. Ám, az, hogy miután felhajtottam az italt, Matt ismételten ott állt előttem, eléggé megostromolta ezt az állítást. Mivel a gyomrom szinte már a tüdőmbe kúszott fel és apró gombócnagyságú valamivé zsugorodott össze. Nem, akármennyire is menekülni akartam előle, már megismertem, találkoztam vele és ezt nem lehetett kiverni a fejemből. Nyomot hagyott. A katonás, mégis férfias, gerincet sejtető tartása sem segített a helyzetemen. Az üvegpoharat a kezemben markolászva pillantottam le a pultra, a földre vagy a lábamra, hogy valamennyire palástoljam a zavaromat. Hogy ne abba az igéző fémes íriszbe kelljen nézni…

Beszívtam az alsó ajkamat és úgy hallgattam továbbra is. Gondolkoztam, hogy hogyan adhattam volna tudtára, hogy mi zavart. Hogy mennyire hirtelen jött, hogy mennyire mesebelinek éreztem a megjelenését... Tekintetem várakozóan, kíváncsian, mégis, hihetetlenül zavartan csillogott, miközben néha-néha felpillantottam rá. Bár hihetetlenül aranyos volt, ahogy kereste a szavakat, mégsem tudtam mit kezdeni vele, mikor megtalálta őket. Vagyis… Igen, az őszinte bókjára csak egy értelmes szócskát tudtam kinyögni.

- Hűha… – reagáltam megszeppenve, még nagyobbra nyitva szemeimet, félredöntött fejjel figyelve a férfit, így a hajam a gravitációnak engedve, átvándorolt a fejem egyik oldalára. Néhány tincs pedig a szemembe lógva jót akarva takart valamennyit az arcomból… de nem sokáig. Ahogy közelebb lépett bizonytalanul az egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, miközben az egyik kezem mutatóujjával a pohár tetejét körkörösen kísértem, újra és újra és újra végigsimítva a számomra melegnek tűnő vékony üvegfelületen. Elléphettem volna, ahogy a keze újból az arcom felé közelített. Elhátrálhattam volna, ezzel egyértelműen elutasítva a közeledését, azonban mégsem mozdultam. Próbáltam mozdulni, de a lábam nem engedett. Csak megbabonázva figyeltem, ahogy beletúrt a dús hajába, megigézve belepillantottam szürke, fémesen csillogó szemeibe. Az álarca ismét lekerült, amelynek örültem. Így látszódtak jóképű vonásai, amit az ember, ha belehal sem tudott figyelmen kívül hagyni.

Még mindig megszeppent tekintettel pillantottam fel Matt-re a pilláim alól, miközben ugyanúgy be volt harapva az alsó ajkam, hogy a feszültségemet valahogy oldjam a harapással. Kislányos várakozással kísértem végig azt, ahogy kisöpörte az arcomból a hajamat. A szálak párszor felrecsegtek, olyan hangot hallatva, mint mikor egy gyermek rálép a vékony jégre. Tekintetem lassan átvándorolt a hajamat eltüntető kezére és egy két pillanatig követtem a mozdulatát, a kecses, hosszú ujjait…

- Egy adagnyi puncs már biztosan – feleltem arra a kijelentésére, hogy van bennem valami. De mindezt olyan tekintettel, hogy ha még el is mosolyodott, tudhatta, hogy nem ezzel akarom kivágni magamat, egyszerűen egy újabb butaság buggyant ki belőlem.

Aztán hirtelen elkaptam a kezét. A mozdulatom gyors volt és váratlan, de egyáltalán nem fenyegető, hiszen még a csuklóját sem tudtam körbeérni az ujjaimmal, akármennyire próbálkoztam. Kissé elhúztam az arcomtól, miközben elemző szemeimet az arcán futtattam végig. Felhümmögtem.

- Gyere, tisztázzunk valamit – invitáltam kedvesen, mégis határozottan és egy kevésbé látható sarokba húztam a kezénél fogva. – Szóval – dőltem neki a falnak, miközben az Istenért sem engedtem volna el a kezét - nem tudom, hogy mi a képességed, de kérlek ne rakj rám semmilyen bűbájt, mert már így is eléggé kellemetlenül érzem magamat. Nem vagyok egy könnyűvérű lány, nem vagyok egy olyan lány és bár nem tudom, hogy mi a terved ma estére, de ha szórakozni akarsz valakivel, ne velem tedd… - Miután rájöttem, hogy egy így kimondva, tisztán, egyenesen mennyire bántónak tűnhet annak, aki nem ismer, behúzott nyakkal hozzátettem. – Kérlek… - leheltem, a szám körül a hideg szétáramlott, a leheletem jól látható volt, ahogy a pára felszállt. Nem akartam megbántani, egy szócskát sem olyannak szántam, de nem szerettem, ha szórakoznak velem. És mivel bármennyire is elvarázsolt, még nem ismertem és ez bizalmatlanná tett. A szívem legszívesebben megfojtotta volna azt a bizonytalan, tartózkodó fajtámat, de nem tehettem róla. Nehezen engedtem közel bárkit is.

- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, jeges nyugalommal, de emberi, őszinte melegséggel és tiszta kíváncsisággal a tekintetemben, hátamat még mindig a falnak vetve. Közben pedig a kezével játszottam, gyurmáztam az ujjait, hajlítgattam és nyomorgattam az ujjperceit idegességemben vagy épp a tenyerére/kézfejére rajzoltam apró köröcskéket a hüvelykujjammal, egészen addig, míg fel nem eszméltem és le nem néztem rá vagy pedig ő nem utalt arra, hogy valahogy szeretné visszakapni a végtagját. – Hoppá – bukott ki belőlem a szégyentől rekedten, de mikor megpróbáltam elengedni, akaratlanul a kezemhez fagyasztottam a sajátját. Ennyit arról, hogy nyugodt voltam… – Szent pepperoni, ne haragudj! – rémüldöztem, miközben a számhoz emeltem a megfagyott területet, hogy elkezdjem lehelni… Ami miatt még inkább oda fagyasztottam, hiszen a deres, hideg, fehér szemcsés felhő nem éppen meleget árasztott. – A francba!... – felpillantottam rá.

- Akarom mondani… a fene vigye el! – Egy-két pillanatig gondterhelten nézegettem a baklövésem eredményét, aztán támadt egy ötletem. Már épp kinyílt a szám (bár még így is kicsúszott egy "Tudom már...!"), hogy megkérjem, lehelje ő a kezünket, hogy a meleg hatására megolvadjon a jég, de aztán elképzeltem a jelenetet/ és az arcát. Ahogy a másik kezével a kezünket az ujjainak börtönébe zárja, akaratlanul is közelebb húz magához, felemeli őket vészesen közel a szájához. Ahogy érezni fogom a kellemes leheletének cirógatását a bőrömön, miközben talán felém pillant a szemöldöke alól és mélyen belefúrja a tekintetét az enyémbe... Már a gondolatra is libabőrös lettem. Nyeltem egyet és felkrákogtam ("Inkább hagyjuk...") miközben eléggé látványosan elpirultam a magam módján. Egy nagy kupac szerencsétlenségként álltam ott esetlenül, odaláncolva ehhez a zavarba ejtően jóképű és udvarias férfihez, miközben valami kevésbé kínosabb megoldáson gondolkoztam... és reménykedtem, hogy neki nem az jutott eszébe, mint nekem az előbb.

Valahogy úgy éreztem, hogy igyekszik terelni a témát magáról és nem igazán értettem, hogy miért, de inkább jobbnak láttam nem firtatni. Nem akartam elrontani a ma estét. Nem, amikor ilyen piszok nagy mázlista módon kifogtam egy ilyen szépséget.
- Nem, nem kell aggódni, csak vicceltem.- Nevettem fel, aztán megsimogattam kipirult arcát. Szemei mélyen az enyémekbe mélyedtek és nagyon nehéz volt nem bámulni csodálatos szemeit.
Biztosan tartottam a kezeim között, nem akartam, hogy egy haja szála is meggörbüljön. Nem, ahhoz túl törékeny és túlártatlannak tűnt. Hiába, már két-három éve tanítottam az iskolába, de még sose éreztem ezt a furcsa és még is kellemes érzést: nyugodt voltam és egyáltalán nem erőlködtem miatta. Szívből jövő, őszinte boldogság és felszabadultság lett rajtam úrrá, ahogy fogtam Felicity kezét. Amíg ő a távolt kémlelte és az arcvonásait tanulmányoztam, igyekeztem felmérni, hogy vajon hogy érezheti magát, hogy mit gondolhat. Mindaddig őt bámultam a szemeimmel, amíg rám nem nézett. A mosolya egy kicsit azért megnyugtatott, mert a válaszát nem nagyon tudtam őszinténk venni, aztán amikor meghallottam a kijelentését összevont szemöldökkel néztem bele gyönyörű szemeibe.
- Hogy ne volna bennem realitás? Attól, hogy tudom, hogy hogyan illik valakivel bánni, aki történetesen egy nő, vagy hölgy, nem jelenti azt, hogy már nem e világi személy vagyok. Tény, hogy én inkább a régi hagyományokat és illemszabályokat szeretem betartani, de ettől nem gondolom úgy, hogy olyan más lennék, vagy még is?- Kérdeztem, miközben mosolyogva néztem Felicity-re és nagyon tetszett ahogy zavarban mondta a mondandóját. Aranyos volt, hogy nemtudta összetenni a gondolatait. Tény, hogy idősebb voltam nála és azt is tudtam, hogy a mai tizenévesek már nem tisztelték annyira a nőket, mint annak idején, de ez ellen nem tudtam mit tenni. A szüleim még jómodarra tanítottak és ezt nem lehetett elhagyni, vagy elfelejteni, ez belém égett és örökre bennem is fog maradni, vagy is reménykedtem benne.
A mosoly, amit rám villantott, mikor megdöntöttem nagyon tetszett. Igazán jól állt neki, de melyik mosoly nem állt volna jól ennek a szépségnek.
- Azt mondod? Hajjaj, akkor fel kell kötnöm a nadrágomat, nem szeretném ha azt hinnéd, hogy mindenkit így akarok levenni a lábamról. Bár, az igazat megvallva, te jobban levettél engem a lábamról ezek szerint mint én téged a kijelentésemmel, de nagyon fogok igyekezni.- Ígértem meg, és amikor megéreztem az arcomon a hideg érintését egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Élveztem, ahogy ujja a bőrömhöz ért, élveztem a gyengéd, még is határozott érintését. Furcsa mód, hiába volt jéghideg a keze, bőröm az érintése alatt felforrósodott és szinte lángolt úgy vágott az ujja további érintésére. Vágytam rá, hogy megérintsen, pedig eddig nem nagyon fogadtam el, hogy bárki is hozzám érjen, hiszen hiába mondta Felicity azt, hogy nem tűnök szörnyetegnek a lelkem mélyén az voltam: egy szörny, aki egy angyalra vágyott, egy szépségre, aki mellette van.
Amint meghallottam dadogni összevontam a szemöldökömet. Nem értettem, hogy mi okozhatta, hogy így… megijedt tőlem? Talán, de ha így is volt, nem akartam bántani. Inkább hagytam volna, hogy megint átváltozzak és nekem fájjon, mint hogy valaha is bántsam ezt a gyönyörű teremtést. Mindaddig értetlenül néztem rá, amíg le nem csukta a szemét, és ahogy oldala döntötte a fejét… Halkan felsóhajtottam, majd ahogy hirtelen kipattantak azok a szemek mosolyogva néztem rá. Csalódottan vettem azonban észre, hogy próbál elmenni, távolságot nyitni közöttünk és ahogy a kezét felemelte… Egy apró lépést én is hátráltam. Hiszen jó ég! Mit is gondoltam?! Ez egy diák lány és akár hogy is nézzük, tanár vagyok, vagy mi a szösz.
Gondolataimból Felicity hangja rántott vissza. Köhintettem párat, majd megigazítottam a maszkomat és miután a helyére került az is a lány után néztem, aki sietős léptekkel indult el az italos pulthoz. Hallottam még, hogy megköszönte a táncot, de valahogy még ezt így nem akartam lezártnak tekinteni. Nem…. Elindultam utána, majd a kezeimet a hátam mögött összekulcsolva álltam meg Felicity-vel szemben.
- Azt hiszem, hogy ez hiba volt. Ne haragudj, csak tudod még sose találkoztam senkivel aki ennyire…. ennyire…- Dadogva kerestem a megfelelő szavakat és amikor beugrott mit is keresek elmosolyodtam.
- Szóval még sose találkoztam ilyen lánnyal, aki képe egyetlen egy pillantással megdöbbenteni az embert, persze jó értelemben!- Mosolyogtam kedvesen az előttem álló Hófehérkére. Nagyon kellemetlennek éreztem a saját hülyeségemet, mert az volt. Ha észnél lettem volna, akkor nem hagytam volna így befolyásolni magamat, a lányt meg még annyira se.
- Van benned valami…- Nyögtem fel fájdalmasan, miközben kezemmel a hajamba szántottam, aztán egy laza, könnyed mozdulattal lehúztam a fejemről az álarcot, hogy teljes egészében lássam őt, ne csak egy álarc mögül. Szabad kezem automatikusan megindult, hogy kiseperje a lány szemébe hulló gyönyörű és selymes tincseket. Muszáj volt éreznem a bőrét, az illatát. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de a lány valamiféle drognak bizonyult és jelen helyzetben én voltam a narkós, aki nem tud meglenni nélküle. Elég különös helyzet, az biztos…

- Ki tudja… – ismételtem meg rejtelmes pillantással a félbehagyott mondatát, ezzel lezárva a témát. A memóriámat ért kérdésre csak tettetett meglepődöttséggel néztem fel abba a szürke szempárba, mintha azt sem tudnám miről lenne szó. – Áldozatok… Mi féle áldozatok? Nem említettem én semmiféle áldozatokat. Atya ég, csak nem meghalt valaki?!

Miközben a kellemes zenére lassan táncoltunk tartása biztos volt, a keze melegséget árasztott (amit természetesen sokkal forróbbnak éreztem a kelleténél a nagyobb hőmérséklet különbség miatt) és a közelségéből valami titokzatos erő üvöltött felém, amely őszintén lesokkolt. Rendben, hogy nem voltam olyan rég óta ennek a különös iskolának a diákja, rendben, hogy számítanom kellett furcsaságokra, rendben, hogy valami miatt éreztem, hogy nem szabad kihagynom a bált. Azonban efféle újdonságra nem számítottam. A tekintetemet épp a távoli falba fúrtam és magamban vajúdva haraptam bele az alsó ajkamba, mikor elért hozzám a kérdése. Gyorsan visszakaptam a tekintetemet az arcára és azokra a letaglózó szürke szemekre. Tudtam olvasni az emberekben, főleg akkor, ha nem rejtegették a gondolataikat. Természetesen ez nem olyan tehetség volt, mint a professzoré, de pontosan az ilyen pillantások ismeretében tökéletesnek bizonyult. Leginkább egy ijedt kis kölyökkutya benyomását keltette az ártatlan szemével és a kíváncsian oldalra döntött fejével.

- Baj nincs – ráztam meg a fejemet enyhén egy halovány mosolyt küldve felé, hogy tudatosítsam benne, tényleg minden a legnagyobb rendben volt. Sőt, pont, hogy jobb volt, mint egy egyszerű rendben. – Csak épp realitás nincs Önben. – Vizsgálódva, elemezve figyeltem a legkisebb rezdülését is, miközben folytattam, kiegyensúlyozott, elgondolkozó hangszínnel. – Olyan, mintha eltévesztette volna az évszázadot, ahová születnie kellett volna. Tud táncolni, ismeri a bálok etikettjét, vicces, megnyerő, férfias – az utolsó jelzőnél gyorsan a mellkasára kaptam a tekintetemet és ott is tartottam. – Akarom mondani… szóval, ez mind olyan tulajdonság, ami a mai hímnemű egyedekben vagy teljességgel hiányoznak vagy pedig elenyésző része van meg bennük. – Mondhattam volna, hogy kitűnik a tömegből és lehengerlő a személyisége, de röpke ismertségünk miatt még nem éreztem, hogy dagasztanom kellene a máját… nem, még akkor sem, ha tényleg így gondoltam. Mikor felnevetett a kacagása az én ajkamat is nevetésre invitálta, az egész lényéből olyan felülemelkedett légies könnyedség áradt, hogy nehéz volt nem vidámnak lenni mellette.

Azonban a mosolyom gyermeki, szájtátás nélküli csodálkozássá vált, ahogy ismét meghajolt. Az a fémes tekintet, amit egész végig rajtam tartott hátborzongatóan kellemes volt és a titokzatosság, amelyet árasztott egyesült az álarcának sejtelmességével… Miközben megdöntött még mindig a börtönében voltam, főleg, mikor kimondta a nevemet. Csibészesen, féloldalasan elmosolyodtam, játékosan összeszűkülő szemekkel.

- Enyje uram, mindenkinek így szokott udvarolni? Találjon ki valami kreatívabbat, az Ön érdekében, mert így nem lesz sikere – tanácsoltam és a szám sarka feljebb rezzent a visszafojtott vigyortól. Ahogy feltoltam az álarcot, a visszahúzódó kezem ujja finoman végigsimított az arccsontján és az állkapcsa egy részének a vonalán. Hanyag, gyors mozdulat, eltervezettség nélküli, az egész a véletlen műve volt, mégis így visszagondolva jól esett. A vonásai markánsak voltak, határozottak és férfiasak. Szájának vonala erőt, állkapcsa céltudatosságot, szemöldöke alól kivillanó szeme, pedig ezek ötvözetét sugározták, kedvességgel finomítva.

Óvatosan egyenesedtem ki, azonban mikor megláttam az arcom felé mozduló nagy, kecses ujjakkal felszerelt tenyeret a gyomrom ugrott egyet. Az szívem a pofátlan lassúságához képest végre elkezdett gyorsabban verni. Érintése borzongató volt és biztonságot árasztó, de a mély hangszínének szimpatikus rekedtsége még nagyobbat ütött belém. A magam módján még jobban elpirultam, miközben feszülten bennem rekedt a levegő.

- Re-rendben… - A szemhéjam lecsukódott, parányira félredöntöttem a fejemet, hogy még közelebb hajolhasson, arcvonásaim ellazultak, miközben hallgattam… Te jó ég!

Kipattantak a szemeim, zavartan, mintha álomból ébredtem volna fel rápillantottam, lábujjhegyről ismét teljes talpra süllyedtem, ezzel nagyobb távolságot varázsolva közénk. Ostobának és nevetségesnek éreztem magamat, mintha egy olyan oktondi fruskává változtam volna, akit tényleg pár mosollyal és bókkal le lehetett teljesen venni a lábáról. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem hatott rám, de az eszem még épp jókor pofozta fel az érzelmes részemet. Bizonytalanul, miközben járt az agyam, karomat magam elé emeltem, kézfejem ujjait összefontam és a szám elé emeltem őket, hogy „elrejtsen” ez az eléggé siralmas fal a férfi elől, miközben rendeztem a gondolataimat. Egy-két pillanatig Matt-et (Mr. Mercy!!!) figyeltem, majd a mutatóujjammal az italok felé böktem.

- Megszomjaztam – adtam egy tömör magyarázatot, aztán igyekezve lassítani iszkoló lépteimet, hogy ne tűnjek olyan nevetségesnek az asztalok felé indultam. – Jaj, de amúgy köszönöm a táncot – tettem hozzá, rá sem nézve. Megrémültem attól, hogy ilyen hatást gyakorolt rám. Megrémültem saját magamtól és bár távolodtam tőle (nem mertem hátranézni, hogy követett-e) az a kislányos csodálkozás és a többi bizony ugyanott lebegett a fejem felett. Az asztalon felsorakoztatott itókákat végig sem néztem csak az elsőből gyorsan öntöttem magamnak egy pohárral (vörös színű puncs) és azonnal, nagy kortyokban felhajtottam. Nyugalom, te ostoba!

Akaratlanul, de egy mosoly megint megjelent az arcomon. Furcsa volt egy olyan lánnyal táncolnom, aki hogy is fogalmazzak... nem egy megszokott embernek nézett ki.. és még is volt benne valami hátborzongatóan emberi. Persze, mindazok ellenére, hogy az egész teste, még a haja is fehér volt.. de egy megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá. Finom, még is erőteljes kapocs, ami nem engedte, hogy egykönnyen szabadjára engedjem Hófehérkét.
- Óh, ez esetben szólnom kell a professzornak, hogy kezdjünk kutatni eltűnt személyek után, mert nem hiszem, hogy bármelyik szülő örülne neki ha a gyerekét az udvaron találnánk meg, mert Miss Banshee elintézte. Aztán ki tudja...- Vontam vállat némi gondolkodás után, majd tekintetemet ismét a szemeibe néztem. Láttam, hogy elpirult, bár elég furcsa formája volt ez a pirulásnak, még is.. aranyosan állt neki, ahogy a zavart mosoly is.
- Aligha tudom elhinni, hogy rossz lenne a memóriád. Különben is, így hogy mutatod meg hogy hol nyugszanak áldozataid?- Nevettem fel. Aztán, ahogy megvonta a vállát kicsit úgy éreztem, mintha zavarná valami. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a hangulata. Az előbb még szégyenlős lányból, egy olyan személyt tartottam a kezemben, aki nagyon nem akarta elhinni a dolgokat. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd oldalra billentett fejjel néztem le rá.

https://www.youtube.com/watch?v=lsj_3c8mA3M

- Mi a baj?- Kérdeztem, miközben lassan az egész arcát feltérképeztem és mindaddig kétségbe esetten igyekeztem rájönni, hogy mit csináltam rosszul, amíg ki nem mondta a nevemet. Ajkai olyan lágyan, olyan finoman formálták a nevem minden egyes betűjét, hogy a hátamon is felállt az összes szőrszál. Aztán ismét mosolygott, hangja halk szimfónia volt füleimnek. Mosolyától nekem is visszaköltözött a görbe vonal ajkaimra.
- Nem zsaroltalak meg, csupán úgy érzem fair dolognak, ha te is elárulod a neved, bár ha nem tényleg Banshee-nek hívnak.- Kerekedtek ki a szemeim egy időben a mosoly eltűnésével, majd egy kis idő után ismét elnevettem magam.
Egy szemöldökömet finoman megemeltem, amikor közölte, hogy biztosan kitalálok valamit.
- Óh, örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet.- Mondtam, aztán, hogy még jobban a kedvére tegyek megismételtem az előbbi meghajlásomat, csak most mindvégig a szemébe néztem és amint elárulta a nevét alaposan az agyamba véstem. Jó mélyen beleégettem, hogy soha, el ne felejtsem. Volt egy olyan érzésem, hogy ez még itt csak a kezdet.... hogy ennél nekem több kell. Aztán, amint a két kezem között tartottam törékeny, hófehér testét mosolyogva néztem le rá.
- Felicity... milyen gyönyörű név.- Néztem a lány szemébe és ahogy a nyaka köré fonódott a keze.. valami furcsa nyugalom kezdett úrrá lenni rajtam. Teljesen ellazultam, nem éreztem azt a nagy erőlködést, mint amikor emberi,- vagy jelen esetben mutánsi- közegben szoktam lenni és ez nagyon új volt.
Amíg a kezemben tartottam láttam, hogy ismét elpirul. Csodálkozó mosollyal tanulmányoztam az arcát. Nem tudtam, hogy pontosan mit érezhet. Több érzelem tükröződött az arcán, amelyek között ott volt a meglepődés, és a szégyenlősség. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy az tanári állásommal... és minden mással játszadozom, ami fontos volt és valamit számított nekem az életben, de nem tudtam levenni Róla a tekintetem. Felicity.. különleges volt és más mint a többiek.
Gondolataimból a felfele kalandozó keze hozott vissza. Nem húzódtam el, amikor le akarta húzni rólam az álarcot. Minek? Semmi rejtegetni valóm nem volt előtt.. és amint a maszk lekerült, most már ő is láthatott engem, ahogy én eddig láttam őt.. Minden álca nélkül.
- Még hogy Banshee..- Válaszoltam a saját szavaival élve, amikor meghallottam a hangját, aztán lassan visszahúztam függőlegesbe a pihekönnyű testét. Egyik kezemmel finoman az archoz nyúltam és hüvelykujjammal megsimogattam azt, ha nem húzódott el.
- Amúgy maradjunk a Matthew-nál és a tegeződésnél, de persze csak tanításon kívül. Ne hogy megtudják, hogy ki a kedvenc tanítványom.- Suttogtam a füléhez hajolva, majd mélyen magamba szívtam az illatát. Olyan volt, mint a frissen esett hó illata, amit még semmi nem szennyezett be. Tiszta volt... és kábító....

„- Igen, elég bátor, bár még nem tudom mennyire kellene tőled félnem.” Erre a kijelentésére csak egy sejtelmes mosolyt kapott és egy a pillantásáról elszakított tekintetet, amellyel egy-két másodpercig a földet figyeltem, semmi többet. Épp annyira volt ez jó, hogy érezze a ki nem mondott dolgok súlyát. Az enyhe szorítása, amely nem fájt, mégis határozottságot sugallt, megremegtette a gerincem vonalát a tarkómtól kezdve egészen a csípőmig, olyan hirtelen jött egy ilyen reakciója, hogy nem bírtam elfojtani az apró rezzenést. A kérdése, pedig még inkább összezavart és meglepett. Őszintén? Nem szoktam ilyen szavakhoz, az pedig, hogy egy ilyen férfi mondja nekem, már csak hab volt a tortán. A permanens nyugalmamon és higgadtságomon apró törés jelentkezett.

- Az első kérdésre a választ nem tudom, azonban egy sem mesélheti el, mert őket már mind eltettem láb alól… Jobb, ha vigyáz magára – igyekeztem elrejteni a zavaromat felületes viccelődéssel, mialatt ismét megpördültem magam körül a kezének vezetésében. Most mily szerencsének éreztem azokat az átszenvedett táncórákat, legalább nem kellett amiatt szégyenkeznem, hogy nem tudok egy lépést sem. Persze még így is nehéz volt figyelni a lábmunkámra, miközben ilyen mondatokkal bombázott ez a rejtélyes valaki. De biztosan tartott a karjaiban és ez valamilyen szinten megnyugtatott… és pont emiatt hozott még jobban zavarba.

- Ó, találni biztos meg találom a helyemet, csak elég rossz a memóriám, elfelejtettem hol van – vontam egy aprót a vállamon, eléggé esetlenül, egyre fokozódó lelki vergődésemben. Kezdett az egész egyre kényelmetlenebb lenni. Először azt hittem, hogy az egész férfi egy vicc, valami nagyon rossz fogadás szüleménye, aminek egy ilyen bókáradat volt az ára, de mikor meghajolt már kezdtem a felé a magyarázat felé hajlani, hogy ez az egész a báli szerepének része. A legnyilvánvalóbbat, miszerint ez volt az alap természete, nem tudta befogadni az agyam. Az ilyen büszke, elegáns tartással rendelkező úriemberek már rég kihaltak! Leginkább az olyan romantikus filmek jutottak eszembe, amiket minden lány nézni szokott vágyakozóan. Erre pedig… Nem lehetett valóság, biztos volt valami reális magyarázata az egésznek. Csak meg kellett találnom.

- Matthew – suttogtam el a nevét, memorizálás kép, ízlelgetve a betűket, mialatt felegyenesedett és ismét hozzám lépett. Az agyamban felpörgettem az összes, eddig ismert nevet és mikor egy futtában megemlített tanár neve jelent meg, végre be tudtam sorolni valahová.

Akaratlanul felkacagtam, kissé hátrahajtottam a fejemet és behunytam a szememet, mikor erősködve a nevemet tudakolta továbbra is. Akaratos volt és kitartó, azt meg kellett hagyni.

- Ez így csalás! Nem ér zsarolni, hiszen nem én erőszakoltam ki a nevét – igen, én jobbnak láttam maradni a magázódásnál, legalább addig, amíg ő fel nem ajánl valami mást, hisz... Tanár volt. És bár egyáltalán nem lengte körül könyvtár és tudásillat, amely valami mélyen szántó tiszteletet ébresztett volna iránta bennem, mégis kínos volt az, ahogy kezdtem viszonyulni hozzá. Nekem volt kínos. Nem tudtam, hogy szabad-e egyáltalán ilyen közvetlennek lennem-e egy tanítóval. Egyáltalán szabad-e táncolnom vele… Hogy voltak itt a viszonyok? Milyen rendszer uralkodott? Nem tudtam rá választ találni.

- Hogy köszönje meg? Biztosan kitalálna valamit, nem tűnik egy ötletszegény férfinek. Például bemutathatna egy újabb meghajlást, kifejezetten jól áll magának, már begyakorolta és tökéletesen csinálja…- már-már majdnem incselkedve kinyújtottam rá a nyelvemet a szúrt piszkálódásom során, de végül türtőztettem az ilyen gyerekes kényszereimet. Pár szívdobbanásnyi idő múlva ismét megszólaltam. - White. Felicity White – mutatkoztam be megadó sóhajjal. Ezt még megengedhettem magamnak. – De egyáltalán nem szép kinevetni a másikat… Mondom, hogy félelmetes vagyo… - A döntés váratlanul ért, bennem rekedt a levegő és így a szavak is. Automatikusan a nyaka köré fontam mindkét karomat, hogy legalább ennyi mentsen meg a biztos zuhanástól. Ám felesleges volt, Mr. Mercy biztosan és könnyedén tartott…

Hófehér szépség? Hófehér angyal? Gyönyörű? Jó humorú? Igen, azt hiszem itt volt az idő az elpirulásomhoz, ha képes lettem volna pirulni. Helyette a két orcámnál egy-egy adag könnyed pára jelent meg, amely enyhén kavargott a bőröm felszínén. Ennyi bókot sem mondtak egyszerre kőkemény tizenkilenc évem során… és pont ezért sosem tudtam őket kezelni. Ez volt a gyengém, máskor oly higgadt énem ilyenkor sikítva szaladt be valahova az elmém legeldugottabb zugába.

Így tehát csak tehetetlenségemben többször is kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem találtam a kifejezéseket. Tekintetemet az arcának részletei között kapkodtam ide-oda, míg végre megtaláltam, hogy mi zavart. Az egyik kezemmel elengedtem a nyakát és ha nem akadályozott meg benne, az orránál két ujjam közé csippentettem az álarcot és szépen, lassan, óvatosan feltoltam a homlokára, hogy végre a névhez egy teljes arcot is tudjak társítani. Ha sikerült a mozdulatom csak elégedetten elmosolyodtam…

- Még hogy szörnyeteg…

Megadóan felemeltem a kezemet, majd továbbra is mosolyogva néztem le a lányra.
- Eszem ágában sincs kinevetni s a sikolyától egyenesen reszketek, nem mellékesen pedig nem szeretném ha pusztulást okoznék.- Néztem rá immár komoly arccal, de hiába, valahogy nem teljesen tudtam megijedni tőle. Jó persze, nem volt egy mindennapi lány, de nem volt félelmetes, vagy ha az is volt, én nem féltem tőle.
Lassan vezettem a táncparkettre, majd ugyan ilyen finoman és lassan kezdtem vezetni. A mosolya leírhatatlanul szép volt és jól állt neki, bár volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem sok ember látta még rajtam kívül. Aztán a megjegyzésén akaratlanul is, de ismét visszatért ajkamra az a bizonyos őszinte mosoly.
- Igen, elég bátor, bár még nem tudom mennyire kellene tőled félnem.- Mondtam elgondolkozta és amikor az egymásra tett kezünkre nézett és magyarázkodni kezdett még erősebben fogtam meg a kezét, de azért vigyáztam, hogy ne fájjon neki.
- Miért akarnék mással táncolni, mint egy hófehér szépséggel? Nem mellesleg hány itt tanuló mesélhetne arról, hogy táncolt Miss Banshee-vel?- Kérdeztem kedvesen, és ismét megpörgettem, majd újra a karomba zárva tartottam vékony testét. Hiába volt hideg a keze,- ami annyira nem volt vészes, hogy azonnal elengedjem- nem akartam elereszteni. Valahogy a hidegség mögött éreztem azt a a melegséget, amit ritkán lehetett észrevenni emberekben, vagy mutánsokban.
- Paradoxon? Én nem vettem észre, bár ha már itt tartunk, nekem is eléggé paradoxonnak tűnik a te bemutatkozó szöveged. Te, mint félelmetes Banshee… inkább hófehér angyalnak nézlek, aki nem nagyon találja a helyét idelent a Földön.- Mosolyogtam rá, és a nevetős részre, csak még jobban vigyorogtam.
- Mercy. Matthew Mercy- Engedtem el a lányt egy pillanatra, miközben egyik kezemet a hasamra téve a másikat pedig a hátamhoz szorítva finoman meghajoljak, aztán ismét felvettem az előbbi pozíciómat.
- Nos, mivel most már tisztában vagy az én nevemmel szeretném én is tudni a tiedet. S bármennyire is igazad van, hogy álarcos bálon ez olyan, mintha megkérnélek, hogy mutasd meg a tenyered, mert abból felismerlek, de én akkor is szeretném tudni. Különben is, hogy köszönjem meg majd a táncot a gyönyörű partneremnek, ha még a nevét se tudom.- Néztem rá és mit sem törődve a mondandójával továbbra is szerettem volna megtudnia nevét. A bújócskázós részre elmosolyodtam, aztán a halk mormogásától kitört belőlem a nevetés.
- Ne haragudj, de… azt meg kell hagyni, hogy a humorod nagyon jó.- Néztem rá nevetve, majd egy laza és könnyed mozdulattal megdöntöttem. Kezemet a derekáról a hátára csúsztattam és úgy néztem le rá.

Bár nevetett, a kacajából nem azt szűrtem le, hogy megvetéssel teli a hanghordozása. Sőt, a feleletét elismerő pillantással és visszafojtott fél mosollyal nyugtáztam, majd rendeztem az arcvonásaimat és hihetetlenül ünnepélyesen jelentettem ki a következőt:

- Majd meglátjuk kedves idegen, ki nevetsz a holtak fájdalmán. Ne kívánd, hogy sikoltsak, mert sikolyom rémületet és pusztulást hagy maga után – intettem meg még mindig a Szellemasszony szerepében tetszelegve.

Az egész megjelenése valószerűtlen volt, ahogy ott állt felajánlott jobbal, kihúzott, büszke tartással és elegáns, férfias kecsességet tükröző mozdulatokkal. Őszintén? Én inkább az a lány voltam, aki inkább megbújik és észrevétlen marad, külső szemlélőként elemez és következtetéseket von le. Nem azért, mert szégyenlős voltam, ám lehet, hogy enyhe módon az is szerepet játszott… Inkább a jéghez, a télhez hasonlító ráérős, titkokba burkolózó természetem miatt. Erre ez a férfi elérte, hogy mégis könnyedén és (azért visszafogott) nyíltságot mutató mosollyal az alkarjára helyezzem a kezemet és egy enyhe biccentéssel köszönjem meg a felkérést.

- Maga elég bátor halandó létére – konstatáltam, majd hagytam, had vezessen a tánctérre. Én is felvettem a megfelelő testtartást, bár a kezemet tartó kezére nézve azért összehúztam a szemöldökömet. – Ha kellemetlen, nyugodtan felkérhet valaki mást – magyaráztam. Tisztában voltam vele, hogy nem épp a legkellemesebb egy jégcsaphoz hasonló melegségű kezet szorongatni.

A következő mondata, azonban elgondolkoztatott. Egy-két másodpercig némán morfondíroztam, majd ismét, sokat mondóan elmosolyodtam, miközben felnéztem rá.

- Nos, én eddig sem a szörnyeteget, sem a csendes figyelőt sem pedig a hátteret nem tapasztaltam. Épp egy kellemes partnerrel táncolok a táncparketten, miközben hangosan nevetgél… Nekem ez paradoxonnak tűnik. Lehet, hogy újra kellene gondolnia a bemutatkozó szövegét, Mister – mutattam rá a pár másodperces ismerkedésünkből leszűrtekre. Pörgetését könnyedén és megadóan követtem, ahogy a tánc diktálta, majd ismét a vállára helyeztem a kezemet. A kérésére felvontam az egyik szemöldökömet.

- Egy álarcosbálon egy olyan kérdés, mintha egy nőnek a korát érdeklődné meg – mutattam rá a dolog hibájára. Semmiből sem állt volna elmondanom neki a nevemet és az eléggé stílusos bemutatkozása után már engem is érdekelt az övé, mégsem mondtam semmit. Egyelőre nem… - Különben is, nem lesz nehéz dolga megtalálni egy kísértetet a többi diák között… Maximum, ha kint bújócskáznának a hóesésben. Ott már nehezebb dolga lenne – tettem hozzá halkabban, hangosan gondolkozva, inkább magamnak, morogva.

Nem tudom mennyi idő után szólalt meg az előttem lévő lány, de a hangja... lágy volt és dallamos, és egyáltalán nem illet a jelmezéhez. Tekintetemet a szemébe fúrtam s álmélkodva néztem gyönyörű íriszét.
- Őm...Nincs... nincs semmi baj...- Mosolyogtam rá, majd arcomon még nagyobb mosoly terült szét amint megláttam, hogy pukedlizik. Első benyomásra egy eléggé különleges lánynak tűnt, nem csodálom, hogy Charles meghívta az iskolába. Még nem sok újoncot láttam, de gyanítottam hogy Miss Hófehérke nagyon is új volt. Nehéz lett volna eddig nem észrevenni Őt.
Felnevettem azon ahogy bemutatkozott és még egyszer meghajoltam előtte.
- Részemről az öröm, és ha megengeded szívesen segítek a sikolyokat visszatartani, vagy ha nagyon úgy gondolod, hogy tényleg nem bírod tovább a kertben úgy se járnak ki sokan, főleg ilyen hidegbe, úgyhogy ott kényed-kedved szerint sikolthatsz, persze amíg a hangszálaid bírják.- Néztem le a lányra, és ahogy felpislogott rám azok alól a szempillák alól komolyan vissza kellett fognom magamat. Hiszen csak egy diák lány volt a többi közül.. vagy is próbáltam ezt bemesélni magamnak.
- Aligha hinném, hogy egy ilyen lány kísértene bárkit is, de ki tudja, azért majd rajtad tartom a szememet, de addig is, velem tartasz egy táncra?- Nyújtottam felé jobbomat, miközben a bal karomat a hátam mögé csúsztattam.
- Megtisztelne vele Miss Banshee.- Néztem rá kedvesen, aztán ha beleegyezett akkor a táncparkettra vezettem és a zene lassú ritmusára elkezdtem vele táncolni. Bal kezemet a csípőjére csúsztattam, míg jobb kezem finoman tartotta a lány hideg kezét.
- Mondjuk úgy, hogy én vagyok a szörnyeteg, aki álarc mögé bújik és csendes szemlélőként figyeli a háttérből az eseményeket.- Válaszoltam a kérdésére, aztán lassan megpörgettem, és ismét a kezeim közé véve folytattam a táncot.
- Áruld el a neved, kérlek!- Néztem rá komolyan. Meg kellett tudnom.. legalább a nevét...

A bál telt-múlt, az idő haladt és bár Jeremy-vel való első találkozásomkor, annak az ismeretlen mutánsnak a képessége még működőképes volt, ám az elmúlt percekben csalódottan vettem észre, hogy Ethan és ezzel egyetemben a képessége is elszállingózott a bál helyszínéről. Fekete hajam, sötét szemem ismét a régi lett (már ha nevezhetjük réginek azt, amely tizenéves korában jelenik meg az emberen… mutánson…). Bár mondhatnám azt, hogy örülnöm kellene. Hiszen így a jelmezem ismét elég hatásos volt, a piros festékkel összevérezett fehér ruhámon és a karomon a vércsíkok és cseppek ismét szinte világítottak, ahogy eredetileg elterveztem. Azonban a normális, emberi külsőmről való újbóli lemondást nem enyhítette a Banshee kosztümöm tökéletessége.

Épp az italokhoz igyekeztem (gondoltam fagyasztok magamnak valami ihatót), mikor valakinek nekimentem. Automatikusan felnéztem az illetőre, de az álarca eléggé megnehezítette, hogy az emberi lények egyik legfontosabb részére pillanthassak. Történetesen a szemébe. A lágy hangszínéből azonnal rájöttem, hogy a férfi ismeretlen számomra, így egy-két pillanatig bajba kerültem a megszólítással. Nem régóta voltam itt, így eléggé nehézkesen tudtam eldönteni ki tanár és ki diák. Végül ahogy lefuttattam a lehetőségeket a fejemben egy gyors másodperc alatt, döntöttem.

- Elnézést kérek, én nem figyeltem – szabadkoztam szintén. Aztán a szemem enyhén, a jellememhez hűen, visszafogottan, ám mégis azért jól láthatóan elkerekedett, mikor az illető meghajolt. Megilletődöttségemben egy ugyanolyan tiszteletteljes pukedlivel feleltem, bár az arcomon, még mindig tükröződött egy enyhe döbbenet. Amelyet egy lágy mosoly váltott fel, ahogy eljutott hozzám a kérdése. Ismét pukedliztem, de most már sokkal mélyebbre hajoltam, enyhén előredőltem, az egyik kezemet kecsesen hátranyújtottam, míg a másikat vízszintesen a hasam elé illesztettem, igyekezve ezzel minél színpadiasabb hatást elérni, miközben válaszoltam.

- Első számú Banshee, szolgálatára, igyekszem visszafogni a sikolyaimat, ám annyi itt a meggyilkolt és eltévelyedett lélek, hogy félő, a végén nem tudom türtőztetni magamat. – Felpillantottam rá a szempillám alól és kiegyenesedtem. – Azonban őszintén, a kísértésem nem szűnik meg a bál végeztével. – Mosolyodtam el halványan magyarázatképpen. – A fenotípusom eléggé hátrányos a mindennapokban, fogalmazzunk úgy. – Fontam össze ujjaimat magam előtt. Természetesen, ha az enyhe célzásokból nem vette volna le, hogy ez nem csupán a bálnak szóló beöltözés, hanem a mutációm is, megmagyaráztam neki. Azonban a legelején nem éreztem ennek szükségét, a tekintetéből értelem sugárzott.

- És én megkérdezhetem, hogy kivel hozott össze a Szörnyek Estéjének Végzete? – érdeklődtem, enyhén még mindig fenntartva a színpadias hozzáállást.

A zene egyre hangosabb lett, ahogy közeledtem a bárterem felé és a diákok is egyre többen lettek körülöttem. Ahogy megláttam a táncparkettet és a nyüzsgő diák sereget felsóhajtottam, majd az arcomra húztam az álarcomat, ami egy igazán egyszerű fekete maszk volt, ami a szemem körüli részeket fedte el. Aztán egyik kezemet a zsebembe rejtettem és elindultam befelé. Az igazat megvallva elég jól sikerült a díszítés, bár mit is vártam...
Míg a díszítést nézegettem valakinek sikerült neki mennem, de épphogy csak. Egy pillantást vetettem a lányra, majd összevont szemöldökkel néztem végig rajta.
- Ne haragudj, figyelmetlen voltam.- Néztem le a törékenynek tűnő lányra, és apró mosollyal meghajoltam előtte.
- Nahát, csak nem egy kísértethez van szerencsém?- Kérdeztem, majd ismét felegyenesedve tekintettem a lányra. A jelmeze egyszerű volt, még is ötletes, bár el nem tudtam képzelni, mennyi ideig tarthatott neki, hogy befesse az egész testét fehérre, mindazon által, nagyon találó jelmeznek tűnt és én az egyszerű frakkomhoz képest ez ezerszer figyelemfelkeltőbb volt.
Míg valami visszajelzés félére vártam körbekémleltem ismét a termet. A töklámpások fénye misztikussá tette az egész termet, a zenekar valami sejtelmes dalt játszott és a diákok, ahogy táncoltak és sétáltak olyan érzést keltettek, mintha egy normális gimnáziumi bál lenne. Bár minden szinten bál volt ez itt, nem lehetett normálisnak mondani.

Tárgy: Re: Felicity és Matthew egy estélye

» Matt és Felicity egy estélye (folytatás)
» Jeremy és Felicity
» Matthew M. Mercy
» Felicity&Sebastian
» Felicity Phoenix