Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Értetlenül tekintek rá. -Nem meggyőzni akartalak, ha így érzed, akkor sajnálom. Így vélekedek erről, ezeket tapasztaltam. Ettől függetlenül másoknak lehet más a tapasztalata. – a végére elmosolyodok. -Attól, hogy nincsenek itt, éppen most, attól még vannak. Nekik is megvan a saját életük és miattam nem fog megállni az övék. – felelem komolyan. – Számomra fontos, hogy mások köreit ne zavarjam és az, hogy átérzem őket, azzal a saját privát szférájukat sértem meg. És ezt éppen nem a barátaimnak szeretném okozni. Hiszen láthatóan téged is ingerel, ha ez történik, ahogy látom. – mosolygok. Nem piszkálásból mondom mindezt, hanem magyarázatként. -A barátság lényege éppen az, hogy meghagyom nekik a saját köreiket, érzelmeiket. Ezzel jelzem, hogy tisztelem és szeretem őket. Hogy fontosak nekem. – sóhajtok egyet. – Eltérően gondolkodunk a barátság ilyen oldaláról, eltérően kezeljük ezt, mások is a baráti köreink, de mindkettőnknek fontos azonban, hogy a másikkal törődjünk, odafigyeljünk és szeressük. És ez a barátság lényege. Hogy ennek mi az eredője és miként kezeljük, az lényegtelen ebből a szempontból. Barátom kevés van. Legtöbbjüket az őrületbe tudom kelteni a viselkedésemmel egy idő után, így inkább, ha lehet, nem mutatok ki semmi ilyesmit. A figyelem középpontját pedig nagyon kerülni akarom, ezért húzódok félre legtöbbször és átadom a helyem olyanoknak, akiknek alapvető igényük, hogy mások figyelmében sütkérezzenek. Az együttlétre azonban nem elvörösödök, bár igazából valóban zavarban vagyok, hanem elsápadok. Sokáig ezzel kapcsolatban nem is tudok mit mondani. -Megtisztelő a figyelmed. – nagyon halk a hangom. – Nem kívánok egy újabb strigula lenni a listádon. Nem is jutnánk el addig, mert előbb kattanok be. Most is feláll minden szőrszálam, ami Kátya felől érkezik. -Ez igaz. – egyet kell értenem vele, nem olyan, aki ne a saját orra után menjen. A fenék és közös futásra azonban már némi pirulással, de felkuncogok. -Ebből ugyan nem értettem semmit, mihez akartad kapcsolni, de ezek után meggondolom, hogy fussak-e veled együtt. – felé pillantok, majd ismét a plafon felé. -Már értem, miért hívod Drágakőnek. Mert jók az óráid, azért. – egyszerűen válaszolok. Érzem a váltást és egyben azért hálás vagyok, hogy próbál segíteni. -Igen, mindig érzek másokat. Ha nem lenne a képességem, akkor is szimplán empata lennék. Ez a nem mutánsok között is megvan. Az képességem az érzelmi emlékek kiolvasása tárgyakból, élőlényekből. És aki élő, az természetszerűleg folyton érzelmeket gerjeszt magában. Nem tudom kikapcsolni. Ez olyan, mintha azt mondanád, ne vegyek levegőt. – van ugyan egy védelmi mechanizmusom, ami a ridegség netovábbja, de csupán csak azért, hogy pajzsként védje elmém épségét. Az nem jelenti azt, hogy az érzelmek ne érnének el, de nem hatnak rám. De van egy bizonyos szint, ahol már ez is csődöt mond. A szakintézményre bólintok. -Legtöbbünk börtönbe, szakintézménybe, vagy diliházba kerül, onnan jött. – egy rövid ideig hallgatok. – Az utóbbiból jöttem én is. – úgy éreztem, hogy tartozom ezzel az őszinteséggel neki. Érzem a csapást, meg is rándul a szám széle, elkomolyodok. -Mások nem átérzőek. Ezért kellenek nekik a szavak. Hiszen te sem érzed azt, amit én érzek, el kell mondanom, és ha nem éreztetem át veled, amit akkor reggel éreztem, akkor nem tudod, nem igaz? – kérdezem csendesen. – A szavak az elme szüleményei, természetes, hogy torzuláson esnek keresztül. Ezért is van annyi vita, harag és gyűlölet. Mert ehhez még az is hozzájárul, hogy nem figyelünk oda a másikra. Nem bírom ki, most már muszáj mozdulnom. Nagyon fáj a lábam, nem is szabadna, de oldalra tornázom magam. Megtámasztom a másik lábammal a bokánál is, hogy ne lógjon. -Magadból indultál ki. És általánosítottál. Éppen az imént mondtad, hogy én más vagyok. Miért pont ebben ne különböznék akkor? A barátod szeretnék lenni, mert arra kérdeztem rá, nem a szerelmedre. De ez nem jelenti azt, hogy vágyom arra, hogy strigula legyek a faladon. Az életedben szeretnék a barátod lenni, nem az ágyadban. – a válaszom komoly. Kátya nagyon megfogott, szeretném, ha barátok lennénk. Komolyan figyelek rá, még ha a pillogásaim egyre hosszabbak is. A kapcsolat nagyon hasonlít a szüleimére, csak apám nem drogozott sosem. De elvei a kiválasztottságról nagyon emlékeztetnek pár évtizeddel ezelőtti borzalmakra. Nem véletlen, hogy anyám is inkább azt mondta, hogy ennyi volt. -Értem. Talán éppen itt az ideje a barátkozásnak. – a csintalan mosolyra bágyadtan mosolyodok el. Nagyon kimerített a beszélgetés és az érzelmek is. Visszafordulok hanyatt, úgy jobb volt. Már a fájdalom sem izgat. -Sosem fogom a nőket megérteni, miért gondolják mindenből azt, hogy beléjük… belétek habarodtam? Mások érzelmeit érzem át, a sajátomét alig ismerem. – talán nincs is, néha megfordul a fejemben. -A tanító nénit hagyd meg a diákjaidnak. – mosolygok tovább. – A kimondott szó visszaszívása felér egy bocsánatkéréssel és megbánással. Ha nem teszed meg, akkor még jobban fájni f… - filmszakadás. Eddig bírtam, az elmém pihenésre utasít és a kimerültségtől elalszok. Némi hideg veríték is mutatja arcomon, hogy azért igyekeztem éber maradni. Mélyeket lélegzek, egyenletesen.
Kitérő válaszokat ad, toleráns, tapintatos. Már-már idegesítően az. Vannak pontok, amikor a szavainak hallatán legszívesebben kitépném az összes haját. Szálanként. - Maradjunk annyiban, hogy nem egyeznek a nézeteink a félelmet illetően. – igyekszem én is nagyon diplomatikus lenni. Persze ettől még lenne mit mondanom, temperamentumosan ragozhatnám, hogy nekem van igazam, megpróbálhatnám a sajátom alá gyűrni az ő véleményét. Nem akarom viszont. Vannak emberek, akiket nem szeretnék eltiporni, legalábbis nem minden helyzetben. - Ha lennének, akkor nem én ülnék most az ágyad mellett, hanem a barátaid adnák egymásnak a kilincset. Ha lennének, akkor a képességed nem lenne ennyire óvatos. Akkor nem félnél megnyitni az érzéseidet és képesség nélkül megélni másokéit. – vállat vonok. - Persze tévedhetek is, vonhattam le téves következtetést. A figyelem középpontjában pedig ott vagy. Ha szeretsz, ha nem. Különcnek tűnsz ezzel a túlzott udvariaskodásoddal. Szerintem nincs az, aki nem figyel fel rád. Még én is megtettem és nem csak azért vagyok itt, mert meg akarlak kapni, mint férfit. Nem a tested miatt és azért, amit ígérhetne nekem egy közösen eltöltött éjszaka. Én nem szégyellek ilyesmikről beszélni. Benne van a mondandómban az, hogy valójában nagyon nem lenne ellenemre, hogyha megkaphatnám, s talán nevetségesen gyerekes módon kifejezve azt is el találtam árulni, hogy mint férfihez, vonzódom hozzá. Testileg. A kémia az kémia, s úgy vélem felesleges lenne tagadni, hogy elkaptam felőle a szikrát. A csókos incidens kapcsán pedig levontam azt a következtetést, hogy azt a szikrát ő is érezte, ha nem is merte vagy merné megélni. - Ha untatnál, már nem lennék itt. – csepegtetek magamról újabb jellemmorzsát neki. Nem vagyok irgalmas szamaritánus, csak olyan társaságban időzök, amely nem untat. A saját diákjaimat is magukra hagyom, ha halálosan fáraszt vagy untat a társaságuk. Nem véletlenül nem hallhatta még rólam, hogy a tanárok mintapéldánya lennék. - A véleményem elmondása nem belekötés a dolgokba. De persze nem muszáj válaszolj, a te dolgod. Mindenesetre erről is van véleményem, ami jelen esetben olyan, mint a fenék. Mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másé. Szokták volt mondani. Bár azt hiszem, hogy mégsem illik ide ez a mondás, mert engem speciel érdekel a hátsód is, biztosan megnézném magamnak egy közös futás alkalmával.. is. És azt hiszem, hogy az én fenekem sem szokott hidegen hagyni másokat. Ahogy a véleményem sem. Bár utóbbi általában nem azt a hatást váltja ki, mint formás farpofáim látványa. Na tessék, megint én és a szabadszájúságom. Úgy sejtem zavarba fog jönni, de nem tudok másmilyen lenni. Ő sem változna meg szerintem egyik pillanatról a másikra, így belőlem sem veszik ki a kendőzetlen, ösztönös bujaság csak azért, mert úgy vélem, hogy a beszélgetőpartneremet kínos helyzetbe hozza esetleg. Érezheti felőlem viszont azt, hogy nem direkt szórakozom vele. Egyszerűen csak ilyen vagyok és kész. - Meg. – hagyom rá. Hívjon Kátyának, ha tetszik így neki. - Beryl Shaw. Egy lány, akit tanítok, s aki furcsa módon szereti az óráimat. Ő az én Drágakövem. Azt nem itt érzem fontosnak megjegyezni, hogy a csábítás művészetére is lazán megtanítanám a lányzót, ha azt kérné tőlem. Hiába, hogy még csak tizennégy, szerintem ezt nem lehet elég korán elkezdeni. - Mindig érzel másokat? Nem tudod kikapcsolni? Nem lehetne.. gyakorlással sem? – kérdezek rá a dologra a szakmaiság oldaláról. Jelen esetben a képességének határai érdekelnek, s úgy állok hozzá, mintha munka lenne. Tanítvány. Persze nyilván nem az, idősebb is lehet nálam, de úgy vélem a tanulás nem korfüggő. - Volt egy időszak, amikor nekem is voltak gondjaim a kikapcsolással. Őrültnek bélyegeztek, autisták között éltem szakintézményben. De aztán megtanultam ezt-azt magamról, s arról, amit tudok, illetve tudhatok. Én nem szégyellem a múltamat, bár vannak sötétebb szegmensei. Ilyen például a Moszkvába való visszaköltözés is, kiszakadva a speciális iskolából, ahová jártam. Moszkva és a tanárom. Röhejes történet, tulajdonképpen az ékes bizonyítéka annak, hogyha valaki egyszer már elhagyta a hazáját – ha saját akarata okán, ha nem – az ne menjen vissza többé. Úgysem lesz semmi ugyanolyan. - Te aztán tudhatnád, hogy nem a szavak jelentik az igazi választ! – csapok oda kissé a megjegyzéssel. Úgy magyarázok a továbbiakban, olyan hangsúllyal, mintha szívességet tennék neki. - Nem, nincs barátom. Semmilyen. Viszont ilyesmit csak akkor szoktak kérdezni a férfiak egy nőtől, ha azt szeretnék hallani, hogy nincs barátja a kiszemeltnek. Tetszem neked, Élet? Szíved szerint lennél a barátom, hogy ilyen egyszerűre vegyük a figurát? Nem hiszem, hogy lenne. Nem is számít keringőre való invitálásnak a kérdésem. Legalább annyira tolakodó viszont, mint az övé. A különbség az kettőnk között, hogy én nem süllyedek saját pirulásomba sem a kérdezgetéstől, se a válaszadástól. Nem is tudom, hogy valaha képes voltam-e elpirulni bármin is. Nem emlékszem már. Nem akarok emlékezni. - Hagytam, párszor. Talán szerettem is a férfiakat, akikről szó esik. Ám a legutolsó például drogos volt és a törvényeken kívül lavírozott, így vége lett a kapcsolatnak. - újabb vállvonás. Nincs a hangomban keserűség úgy, hogy Zaneről beszélek. Túltettem magam rajta, ami volt, elmúlt. - A barátkozás pedig nem annyira az én műfajom. Mindig magányos gyerek voltam, a hitt betegségem tett azzá, majd pedig a megszokás tartott meg olyannak. Mondd csak, miért is feszegetjük ezeket a dolgokat? Lassan tényleg azt fogom hinni, hogy belém habarodtál. – mosolygok rá. Nem nevetem ki, csak mosolygok. Mégis van valami végletekig csintalan, pimasz ebben a mosolyban, olyasmi ez, mint amilyen érzetet keltettek cselekedeteim a futás során. Az igazat megvallva csak piszkálni igyekszem, de mint minden piszkálás, ez is tartalmaz igazságot, általam levont következtetéseket. S nagyon szeretném tudni a benne megfogalmazódó, igaz válaszokat. - Sose szívj vissza kérdést vagy kimondott szót. Légy következetes! – teszem még hozzá, mint amolyan kéretlen tanácsot, melyet szánok neki.
Mégis visszakanyarodunk a témára. Hallgatok egy ideig. -A félelem… nem ostobaság. Egészséges védekezés. Akkor ostobaság, ha nem akarjuk se felismerni, de legfőképp bevallani, és elhagyni, amikor már nincs rá szükség. – én is ezt teszem. Hogy védjem magam. -Ezt – fordítom felé az arcom. – neked kell a legjobban tudnod. – nem mondja el, de biztosan van. Érzetek érnek el Kátya felől. A pirulás mindig elárul, még az évek alatt sem sikerült ezt megtanulnom takarni. -Mert nem. – nem fogok részletekbe bocsátkozni. Az érzelmek teszik biztosan, a kapcsolatokra másképp gondolok. Nem vagyok híve az egy éjszakás kalandoknak, flörtöknek, rövid meneteknek. A fejem még jobban elvörösödik, de nem a dühtől. -A barátság is szeretet. Kapcsolat. És honnan veszed, hogy nincsenek barátaim? – még mondanék valamit, de gyorsan becsukom a szám. Egy ideig hallgatok, majd inkább kimondom. -Nem szeretek a figyelem központjába kerülni. – zavartan és halkan nevetek fel. – Mindig másokat helyeztem előtérbe. – ijedten elhallgatok, nem akartam kimondani. – Nem akartalak ezzel untatni. Jól esik, hogy ezt mondod. Nem tudok mit válaszolni a kérdésre, hogy mitől félek. Zavartan, égő fülekkel átölelek egy párnát, észre sem veszem. Nem, arra nem akarok visszaemlékezni, újból átélni és üresnek érezni magam. Addig sem tudtam teljesen, hogy ki is vagyok, utána pedig csak azt éreztem, hogy mindent ki kell töröljek magamból, hogy egyáltalán helyre jöjjek. Kín volt az egész, azzal a tudattal, hogy Kouei látott ott bent, és az arcát, amikor elmondtam, mi is történt pontosan. Egyértelműen éreztem, hogy valóban úgy vélte, megőrültem. Csendben lélegzek, mélyeket. Ezt az érzést senkinek sem akarom átadni. Nem azért, mert túl személyes lenne. Fájdalmat okozni nem szeretek. És érzem, hogy Kátya bicskanyitogató stílusa mögött érző szív és lélek bújik meg. -Akármit válaszolok, biztosan belekötsz. – érezhető, hogy bezárultam. Védekezem. A hangom szomorú, mintsem dühös vagy keseredett. Megértettem Koueit, miért nézett akkor úgy rám és miért döntött úgy, hogy még csak arra sem törekszik, hogy kihozzon onnan. Mert szeretett és jót akart nekem. -Megfelel. – továbbra sem tetszik, viszont érzem, hogy hajlandó a kompromisszumra, amit nagyon méltányolok. Kevesen vannak, akikkel így tudtam eddig beszélgetni. Mélyeket lélegzek, kezdek fáradni, a pislogásaim is egyre hosszabbak. -Drágakövem? – érdeklődve fordulok felé. – Nem is tudom kimondani, ez tény. A Kátyusát csak magamban ízlelgetem, tiszteletben tartom azt, hogy kinek engedi meg használni. – Kátya, megfelel? Az érzéssel kapcsolatban kedves mosoly jelenik meg az arcomon. -Mert úgy érzem, hogy engedély nélkül leskelődnék. És mások nem átérzők, hogy tudják, amit érzek, az az, amit ők helyesnek vélnek. Tehát rákérdezek, kimondom, mert a léleknek szüksége van erre, máskülönben sem kapcsolat, sem párbeszéd és figyelem nem lenne. Ha az egyik fél süket, akkor felírod egy papírra, amit kérdezni, mondani szeretnél, mert nem hall, vagy leolvassa a szádról, vagy elmutogatod neki. Mert hallani nem fogja meg tudni hallani. Nem igaz? Remélem, sikerült elmondanom, mit érzek mindezzel kapcsolatban. Aztán zavartan elhallgatok, ismét érezve, ahogy átjár Kátya felől az érzés. -Miért ne érdekelne? Megfigyelted már, hogy kérdésre kérdéssel válaszolsz? Ez általában kikerülést jelent. Zavarni nem zavar, csak jelzésnek veszem, hogy az illető nem akar erről beszélgetni. Most azonban nem hagyom magam. -Miért - a hangom halk, hezitáló. - nem hagyod, hogy kapcsolataid legyenek? Ez alatt értem a hosszú és tartós kapcsolatokat. – oka biztos van. A kérdésemen azonban ledöbbenek. Tolakodó. Az arcomra teszem a kezem, majd végig simítok rajta. – Nem kérdeztem semmit. Sajnálom. Zavarban vagyok, ismét.
- Nem gondolom, hanem tudom. A félelem ostobaság és én nem vagyok ostoba. – vonom meg a vállamat. Ő nem feszegeti én pedig nem fogok magyarázkodni. Az viszont érdekel, hogy miből gondolta azt, hogy félnék. Rá is kérdezek, ha már így szóba került. - Miből vontad le ezt a következtetést rólam és a félelemről? Aztán persze a kérdés után a tinik és az ő fellángolásaik mosolyt csalnak ajkaimra. Szerintem igenis vicces az, amikor egy felnőttbe beleesnek a kamaszok. Én a magam részéről nagyon is szoktam tudni díjazni, amikor egy-egy fiú utánam koslat. Általában meg is kaphatnak, hogyha nekem is jólesik a velük együtt töltött idő. Mondjuk arra nagyon vigyázok, hogy ne válasszak partnerül olyat, aki utána komolyan belém is szeretne. Tönkretenni nem szeretek másokat, minden híreszteléssel ellentétben nem vagyok egy kőszívű boszorkány. - Lehet, hogy kinövik, de addig miért ne éreznéd jól magad velük? – somolygok rá. A hangsúlyból érezhető, hogy saját tapasztalatból beszélek, s nem csak a fiatal fiúcskák okán. Persze azt Dave nem tudhatja, hogy én is voltam szerelmes tini, nekem is volt olyan tanárom, aki után borultam, ahogyan az előbb megfogalmaztam a dolgokat. Persze a tanárúr sem volt rest, viszonozta az érdeklődésemet és megcsalta velem a nejét. Mondanom sem kell, hogy egész Oroszországra szóló botrány lett belőle, legalábbis kicsiben mi akkorának éltük meg. Akkor hagytam el az orosz földeket, s jöttem Amerikába. Nem is beszéltem az esetről azóta. Nem fáj, ha visszagondolok, de mégis van bennee valami kellemetlen szájíz. A meghurcolás senkinek sem kellemes. - Azt, hogy szeress valakit és hagyd, hogy szeressenek! A kapcsolatokat. Érzelmi erő ide vagy oda. Nem nagyon zavar, hogy a személyes szféráját, magánéletét kapargatom ezzel. A lényeg, hogy megtudjam, amit akarok, a többi másodlagos. Ha nem akar, akkor úgysem válaszol, de tudom már, hogy érezni fogja a kíváncsiságomat. S ha idegesíti, akkor tudni fogja a módját hogy űzze el magából az érdeklődő érzést. Kielégítéssel. A kielégítés elég sok mindenre megoldás a világunkban, kedves Dave. - akkor légy önmagad kétségbeesés nélkül. – egyszerűsítem le a dolgokat. Most rajtam a sor, hogy kérdezzek. Mitől félsz? Mi történt veled a múltban, ami miatt erről a dologról így gondolkozol? Mosoly társul a kérdéshez, de közben pedig nagyon komoly a tekintetem. Tényleg szeretném tudni a dolgait, már-már számomra is zavaró az, hogy milyen szinten érdekel ő engem. A múltja, a lénye, az élete. Általában önző vagyok és csak kérdezek, de nem izgatnak a válaszok. Most viszont nincsen így. Eddig egy személy volt csak, akivel így tudtam beszélgetni.. de rá nem szívesen gondolok. - Makacs vagy! – húzom el a szám és forgatom meg a szememet. - De tudod én is az vagyok. Vannak dolgok, amikből nem engedek. Legfeljebb egy hangyányit. Élet. Ez így megfelel? Nem, nem akarom a rendes nevén szólítani, a Tünemény meg még annyira sem áll a számra. A mutánsneveket csak akkor használom, hogyha tökéletesen személytelen akarok lenni. Se becenév, se intim módon kiejtett rendes név. A végén tényleg az lesz, hogy nem fogom szólítani sehogy. De akkor nem is találkozunk. Mert ha nem szólítom meg, nem is érdekel. Nem szeretném, hogy elérje ezt. - Nem érdekel, hogy ki hogyan szólít. A kis Drágakövem Miss-nek hív, nem nevezve a nevemen. A legtöbbeknek Mikhajlova tanárnő vagyok, vagy tanárnő. Kátyának hívnak azok, akik ismernek egy kicsit is. Jekatyenkának pedig nem nevez senki, mert nem bírják kimondani. Ezek a nevek nem keltenek bennem semmiféle érzést. Odahaza Katyusának hívott anyám, az megremegtette a lelkemet. Senki nem volt még méltó rá, hogy azóta Katyusának nevezhessen. Amúgy.. értem én, hogy az érzelmek a te világod, de miért kérdezel róluk? Leolvashatnád rólam, hogy hogyan érzek. – vállat vonok. Nem vagyok rá mérges, de frusztrál, hogy olyasmiket kérdez, amilyen kérdésekkel még sosem állt elő senki nekem. Legszívesebben nem beszélgetnék vele, hanem megcsókolnám úgy, mint ott az udvaron, csak ezúttal direkt. Hadd legyen zavarban. Hadd frusztrálja őt a helyzet, s ne engem! - Nem is szeretném, ha kímélnél! – jegyzem meg komolyan. Stramm csaj vagyok, nem kell engem félteni, úgyis utálom, hogyha kivételeznek velem csak azért, mert nőből vagyok. A kérdését hallva még a nevetés is elhal ajkaimról. Nem akaródzik előjönni neki, pedig az lenne az első reakcióm. - Miért érdekel? – kérdezek megint, kérdésre kérdéssel. A válaszom viszont nem sokkal ezután megérkezik egy fejrázásban kivetülve. Ha rám néz, akkor láthatja. Barátom? Nincs. Semmiféle. Sem párkapcsolati, sem kebelbéli. Egyszerűen.. nem nekem találták ki. Vagy csak még nem találkoztam olyannal, akit annak mernék nevezni. - Ezek nem titkok, nincs okom rá, hogy ne válaszoljak neked. - fűzöm még hozzá a végére. A választ megadtam, most rajta a sor. Miért kérdezi, s miért jön zavarba attól, hogy megkérdezi? Tán valamit nem veszek észre? Érdekel.
A kikerekedett szem sok mindenre választ ad. Nem nagyon feszegetem tovább a témát, vagy nem vallaná be, én pedig nem vagyok egy erőszakoskodó típus, vagy nem is sejti, miért alakult ez így ki benne. -Miből gondolod, hogy nem? - ~valaki vagy valami. Valami kiváltotta ezt benne…~ kérdésem csendes, mégis bizonyossággal teli. Az Életem megnevezés továbbra sem elfogadható álláspont számomra. Azonban túl kell lendülnöm ezek. Nem vagyok az erősködések híve. Most biztosan nem. -Nyilvánvaló, hiszen én fekszek itt a betegszobában. – nem kapom fel a vizet, hogy becsmérlésnek érezném szavait, mondván, hogy nem csak béna, de képzetlen is vagyok. Mivel igaza van. Több gyakorlásra lesz szükségem. A kérdésre lobot vet a fejem, előbb a fülem. -Tini érzelmi fellángolás. Majd kinövik. – ebben a hitben vagyok. Nem tartom magam jóképűnek, viszont tisztában vagyok azzal, hogy koreai származásommal egzotikumnak számítok. És az felkelthet érdeklődést. Nem véletlen, hogy nem költöztem be ide, az egyik indok részemről ez volt. A rajongás furcsa érzés számomra. Válasz nélkül maradok, mit ért selyem alatt. Egy pillanatra rátekintek, majd vissza a takaróra. Minek feszegessem, ha nem akar róla beszélni? Ám engem megfogott. Miért selyem? Meglep a reakciója. Érzem, hogy a megfelelő érzetek átmentek felőle, felé. És nagyon is elégedett. Nagy levegőt veszek, azután kiengedem, de a felszabadult nevetés és érzés mosolyt csal arcomra, némiképp szomorút. Nem tehet róla Kátya, az ilyen érzések, jellemek megfojtanak, hiába nem érzek rossz indulatot benne. Mégsem érzem jól magam, ha az az oldala megnyilvánul. Egyszerűen nem kapok levegőt. -Mit? – pillantok rá érdeklődve. Az érzet elér, ezúttal nem pirulok el, az emlék fájdalmas, onnantól kezdve, hogy rájöttem, nem fogok tudni magamtól Koueitől érzelemben és lélekben leválni, mivel nagyon erős kapcsot épített fel kettőnk közé az együtt lét. -Nem akarok ismét kétségbe esetten önmagam lenni. – nem, mintha egyáltalán ismerném magam, hogy mások érzelmei és lelki világa jár át minduntalan, minden irányból. Talán sosem fogom magam megismerni, még tizedannyira sem, mint ahogy azt mások teszik. Arról pedig nem fogok beszélni, hogy az után a diliházban kötöttem ki. -Akkor jó, örülök neki. – tényleg nem akartam megbántani. Néha azonban nem tudom, mit tegyek, hogyan kezeljem az adott dolgokat. Ebben is erősödnöm szükséges. Figyelemmel végighallgatom, majd bólintok. -Értem. Köszönöm, hogy elmondtad. – egy nagyon rövid ideig elhallgatok, szinte automatikusan felé fordulnék, de félúton megakad a mozdulat, így csak a fejem fordítom teljesen felé. - Ez azonban továbbra sem változtat azon a véleményemen, hogy Davidnek vagy Davenek hívj, mivel nem szeretem a jelzős birtokos, alárendelt szerepet, amit az ilyen becenevekkel adtok az embereknek és ami számomra megalázó érzés. – kaptam eleget ilyet bizonyos helyeken, akik magukat szakembereknek tartották. – A kérdés az, hogy te miként érzed magad, hogy mások a neveden szólítanak. Elvégre, ahogy te mondtad, intim dolog. Vagyis, akárhányszor a neveden szólít valaki… mit érzel, Kátya? – rásandítok. Piszkálni akarom? Nem, csupán megérteni. -A közös metszéspont: ne nevezz sehogy. – mosolygok rá. Mást nem tudok, mert az Életemre nagyon ki fogok borulni, ebben biztos vagyok. – Vagy hívj a másik nevemen. – Tüneményként ismernek, volt már, aki inkább így szólított. Visszafordulok a plafon felé, nem kényelmes ez a helyzet. A nekiinduló ventillátortól egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ezt sosem fogom talán megszokni, vagyis. Inkább meglep. -Csak bírd végig. – a mosoly újból feltűnik az arcomon. – Nem foglak kímélni. Magamban azért felsóhajtok. Bárcsak már a futásnál tartanék! -Nem könnyű velünk, azt hiszem. – becsukom egy pillanatra a szemem, hosszabb időre. – Bár nem hinném, hogy mások is egyszerű esetek lennének. Majd egy érzés, ami már egy ideje itt motoszkál a fejemben, végre megfogalmazódik. -Van barátod? – aztán máris megbánom, látszik az arcomon. – Nem muszáj válaszolni. Be is szippantom az ajkamat, zavarban vagyok.
Elkerekednek a szemeim. Kevés ember tud engem meglepni, de Davenek most sikerült. A félelem és én nem sokszor szerepeltek még egy mondatban, s majdnem meg is sértődöm rajta most. Ha nem lennék olyan, amilyen, akkor meg is tenném. - Miből gondolod, hogy félek valamitől? – kérdezek inkább vissza. Kérdésre szeretek kérdéssel felelni, van benne valami idegesítő, s passzol a személyiségemhez. Az emberek általában azonnal felelnek, hogyha meghallják az emelkedő-eső hanghordozást, mely a kérdő mondatok sajátja. Én viszont nem szeretek beletartozni a többségbe, bár erre gondolom már beszélgetőpartnerem is rájöhetett. - Valakit, aki jobban bánik a tudásával, mint te. – térek ki a válaszadás alól. Az igazság az, hogy nem bírom megjegyezni a keleti neveket. Nem azért, mert ostoba vagyok, egyszerűen azért, mert nem érdekelnek. Van bennem elég egoizmus ahhoz, hogy nekem Oroszországon kívül ne létezzen más „egzotikum”, teszek hát rá, hogy a vágottszemű hölgynek mi a neve. Nem vagyok rasszista, semmi bajom Asamival, nehezen is lehetne, mert nem ismerem. A történetbe is csak érintőlegesen került bele, érdeklődésem holdudvarában csak azért sütkérezhetett fél pillanatig, mert Davehez volt köze. - Tényleg ennyire vak vagy? - kérdezek vissza a borulást feszegetendő. Nem, határozottan nem arra gondolok, hogy én buknék rá. Sokkal inkább hagyatkozom a pletykákra, melyek szerint nem kevés rajongója van a tinik között itt a birtokon. Mondjuk rajongóból errefelé sokaknak kijutott, a mai napig szórakoztat a tény, hogy a kis Drágakövem kibe szerelmes, ha bevallja magának – és nekem – ha nem. A selymesre nem reagálok. Legfeljebb egy bólintásnak is felfogható biccentés az, amit megeresztek, nem szeretem feleslegesen agyon magyarázni a dolgokat. - Ahogy óhajtod! – hagyom annyiban a dolgot. Én ugyan nem fogok könyörögni, hogy összeszedhessem a cuccait. Persze lehet, hogy elvárná tőlem, de nem nagyon érdekel. Ha nem kér meg, akkor nem csinálom. Akinek derogál kérni, annak nem vagyok hajlandó segíteni. Ez már csak ilyen egyszerű. Bólintok. Ez az első igazi, kedvesnek is mondható reakcióm az ismeretségünk ideje alatt. Mentes minden élvetegségtől, szenvedélytől. Csak a pőre kíváncsiság játszik benne, annak is a finom, egészen éteri volta. Nem, valóban nem ismerem a képességét. Ő nem a diákom, nem kell hát számontartsam a tudását ahhoz, hogy feladatokat tudjak kitalálni neki, olyat, ami az én profilomba is legalább annyira vág, mint az övébe. Mondhatni mellbe vág a képessége, elképeszt, felszabadult kacajt csal elő belőlem rögtön azután, hogy szembesültem a saját magamból áradó érzésekkel az első találkozásunk alkalmával. Imádom! Kinek ne imponálna, ha szembesítik saját, kedvelt valójával? Teljesen felszabadít az érzés, hogy így kapom vissza magam, főképpen azért, mert tetszik amit érzek emígy. - Soha nem próbáltad? – kérdezek rá, mert nagyon is érdekel ez a dolog. Nem magyarázkodom, nem fejtegetem, hogy nem magam miatt kérdezem. A képességének ismeretében úgy vagyok vele, hogyha olvas az érzelmeimből a kérdések mögött, akkor úgyis tisztában lesz az igazsággal, mely nem más, mint az, hogy a kérdésem csak az általános érdeklődés határait feszegeti. - Korábban kell felkelj ahhoz Életem, hogy megbánts engem! – kacsintok rá. Felülök az ágyon, lábaimat lelógatom, előredőlök ültemben. - Tartozom neked egy vallomással, hogyha már ilyen őszinte voltál velem. – kezdek bele igen sejtelmesen. A hangom komoly, túlságosan is az. - Akkor kellene tarts tőlem.. érzelmileg.. hogyha Davidnek, pláne Davenek szólítanálak. Fordítva vagyok bekötve. Nekem a becézés nem annyira intim, mint valakinek kiejteni az igazi nevét. – megvonom a vállamat. Nem spilázok túl semmit, de szerettem volna, ha ezt tudja azért. Nem tudom, hogy miért. Csak. És kész. - Nem lenne ellenemre. – indul el felettünk a plafonra szerelt ventilátor egy gondolatomra. Nem is annyira azért mozgatom, mert melegem lenne, épp csak lekötöm magam. Néha szeretek így játszani.
-Mitől félsz? – kérdezem halkan csak arra a válaszra, hogy miért életemnek hív. Nem tetszik. Vagyis… inkább szomorú dolognak tartom. Ő nem fog Davidnek hívni én pedig nem fogok hallgatni a rám aggatott megszólításra. Patthelyzet. Azonban Kátya félelme vagy tartása valamitől, jobban foglalkoztat. -Pedig a piszkálódó jellemed mögött jó érzésű szív dobog. Egy kincs. Érzem. – halványan elmosolyodom. Kouei tekintete kúszik elém, amikor a szívek összetörésére kerül szó. ~Az övét én is….~ Elkomorodom. Ha utálna vagy nem érdekelném Kátyát, nem jött volna le. És ez nagyon jól esik. A mosoly is ennek szólt. -És a pletyka kit emleget? – engem sem ejtettek a fejem lágyára, csak úgy nem adok ki nevet. De jól esik, hogy tőlem kérdezi meg és nem feltételezésekbe bocsátkozik. Elég rendesen lobot vet a fülem. Nem érzem azt, hogy bárki borulna utánam. Vagyis hát… erre még vörösebb lesz a fülem. -Selymes? – majd csendesen folytatom. – Nem, utánam senki nem borul. – a női játszadozásokhoz nem értek, pontosabban nem tudom hárítani rendesen, rendre betalálnak. Érzékeny vagyok ezekre. Nem érzékelem, hogy miként is figyel, a fájdalom elég intenzív, utána pedig az igyekezetem a lefedésre, szintén felülírja mindezt bennem. -Maradhat, jó helyen van. Köszönöm. – az életemre nem szólok semmit, csupán csak szomorúvá változik az arcom. A nevetésre feláll a szőr a karomon. Kátya… szinte teljesen elnyom, ismételten. Nyelek egyet és nagyon figyelek arra, hogy ne hagyjam, ténylegesen is megtörténjen. Mármint átvitt értelemben. A kérdésre nem reagálok először, az érzelmek lerohannak, ami belőle áradnak. Sokan kérdezték ezt tőlem már. -Ha meleg lennék, nem titkolnám. Az nem lenne tisztességes azzal sem, akit szeretek. Arcomon látni, ahogy felkészülök arra, amit tenni szeretnék. Halk a hangom. -Szeretnéd tudni, miért reagáltam úgy, ahogy? – ezek szerint nem tudja, mi a képességem. Ha igenlő választ kapok, akkor Kátyára figyelek. Még csak tanulom, de viszonylag jól haladok abban, miként adjak át érzelmet. Ezúttal azt az érzést adom át neki, amit felőle éreztem. Elég közel van, hogy meg tudjam tenni. Érezni fogja az eső illatát, az ő hangját hallja, a saját illatát érezni és azt az érzést, amit felőle éreztem az irányomba áramolni, valamint azt az emléket, érzést, amit felidézett bennem mindez. Nem tudom mennyi jut át, csak akkor, ha már átéreztettem vele. Mégis megszólalok. -Nem vagyok flörtölős, egyéjszakás típus. És nem vagyok elég erős, hogy egy kapcsolatot, ami több, mint barátság, kibírjak érzelmileg. – nem sajnáltatásból mondom, hangom tényként közli ezt. Vannak igényeim. De ez olyan, mint ha valakit vonzana a mélység és lebegő hídon kéne átmennie. -Sajnálom. Nem akartalak akkor megbántani. Jólesik, hogy meglátogatsz. – a végén már mosolygok. – És ha nincs ellenedre, a következő reggeli futásnál … mehetünk együtt. – rátekintek.
- Miért kell mindent túlbonyolítani? – fordítom égnek tekintetemet. Egyáltalán nem értem, hogy mit lovagolunk még a beceneveken, akkor is Életemnek fogom szólítani, hogyha a fene fenét eszik is, mert egyszerűen ilyen vagyok. Ő meg jobb, ha megtanulja, hogy milyen nővel hozta össze a sors. Persze talán ha nem ellenkezne ennyit, akkor másképp állna a helyzet. De így.. esélye nincs se a Davere, se a Davidre. - Adok egy szeletet a használati utasításomból. Nekem mindenki birtokos jelzőben szerepel, úgyhogy nem kell agyalnod ezen a dolgon. Még véletlenül se hidd, hogy szerelmes lennék beléd, vagy ilyesmi. Hogy miért Életem? Eszelősen egyszerű. Van az a mondás, hogyha nem figyelsz, az élet csak úgy elfut melletted anélkül, hogy vele tarthatnál. Te elfutottál s én nem tartottam veled. Érted már? Nagyon utálok magyarázkodni, de úgy vélem, hogyha ezt most nem tettem volna meg, akkor ítéletnapig lovagolt volna a témán és sosem lépünk tovább. A szívemmel kapcsolatos megjegyzsére csak jóízűn felnevetek. - Nem félek, mert általában én vagyok az, aki összetöri másokét. – kacsintok rá még mindig a nevetés ízével számban. Megvonom a vállamat a kérdésére. - De, tudja. Ám én nem vagyok egy pletykafészek. Az információkat szeretem a forrásuktól meghallgatni, ezért is kérdeztelek téged. Ha nem akarja, akkor nem mondja el. Tulajdonképpen teljesen mindegy nekem, hogy ki kaszálta el őt, nem fogok patáliát rendezni, mint ahogyan a nők szokták, hogyha olyas valakinek esik baja, akiről azt hiszi a társadalom, hogy fontos nekik. Szerintem ha lenne az a vadbarom, aki elviselne engem és a párommá akarna avanzsálni akkor sem állnék ki mellette ilyen helyzetben. A sérüléseket mindenki magának köszönheti, a kérdésemet tehát csak saját kíváncsiságom fűti, semmi mögöttes egyéb. - Hogyhogy nem vagy olyan? Elég selymes a jellemed, azt hinné az ember, hogy borulnak utánad. - igen, megint csak olyasmire célzok, amivel talán zavarba ejthetem. Az elszaladásával céltáblát festett a saját homlokára, s nem is akarom letörölni onnan. Jó néha olyannal találkozni, akiben túlteng az ellenállás. Egészen izgalmas a maga idegesítő módján. Nem rezzenek össze a kiabálására, nem ugrom rögtön, hogy segítsek neki. Lustán heverek az ágyon, láthatólag egy cseppet sem érdekel a produkciója, az meg az én titkom marad, hogy a betegszobába felszerelt kamerát képességemnek hála éppen úgy fordítom, hogy rálásson Davere, s a képernyőn megjelenő fájdalmas arcrezdüléseit világosan látom. Elég könnyű titkon figyelni egy olyan helységben, ami a betegek miatt fel van szerelve figyelőeszközökkel. Elvégre sose lehet tudni, hogy ki mikor lesz rosszul, jó ha éjjel nappal figyelve vannak a sebesültek. - Ha megkérsz.. - engedem el a kamera képét, elnyomva magamban a képességet. - ..akkor esetleg felszedem neked.. – kis szünet, majd pimasz kuncogás előzi meg a mondat befejezését. - ..Életem! Egyelőre nem mozdulok, hogyha nincs igénye rá, hogy a holmijai visszakerüljenek hozzá, akkor nem fogok pattogni, mint az a bizonyos a deszkán. A mondatát hallva ajkaimra széles mosoly kúszik. Még mindig a plafont bámulom, de így is mintha a veséjébe hatolna a nevetés, amit hallatok. - Fogd fel beteges női kíváncsiságnak. – vonom meg a vállamat. Oldalamra fordulok, félig felkönyökölök a párnán. Semmi jót nem sugall tekintetem vadóc csillanása. Dugig van szemtelenséggel, pikantériával. - Azóta érdekel a dolog, hogy elszaladtál. Meleg vagy esetleg? Nyilván nem az, de ettől még nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kérdezzem. Csak azért, hogy még jobban zavarba hozzam. Mert legyen ez bármilyen ocsmány dolog, mégis rettentően élvezem.
Nem tudom, melyikre robbanok jobban a mosolyra, vagy a nem érdekli dologra. -Szólítsd Davenek, ha nehezen megy a David. – a hangom kérés, sértődés nélkül. – Életemnek a szerelmemet nevezem, és minden olyasvalakit teszek birtokos jelzőbe, akik fontosak nekem… - felismerve a fontosságát, hunyorítva ébredek rá a szóra. Visszafordítom a fejem a vázlatra. -Túl könnyen adod a szívedet. – folytatom halkan. – Nem félsz, hogy összetörik? Már a takarót nézegetem inkább. A kérdésre rátekintek. -Ezek szerint nem tudja az egész iskola? – furcsa. Akkor nem mondom el. Nem szégyellem, hogy nőtől kaptam ki, azt jelenti, hogy kiváló harcművész. De ha nem tudja senki, akkor úriemberként, tartom a szám. Az viszont nagyon jól esik, hogy nem kezd bele abba, hogy nem az én hibám volt. Tudom, hogy én hibáztam. Miközben beszélek a munkámról, érzem a finom érdeklődést. Valóban érdeklődik. Bár az is tény, hogy akkor nem jött volna le a betegszobába. Jól esik ez a figyelmesség. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el, ahogy visszhangozza a szót. -Az lesz, köszönöm! Mosollyal köszönöm meg a biztatást. Felvonom az egyik szemöldököm. -Az evező itt van az ágy mellett. – nem bírtam kihagyni. Ha kell, húzom magam után az ágyat, ha menekülni kell, ismerem már magam annyira. Akkor muszáj volt elmennem onnan, mert úgy éreztem, hogy elvesztem a realitás talaját, amire nagy szükségem van. Nem bírom már tartani magam, így a fejem én is a párnára teszem, kezemet az ágyra, benne a vázlatfüzettel, az ágy szélére téve. Mélyet lélegzek. Szerencsére itt figyeltek arra, hogy fekvő emberek lesznek itt és a plafon nincs tele csövekkel és szemfájdító, borzalmas megvilágítással. -Köszönöm, hogy lejöttél. Nem vagyok én olyan …. – nem tudom megmondani, milyen. Olyan akinek sok barátja van? Aki fontos másoknak, hogy meglátogassák? Talán mindkettő. Mindig is szürke egér akartam lenni, kevés önbecsüléssel rendelkezem. – hogy sorba jöjjenek látogatni. – fejezem be csendesen, szomorúság nélkül. Ez sokkal inkább megállapítás a részemről. -Már meglátogattak. A vázlatfüzet nagyjából ekkor adja meg magát, ösztönösen kapnék utána, ahogy a földre akar esni, aminek az lesz az eredménye, hogy a sérült lábam igénybe veszem, túl hirtelen mozdítom meg. A tollak és a ceruzák is szétgurulnak, az azonban már nem érdekel. Először felkiáltok, eszméletlenül fáj a seb, de aztán felnevetek. A fájdalmakhoz hozzászoktam, bár ez most megviselt némileg, megtanultam, hogy nem mutatom ki. -Most már ott marad… Visszafekszem, kezem a tarkóm alá teszem. Hallgatok egy ideig. Ha valakivel együtt vagyok, nem mindig az a tartalmas együtt lét, ha állandóan a szánk jár. Van, hogy elég, ha csak egymás mellett vagyunk. -Igazából… zavarban vagyok. Egyszer találkoztunk és… hát nem sült el úgy a dolog, hogy megérdemelnék egy látogatást. – nem mondom, ő is rátett egy lapáttal, elvégre a kisugárzásáról úgymond nem tehet, és általában magamat hibáztatom, ha valami nem úgy sül el, ahogy annak kéne. Nem vagyok érzelmek terén átlagos, férfi létemre. Nem vagyok érzelgős, de az érzelmekről sokkal nyitottabban beszélek másokkal, mint az elfogadott. Sokan puhánynak tartanak e miatt. Nem ismernek, ezért és erről nem ők tehetnek. Kátyára sandítok. A delejes kisugárzás most is árad belőle, engem sokszorosan megérint, még akkor is, ha nem akarom. A fájdalomba kapaszkodok, mint józan segítő kéz.
Tudom, hogy hogy hívják, de nem érdekel, hogy kijavít. Én mindenkit becézgetek, függetlenül attól, hogy van-e bármi velük kapcsolatban az érzelmi rácsszerkezetemen. Beryl a Drágakővem, David megnyerte magának azt, hogy Életem. Most. aztán lehet, hogy később mást találok ki nekik. A birtokló "enyém" felhang úgyis benne lesz. Engem ez - is - jellemez igazán. - Tudom, Életem, csak nem érdekel. – ismétlem meg azért jelzésképpen a dolgokat. Ajkaimon könnyed, szemtelen mosoly csücsül. Majd ha elmagyarázza, hogy mi nem tetszik ebben a becézgetésben, akkor talán.. ismétlem erősen talán abbahagyom, vagy kitalálok valami mást. - Nos, ebben az esetben valóban csak magadnak köszönheted. Kivel edzették? – érdekel, miért ne érdekelne? A legtöbbeket ismerem az iskolában, hivatalból is és egyébként is. S még csak azt sem mondom, hogy a nők nem érdekelnek, róluk nem tudok. Élveteg boszorkány vagyok, s ha találok valakit, aki velem azonos nemű, s magában hordozza a bujaságom ikrét.. én nem vagyok semminek az elrontója. Szóval maradva az előző témánál, mindenkit ismerek, kivéve, ha az illető nagyon új. Nem kezdek bele David mentegetésébe, ha ő azt mondja, hogy az ő hibája volt, akkor az övé. Ilyen szempontból aránylag egyszerű nő vagyok, s vannak dolgok, amiket úgy veszek készpénznek, hogy nem kérdőjelezem meg igazságtartalmukat. Más dolgokat meg ízekre szedek. Van ez így. A vázlatot oldalasan feltámaszkodva tekintem meg, nem nagyon akaródzik eltávoznom a helyemről, ha már így odaevett az üres betegágyra a fene. Szeretem hallgatni, amikor valaki más arról beszél, ami érdekli. Valahogy ilyenkor megváltoznak az arcvonásaik, s a vázlat megnézte után szavait hallgatandó én is ezt a változást keresem tekintetem cirógatásával David arcán. - Esküvői.. – ízlelgetem finom undorral a szót. Nem vagyok az a házasodós típus, de mindenki azt csinál, amit akar. Egy röpke vállvonással túl tudok lépni azon a tényen, hogy szerintem a házasság az élvezet tönkretevője, semmi más. - Bizonyosan gyönyörű lesz! – mosolygok rá, s ebben a mosolyban most nincs semmi szenvedélyesség. Ez csak egy egyszerű dicséret, a hite annak, hogy jól dolgozik, hogy megfelelő munkát fog végezni. Majd a kérdését hallva nevetve hemperedek fektemben a hátamra, hajkígyóim szanaszét cikáznak a fehér ágyneművel húzott kórtermi párnán. - Mert kíváncsi voltam, hogy mi van veled. Legutóbb elég viharosan ért véget a találkozásunk, gondoltam most beszélgethetnénk. Ha már úgysincs rajtad futócipő.. Nem közlöm vele, hogy azért vagyok itt, mert érdekel a sorsa. Nem kell tudnia, hogy alapvetően az önző felszín alatt én is érző lény vagyok, akit nem szórakoztat más nyomorúsága. Hadd higgye, hogy a legmesszemenőbbekig pimasz vagyok, utálatos és szemtelen. Mert tulajdonképpen nem téved, épp csak hiányosak az ismeretei, ha a mondatomat készpénznek veszi. Valójában azért is jöttem, mert szerettem volna tudni, hogy jól van-e. Legyen bármilyen a jelleme, viselkedett bárhogyan velem, ettől még szimpatikus volt számomra. S aki szimpatikus, azzal törődöm. A magam gyilkos, kajánsággal ölni lehetős módján. - Csodálom, hogy nincs itt más. Azt gondolnám, hogy a társaidat érdekli a nyomorod. De biztos csak elmentek már.. – bámulom beszéd közben a plafont.
Önkéntelenül végignézek rajta, ahogy belép. Nem értek a női divathoz. A kopogós cipőket világéletemben utáltam, mert az nagyjából olyan érzet számomra, mintha nem csak a figyelmemet, hanem a lépteimet, vagyis engem is irányítani akarna. „Úgy lépj, ahogy én lépek, olyan erővel, ahogy én lépek.” talán ezért is imádok mezítláb vagy puhatalpú cipőben mászkálni. Azt viszont meg kell hagynom, azon emberek egyike, aki tud hordani… citromsárgát. A méhek jutnak eszembe róla. A rádióra fordul tekintetem, ahogy elhalkul. ~Tehát ő tette…~ sok mindenen nem lepődök már meg, és bár egy pillanatra ugyan összerezzentem, amikor a rádió bekapcsolt, majd sávot keresett a nélkül, hogy hozzáértem volna, utána nem voltam még frászban, hogy mitől lehetett. Most már inkább attól vagyok frászban, hogy kitől is… -Életem? – kérdezem csendesen, miközben belül a dorombolásra teljesen frászt kapok. – David vagyok. – felelem egyszerűen. Jobb lábamon a vágás rendesen sajogni kezd, ahogy az életemre megrándul egy izom a combomban. Az első és egyetlen kapcsolatom a diliházban végződött. Nem tudtam irányítani a képességemet a nagy rózsaszín felhőcskéktől. Más csak a talajt veszti el a lába alól. Én a saját énemet és tudatomat. Soha többet nem akarom azt átélni, főleg azt, amikor a valóság világába, a másikról, életem első és egyetlen szerelmétől végre lélekben is le tudtam válni. Átéltél szerelmi csalódást? Ez ezerszer rosszabb. Sosem fogom elfelejteni Kouei arcát és érzelmeit, amikor először meglátogatott a kórházban. Teljesen megsemmisültem akkor. És döntöttem el, hogy soha többé. Nálam nagyon él az inkább érte, mint tőle mondás. -Szia. Valahol azért örülök, hogy eljött meglátogatni. Szeretek megfelelni, hogy elfogadjanak. A kérdésre lobot vet a képem, majd a vázlatra tekintek, de nem emelem fel a vázlatot. Csupán csak belemeredek a tekintetemmel. -Elszámoltam a képességeimet és én maradtam alul. Jó lecke volt. Halványan elér hozzám egy aggódás érzelem. Bizonytalanul tekintek rá, majd ismét a füzetbe. Nem kéne, hogy sokáig bámuljam, pedig azon a kényelmes elnyújtózáson van mit nézni. Ért a lepkefogáshoz, az biztos. -Edzés közben kaptam be a vágást. Figyelmetlen voltam, csak én tehetek róla. – Asamit mentem, Xavier előtt is mentettem. Tényleg nem tehet róla, hogy ilyen béna vagyok. Megkövettem Asamit is, de legfőképpen Xaviernek bizonygattam, hogy vétlen. Nem szeretném, ha miattam lenne bajban. -Erre gondolsz? – tartom fel a füzetet, jóval élénkebb hangnemben, mint az előbb. -Vázlatot készítek az egyik ládikához, gyöngyberakásos technikát kértek. – tartom felé a füzetet. – Esküvői ajándék, a menyasszony ékszeres dobozkája lesz. – jó nagy. A megrendelés alapján elég tehetősek, szóval nagyon igyekeznem kell. Ugyanakkor kicsit sem feltűnő az élénkebb hangnem, amit a munkámmal kapcsolatban megjelenítek, majd pedig egy sokkal óvatosabb hangnemű kérdés, szinte már semleges. -És hogy hogy meglátogattál? Mégis ott bujkál a kíváncsiság bennem. Általában igyekszek szürke egeret játszani, és kevesen is látogattak meg, mióta lent vagyok.
Akkor is bemennék, hogyha nem kapnék rá engedélyt. Nyilván ezt ő is tudja, mert érzi rajtam, bár ennek én nem vagyok tudatában. Halknak nem nevezhető, diszkrétségtől mentes módon nyílik és csukódik utánam az ajtó, majd a belépésemmel együtt a zene is elhalkul, épp csak aláfestővé szelídül. - Szia, Életem! – dorombolom, mint az a macska, akivel legutóbb már megismerkedett. A becézés ösztönösen szalad ajkaimra, gondolkodnom sem kell rajta. Az érzelmi töltését sem rágom meg milliószor, egyszerűen születik csak fricskából és közvetlenségből. Meg egy kis csintalan pimaszságból talán. - mi történt veled? – heveredek le a Dave-ével szomszédos ágyra, lerúgva lábaimról a sárga tipegőket. Egy cseppet sem érdekel, hogy ezek a kórházi ágyak nem arra valók, hogy egészségesek feküdjenek bennük. Számomra az ágy csak ágy, különös kapcsolatban nem vagyok a funkciójával addig, amíg nem végzek benne számomra üdítő testmozgást. Oldalasan fordulok fektemben, érdeklődve mérem végig Davidet. Nem fest túl jól és bármilyen megdöbbentő ez számomra, mégis mintha aggódnék érte. Hogy ez az aggodalom miből gyökeredzik, az viszont az én titkom marad. Ha érzi az érzelmeimet, ha nem. - Nem hallottam róla, hogy valami újabb akciót hajtottunk volna végre mostanában. Hol sikerült összeroppantsd magad? És amúgy.. mit csinálsz? – kérdezek rá a körülötte heverő dolgok kapcsán tevékenységére. Nem, nem azért, mert tudni akarom, hogy miben zavartam meg. Szerintem semmiben. Én nem zavarok, ez csak természetes.
Nem vagyok túlzottan jó beteg. Annyiban kaptam könnyebbséget, hogy egyedül lehetek a helységben. Azonban a természet helyett a földet kaptam, ami eléggé nyomaszt. De mivel még nem kelhetek fel, ezért ki kell bírnom. Fájdalomcsillapítót nem kértem, mert akkor kikapcsolódik a tudatos kontroll és az csak egyet jelentene számomra. Így inkább tűröm a fájdalmat, de egyre nehezebben. Unatkozom. Elkérettem a vázlataimat, hogy addig is haladjak a munkáimmal. A nélkül nincs fizetés és nem tudok számlát fizetni. Az egyik gyöngyhéj betétet vázolom fel éppen. Számban ott a toll kupakja, bal kezemben a vázlatfüzetet tartom magam felé. Még ez a kis figyelem is kifáraszt, de kellett nekem, megérdemeltem. A rádió felé fordítom a fejem, ahogy bekapcsol. Ritkán hallgatok rádiót és zenét is inkább csak fejhallgatóval. Sosem szerettem mást zavarni ezekkel, a privát szférát nagyon szigorúan veszem és zenével sem szeretek abba belépni. Még úgy sem, ha egyedül vagyok. Kivéve, ha zenélek, de az nálam is mást jelent. Ismerős a dallam és talán… orosz? Nem ismerem a nyelvet. Elcsodálkozom. Ekkor már megérzem, ki is áll az ajtó előtt. Most nem fogok tudni elfutni, de még csak elsétálni sem. Ezzel a tudattal tekintek a vázlatra, a lábamra, majd megint a vázlatra és végül az ajtóra. -Gyere be. – sóhajtva fektetem le a kezemet a vázlatfüzettel együtt, és kiveszem a kupakot a számból, úgy szólalok meg.
Semmi közöm hozzá, de mégis felajzott a tudat, hogy újabb lakója lett az alagsor alatti betegszobáknak. Főképpen annak okán érdekel a dolog, hogy ismerem a személyt, s nem csak, hogy ismerem, de még leszámolni valóm is van vele. Elvégre olyat az ég se látott, hogy valaki.. egy férfi.. csak úgy elszaladjon előlem, konkrétan szó szerint. Megér ez a David egy misét, s ugyan kik szoktak buzgón misére járni? Az irgalmas nővérek. Akik mivel foglalkoznak még? Betegeket ápolnak. Hát én is úgy döntöttem, hogy a nyakamba veszem a hitem – amim nincs – és a fityulámat otthon hagyva, sárga-fekete-lazac színekbe öltözve indulok meg David lábadozási helye felé. Elképesztően magas, sárga cipősarkaimon könnyedén suhanok végig a folyosókon, szinte élvezem, ahogyan kopognak a lépteim. Nem vagyok halk, de nem is az a közlekedésem célja. Bármilyen ajtó kerül az utamba, vagy ujjaimat fonom a kilincsre, vagy ha elektromos a zár, akkor egyszerűen a képességemet veszem igénybe a nyitásához. Út közben könyököm fölé tűröm mindkét kezemen a sárga blézerem ujjait, de nem gombolom szét a kiskabátot. Alatta a lazacszínű selyemből készült felsőrész egyelőre rejtve marad, mint ahogy hangsúlyos, fekete nyakékem is csak sejtelmesen kandikál elő. A megfelelő szoba ajtaja előtt megállok, majd pimasz mosolyba húzom ajkaim. Megnyitom tekintetem az elektronikus pókfonalakra, melyek előttem feszülnek, majd addig zongorázom rajtuk, keresve a megfelelőt, amíg egy orosz rádióadásban a Katyusha című dalt meg nem találom. Innen már csak egy lépés, hogy a betegszobában állomásozó rádió - elvégre a már jobban levő betegek miért is unatkoznának totális csendben, zene nélkül? - hullámait addig birizgáljam, amíg fel nem csendülnek az orosz dallam hangjai. Tökéletes aláfestés ez a belépőmhöz, kétség sem fér hozzá.
Kezdőlap 
by 
