Scarlett & Liam - Irány Atlanta!

First topic message reminder :

Liam & Scarlett

Előzmény
Furcsa kettősség tombol bennem, hiszen mennék már, meg nem is. Sose tettem még semmit, ami igazán nagy kihágás és most épp erre készülök, ami izgalommal tölt el és persze félek is kicsit. Mégis csak ott vannak bennem a kétségek, hogy mi van, ha bajba kerülünk, mi van, ha mégis beüt a baj, és a végén kicsapnak a suliból. Nem tudom, hogy az a jobb, ha megosztom vele ezeket a kétségeket, vagy az, ha inkább megtartom magamnak, de végül a mellett döntök, hogy talán az első lenne a legjobb. Ő már gyakorlottabb az ilyesmiben, talán engem is meg tud nyugtatni, vagy adni valamilyen okos tanácsot, amitől a félelem rész elmúlik és csak a jól eső izgatottság marad meg. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a napnak, vagy inkább a következő napoknak a vége, ami rendkívül új és szokatlan számomra, hiszen eddig minden napomat megtervezetten éltem le. Jó nem én terveztem, de mások helyettem igen. Meg volt minden napi rutin időpontja, mikor van reggeli, vagy épp takaródó és ez alól nem igazán akadt soha kivétel, most viszont pont hogy minden létező szabályt végképp fel fogok rúgni és örülök neki, hogy ez következik, nagyon is örülök! A szavaira végül elmosolyodom és az a hatalmas és súlyos kődarab is leesik a szívemről, ami eddig próbálta nyomni.
- Az hiszem igazad lehet. Kedvesek voltak velem és úgy is idehívtak, hogy nincsenek szüleim, akik ki tudnák fizetni ezt az egészet. - még bólintok is egy aprót a szavaim után, azt hiszem azért is, hogy magamat is még inkább megerősítsem, hogy jól mondta és hogy nekem sem kell semmitől sem tartanom. Az a helyzet, hogy a legtöbb dologban igaza van, tényleg lehet hogy szükség lesz hamis útlevélre és arra, hogy ne a saját nevemet használjam, mert igenis megtalálhatnak. Félek tőle egy kicsit még most is, hogy mi van, ha megint visszavisznek oda. Nem biztos, hogy olyan gyorsan ki tudnék jutni és nem akarom azt csinálni többet, amit kell. Legalábbis nem mindig, végre lehetnek saját döntéseim is, mint ez a mostani és nem csak abban merül ez ki, hogy kétféle ebéd közül mit választok. Most én döntöttem el, hogy segítek Liamnek és azt is, hogy vele tartok egy messzi városba, ahol még soha életemben nem jártam és még csak azt sem tudom, hogy milyen messze van, arról nem is beszélve, hogy életemben először fogok majd repülőn ülni, ami szintén nem kis dolog számomra.
- Tudom, és menni fog, bár sejtelmem sincs, hogy milyen nevet tudnék elképzelni magamnak a sajátomon kívül. Tudod vannak nevek, amik valahogy úgy nem illenek annyira a gazdájukhoz, szerinted... nekem mi lenne jó? - nem vagyok jó ebben, hogy álnevet találjak ki, örülnék, ha tudna segíteni. Valami olyan kell, ami tényleg illik is hozzám, amit úgy tudok használni, hogy nem kell rajta sokat gondolkodni és nem utolsó sorban nem látszik azonnal, hogy ez nem az enyém. Mert ha a név nem passzol, akkor minden bizonnyal úgy ejtem ki, hogy közben zavarban vagyok, vagy talán még eszembe sem fog jutni azonnal, ha csak nem koncentrálok rá eléggé. Viszont az biztos, hogy most akarok menni, így hamarosan már el is indulok felfelé, hogy összeszedjek pár cuccot. Félek, hogy holnapra meggondolnám magam, vagy elmondom véletlenül valakinek, aki lebeszél, vagy még rosszabb elmondja az alapítóknak. Nem, az a biztos, ha most azonnal indulunk, vagyis az összepakolás után. A kis kézitáskát szépen bedobom hátra, és már bent is ülök az előbbi helyemen. Már tényleg nincs más hátra, mint izgulni. Komolyan majd kiugrik a szívem a helyéről, pedig még csak el sem indultunk. Biztosan csökkenni fog majd ez, ha már úton vagyunk, de most még így az egész kezdetén, és most hogy már eldőlt és biztosan megyek erősen dobol a vér a fülemben és először még a szavait is alig hallom meg. Végül visszatér a mosoly az arcomra és pár perc múlva már nyugodtabban dőlök hátra.
- Liam... szerinted mi történt anyukáddal? Miért tűnt el? Vay még csak ötleted sincs? - kérdezhettem volna előre is tőle többet, de úgy gondoltam, hogy ráér ez útközben. Naiv dolog azt hinni, hogy nem valaki olyanról van szó, aki mit tudom én ártani akar nekem? Diák, legalábbis elvileg, habár az udvaron találkoztam vele, de... Nem, nem most kell elbizonytalanodni, hiszen már elindultunk. Bízom benne, bízni akarok benne, akkor is, ha nem szinte még nem is ismerem.

Liam & Scarlett

Abban már teljesen biztos vagyok, hogy jól döntöttem, hogy itt vagyok és akkor is, amikor elindultam sétálni és ott kötöttem ki a parkban. Ez az egész nap valahogy jól alakult minden kellemetlenebb, vagy negatív emlék, vagy szakasz ellenére is. Igen, azt hiszem féltem egy kicsit közben, amikor elindultunk és igen most is félek, hogy még lehet ebből valami rossz is, hogy a húgom utálni fog, vagy hogy az édesanyjával valami baj lesz, de... nem szabad most erre gondolni, csak a jóra. Csak arra, hogy mi az, ami pozitívum és ránk várhat, mert az most az igazán fontos. Ez pedig most a pillanat, ami a miénk, a csók, a romantikus körítés, és minden, ami megadatott. Nem akarok mást, vagy többet és a buktatókon sem jó agyalni, pedig ott mélyen bennem van a félsz, hogy volt már neki jobb is, volt aki nagyobb nyomot hagyott benne, mert én még bizonytalan vagyok és határozottan gyakorlatlan. De majd fejlődök, ha... segít, akkor biztosan.
- Olyan nehéz elhinni ezt... az egészet. - bököm ki aztán halkan. Nem arról van szó, hogy nem hiszek neki, hogy nem ez volt az, amit a legjobban akart eddig. Egyszerűen csak azt nehéz elhinni, hogy mindez megtörténik. Hogy velem történik. Úgy félek, hogy felébredek a megszokott szobámban, a rácsokkal az ablakon és kiderül, hogy minden, ami történt az elmúlt hetekben csak álom volt. Nem történt meg, mert nem lehet ilyen nagy szerencsém. Vagy talán ennyi rossz után nekem is járhat egy kis pozitívum? Annyira nehéz ezt elhinni! De egy álomban nem ébredsz fel újra igaz? Én viszont lassan reggel kinyitom a szemem. Remekül aludtam, talán jó ideje nem aludtam ilyen jól. Idegen helyen nagyon nehezen ment mindig és ez most egészen más volt így. Nem volt kellemetlen, nem volt rémálom sem, csak a nyugalom és a békés alvás.
Most pedig zavartan nézem, ahogy kinyitja a szemét, hiszen egyértelmű, hogy eddig őt néztem, amikor még aludt. Van, aki ezt nem szereti, de láthatóan őt nem zavarta, szerencsére. Engem viszont igen, hogy nyomottan nézhetek ki, gyűrötten és tuti, hogy olyan a leheletem, mint egy zombinak. Ezért kerül a takaró a szám elé, valahogy így érzem biztosnak.
- Én meg főleg rég nem aludtam ilyen jót. - nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, viszont a halvány pírt sem, ami megjelenik rajta, amikor ő felül. Nekem is fel kéne majd és átöltözni, meg minden. Egyszerűen ez az egész helyzet ejt zavarba, mert mégis csak ő egy idősebb pasi, és most akkor mi... járunk, vagy nem? A lányok tudom, mindig mindent túlbonyolítanak, de nem merek rákérdezni erre az egészre, no meg jó volt most ez így, de mi lesz a birtokon? Külön szobák vannak, pedig én olyan szívesen aludnék vele máskor is, csak épp akkor vissza kell kanyarodnunk az előzőhöz, miszerint ő pasi, idősebb, mint én és már tuti, hogy volt nem egy olyan kapcsolata, amikor nem csak alvás céljából volt egy ágyban egy lánnyal. Kicsit megköszörülöm a torkom, hogy menjen a kavarcos gondolatmenet után valami értelmes válasz is.
- Rendben, akkor én is rendbe szedem magam. Amíg összepakolsz befoglalom a fürdőszobát, mert ez így... tarthatatlan! - mosolyodom el, miután beletúrok a hajamba és az ujjaim konkrétan félúton elakadnak. Szeretem, hogy sok és hosszú, de egy gyengébb fésűt könnyedén bele lehet törni. Tudom, megtettem már néhányszor, főleg amikor idegesen próbáltam megfésülni a hajam. - És persze, hogy éhes vagyok! - teszem még hozzá. Komolyan megfordul a fejemben, amikor megkapom azt a puszit, hogy én a szájára viszonozom, de újfent bevillan a tény a fogmosásról, szóval végül visszafogom magam. Pedig milyen jó lenne! Még pár pillanatig nézem eltűnő alakját felfelé menet, aztán nekilátok egyszerűen csak összepakolni az ágyat és közben kiüríteni a fejemet. Nem nagyon megy, képtelen vagyok másra gondolni, mint arra a csókra. Kb. úgy viselkedhetek, mint egy szerelmes kamasz... valahol ez stimmel is, még ha nem is vallom be magamnak. Aztán mehet a készülődés, hogy nem sokára már menetkészen libbenjek ki a fürdőszobából. Irány Atlanta! Vagyis előbb a reggeli.

Scarlett & Liam

Honnan tudom, hogy nem kapkodtam-e el a dolgokat? Hogy nem csak a pillanat hatása miatt gondolom azt, amit. Mindenképpen vissza kell fognom magam valamennyire, hiszen könnyen el is ijeszthetem Scarlettet, amit a legkevésbé sem akarok, hogy bekövetkezzen. Túl sokat képzelek ebbe az egészbe, nem akarom, hogy megint azon ússzon el ez az egész, hogy többet látok a dolgokban, mint amit valóban tartalmaznak. Lassítok, nem ámítom magam, inkább lassítok, nem akarom, hogy végül semmi se maradjon ebből az egészből. Ha valamit megmenthetek ebből, legyen az bármilyen kicsi és kevés, akkor megteszem. Nem vonok vissza semmit, mert így éreztem, így érzem, de...nem fogok erről beszélni, míg biztos nem vagyok a dolgomban, míg nem kapok valami visszajelzést. Túl sok dolog van, ami....gátolna ebben amúgy is. Sok olyan emlék van bennem, ami néhány érzelmet lakat alatt tart. Ott van anyám és azok a bűnök, amit elkövettem mások ellen. Azt hiszem idő kell nekem és válaszok, hogy biztos legyek magamba, hogy tudjam, ez a valóság, nem több, mint ami szemem előtt van. Scarlettnél is biztos valami hasonló a helyzet. Neki ott van a húga, akit meg kell majd keresnie, és azt sem várhatom el tőle, hogy leragadjon egy helyen, elvégre csak most kezd el élni igazán. Önzőség lenne ezt elvárni, úgyhogy inkább nem is gondolkodok a jövőn. Majd meglátjuk hogy alakulnak dolgok, legyen inkább meglepetés.
- Ennél jobban egyiket sem akartam. - mondom neki kedves mosollyal. Talán igaz, hogy volt gyakorlottabb, de olyan nem volt, akivel ennyire élveztem volna, akit ennyire akartam volna. Komolyan gondoltam mindent amit mondtam neki és remélem, hogy tudja ezt. Talán csak én látom tökéletesnek, de nekem ő a tökéletes. Egyénfüggő ez a dolog, lehet, hogy másnak teljesen mást jelent a tökéletes. Ahány ember, annyiféle módon lehet elmondani, hogy mi is a tökéletes. Én személy szerint, egyetlen szóval, egyetlen névvel tudnám ezt elmondani. Egy kicsit ébren maradok, csakhogy halljam, ahogy a lélegzik, hogy érezzem ahogy egymáshoz érünk, aztán engem is elnyom az álom.
Lassan magamhoz térek, de a szemem még lehunyva tartom egy kicsit, csak mikor kinyitom akkor látom, hogy Scarlett engem néz. Rámosolygok és kicsit még elnézem, ahogy a reggeli nap fénye az arcára süt. Egészen más, mint este a sötétben volt, de egyáltalán nem rosszabb. Ennek is van egy hatása, amit nem kell senkinek sem elmagyarázni. Kinyújtózom és megvakarom az állam. Életemben nem ébredtem még ilyen szépre, ilyen boldogan. Úgy látszik, hogy az este nem álom volt, aminek nagyon örülök, kár is lett volna érte. Könnyen megtudnám szokni az ilyen éjszakákat és reggeleket. Úgy érzem, hogy az elmúlt pár év legszebb és legjobb napját töltöttem Scarlettel és még többet akarok vele lenni. Ahogy elnézem sikerült jól kialudnia magát, mert nem ébredtem fel még egyszer arra, hogy rémálma lenne, és a haja is elég kócos, bár kinek nem miután felkelt.
- Jó reggelt! Nagyon rég nem aludtam ilyen jót! És te? - mondom neki mosolyogva és felülök az ágyban, de ez nem olyan jó ötlet, mert a fény egy pillanatra elvakít így kicsit hunyorgok, majd pár másodpercig csak foltokat látok. Kikászálódok az ágyból és felveszem a földről a karórámat. Nem tudom, hogy került ide, nem is emlékszem, hogy rajtam volt tegnap. Fura, de biztos van valami magyarázat. Lehet, hogy mióta elmentem itt volt és évekig húzta. Vagy volt rajtam tegnap csak elfelejtetem. Huh, rémesen rossz lehet a memóriám, ha ez így van. Mindenesetre szerencsére még időben vagyunk. A gép kora délután indul, könnyen kiérünk oda és van egy másfél óránk maximum elkészülődni. - Van egy másfél óránk, hogy elinduljunk. Gyorsan felszaladok és összepakolom a cuccaimat, aztán ha van időnk beülhetnénk valahova reggelizni, ha éhes vagy. - mondom neki mosolyogva és egy hirtelen ötlettől vezére megpuszilom az arcát. Talán csak azért, mert nem akarom, hogy az este csak úgy elmúljon, vagy nem tudom, és nem is akarok igazán belemenni ebbe. Megtettem és kész. Elindulok felfele és remélem, hogy gyorsan sikerül összekészülnünk, hogy problémamentesen elérjük a gépet és Atlantát.

Liam & Scarlett

Nem tudom azt mondani, hogy máris szerelmes vagyok. Túl keveset éltem, vagy inkább tapasztaltam ehhez és nem is biztos, hogy mindent túl hamar ki kell fejezni szavakkal is. Jól érzem magam, mi több olyan mintha a föld felett lebegnék pár centivel, de hogy azt kimondjam akár csak magamnak is, hogy szeretem őt... Azt hiszem nem vagyok elég bátor hozzá, vagy még kell egy kis idő, mire ténylegesen ezt tudom majd mondani. Szerintem sor fog kerülni rá, főleg ha tényleg a birtokon marad, ha minden jól alakul, ha már nem lesz semmi más, ami nyomatna, mint hogy mit mond a húgom, ha találkozunk, milyen lesz az édesanyja, nem töri-e össze, ha nem találjuk meg, vagy netán pont az, ha megtaláljuk. Sejtelmem sincs, hogy mit hoz a jövő, de most nem is akarok erre gondolni. Tényleg ez a mi kis személyes Párizsunk, egy csendes hely, ahol csak mi vagyunk ketten a sötétben és senki más. Örülök, hogy itt lehetek, hogy úgy döntöttem eljövök vele, még ha volt is bennem egy kis bizonytalanság, ha féltem, hogy elkötjük azt a kocsit, hogy ellógunk, amikor ilyesmit nem szabad csinálni. Most már egy cseppnyi kétség sincs bennem, szemernyi sem. Csak élvezem a pillanatot, az első csókomat, ami ezek szerint még csak nem is lett olyan béna, még úgy sem, hogy képes voltam ezt megkérdezni, ami már önmagában is egyébként butaság.
- Komolyan mondod? Tudod... csak azért, mert nekem ez az első még nem kell olyat mondanod, ami nem igaz. Én megértem, hogy volt más, aki gyakorlottabb, vagy... tudod te. - néha én se tudom eldönteni, hogy hadarni akarok, vagy épp hogy akadozni beszéd közben, netán kombinálni a kettőt. Inkább ,ahogy kijön a lépés. Egy biztos, tényleg nem zavarna, ha volt már neki jobb, bár persze csodás azt hallani, amit mond, de nem akarok valami naiv kislánynak tűnni, aki könnyedén bevesz mindent, amit mások mondanak neki, még akkor sem, ha valahogy tényleg az vagyok. Abban viszont biztos vagyok, hogy most sokkal könnyebb lesz elaludni. Úgy, hogy a mellkasára hajthatom a fejem, hogy hallgathatom a szívverését és kicsit sem zavar a szuszogása a fejem felett, sőt, csak még többet segít. Furcsa, mert először még az öleléstől is zavarban voltam, de ez most határozottan megnyugtat és biztos vagyok benne, hogy mindenféle rémálmot képes lesz távol tartani tőlem.
Gyorsan elalszom, és mire felébredek a függöny rései között már verőfényes napsütés szűrődik be a szobába. Sejtelmem sincs, hogy mennyi lehet az idő, de az biztos, hogy elég szépen sikerül elaludni. Akaratlanul is mosoly jelenik meg az arcomon, amikor oldalra pillantok a még moccanás nélkül fekvő Liamre. Az biztos, hogy akkor azért kicsit zavarban leszek, ha kinyitja a szemét és rájön, hogy én meg őt nézem. Arról nem is beszélve, hogy most nappali fénynél minden valahogy egész más. Csak akkor szólalok meg, amikor felém pillant.
- Jó reggelt! Jól aludtál? - csókkal kéne köszönnöm neki, vagy egy puszival? Fogalmam sincs, hogy így alvás után mennyire vagyok nyomott, a hajam tuti zilált és valahogy automatikusan húzom a szám elé a takarót kb. a második szónál. Olyan lehet a leheletem, mint egy két napot vízi hullának ennyi alvás után. - Mikor megy a gépünk? - és egyáltalán mennyi az idő? Nem is emlékszem, hogy láttam-e faliórát, vagy valami hasonlót a szobában. Azt hiszem érthető, hogy nem pont arra figyeltem este.

Soha nem éreztem még azt, amit most az elmúlt másodpercekben. Mintha időn kívülre kerültem volna. Látom, hogy mi történik, de az idő megáll körülöttem és csak a pillanatnak élek. Örökre beleégett az emlékezetembe ez a pillanat. Azt hiszem most már hiszek a mesékben, hiszek a szerelemben. Eddig mindig úgy gondoltam rá, mint valami elérhetetlen vágyálomra, ami a teljes boldogságot jelenti, és most itt van tőlem mindössze pár centire. Nem tudod mikor és hol talál meg, hogy kinek az arcát viseli majd, de nem fogsz csalódni, ahogy én sem csalódtam. Akárhogyan is végződjenek a dolgok Atlantában, nem egyedül fogok visszajönni és nem megyek el a birtokról. Mindenkétely eloszlott bennem ami a szívemet nyomta. Lehet, hogy csak a pillanat hatása, de nem érdekel. Ebben a pillanatban mindent megígértem, mindent eldöntöttem. Ami volt bennem szakadék, amit én vájtam ki régen, most betemették. Inkább, olyan ez, mintha egy tenger lett volna bennem. Az egyik parton én álldogaltam a másikon pedig a boldogság várt. Scarlettel pedig ez a tenger, mintha befagyott volna, áttudok már sétálni a túlpartra. Fura kimondani de erre vártam egy életen át. Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, hogy az idő az egyik legkegyetlenebb dolog ami létezik, de most már tudom, hogy nem volt hiába az a sok egyedül töltött idő, most már, ha egyedül vagyok is tudom, Scarlett mindig velem lesz. Nyálas nagyon, de nem tehetek róla. Ilyen vagyok és még inkább az lettem most. Az a harcosabbik énem most háttérbe szorult, leültetem a padra. Scarlett egyfajta nyugalmat áraszt, ami megragad bennem és, ha tudnám se utasítanám el. Soha nem szeretem sötétben lenni, de most már belátom, hogy igenis van haszna a sötétnek. Egyfajta hangulat ami körülleng minket, bárcsak így maradhatnánk örökre! Fura, de a szívem nem zakatol annyira, mint....kéne? Nem hiszem, hogy ez rossz, egy életen át zakatolt a szívem, mikor azt hittem, hogy ez az a pillanat. Tudom, hogy most, ez volt az, de nem idegeskedtem. Izgatott voltam, de ugyanakor nyugodt. Tudtam, hogy célba értem, hogy itt vagyok Scarlettel és ezt már senki nem veheti el tőlem. Ilyen lenne az első szerelem? Tudod, hogy itt van és megnyugszol, hogy ezt már senki nem veheti el tőled. Életemben először érzek így, és lehet, hogy ez is hozzátartozik, de nem akarom, hogy ennek vége legyen. Így akarom, ezzel az érzéssel leélni az életem, Scarlettel legyen a fejemben, vagy a szívemben.
- Tudod, nekem ez az első ami jelentett valamit, amit komolyan gondoltam. - mondom neki mosolygva. Lehet, hogy nem az első csókom volt, de az első, mikor tudtam, hogy megkell tennem, és nem szabad mérlegelnem, félnem a visszautasítástól. Valószínű, hogy tudja, több lánnyal is voltam már, de nem akarok most erről beszélni. Nincsen itt a helyük és sehol máshol nincs helyük bennem. Scarlett az első lány és az utolsó is remélem, akit a szívembe zártam. Sajnálom azt a sok lányt, akivel voltam, mert aligha éltek át ilyet, és aligha fognak. Van aki egyszerűen nem kaphatja meg, mert teljesen máshogy él, mint kéne. Nem az, hogy nem érdemli meg, vagy hogy nem akarja, egyszerűen csak elkerüli őt.
- Hát persze!- mondom neki mosolyogva és visszadőlök az ágyra, de ezúttal Scarlettel. Nyugodtan lélegzek, nagyon remélem, hogy nem zavarja. Mikor felkeltem az járt a fejembe, hogy nem fogok tudni visszaaludni, de Scarlettel együtt, ahogy magamhoz ölelhetem, már biztos menni fog, sőt gyerekjáték lesz. Aztán majd reggel kiderül, hogy álmodtam-e az egészet, vagy tényleg megtörtént.

Liam & Scarlett

Nem is nagyon akarok most arra gondolni, hogy mit hoz a jövő. Most itt vagyok a jelenben, és ez a legfontosabb. Hogy mi lesz máskor az egyelőre még nem érdekes, hiszen meg kell találnom a húgomat, az édesanyját. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ezzel az egész mutáns dologgal a későbbiekben. Az is lehet, hogy idővel kiderül, mert örökké nem lehet titkolni és akkor rémes következményei lesznek. De az is benne van a pakliban, hogy még sokáig így maradunk rejtőzködve és akkor meg elég kevés a lehetőség, hogy az ember valamit kezdjen magával, bár én még azt se tudom, hogy miben lennék jó, milyen munka állna jól nekem, ami nem feltétlenül kapcsolódik a képességemhez, mert nem kéne ezzel mindent megoldani nem igaz? Bizonytalan vagyok, ezért nem is akarok most egyelőre még ezen agyalni. Főleg, mert most ez a pillant a legfontosabb és minden más eléggé lényegtelen apróságnak tűnik. Egyszerűen nem tudok most mást tenni, mint csak rá figyelni, csak ő van a középpontban, és valahogy érzem, hogy ez a pillanat... az a pillanat. Mégsem vagyok elég bátor ahhoz, hogy én magam legyek, aki kezdeményezek, legalábbis nem a csókot, de azt igen, hogy megöleljen, és valahogy minden más már adja magát. A csend, a sötét, tényleg olyan romantikussá varázsolja a pillanatot, mintha nem is számítana semmi más, mintha nem is lenne odakint az ég világon semmi, csak mi léteznénk most ketten és én csak arra tudok koncentrálni, ami történik. Vártam erre nagyon és most úgy érzem, hogy nem hiába. A szívem majd ki ugrik, ahogy puha ajkai az enyémekhez érnek és ha lehetne akkor újra és újra megismételném ezt, de most talán nem lenne jó, mert mégis csak az az igazi, ha valami egyedülálló. Mégis pár buta szó az, ami kibukik belőlem, hogy talán nem voltam elég ügyes. Nem akarom, hogy neki ne legyen ez jelentőség teljes, ha egyszer nekem az volt. Végül csak elmosolyodom.
- Akkor megnyugodtam és nekem is csodás volt. Különleges, ahogy mondtad, nem volt vele gond egy cseppnyi sem, mint amit mondtál, hogy neked az első... bár ez most nem az első volt, csak nekem, mert te már biztosan sok lánnyal... és megint sokat beszélek. - nevetem el magam határozottan zavartank. Éljen a sötét, amiben nem látszik a rákvörös arc! Próbálom lassítani a légzésemet, de egyszerűen nem megy. Beharapom az alsó ajkamat, ahogy újra rá nézek, és csak egy gyors puszit adok a szájára.
- Elaludhatok a mellkasodon? Mármint, ha nem kényelmetlen, de úgy biztos könnyebb lenne. Az előbb rémesen nehezen aludtam el, hogy közben tudtam, hogy itt vagy mögöttem. - komolyan már engem is zavar, hogy képes vagyok ilyen sokat beszélni. Szörnyű! Ezért fogom be végül. Igen az kéne, hogy szépen eldől, én pedig akkor odabújok hozzá. Úgy sokkal kellemesebb lesz az alvás és biztos vagyok benne, hogy a rémálmokat is távol tudja majd tartani tőlem.

Vannak emberek akik azt mondják, hogy nem érdemlik meg a boldogságot, mert rosszat cselekedtek, vagy fájdalmat okoztak másnak. Régebben én is ezek közé tartoztam. Nem úgy voltam vele, hogy nem érdemlem meg, egyszerűen csak másokat éreztem túl jónak magamnak, és ezáltal éreztem magam érdemtelenek arra, hogy boldog legyek. Viszont erre rácáfolt az élet pár óra alatt. Találkoztam Scarlettel, és a vele töltött röpke idő alatt boldogabb voltam, mint az elmúlt években összesen. Igaz, hogy nem kerestem a boldogságot, csak magammal törődtem és azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam anyámat. Most pedig itt vagyok Scarlettel és az sem érdekelne, ha nem találnám meg anyám, mert találtam valami mást. Ez árulás lenne? Hogy kevésbé sújtana le az, hogy nem találom meg őt? Hogy Scarlett megismerésével az űr, ami bennem volt, már nem...kietlen. Eddig úgy tekintettem erre, mint valaki kietlen pusztaságra, ahol csendben haldoklok magamban. Most pedig, mintha kiragadtak volna onnan, megmentettek. Fura, hogy segíteni akarok neki, hogy megismerje az életet, hogy kalandokat éljen át, és közben ő is segít nekem. Még a tanító is tanul, ezt eddig soha nem hittem el.
Azt még nem döntöttem el, hogy mihez kezdek az életben magammal. Abban sem vagyok biztos meddig maradok a birtokon. Ott egész jó életem lenne. Beállnék az X-Men soraiba. Azok amúgy is valami harcosfélék ami nem áll olyan távol tőlem. Ha oda pedig nem akarnak, ott van még a tanári állás. Ehhez fiatal is vagyok még, és nem is tudnék valami jól tanítani, így ezt inkább elvettem. Az emberek között pedig nem lenne jó helyem azt tudom. Elmehetnék szerelőnek, mondjuk villanyszerelőnek, ott még hasznát is venném a képességemnek. Viszont alig kapnék pénzt és nem akarok valami kis lyukban élni egész életemben. Ha el kell jönnöm a birtokról, akkor már ide a nyaralóba költöznék vissza. Egész közel van North Salemhez, ott pedig biztos akad valami normális munka, pluszban tudnék találkozni mutánsokkal. North Salembe megy szinte mindenki a birtokról, aki egy kicsit kiakar kapcsolódni. Elmehetnék egy étterembe pincérnek, amúgy is az szeretem volna lenni kamaszkoromban. Az egyensúly érzékem jó, és biztos kapnék borravalót is a kedvesebb vendégektől, meg hát, ha igaz amit Charles mondott, akkor talán összefuthatok egy-két normális emberrel is, akikkel lehet beszélgetni és barátságot kialakítani. Nem olyan kilátástalan azért ez a dolog, csak nehéz olyan munkát találni amit élveznék is. Manapság már csak az él meg jól, akinek van diplomája. Lehet, hogy mégis csak a birtokon kéne maradni?
Elmosolyodok a hasonlatára. Talán az Eiffel-torony romantikusabb lenne, de azért én így sem panaszkodom. Milyen sok lányt hoztam fel ide régen, de többet nem akarok. Legyen Scarlett az utolsó lány, akit ide felhoztam. Szerencsére nem lök el magától, így megtudom őt csókolni. Aztán.....nem is tudom kiesik az a néhány másodperc míg az ajkaink összeérnek. Ez nem az a fajta kiesés, mint mikor elfelejtem miről álmodtam. Nem, most megfeledkeztem mindenről. A helyről, az időről, az életről, csak a pillanatnak akartam élni, megfeledkezni mindenről. Lehet, hogy csak egy csók volt, de...én odaadtam ebben mindent neki. A lelkemet és a szívemet. Azt hiszem, hogy az a nagy romantikus első szerelem, most elért engem. Nem vagyok biztos benne, hogy nem csak képzelődöm-e és majd reggel felkelek az ágyamban a birtokon és rájövök, hogy mindez csak álom volt. Mindennap éjjel ezt akarom álmodni és emlékzeni szeretnék rá. Lehet, hogy korai, sőt valószínűleg az, de.....szerelmes vagyok. Talán nem úgy történt, ahogy régen elképzeltem. Hogy meglátom majd őt és tudom, hogy most már révbe értem. Mikor először megláttam Scarlettet, már akkor megtetszett, már akkor éreztem, hogy ő más, de azt nem éreztem, hogy szerelmes lennék belé. Úgy látszik lassú a felfogásom, kellett hozzá pár óra, míg rájöttem, hogy eltudnám magam kötelezni mellette. Lehet butaság, de nem érdekel mit mond más. Itt és most, legyen ez álom, vagy valóság, szerelmes vagyok.
- Felesleges volt aggódnod! - mondom neki mosolyogva és szerencsére nem nevetem el magam. Nem rosszindulatból, csak...Scarlett az egyetlen ember a földön, aki ezt kérdezi az első csók után, és ez csak még jobban megerősít abban, hogy megtaláltam a legkülönlegesebb embert a Földön.

Liam & Scarlett

Úgy érzem, hogy bármennyire is zavarban vagyok időnként, valahogy mégsem lennék most sehol máshol csak itt és senki mással. Mégis félek tőle valahol belül, hogy ez azért is van, mert valamire vágyom, és ebben a helyzetben akarom megtalálni, de mi van, ha nem így lesz? Vajon tényleg jó az, hogy belevetettem magam az ismeretlenbe? Az a bizsergető érzés néha eldönthetetlen, hogy kellemes, vagy kellemetlen, bár valahogy előbbit veszem biztosabbra. Jó, hogy itt vagyok, jónak kell lennie! A szüleim is belevetették magukat az ismeretlenbe és szomorú kimondani, de a halálukig szerették egymást, miért ne lehetne nekem is valami hasonló szerencsém? Bár az én életem máshogy alakult, mint az övék, én már korán megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor rosszra fordulnak a dolgok, és fogalmam sincs, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy számomra minden egészen más lesz. Szeretnék én is boldog lenni, de ők végül nem lehettek azok, hiszen meghaltak, és miattam történt mindez. Akármennyire is nem akarom magamat hibáztatni, attól még így van, mert engem akartak azok a fickók, és ők nem engedtek elmenni velük, ezért kellett meghalniuk.
Arról fogalmam sincs, hogy meddig maradok a birtokon, de ott most megtaláltam a helyem. Akárhogy is, de félek tőle, hogy mivel sok más korú diák akad ott, lesz olyan, akit megszeretek, aztán el kell mennie. Tudom, hogy vannak idősebbek, tanárok, meg valamiféle harcos bagázs, vagy inkább akik védenek minket, de oda se kerülhet be gondolom akárki. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz a jövőmmel. Tanuljak valamit egy sima iskolában? Vagy elég lesz az, ami itt tanulok? De speciális végzettségem nem lehet, és idővel felnőttként fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék magammal a világban. Kellene valami szakma, tudom is én! De még csak azt se tudom, mi érdekel igazán, mert olyan keveset láttam és tapasztaltam eddig, hogy nem volt lehetőségem ezt átgondolni. Nem döntheted úgy el a a sorsod, az egész jövőd, hogy alig tudsz valamit a lehetőségekről. Rémesen bonyolult az élet, ezt azóta már megtapasztaltam, hogy kikerültem a nagy világba. Azt viszont tényleg nem értem - vagy talán csak hallani akarom az ő szájából -, hogy miért védene meg, hiszen azzal a saját épségét is kockáztatná. Talán csak azért, amiért én is segítek neki, vagyis amiért hivatalosan teszem, mert persze igazából nem csak a jó szívem vezérel. Meglepetten pislogok párat a szavaira, akkor is, ha jó ezt hallani.
- Most kicsit úgy érzem magam, mintha... ez lenne a mi kis Párizsunk. - mosolyodom el egy pillanatra, de ennél több nem megy. Valahogy ez a helyzet, hogy nem a széles mosolyt kívánja meg. Sötét van, csak halvány fény szűrődik be az utcáról talán. Igazi mély csend vesz körül minket, amiben szinte hallom a saját szívverésemet, ahogy majdnem bezengi az egész szobát olyan hevesen ver. Megnyugtatott, igen, és nem tudom ezt hangosa kimondani, mert nem merem megtörni a csendet és ezt a pillanatot. Furcsán görcsben van a gyomrom, de mégis jó értelemben, ha ilyet egyáltalán lehet mondani. Látom, ahogy közelebb hajol. Furcsa, tényleg létezik, mint a filmekben, mintha egy kicsit belassulna az idő. Még jó, hogy nem hallok a háttérben valamilyen lassú szerelmes dallamot, vagy kellemes zongoraszót felcsendülni. Na az már furcsa lenne. Nem tudom, hogy lehetséges-e, de a szívem még hevesebb ritmusra kapcsol. Komolyan úgy érzem, hogy a mellkasomra kéne tennem a kezem, hogy visszaszorítsam, nehogy véletlenül kiugorjon a helyéről. Kapkodom a szemem, de végül az utolsó pillanatban ösztönösen csukom le. Biztos, hogy rémesen béna vagyok, csak próbálom követni az ő mozdulatait, amennyire ez lehetséges egyáltalán. Azért mégis csak meg van ösztönösen az ilyesmi, az emberben igaz? Bár tuti, hogy kell gyakorolni... sokat kell gyakorolni. Legalább most az nem látszik, hogy répa vörös lehet a fejem, amikor az enyémek elválnak a puha ajkaktól.
- Nagyon... nagyon béna voltam? - jó ég Scarlett! Hogy lehet ezek után ez az első mondatod? Rém ciki, de komolyan, bár hogy mit mondhattam volna, azt se tudom. Talán inkább meg se kellett volna szólalni, vagy csak csendben tűrni hogy lángol az arcom, netán megköszönni? Oh, annyira nem tudom!

Nagyot fordult velem a világ. Nem is olyan rég teljesen magam alatt voltam. A sok vereség, elkövetett hiba amit az életem alatt összehalmoztam, mintha egyszerre zúdult volna a nyakamba. Most pedig itt vagyok Scarlettel és ez a súly, mi a vállam nyomta, most mintha soha nem is létezett volna. Kitudja, talán mikor ennek az egésznek vége és visszajövünk újra a nyakamba szakad minden. Talán Scarlett az én pajzsom, távol tartja tőlem azt a sok rossz gondolatot és emléket, amit magamban őrzök, mert elengedni nem tudom. Az is én voltam és mindig is én leszek. Kezdem úgy érezni, hogy nem lehet magad mögött hagyni azt aki voltál, nem lehetsz egyik napról a másikra más ember. A múltad, az aki akkor voltál mindig is ott lesz benned, csak elnyomod. Előtérbe helyezel mást, de végig ott van benned. Bennem is ott van. Érzem, hogy képes lennék megtenni még egyszer azt a sok rosszat, amit egyszer már elkövettem. És most nem arra gondolok, hogy lányokat bántottam meg. Abba az életstílusba nem tudnék visszaszokni. Nem, én arra gondolok, hogy megtudnék valakit ölni, ha felmegy bennem a pumpa. Nagyon könnyen fel lehet idegesíteni, csak tudni kell mit kell mondani, vagy tenni ennek érdekében. Nem voltam valami nagy emberbarát régen, teljesen más ember voltam. Mindig is elakartam menni egy templomba, hogy meggyónjam ezeket. Bár nem vagyok vallásos, de azért jó érzés mikor az ilyeneket kibeszéled magadból. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem. Próbálok tenni az ellen, hogy ne ismételjem meg azokat a hibákat amiket régen követem el. Próbálok segíteni az embereknek, hogy ne érezzem, csak rosszat cselekedtem. Annyira csak magamra gondoltam régen, hogy nem vettem észre mennyit ártok másoknak. Saját magam ellen, a démonaim ellen harcoltam. Szörnyeket láttam magam körül, pedig az igazi szörnyeteg én voltam. Fura rádöbbenni arra, mennyit ártasz magadnak abban a tudatban, hogy megvéded magad ezzel.
Nem hiszem, hogy otthagynám az iskolát. Igaz, hogy nem ilyen életet képzeltem el magamnak, és nem tudok meglenni könnyen egy helyen, de akkor is ide húz valami. Ez pedig nem az a nagy hazafiság, hogy kiharcoljam a mutánsok jogait. Nem, most ez nem érdekel. Legszívesebben elszöknék innen Scarlettel messze, hogy ne is halljak arról, hogy mi lesz, ha felnyitják a szemüket az emberek. Scarlett az, ami a birtokhoz köt, mint valami lánc. Nem rég ismertem őt meg, mégis mintha egy életen át csak arra vártam volna, hogy találkozunk. Semmi értelme, én is tudom, de ez alatt a rövid idő alatt rájöttem arra, hogy nem akarom úgy álomra hajtani a fejem, hogy legalább egyszer ne láttam volna őt az ablakomból. Aztán majd egyszer úgyis el kell mennem. Nem vagyok valami tanárnak való, és bébicsőszködni se akarok. Bizonytalan vagyok. Tudom azt, hogy a birtokon biztonságban vagyok, és már kezdek hozzászokni ehhez az egészhez, de...többet akarok. Itt pedig tanulunk ahelyett, hogy megelőznénk valami borzalmasat. Scarlett kérése egy kicsit meglep, de azonnal cselekszem. Érzem, már ha lehet ezt érezni, hogy szép lassan megnyugszik. Nagyon jó érzés, hogy ilyen közel van hozzám. Vicces belegondolni, hogy nem is olyan rég leromboltam majdnem a szökőkutat, csak mert megérintet. Kezdek belejönni a dolgokba, végre sikerült elérnem, hogy ne robbantsak fel semmit, és nem rázzak meg senkit, ha zavarban vagyok, vagy meglepnek. Fura ez az egész. Fura, hogy milyen hatással tudnak lenni ránk mások, hogy mennyire....kivirágzol. Nem is tudom mit csinálnék, ha nem találkozok Scarlettel. A szobámban füstölök és dobálom a falat egy gumilabdával. Azt hiszem máris nyertem, mindegy mit hozzon az út vége.
- Mert nem akarlak elveszteni, hiába csak ma találkoztunk. - mondom neki mosolyogva, és ha nem lennénk ennyire közel egymáshoz, talán nem is látná, hogy mosolygok. A szemébe nézek és...nem is tudom, hogy mondjam el. Olyan ez, mint mikor valami olyan szépre emlékszel, hogy könnybe lábad a szemed. Nagyon jó érzés, de tudod, hogy csak emlék, amit nem tudsz megfogni a kezeddel, ezért is érzékenyülsz el ennyire. Nem könnyezek, nem sírok, de valami hasonlót érzek. Valami nagyon jót. Talán, ha pár centivel is, de távolabb húzódik. Pár másodpercig csak nézzük egymást aztán megszólal. Nem tudom miért, de a hangja ott cseng a fülemben. Lassan közelebb hajolok hozzá és csak reménykedek abban, hogy nem húzódik el, vagy lök el engem, és megcsókolom.

Liam & Scarlett

Soha sem akartam túl sokat az élettől, most mégis úgy érzem, mintha megkaptam volna, csak ezzel a kis aprósággal, hogy jól érzem magam, hogy belevágtam valami olyasmibe, amire nem számítottam sosem, hogy meg merném tenni. Szembe mentem az árral és úgy döntöttem, hogy olyasmit teszek, amit előtte sosem... én döntök a sorsomról. Lehet, hogy azt mondták volna nekem, hogy az az okos döntés, hogy maradjak, de én nem így tettem. Igenis van benne kockázat, hogy esetleg baj lesz belőle, hogy elkapnak, megtalálnak és visszavisznek, de mégsem tudok ezzel foglalkozni, vagy inkább nem akarok, ha meg van az esélye annak, hogy ebből valami jó is kisülhet, mert szimpatikus nekem ez a srác, és ő mondta, hogy néha kockáztatni kell. Én már azzal is ezt tettem, hogy vele jöttem, mert segíteni akartam, mert igen azt hiszem önző módon magamra gondoltam és arra, hogy fontos nekem az, hogy egy kicsit élhessek, hogy esélyt adjam magamnak valami jóra, valami izgalmasra, amire emlékezhetek majd. Olyan sok minden maradt ki az életemből, ami másoknak megadott, tőlem viszont elvették. A legtöbben idős korukban visszagondolnak a fiatalságukra, hogy milyen heves tettekre voltak képesek, hogy miket műveltek, amit nem bántak meg soha, mert színesebb lett tőle az életük. Én is akarom ezt! Szeretnék meggondolatlan lenni. Túl sok szabály közé szorítottak, ezért ez határozottan nehéz, de akkor is szeretném. Kilépni a mások és az általam lefektetett határok közül és egy kicsit most ezzel az úttal is ezt tettem, és azzal, hogy valahol lent a pincében, vagy már fent egy asztalon egy hamis útlevél is pihen, egy hamis névvel. Sosem voltam az a típus, aki jól tud hazudni, de most nagyon fogok igyekezni, hogy véletlenül se bukjunk le, mert ez az kis út, akármennyire is talán egyszerű lesz és könnyű, nekem nagyon nagy dolog. Az első igazi... kaland.
Mostanra már teljesen biztos vagyok abban is, hogy érdemes volt ezt az iskolát választani. Oké, nem volt igazán más lehetőségem, mert ha nem teszem, akkor idővel tuti, hogy visszavisznek, vagy folyton egyedül kellett volna menekülnöm, rejtőzködnöm, de kellemes hely a birtok. Egy lehetőség a menekülésre, egy kicsinyke sziget a békének, és ez egyszerűen csodás. Biztosan akadnak, akik nem így gondolják még a diákok között is, de engem nem hiszem, hogy bárki meg tudna ebben a véleményben változtatni. Jó helyre kerültem, ez nem kérdés.
Sőt még itt is jó helyem van, akkor is, ha nehezen alszom el, akkor is ha zavarban vagyok a pizsim, vagy az egy ágyban alvás miatt. Nem érdekes, mégis meg van ez a kettős érzés, jó is és egyben izgalmasan kellemetlenül... bizsergető, ha ilyen egyáltalán létezik. Végül aztán mégis elnyom az álom, hiába engedek neki nehezen, és az jön, amire volt már példa. Az új hely is ok talán, és persze a félsz, ami ott van bennem és amit eddig nagyon ügyesen el tudtam nyomni magamban. Attól még meg nem szűnt, csak egy kis időre elbújt. Az viszont biztos, hogy nem kell nekem víz ahhoz, hogy megnyugodjak, miután felébredtem. Az nem segít, csak egy ölelés, a közelség. Ezért kérem meg, hogy segítsen, hogy így segítsen nekem. Szerencsére egy percig sem hezitál, én pedig kicsit sem érzem most zavarban magam, csak a vállára hajtom a fejem és egészen szorosan bújok hozzá, hogy lassan a légzésem is végre normális állapotúra váltson vissza és a félálomban még megmaradt ijesztő képek is eltűnjenek a fejemből. A hangja, a légzése a fülem mellett egyszerűen megnyugtat.
- Miért? - bukik ki belőlem az első talán buta kérdés, aztán csak megrázom a kezem és kicsit hátrébb húzódom, de csak alig, csak épp hogy pár centivel hátrébb. Na itt már azért sikerül halványan elpirulni. Hál' istennek, hogy sötét van és még csak nem is látszik! Magasabb nálam, még így ülve is, de eddig még sosem beszéltem vele ilyen közelről. Újra hevesebbre vált a szívverésem, de most nem az ijedtség miatt, egyszerűen csak a helyzettől. Itt ülünk az ágyon, a sötétben ketten, a csendben, és én csak arra vagyok képes, hogy a szeme és a szája között cikázzon a tekintetem. - Köszönöm... megnyugtattál, könnyedén. - mondom ki végül egész halkan, mintha csak komolyan félnék, hogy megtöröm a csöndet, netán a pillanatot, tudom is én!

Butaság lenne az a vágyam, hogy emlékezzenek rám? Annyira...súlytalanak érzem magam, mint akinek a legnagyobb öröksége az a sok heg és sebhely, amit másoknak okozott. Nem szeretnék azzal a tudattal meghalni, hogy nem volt jelentőségem. Hogy akár meg se kellett volna születnem, az élet ugyanúgy ment volna tovább nélkülem is. Azt akarom, hogy hagyjak valami nyomott a világban. Hogy valakinek igenis fontos legyen az, hogy én itt voltam, hogy együtt tapostuk az életet. Nem akarok úgy kelni, hogy semmit nem tettem, nem akarok megbánni semmit sem, ahhoz túl rövid az élet. Állítólag nyomott hagyunk az általunk megérintett lelkekben. Nem sokakban hagytam nyomott, akikben igen, azokban is mélyebbet, mint kellett volna, a szívükbe gázoltam. Arra törekedek, hogy jóvátegyek dolgokat, miközben megakarok maradni az emberekben. Talán túl sokat akarok, talán meg sem érdemlem, de ha nem próbálom meg, elbuktam mielőtt még ráeszmélhettem volna mit is tettem.
Van, hogy semmi értelme, de te tudod, hogy igenis itt van a helyed. Hogy az a sok fájdalom, nevetés és könny ide vezetett. Talán úgy tűnhet, hogy sodródtál az árral, de valójában a szíved volt ami idehozott. Valami hasonlót éreztem mikor először átléptem a birtok küszöbét. Mikor eljött hozzám Charles és Eric bolondnak néztem őket. Egy iskola tele olyanokkal, mint én? Ugyan már, badarság az egész. A kíváncsiságom azonban legyőzött. Elmentem és ámultam. Olyan volt ez, mint a filmekben mikor a katona hazatér, kezében a táska és ahogy kinyitja az ajtót a táska a földre hull. Otthon vagyok. Végre megtaláltam a helyem. Aztán ráeszméltem az időmúlásával, hogy csakis tőlem függ hol érzem magam otthon. Voltak szebb és rosszabb napjaim. Túl sokat nem voltam a birtokon, de még most is, mint valami menedékre, úgy tekintek rá. Soha nem gondoltam arra, hogy ott töltöm majd az egész életem, de most, hogy megismertem Scarlettet elgondolkodtam azon, hogy talán mégse lenne olyan jó ötlet eljönni onnan. Mindannyiunk véleménye különbözik a helyzetünkről. Van aki együtt tud élni az emberekkel, van aki nem és van akit az egész hidegen hagy. Mégis, soha nem hallottam olyanról, hogy bárki is vitatkozott ezen. Amíg a birtokon vagy úgy érzed, hogy van egy saját kis országod amiben eltudsz élni, távol ezektől a gondoktól. Most is valami hasonlót érzek. Tudom, érzem, hogy a legjobb helyen vagyok Scarlett mellett, jobb helyen nem is lehetnék. Számtalan olyan oka van ennek amit tudok, és amit nem. Mondják, hogy mikor egy hibát megismételsz, az már döntés. Van ebben valami, de mégis inkább úgy hozok döntéseket, hogy előtte nem próbálom ki, mégis milyen hatással van rám, vagy másokra. Sok hibám ismételtem meg, és ezt szinte mind megbántam, de ha ezeket a hibákat nem követem el, akkor most nem itt lennék. Hosszú távú befektetés hibázni, ami azért ha megtérül nagyon jó érzés.
Gyorsan és könnyedén elalszom, arra kelek fel, hogy Scarlett felül. Talán nem volt a legjobb ötlet, hogy megérintetem őt, elvégre még félálomban lehet, olyankor pedig elég nehéz a dolgokat érzékelni magad körül. Csendben hallgatom, ahogy azt mondj rosszat álmodott. Érthető, elégé ijesztő lehetett azon a helyen, ahol őt bezárva tartották. Álmodni arról, hogy megint megakarnak fosztani a rendes élettől borzalmas lehet. Nem is agyalok, azonnal át is ölelem őt. A fejünk egymás mellett van, közelebb vagyunk egymáshoz, mint bármikor, mióta ismerjük egymást, legyen az bár milyen rövid idő. Azt hiszem, hogy megtaláltam, azt a különleges dolgot amit kerestem. Itt van mellettem, pontosabban a karjaimban. Nem vagyok valami tapasztalt az emberek megvigasztalásában, de remélem, hogy azért sikerül valamennyire megnyugtatnom őt. - Nem kell soha többet. Vigyázok rád. - mondom neki szinte a fülébe suttogva.

Liam & Scarlett

Tudom, hogy nem szabad siettetni a dolgokat, de azért egy idő után az embert már tényleg vannak dolgok, amik igenis határozottan érdekelni kezdik és szeretné már megtapasztalni. Nem tudom, hogy mikor kerül rá sor, hogy ez megtörténhessen, de idővel majd biztosan sikerül, addig pedig azt hiszem nem kell azon agyalnom, hogy erre mikor kerül majd sor, maximum megtehetem, hogy egy kicsit talán várom azt a pillanatot. Szeretném, ha olyan mesés és csodás lenne, mint ahogy a szüleimmel történt, bár tudom már szinte felnőtt fejjel, hogy egy kicsit azért kiszínezték a történetet, de... az a fő, hogy igenis én olyannak képzeljem el, amilyennek mondták nem igaz? Nekem ez egy cseppnyi csoda az életben, amit senki sem vehet már el tőlem, még azzal sem, hogy a halálukat okozták.
Viszont abban igaza van, hogy nem szabad elszalasztani a lehetőségeket, és neki se kellett volna akkor régen, hiába nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Ha nem teszi meg, akkor utólag rághatná magát, hogy vajon mit hagyott ki. Így maximum meg van az apró csalódás, de még előtte áll az élet, amikor kiélheti magát és majd biztos jönnek jobb és szebb dolgok. Én igazából eddigi életem során nem sok igazi döntést hoztam. Oké, azért párat igen, de ott bent nem nagyon határozhattam meg lényegi dolgokat. Nem sokat számít az, hogy kiválasztod milyen fogót kérsz, vagy épp, hogy mi lesz az ebéded. Ezek mind nem valami számottevő dolgok. Talán ez volt az első igazán nagy döntés életemben, amit meghoztam, hogy eljöttem vele ide, csak így hirtelen és így ismeretlenül. Nem hiszem, hogy túl sokan megtették volna, de mondhatni én még nem hibáztam túl sokat eddig, így aztán simán belefér akár ez is. De nem akarok erre úgy gondolni, mint ami esetleg hiba, mert nem érzem úgy. Liam kedves, és nem tett, vagy mondott eddig még az ég világon semmit sem, ami miatt úgy érezhettem volna, hogy rosszul döntöttem. Jó, hogy itt vagyok, valahogy úgy érzem, hogy most itt kell lennem.
Azért persze mégis egy kicsit zavarban vagyok... na jó, nem kicsit, amikor pizsiben állítok be, majd amikor ő is megérkezik. Nem szoktam sokáig egy oldalamon feküdni, de most mégis muszáj, mert egyszerűen zavarba ejtő lenne, ha ne adj isten felé fordulva a szemébe néznék. Nem is tudom, más az, hogy nappal ébren tesszük mindezt, de éjszaka, sötétben, csendben valahogy mégis csak más. Inkább próbálok elaludni, amit végül sikerül is. Nem könnyen, ez sajnos tény, de a fáradtság mindig elnyomja végül az embert és persze még a mutánst is. De ez se tart sokáig, talán pár óra, mire hajnalban felzaklatva ébredek fel. Többször is álmodtam már ezt, ami azt hiszem érhető. Akármennyire is sokat mutatom a mosolygós arcomat, attól még bennem is van félsz. Kicsit még össze is rezzenek, amikor megérzem a kezét a karomon, hiszen még szinte félálomban vagyok.
- Én csak... csak álmodtam, csak nem túl jót. - bököm ki aztán. És ez még finom megfogalmazás, rémeset álmodtam, rémálmot. Hezitálok kicsit, de aztán mégis oldalra fordulok kicsit és közelebb ülök hozzá. - Megölelnél? - nem vagyok annyira bátor, hogy én magam bújjak oda, hiszen még attól is rémesen zavarban voltam, amikor megölelt csak mert örült, hogy segítek neki megkeresni az édesanyját. De most azt hiszem nagy szükségem lenne rá, hogy meg tudjak nyugodni. Nem kell nekem víz, vagy hasonló, az most nem sokat használna, nem törli ki azt, ami megijesztett. - Volt már ilyen... róluk álmodtam, hogy vissza kell mennem. - és az idegen hely azt hiszem még pluszban közrejátszik ebben az egészben.

Nálunk ez az első kapcsolatos dolog talán családi hagyomány. Mikor a szüleim összejöttek, nem volt előtte kapcsolatuk. Igaz, hogy együtt voltak 4-5 évet, de az utolsó kettő nagyon rossz volt, anyám legalábbis ezt mondta. Az én első kapcsolatom pedig úgy két napig tarthatott. Már nem is emlékszem igazán rá, csak halványan. Az emberben az első próbálkozások megragadnak általában, hogy aztán azt a siker emléke válthassa fel. Na ez még várat magára az én esetemben. Ez az egész misztikum a szerelem mögött pedig...csalóka. Nem mindenki találja meg, vagy nem mindenkit talál meg. Anyám az első szerelemről mesélt, majd ahogy elmúlt, de legalább volt pár boldog éve. Azóta pedig senkije nem volt. Nem tudom, hogy bírta ki ezt az egészet. Nem voltam problémás gyerek, segítettem neki mikor tudtam, de azért mégis csak jobb lett volna neki, ha van rajtam kívül valaki akire támaszkodhat.
Mosolyogva megvonom a vállam. Igen, valószínű, hogy ha nem teszem meg, akkor fura lenne rá visszagondolni, hogy talán az volt az a pillanat? Meg kell bizonyosodni a dolgokról, de azért jó lett volna, ha az első különleges. Most így jobban belegondolva nem is volt különleges egyetlen csók sem. A sok lánnyal való együttlét sok minden volt, csak különleges nem. A döntéseink alakítanak minket azt mondják. Ez esetben elég rosszul alakítottam magamat. Nem vettem észre, nem érdekelt, hogy kit bántok meg azzal, amit teszek. A legnagyobb döntésem az volt, hogy két csaj közül melyikkel menjek el. Jókor jött az, hogy fel kellett nőnöm. A hibáimat nem tettem jóvá, sőt inkább tetéztem őket, megismételtem őket. Több embert megbántottam, mint korábban, de azért igyekeztem jó maradni. Soha nem ütöttem meg nőt, vagy gyereket. Ki-ki döntse el, hogy ez mennyire lovagias, vagy nem, de azért jó érzéssel tölt el, hogy ilyet nem tettem, és nem is fogok.
Széles mosollyal nézek vissza rá. Nem hittem volna, hogy még tudok kellemeset csalódni másokban. Hallottam történeket, illetve a saját példámon tudtam megtanulni, hogy az ember csak annyira jó, amennyire a körülmények engedik. Vegyél el tőle mindent, zárd be valahova és máris előjön az ösztönlény. Ilyenek vagyunk, nem tehetünk ellene. Scarlett viszont....más. Talán azért mert az eddigi életét javarészt bezárva töltötte, vagy alapból ilyen nem tudom. Nem sokan jöttek volna el segíteni nekem úgy, hogy nem is ismernek. A nevemen és anyám eltűnésén kívül szinte semmit nem tudott rólam, mégis segít nekem. Az, hogy ilyen gyorsan megkedveltem nem amiatt van, hogy segít nekem. Persze, ez is közrejátszik, de már az előtt megkedveltem, hogy felajánlotta volna a segítségét. Valami megfogott benne. Valami amit nem tudok, és nem is akarok megmagyarázni. Egyszerűen csak jó érzés ránézni, beszélni vele, megérinteni őt. Sokan mondják, hogy ez az első találkozásos dolog is leginkább arról szól, hogy ki, milyennek látszik kívülről. Aztán majd mikor jobban megismered csalódni fogsz benne. Nos, ebben azért van valami. Mikor valakiben nagyon hinni akarsz, vagy hiszel, abban tudsz a legnagyobbat csalódni, de....nem is tudom, hidegen hagy ez most. Nem hiszem, hogy tudnék akkorát csalódni Scarlettben, hogy ez így is legyen. Ha csak nem sorozatgyilkos akkor nincsen baj.
Nem siettek a zuhanyzással, csak gyorsan végzek. Soha nem voltam olyan aki képes félórákat a zuhany alatt állni. Megakarom mosni a fogamat, de aztán eszembe jut, hogy talán mégse lenne olyan jó, egy évek óta használt fogkefével és fogkrémmel. Amúgy is reggel mostam fogat, majd Atlantába valahogy sort kerítek rá. Az is átfut az agyamon, hogy esetleg megborotválkozhatnék, de ugyanaz az a helyzet, mint a fogkefével. Meg aztán én szeretem a borostámat, nem hinném, hogy Scarlett irritálná vagy valami. Bár így jobban belegondolva, még akkor sem vágnám le. A borostám tabu, ez így van jól és így lesz még sokáig.
A hátamon fekszem és a plafont bámulom. Kiskoromban csillagok voltak ott, amik világítottak a sötétben, így nem féltem. Aztán mikor kinőttem, fent hagytam mert megnyugtató volt. Néztem és pár perc múlva, mint a bunda aludtam. Elnézek Scarlett felé, pontosabban a háta felé és megrázom a fejem. Még kicsit bámulom a plafont, gondolkodok dolgokon. Nem szoktam horkolni, vagy hangosan aludni, halkan szuszogok általában. Nem is vagyok az a nagyon mozgékony alvó ember, néha forgolódok és ennyi. Kiskoromban egyszer alva jártam, anyám mesélte is, hogy mennyire megijedt, mikor meghallotta az ajtónyitást és az eltűnésem. Az utcáról szedett össze engem.
Hamar elnyomott az álom és arra eszmélek fel, vagyis nem, még mindig kómás vagyok, de hallom valahonnan távolról, hogy Scarlett hangosan forgolódik. Nem zavar, hozzászoktam már a birtokon, így visszaalszom, de nem megy. Nem azért, mert nem tudok miután felkeltem. Hallom, ahogy motyog valamit, és bár nem értem, azt leszűröm, hogy nincs minden rendben. Talán rémálom, vagy van valami alvási zavara. Mondjuk az idegen helyeken nem tud aludni. Inkább nem alszom vissza, amolyan félálomban figyelek, hogyha lenne valami baj, reagálhassak amint tudok. Hallom, ahogy felül és halkan veszi a levegőt. Kinyitom a szemem és visszafordulok a hátamra, mert eddig az oldalamon feküdtem. Felülök aztán én is és gyengéden megérintem a karját. - Minden rendben? Hozzak neked vizet vagy valamit?

Liam & Scarlett

Nem akarok siettetni semmit és közben pedig mégis. Na most akkor igazodjon ki rajtam valaki, amikor még én magam sem tudok. Vagy ezzel mindenki így szokott lenni, akinél valamilyen okból egy kicsit megcsúsznak az első kapcsolatok? Lehetséges, csak épp a legtöbbeknek nem az az oka, mint nekem, hogy szimplán be voltak zárva, hanem éppenséggel csak a szüleik nem engedték őket bulizni, vagy tényleg a nagy Ő-re vártak. Még mindig nem tudom, hogy ez az egész nincs-e túlmisztifikálva, hogy ha meglátunk valakit, akkor tényleg egyből tudjuk, hogy ő az a valaki, vagy előfordul néha, hogy csak szép lassan alakulnak ki a dolgok. Azt hiszem majd kiderül ez és nem fogok rajta folyamatosan agyalni. Vagy legalábbis nagyon igyekszem majd.
- Sajnálom, de legalább megpróbáltad. Ha nem teszed, lehet hogy rosszabb lenne visszagondolni rá. - na igen, vannak dolgok az életben, jelentős pillanatok, amik nem ismétlődnek meg soha és ha akkor nem tesszük meg, amit igazán szeretnénk, amikor lehetőség van rá, akkor lehet hogy már tényleg soha nem is lesz rá lehetőségünk. Nem akarok elszalasztani egy pillanatot sem, de közben mégis biztos, hogy félnék, hogy vajon okos döntés-e megtenni valamit. Nagyon bonyolult tud lenni az élet! Nem gondoltam, hogy így van, addig amíg a legnehezebb döntés az volt az életemben, hogy a menzán mit válasszak aznap ebédre. De remélem, hogy idővel ebbe is beletanulok majd. Minden gyerek hibázik, még akkor is, ha a szülei óvják ettől. Nekem már szüleim nincsenek, akik védjenek bármitől is, így még több esélyem van rá, hogy hibákat követek el majd, de ettől fejlődhet a jellemem, ha minden igaz.
- Akkor legalább én is mutattam neked valami újat, ha nem is szándékosan, csak így alakult. - mosolyodom el. Sok mindent tapasztalhatott már ebben biztos vagyok, de még nem kedvelt meg senkit sem rövid idő alatt. Vajon ez azért van így, mert segítek neki? Vajon azért kedvel, mert teszek érte, vagy azért, amilyen vagyok? Habár még nem is ismerhet igazán, én sem vagyok tökéletes, inkább csak a felszínt látta. Van olyan, hogy először megkedvelsz valakit, aztán rájössz, hogy csalódnod kell benne, mert a felszín mögé te vetítettél valamiféle balga álomképet, ami nem is a valóság? Remélem, hogy nem fog rájönni idővel, hogy mégis csak rosszul gondolta, hogy nem is kedvel igazán. Egy viszont biztos, álmos vagyok és a fürdés is jót fog tenni, bár sejtelmem sincs, hogyan fogok elaludni, de ha egy ideig nézed a szemközti falat, vagy a plafont úgyis elnyom az álom. Én már csak tudom. Az elején, nem sokkal a szüleink halála után és hogy elvittek a húgomtól nem tudtam aludni az idegen helyen. Egyszerűen nem ment, csak ültem az ismeretlen ágyban, a csupasz falak között, és... féltem. Tíz éves voltam akkor, azt hiszem érthető. És végül hajnalban mégis elnyomott az álom, majd minden egyes este könnyebbé vált. Az ember könnyen alkalmazkodik, vagy legalábbis a többség. A muszáj nagy úr, ahogy mondani szokták.
Se perc alatt behozom a cuccomat, majd zuhanyozok le, hogy aztán immár frissen és üdén érkezzem vissza. Kicsit zavarban vagyok mégis csak, hiszen pizsiben vagyok egy srác előtt, amire még nem igazán volt példa, és még csak nem is valami menő darab ez, hanem egy kislányos, nyuszis szerelés. Határozottan cikinek érzem. Örülök neki, hogy végül mégis pozitív visszajelzést kapok. - Köszönöm! - visszaszökik a mosoly az arcomra. Aranyos, igen elég lesz ez nekem, az a lényeg, hogy nem rémes. Lehuppanok az ágy szélére és végül amíg ő fent van be is fekszem a takaró alá. Helyezkedem egy ideig, de legalább most, amíg nem zavarom vele őt. Így jobb. Amikor végül visszatér újra mosolyt csal az arcomra és persze töménytelen mennyiségű izgatottságot is. Sejtelmem sincs, hogy miért, de így van.
- Jó éjt Liam! - köszönök el, majd fordulok meg, hogy háttal legyek neki. Nagyobb esélyt látok így, hogy képes leszek aludni, mintha nézném a tarkóját, vagy rosszabb esetben a szemét. Azt hiszem, akkor folyton csak lesnék, újra és újra kinyitva a szemem, hogy ő alszik-e már. Jobb ez így. Na persze egy így múlva még így is kellően elzsibbadok és kénytelen vagyok megfordulni. Annyira nehezen megy az alvás, figyelem, hogy neki sikerült-e már. Azt hiszem, ha igen, akkor nekem is könnyebb lesz majd, a halk szuszogás sokat segít.
Talán órák telnek el, mire végül elkezdődik az egész. Azóta, hogy megszöktem sajnos elég gyakoriak a rémálmok. Azt hiszem az én esetemben ezt érhető, valahogy így jön ki rajtam a stressz és a félelem. Először csak forgolódom, aztán jön a halk motyogás, majd végül egy elhaló "Nem akarok!", aztán csend, amikor kinyitom a szemem. Azonnal felülök és csak a takarót szorítom magamhoz, mivel az van most kéznél. Megtörlöm a homlokom, ami egy kissé átforrósodott és csak nézem a már rég kihűlt kandallót. Nem akarok visszamenni oda, nem akarok... soha!

Sok lánnyal voltam már együtt, de soha nem a mennyiségre mentem, csak így jöttek ki a lépések egymás után. Fura, hogy ennyire semmit nem jelentenek. Többnyire ez olyan volt, hogy elmentem egy buliba, táncoltam egy jó csajjal, aki korán reggel tőlem ment haza. Szánalmas egy élet volt, de akkor nagyon is élveztem. Semmit nem jelentettek ezek a lányok nekem, bár ez őket nem zavarta, de akkor is elégé szemét dolog ez. A csók és a többi szerelemből kéne, hogy történjen. Itt papolok erről magamnak és Scarlettnek, miközben soha nem tettem ezt szerelemből. Képmutató lennék, vagy csak simán hazug és ámítom az embert, magamat? Sokan mondják, hogy ez az egész inkább hasonlít a versenyre. Az a legjobb, akinek a legtöbb nő mászott ki az ágyából. Az egyetemeken is van ilyen azt hiszem. Jó eséllyel nevezhettem volna a fődíjra. A régi önmagam legszívesebben felpofoznám. Az olyanok miatt, mint én szenvedtek olyan sokat az olyan lányok, mint Scarlett. Az igazi lányok, akiknek udvarolhatsz, nem pedig simán leitatod őket és már kész is vagy. Nem akarom, hogy ezek újra és újra megtörténjenek. Scarlett szép, okos és kedves is. Azokban a műnőkben ebből a háromból csak egy van meg.
- Igen, de én elhasaltam. - mondom neki mosolyogva, kicsit szomorúan. Most már nem látom olyan szörnyűnek, de azért semmi kép sem örülök, hogy a dolgok így alakultak. Jobb lett volna, ha a dolgok olyan mesebeliként történek. Tökéletesen. Fiatal voltam és túlságosan is akartam, hogy szerelmes legyek. Bemeséltem magamnak egy lányról, hogy igenis ő az, akivel az első csók különleges lesz. Borzasztó volt. Napokon át nem beszéltünk, mikor találkoztunk elsétáltunk egymás mellett, vagy hosszú percekig álltunk néma csendben. Aztán persze kínoztam magam ezzel tovább. Még évekig úgy voltam vele, hogy ő az igazi. Aztán rájöttem, hogy milyen hülye is voltam. Elköltöztünk egy új városba, új nevem lett és új ember lettem. A suliban ismert voltam, a jó pasik között voltam, kikövezett utam volt a bulik vad világa felé. Nőfaló voltam, azt hiszem ezt mondják az olyanokra, mint én. Aztán jött egy újabb pofon, ami után nem is kerestem már a nők társaságát. Scarlettet sem kerestem, de örülök, hogy találkoztunk. Most valahogy újra érzem azt a megszállott lelkesedést a szerelem után, mint régen.
- Nem tudom, sose voltam még így, hogy valakit ilyen rövid idő alatt ennyire megkedvelek. - mondom neki mosolyogva. Nem tudom a választ. Erre sem. Elég hülyének érzem magam. De tényleg mit mondhatnék erre? Ellentmond az elveimnek, az elvárásaimnak az, hogy vakon bízok Scarlettben, pedig alig ismerem. Bolond lennék? Vagy csak ámítom magam megint? Scarlett azt mondja, hogy kedvel, tehát akkor nem csak beadom magamnak az egészet. Jó páros vagyunk, jó csapat. Viszont ideje lenni eltenni holnapra magamat. Scarlettnek igaza van, hosszú napunk, vagy napjaink lesznek, és az lesz a legjobb, ha kipihent vagyok. Valahogy majd el kell tudnom aludni. Csak a tudat, hogy ott van mellettem Scarlett....nem is tudom, talán kezdek becsavarodni, talán megtaláltam amit kerestem. Viszont akkor meg ellökném magamtól őt? Mennyi filmben van az, hogy az egyik rosszabb, mint a másik és ellöki magától azt, akit szereti. Én ezt nem akarom. Tény, hogy Scarlett hozzám képest a földre szállt angyal, de én nem akarom ellökni őt. Az egyetlen jó dolog ami történt velem az utóbbi időben az Scarlett.
A földön fekszek és a plafont nézem, míg Scarlett fent zuhanyzik. Már megágyaztam, mindent megcsináltam, előkészítettem. Fura ez az egész helyzet, de nem gondolkodok most rajta, csak nézem a plafont. Mikor Scarlett lejön felpattanok, hogy én is felmenjek, mikor meglátom a pizsamáját. Elmosolyodok. Jó látni, hogy ilyen...aranyos a szerelése. Nem számítottam semmilyen szexis cuccra, sőt még zavarban is lettem volna. Viszont sokkal jobb ez így szerintem. Általában félmeztelenül alszom, de most én is csak egy melegítőben és egy fehér pólóban fogok aludni. - Nem rémes, aranyos. - mondom mosolyogva és elindulok felfele a fürdőszobába. Viszonylag gyorsan végzek és le is jövök. Egyszerű melegítő és fehér póló van rajtam. A tüzet hagyom, majd elalszik. Befekszem az ágyba és elhelyezkedek úgy, hogy mindketten jól elférhessünk. - Jó éjszakát! - mondom neki kedvesen és ellazítom magam. Holnap nagy nap lesz. Ki kell magunk pihenni.

Liam & Scarlett

Olyan nagyon bonyolult az élet és ez egyszerűen... idegesítő! Nem tudtam megtanulni mindent, kitapasztalni és nem volt senki aki elmondja nekem a pontos részleteket és ez azért eléggé kellemetlen. Fogalmam sincs, hogyan tudhatnám, hogy mikor jött el az ideje annak, hogy tudjam tényleg megtaláltam azt a bizonyos nagy őt. No meg sokan vannak, akik azt mondják, hogy a csók, az csak egy csók... nem biztos, hogy annyira túl kell dramatizálni a dolgot, bár most Liam mást mondott és persze én is azt szeretném, ha jelentene valamit, valami nagy dolgot. Remélem, hogy így lesz, bár sejtelmem sincs, hogy erre hogyan törekedhetnék. Már most is úgy érzem, hogy ha merném, ha lenne elég bátorságom, akkor megtenném, de nincs. Ma találkoztam csak Liammel, szabad csak úgy beleugranom valamibe. Hiába mondta, hogy nem marad az édesanyjával, de mi van ha csak nem tudja előre, ha aztán mégis így lesz? De közben meg... kedves és határozottan helyes is, bár biztosan idősebb nálam és tuti, hogy volt már nem egy lánnyal együtt, akikhez képest én csak egy kis csaj vagyok, egy tapasztalatlan és tudatlan kislány. Ajh, miért ilyen bonyolult az élet?!
- Igen, azt hiszem igazad van. Te már... kockáztattál? - csak hogy tudjam, hogy van-e értelme, hogy okos döntés-e ilyesmit tenni, hiszen azt mondta, hogy számára az első csók nem volt olyan nagy szám. Szeretném, ha esetemben ez nem így lenne, ha maradandó lenne, ha megmaradna az emlékeim között, ha... elmesélhetném, majd a gyerekeimnek, mint ahogy a szüleim nekem. Jó nekik az nem az első csók volt, de akkor is szeretnék én is egy ilyen csodálatos történetet. Vajon van esélyem rá? Vajon én is részt vehetek egy csodában? Vagy már eleve azért az vagyok, mert egy mesének köszönhetem a létemet, és mert ilyen képességem van? Nem tudom, azt hiszem ez nem is az, amit most kell átgondolnom, mint ahogyan a húgomon sem akarok most gondolkodni. Eldöntöttem, hogy most itt vagyok, hogy Liamnek segítek, tehát már nincs visszaút. Már nem gondolhatom meg magam, mert azzal őt is megbántanám, akkor sem, ha közben mélyen ott motoszkál bennem az a rémes bűntudat, hogy rosszul döntöttem. De nem áldozhatom be magam mindig és örökké igaz? Igaz?
- Örülök neki. Furcsa tudod, de... kedvellek, pedig még csak alig ismerlek. Ilyen lehet? - nem történt még velem ilyesmi, de hát nem is ismertem eddig túl sokakat, így hát esély sem volt rá, hogy csak úgy meglássak és megkedveljek valakit. Ha nem így lenne, akkor nem jöttem volna el csak így vele, csak így meggondolatlanul. Szembe mentem az árral, a szabályokkal, mert segíteni akartam neki... nem másnak, neki. De nem bánom, kicsit sem. Főleg, mert ez egy kaland is, és nekem soha nem volt részem egy kalandban sem. Az viszont biztos, hogy lassan ideje lenne aludni. Sok minden történt és ránk fér már a pihenés. Egy kicsit minden elfelejteni, kitörölni a zavaró gondolatokat is a fejből. Jól fog esni.
- Köszi! Behozom a cuccomat és sietek, hogy ne kelljen sokat várnod. - mosolyodom el, aztán egy pillanat alatt kiszaladok a táskámért, majd veszem be magam a fürdőszobába. Picit azért fura, talán kényelmetlen is a helyzet. Fürdeni egy idegen házban, de megoldom, így nem sokára már vissza is térek. Frissen és üdén, fogmosás és fürdés után és persze pizsiben. Zavarban vagyok, hát persze, akkor is, ha amúgy nem egy szexi cucc az, ami rajtam van, csak egy halvány szürke hosszú ujjú, hosszú nadrágos, kissé testhez álló pizsama, egy nagy nyuszival az elején. - Tudom... rém gyerekes, de csak ez van. - bököm ki gyorsan és be is vetem magam az ágyba, ha közben már megágyazott. Sokkal nehezebb lesz ez az alvás dolog, mint gondoltam!

Hiányozhat-e valaki, akit soha nem ismertél? Álmodhatsz-e róla, mikor azt sem tudod ki ő? Emlékszem, hogy anyám mindig ezekkel a kérdésekkel bombázott. Ha olyan kedve volt, megkért és leültünk nézni a romantikus filmjeit. Nagyon is romantikus ember volt, érzékeny, érdekelték őt ezek a kérdések. Én pedig nem akartam megbántani, így megvitattam őket vele, de aztán engem is elkezdett érdekelni a dolog. Mindannyian álmodozunk, csak elfelejtjük azt mikor felébredünk. Miért ne álmodhattam volna, álmodhatnék valakiről akit valójában nem is ismerek? Annyi megmagyarázhatatlan dolog van, ez miért ne tartozhatna ezek közé? Régen kergettem ezeket, hittem dolgokban, amikben ma már nem. Könyvtárba jártam, kutattam és mindenféle elmélettel előálltam. Találtam egy képet a könyvtár adatbázisában, ami jó hetven éves lehetett. Egy házaspár voltak az oltár előtt. A férfi hasonlított rám valamennyire, azt hittem, hogy előző életemben ő voltam. Jó nagy hülyeség nem? Csak mert egy kicsi hasonlított rám. Beleéltem magam, közröhej tárgya lettem, aztán jöttek a pofonok és pofára esések. Semmi különös, csak az átlagos tinibajok, de akkor ezt, mint a világvégét éltem meg. Így visszagondolva rá elég nevetséges volt az egész.
Rámosolygok és bólogattok. Ezek szerint Párizs nekem is fontos, pedig közvetlen sehogy sem kapcsolódok hozzá, nem jártam ott, se a szüleim, de Scarletté nagyon is ott voltak. Mindenkinek van egy meséje, ami róla szól, vagy neki fontosakról. Talán még két meséje is van. Akárhogy is, még felnőttként is szeretem ezeket. Szóljon bármiről is. Elfeledteti velem azt, hogy vannak határok, elhiszem, hogy akár a felhőkön járhatok és nem fogok lezuhanni, mert vele szárnyalok. Mindenki szereti a meséket, csak van aki nem vallja be, nehogy érzelgősnek, vagy bolondnak mondják, mert ma már nem divat hinni a csodákban. De mi mutánsok is bizonyítjuk, hogy vannak csodák, nem? Mikor az emberek elvesztik valamiben a hitüket, akkor kapnak valami újat amiben hihetnek. Sokszor volt ez már így a történelem során, miért ne ismétlődhetne meg megint? Miért ne lehetnénk mi azok, akikben hihetnek? A válasz persze egyszerű. Az emberek már tudják a válaszokat. Régebben elhitték, hogy mikor villámlik Zeusz haragos. Most már ez légköri elektromos kisülésnek mondják és megmagyarázzák. Mindenre van válaszunk és azt hiszük, hogy beakarnak minket csapni, mikor azt mondják higgyünk abban, amit nem tudunk megmagyarázni. Mindennap újabb kérdéseket teszünk fel, mert imádunk mindent megmagyarázni, bebizonyítani. Díjakat kapunk ezért, miközben embereket teszünk ezzel tönkre, olyanokat akik hittek.
- Csak akkor bizonyosodhatsz meg róla, ha már megtetted, nem? Kockáztatni azért muszáj. - mondom neki mosolyogva. Nem éppen a kérdésére válaszoltam, de arra nem is lehet. Itt papolok arról, hogy tudni fogod mikor eljön az ideje, miközben én sem tudom, bizonytalan vagyok. Sokat olvastam és álmodtam a szerelemről, de nem éltem át soha. Talán nem nekem kéne beszélni erről, inkább valaki olyannak, aki már átélte. Nem lehetek ebben valami nagy segítség, de talán ez is több, mint a semmi. A falnak dőlve nézem, ahogy mosogat, miközben azon morfondírozom vajon mivel nyugtassam meg? Talán hanyagolnom kéne a húgát és ezt az egész szerelmes dolog témát? Az egyiket nem éltem meg, a másikhoz nem értek. Mi van akkor, ha én itt nyugtatom őt azzal, hogy a testvére örülni fog neki, aztán mikor találkoznak nem így lesz? Én leszek akkor a hibás, hogy ennyire győzködtem őt? De azt sem mondhatom, hogy nem akar találkozni vele. Nem lehetek kedves, se könyörtelen, közömbösnek pedig nem akarok látszani. Hagyjuk, az lesz a legjobb, ha nem hozom szóba ezt. Azt akarom, hogy jó legyen neki, hogy jól érezze magát, de ha közben a húgáról beszélek, csak fájdalmat okozok neki. Meg kéne tanulnom észrevenni magamat és nem belemártózni mások életébe. Nem rám tartozik, és akármennyire is akarom, lehet nem is fog.
- Köszönöm! Akár hiszed, akár nem, sokat jelent, hogy itt vagy velem! - mondom neki mosolyogva. Minél előbb lezárom a témát a húgáról annál jobb. Nem jó neki, ha felemlegettem, és ha neki nem jó, nekem se az. Mikor rám néz meglátom, hogy egy picit elpirult, bár talán csak rosszul látom. Akárhogy is, a húgáról többet nem fogok magamtól beszélni. Legalábbis remélem, hogy ezt a magammal kötött egyességet nem rúgom fel. Lassan bólintok arra, miszerint talán itt az ideje, hogy eltegyük magunk holnapra. - Persze, hosszú nap. A fürdőszoba az emeleten balról a második ajtó lesz. - mondom neki miközben előveszek egy poharat és megtöltöm vízzel a csapból. - Majd ha végeztél megyek én is. Addig megcsinálom mondjuk az ágyat.

Liam & Scarlett

Sosem gondoltam, hogy több lennék bárki másnál, csak azért, mert van egy különleges adottságom. Sokáig még csak azt sem tudtam, hogy ez jelent bármit is, hiszen nem olyan látványos ez, mint energiákat szítani. De ettől még nem érzem, hogy egy sima ember kevesebb nálam, vagy nálunk, sőt úgy gondolom, hogy egy kicsit még nekünk rosszabb is. Bonyolultabb az életünk azért, mert különlegesek vagyunk. Alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, de közben mégsem vagyunk rá képesek, mert túlságosan különbözünk és biztosan félni fognak e miatt az emberek tőlünk. Az alvás pedig... majd meglátjuk, hogy milyen lesz, egyelőre még én magam sem tudom, hogy mire számítsak, de biztosan megoldjuk. Csak nem lesz semmi annyira nagyon kényelmetlen. Azt még egyelőre nem tudom, hogy mennyire kelek majd korán, vagy sem. Félek tőle, hogy nem fogok tudni túl sokáig aludni már csak azért sem, mert most is túl izgatott vagyok még ahhoz is, hogy könnyen elaludjak, de majd kiderül még, hogy mi lesz. Arra még csak nem is merek gondolni, hogy mondjuk horkolni fog-e valamelyikünk, remélem, hogy nem.
- Igen végül is tényleg, ha Párizs nincs, nem vagyok én se itt. Egyszer biztosan elmegyek oda majd, muszáj. - mosolyodom el. Jól esik, hogy kifejezetten így mondja, hogy nem lennék itt most vele. Úgy érzem, hogy ez nem csak azért fontos neki, mert segítek megkeresni az édesanyját, hanem azért is, mert... mert nem is tudom, csak egyszerűen reményeim szerint egyébként is örül nekem. Igazából még az is lehet, hogy a szüleim egy kicsit kiszínezték a történeteket és nem volt az pontosan úgy, ahogy anya elmesélte nekem mindig, de nem számít, nekem jobb, hogy így képzelhetem el. Azt hiszem a szülő dolga valahol az is, hogy megpróbálja a gyerekét legalább egy ideig még abban a hitben ringatni, hogy a világ szép és varázslatos, hogy minél később derüljön ki számára, hogy ez nem így van. Esetemben sajnos ez elég korán kiderült, ami szomorú, de... nem lehet ezzel mit tenni. Nem lenne jobb, ha ezen szomorkodnék.
A következő szavakra csak bólintok egy aprót. Igen, tudni fogom, hogy mikor jön el az a ideje, de vajon tényleg így lesz. Nem lehet, hogy egy idő után az ember már annyira vágyik valamire, hogy aztán bebeszéli magának azt is, ami nem igaz, csak hogy végre megtörténjen?
- De mi van, ha... nem fogom tudni, hogy az az a pillanat? Ha mondjuk csak... szeretném már nagyon és aztán tévedek? - nem tudom, hogy erre tud-e mit mondani, de már magától a kérdéstől is zavarban vagyok, főleg hogy közben éppenséggel vele ülök itt a kandalló előtt és az ő ajkaira siklik akaratlanul is a tekintetem. Ezért pattanok fel, mintha minimum tűt szúrtak volna a hátsómba. Igen, azt hiszem azért itt az alváskor lesz majd még egy cseppnyi kényelmetlenség, de majd meglátjuk, hogy fogjuk bírni, főleg én, ezek után. Inkább temetkezem most a mosogatásba, az egy kicsit eltereli a gondolataimat, főleg arról, ami még felmerül bennem, hogy önző okból vagyok most itt. Nem csak azért, mert segíteni akarok neki, azért is, mert... azt hiszem ilyen rövid idő alatt is megkedveltem, hiszen kedves és határozottan helyes srác, de ezt még magamnak sem merném igazán bevallani, mert akkor végképp csak vöröslő pofival folytatnám a mosogatást.
- Nem akarom, hogy téged hibáztasson, mert nem te döntöttél, hanem én. Ha valaki, akkor csak én lehetek a hibás, de én... én így döntöttem, most itt szeretnék lenni... veled. - mondom ki végül, de nem nagyon merek oldalra pillantani. Csak amikor már készen van a mosogatás. Remélem, hogy nem sikerült túlságosan elpirulnom, maximum egy egész kicsit. Nagyon-nagyon remélem! - Azt hiszem kéne egy fürdés, aztán akár aludhatunk is, ha jól sejtem, holnap hosszú nap lesz. - nem pörög az agyam, de ha jól emlékszem a kocsiban van még a táskám, mert nem tudtam, hogy itt fogunk aludni. Azért majd még kimegyek, és aztán jöhet a fürdés, meg úgy általában minden más.

Mit kéne tennem ahhoz, hogy végre elégedett legyek? Közhely, de valamiért mindig találok kivetni valót az életemben, magamban, vagy épp másokban. Talán szeretem, ha a dolgokban látok hibát, hogy megnyugodjak semmi sem tökéletes. Talán szeretnék vég nélkül változni és fejlődni. Egy átlagos ember talán azt hinné, hogy mi mutánsok elégedettek vagyunk. Van hatalmunk, amit belátásunk szerint tudunk felhasználni. Csak mert erősek vagyunk ezért hiszik, pedig a legjobban talán a mutánsok szenvednek az elégedetlenségben. Van aki az érintésével öl, hogy lehetne elégedett magával? Na más vagy, akkor elégedetlen vagy, nem leled a helyed. Szerencsére se Scarlettnek, se nekem nincs olyan veszélyes képességem. Jó, én talán megtudnék valakit ölni, de Scarlettnek előbb ahhoz építenie kellene valamit. Pont ezért volt azon a támaszponton is nem? Pedig az ő képességével tényleg lehetne jó dolgokat tenni.
Csak elmosolyodok, nem mondok semmit sem. Ezt az alvás dolgot letudtuk. Fura lesz az biztos, de valahogy majd próbálom megoldani, hogy egyikőnk számára se legyen kínos a dolog. Nem akarom lelökni vagy megrúgni, na az elég gáz lenne. Rég nem aludtam egy ágyban nővel, nem hinném, hogy kényelmetlen helyzetbe hoznám. Amúgy is elég fáradtnak éreztem magam egész nap, biztos bealszom és délben kelek majd csak fel. Remélem, hogy Scarlett nem az a fajta, akit kidob az ágy, mert szegény akkor egyedül lenne egész reggel. Én imádok aludni és az ágyban lustán feküdni. Kamaszkoromban akár egész nap az ágyban voltam és aludtam, vagy az aksikkal szórakoztam. Mikor rájöttem, hogy mire vagyok képes elkezdtem gyűjteni mindent, ami valamiféle energiát hordoz. Még egy gránátom is volt, amit még a nagyapám adott nekem.
- Nem is tudom, sablonos is, meg nem is. Igaz, hogy sokan elakarnak menni oda, de....Párizs varázslatos. Akkor érthető, hogy kötődsz hozzá. Ha Párizs nem lenne, te se lennél most itt velem. - mondom neki mosolyogva. Nos, akkor köszönöm a sorsnak, hogy összefutottak Scarlett szülei Párizsban. Eltudom képzelni, hogy milyen lehetett a találkozásuk, főleg Párizsban. Az első találkozás is nagyszerű lehet, hát még Párizsban. Biztos olyan volt, olyannak mesélték el a kis Scarlettnek az ágy mellett éjszakánként, mint valami mesét. A szülők mondjuk mindig ezt csinálják. Mindenből próbálnak varázslatos dolgot csinálni a kisgyereknek, hogy élvezze, azonosuljon és eltudja képzelni a történetet. Nekem is anyám varázslatossá tette a háborús sztorikat, pedig aztán abba elég kevés a varázs. Beletudta mesélni a szerelmet egy olyan történetbe, ahol a katonák golyók elől ugrálnak. Mikor mesélt Sophie-ról az ápolónőről, egy pillanatra azt hittem, hogy itt jön a feketeleves. Aztán kiderült, hogy ha nincs Sophie, talán én se lennék. Fura, hogy egy ember tette, mennyire kihat a jövőre. Az esetemben egy jó negyven évre.
- Nem azt mondom, hogy várj örökké, de tudni fogod mikor eljön az ideje. - mondom neki mosolyogva miközben egy újabb farönköt ítélek kandalló általi halálra. Van azért valami romantikus ebben az egész szituban. Talán az első találkozás. Azt mondják tudod, de én nagyon bizonytalan vagyok. Ez lenne az? Vagy csak bemesélem az egészet? Ha nagyon vágysz valamire, akkor képes vagy bemesélni magadnak nem? Néha azért jó lenne ha túltengne bennem az önbizalom. Mindig is adtam mások véleményére, csak kívülről látszik úgy, hogy teszek rájuk. Nem szeretem, ha kritizálnak, de azért hasznos tud lenni. Legalább belátom hogy mik a hibáim és megpróbálok kijavítani őket. Nem szoktam megsértődni, nem vagyok olyan típus, de azért akkor se szeretem, ha emlékeztetnek arra, hogy hamar felkapom a vizet.
Már válaszra nyitnám ki a szám, mikor hirtelen feláll és kiviharzik a konyhába. Kicsit meglepett, hogy ilyen hirtelen, de megértem őt valahol. A húga nem biztos, hogy megértené a helyzetét. Én valószínű azt sem bocsátaná meg könnyen, hogy egy ismeretlennek segít, az ő megtalálása helyett. A helyzet azért ennél bonyolultabb és én hiszek abban, hogy a testvére igenis megbocsát neki. Felállok én is és kinyújtózom, majd odasétálok a konyhába és neki dőlök a falnak. Mondanám, hogy hagyja, majd én elmosom, de úgy érzem, hogy....szüksége van rá. Hogy könnyebb így neki, ha közben a mosogatásra figyel oda. - Akkor sem téged, inkább engem hibáztatna. Megígérem, hogy nem ezen a pár napon fog múlni. - mondom neki kedvesen mosolyogva. Ilyet nem lehet ígérni tudom, de nem hinném, hogy ezen a pár napon múlna az egész. Így érzem, nem tudom megmagyarázni.

Liam & Scarlett

Nem azt mondom, hogy nem tudom semmit a nők és férfiak kapcsolatáról, mert azért nem vagyok teljesen tudatlan, de azért tény és való, hogy a legtöbb infom inkább csak tipp jellegű. Mégis kivel beszélhettem volna meg bármit is erről? Nem volt senki a támaszponton, aki mondjuk elmagyarázta volna nekem a dolgokat, és azt hiszem elég hülyén is vette volna ki magát a dolog, ha mondjuk egy tudás nekiáll felvázolni az egészet. A szüleim pedig tíz évesen még nem azzal foglalkoztak, hogy kiselőadást tartsanak nekem arról, hogy milyenek a fiúk és mire kell figyelnem velük kapcsolatban. Azt hiszem ez teljesen érthető, bár persze azért mostanra már határozottan kíváncsi vagyok, de az tuti, hogy bizonyos dolgok még nagyon meglepnének így is. E téren tehát nem sokat számít, hogy mennyi köztünk a korkülönbség, lehetnék akár idősebb is, akkor is ugyanilyen tapasztalatlan lennék.
- Jól van, és azért van hely, nem hiszem, hogy bármi gond lenne. Te sem vagy olyan nagy, hogy ne férnénk el. - teszem még hozzá. Bennem aztán fel sem merül, hogy bármi más miatt kényelmetlen lehet az alvás, csak olyasmi, mint hogy véletlenül olyan helyre kerül a keze alvás közben, amitől határozottan zavarba jönnék, vagy megrúgna, mi tudom én. De ettől még nem gondolom, hogy nem kéne aludnia. Majd ezt is megoldjuk, és én is igyekszem nem nagyon kiakadni, ha bármi fura történik. Végül is én javasoltam, hogy ne a földön aludjon és ehhez továbbra is tartom magam. Nem viselném, jól, ha miattam kellene kényelmetlen helyzetet választania.
- De nem túl sablonos? Tudod a szüleim Párizsban ismerkedtek meg, és anya olyan sokat mesélt róla. Valahogy e miatt is kötődöm ahhoz a helyzet, pedig még sosem láttam csak képeken. - kislányként sokszor elképzeltem, ahogy a szüleim egymásra találnak egy ilyen romantikus és szép város utcáin. Hogy csak úgy meglátják egymást és akkor már tudják, hogy együtt akarnak lenni örökké. Mint a mesében! Nem tudtak egymásról semmit, de mégis úgy érezték, régóta ismerik egymást, és egyszerűen csak félredobva mindent együtt töltöttek napokat. Olyan csodás lehetett! Talán most egy kicsit én is így érzem magam, bár ez nem Párizs, de valahogy mégis szimpatikus nekem ez a srác. Segíteni akarok neki, és vele tölteni az időt, és nem akarom, hogy a földön kelljen aludnia és... talán még az sem zavarna, hogy egyszerűen csak a karjai között alhatnék el... Gondolatban megrázom a fejem. Nem, ez túl korai, és egyáltalán nem is biztos, hogy ő ilyesmit akarna, én pedig csak buta kislányos álmokban ringatom magam, ha ezt hiszem. Ő tapasztaltabb, mint én, idősebb is, miért is akarna bármit is egy ilyen lánytól?
- Gondolod? Én nem is tudom, de lehet, hogy igazad van. Nem is akarom én ezt sürgetni, csak hát közben mégis jó lenne... - akaratlanul is elmosolyodom, amikor egy pillanatra az ajkaira téved a tekintetem. Itt ülünk a lobogó tűz mellett a kandalló előtt és akárhogy is, akármennyire is két ismeretlen vagyunk, mégis az egész helyzet olyan különösen romantikus azt hiszem. Talán pont azért, mert két ismeretlen vagyunk, legalábbis szinte. Gyorsan belapátolom az utolsó pár falatot is, miután sikerül újfent zavarba jönnöm és még az is kibukik belőlem, hogy igenis én is önző vagyok. Így gondolom és nem hiszem, hogy meg tud győzni az ellenkezőjéről. Attól, hogy e mellett bűntudatom is van, attól mégis igenis önző dolog, hogy meg tudnám keresni, de még sem ezzel kezdtem.
- De mi van, ha rossz élete van? Mi van, ha igenis számítana, ha múlna pár napon, hogy nem érte megyek egyből, hanem inkább itt vagyok és neked segítek, mert... - elharapom a mondatot és érzem, hogy újra csak elönti az arcomat a vörösség. Egész gyorsan pattanok fel, majdnem sikerül a tányéromat is felrúgni, amit közben letettem magam mellé, amikor végeztem. Felkapom hát és a konyha felé sietek el. Még így se ér ez sokat, hiszen csak pár lépéssel van távolabb tőle, de legalább addig megpróbálhatom leküzdeni a zavaromat, amíg bepakolom a csapba és nekiállok elmosogatni. Tudom, hogy erre nem feltétlenül most lenne szükség, hogy nem sürgős, de egyszerűbb most nekem a csapot és a folyó vizet nézni, mint őt.

Anyám régen azt mondta, hogy 3 igazán nehéz dolog van az életben: hinni, bízni és megbocsátani. Az első kettőn átment nálam Scarlett. Fura, hogy más embereknél nagyon gyanakvó vagyok, nála mégsem. Nem tudom megmagyarázni az okát, de feldob az érzés, hogy nem kell valakinek az élete minden részét ismernem, hogy megbízhassak benne. Megbocsátani viszont....mondanám, hogy nehezebben tudok, de inkább szinte nem is tudok. Haragtartó vagyok, nem szoktam megbocsátani, második esélyt adni bárkinek is. Legalábbis nagyon ritkán. Félek is, hogy mi van, ha anyám otthagyott önszántából? Vajon ideges leszek és neki sem adok második esélyt? Akkor ez az út amit bejártam, csakis Scarlett miatt érte meg.
- Igen, ez igaz. - mondom elgondolkodva, hogy ez az indok nekem miért nem jutott eszembe. - Majd nyugton maradok és könnyedén elférünk ketten. - mondom neki a legkedvesebb mosolyt varázsolva az arcomra. Remélem, hogy a kérdésre válaszoltam, mert bevallom nehezen értettem meg az elhadart mondatokat. Biztos elszoktam tőle, mióta eljöttünk a birtokról. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy egy ágyban alszunk, de nem akarok visszaélni a helyzettel, azért is javasoltam, hogy a földön alszok, nehogy kényelmetlenül érezze magát emiatt. Talán két-három év lehet Scarlett és köztem, szerintem az nem olyan vészes, bár ez most lényegtelen. Szívesen gabalyodnék vele össze reggelre, de pasiból vagyok, akkor ez érthető nem? Viszont azt nem akarom, hogy kínosan érezze magát, úgyhogy akkor inkább ne is aludjak, nehogy forgolódás közben kényelmetlen helyzetbe hozzam őt? Vagy csak összehúzódok, hogy ne foglaljak olyan nagy helyet? Végül is kettőnk közül én vagyok az, aki a nagyobb helyet lefedi, így inkább nekem kéne összehúznom magam, hogy Scarlett elférjen.
- Na igen oda sokan akarnak eljutni, varázslatos azt mondják. - mondom neki mosolyogva. Szívesen elmennék egyszer én is az Eiffel-toronyhoz Párizsba, a Szerelem Városába. Így hívják nem? Fura, hogy a franciák mennyire utálták, most pedig büszkén mondják, hogy az Eiffel-torony szimbolizálja Franciaországot. Van benne valami, de ha nem is az országot, Párizst mindenképp. Nem is tudnék olyan helyet mondani így jobban belegondolva, ami sokat jelent nekem. A nyaraló, és ennyi. Ide is csak a gyerekkori emlékek kötnek. A nagyszüleimnek nem volt különleges történetük, leszámítva a háborús sztorikat, de azok nem valami vidámak. A szüleim is gimiben jöttek össze, nem volt semmilyen varázslatos dolog, amit meglehetne említeni. Fiatalok voltak és meggondolatlanok. Én is így születtem, anyám fiatalon esett teherbe, tehát nem hinném, hogy tervezték a gólya jöttét.
- Akik szerint ez ciki, azok ezt inkább versenynek, mint valami kezdetének tekintik, ne foglalkozz az ilyenekkel. Van aki szívesen cserélne veled hidd el. - mondom neki mosolyogva. Kevés dologban hiszek, de a szerelem ezek közé tartozik. Mondjatok nyálasnak, de szerintem igenis van valóságalapja. A legtöbb kapcsolat szétmegy, mert kihűl, de az igazi szerelem az nem. Mikor találkozol az igazival, azt tudod. Nem tudsz, nem akarsz másra gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad egyben. Alig várod, hogy újra lásd, hogy feldobja a napod. Nem fogható semmi és senki hozzá. Mikor először meglátod már tudod ezt. Hiába nem találkoztál vele és beszéltél vele. A szíved mélyén tudod, hogy hozzá tartozol. Nem tapasztaltam még soha, de én hiszek ebben. Kell lennie valakinek a milliárd ember közül, aki hozzám tartozik, akinek én vagyok a bizony nagy Ő. Ha másban nem, hát ebben hinni kel. Ki ne várná, hogy találkozzon azzal, akire elég gondolni, hogy feldobja a napod? Nem véletlenül írnak és csinálnak annyi könyvet és filmet erről. Soha nem fogjuk megérteni, de nem is kell. Legalább ennek a varázsa maradjon meg.
- Lehet, hogy igazad van és túl jónak látlak, de szerintem nem vagy önző, mikor azt mondod, hogy élni akarod az életed. Akkor lennél önző, ha ezért lemondanál arról, hogy találkozz vele. Ha nem gondolnál rá, mikor te az életet élvezed. Nem vagy önző, csak beakarod hozni a lemaradásod. - mondom neki kedvesen és a tányéromba nézek. Ez a dolog, hogy megtalálja a húgát, csak nézőpont kérdése, önző dolog-e. Szerintem nem az, de értem, hogy ő miért hiszi annak. Elvégre az is önző dolog, hogy megakarom találni anyámat, hogy nekem jobb legyen nem? Ha saját maga ment el, akkor őt bántom azzal, hogy oda megyek nem? Scarlett is biztos tett önző, vagy fog tenni önző dolgokat, hiszen az életet nem lehet önzetlenül leélni. Valakit meg kell bántanod, hogy elérd a céljaid.

Liam & Scarlett

Nem is fogom fel először, hogy mit is mondok neki, hogy aludjunk egy ágyban. Tudom én, hogy ez így kimondva furcsa, és tuti, hogy határozottan meglepő, de mégsem akarom, hogy a földön aludjon egy hálózsákban, ha egyszer ő van itthon és én vagyok az, aki betolakodott a házukba, még ha azért is van ez, mert segítek neki megtalálni az édesanyját. Amúgy is kedves fiú, nem hiszem, hogy ez bármilyen viszonylatban gondot jelentene , maximum, ha nagyon térigényes és esetleg párszor megpróbál lerúgni a kanapéról, bár én viszonylag kis helyet foglalok, tehát remélhetőleg ez sem okozhat nagy gondot. Persze, amikor látom a zavart válaszát én is rájövök, hogy talán nem volt ez annyira jó ötlet.
- Mármint csak tudod, mert nem lenne fair, hogy te alszol a földön, amikor te laksz itt, én meg elfoglalok egyedül egy nagy kanapét. Csak elférünk, és ha nagyon sokat mocorogsz, maximum összehúzom magam az ágy szélén. - darálom le hirtelen. Sikerült azóta nem hadarnom, hogy elindultunk a birtokról, most viszont újfent úgy dőlnek belőlem a szavak, hogy még én magam sem értek pontosan mindent. De nem lesz ebből gond nem igaz? Bár azt hiszem ezek után nem is tudom, hogy leszek majd képes elaludni, mert mi van, ha tényleg úgy ébredek fel reggel, hogy... hát nem is tudom, csak úgy forgolódás közben valahogy összegabalyodunk, vagy tudom is én. Mégis csak egy srácról van szó, sőt igazság szerint ha jól sejtem már felnőtt férfinek számít, bár nem tudom, hogy pontosan hány éves és ezek után még csak rákérdezni sem merek. Inkább zavartan pakolok pár újabb falatot a számban, hogy ezzel is megakadályozzam magamat bármilyen értelmetlen beszédben, vagy fecsegésben.
- Végül is igazad van, tényleg szép lehet. Tudod, hogy mit néznék még meg? Lehet, hogy sablonos, de jó lenne látni az Eiffel-tornyot, és felmenni a csúcsára, onnan nézni meg Párizst. Biztosan csodás lehet! - tudom én, hogy sokan vannak, akik ilyen átlagos helyekre vágynak, de engem mindig megfogott ez a hely, bár annak is meg van a maga oka. A szüleim ott találkoztak, és az a történet még ha kicsi is voltam, amikor mesélte anya, de megmaradt bennem. Egyszerűen kitörölhetetlen lett és talán, ha ott lehetnék egyszer, akkor kicsit közelebb lehetnék hozzájuk is. Lehet, hogy nagy butaság ilyesmit gondolni, de az én lelkemnek biztosan jót tenne és persze nem utolsó sorban tuti, hogy nagyon szép városról van szó és még passzol is a szerelem témájához, amihez sikerül aztán kilyukadni mindkettőnk részéről.
- Tudom igen... különleges, csak...- lesütöm a tekintetem, de most még az sem megy, hogy újabb falatot toljak a számba, inkább csak zavartan turkálom az ételt. - Nem szabad elsietni ebben igazad van, de az én koromban már a legtöbben rég túl vannak rajta, és én még csak a közelében sem voltam soha és ez biztosan... ciki más szemében. - nem vagyok tapasztalt kicsit sem. És mi van, ha csalódást okozok annak a bizonyos nagy Ő-nek? Ha béna leszek, mert még csak nem is volt soha lehetőségem gyakorolni, neki pedig már igen? Akkor nekem is ugyanúgy rémes lesz az első és azt nagyon nem szeretném. Arról nem is beszélve, hogy jogos, hogy nem szabad semmit elsietni, de mégis csak nagyon-nagyon vágyom rá, hogy végre valaki... Szeretve lenni jó dolog és minden ilyesmit eddig én maximum könyvekből tapasztalhattam meg, a lángoló szerelmet, amikor mindig csak Rá gondolsz, amikor ha csak meglátod hevesebben ver a szíved és folyton arra vágysz, hogy megcsókold, hogy hozzáérhess, hogy nem akarsz mással lenni, csak Vele. Ez csodás lehet, és biztos, hogy a legtöbb fiú a határozottabb lányokat kedveli, akik nem ennyire tapasztalatlanok, mint én.
- Félreérted, ez nagyon is önző vágy, hogy örüljön nekem. Úgy érzem, hogy te valahogy túlságosan... tökéletesnek látsz, pedig nem így van. Én... én most sem őt keresem látod. Úgy döntöttem, hogy előbb egy kicsit szeretném élni az életem, amit elvettek tőlem és ez igenis... nagyon önző dolog! - elhúzom picit a számat, és most meg e miatt nem megy le egy újabb falat a torkomon, inkább csak turkálom az ételt. Úgy érzem, hogy ez nagyon nem szép tőlem, és ott van bennem a vágy, hogy azt tegyem, amit szeretnék, de közben meg belül rémesen érzem magam e miatt.

Soha nem hittem igazán abban, hogy a megfelelő ember mellett meg lehet változni, de most mégis így érzem. Változom, ahogy Scarlettel vagyok, átértékelődnek bennem dolgok, nem úgy látom a világot, mint eddig. Felnyitották a szemem, ha úgy tetszik. Ma már előbb kérdezek, mint ütök és ez ijesztő. Ijesztő, hogy változom és nem tudom mivé. Eddig sem ismertem magam igazán, nem tudtam kiigazodni saját magamon, így pedig végképp esélytelen a dolog. Nem kéne változnom, már évek óta ki kellett volna, hogy forrjak, most mégis más ember vagyok, mint néhány órával ezelőtt. Jobb ember, de ez nézőpont kérdése, nem lehetek mindenki kedvére, bármennyire is akarok. Régebben egyedül éltem, bíztam magamban, mert tudtam, hogy erősebb vagyok, mint mások. Most, hogy tudom nem vagyok egyedül, csak még erősebbnek érzem magam. Talán amiatt változom, vagy lehet csak bemesélem magamnak, mert túl sokat voltam egyedül. Az életemet feltudnám darabolni, részekre osztani és mindegyik kis részben máshogy éltem. Tudok alkalmazkodni, de ezek szerint, talán nem vagyok olyan magányos farkas, amilyennek mindig képzeltem magam.
- Öhm...oké, nekem az úgy....tökéletes. - mondom zavartan, aztán inkább újabb falatokat tömök magamba, hogy ne beszéljek. Régebben heteken át kellett udvarolnom valakinek, hogy egy ágyban aludhassak vele, és akkor, csak alvásról volt szó. Scarlett pedig pár órája ismerem de meg is invitál, bár ez nyilván nem attól van, hogy mennyire elvarázsoltam. Inkább a figyelmesség, hogy mégis csak én éltem itt, ne a földön aludjak. Bedobok még egy farönköt, de igazából ez teljesen felesleges, csak csinálni akartam valamit. Sikerül még mindig meglepni Scarlettnek. Mikor már azt hinném, hogy sikerül kiismernem, akkor rám cáfol. Mondjuk hülyeség is azt hinnem, hogy kiismerhetem őt, hiszen nemrég óta ismerem, mégis ott van bennem az a dejá vu érzés. Biztos, hogy nem találkoztam vele eddig, de akkor is, talán egy előző életünkben, vagy valami hasonlóban. Vagy a filmekben, tudjátok mikor a tökéletes csaj meg tökéletes pasi tengetik boldog életüket. Talán onnan ismerős? Ő lenne a tökéletes lány? Remélem, hogy nem, mert én messze vagyok a tökéletes pasi titulustól.
- Ahogy ott áll a város felett, kitárva a kezeit, szerintem nagyon hatásos és jól néz ki. - mondom neki mosolyogva. Nem vagyok vallásos, sőt messze áll tőlem a hit, de azért az a szobor nagyon is jól néz ki. Láttam néhány videót mikor nagy viharok voltak és villámlások a szobor felett, na az valami iszonyatosan jól nézet ki. Ha már villámfogó akarok lenni, ott lennék. A Himalájáról pedig nem kell beszélni. Mindenki megakarja mászni a szíve mélyén azt a 8850 méter magas hegycsúcsot, a Mount Everestet. Tibet olyan, mint valami tündérmese. Elképesztő az, ami ott van, következő életemben oda akarok születni. Japán...talán oda nem lenne jó ötlet elmenni, végül is nem volt olyan régen, hogy rájuk dobtunk két atombombát. Az emberek nem felejtenek olyan könnyen, legyen az negyven év, vagy száz.
- Az első csók különleges. - mondom neki mosolyogva, miközben a halántékomat vakarom meg. - Szerintem ne akard elsietni. Legyen az igazival, a nagy Ő-vel. Én például nagyon elsiettem az első csókot, borzalmasan rossz is volt, nem volt különleges. - mondom neki mosolyogva, már-már nevetve. Régen persze azt mondtam, hogy király volt, hogy tudja mindenki jól csókolok, de valójában borzalmasan csókoltam. A lány is elég gyenge volt, túl fiatalok voltunk, azóta már fejlődtem, gyakoroltam, már ha lehet ilyet mondani.
- Örülni fog neked! - mondom neki biztatóan, miközben eszem még egy falatot. - Tehát neked nincsenek önző vágyaid, irigyellek! - mondom neki mosolyogva. Azt már leszűrtem, hogy Scarlett nagyon szerény, és előrébb helyezi mások érdekét a sajátjánál néha. A többségnek segít, ha tud, míg én azt akarom, hogy legyen valami nyomom. Ezt el kéne tanulnom tőle,de félek nem lehet. Úgy látszik jónak születni kell.

Liam & Scarlett

Olyan természetesnek tűnik ez az egész, még az se zavar már annyira, hogy néz, miközben ügyközöm. Amúgy sincs már olyan sok hátra, hogy tányérra pakoljak mindent és szépen lehuppanjak vele szemben a kandalló elé. El tudnám nézegetni egy ideig a vidáman táncoló lángokat odabent. A kandallók jó dolgok, sose tudod igazán, hogy mennyire, amíg nincs lehetőséged leülni egy elé és ott nyugodtan megenni a vacsorádat. Kellemes meleg éri az oldalamat, és olyan megnyugtató hallgatni, ahogy időnként békésen pattognak a fadarabok, ahogy emésztik el őket a lángok. Képtelen vagyok rá, hogy ne mosolyogjak, bár nálam ez egyébként is viszonylag gyakori, de most valahogy még esélytelenebbnek tűnik. Kíváncsi lennék, milyen emlékek kötik őt ide. Biztosan jók, hiszen szép hely, valahogy nehéz elképzelnem egy ilyen házról, hogy itt rossz dolgok történtek volna, bár persze semmi sem kizárt, de jobb abban a hitben élnem, hogy ez még véletlenül sincs így.
- Dehogy volt hülye kérdés, csak... talán nem a legjobb. - mosolyodom el újra, miután pár falat a számba kerül, aztán csak csendben figyelek a szavaira. Van abban ráció, amit mond, egyszerűbb itt lent és őszintén szólva én nem is aludnék szívesen egyedül egy idegen házban. - Jól van, akkor legyünk itt lent, de az nem fair, hogy te laksz itt, én meg kitúrlak az ágyból és neked marad a föld. - rázom meg a fejem. Valahogy azt hiszem abba nem menne bele, hogy én aludjak a földön, pedig nekem aztán az se lenne gond. - Szerintem elférünk kihúzva a kanapén ketten is. - bököm ki aztán rövid hezitálás után és gyorsan egy újabb falatot tömök a számba, hogy az esetleges zavart pillantást ezzel leplezni tudjam. Az életben nem aludtam még egy ágyban egy fiúval sem, főleg nem olyannal, akivel aznap beszélem először, de akkor sem akarom, hogy a földön aludjon kényelmetlenül. El fogunk férni, én amúgy sem foglalok túl nagy helyet, hála a termetemnek. Nem lesz gond. Csak nem forgolódik sokat alvás közben. Kis szünet, amíg tovább eszek, de ezek után végképp úgy érzem, hogy nem akarok beálló csendet és szeretném is kicsit jobban megismerni, mert a képességén és az eltűnt édesanyján kívül alig tudok róla valamit.
- Szép helyek, én is szívesen elmennék keled felé, de miért tetszik neked az a szobor? - lehet, hogy van erre egy egyértelmű válasz, de nekem igazából nem ugrik be. Aztán viszont egészen hosszú felsorolás jön, ami meg is lep. Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden és hogy ilyen dolgok járnak a fejében. Ez is sok mindent elárul róla. A visszapasszolt kérdésre már persze elgondolkodom. Igazából fogalmam sincs! Amikor nem nagyon van lehetőséged semmire, egy idő után már nem gondolkozol azon, hogy mit szeretnél, mert úgyis esélytelennek látod, akkor pedig minek? - Nem is tudom... azt hiszem leginkább átlagos életet szeretnék. Olyat, amiben nincsenek kötelezettségek, ahol élhetek. Igen, jó lenne szerelmesnek lenni, szeretve lenni, és az... első csók. - zavartan sütöm le a szemem. Nem sokára húsz leszek és minden kimaradt az életemből, tiszta cikinek érzem, hogy még csak egy csók sem volt soha az életemben. Eszek tovább, és inkább a szőnyeg rendkívül érdekes mintázatát vizslatom, miközben tovább beszélek. - Jó lenne a húgom örülne nekem és ha olyan dolgokat találhatnék fel, amik hasznosak és segítenek másoknak. - nincsenek nagyra törő álmaim ez már ebből is látszik. Igazából nem is tudom őket megfogalmazni, csak azt szeretném, ami a legtöbbeknek megadatik, nekem pedig kimaradt az életemből.

Szeretem ezt a helyet, mindig az otthon biztonságának érzését keltette bennem. Kicsit nagyobb, mint ami szükséges, de nem mi építettük fel. A nagyszülőktől maradt ránk, legalábbis anyám ezt mondta nekem. Nem emlékszem már sajnos rájuk, de anya szerint jó emberek voltak, akik rossz korba születtek. Nagyapám katona volt, azt tudom, de nagyanyám munkájáról már elég homályosak a dolgok. Ránk hagyták ezt a házat,de ami felettébb fura volt, hogy sehol nem láttam képeket róluk. Minden katonás rendben volt mikor először itt voltunk, de sehol egy kép, vagy egy emlék. Nem értettem, de nem is foglalkoztatott annyira. Eleinte csak ismerkedtünk a hellyel, aztán hamar megszerettük. Nyugodt, csendes és hatalmas. Az idő elteltével egyre többet jártunk ide, volt, hogy egyedül eléldegéltem itt hetekig, míg anyám távol volt. Sokszor hoztam fel ide lányokat is, ők is szerették. Majd kiaknáztuk a terepet is. Akadálypályák, az erdőben tanultam meg vezetni is, tehát sok mindent, sőt majdnem mindent itt tanultam meg. Imádtam ezt a helyet, és most ott motoszkál bennem az érzés, hogy cserben hagytam. Éveken keresztül nem jártam itt, hogy ne találkozzak semmivel sem, ami emlékeztet. Pedig ide is visszajöhettem volna, ahelyett, hogy az utcán élek napról-napra. Nem bántam meg, csak.....furán gondolkodtam régen. Most, hogy újra itt vagyok már el se akarok menni, pedig el kell. Ahogyan be kell mennem anyám szobájába is. Ha visszaakarok térni ide, márpedig visszaakarok, muszáj lesz megbarátkoznom az emlékek közelségével. Plusz van egy olyan sejtésem, hogy annyira nem fájna, mint régen fájt. Megváltoztam, átértékelődtek bennem dolgok, előtérbe helyeztem magamban olyan dolgokat, amikre régen nem figyeltem oda. Egy szó, mint száz, muszáj lesz megtennem ezt, bármennyire nem akarom. Majd, ha felmegyek összepakolni és lehozni a cuccokat éjszakára, akkor majd benézek. Igen, így lesz a legjobb.
Széles mosollyal ülök a földön miközben Scarlettet nézem. Fura, hogy így ragaszkodok hozzá, bár nem merem neki elmondani, de így van. Az életem részévé vált. Most pedig kitudja hanyadik lány akit felhoztam ide, de ő teljesen más. Nem hinném, hogy pórul járok vele, ahogy a többiekkel. Az a nagy szerelem kereső korszakom volt, ami amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan is ért véget. Az első pofon a legnagyobb, a többihez pedig lassan hozzászoksz. Nekem viszont nem volt kedvem ezt kivárni, inkább elmentem bulizni, hogy számomra ismeretlen, semmit jelentő lányok feküdjenek mellettem éjszaka. Elég szánalmas alak lehettem így visszatekintve önmagamra. Ahogyan leül mellém a földre és odaadja a tányért, majdnem elnevetem magam, de végül csak rámosolygok. Tökéletesen eltalálta ezt a földön étkezést. Én nem gondoltam rá, de sokkal hangulatosabb és egyedibb, mint az asztalnál ülni. Nagyon finomat ütött össze abból a pár konzervből ami itt volt, és meg is dicsérem őt érte, ahogy lenyeltem a falatot.
- Igen, ez elég hülye kérdés volt. - mondom neki mosolyogva. - Nos, van két szoba az emeleten. Anyámé meg az enyém, illetve a garázsban van egy szobaféleség, de az elégé rumlis. Viszont én nem szívesen aludnék fent, gondolom te se. - kicsit bizonytalanul fejezem be a mondatot. Nem tudom, hogy mégis mit akar, lehet, kényelmetlen érzi, ha mindketten itt vagyunk, ebben az esetben kibírom valahogy fent. - Aludhatunk itt is. Kihúzom a kanapét, hogy jobban elférj, én pedig mondjuk....hálózsákban elleszek. - mondom bizonytalan mosollyal, majd betolok az arcomba jó pár finom falatot. Elmosolyodok a kérdésén és kicsit, pár másodpercig elgondolkodok, összeszedve a gondolataimat.
- Oké, ismerkedjünk! - kezdek bele mosolyogva. - A Kínai Nagy Falat megnézném, jókat lehetne ott futni. Legszívesebben kelet felé mennék el. Tibet, Kína és a Himalája. Ja, meg Rio de Janeiro a szobor miatt. - mondom neki vigyorogva, miközben habzsolom a húsgombócot. Végül nagyot nyelek és folytatom. - Nem is tudom mire vágyok úgy nagyon. Szerelmes akarok lenni, szeretném, ha jó embernek ismernének meg. Szeretném, ha nekünk mutánsoknak nem kéne rejtőzködnünk, szeretnék nyomott hagyni magam után, hogy emlékezzenek rám. - fejezem be elgondolkodva. - És veled mi újság? Mire vágysz a legjobban? - mosolygok rá.

Liam & Scarlett

Feltaláló vagyok, azt hinné az ember, hogy az életemben minden szervezetten történik, ehhez képest a mai napomban semmiféle szervezettség nincs, csak úgy megtörténnek a dolgok. Találkoztam egy sráccal és most hirtelen itt vagyok a nyaralójukban és Atlantába készülök, hogy segítsek neki megtalálni az édesanyját. Az életben nem gondoltam volna reggel, hogy így alakulhat a mai nap, soha meg sem fordult volna a fejemben. Ebből is látszik, hogy gyakran nem tervezhetünk előre, akkor sem, ha igyekszünk így tenni, csak úgy megtörténnek a dolgok. Kicsit sem zavar, jól érzem magam, akkor is, ha épp egy idegen konyhában ügyködöm. Nem vagyok profi szakács, sőt nem is nagyon készítettem még magamnak sosem ebédet, de nem lehet olyan bonyolult megmelegíteni egy konzerv tartalmát. Annyit csak ér a képességem, hogy akkor is meg tudok oldani dolgokat, ha mások azt hiszik, hogy nincs egyértelmű lehetőség rá. Simán eljutok addig, hogy bekapcsoljam a gázt és amikor Liam felér már lassan kellemes illatok áradnak szét a házban. Egy apró mosolyt villantok felé, és egy bólintás is belefér, hogy vettem. Menjen csak intézni a dolgát, addig én ezzel tökéletesen elleszek.
Keverem, kavarom és nem sokára vissza is tér, hiszen hallom, hogy nyílik az ajtó. Azt hiszem lassan a kaja is kész, és nem is lesz rossz ez kenyér nélkül sem, legalábbis a kóstolás ezt mutatta. És még a nyelvemet sem égettem meg, úgyhogy kimondottan büszke vagyok magamra! Volt már olyan, főleg kicsiként, hogy nem bírtam magammal, és sikeresen égettem meg a számat, csak mert ott motoszkált a fejemben egy ötlet, de anya azt mondta, hogy csak akkor mehetek játszani, ha megettem az ebédet. És ilyenkor persze kellőképpen kapkodtam, hogy aztán rosszul jöjjek ki az egészből. Látszik, hogy nagyjából csak sikerült felnőnöm, már nem követek el ilyen hibát. Időnként hátrapillantok, amíg Liam ügyködik és meggyújtja a tüzet. Sosem ültem még kandalló előtt, pedig határozottan szép már innen távolabbról is. A mi lakásunk nem lett volna alkalmas ilyesmire, meg hát soha nem voltunk annyira tehetősek, hogy valami álkandallót építtessünk be, bár nem is hiányzott. Hátrapillantok újra, amikor meghallom a kérdést és akaratlanul is újra mosolyra húzódik a szám, ahogy ott a földön ül és várja a vacsit. Megrázom a fejem végül.
- Maradj csak, dolgoztál már eleget. Amúgy is már csak tányérra kell tenni. - nincs más hátra, mint leküzdeni az utolsó akadályt is. Igen, láttam, hol van a tányér és igen, határozottan magasan az én alacsony termetemhez képest és nem, most sem vagyok hajlandó székkel babrálni, szóval marad a pipiskedés, hogy végül hozzáférjek, és két tányért varázsoljak az asztalra. A kérdés hallatán újra hátra fordulok, az arcomon egy bizonytalan pillantással. Sejtelmem sincs, hiszen alig ismerem a házat. Végül inkább kiteszem a vacsit, és már a két tányérral, meg két kanállal indulok meg felé, ügyesen egyensúlyozva. Nem hiszem, hogy mindenáron asztalhoz kell ülni, valahogy így... hangulatosabb. Ezért telepedem le végül a földre mellé és fogom a kezembe a tányért, miután neki adtam a másikat.
- Fogalmam sincs, szerinted hol aludjak? Te laktál itt, én meg... nem tudom, hol nem gond. Oldjuk meg egyszerűen, hogy ne kelljen sokat pakolni. - és persze, hogy ne legyen belőle semmi nehézség, akár csak azt nézve, hogy nem szívesen lennék egyedül egy akárhogy is nézzük, de idegen házban. Pár falat a számba kerül, addig is a táncoló lángokat nézem, aztán újra felé fordulok. - Liam... anyukád megtalálásán kívül van valami nagy vágyad? Valami, amit szeretnél mindenképpen megtenni életedben, vagy valahova elmenni? - egész más élete volt, mint nekem, alig tudok róla valamit, hogy milyen, de vajon van valamilyen nagy álma? Sokaknak van, nekem is, de persze olyan is akad, aki már sok mindent látott és tapasztalt és nem kell neki más vagy több. Kíváncsi vagyok, hogy ő hova tartozik.

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - Irány Atlanta!

» Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett & Liam - Újra együtt