Scarlett és Liam

Tárgy: Scarlett és Liam Szomb. 1 Márc. - 20:56

First topic message reminder :

A Béke szökőkútja. Sokan mondták, hogy szép, érdemes lenne megnéznem, mert itt lehet elmélkedni. Nem túloztak, gyönyörűen kivan építve és remek kezek tarthatják rendben. Teljes véletlenül keveredtem ide. Csak mentem előre, minél messzebb akartam kerülni a világ gondjaitól. Nem találtam meg Evyt, de ez egyáltalán nem zavar. Most, hogy volt időm átgondolni a dolgot, nevetek magamon. Milyen hülyén tudok viselkedni, csak azért mert legyőztek. Most már ez hidegen hagy az egész. Valószínűleg nem is segített volna, és a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kellett vele találkoznom. Mióta visszatértem ide a keresésből, rájöttem, hogy meg kell változnom. Amiben csak lehet. Mikor kerestük Evyt dühöt éreztem, nem igazán gondolkodtam józanul. Most meg egy roncsnak érzem magam. Ez aztán a fejlődés! Nem a keresés miatt. Kit érdekel mit csinál az a megtébolyodott lány? Azért érzem ilyen ramatyul magam, mert megismertem a korlátaim, és okosabb lettem, többet tudok már magamról. Nyugtalanít az, hogy mivé válhatok. Charles ugyan nem mondta, de láttam rajta mit gondol. Nem akarok gyilkos lenni, nem akarok fájdalmat okozni. Élni akarok, úgy, hogy senki előtt ne kelljen titkolnom mit tudok. Szabadon élni, mint egy madár, úgy járni a világot, mint a szél. Szeretni akarok, felülni a hullámvasútra, letelepedni, degeszre enni magam hamburgerrel. Rendes, normális életet akarok, de félek nem fog megadatni. A nézeteim, a jellemem és kitudja még mi miatt. Békére vágyom, mégis élvezem a harcot. Hogy van akkor ez most?
Meglátok egy feliratot a kőfalba vésve. Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk." Én nem felejtek. Egy percre sem felejtettem el, mit ígértem magamnak. Nem csak anyámról van szó. Annyi mindenre felesküdtem, annyi mindent tiszteltem, majd döngöltem a földbe. Mikor egyszer gyóntam, a pap ki is küldött, mondván elárultam Istent. Hogy árulhatnám el azt, amiben nem hiszek? Azért mentem gyónni, mert ki kellett, hogy beszéljem a dolgokat magamból. A papokat pedig köti a titoktartás, így jó ötletnek tűnt. Aztán pedig kis híján megöltem, mert felidegesített. Hol volt akkor az Istene? Mindegy is, elhessegetem ezt az emléket. Más lettem. Még mindig megérzésből cselekszem, nem tudom kontrollálni az érzelmeimet és néha a képességem uralkodik feledtem. Azonban megnyugodtam. Kicsit olyan ez, mint a tékozló fiú esete. Kitomboltam magam, a sok felesleges vér és fájdalom már a múlté. Ha kell, és csak, ha kell, akkor okoznék fájdalmat.
Leülök a közeli padra és a kezembe temettem az arcom. Úgy érzem kudarcot vallottam. Megrendült a hittem magamban, abban, hogy él még az anyám. Charles mesélt ugyan egy lányról, aki képes lehet megtalálni, én pedig megígértem magamnak, hogy megkeresem és a segítségét kérem. Viszont, ahhoz az elbűvölőbb énem kéne hoznom, és megnyugodnom. Nem igazán vagyok hajlamos a depresszióra, ha valami bajom van, általában török és zúzok. Most viszont itt ülök egymagamban a padon, és elmélkedem. Jóérzés, hogy nem akarok semmit sem tönkretenni. Kicsit olyan, mintha kiálltam volna az oldalvonalon kívülre.
Többször kell majd ide lejönnöm, de nem egyedül. Felemészt a magány. Utálom, ha egyedül vagyok, szeretek beszélni, de mostanában elég szófukar lettem. Gondolom ez is a változással jár. 22 éves vagyok, felnőttem és megkomolyodtam. Nem menekülhetek tovább a rémálmaim elől, szembe kell néznem azzal, hogy nem fogom anyámat már látni többet. Vajon mit mondana, ha látná, hogy itt ülök és tétovázom? Biztos megnyugtatna és lépésre ösztönözne. Mindig azt mondta, hogy megvan az esélyem arra, hogy különleges életet élhessek. Azt mondta legyek jobb, mint az engem sértegető emberek. Itt elbuktam. Ugyanolyan rossz, talán rosszabb is vagyok. Ők félelemből rekeszetek ki engem, én meg kedvtelésből vertem őket. Már nem igen tudom, mit gondoljak. Sok minden átértékelődött bennem, és még mindig nem jutottam dűlőre magammal.
Sóvárogva nézek a kavicsos útra, ahonnan jöttem. Bárcsak jönne valaki. Utálom a magányt.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szomb. 8 Márc. - 10:54

Liam & Scarlett

Tudom én, hogy sok naiv és talán buta kérdésem van, de nem tehetek róla. A szüleimnek nem volt elég ideje, hogy igazán rendesen felneveljenek. Kénytelen voltam sok mindenre egyedül rájönni, már amennyire ez lehetséges akkor, ha nem nagyon dughatod ki az orrod a nagyvilágba és nem ismerheted meg, hogy milyen is a valódi élet. E nélkül most is csak tapogatózom és próbálok valahogy eligazodni ebben a kinti valóságban. Majd csak sikerülni fog, legalábbis ebben bízom, akkor pedig biztosan, ha még segítségem is van és Liam elég szimpatikusnak tűnik ahhoz, hogy vállalja ezt a szerepet. Ha pedig sikerül nem sokszor leégnem előtte, akkor talán még számára is kellemes lesz ez az oktatói feladat, nem csak nekem. Az viszont tényleg tuti, hogy egy fillér sincs nálam, bár itt igaz, hogy nincs is rá szükség helyben, mert mindent megkapunk, ami kell. Gondolom a legtöbb diáknak a szülei fizeti a tandíjat, és akadhatnak páran olyanok is, mint én, akik számára ez a kúria egy menedék a veszélyek elől.
- Neked nincs? Jó persze itt nincs, de amúgy biztosan van és az olyan... furcsa lenne. Mármint tudod az embernek a szülei adnak pénzt, a rokonai ünnepekre, vagy az igazán közeli barátok, ha bajban van, netán a párja csak úgy ok nélkül. - darálom el megint így hirtelen. Ő pedig egyik kategóriába se sorolható nem igaz? Egyszerűen csak meglepő nekem, hogy ennyire kedves, hiszen nem is ismer. Lehetnék valami alávaló perszóna is, aki egyébként csak kihasználni akarja, vagy ártani neki. Miért ne lehetne erre is esély nem igaz? Lehet, hogy nem is csak én vagyok itt a naiv, ha nem ő is! Vagy csak jó emberismerő és simán leszűrte rólam, hogy a légynek se tudnék ártani, még jó eséllyel akkor sem, ha az életem múlna rajta, bár persze fogalmam sincs, hogy ha az életem forogna kockán, akkor hogyan reagálnék. Ezt mindenki csak akkor tudja, amikor már benne van egy húzós helyzetben, előbb véletlenül sem. Egyelőre még csak nem is tudom, hogy mire kéne nekem pénz. Van pár ruhám, amiket elhoztam és itt enni kapok, szóval maximum a szórakozásra, vagy idővel egy-két plusz ruhára, de ebben lehet, hogy az alapítók is tudnak segíteni. Azt hiszem egyszer majd erőt kell vennem magamon, hogy ezt megkérdezzem.
- Azon még én is meglepődnék hidd el. Bár egy időgép azért nem lenne rossz, csak tudod ez bonyolult, mert a jövőbe előre utazni veszélyes, viszont a múltban ha megváltoztatunk valami egészen apró dolgot, az kihathat a jelenre teljesen. Az is előfordulhat, hogy akkor soha nem is találkozunk, vagy meg se születünk, vagy az egész világ teljesen átalakulna mire visszatérnénk. - tudom, túl sokat beszélek, de az időutazás az egyik olyan téma, amit egyszerűen mindig is imádtam. Szeretem az ilyen könyveket, de épp ezért tudom is, hogy nagyon veszélyes és rengeteg a hátulütője. Nem is akarnék időgépet építeni. Ez inkább olyasmi, ami jó ha megmarad az ember képzeletének szintjén és soha nem jön létre. Egyébként is, ahogy egy nagy tudós mondta egyszer, ha létezne időutazás, akkor már biztosan visszajött volna valaki, hogy elmondja. A képességére viszont kíváncsi vagyok, ezért feszülten figyelek, hogy vajon mi fog történni.
- Hű! Azért ez nem semmi. Én megépítek valamit, te pedig adsz neki energiát. És akkor be tudod szívni a villámot is, vagy tudsz generálni. Nagyon szép! - valahogy meg kéne tanulnom nem hadarni. Nem egyszerre kimondani mindent, ami eszembe jut, hanem valahogy lassan fokozatosan adagolni, de nem nagyon megy. Főleg, mert tetszik, amit láttam és fel sem merül bennem elsőre az, hogy ez olyan veszélyes lenne, csak amikor ki is mondja, hogy az anyját is megrázta már párszor. Végül is jogos, egy nagyobb áramütésbe bele is lehet halni, de ha már tudja irányítani, akkor akár életeket is menthet vele, vagy újraindíthatja a lefulladt autót, vagy bármilyen gépet. Azért ez szerintem nagyon jó dolog, bár én miben nem a pozitívumot látom?
Az viszont egy picit akkor is meglep, amit ezek után mond, hogy lógjunk el. Én nem vagyok ennyire bátor. Bár persze megszöktem a támaszpontról, mert muszáj volt, és nem szerettem ott lenni, de az, hogy meglógja a suliból... Sosem voltam egy renitens diák. De most mégis valahogy izgalommal tölt el a lehetőség, ezért is hajolok közel, mintha csak már most félnék, hogy valaki meghallja, amiről beszélünk és már előre lebukunk, pedig még semmi rosszat nem is tettünk. Akkor persze megrezzenek, amikor hirtelen a szökőkút szélének csapódik az energia. Elkerekedik a szeme, aztán amikor ránézek és a riadt ábrázatára nem tehetek róla, de egy röpke kuncogás tör ki belőlem.
- Semmi gond, csak kicsit... hirtelen történt. Még jó, hogy nem romboltad le a fél kertet. - valahogy az eszembe sem jut, hogy esetleg engem is eltalálhatott volna és akkor nagyobb baj lett volna ebből az egészből. De egy kicsit sem zavar, ami történt. Előfordul. Végül is ez olyan, mint amikor én faképnél hagyok valakit, csak az egy fokkal kevésbé veszélyes. Legalább megnyugtató, hogy itt még sokan kezdők és nem teljesen tudják irányítani azt, amire képesek. Nem csak én vagyok még ebben új és bizonytalan, hanem igenis mások is. - Jó, lógjunk el! - a szám elé kapom a kezem, és komolyan még körbe is nézek, hátha valaki meglátta. Úgy érzem magam, mint aki élete legnagyobb bűnét készülne most elkövetni, de mégis széles mosoly játszik az arcomon és persze hevesen kalapál a szívem, pedig még nem is tettünk semmit. Végül leengedem a kezem, és valahogy automatikusan jön a késztetés, hogy megfogjam az övét és felálljak, majd felhúzzam őt is a padról. - Menjünk most! Valahova, a városba, úgy hogy... hogy nem kéredzkedtünk el. - egy kicsit érzem, hogy megremeg a hangom és amikor rájövök, hogy mit is csináltam gyorsan elengedem a kezét, és zavartan mosolyodom el. Nem is tudom, hogy mi ütött belém hirtelen, de jó lenne megtenni! Ha nem is a vidámparkba, mert az talán még nincs is nyitva, hiszen még alig értük el a tavasz elejét, de csak úgy akárhova. Még sose tettem ilyesmit és most csak úgy feszít az izgalom, hogy megfordult a fejemben.
- Nem is tudom, van biztos olyan munka is, ami érdekes, vagy... végül is ez is segít megismerni a világot meg a embereket. Kereshetnénk most nekem munkát! - tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem fogok azonnal találni valamit, de azért meg lehet próbálni. Engem pedig igazán nem zavarna, ha tudom is én felszolgáló lennék, vagy valami hasonló. Akkor legalább emberekkel beszélhetek és egy nap hosszú, beleférhet pár órás munka, plusz az iskola és akkor még hétvégén, vagy este ugyanúgy lehet mással is foglalkozni. Abban úgy is biztos vagyok, hogy nem fogok én sokat aludni naponta. Az alvás csak felesleges időpocsékolás, és nekem már annyi időm ment el eddig, hogy szeretnék kiélvezni minél több szabad percet.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Pént. 7 Márc. - 20:16

Csak akkor értjük meg, mennyire fontos nekünk valaki, mikor már elvesztettük. Addig gondtalanul élünk és, ha idegesek vagyunk, a fejükhöz vágjuk minden hibájukat, majd mintha győztünk volna elmegyünk. Pár perccel később rádöbbenünk mit tettünk, de azt mondogatjuk magunkban: Majd holnap bocsánatot kérek. De holnap már nem tudunk bocsánatot kérni, mert nincs kitől. Összeomlunk, és rájövünk, hogy valójában mi vagyunk minden, amit az ő fejéhez vágtunk. Úgy éljük meg, mintha mi haltunk volna meg. Iszunk, mindent megteszünk, hogy elfelejtsük mit tettünk, teljesen kifordulunk magunkból. Aztán jön a segítség. A család, barátok, vagy akárki más, és leszokunk. Ettől fogva az életünk arról szól, hogy bocsánatot nyerjünk, hogy példát mutassunk. Túl sokszor láttam ezt, és szerencsére csak részben éltem át. Az is szörnyű volt és szánalmas is, így visszanézve. Én csak a veszteség miatt törtem le, nem kellett bocsánatot nyerjen, vagy bárkinek is példát mutatni.
- Nem, nem baj. Itt semmi szükséged rá, de ha kell, szívesen adok! Nekem nincs rá szükségem. - mosolygok rá. Ennyit arról, hogy milliomos leszek. Gyerekkoromban sokat képzelődtem arról, hogy gazdag leszek, lesz vagy száz sportautóm és egy tengerparti villában sütetem majd a hasam. Visszagondolva erre, most már úgy érzem szerencsés vagyok amiért ez nem következett be. Beérem annyival, hogy hébe-hóba elmegyek vásárolni pár pólót vagy nadrágot és veszek valami nassolni valót, hogy legyen mit enni meccsnézés közbe. Ami megmarad, pedig ott porosodik a széfemben. Még a pénz is jobban örülne, ha végre elkölteném, vagy Scarlett elköltené. Ha mégiscsak pénzszűkében lennék hirtelen, csak el kell utaznom a régi családi nyaralóba, ahova anyám rejtette a tartalékokat, ha esetleg ránk találnának. Van ott konzerves kaja, pénz, fegyverek, képek és szerintem még a Plymouth GTX-szem is ott áll. Az első autóm volt, de otthagytam mert anyám túlságosan is erősködött, hogy kell egy menekülő jármű. El kéne mennem, és ellenőrizni megvan-e még, és ha ott vagyok, akkor már meg is szerelhetném, mert valószínű, hogy ennyi idő után már nem szuperál a járgány.
- Hát, ha nem tudnám mi a képességed, én is meglepődtem volna, hacsak felállsz és elmész összerakni egy időgépet. - irigylem őt, amiért ilyen természetű a képessége. Tud vele ártani, de nyilván segíteni akar vele, és tud is. Kitudja, talán pár év múlva, már a Marson fogunk beszélgetni! Én meg mit tudok? Főként ártani, ha segíteni akarok, használhatnak defibrillátorként, de még talán azt is elrontanám. Sokat szenvedtem a képességemtől, főként azért, mert hangulatfüggő. Dühömben, csak úgy kitör és rombol, ami sok fejfájást okozott már, de mindent összevetve, nem bánom, hogy ezzel kell élnem. Talán jobban örülnék, ha tudnék gyógyítani például, de az nem illene annyira a jellememhez. Harcos vagyok, olyan képességemnek kell lennie, ami árt másoknak. Szomorú, de ez van.
- Én az energiát tudom irányítani. - a bal kezemet a farmerem zsebébe süllyesztem és megfogom az elemet, amiből mindig van nálam. A belőle kinyert energiát pedig a jobb tenyerembe irányítom, és hagyom, hogy a tenyeremben szikrázzon, hogy Scarlett is láthassa. - Mindenfajta energiával megy, csak a nagysága szab gátat egyelőre, és sajnos elégé hangulatfüggő is, anyám sokat is panaszkodott, mert sokszor megráztam szegényt. - legalábbis remélem, hogy fejlődni fog a képességem. Vicces lenne, ha tudnám ki be kapcsolgatni egy egész várom energiaellátását, vagy kitudnám nyerni az energiát egy atombombából. Na, az fergeteges lenne! Még mikor egyedül voltam rájöttem, hogy tudok elektromos tüzet létrehozni. Pocsolyába, vagy például a buszon a kapaszkodó csövekbe áramot vezetem, ezzel "tréfáltam" meg az embereket. A képességem sok mindenre használható, csak kell egy ötlet és egy jó kivitelezés.
- Nem foglak. - mosolyodom el. Nem is kérdezhet butaságot, hiszen, ha kérdezel valamit, amit nem tudsz az nem butaság nem? Scarlett kihagyta az élet legjobb időszakát és kétséges, hogy betudja-e hozni, vagy nem megy-e az ő kárára ennek a hajszolása. Bárcsak átlehetne adni az életed minden eddigi percét a másiknak! Nem az igazi, hisz nem élheti át, de láthatja, érezheti, ahelyett, hogy másoktól tudja meg.
Meglep, ahogy közel hajol hozzám, aztán vissza húzódik, mintha szégyellné magát. De már késő, mert hiába történt gyorsan, sikerült zavarba hoznia, aminek a következménye, hogy a kezemben lévő energia kilő és hangos csattanással eltalálja a szökőkút szélét. Érzem, hogy ég az arcom, de nem bánom. Jóérzés volt, ahogy elszabadult az kevéske energia amit irányítottam, mintha megszabadultam volna minden terhemtől. Viszont rosszul is elsülhetett volna, ha mondjuk őt találom el. Ránézek és nem tudom, nevessek-e kínomban. Van, aki hülyeségeket beszél, vagy a könyvét, mikor zavarban van, én pedig árammal lövöldözök. Viszont nem gyulladt fel semmi, amiért hálát adok a szerencsémnek. - Bocs, nem figyeltem oda! - elég béna védekezés, de jobb nem jutott hirtelen az eszembe. - Igen, lógjunk el! Észre sem vennék, hogy nem vagyunk itt! - halkítom le a hangomat és próbálom elterelni a témát a bénázásromról.
- Van, viszonylag sok, de az évek pótlását nem munkával kéne kezdeni nem? - mosolygok rá. Biztos van valami megoldás. Rokonok, akiktől pénzt szerezhet, bár ez nem olyan jó ötlet, annak fényében amit mesélt az életéről. Mondjuk felcsaphatna jósnak. Az ilyenekért mindenki egy csomó pénzt fizet, teljesen feleslegesen.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Csüt. 6 Márc. - 20:29

Liam & Scarlett

Az, hogy mit mondanak, vagy gondolnak mások sosem érdekelt úgy igazán, de végül is nem is volt túl sok lehetőségem véleményeket kérni, de az most tényleg érdekes kérdés, hogy szerinte se számít annyit a pénz, vagy csak azért mondja, mert mások így gondolják, de ő nem. Nekem eddig nem sokat jelentett, hiszen nem is volt sajátom, de az is lehet, hogy ez változna, ha nem lenne. Akkor tudjuk igazán, hogy valami mennyire fontos, ha elveszítjük, jó eséllyel addig még nem sok fogalmunk van róla, ez már csak általában így szokott lenni. Mindig szerettem a szüleimet, de amikor meghaltak, akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire kötődtem hozzájuk. És mégis muszáj volt nagyjából erősnek maradnom, hiszen ott volt a húgom, aki mellett nekem kellett legalább viszonylag erősnek lennem és én igyekeztem is mindent megtenni.
- Ebben végül is van valami, bár nálam most se nagyon van pénz, az baj? - egy kicsit el is bizonytalanodom, hiszen tényleg nem tudom, hogy ez most akkor így gond-e, hogy nálam tényleg nincs egy árva fillére sem jelenleg. Sőt igazából máskor sem, hiszen eleve nem nagyon van pénzem, amit magamnál hordhatnék. Néha pedig jó lenne, saját magamra költeni. Volt már olyan, emlékszem régen kiskoromból, amikor vásárolni mentünk, de az utóbbi években erre már nem volt lehetőség, és eléggé el is feledkeztem róla, hogy milyen is ez. Aztán kicsit hezitálok, de végül mégis úgy döntök, hogy elmondom neki hol is voltam eddig és mi történt velem. Persze nem fogom részletesen elmesélni, arra nincs szükség, remélem, hogy nem is várja el, de egy kis mesélés igenis azt hiszem belefér, vagy inkább mondjuk magyarázatnak, hiszen nem értheti feltétlenül, hogy miért ennyire furcsa a viselkedésem. Elég bizonytalan vagyok magammal és másokkal szemben is, és így már ezt majd ő is érteni fogja.
- Örülök neki, hogy tetszik neked. Igazából tényleg jó érzés, csak nem mindenki veszi jó néven, amikor ez... hogy is fogalmazzak csak úgy bekapcsol. - mert hát így van. Kiskoromban volt már rá példa párszor, hogy csak út faképnél hagytam valakit és nem is értette, bár akkor még gyerekkori hóborként is tudták kezelni, és úgy azért könnyebb volt. De igaza van, jó dolog ez, és szeretem is, mert mindig még számomra is érdekes dolgok keverednek ki a kezeim közül. Csak néha rossz, ha bizonyos tárgyakban nem azt látom, amit kéne. Volt már olyan, hogy kaptam még gyerekként valamilyen ajándékot és én szétszereltem az egészet, aminek azért a szüleim annyira nem örültek. Főleg, hogy még csak nem is értették, hogy mit csináltam belőle. - És e mit tudsz? Neked mi a képességed? - most már én is kíváncsi vagyok. Végül is ez gondolom itt így megy, nem csak bemutatkozunk, hanem az is alapvető info a másikról, hogy mire képes. A felajánlás viszont tényleg nagyon kedves dolog tőle. Igaza lehet, hogy itt tényleg kedvesem az emberek, vagy mutánsok. Nem tudom megszokni ezt a szót, hiszen mi is ugyanúgy emberek vagyunk, csak egy kicsit mások igaz?
- Köszönöm, biztos lesz miben segítened, mert sok minden új még, csak... majd ne nevess ki, ha butaságot kérdezek jó? - bizonytalanul pillantok rá egy kicsit, de valahogy úgy érzem, hogy nem lenne olyan velem, hogy kinevet, hiszen most sem tette, pedig nem épp szokványos témákat hozok fel és nem is szokványos módon. Fogalmam sincs, hogy az elmaradt gyerekkoromat egyáltalán lehetséges-e pótolni, hiszen az ember minden életszakaszában van valami olyan, ami akkor és ott fontos, ha most elkezdenék úgy élni, mint egy tini, akkor meg a húszas éveim maradnának ki, vagy akkor minden eltolódna. Bár lélekben kétlem, hogy hirtelen igazi felnőtt tudnék lenni, nem látok rá sok esélyt.
- Úgy érted, hogy... lógjunk el? - egészen lehalkítom a hangom és még kicsit közel is hajolok. Csak pár pillanat múlva fogom fel, hogy ez talán még zavarba ejtő is lehet számára, vagy inkább számomra? Ezért húzódom vissza, csak hát most olyan volt ez, mint valami hatalmas titok, amit nem mertem volna csak úgy nyíltan és főleg nem hangosan kimondani. Sosem voltam az a renitens diák, sőt még a támaszpontról is csak azért szöktem el, mert az úgy szörnyű volt, nem azért, mert jellemzően valami kis vadóc vagyok. - Oh, hát én... akkor köszönöm, de majd megpróbálok keresni valami munkát a városban. Csak van rá lehetőség. - a fene tudja, részmunkaidő. Nem értek sok mindenhez, de biztos el tudok vinni egy tálcát mondjuk pincérnőként, vagy lehetnék a rendőrségnél az, aki megtalálja az eltűnt személyeket. Jó tudom... ezt nem lehet, hiszen azzal egyértelművé válna, hogy mutáns vagyok. Pedig olyan jó lenne, ha egyszer a képességeinket jóra tudnánk használni, és nem kellene bujkálni, mert félhetnek tőlünk. Az én tudásom pedig még csak nem is veszélyes, bár tény, hogy akár titkos kormányprogramban rejtegetett személyeket is megtudnék találni, vagy építhetnék lézerpisztolyt, ami már veszélyes... Jó lehet, hogy jogos az emberek félelme tőlünk, de szándékosan én nem ártanék senkinek.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szer. 5 Márc. - 20:50

Érdekes, hogy mennyire elmentem a képessége mellett. Régebben, ha találkoztam egy mutánssal, az volt az első dolgom, hogy megkérdezem mit tud, hogy megtervezem, mire lehet felhasználni őt a háborúban. Most már…másképp gondolkodom. Nem akarok senkit sem irányítani már, sem feláldozni. Nem akarok előre gondolkodni ennyire, főleg nem egy ilyen sötét jövőn gondolkodni. A gyűrűt sikerül úgy eltennem, és megnyugtat, hogy ha észre is vette, nem mutatta jelét. Kell valami ami emlékeztet arra, mit kell tennem, de jó érzés most megszabadulni ettől a gondolattól. Szabadnak érzem magam, mintha bármit megtehetnék következmények nélkül. Egész jól kezeli a helyzetet, de azért meglátszik rajta, hogy sikerült zavarba hoznom, mikor a szokásánál is jobban hadarja el a mondatokat. Az viszont érdekes, hogy mennyire nincs tisztában az adottságaival. Soha nem tartoztam az álompasik közé, átlagos embernek mondom magam, de sokak szerint jól nézek ki. Ez akkor a világot jelentette, ha lányok szájából hallottam. Fura, mennyire naiv és gyermeteg voltam. Ma már, ha azt mondják, hogy jól nézek ki, megköszönöm és ennyi. Nem verem a mellkasom büszkén, hogy igen, én jól nézek ki. Szerény vagyok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fitogtattam az erőm sosem. Gondolkodtam azon is, hogy elmegyek valamelyik távoli keleti országba és az ottani mélyen hívő embereknek megmutatott mit tudok. Biztos Istenként tiszteltek volna, ételt és pénzt adományoztak volna és a többi. A tankönyvekbe meg mint Isten, kerülök bele.
- Szerintem se olyan fontos, hogy gazdag legyél, de azért legyen nálad mindig pár dollár. - azért meg még csak meg sem éri kirabolni az embert, bár valószínű, hogy nem is tudnának. A pénzzel pedig nem igazán foglalkozom. Persze, szeretném ha lenne, de nem szoktam elkölteni. Most is ott nyugszik a banki széfemben az, amit még az ide kerülésem előtt megkerestem. A pénzzel mindig anyám foglalkozott, ha meg éppen szükségem volt, hogy elmenjek moziba, vagy buliba, kértem és kaptam. Apámtól a pénz meg természetesen tabu volt. Soha nem adott, én meg végszükség esetében is, inkább koldultam volna az utcán, minthogy attól a baromtól kérjek pénzt. Utánaolvastam a génmutációnak, és ha hinni lehet ezeknek az írásoknak, akkor ez az apai génekből öröklődik, így pedig külön örültem, hogy ő tett olyanná, amilyen vagyok. Szörnyszülötté, vagy hogy is hívott. Még a saját apám is fél tőlem, akkor mit várjak másoktól?
- Ez szuper képesség! Egyszer lehet, hogy feltalálsz egy időgépet, vagy valami hasonlót! Jó érzés lehet, mikor ilyenkor csak a célra koncentrálsz és megszűnik a világ körülötted. - mondom neki vidáman, de hamar le is kerül a mosoly az arcomról, mikor azt mondja, hogy egy katonai támaszponton tartották fogva. Alig tudom elhinni....és így már minden érthető. A gyerekkorát elvették tőle és a képességét is lehet megutáltatták vele, bár ezt butaságnak tartom. Áldás amit kaptunk. Dühös vagyok, ahogy megtudom mit tettek vele. Talán velem is hasonló történhetett volna, de én megúsztam. Ő viszont nem és kitudja mennyire mélyek a sebek a lelkében, úgyhogy úgy döntök inkább nem kérdezem erről. Vajon Charles tudja, hogy mit élt át ez a lány? Ilyenkor, hogy tudja védeni őket? El kéne menni oda és porig rombolni a létesítményt, megbüntetni azokat, akik így bántak vele. Miattuk nem lehetett rendes gyerekkora, pedig kivételesen sikeres lett volna, ebben biztos vagyok. De talán valahol ebben is van jó, nem? Hisz minden rosszban van valami jó. Az, hogy kihagyta a legjobb éveit, szomorú, de ez is formálta olyanná, amilyen. Lenyűgöző és csodálatos. Az, hogy megrándítja a vállát, csak még tovább erősíti azon érzésem, hogy ne feszegessem a témát. Megakar tőle szabadulni, nem gondolni rá, ami érthető.
- Csak szólj, ha bármire szükséged van, szívesen segítek!- mosolygok rá. Be kell pótolnia, ami kimaradt az életéből, ez természetes, hiszen akkor, hogyan érthetné igazán az életet? Hibáznia kell, újra és újra, felállni a padlóról, szerelmesnek lenni, csalódni és szeretni és a többi kis apróság, ami elengedhetetlen egy ember életéből, hisz ezek formálnak minket, ahogyan ezeket a dolgokat kezeljük. Legyen dühös, érezze milyen jó érzés tombolni, aztán nyugodjon meg, és szégyellje el magát és rakjon helyre mindent. Tiniként az a dolgunk, hogy kipróbáljuk magunkat mindenben. Cserélgessük a személyiségeket, hogy tudjuk melyik áll a legközelebb hozzánk, aztán alakítsunk olyanná, amilyenek vagyunk. Melózunk a McDonald's-ban pár dollárért, menjünk bulizni, igyuk le magunkat, aztán sétáljunk ki a rendőrségről komás, fájó fejjel. Életünk legszebb évei ezek, ilyenkor törhetjük és tehetjük tönkre az életünket, mert a végén, mindent újrakezdhetünk. Neki pont ez maradt ki, de segíteni fogok neki, hogy érezze: Semmi sincsen veszve.
- Hát persze! Bármikor ráérünk, akkor megyünk el mikor kedvünk tartja, ha meg nem szabad....belefér is egy kis rosszaság, nem kell mindig az iskolapad mögött ülni. - mosolygok rá biztatóan. - Ne hülyéskedj, nem fogom hagyni, hogy fizesd a belépőd! Tekintsd ezt fajta utószületésnapi ajándéknak, amiért eddig egyszer sem tudtalak felköszönteni! - Fura, hogy azt hiszi mindent ki kell fizetnie. A vendégem, ha kell, akkor adok neki pénzt, nekem úgysincs rá akkora szükségem. Nehéz lehet így pénz nélkül, de valahogy megoldjuk.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Kedd 4 Márc. - 20:41

Liam & Scarlett

Én tényleg nagyon igyekszem, de mivel nem tudom, hogyan kéne viselkedni, hogyan kéne ismerkedni így azért nehéz és persze hogy egyből a legrosszabbra gondolok. Nem arra, hogy szép vagyok, hanem hogy valami gond van velem, rajtam és azért nézett ennyire sokáig. Persze nem kéne azonnal rosszat feltételezni, de nem rendelkezem én olyan nagy önbizalommal, mint amire esetleg a külsőm okot adna. Nem is igazán vagyok tisztában az adottságaimmal, hiszen nem mondta senki, max. persze anno a szüleim, de az azért nem a legmérvadóbb, ha azok dicsérnek, akiknek mondjuk úgy, hogy ez a dolguk. Azt észre sem veszem, hogy elpakolja azt a gyűrűt. Simán lehet, hogy ki se szúrtam volna, mert nálam két opció van. Van nagyon figyelek, vagy nagyon nem és eléggé változó, hogy épp melyik működik aktuálisan. De legalább olyan téren megnyugodhatok, hogy nem a lenyúlt muffin állt rajtam bosszút. Ez azért jó dolog, bár amit e helyett kapok persze zavarba hoz és sikerül kissé kis is pirosodnom tőle. Jól esik, azt nem mondom, hogy nem egy szóval sem, csak hát nehezen kezelem a helyzetet, de bocsánatot biztosan nem kell kérnie, sőt nagy nehezen végül csak meg is köszönöm a bókot, mert ennyit még én is tudok, hogy illik. Azért kell egy kis torokköszörülés mire meg tudok szólalni megint normálisan, hogy még az átlagosnál is jobban hadarjak zavaromban.
- Sokan mondják... te nem így gondolod? - őszintén szólva én még csak nem is nagyon tudom, hogy a pénz mennyit számít, mert eddig meg volt mindenem ami e téren kellett. Nem én osztottam be a pénzt, nem is volt sajátom soha, gyerekkoromban pedig ugye erről a szüleim gondoskodtak. Azt viszont tényleg nem tudom, hogy befejezzem-e a mondatot. Kéne, de... talán ez most csak elrontana mindent és az se lenne jó, de nem indíthatok már az elején azzal egy ismeretséget, hogy mondatokat nyelek le a felénél. Hezitálok kicsit, aztán megrázom a fejem, mintha csak saját magammal vitáznék, hogy mit is tegyek most. Végig a kezemet nézem, mintha lenne benne valami érdekes, de aztán mégis felpillantok rá. Bizalomgerjesztő a mosolya és nem akarja, hogy rossz legyen nekem azzal, hogy a múltra emlékszem. Nagy levegőt veszek, egyszerűen felkészülök csak.
- Tudod én belelátok a dolgokba más dolgokat. Hogy is mondjam... feltalálok ezt-azt. Ezért mondtam, hogy átérzem, ha elkalandoznak a gondolataid, mert nálam ez tényleg így van, ha valami eszembe jut, akkor valahogy megszűnik a külvilág. Csak e miatt az utóbbi jó pár évben egy... egy katonai támaszponton voltam. Nem értették, hogy ez nem megy parancsra. - elhúzom a számat, de aztán megrántom a vállam, mintha nem is számítana ez az egész. Persze számít, de nem akarok folyton szomorkodni csak azért, mert volt az életemnek egy nem tökéletes időszaka. Nem bántottak különösképpen, csak épp nem tehettem meg bármit, amit egy hozzám hasonló korú. Viszont így esélyem volt legalább arra, hogy eltűnjek onnan. Ha nem ez a képességem, akkor sosem jutok ki, viszont ha nem talál meg ez a két fickó, akkor azt hiszem már rég visszavittek volna, és most nem lehetnék itt. De nem számít a mi lett volna, ha... az számít, hogy mi van most. És itt most tényleg úgy érzem, hogy jó lehet nekem, biztonságban lehetek és nyugalomban.
- Jól van, igyekszem majd és köszönöm. Jó, hogy már elsőre olyan valakivel találkozom, aki kedves és segítőkész. - visszatér a mosolyom, bár nem olyan erősen, mint a legelején, de menni fog ez. Nem engedtem sosem és nem is fogom engedni a múltamnak, hogy bármitől is elvegye a kedvemet. Az nem lehetséges. Én élni akarok és szeretnék most már tényleg egy fiatal tiniként funkcionálni. Szörnyű, hogy lassan felnőttnek számítok, csak épp kimaradt az életemből az a gyerekkor, ami sokaknak megadatott. Bár végül is valószínű, hogy pont e miatt maradta jellemem ennyire gyermekien naiv. Ezért is jut eszembe az első dologként a vidámpark. Sosem voltam még ott. Gyerekkoromban egyszer azt hiszem, de már csak halványan emlékszem és azt hiszem az is inkább csak valami felvonulás volt és nem konkrét vidámpark hullámvasúttal, meg mindennel.
- Tényleg megmutatnád? Persze csak, ha ráérsz és nem tudom, hogy mikor lehet elmenni innen és... nekem nem nagyon van pénzem belépőre azt hiszem. Ez is elég bonyolult. - hát igen, az addig rendben van, hogy itt lakhatok, de sejtelmem sincs honnan lesznek ruháim, bár jó nekem bármi, ami mástól marad nekem, vagy nem is tudom. A szüleimtől nem örököltem semmit, hiszen úgy tudom minden a nagybátyám kapott meg utánunk, mint gyám, őt pedig nem kereshetem fel, hiszen akkor megtalálnának ők is, azt pedig még kockáztatni sem merem. Kopogjak be Charleshoz, hogy pénzt kérjek szórakozásra? Az hogy venné ki magát?

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Kedd 4 Márc. - 18:46

Kezdek belejönni, megszűnt az a zavaró első randis érzés, aminek kifejezetten örülök, maradjon is csak így. Egy barátságot meg kell alapozni és ezt nem segíti, ha már az elején elhasalsz. Bár nem látszik rajta, én úgy gondolom, hogy elég intenzíven hatott rá, ahogy az elején bámultam. Legszívesebben a falba verném a a fejem. A régi Liam ezt könnyedén intézte el. Fura, hogy mennyire másként látom magam, így az idő múlásával. Megértem, hogy alig voltak barátaim, csak egy megtébolyodott kölyök voltam, aki dühös volt a világra. Megakartam találni anyámat, erre tettem fel az életem, de úgy tűnik szépen lassan tönkretettem magam. Mindig azt hajtogattam magamnak: Mi a rosszabb? Elveszteni valakit, vagy vissza sem kapni? Egyszer sem válaszoltam meg, azt akartam, hogy ez a kérdés hajtson előre, ha belefáradok a rögeszmémbe. Most meg itt ülök és az egész nem érdekel.
- Akkor megértesz! - mosolygok rá. Nem tudom, hogy értette, hogy néha megszűnik körülötte a világ. Talán, csak könnyen elbambul, vagy a képessége, vagy mit tudom én. Én sajnos nem tudom könnyen figyelmen kívül hagyni a világot, de csodás érzés. Mikor, csak a lényeget látod, nem rondít bele semmi, csodás dolog elvarázsolva lenni, mintha pár pillanatig egy saját kis álomvilágban élhetnél. Már csak ezért is megérte Scarlettel találkozni. Senki nem volt még ilyen hatással rám, nem is tudom hova rakni az egészet. Gondolom idővel, talán sikerül, ha meg nem, akkor sincs itt a világvége. Majd a szívemre hallgatok, eddig úgy tűnik igazat mondtak, mikor azt hajtogatták nekem, hogy ami a szíveden, az a szádon.
Megnyugodok kissé, mikor észreveszem, hogy nem rontottam el mindent azzal, hogy megmondtam neki a nyilvánvalót, de a szívem mélyén örülök, hogy elpirul. Végül is, ha bókolsz, akkor ennek kell következnie nem igaz? Hajrá Liam, menni fog ez! Csak tartsd magad a megbeszéltekhez. Abbahagyom a gyűrűm csavargatását, és zsebre vágom. Ez maradt csak anyám után, ezért hordtam, és bár soha nem okozott még félreértést, nem akarom kísérteni a sorsot, inkább elrakom, hogy véletlenül se okozzon gondot. Évek óta először vettem le. Scarlett miatt. Ez egy jel, vagy mi? Piszok nehéz ezeket a dolgokat rendesen átlátni, és elfogadható választ találni magadnak. Maradjunk annál, hogy...nem maradunk semminél. Sodródjunk az árral és lesz, ami lesz. Nem akarok túl sokat gondolkodni, mindent úgy akarok tenni, ahogyan az először eszembe jut. Sajnos túl sokszor esett meg velem, hogy egyetlen pillanatig hezitáltam és elrontottam vele mindent. Ez itt nem történhet meg, nagyon dühös lennék érte magamra. Már megint azon kapom magam, hogy a következő mondatomon gondolkodom. Talán, csak mert, úgy érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle, de milyen hülyén venné ki magát, ha egy bókért kérek bocsánatot? Az, hogy így elpirult azt jelenti, hogy nem kaphatott valami sok bókot eddig, amit egyenes lehetetlennek tartok. Ha csak az utcán mennék is el mellette, adnék neki egy virágot, vagy valamit. Vakok között nőhetett fel, vagy hülyék között. Ezerből egy lány, aki olyan normális, mint ő, ellenére annak, hogy simán ellehetne szállva magától. Végül, csak rámosolygok és remélem, hogy nem fogom elijeszteni. A következő mondatot, úgy elhadarta, hogy alig értettem, ami csak tovább erősíti bennem az érzetet, hogy valamit nagyon elrontottam. Lehet azt kellett volna mondanom, hogy néha szellemeket láttok.
- Igen, sokan is mondják, hogy nem minden a pénz. - mosolygok, és jobban belegondolva, most már igaznak érzem. Régen, ha ezt mondta volna nekem valaki, kinevettem. Viszont Scarlett a példa rá. Másodpercek alatt változom meg és ez remek érzés....izgalmas és kiszámíthatatlan. Nekem mindig is kevés pénzem volt, ezért is vágytam a gazdagságra, de Scarlettre nézve akaratlanul is felnyitottam a saját szemem. Minek a pénz, ha nem boldogít? Ha nem éreztetik veled, hogy fontos vagy, akkor mégis mit érsz velük? Meg amúgy is, mikor majd az utad véget ér, nem számít mennyi pénzed volt.
- Nem kell befejezned a mondatot, ha már csak az emlékek is bántanak, jobb ha elfelejtetted az egészet! - megértem őt, mindannyiunk életét felkavarta, hogy mire vagyunk képesek. Van akit rosszul érintett, és van akinek jobb lett tőle az élete. Érdekel, hogy Scarlett mire képes, de ha nem akarja, nem kell elmondania. Remélem, hogy őt a múltja nem tartja úgy fogságban, ahogy engem. Bár Scarlett társaságában, úgy érzem nincs múltam, csak jövőm lehet. - Kedvelni fognak! Csak magad adjad, itt mindannyian ezt tesszük! - rámosolygok biztatóan. Nem kell, hogy úgy érezze, egyetlen szóval elronthat mindent, mert nem így van. Azért vagyunk ilyen jól meg itt, mert magunkat adjuk, nem próbálunk mások lenni, kimondjuk amit ki akarunk. Kicsit fura a kérdése, el is nevetem magam rajta. Emlékszem, hogy régen, még kiskoromban ültem körhintán egy vidámparkban, de többre nem.
- Hát, egyszer régen, talán 4-5 éves koromban ültem körhintán egy vidámparkban, de nem mesélek róla. - kicsit kivárok, aztán széles rámosolygok. - Az ilyet nem lehet elmesélni, inkább megmutatnám! - Ha tényleg itt van a közelben, akkor még csak men is kéne sokat utazni. Elképesztő, hogy bármit kérdezhet erre ő a vidámparkot kapja elő a cilinderből. Egy csiszolatlan gyémántra találtam, akinek semmi szüksége arra, hogy csiszolgassák, mert a különcségében rejlik a varázsa.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 3 Márc. - 21:14

Liam & Scarlett

Rendben van, nem volt túl sok lehetőségem az ismerkedésre az utóbbi időben, de azt akkor is tudom, hogy ha ennyi ideig néz valaki, még ha nem is percekről van szó, hanem csak pár másodpercről, az is fura. Nem arról van szó, hogy furcsán fura, csak... zavarba ejtően fura. Ennek van egyáltalán értelme? Persze egyből azon pörög az agyam, hogy mi lehet az oka, hogy van valami esetleg rajtam, ami nem jó és azért nézett ennyire? Lehet, hogy az a muffin, biztos a muffin! Nem kellett volna megennem és most így áll bosszút rajtam. Simán látok rá esélyt. Az pedig nagyon ciki, mert nem akarom már most az elején elvágni magam. Valahogy meg kéne néznem, de nem rohanhatok el azonnal a szökőkúthoz, az végképp feltűnő lenne. Bár mintha ő sem lenne a helyzet magaslatán, én pedig nem tehetek róla, de azonnal elmosolyodom az újabb szavakon.
- Az egyáltalán nem rossz, nekem is sokszor kattog az agyam és tudom milyen, amikor gondolkodsz és közben megszűnik körülötted minden más. Én nagyon tudom! - bólintok is egy egész nagyot mellé. Tényleg tisztában vagyok vele, olyankor tényleg olyan vagyok, mint akit teljesen elvarázsoltak. Nem tudok semmi másra figyelni és senki másra sem. Szerencsére itt most ennek talán nem áll fenn az esélye. Itt nem nagyon vannak olyan tárgyak, amiktől beindulhat ez az egész, az ötlet özön a fejemben. Ezért nem félek, hogy valami gond lesz. Nem akarok már az első találkozás alkalmával furán viselkedni. Oké tudom, hogy ez az iskola eleve olyanokkal van megtömve, mint amilyen én is vagyok, de akkor sem akarok még a furák közül is kilógni, mert hát erre is simán meg van az esély.
Az megnyugtat, hogy minden hadarásom ellenére is visszamosolyog, így én is egy fokkal könnyebben kezelem az egész helyzetet. A társas kommunikáció nem az én asztalom egyelőre, de talán ez majd még változhat. Remélem, hogy jobban fog menni majd tényleg idővel. De most még az a fontos, hogy végre megnézzem magam. Nehogy a végén tényleg valami hab legyen a hajamban, vagy krém, az állati ciki lenne! Ezért pályázok el végül a vízhez, hogy a tükrében megnézzem magam. Azért nagyon nem tudok körbe fordulni, az túl feltűnő lenne, de hirtelen nem látok semmit, aztán egy kis kevergetés, csak, hogy úgy tegyek, mintha nem azt tettem volna, amit. Végül visszatérek hozzá és lehuppanok a padra, szépen eligazítva a szoknyámat, és próbálom először elmagyarázni, miért is csináltam az előbb ezt az egészet, de végül... maradok az őszinte válaszadásnál. Maximum kinevet, vagy elmondja, hogy tényleg (k)rémes a hajam, csak nem akarta mondani, hogy ne érezzem magam e miatt rosszul. Az ő szavaira viszont nem is tudom, hogy mit mondjak először. Érzem, hogy kissé lángolni kezd az arcom, és biztos vagyok benne, hogy ez kívülről is látszik elég erős pír formájában.
- Én... öhm... köszi! - hiába van, hogy néha rémesen sokat beszélek, most valahogy nem sikerül ezt hozni és ezt a pár akadozó szót is rendkívül nehezen nyögöm ki. Ilyenkor mit kell mondani? Még nem mondta nekem soha senki, hogy gyönyörű vagyok, még csak azt sem, hogy szép, de ez azért annál sokkal több. elég nehéz leküzdenem a zavaromat és persze e miatt most még a megszokottnál is jobban sikerül hadarnom, ami azért nagy szó.
- Az biztos, bár nagyon szép hely és gondolom mindene meg volt ami fizikailag kellhet, csak... csak ugye az nem elég. - hát igen, nekem meg aztán van összehasonlítási alapom. Tudom milyen volt a családommal és azt is, hogy milyen volt aztán velük. Mindent megkaptam, ami kellett, kaját, ruhákat, de ezen kívül semmi mást. Egy jó szót, egy barátot, szórakozást, mindezek hiányoztak és pont e miatt szeretnék most egyszerre mindent bepótolni, hiába, hogy ez lehetetlen küldetésnek tűnik.
- Nem igazán, de ez... ez elég bonyolult. Tudod a képességem miatt kicsit megkavarodott az életem és... - elharapom a mondatot és lesütöm a szemem. Nem tudom, hogy ezt hogy is kéne elmagyarázni. Hogy éveken át egy katonai támaszponton voltam kutatókkal és nem volt lehetőségem barátkozni, megismerni másokat és máshogy élni az életem? És csak nem rég szöktem meg és nem is tudom, mi lenne velem, ha nem találnak meg Ericék. Végül visszatér a mosolyom a következő szavakra. - Igen, ez megnyugtató és akkor biztosan sikerül majd még másokat is megismernem. - ha ő azt mondja, akkor biztos úgy van. Végül is azt én is láttam, hogy rendesek itt az emberek, vagy mutánsok, vagy hogy is van ez. Csak nem vagyok mindig biztos abban, hogy amit mondok az jó-e úgy, hogy nem kéne-e máshogy, netán visszafogni magam, csak mert úgy elfogadottabb.
- Lehet, hogy buta kérdés, de... de te voltál már vidámparkban? Azt mondta az egyik szobatársam, hogy nincs olyan messze egy és én még sose voltam, de ha te igen, akkor mesélnél nekem róla? - tényleg érdekel, és ő mondta, hogy mondjam, ami jól esik és nekem annyira sok kérdésem van! Majd a végén biztosan rájön, hogy buta ötlet volt engedélyt adnia nekem arra, hogy tényleg azt mondjak, amit csak akarok, azt kérdezzem, ami érdekel.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 3 Márc. - 17:39

Kicsit úgy érzem magamat, mint a filmekbe. Mikor megáll az idő, majd szép lassan elindul, hogy láthassuk és kiélvezhessük a pillanat varázsát. Nem tudom miért érzek így, talán csak kijöttem a gyakorlatból, rég beszéltem nőkkel. Jobban belegondolva elég szomorú dolog ez. Régen sokat beszéltem és szórakoztam együtt nőkkel, most meg semmi. Egy újabb dolgot kell magamnak feljegyeznem. Kicsit furán érezem magam, szégyellem, hogy szegényt olyan sokáig bámultam meg, látszott rajta, hogy zavarba esett, pedig nem állt szándékomban. Feltűnik az is, hogy ideges lett tőle, és a haját túrja, amitől pedig még jobban el lettem varázsolva, és még jobban bambultam. Na, ez remek, másodpercek alatt, így kell hülyét csinálni magadból! Szép volt Liam! Kéne vennem egy könyvet, Hogyan ne viselkedj első találkozáskor címmel.
- Igen, mostanában mindenféle dolgon kattog az agyam, de...próbálok tenni ellene. - ez szörnyű. Mit csinálok? Próbálok tenni ellene? Az ellen, hogy gondolkodjam? Talán jobb lenne, ha befognám a szám, és csendben mosolyogva bólogatnék. Kár, hogy nehezen kivitelezhető és rontana is a helyzeten. Úgy látszik olyan nagyon nem zavarta az, hogy ilyen csúnyán leblokkoltam. Kicsit ideges vagyok és feszült. Egyre inkább átitat az az érzés, amit az első randimon éreztem. Remélem, hogy abbamarad, mert az első randim egy természeti katasztrófával ért fel. Szegény lány megráztam, mikor hozzáértem, annyira ideges voltam. Már azt is kisebb sikerként könyvelem el, hogy őt nem ráztam meg. Bár....kitudja lehet, hogy mégis, de akkor biztos elrántotta volna a kezét nem? Tehát, akkor az első csata magam ellen megnyerve. Király.
Ahogy rám mosolyog, akaratlanul is visszamosolygok. Érdekes, de a mosoly a legegyszerűbb válasz mindenre, hisz mindenki maga dönti el mit jelent. Szerintem Scarlett mosolya őszinte. Hány olyan emberrel találkoztam már, akinek mondtam egy viccet és próbáltak úgy tenni, mintha értenék és egy jót nevetnének rajta, de igazából látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincsen mit mondtam. Ne, ezt hessegessük is el! Már csak az hiányzik, hogy béna faviccekkel traktáljam szegényt. Na, akkor lehet lefordulnék a székemről. Tanulva a hibámból, próbálom kevesebb ideig legeltetni Scarletten a szemem, nem szeretném, ha újra lefagynék, ő meg kellemetlenül érezné magát, csak mert gyönyörű.
Már le is ültem, mikor észreveszem, hogy a kút vize fölé hajol és bámul bele, majd megkavarja a vizet és leül mellém. Ezt most nem igazán tudom mire vélni, lehet, hogy odament és nevetett esetlenségemen. Fura, de annyira nem zavarna. Örülnék neki, hogy nevet, hogy mosolyt csalok más arcára. Régen ezt szinte hobbi szinten csináltam, most pedig....keveset mosolyogtam az elmúlt időben. Míg a vizet nézte, gyorsan leporoltam magam, bár az okát nem tudom, talán csak szimplán ideges vagyok. Fekete póló van rajtam és egy kék farmer. Semmi különleges, ékszer is, csak egy aranyjegygyűrű van az ujjamon. Basszus, lehet le kéne vennem, a végén még azt hiszi, hogy házas vagyok, vagy valami. Már éppen nyúlok, hogy levegyem, de akkor visszafordul felém, és lehuppan a padra, így pedig a mozdulatomból annyi lett, hogy megdörzsöltem az ujjam. Nem mondom, Scarlett elég érdekesen öltözködik, de tetszik. Van stílusa, egyedi. Én is szeretem az egyedi dolgokat, ha ez most nem is látszik. Gondolkodom azon is, hogy tetoválok magamra valamit. Mondjuk az nem valami egyedi, manapság már sok embernek van tetoválása, de olyan, mint nekem senkinek nem lesz.
- Ja, nem, a hajad tökéletes! Tudod én... - most mit mondjak? Hogy soha életemben nem láttam ilyen szépet? Igaz, de milyen csöpögős szöveg lenne ez? - Na jó, én sem próbálok akkor füllenteni. - mosolygok rá, nem igazán tudom mit csináljak, nem találom a szavakat. Úgy látom, hogy kissé kipirosodik. Ez jó jel nem? - Azért bámultalak úgy meg az előbb, mert....gyönyörű vagy, és megfeledkeztem magamról. - hát nagyon remélem, hogy ezzel nem követtem el hibát. Lehetőleg mosolyog majd rajta, nem pedig megijed tőlem. Úgy döntöttem kimondom amit először eszembe jut, úgyis mindenki azt mondja, hogy beszélj a szívedből! Megint hadar, de valami iszonyatosan aranyos módon csinálja. Úgy látszik ő sem valami gyakorlott, vagy csak szórakozik velem. Idegesen forgatom az ujjamon a gyűrűt, és szívom magamba, mint egy szivacs, minden szavát.
- Állítólag igen, az biztos, hogy elég rossz lehetett szegények. Én még most is félnék esténként egy, ekkora házban egyedül. - Charlesnak sokkal rosszabb gyerekkora volt, mint nekem. Nekem volt állandó támaszom, vele pedig valószínűleg alig foglalkoztak a szülei. Scarlettel nem tudom mi volt, szívesen megkérdezném, de....elég bunkósság lenne, nem? És mi van, ha ő nem akar beszélni róla? Az ő dolga, én nem sürgettem.
- Nem volt rá lehetőséged? - kissé furcsállom, nem is a tényt, inkább, ahogy mondta. Fájdalom csengett a hangjában. - Ha ez megnyugtat, engem máris megnyertél magadnak. - mosolygok rá biztatóan. - Talán egy hónapja lehetek itt, de szinte többet voltam távol, mint itt. Pár embert ismerek jobban, a többieket pedig, csak látszat alapján ítéltem meg, de amúgy mindenki nagyon kedves, megértenek és foglalkoznak veled. - nem is tudom, mi többet mondhatnék. Nem igazán jártam be a birtokot én sem, mert keveset voltam itt. Charleson és Stephen kívül alig beszéltem mással. - Nyugodtan kérdez, nem zavarsz, annyit beszélsz amennyit, csak akarsz! Add ki magadból! - mosolygok rá. Úgy érzem, hogy szüksége van rá, hogy beszéljen. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Scarlett is egy olyan lány, aki tele van önbizalommal, de fura, hogy ilyen....más. Más, mint azok a lányok, akikkel eddig találkoztam. Kedvesebb, aranyosabb, szebb és van valami különleges benne. Lehet, hogy azt hiszi, nehezen barátkozik, de valójában, azonnal megnyert magának.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 20:27

Liam & Scarlett

Az már biztos, hogy nagyon el van itt varázsolva valaki és most pont nem én vagyok az, bár tudom, hogy ez milyen. Amikor eszembe jut valami, amikor ránézek néhány apró kacatra és a fejemben azonnal elkezd összeállni egy kép, amit senki más nem lát, akkor valahogy minden más eltűnik a képből és nem hallom sem azt, ha beszélnek hozzám, sem azt, ha akár a torkukat köszörülik. E téren ő még jobban csinálja, mert legalább felnéz, amikor igyekszem magamra vonni a figyelmét. Az viszont már elsőre egy kissé zavarba ejt, amikor mintha csak befagyna, vagy én nem is tudom. Pár pillanatig még képes vagyok rá, hogy a szemébe nézzek, de aztán kénytelen vagyok elszakadni nagy pislogások közepette. Most vagy szellemet látott, vagy... lehet hogy belekenődött a hajamba mégis csak annak a muffinnak a habja, amit a konyhában oroztam el a hűtőből? De nem volt ráírva, hogy valakié lenne. Komolyan nem tudom, hogy mit nézett ennyire, ezért akaratlanul is a beletúrok a hajamba, hátha mégis csak van benne valami ragacs, de semmit sem érzek. Végül csak feláll, én pedig elfogadom a nyújtott kezet, hogy finoman megrázzam.
- Ennek örülök, csak annyira el voltál gondolkodva, hogy... szóval nagyon. - nekem pedig még most is azon jár az eszem, hogy rendben van-e a hajam. Be kellett volna mennem a mosdóba és megnézni, mert tiszta ciki, ha mégis összekentem. Ő pedig nem szól, de lehet hogy csak egyszerűen kedvességből, de azért, mert úgy nézett már így is bennem van a feszkó. Közelebb kéne jutni a szökőkút vizéhez és mondjuk abban megnézni, de most csak nem szaladhatok oda hirtelen. Az még furább lenne.
- Köszönöm! - mosolyodom el újra. Szeretek mosolyogni, eddig is szerettem, csak nem volt túl sok lehetőségem rá. De majd most! A mosoly jó dolog, és én nem is akarok leszokni róla soha, akkor sem, ha épp nem állnak olyan jól a dolgok. A vidámság még a sötétbe is fényt hozhat. Ezt még régen anya mondta mindig és én azóta sem felejtettem el. Furcsa, de már alig emlékszem a szüleim arcára, de anya nevetése még a mai napig is meg van. Időnként előjön, álmomban fel tudom idézni gond nélkül, és olyankor mindig mosolyogva ébredek.
- Leülhetünk persze, csak először... egy pillanat! - el is suhanok mellette, hogy megcélozzam a szökőkutat. Van benne víz éljen! Nincs hideg szerencsére. Fölé hajolok és pár pillanatig csak megnézem magam, de semmi. Se egy süti darab, se a krém, semmi! Oh, hál' istennek! Végül megkeverem a vizet, csak úgy, hogy legyen valami ok, ami miatt ide jöttem. Csak utána sietek vissza és huppanok le a padra. Ügyesen igazítom el a rajtam lévő szoknyát, mert egyébként egy napraforgó sárga szoknyát vettem fel, ami a térdem alatt ér, hozzá egy fekete harisnyát, egy szimpla sárga-fehér edző cipőt, felül pedig egy garbó van rajtam, történetesen halvány kék, felette pedig egy nem túl vastag farmer dzseki, de szép az idő. Tény és való, hogy már a ruhám is kirí a tömegből, de gyakran előfordul, hogy el vagyok annyira varázsolva, hogy nem nagyon figyelek arra, hogy mit veszem fel. Most kivételesen nem annyira hangsúlyosan ütnek el egymástól a dolgaim, lehetne ez sokkal durvább is. - Tudod ez csak megszokás, amit még... jó nem tudok igazán jól füllenteni. Attól féltem, hogy azért néztél, mert bent megettem egy muffint és hátha a hajam beleért a habba, mert volt rá esély. - újra sikerül egy szuszra ledarálni mindent és csak a végén jelenik meg egy kis halvány pír az arcomon. Nem biztos, hogy ezt tényleg ki kellett volna így mondani, de ha már ki jött, akkor mégis mit tehettem volna? Kissé zavartan kulcsolom össze az ölemben a kezeimet és próbálok inkább a kérdésére koncentrálni.
- Szép nagyon. Ez a birtok valami hatalmas! Fogalmam sincs, hogy milyen lehetett itt felnőni. Az a pasas, az a Xavier tényleg egy akkora kúriában élt gyerekkorában? - alig tudok még valamit a két pasiról, akik segítettek. Nem is tudom, felnőttek és hiába nem annyival idősebbek, főleg a fiatalabb, de mégis, valahogy nem tudnék odamenni és elbeszélgetni, hogy na milyen volt egy ekkora hodályban tölteni a gyerekkorát. - Barátok még nem nagyon, eddig inkább felfedeztem és berendezkedtem és nem is barátkozom túl könnyen. Vagyis nem is tudom, hogy könnyen barátkozom-e, csak nem volt rá eddig túl sok lehetőségem, de ez elég bonyolult. És te? Te régóta vagy már itt? Mesélsz nekem a helyről, meg a többiekről és... És szólj rám, ha úgy érzed, hogy túl sokat beszélek. - intem le magam végül, mert már megint nem tudom befogni a szám. A végén túl sok lesz ez neki egyszerre és már is kiderül, hogy tényleg nem megy nekem ez a barátkozás dolog.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 19:22

Úgy magamba merülök, hogy észre se veszem a lányt, aki mellettem ácsingózik, csak mikor a torkát köszörüli. Felnézek rá, szólni akarok, de nem jön ki hang a torkomból. Mi van velem? A lány talán huszonéves lehet, gyönyörű és életvidám. Embert kértem és kaptam egy mosolygós, gyönyörű lányt. De nem tudok megszólalni, csak nézem hosszan pár, talán két-három másodpercig a szemeit. Jó hülyének nézhetek ki, képzelem most mit gondol rólam! Nyelek egyet és végre megszólalok.
- Szia, Scarlett! - felállok, és átfut az agyamon, hogy kezet csókoljak, ahogy a filmekben szokás, de gyorsan el is hessegetem ezt, mert vagy pofon vágna, vagy komplett idiótának nézne. Inkább felé nyújtom a kezem.- Nem, dehogyis, egyáltalán nem zavarsz! Örülök, hogy erre tévedtél! Én Liam vagyok és...- nem bírom mosolygás nélkül megállni. Ahogyan ezt a néhány mondatot ledarálta az bámulatos. - üdvözöllek a Birodalmunkban! - Örülök, hogy végre mosolygok. Nem is emlékszem, mikor nevetem utoljára. Tény, hogy láttam szebb napokat már, de jó tudni, hogy nem rozsdásodtam be, még ha csak egy olyan kis dologról van is szó, mint a mosolygás. Kicsit olyan érzésem van, hogy a Scarlett csak most kezdett el élni. Nem tudom miért, de így érzem. Vagy csak simán szórakozott és gyorsan beszél. Nem zavar, aranyos és ez hozzáad még a bájához.
- Le szeretnél ülni, vagy inkább álljunk? - kérdezem tőle a padra mutatva. Végre érzek valamit. Hiányzott már, hogy a fájdalmon és csalódottságon kívül érezzek valamit. Most boldog vagyok. Boldog, mert mosolyogtam és összeakadtam Scarlettel. Fura, hogy az élet kis apróságai milyen fontosak lettek, miután nem hajszoltam őket. Igaza van azoknak az embereknek, akik szerint az élet az ilyen apróságok miatt gyönyörű, hogy ilyenkor áll össze a kép, és kezdesz el élni. Nem akarok többet magányosan ülni a padon, arról gondolkodva, hogyan rontom el az életem, és vesztek el mindent. Most csak azt akarom, hogy hallgassam Scarlettet, beszéljek vele, és egyfolytában mosolyogjak. Visszahozott az életbe, csak azzal, hogy hozzám szólt, és ő ezt még csak nem is tudja. Nem úgy értem, hogy elfelejtettem volna mindent. Anyámat, ezt az egész elméleti háborút, az élet összes gondját. Nem, csak egyszerűen nem érdekelnek most. Ebben a pillanatban, csak Scarlett számít. Ha el múlik majd a pillanat, mert úgyis elfog, ebben rejlik a szépsége, akkor majd foglalkozom a gondjaimmal. De most én is megérdemlem, hogy éljek. Hogy beszéljek, hogy visszazökkenjek az életbe. Lehet, hogy ezzel most elárulom anyámat, de....sajnálom. Ember vagyok, a vágyaim vezérelnek. Amúgy sem tudok magammal mit kezdeni. Üljek itt egyedül és elmélkedjek a világ gondjain, vagy üssem el az időt Scarlettel? Mondanom sem kell melyik érdekel jobban. Anyám várhat, de Scarlett most van itt. Ki tudja, lehet, hogy most beszélek utoljára valakivel egy jót, aztán megint a komor és magányos Liam leszek. Azt akarom, hogy, ha ez bekövetkezik, akkor Scarlett hangja ott csengjen fülemben, mint a kedvenc dalom, hogy felidézhessem, milyen érzés mosolyogni és fittyet hányni az bajokra, hogy kijussak a gödörből, hogy ne süllyedjek odáig, ahonnét már nem tudnék visszakapaszkodni. Baj ez? Nem, nem az. Ki kell tölteni az űrt magamban. Anyám eltűnése, egy...vákuumot hozott létre benne, ezt pedig ki kell töltenem, és ez most jött el.
- Amúgy mi újság veled? Hogy tetszik a hely, vannak már barátaid? - mosolygok rá. Remélem nem idegesíti, hogy kérdésekkel bombázom. - Bocsáss meg, ha tolakodó vagyok, csak örülök, hogy beszélhetek valakivel.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 13:02

Liam & Scarlett

Halkan dúdolva lököm ki az ajtót és egy nagy levegővétellel szívom be a friss levegőt. Vajon itt tényleg nem találnak majd meg? Nem akarok visszamenni, nagyon-nagyon nem akarok oda visszamenni! Nem megy az, hogy folyton csak törjem a fejem olyasmin, amihez semmi kedvem. Rémesen utáltam a bezártságot és mindent és néha éjszaka talán csak beképzeltem, de mintha... mintha hallottam volna, hogy messziről zene szűrődik be. Utólag már persze tudom, hogy volt a közelben egy kis város, ahol bizonyára időnként azért szórakoztak a fiatalok. Olyasmit csináltak, amit én soha. Egyáltalán lehetséges az, hogy az ember megpróbálja pótolni azt, ami teljesen kimaradt az életéből, vagy ez csak valamiféle buta fiú ábránd és kár ilyesmin agyalnom? Vajon feltalálhatnék egy időgépet? Megváltoztatnék mindent, csak ugye az a fránya időhurok, mert ha megváltoztatok mindent, akkor nincs okom rá, hogy feltaláljam. Szóval sehogy se jó ez, azt hiszem az életem már ilyen marad és ezt kell elfogadnom. Végül is nem vagyok egy depresszív alkat, a szüleim már rég meghaltak, a húgom pedig... sejtelmem sincs, hogy megtalálhatnám-e. Ezzel az új képességgel talán, de nem mertem eddig még csak megpróbálni sem. Mi van, ha nem lelem meg, ha abból az derül ki, hogy... hogy nem él? Vagy megtalálom, de kiderül, hogy tök jó élete volt. Irigy lennék rá, és az nem fair a részemről. Vagy épp fordítva, ha utál, mert cserben hagytam. Sejtelmem sincs, hogy mi a fenét kezdhetnék, de most még nem is akarok ezen gondolkodni. Csak szeretnék egy kicsit élni, egy kicsit olyan helyen lenni, ami nyugodt és nem kell folyton megfelelnem másoknak. Vajon van erre esély?
Szép lassan sétálok végig a kis ösvényen. Még nem ismerem túlságosan a birtokot, de nagyon szép hely az nem kérdés. Hatalmas, és persze sokkal melegebb és barátságosabb, mint az a katonai létesítmény, ahol eddig voltam. Az kicsit sem volt barátságos, még csak virágok se nagyon voltak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem, ha elmesélném valakinek, hogy mit csináltam az elmúlt években, nem nagyon értené meg, hogyan tudok még is mosolyogni mindettől függetlenül. De megy, mert azt akarom, hogy menjen. Nem akarok folyton komoly lenni és rossz kedvű, attól semmi sem lesz jobb nem igaz?
Már messziről kiszúrom a srácot... fickót. Nem is tudom, idősebbnek néz ki, de az arcát nem látom, úgy nehéz eldönteni. Az biztos, hogy sokféle korosztályt láttam már itt, úgyhogy nem lehet csak úgy messziről betippelni, hogy tuti diák és akkor hasonló korú, mint én. Kissé tétován, de végül megindulok felé egy mosolyt varázsolva az arcomra. Halk torokköszörüléssel állom meg a közelében.
- Szia! Nem zavarlak? Vagyis... ha zavarnálak akkor úgyis szólnál gondolom, nem kell külön rákérdezni. Scarlett vagyok, elég új még itt, és... Oké, előbb érdemes lenne hagyni, hogy válaszolj, hogy zavarok-e. - ezt úgy nagyjából sikerül egy szuszra ledarálni, időnként elakadva. A legnagyobb baj az, hogy nem csak itt vagyok új, hanem a világban is, meg úgy az emberi kommunikációban, mert hát nem nagyon volt túl sok lehetőségem megismerni másokat. A katonák, meg azok a tudósok egészen más tészta, akikkel muszáj volt beszélnem. Még mindig állok, eszembe sem jut, hogy csak úgy engedély nélkül leüljek, olyat nem illik igaz?

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 13:02

Liam & Scarlett

Halkan dúdolva lököm ki az ajtót és egy nagy levegővétellel szívom be a friss levegőt. Vajon itt tényleg nem találnak majd meg? Nem akarok visszamenni, nagyon-nagyon nem akarok oda visszamenni! Nem megy az, hogy folyton csak törjem a fejem olyasmin, amihez semmi kedvem. Rémesen utáltam a bezártságot és mindent és néha éjszaka talán csak beképzeltem, de mintha... mintha hallottam volna, hogy messziről zene szűrődik be. Utólag már persze tudom, hogy volt a közelben egy kis város, ahol bizonyára időnként azért szórakoztak a fiatalok. Olyasmit csináltak, amit én soha. Egyáltalán lehetséges az, hogy az ember megpróbálja pótolni azt, ami teljesen kimaradt az életéből, vagy ez csak valamiféle buta fiú ábránd és kár ilyesmin agyalnom? Vajon feltalálhatnék egy időgépet? Megváltoztatnék mindent, csak ugye az a fránya időhurok, mert ha megváltoztatok mindent, akkor nincs okom rá, hogy feltaláljam. Szóval sehogy se jó ez, azt hiszem az életem már ilyen marad és ezt kell elfogadnom. Végül is nem vagyok egy depresszív alkat, a szüleim már rég meghaltak, a húgom pedig... sejtelmem sincs, hogy megtalálhatnám-e. Ezzel az új képességgel talán, de nem mertem eddig még csak megpróbálni sem. Mi van, ha nem lelem meg, ha abból az derül ki, hogy... hogy nem él? Vagy megtalálom, de kiderül, hogy tök jó élete volt. Irigy lennék rá, és az nem fair a részemről. Vagy épp fordítva, ha utál, mert cserben hagytam. Sejtelmem sincs, hogy mi a fenét kezdhetnék, de most még nem is akarok ezen gondolkodni. Csak szeretnék egy kicsit élni, egy kicsit olyan helyen lenni, ami nyugodt és nem kell folyton megfelelnem másoknak. Vajon van erre esély?
Szép lassan sétálok végig a kis ösvényen. Még nem ismerem túlságosan a birtokot, de nagyon szép hely az nem kérdés. Hatalmas, és persze sokkal melegebb és barátságosabb, mint az a katonai létesítmény, ahol eddig voltam. Az kicsit sem volt barátságos, még csak virágok se nagyon voltak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem, ha elmesélném valakinek, hogy mit csináltam az elmúlt években, nem nagyon értené meg, hogyan tudok még is mosolyogni mindettől függetlenül. De megy, mert azt akarom, hogy menjen. Nem akarok folyton komoly lenni és rossz kedvű, attól semmi sem lesz jobb nem igaz?
Már messziről kiszúrom a srácot... fickót. Nem is tudom, idősebbnek néz ki, de az arcát nem látom, úgy nehéz eldönteni. Az biztos, hogy sokféle korosztályt láttam már itt, úgyhogy nem lehet csak úgy messziről betippelni, hogy tuti diák és akkor hasonló korú, mint én. Kissé tétován, de végül megindulok felé egy mosolyt varázsolva az arcomra. Halk torokköszörüléssel állom meg a közelében.
- Szia! Nem zavarlak? Vagyis... ha zavarnálak akkor úgyis szólnál gondolom, nem kell külön rákérdezni. Scarlett vagyok, elég új még itt, és... Oké, előbb érdemes lenne hagyni, hogy válaszolj, hogy zavarok-e. - ezt úgy nagyjából sikerül egy szuszra ledarálni, időnként elakadva. A legnagyobb baj az, hogy nem csak itt vagyok új, hanem a világban is, meg úgy az emberi kommunikációban, mert hát nem nagyon volt túl sok lehetőségem megismerni másokat. A katonák, meg azok a tudósok egészen más tészta, akikkel muszáj volt beszélnem. Még mindig állok, eszembe sem jut, hogy csak úgy engedély nélkül leüljek, olyat nem illik igaz?

Tárgy: Scarlett és Liam Szomb. 1 Márc. - 20:56

A Béke szökőkútja. Sokan mondták, hogy szép, érdemes lenne megnéznem, mert itt lehet elmélkedni. Nem túloztak, gyönyörűen kivan építve és remek kezek tarthatják rendben. Teljes véletlenül keveredtem ide. Csak mentem előre, minél messzebb akartam kerülni a világ gondjaitól. Nem találtam meg Evyt, de ez egyáltalán nem zavar. Most, hogy volt időm átgondolni a dolgot, nevetek magamon. Milyen hülyén tudok viselkedni, csak azért mert legyőztek. Most már ez hidegen hagy az egész. Valószínűleg nem is segített volna, és a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kellett vele találkoznom. Mióta visszatértem ide a keresésből, rájöttem, hogy meg kell változnom. Amiben csak lehet. Mikor kerestük Evyt dühöt éreztem, nem igazán gondolkodtam józanul. Most meg egy roncsnak érzem magam. Ez aztán a fejlődés! Nem a keresés miatt. Kit érdekel mit csinál az a megtébolyodott lány? Azért érzem ilyen ramatyul magam, mert megismertem a korlátaim, és okosabb lettem, többet tudok már magamról. Nyugtalanít az, hogy mivé válhatok. Charles ugyan nem mondta, de láttam rajta mit gondol. Nem akarok gyilkos lenni, nem akarok fájdalmat okozni. Élni akarok, úgy, hogy senki előtt ne kelljen titkolnom mit tudok. Szabadon élni, mint egy madár, úgy járni a világot, mint a szél. Szeretni akarok, felülni a hullámvasútra, letelepedni, degeszre enni magam hamburgerrel. Rendes, normális életet akarok, de félek nem fog megadatni. A nézeteim, a jellemem és kitudja még mi miatt. Békére vágyom, mégis élvezem a harcot. Hogy van akkor ez most?
Meglátok egy feliratot a kőfalba vésve. Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk." Én nem felejtek. Egy percre sem felejtettem el, mit ígértem magamnak. Nem csak anyámról van szó. Annyi mindenre felesküdtem, annyi mindent tiszteltem, majd döngöltem a földbe. Mikor egyszer gyóntam, a pap ki is küldött, mondván elárultam Istent. Hogy árulhatnám el azt, amiben nem hiszek? Azért mentem gyónni, mert ki kellett, hogy beszéljem a dolgokat magamból. A papokat pedig köti a titoktartás, így jó ötletnek tűnt. Aztán pedig kis híján megöltem, mert felidegesített. Hol volt akkor az Istene? Mindegy is, elhessegetem ezt az emléket. Más lettem. Még mindig megérzésből cselekszem, nem tudom kontrollálni az érzelmeimet és néha a képességem uralkodik feledtem. Azonban megnyugodtam. Kicsit olyan ez, mint a tékozló fiú esete. Kitomboltam magam, a sok felesleges vér és fájdalom már a múlté. Ha kell, és csak, ha kell, akkor okoznék fájdalmat.
Leülök a közeli padra és a kezembe temettem az arcom. Úgy érzem kudarcot vallottam. Megrendült a hittem magamban, abban, hogy él még az anyám. Charles mesélt ugyan egy lányról, aki képes lehet megtalálni, én pedig megígértem magamnak, hogy megkeresem és a segítségét kérem. Viszont, ahhoz az elbűvölőbb énem kéne hoznom, és megnyugodnom. Nem igazán vagyok hajlamos a depresszióra, ha valami bajom van, általában török és zúzok. Most viszont itt ülök egymagamban a padon, és elmélkedem. Jóérzés, hogy nem akarok semmit sem tönkretenni. Kicsit olyan, mintha kiálltam volna az oldalvonalon kívülre.
Többször kell majd ide lejönnöm, de nem egyedül. Felemészt a magány. Utálom, ha egyedül vagyok, szeretek beszélni, de mostanában elég szófukar lettem. Gondolom ez is a változással jár. 22 éves vagyok, felnőttem és megkomolyodtam. Nem menekülhetek tovább a rémálmaim elől, szembe kell néznem azzal, hogy nem fogom anyámat már látni többet. Vajon mit mondana, ha látná, hogy itt ülök és tétovázom? Biztos megnyugtatna és lépésre ösztönözne. Mindig azt mondta, hogy megvan az esélyem arra, hogy különleges életet élhessek. Azt mondta legyek jobb, mint az engem sértegető emberek. Itt elbuktam. Ugyanolyan rossz, talán rosszabb is vagyok. Ők félelemből rekeszetek ki engem, én meg kedvtelésből vertem őket. Már nem igen tudom, mit gondoljak. Sok minden átértékelődött bennem, és még mindig nem jutottam dűlőre magammal.
Sóvárogva nézek a kavicsos útra, ahonnan jöttem. Bárcsak jönne valaki. Utálom a magányt.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam

» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!
» Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!