David & Mathis - Harrison, Westchester megye

Tárgy: Mathis & Dave Szer. 11 Jún. - 22:55

Nem csak a szavak, de Mathis felől érkező érzelmi hullám is segít abban, hogy végre elengedjem a kormányt.
-Bocsánat. – az ölembe teszem a kezem.
Szinte élettelen tekintettel nézek rá ismét. Végiggondolom, ami már elég lassan megy, majd ismét előre nézek.
-Rendben. – igaza van. És nem is kockáztathatok. Nem csak én vagyok itt és vissza is kéne érnünk a birtokra.
A kivetült énem közben a kocsiba, ha nehezen is, de visszatért. Mintha kezdene önálló életre kelni, vagy a kapcsolat halványul, nem tudom. Mert hol a testemben, hol a kivetített énemben vagyok teljesen.
Kéne segítenem neki bekötni, de fáradtnak érzem magam, ami ugyan nem mentség, de valószínűleg csak kiborulnék a kocsiból, ha kilépnék. Inkább maradok elöl. Így is érzem a fájdalmát, ahogy elnyomja és ahogy dolgozik a seben.
A mosolyt viszonzom, igaz, halványan. Egyre szürkébb az arcom, de inkább abból érzem, ahogy egyre hidegebb is. A merevség is eltűnik belőlem, eddig tartott, most, hogy elmúlt a veszély.
-Maradok… elöl. – nehezen elbabrálok a biztonsági övvel, és bekapcsolom. Nem szeretnék rádőlni, ha esetleg kikapcsolok.
Tudom, hogy beszélgetni kéne Mathissal, hogy ő is tudjon kapaszkodni valamibe, de egyre nehezebb az egész. Mégis, csak a birtokba lépve ér el a filmszakadás, míg a kivetített énem is elmosódik, de még jelen van.

//Köszönöm a játékot, szintén élveztem! Wink

David & Mathis

- Elérünk! - még bólintok is egyet hozzá, bár fogalmam sincs, hogy jelen állapotban pontosan mennyit fog fel és tud értelmezni a külvilágból, de azért én határozottan igyekszem azért, hogy önmaga maradjon, mert ki tudja, hogy meddig bírja még. Nem tudom, hogy milyen hatással van rá ez a kettészedett állapot, de nem hiszem, hogy túl jól érzi magát, akármennyire is nem mutatja, vagy mondja. De most egy a fontos, hogy elhúzzunk innen minél előbb és ehhez össze kell dolgozni, még így is. Mindketten sérültünk, csak ki-ki más módon, de azért haladunk előre továbbra is. Újabb lövés tőlem, majd végül az oldalról közeledő kocsi elhúz mögöttünk. Koccanunk, de annyira nem, hogy az nekünk gond legyen. Lassan a támadók eltűnnek mögöttünk, én pedig visszavenném a kormányt... ha az olyan egyszerű lenne.
- Dave... Dave! - szólok rá talán egy kicsit erélyesebben is mint kéne, de szó se róla én is kissé már ki vagyok, a lábam hasogat, akármennyire is ki akarom zárni az érzést. Mindenesetre irányban tartom a kocsit és kanyarodok, amikor szükség van rá. Már csak el kell érni a birtokra, de sajnos abban igaza van, hogy először rendbe kell majd tenni a lábamat, mielőtt komolyabb baj lesz belőle. Vérveszteséggel nem tudok elvezetni a célig, ő meg ki tudja, hogy meddig bírja.
- Kicsit még érjünk távolabb, aztán megoldom, neked most jobb lenne pihenni, én bírom. - tényleg bírom, ennyi akaraterő kell nem? Akkor fékezek csak le, amikor elég távol értünk és nem hallani hátulról semmit sem. Kiszállok, hogy magamhoz vegyem az elsősegély dobozt. Most már felszisszenek, amikor rálépek a lábamra, de csak egy pillanatra, és végül is maradok a bicegésnél. hátulra ülök be, amíg rendbe teszem a lábam. Egyelőre csak elkötöm, az most elég, aztán a dobozt bedobom és visszaülök a helyemre.
- Nem gondoltam volna de jó csapatnak tűnünk. - bólintok egyet, talán még egy halvány mosoly is belefér, de csak ennyi, ahhoz túl sok minden történt most mindkettőnkkel, hogy több is menjen. - Talán hátra kéne ülnöd és... pihenni, amíg visszaérünk. Innen már menni fog. - érezheti a hangomon, hogy komolyan beszélek, ki fogom bírni az utat amíg visszaérünk, aztán majd a prof kezd valamit a szétesett lelkével, meg a testével.

//Köszönöm a játékot kolléga, egy élmény volt! Smile

//

Tárgy: Mathis & Dave Kedd 10 Jún. - 22:50

-Ha elérünk odáig, meglátjuk. – értékelem a támogatását. Kevesen teszik meg ilyen helyzetekben.
A körülmények azonban nem ilyen csevejekre ad lehetőséget. A sérülésével kapcsolatosan lerázza és lezárja a részt, amit tudomásul veszek. Katona, nem lehet gyenge. Mellette én borsószem királykisasszony vagyok. Fáradtan elmosolyodom ezen.
A vezetésre figyelek, hogy egyenesben tartsam a kocsit. A sebességet nem én diktálom, az irányt pedig nem tehetem át máshová, így hagyom, hogy előre menjen, egyenesen.
-Kijutunk. – felelem hideg hangon. Mintha nem is én lennék. Erősen fogom a kormányt és előredőlök, amikor látom, mire készül. Betámasztom a kezemet és a lábamat is. Kényelmetlen és egyre nehezebben szedem a levegőt is. Tudom, hogy nem sérültem meg annyira, hogy ez legyen. Ez más.
Mivel kívülről figyelem a másik kocsit, ezért a megfelelő időben korrigálom a kormányt, miközben hagyom, hogy némileg eltaláljon bennünket. Így megakasztom a másik járművet és szabad jelzés van Mathisnak. Logikusan mérlegelek, az ösztöneimre hagyatkozva. Arra viszont nem számítottam, hogy belelő a másikba. Összeszorítom a szám és erősebben markolom meg a kormányt. Annyira, hogy nehezen hagyom, hogy átvegye a kormányt tőlem Mathis. Egy idő múlva mégis érzékelem, kivéve, ha nem szól rám, és elengedem a kormányt.
-Szabad az út és a jobbra kanyarodó elég rejtett. – nem fognak észrevenni bennünket. Még mindig bennem az, ahogy a golyó eltalálja a sofőrt.
Remélem, hogy hamarosan meg tudunk állni, hogy ellássuk Mathis sebét és hogy nem fog hárítani. Túl sok erőm nincs, hogy ellent mondjak neki, de határozottságommal remélhetőleg meggyőzöm. Néha a rideg énem is tud hatásos lenni. Már ha bejön most.
-Nem értek a kötözéshez, de a vérzést el kell állítani valamennyire. Vezessek vagy vezetsz?
Nem tudom, fogom-e bírni a vezetést. Az űr egyre nagyobb bennem. A kivetülésem az ülés hátsó részén ül, figyelem közben a környéket.
Csendben maradok már utána, érzem, hogy a tudatosságom kezd alább hagyni és a fejfájásom egyre erősebb.
-Köszönöm. – hogy mit, azt szerintem ő is tudja. – Jó veled összedolgozni.

David & Mathis

Próbálom én értelmezni, felfogni, amit mond, hiába nem megy könnyen. Az a helyzet, hogy mégis csak elég bonyolult nekem, amit magyaráz. Nem mélyedtem el a képességében és persze másokéban sem, még a sajátom is sok esetben inkább ösztönös, nem fejlesztettem annyit, csak saját magamat. Főként a tapasztalatom és a korom miatt vagyok x-men, de néha még én magam is oktatásra szorulok. Ez viszont jelenleg nem sokat számít, ki kell jutni és nem agyalhatok azon, hogy mi lesz Daviddel, miközben a vezetésre kéne koncentrálnom, de így legalább végképp tökéletesen ki tudom zárni a lábam sajgását.
- Világos... azt hiszem. Megoldjuk, ha más nem... a professzor összerak biztosan. - nem, egyáltalán nem vagyok benne biztos, de mégis mi mást mondhatnék? Gondolom neki is elkél egy kis nyugtatás annak ellenére, hogy nem vagyok túl jó az ilyesmiben. Azért a magam módján igyekszem, de persze előre beszélek, hiszen közben figyelni kell az utat és csak a visszapillantóból nézek hátra.
- Több, de nem sokkal, most nem ez a fontos. - ki tudom zárni, érezni a hangomból is. Még csak fel se szisszenek, amikor nyomom a pedált. Érzem a fájdalmat, hát persze, de képes vagyok rá, hogy elkülönítsem attól, ami most fontos. Egyelőre ki kell jutni, aztán majd ráérünk azzal foglalkozni, hogy egy golyó van a lábamban, aminek nem ott van most a legjobb helye. Bár még mindig jobb, mintha mondjuk a mellkasomban lenne, vagy Davidében, nézzük a jó oldalát.
A kormányt átadom neki, amikor úgy érzem, hogy elég határozottan fogja. Hosszú egyenes van előttünk, nem lesz baj. A pisztoly már a kezemben van, a lábam pedig továbbra is a pedálon, így fordulok meg kissé féloldalasan és fél kézzel célzok. Csak akkor húzódom hátrébb, amikor majdnem a fejem mellett repül el egy újabb golyó. Közel volt, de az a lényeg, hogy csak közel legyen és ne érje el a célt. Nem megy gyorsan, de... Na itt hallom meg a megjegyzést. Két kocsi már végképp sok lesz, céloz és lő. Sikerül eltalálnom a távolabbi kerekét, ami a sebességnek hála ki is siklik és az amúgy is nem túl tökéletes útnak hála kifut a földútra, ahol csak kevésen múlik, hogy nem borul fel. Újabb lövések, de akkor már újra át tudom venni a kormányt. A jobbról felénk tartó kocsi már bajosabb. Nem lassú, és ha így folytatjuk pont a kanyarban fogunk találkozni.
- Ha nem szedjük le... - nagy levegőt veszek, hogy a lábam fájdalmát újra ki tudjam zárni, aztán már kérdés nélkül engedem el a kormányt. Figyel, úgy láttam, hogy figyel annyira, hogy ez ne jelentsen gondot. Aztán mozdulok is. Ez most kockázatos lesz. A járgánynak adok még egy kis plusz lóerőt, erősen nyomom a pedált, ameddig csak elér, szabad kezem pedig a műszerfalon, hogy annál jobban felpörgessem a motort, mint amennyit az alkotók szerint bír. El kell mennünk előtte, és pontosnak kell lennünk. David háta mögött célzok, amíg a kormányt tartja, és lövök, amikor talán csak centikkel a másik kocsi előtt húzunk el. Jó eséllyel lekoccolják a miénk hátulját, de remélem, hogy David irányban tudja majd tartani a járgányt. Én pedig egyetlen lövéssel találom el a sofőrt. Nem tudnám megmondani, hogy meghalt-e, de a lényeg, hogy tovább hajt és nem kanyarodik utánunk. Csak ez után veszem át a kormányt.

Az első pillanatban farkasszemezek vele, mert éppen hátrafordul. ~Bocs…~ sugallom, és lejjebb csúszok az ülésen.
Bár már nem vagyok a közegben, ami nem engedett el, a hatása alatt vagyok. És érzek még valamit. Egyre nagyobb ürességet a mellkasomban. Nem jó jel, sejtem, hogy összefüggésben lehet azzal, hogy nem tudtam időben ismét teljes egész lenni. Nem eshetek pánikba. Abban sem vagyok biztos, meddig bírom. De innen ki kell jutni.
-Halcsapda. Be lehet, kifelé …. már nem. – nehezen lélegzek. – A teleportálókat tartják benn és akik képesek… átmenni mindenen. – csakhogy a kivetített énem nem anyagból van, legalábbis az ilyen csapdák csak egy ideig okoznak gondot. Amíg viszont az érzelmek visszarántottak, addig nem tudtam eltűnni onnan. Túl erős volt az ottani érzelmi kavalkád.
– Amit ott átéltem, nem engedett ki. Túl erős volt. Jobban leválasztott a testemről. Nem tudom.
Több szót nem vesztegetek rá. Nem is tudom még annyira, hogy mi is történt ott lent. Kavarog minden.
-Annál azért több. – átérzem a fájdalmat minden egyes pedálnyomásnál is. Abszurd módon ez segít itt maradni. Mint ahogy az a fájdalom is, amit az oldalamban érzek, nem tudom, mitől lett.
Muszáj lesz valamit tenni, mert ez így nem maradhat. Mathis sebét is el kell látni, aggódom érte. Becsukom a szemem és koncentrálok. Egyértelműen érzem, hogy nem fogok tudni visszajutni a testembe egy ideig. A kérdésre hátrafordulok a kivetülésemmel, meglátom a kocsit. Várható volt. Láttam, hogy nézegeti a visszapillantót. Kiegyenesedek és határozottan megfogom a kormányt az anyósülésen ülő testem kezével.
-A lövést rád bízom. – túl határozott a hangom.
Muszáj volt a védőmechanizmust bekapcsolnom, hogy ne ússzak el a semmibe. De ezért az arcomért senki sem hálás, én sem. Rideg, kemény és néha arrogáns is. Tudom, hogy amilyen sokáig húzom két énként, annál nagyobb árat fizetek.
Mathis pedig jobb lövő, mint én, már csak a múltjából sejtem. Jobb, ha ő lő, hiába tűnök összeszedettnek, nem igaz. És nem hibázhatunk.
– A sebedet ellátjuk utána.
Még itt kell leráznunk őket, nem lenne jó, ha hazafelé vezetnénk őket. A hátsó ülésről eltűnik a kivetített énem. Fentről akarok lenézni, nem szeretném, ha csapdába futnánk. Hideg izzadságcsöppek jelennek meg a homlokomon.
-Jönnek jobbról is. – mikor mentek ki? Rájövök, hogy a nyomok egy része kifelé vezettek, nem befelé. Keserűen fintorítok egyet.
– A kocsinyomok egy része kifelé vezető kocsi nyoma volt. Nem nagyon szeretnék, ha kijutnánk.
Nem tudok annyi felé figyelni, így mindezt rábízom. Ha közben átveszi a kormányt, átengedem, majd ha újból lőnie kell, akkor ismét átveszem.

David & Mathis

Nem alakul jól ez az egész. Nagyon nem tetszik nekem, hogy David ennyire be van lassulva, hogy a kocsit is alig éri el, és nem sokkal előtte esik el, szó szerint neki a járműnek. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik a fejében, vagy odabent, de az, hogy képtelen visszatérni a testébe felettébb rosszul hangzik. Csapda az egész, tudták, hogy jövünk és talán csak a mázlinak és a figyelemnek köszönhető, hogy legalább sikerül kijutni és nem kaptak el minket is. Azok után, amit mond, biztos vagyok benne, hogy nem akartam volna odabent ragadni, bár ebben akkor is biztos voltam, amikor megtudtam, hogy hova és miért jövünk. Őszintén még az se lepne meg, ha kiderülne, hogy az a két alak direkt volt abban a kocsmában, hogy ide csaljanak minket... Vicces, ha azt hiszed te üldözöl valakit, aztán utólag veszed észre, hogy mindez pont fordítva történt.
Sikerül végül Davidet bepakolni a kocsiba, aztán be is vágom az ajtót és igyekszem tökéletesen figyelmen kívül hagyni, amikor a golyó beékelődik a vádlimba. Ez még kellemetlen lesz majd, amikor vezetni kell, de összeszorítom a fogam és menni fog. Az viszont határozottan meglep, amikor hátul látom meg őt. Épp akkor, amikor hátrakapom a fejem, hogy megnézzem pontosan hányan és merre vannak, de a kocsi már rohan előre. Kanyar és végül magunk mögött hagyom az egész kócerájt. Igazán illett volna legalább romba dönteni, de ki tudja, hogy nincs-e bent olyan is, akit nem lett volna okos dolog így ott hagyni. Összeszorítom a fogam és vezetek tovább, hiszen annak is meg van az esélye, hogy valaki utánunk indul, nem lenne okos dolog most megállni.
- Igen, vettem észre. Mégis mi a fene történt odalent? - gond nélkül beszélek, mintha mi se történt volna, mintha nem sajogna a lábam minden alkalommal, amikor le kell nyomnom a pedált. Azon már nem is gondolkodom, hogy mennyire ázott át a nadrág a lábamon, mert a vér persze folyamatosan szivárog derekasan. - Azon vagyok David, azon vagyok. - bólintok és persze az utat figyelem közben, no meg a visszapillantót, amiben feltűnik végül a távolban egy kocsi. Remek!
- Csak egy karcolás. - a jó francokat az, még véletlenül sem erről van szó, jóval durvább, mint egy karcolás, de nem most fogok megállni bekötözni a lábamat, előbb le kell ráznunk őket, ehhez pedig elsősorban a vezetésre kell koncentrálni. - Célozni tudsz? Vagy fogod a kormányt? - nem lenne okos döntés itt száguldozni, főleg nem elvezetni őket a birtokig, tehát először le kell szépen rázni őket, a legjobb pedig az lenne, ha ki tudná lőni az egyik kerekét annak a kocsinak, vagy én, mindegy.

Legalább Mathis képessége nem mondott csődöt, és nem ragadt ott. Ezt még érzékelem a liftben.
-A… diliház ehhez képest… nyaralás… - ők legalább elvannak a kis világukban, de ezek az érzelmek olyanok, amelyektől ép eszű elveszti a realitás talaját. Nagyon a határán mozgok, oda kell figyelnem, hogy mozogni is tudjak és lent se vesszek el teljesen az érzelmek tengerében.
A csapdára bólintok egyet. Csak jól adtam át, amit kellett.
~Hogy?~ az előbb még a kocsi felé futottam és most lent vagyok. Döbbenten nézek a kezeimre le, az alagsorban. Nem, a testem nem jött velem, csupán én vágódtam vissza teljes egészében lentre.
Nem érzem, ahogy Mathis berángat a kocsiba. Most hogy teljesen lent vagyok lélekben, az érzelmek teljesen elborítanak, az érzékelésem erősebb lesz. Lent. Fent semmi. Ha így folytatom, be fogok kattanni, főleg, mert nem értem, mi ez az egész. A folyosóról azonban hangok és dühödt ordítás vegyül az iszonyú harag mellé.
-A k*rva élet! Hozzátok vissza a mappákat és a filmet!
Nem játék, ez az őrjöngés valódi. Elmosolyodom, ugyanezt teszi fent az arcom is. Ki szúr ki, kivel?
Mondjuk velem igen, mert most tényleg fogalmam sincs, mi van velem. Lent ragadtam, ez már biztos.
~Nyugodj le.~
Bár nincs mivel belélegeznem itt lent, rájövök, hogy muszáj lesz megtalálnom mielőbb a kiutat, mert ebből a helyből sem fogok tudni kijutni, nem hogy az alagsorból. Az ajtóig sem tudok elmozdulni, ott cövekeltem le a falnál, ahová először bevetítettem magam, és csak egy lépésnyit sikerült hátrálnom és onnan sehová.
Kell a kiút. Mindazt, amit az itt szenvedők átéltek, úgy vélem, eleget tapasztaltam, többet is, mint kellene.
Újból szinte nekicsapódok a láthatatlan falnak, de érzem, hogy nem reménytelen. Csak ne vesszek el az érzelmekben.
Mathis fájdalma azonban elér és kint kinyitom a kocsiban a szemem. Ekkor hallom meg egyszerre az üveg törését és a lövést is. A lassú reflex még lassabb, de szerencsére eléggé lent vagyok, így csak az üveg egy része borít be. Vissza becsukom a szemem. Abban már biztos vagyok, ha ő a gázra lép, akkor ki fogunk jutni. Én legalábbis testben biztosan. Lentről kéne megpattanni.
Ismét lentre figyelek. Az idő véges, nagyon hajszálon mozgok. De egyben meg is könnyebbülök, hogy bár az idő lejárt, valahogy mégis „vagyok”.
Összeszedem minden erőmet és figyelek, de ezúttal végre teljesen ki tudom kapcsolni az érzelmek érzékelését.
~Megvan!~ Ekkor vágódik ki az ajtó, de mire megláthatnának, az alakom végleg elmosódik.
- Láttam a képedet!
~Nem, mintha sokat számítana..~
A kocsi hátsó részén fekszek félig, látom, ahogy Mathis vezet. És én az anyósülésen … fekszem, ülök. És hátul is.
~Mi történt már megint?~
Megpróbálok visszavetülni a testbe, de nem megy. Széttárom a karjaim, elégedetlenül.
Kinyitom a szemem az anyósülésen ismét. Nem tudom, Mathis észrevette-e, hogy hátul is vagyok, ezért jelzem.
-Kijöttem. De… nem egy darabban. – fogalmam sincs, hogy mit mondjak erre. – Le tudjuk őket rázni?
Halk és megviselt a hangom, de ez legyen életem legnagyobb gondja.
-Te jól vagy?
Mathis felé siklik a tekintetem, majd le a lábára.

David & Mathis

Túl egyszerű lett volna, ha minden jól alakul igaz? Túl egyszerű lett volna, ha csak bemegyünk és kijövünk, amikor minden meg van, és persze, hogy nem így történik. Az is kész csoda, hogy az utolsó pillanatban elérjük a liftet és a golyók már a fémbe ékelődnek le odalent. Az is mázli, hogy akármennyire is próbálnák a liftet megbuherálni akkor sem tehetnek semmit az ellen, hogy feljussunk. Maximum a teljes áramtalanítás lenne hatásos, de erre szerencsére nem kerül sor, az a lentieknek is problémát jelentene, mert jó eséllyel a szellőző rendszer a föld alatt szintén árammal működik.
Az viszont nagyon nem tetszik nekem, amit mond, hogy valami visszatartja. Nem tudom, hogy ennek mi a következménye, hogy a kivetítés mennyire ő és mit van akkor, ha nem tudja maga eltüntetni. Olyan, mint egy második szem, vagy ha képes vele érzékelni, akkor ennél több? Fogalmam sincs, de mennünk tudom... csak akkor fordulok vissza, ha muszáj, de ez esetben szemrebbenés nélkül tenném meg.
- Kísérletek... ha jól sejtem semmi jó. - húzom el a számat. Az alapján, amit Ericék mondtak nem gondoltam eddig sem, hogy a hely túlságosan kellemes lehet, de az arcát figyelve még rosszabb lehet, mint amire gondoltunk.
- Tehát csapda volt. - persze igyekszem higgadt maradni, ezért így is reagálok, bólintok szépen, és indulás tovább. Ha kell, akkor segítek neki, hogy legalább a kocsit elérjük. Nem tudom, hogy mi következik, hogy mi van, ha tényleg nem tud visszatérni, de egyelőre úgy fest, hogy nem kell e miatt visszafordulni. Miért érzem úgy, hogy... nem mond igazat? Futásra váltok, amikor ő is így tesz, és már épp lendülnék tovább, hogy elérjem a kocsit, amikor hallom a koppanást, netán csattanást, hiszen nekiesik a kocsinak.
- Francba! - csak épp hogy az orrom alatt morgok, aztán már mozdulok is tovább, eltérve az eddigi céltól és őt próbálom meg felnyalábolni. Nem tudom, hogy egyáltalán magánál van-e, vagy hogy mi a teendő. Egyedül visszamenni... nem lenne okos lépés, talán a prof tud kezdeni vele valamit, ha valami keményebb történt. Próbálom egyszerűen csak besegíteni a kocsiba, miután az aktákat bedobtam hátra, hogy ne foglalják le a kezem. Ekkor hallom meg a kicsapódó ajtó hangját, és az első lövés el is süvít néhány centivel a fejem mellett. Ugyanolyan higgadtan vágom be az anyósülés ajtaját, ha sikerült őt bepakolni, amennyiben nincs magánál. Már csak át kéne jutni a másik oldalra. Lendülök, aztán meg is érzem az égető fájdalmat a vádlimban. Nem számít, tovább megyek, behúzva a nyakam, aztán vetődöm is be a kocsiba, ahogy a hátsó szélvédő ripityára törik. Most még csak azzal sem szórakozom, hogy rendesen indítsam a kocsit, csak a kezemet csúsztatom a műszerfalra, aztán tövig nyomom a gázt.

Még külön szerencse, hogy rám szól és ki is védi a mozdulatom. Valahol a háttérben ég ezért a képem, de minden más másodlagos, ami nem az ajtón túl van. A lift szerencsére nyílik. Nem veszem észre a két alakot, de a lövés hangjára összerezzenek. De még ez sem segít abban, hogy teljesen visszatérjek.
-Valami visszatart. – nem valaki, ezt érzem. De ebben sem vagyok most biztos.
A kivetített énem most már csak viszonylag halványan látható, amikor a helységben, ahol vagyok, egy alak lép be, nyugalommal. Igyekszem a fallal együvé válni, ekkor ér el a kérdése Mathisnak fáziskéséssel.
-Kísérletek és azok eredményei…
Ekkor látom elmosolyodni az ajtóban állót, s ahogy visszacsukja az ajtót. „A vendégünk marad még egy kicsit…”
-Ezek… nem… most tudták, hogy …. jövünk.
Nehéz átvergődnöm az érzelmek káoszában. Minél előbb fel kell érnünk. Ez csapda volt. Vagyis nekem még mindig az. Ahol vagyok, egyszerűen képtelen vagyok elszakadni. Visszatartanak az érzelmek, lépni nem tudok tőle.
-Nem. Fél perc a kocsiig. – a hangom kivételesen tisztán cseng, de a tekintetem máshol jár. Nem fogom elérni a kocsit, az nem fél perc volt, amikor jöttünk, ha jól emlékszem.
Fogalmam sincs, mi lesz fél perc múlva velem. Ilyen még sosem volt. Nem vagyok öngyilkos típus, de Mathist nem fogom engedni, hogy visszaforduljon. Ezért inkább hazudok, vagyis inkább a fél igazságot mondom el. Előveszem a pisztolyt, ami kissé vicces, mert a normálisnál lassabb vagyok. Fent azonban nincs senki. Huszonhárom másodperc.
Igazából nem érdekel, ha golyó is záporozik rám. Ha a kocsiba beugrok onnan már könnyebb lesz. Mathisnak. Rohanni kezdek a kocsi felé, de ez sokkal lassabb, mint ahogy szoktam. Kilenc másodperc. A rutinos futás ment meg, nem véletlen, hogy kocogok minden nap, több kilométert. Ha eljutok a kocsiig, és Mathis is tud velem tartani, lévén nem tudom, kik bújhatnak még meg, és hol, habozás nélkül az anyósülés felé veszem az irányt. Két másodperc. Nem fog menni, megbotlok és a kocsinak esek. A kivetített énem a helységben sötétséget kap, lekapcsolták a villanyt. Hallok zajokat, hangokat.
-Menj!
Letelt az idő.

David & Mathis

Nagyon nincs rendben az, hogy ennyire lecövekelt az ajtó előtt, ebben már az első pillanatban is biztos vagyok, de nem húzhatjuk sokáig az időt, mert akkor biztos, hogy két tűz közé szorulunk záros határidőn belül. Bele kell húzni és felvenni a nyúlcipőt, akármennyire is nem vagyok az a menekülős fajta, de most nincs más. Nem akarunk senkit sem megölni, csak kell egy kis info és kész. Sejtelmem sincs, hogy mit érezhet, láthat ott bent, de biztos hogy nem jó, mert amikor megfogom a vállát, majdnem reflexből fordítja ki a csuklómat.
- David! - rá kell szólnom, hogy biztosan visszatérjen, mert az most látszik rajta, hogy nagyon máshol jár, és nem lenne hasznos, ha úgy kéne kicipelnem innen, miután leszereltem az ellenállását. Annyit azért megtehetek, hogy kicsit noszogatom és végre megindul, már legalább haladunk. Sietni kell, mert a két másik is már ébredezik, és nem lenne jó, ha újra összetalálkoznánk velük. Azt hiszem Dave sem értékelné, ha ténylegesen végezni kéne velük, és ilyen hírrel a birtokra se lenne jó ómen visszatérni. Amikor elérjük a listet a kezem újra a konzolra tapad és pillanatok múlva nyílik is az ajtó. Nem tetszik nekem, amit mond... nagyon nem. De mégis teszem, amit kell. Az ajtó becsukódik talán csak pár pillanattal ez előtt, hogy meglátok egy alakot a folyosó végén, majd még egyet... majd egy golyó csapódik a fémbe, amikor mi már felfelé tartunk. A mikrofilmet a zsebembe süllyesztem
- Hogy a fenébe érted ezt, és miért nem szóltál? Mi a franc volt bent? - haladunk felfelé, a kezem pedig visszacsúszik a konzolra, hogy még véletlenül se tudják lentről megbuherálni. A képességem erősebb, mint amit bármelyik technikai zseni ki tud hozni magából. Röhej, mert amúgy soha életemben nem voltam valami jó elméleti téren. A képességem néha úgy érzem elég rossz lóra tett. - Vissza kell mennünk? - nem tudom pontosan mit ért az alatt, hogy nem tud visszajönni, de ha kell, akkor gondolkodás nélkül állítom meg a liftet és megyünk vissza. Ha úgy érzi, hogy erre van szükség, akkor leszedem őket. Ez esetben lesz áldozat, de... sejtelmem sincs, hogy pontosan mivel is jár a képessége, hogy mennyire van most bajban.

Csak bólintani tudok már, a szavak visszajelzésként sokkal nehezebben jönnek felőlem ilyenkor.
Mint ahogy nem hallom a hangokat, zajokat sem, ami az ajtó felől érkezik, kintről, a tologatást sem. Teljesen magába szív nem csak a látvány, hanem a hely érzelmi káosza. Nincs bent személy, ám mindaz, amik ott történtek, buldózerként nyomnak össze. Legszívesebben összegörnyednék és segítségért kiáltanék, de csak némán állok mindkét alakomban.
Nem tudok elszakadni az érzésektől, magukba szívnak és átadják mindazt, ami ott történt. Az érzelmeket. A figyelem egy része késve, de a testem felé irányul, amikor Mathis megfogja a vállam. Akkor viszont már megfogom, igaz, késve és már félig megcsavarnám a kezét, amikor rájövök, Mathis az. Azonnal elengedem. A tekintetemen látni, hogy még nem egészen tértem vissza magamhoz, mindez sokkal inkább reflex, mint tudatos. A másik hely nem enged, az érzések olyan erősek, hogy a hatása alatt állok. Tudom irányítani mindezt, ám ha erős az érzet, nem tudok leszakadni róla.
Segítséggel ugyan, de végül elindul a lábam kifelé. A fáziskésések, amit Mathisnak is említettem, látható. Azonban más is zavar, de egyelőre az érzelmek tombolásában vergődik egy részem odaát.
A két alak még fekszik, de annyira nagyon nem ütöttük ki, hogy az ébredezés nyomai ne lennének láthatóak.
Megyek Mathis után, most valóban csak ő a támpont számomra, őrá figyelek. Csak kicsit tudok erre figyelni, valami nem stimmel, már érzékelem, de még nem tudom, mi. Akkor jövök rá, amikor a liftbe akarom kivetíteni magam, aztán föntre.
-Figyelj a liftre és fent is.
Ha kinyílik az ajtó, és sikeresen bejutunk, a falnak dőlök. A zsebembe nyúlok és kiveszem a mikrofilmet.
-Valami nem stimmel. – átadom neki, úgy érzem, át kell adnom.
-Nem tudok visszajönni. – tudom, hogy előbb kellett volna mondanom, de sok minden felülírta bennem a tájékoztatást. Nehezen tudok figyelni is. Remélem, hogy tudja, mit értek ez alatt. Még van egy, fél perc, míg a képességemet tudom használni.

David & Mathis

Figyelek mindenre, de természetesen tudom, hogy e téren most ő a jobb. Ha kivetítgeti magát ide-oda, akkor jól fel tudja mérni a terepet, vagy hogy melyik szobából akarnak esetleg ránk törni. De most a legfontosabb az, hogy meglegyenek az akták, hiszen kevés időnk van, így a lényegre kell koncentrálni, ezért nem értékelem azt, hogy úgy lefagy és megáll az egyik ajtó előtt, és nem tudunk tovább haladni, mikor muszáj lenne. Komolyan attól tartok, hogy még a szavaimat sem hallja meg, de végül mégis válaszol. Örülök neki.
- Jól van. Ne kerülj bajba, ha mégis... jelezz. - teljesen mindegy, hogy, kivetül elém, vagy akármi, de ez esetben jövök. Futólépésben indulok el, be kell nyitnom pár helyre mire megtalálom az ominózus szobát, de meg lesz és most ez a lényeg. Nem teketóriázok, felmarkolok pár aktát, néhányba belelapozok, de aztán ennyi. Sokat most nincs lehetőség elvinni, ezekből is szerezhetünk némi információt, mielőbb nagyobb baj lesz. Vannak még az épületben, és amint kiderül, hogy ketten már nem fognak beköszönni nekik egy ideig baj lesz, arról nem is beszélve, hogy hamarosan ők is magukhoz térnek. Nem lenne jó két tűz közé szorulni.
Amikor visszaérek már a távolról érzékeny fülem hangokat hall. Behúzom magam mögött az folyosó ajtaját, és az egyetlen mozdítható tárgyat, egy kisebb asztalt tolok oda mellé. Ez is megteszi most, aztán futólépésben irány vissza. Nem jó jel, hogy Dave most meg egy újabb ajtó előtt áll és láthatóan nem épp valami jó passzban. Zűrös ez a képesség, szó se róla, az enyém ehhez képes piskóta. Megfogom a vállát, ha kell akkor meg is rázom, de persze figyelek, hogy ha nagyon el van varázsolva, és esetleg valami olyan mozdulna, ami nem lenne jó hatással rám, akkor el tudjak hajolni.
- Le kell lépnünk, most! - hallom, ahogy az asztallal eltorlaszolt ajtón felhangzik az első ütés, rúgás, vagy akármi, de jó hangos. A pisztolyt elteszem, ha szükség van rá, hogy Davet esetleg hatékonyabban ösztökéljem, de ha sikerül magához térnie, akkor irány kifelé. Talán már a másik kettő is ébredezik... az nem lenne valami jó, akkor kelleni fog a pisztolyom is.

A mozgásban Mathis a viszonyítási pont, ösztönösen megyek utána, miközben hol ide, hol oda vetítem ki magam. Ez viszonylagosan több energiát vesz el tőlem, tehát ennek függvényében is csökkenni fog, hogy mennyi ideig leszek képes kivetíteni magamat.
A kérdése nem jut el hozzám, csak az érintéssel együtt elmondott szavai. Ránézek és bár a vonzás, ami az ajtó mögötti helységbe húz, erős, figyelni tudok rá. Az üres tekintetem ugyan nem erről árulkodik, de a hangom igen.
-Rendben.
A reflex, hogy ráfogja a kézre, az érintés nyomán azonnal megszűnik, mert megérzem, hogy Mathis érintette meg a vállam. Valamiért még hálás is vagyok neki. Képes lettem volna tokostul rontani a helységbe, holott csapda is lehet.
Végül kinyitom és felkapcsolom a villanyt. A kezem szinte alig éri a kapcsolót, már érzem azt, amiért nagyon be akartam jönni. Nekidőlök a falnak, most nem adhatom át teljesen az emlékeknek. Vagyis igen, csak célzottan kéne megtenni. A kéne nagyon pontos és tökéletes kifejezés. A térdeimre támaszkodok, majd mély levegőt veszek, mire fel tudok tekinteni.
Irodahelység, mégis van egy elkerített kis sarok, amelyet paraván takar, olyan érzelmi káosz árad felőle, számtalan ember és mutáns érzelmeivel fűszerezve, hogy faltörő kosként passzíroz a falhoz. Oda kell mennem. Szokatlan, hogy ennyire fenn és elől legyen ez. Mégis odalépek. Ahogy elhaladok az asztal mellett, hozzáérek, ami megállásra késztet. Egy olyan szokásosnak tűnő, rutin mozdulatot teszek, ami nem az enyém. Kinyitom a fiókot, és a felső alá nyúlok, letépve egy kis kapszulát és a zsebembe teszem. Előtte megforgatom, nézegetem. Egy mikrofilm. Nem tudom, mi van rajta, csak érzem, hogy fontos. Keresnék még az asztal körül, de a paraván továbbra is izgat.
Mögé lépek és rájövök, hogy amit érzek, az nem a paraván mögött van, hanem a paraván mögött lévő ajtó takarja. Már csak három perc… Átvetítem magam.
Még egy helység, ami átmeneti, két ajtó között lévő hely és egy férfi ül az asztalnál. Nem hall az ajtón túlról, párnázott. Gyorsan eltűnök onnan és tovább vetítem magam, miközben remélem, nem vett észre. Ami azonban a másik ajtón túl fogad, az a diliháznál is rosszabb érzelmi egyvelegek sokasága. A látványtól ideát kikerekedik a szemem és csak némán meredek az ajtó felé, a paraván mellett állva, eléggé láthatóan abból az ajtóból, ahonnan én léptem be a folyosóról. Nagyon kevés választ el attól, hogy feltépjem az ajtót.

David & Mathis

A két fickót elég gyorsan sikerül leszerelni szerencsére, és végül David sem pánikol a történtek miatt, pedig megmondom őszintén, hogy erre is láttam egy hangyányi esélyt. Szerencsére nem történik meg, bár az arcán látom, hogy nem kifejezetten értékeli az adott helyzetet. Engem már különösebben nem hat meg az ilyesmi, sokkal durvábbakat láttam már és én is álltam már a fegyver másik oldalán. Tudom, hogy nem lehet csak úgy enyhének lenni, mert a másik sem biztos, hogy enged, és akkor te kapod a következő golyót, ennyire egyszerű. Innentől viszont már arra figyelek, amit ő koncentrál, amit ő vesz le a környezetből. Persze attól még megyek előre, hiszen kevés időnk van legalább egy kevés információt szerezni, de biztosan menni fog, ha elég jól feltérképezi itt a terepet.
- Rendben van, akkor megnézem azt, és... - felszökik kissé a szemöldököm, amikor meglátom, hogy mennyire sikerült befagynia az egyik ajtó előtt. Nem a legjobb ötlet most időt húzni ilyesmivel, de az is lehet hogy valami fontosat szúrt ki, de sejtésem sincs, hogy mi van bent, ami ennyire vonzza. Úgy gondolom, hogy most fontosabbak a kézzel fogható adatok erről az egészről. - Tudsz vigyázni magadra igaz? Akkor hozok pár aktát, aztán megyünk, - egy pillanatra érintem meg a vállát, hogy tényleg tudjam eljutottak-e hozzá a szavaim, aztán ha marad, akkor futólépésben indulok meg a cél felé. Csak akkor térek majd vissza, ha már sikerült legalább pár aktát magamhoz venni és összeszedni azt, ami kellhet. Nem tudom, hogy mi a fontos, ezért úgyis random választok, kivéve persze, ha valami miatt előbb kéne jönnöm, netán David számára nem megfelelő így a felállás. Talán az is fontos, ami odabent van, az ajtó mögött, amit úgy kiszúrt magának, de... mivel arról nem sokat tudok, az idő pedig szorít, a bizonytalanra nem alapozunk.

♪ THE Scene ♪

Mire tulajdonképpen felemelném a fegyveremet, már fekszenek, mind a ketten. Azért pocsék érzés fog el. Egyrészt ahogy a kivetülésemen átmennek a golyók. Valahol én vagyok, nem érzem, nem fáj, de a látvány, hogy az arcomba csapódik vagy a mellkasomba… nyelek egyet. De azért is, mert a két ember fájdalmát egyértelműen átérzem. Nem fog kiesni a fegyver a kezemből, annyira piskóta nem vagyok, ehhez külön kellett szoktatnom magamat. De más a tréning, és más a gyakorlat. Ezek valós fájdalmak, nem csak kivetítések. Éppen ezért jóval valóságosabbak is. Kiráz a hideg.
Kilépek a szóra a liftből és máris a bal oldalihoz lépek, hogy megtegyem, amit kell. Nem ütök. Csupán megnyomom azt a pontot, amitől az agy kikapcsol egy időre. Ehhez némi chi is kell, azt pedig már a liftből kilépve elkezdtem koncentrálni, hogy sikeres legyen. A fájdalom érzetek eltűnnek, ahogy a két ember tudata kialszik. Nem érzek megkönnyebbülést, a lelkiismeret-furdalás nem engedi.
-Kilenc perc. – megtanultam pontosan számolni az időt, mennyire bírom.
Mathis mögé állok, miközben átvetítem magam helyekre, ahol éreztem vannak.
-Egy folyosó van, az ajtó mögött. A másik kettő talán a folyosó végén van. Ir… - ekkor nyithatja ki az ajtót Mathis, amitől jó pár érzet felém irányul, még ha nem is tudatosan. Megcsuklik a hangom. Fájdalom, üresség, szenvedés. Szenvtelenség. Nem csak mostani érzelmek, ezek már sokkal régebbi benyomások, sugallatok, emlékek, amelyet a falak, folyosó és a szobák árasztanak magukból. Kisöpör minden mást egy másodpercre belőlem.
-Aktákat balra láttam… - suttogok, nem is mernék jobban, de nem is megy. – harmadik, negyedik ajtó… de…
Nagyon vonz egy ajtó, jobbra. Ki akarom nyitni, szinte sürget, vonz, hogy nyissam ki. Akarjam kinyitni. Hirtelen nem érdekel, merre megy Mathis. Nem látok a helységbe, amely vonz, a sötétség teljes bent, ahogy kivetítem magam oda.

David & Mathis

Nem vagyok én annyira száraz, mint aminek többnyire elsőre tűnök, bár tény és való, hogy nem épp a kedvenc elfoglaltságom a kellemes bájcsevej, vagy a kedélyes viccelődés, de hát nem lehet mindenki egyforma. Olyannak is kell lenni valakinek, mint amilyen én vagyok, komolyabb, határozottabb személyiség, aki általában tudja mit akar és elsősorban a cél lebeg a szeme előtt, a köztes kitöltést pedig többnyire rémesen unalmasnak tartja. Azért most túlélem ezt a kis beszélgetésféleséget, mivel azért közben is sikerül haladni, ez a lényeges.
Az újabb szavakra már csak bólintok. Nem hiszem, hogy nagyon túlzásba kell ezt vinni, meg van minden fontosabb infok, és nem sokára lent vagyunk, akkor már az a lényeges, hogy mindenre figyeljünk, nem pedig a további csevegés. Hagyom, hogy tegye, amit kell, és amikor nyílik az ajtó, én is feszülten figyelek. A másik fegyvert persze visszacsúsztatom a helyére, szükség azért lehet még rá, ha neki van saját, akkor érthető, ha azt használja.
Figyelem a kivetülését, várható volt, hogy nem itt bent fog beszélni, azzal csak lebuktatna minket. Teljesen érthető és logikus, örülök, hogy jól kezeli a helyzetet, és okosan cselekszik. A pisztoly a kezemben, halk kattanással biztosítom ki, amikor kiderül, hogy ketten vannak odakint. Nem várom el tőle, hogy elvégezze a piszkos munkát, ez most az én dolgom, nem hiszem, hogy valamikor is szüksége volt rá, hogy lelőjön bárkit is. Nekem sem célom eltenni láb alól a két illetőt, így csak ügyesen mozdulva, kissé lejjebb ereszkedve mozdulok ki az álcából, hogy ne legyek azonnal tiszta célpont. Nem húzom az időt, hiszen közel vannak és amikor látom előkerülni a két fegyvert már lövök is. Két jól célzott találat, az egyikkel a közelebbi pasas kezét lövöm el, ami a fegyvert tartja, a másikkal pedig a másik térdét, aki azonnal vinnyogva zuhan a földre. Nagyon tud fájni, tisztában vagyok vele.
- Sietnünk kell! - szólok hátra, és közben már lendülök is. Nem cél, hogy végezzünk velük, de egy-egy jól irányzott ütés azért kell, hogy ájult állapotban legyenek. Sok idő nincs, maximum azt nézhetjük meg, hogy mi ez a hely, legalább nagyjából feltérképezhetjük, annyi is elég lesz most. Esetleg valami iroda, pár elvihető aktával hasznos lenne, bármi kézzelfogható.

Beleegyezően bólintok arra, hogy a továbbiakat későbbre hagyjuk, ha már ott leszünk.
-Rendben.
Jót vigyorgok azon, ahogy válaszol és ahogy előtte leesik neki, miről is van szó, a reakció pedig nagyon jól esik. Kezd szimpatikus lenni, nem egy olyan fakocka, mint némelyik ex. Erős személyiség, az már bizonyos.
-Ó, az menni fog. Csak ne állj bele. Mármint belém. – sokat sejtető, ajakösszevont mosoly ül ki az arcomra. A legtöbben meglepődnek azon, ha mondjuk, simán átmegy valakin a golyón. Ez, jelen esetben majd a liftből kiszálló tünemény képem lesz. Hogy aztán épen kiszálljak a liftből. Már, ha minden simán megy, vagyis ahogy mi elterveztük.
Az átnyújtott pisztolyra megrázom a fejem, a derekamhoz nyúlok és kiveszem a saját lőfegyveremet és felmutatom, majd lövésre készen, kibiztosítom. Nem mondom, hogy nem vagyok feszült. A lift oldalához lapulok, miközben kivetítem magam. Ez azért is jó, mert látni fogom, hogy kik érkeztek még közben oda.
-Van tíz percünk az egészre. – szólalok meg halkan. Tíz percnek elégnek kell lennie, addig folyamatosan fenn tudom tartani a kivetítést, hogy lássak akármerre, amerre jól esik.
A vigyor és a jókedvem eltűnik, ahogy a lift jelzi, megérkeztünk. Nem akarok ölni. Egyáltalán nem. Még a harcképtelenné tevés is nehezen megy, fájdalmat okozni másoknak sosem szerettem, annak ellenére, hogy már gyerekként is eljárt az öklöm, ha arról volt szó, meg kell védeni magam. De most nem erről van szó, valami egészen másról.
A liftajtó kinyílik és a kivetítésem kisétál, még akkor is, ha golyók záporoznak rá. Körbenézek. A kivetített énem leengedett kezeivel mutatom, hogy ketten vannak, nem akarok a liftben megszólalni. Az irányt is mutatom. Remélem, Mathis figyeli, ezt simán elfelejtettem mondani még a liftben. Szidom is magam miatta.
Ha nem golyó vagy morcos fogadás fogad, akkor csak sugallatot küldök, üdvözlést. Mindeközben a lift falához lapulva tartom a fegyvert a kezemben, még nem emeltem fel, de lövésre készen állok.

David & Mathis

Egyértelműen rá bízom a felderítést, hiszen én nem látok át a falakon, ő viszont átvitt értelemben végülis képes rá. Maximum egy kicsit terelgetem, hogy ennyivel is beljebb legyünk, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem lehet annyira nagy tapasztalata ebben az egész kis kutatósdiban. Nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, ezért ilyenkor jobb mindig felkészülni a legrosszabbra is, én alapból úgy könyvelem el magamban, hogy négyen vannak még a kettőn kívül, aztán maximum pozitívan csalódunk, ha kiderül, hogy tévedtünk. Az pedig remélem nem derül ki, hogy esetleg még többen is vannak az említett létszámnál.
- Rendben, akkor először bejutunk, és utána majd kiderül. - ha közelebb van, körül néz, többet tud, ez teljesen evidens. Még így is lépés előnyre tehetünk szert velük szemben és nekem ennyi igazából bőven elég. A megjegyzését először nem is értem teljesen, aztán csak leesik. Inkább csak hallottam a sztoriról, és egyszer-kétszer belenézni voltam kénytelen, amikor anyám nyomon követte a tv-ben a sorozatot. Engem valahogy - tudom meglepő - egyáltalán nem kötött le.
- Őszintén szólva nem is szívesen kötnék most ki egy idegen űrhajón. - azért a szám sarka felfelé indul meg, valamiféle hevenyészett mosolyt mímelve így, ami csak akkor szélesedik ki, amikor a liftről van szó. Na igen, e téren egyszerű dolgom van, egy forgalomból kivont, működésképtelen telefonnal is bármikor elérhetnék bárkit, az ilyesmi nekem nem akadály.
- Mire leérünk, addigra már ott lehetnek, készülj fel. Elég lehet az is, ha összezavarod őket. - Első körben teljesen a lift falának lapulok és neki is intek, hogy kövesse a példámat. Az hasznos lehet, ha teszem azt eleve önmagát vetíti ki, amikor nyílik az ajtó, akkor a kivetülést fogják meglátni. A kezem újra a panelra helyezem ezúttal belülről és már csukódik is az ajtó. A pisztoly a kezembe kerül, de természetesen akad tartalék... egy néhány, ezért a másikat felé nyújtom. Nem tudom, hogy tud-e bánni vele, de éppenséggel az ő képessége sem olyan, ami remek támadásként funkcionálna, azzal pedig most nem érünk sokat, ha teszem azt lekapcsolom odalent a villanyt, akkor egyikünk sem lát, ez nekünk is hátrányt jelenthet. Két fickót pedig, ha elég jól meglepjük őket és - nem pattan le róluk a golyó - akkor gond nélkül ki tudok vonni a forgalomból.

Fent nem csak azért nézek körbe fentről, mert nagyon „király” dolog, ahogy mondják mások. Jól tettem, hogy szétnéztem.
-Még három kocsinyom van, különböző irányból. A két kocsinyomon kívül. – teszem hozzá.
Mathis kérdései részben vezetnek is. Nincs abban számomra semmi különös, hogy felderítsek, de nekem nem lesz sosem annyi tapasztalatom abban, hogy miként is zajlik mindez. Néha a figyelmemet képesek lekötni érzelmek, érzetek és ha nem rántanak vissza a lényegre, akkor képes vagyok elmolyolni az érzeten. Most ez még nincs, figyelek.
-Négy, teljesen eltérő egységet érzek a kettőn kívül. – nem tudom, hogyan leírni mindezt. Attól, hogy négy különálló érzelemforrást találok, még lehet skizofrén vagy más, bomlott érzelmi állapotú egyén is lenn. Éppen ezért még figyelek, mielőtt biztosra kimondanám a négyet.
-De ha körülnézek majd ott is, biztosabb leszek benne. – igaz, hogy akkor engem is észrevesznek, de előnyöm annyi lehet, hogy nem érnek el.
Kiszállok a kocsiból, feltolom a napszemüveget is, a kardigánt előtte igazítom meg, de annyira nem is szükséges. A modern ajtónál Mathisra tekintek, majd vissza az ajtóra. Hiába, az érzetek csak arra terjednek ki, hogy kinek milyen benyomásai vannak a dolgokról. A modernséget a múltba vezettem vissza. Van még mit tanulnom.
-Pech, nincs nálam törülköző. – mutatom fel vigyorogva a hüvelykujjam. Nagyon szeretem azt a könyvet, igazi fanyar humor van benne, amit kifejezetten élvezek.
A tekintetem önkéntelenül a panelra helyeződő kézről, majd a gép hangjára Mathisra siklik.
-Nálad biztos nem szokott beragadni a lift. – közben azonban már a liftajtóra szegezem a tekintetem. Veszek egy mély levegőt megjelenítem magam lent, az egyik sarokba, hogy szétnézzek. Nagyon remélem, hogy jó helyre teszem be magam és nem éppen az orruk elé vagy az asztalon ácsorogva fogok megjelenni. Elég pár másodperc, hogy feltérképezzem a helyet, ahová érkezünk, több nem kell.
Az érzetek segítenek a tájolásban, de a mondás is úgy tartja, hogy a lónak négy lába van…
-A lift előtt nem voltak, de már felfigyeltek a hangra. Ketten elindultak.
Nem látok túl jól, ahhoz egyrészt nem jelenítettem meg teljesen magam, másrészt a kinti napfény után a nem fizikai szememnek is sötét van lenn.
-Gyér a világítás.
Egy pillanatra a liftbe is bekukkantok. A lift tetejére nem, mert az eszembe sem jut. Annyira jó még nem vagyok az ilyenekben.
-A liftben nincs senki.
Fegyvert keresek náluk, de végül is, ha mutánsok, akkor olyan mindegy. Ha a lift megérkezik, beszállok. Nem mondom, hogy nem vagyok ideges, előtte azért ránézek Mathisra, hogy továbbra is lemegyünk-e.

David & Mathis

Csak némán bólintok a szavaira. Az egyértelmű volt, hogy tartanak valahova, de legalább már tudjuk, hogy többen is vannak ott. Rendben, fontos info, aztán rájövök, hogy talán nagyon figyel, így nem biztos, hogy egy szimpla bólintás elég lesz.
- Értettem, akkor hát így számolunk majd. - az újabb szavakra egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Na igen a bankárokat senki se komálja, bár azért minden bizonnyal akadnak kivételek. A megfigyelés már az ő dolga, ebben ő a profi, én vezetek, úgy elhajtva mellettük, mintha tényleg csak a közeli tóhoz mennénk pecázni, mint két ártatlan kis turista. Más tészta, hogy első ránézésre talán nem nézünk ki úgy, de miről lehetne megállapítani azonnal, hogy valaki gyanús? Nem látszik nálunk se a fegyver, se semmi, még a mindig morcos arckifejezésemet is igyekszem eltüntetni. Várok, amíg feltérképezi a terepet, ez most az ő dolga. Végülis... úgy fest, hogy mégis csak jól választottak az alapítók, egészen jól ki tudjuk egészíteni egymást, eddig legalábbis nagyon úgy fest.
- Van sejtésed róla, hányan vannak? - közben persze kiszállok a kocsiból. A fegyvert még nem helyezem a kezem ügyébe, még mindig mondhatjuk azt, ha véletlenül futunk bele valakibe, hogy csak elkeveredtünk, bár ha már elég közel leszünk, akkor nem lesz ez ennyire evidens. Szóval irány az épület, amikor már a két fickó bement szépen. Úgy fest, hogy odabent tényleg elér romos minden, ellenben bent már modern ajtózat található. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz... a föld alatt lehetnek.
- Figyelj oda, és ha baj lenne... ne pánikolj. - még mindig nem tudhatom éles helyzetben hogyan viselkedik, jobb mindenre felkészülni. A kezemet óvatosan a panelra helyezem, ami a rozoga falban helyezkedik el. Nem bonyolult megbeszélni vele, hogy szükségünk lesz a... liftre. Igen, ez már egyértelmű, hogy arról van szó, és hamarosan ki is nyílik előttünk. Azért itt már a kezembe kerül a pisztoly, biztos, ami biztos, arra is van esély, hogy odalent várnak ránk, ha figyelik a liftet. Irány lefelé.

Mathis sejtheti, hogy éppen mire készülök, így nyugodtan figyelhetek arra, amiért itt vagyok tulajdonképpen. Hangot, illatot, ízt, benyomásokat, képeket igyekszik átérezni.
-Tartanak valakihez… - a benyomások arról, akihez tartanak, csak néha tér vissza bennük. Tartanak tőle… - egyvalakihez, de többen vannak ott.
Az érzet, ami Mathis felől jön, olyan, mintha gyors nekifutás után a betonfalnak csapódnék. Egészen más, mint amikor jöttünk és amikor bent voltunk a pubban. Nem zökkenek ki, de a bizsergető energia érzés ott vibrál a tenyeremben és a talpamban.
-Két bugris bankárt? Én se. – a koncentrálás nem zavar meg abban, hogy beszéljek, reagáljak.
-Ebben te vagy a főnök. – emelem fel a kezem, mintha megadnám magam. Nem vagyok irányító típus, nem is leszek, csupán lebegek mások érzelmi hullámain. Kemény szörfdeszka az, amin utazok folyton, az bizonyos.
Rezzenéstelen arccal tekintek előre, amikor elhajtunk mellettük, mintha máshová tartanánk és ők csak egy utazó csoport, akik mellett elhajtottunk.
-Egyszerűbb kivetíteni magam. A pillanatnyi érzések nagyon rövid ideig maradnak meg itt. A természetben más lenne… - észbe kapok, nem folytatom tovább, inkább hátradőlök és teszem, amit szükséges.
-Ez volt az az épület. – bökök majdnem a hátunk mögött lévő épületre. Ezt láttam a pacák fejében, mint benyomás.
Figyelem, merre tűnhetnek el, majd kivetítem magam az épületrész tetejére. Mivel lerombolni semmit sem tud a kivetített énem, ezért a falba vetítem ki magam, ahol hamar el is tudok tűnni és feltűnő sem vagyok. Legalábbis remélem.
Párszor helyet változtatok, mire elcsípem őket. Figyelem, merre tartanak. És még valamire figyelek. Mivel az érzelmekhez általában lélek is tartozik, ezért ahány érzetmintát érzek, megszámolom. Ezzel meglesz a létszám is. Rossz előérzetem lesz, de minden esetben szokott lenni.
-Vannak ott, ahová tartanak. – szólalok meg halkan. Vajon minket is figyelnek? Úgy döntök, hogy feljebb megyek és fentről nézek szét, nagyobb távlatból. Jelenleg csak áttetsző tüneménynek, káprázatnak tűnhet a kivetített énem.
-Szerintem… jobb, ha utánuk megyünk. – sokkal inkább kérdés, mint kijelentés a részemről.

David & Mathis

Nem vagyok az a típus, aki bármikor is panaszkodni szokott, inkább meg vagyok magamban, mert az számomra sokkal egyszerűbb és kellemesebb. Kár lenne feleslegesen bonyolítani az életet, nem de? Mindenkinek meg van a maga baja, én nem gondolom úgy, hogy az enyém nagyobb lenne másénál.
A bárt végül sikerül egészen gyorsan lerendezni, szerencsére, ugyanis annyira nem vagyok oda oda az efféle helyekért. Jobb nekem békében és nyugalomban, mondjuk egy kellemes kertben, mint hogy tömegben tartózkodjam. De most a feladat miatt szükség volt rá, mégis sokkal jobban érzem magam, amikor végre a kocsiba kerülünk. Indítok és csendben maradok, amíg ő a dolgát végzi, azaz ha jól sejtem épp az előttünk haladó autóban ülő két fickót igyekszik szépen letapogatni, én pedig nyugodtan koncentrálhatok arra, hogy tartsam a megfelelő követési távolságot, hogy ne maradjunk le, véletlenül se veszítsük őket szem elől, de közben ki se szúrjanak minket.
- Nem lep meg a gyanakvás felénk, én se komálnám magunkat. - mosolyodom el. Az az igazság, hogy felvillanyoz a tény, hogy terepen lehetek és végre történik is valami, azt hiszem ez látszik is rajtam. - Követjük őket a célig, persze távolabb állunk meg, aztán felmérjük szépen a terepet. Meglátjuk mi lesz ott. - most az a cél, hogy kövessük őket a célig, addig még kicsit kutakodhat az érzéseik között, aztán ha ez meg van, akkor majd meglátjuk mi lesz helyben. Nem kell szerencsére sokat vezetni, tényleg víz partra érkezünk és a terep is romosnak tűnik, de ennek ellenére a kocsi mégis leáll gond nélkül. Tovább hajtok, lekanyarodva, mintha egész más lett volna a célunk és távolabb állok meg.
- Tudod őket utólag is érzékelni, vagy kivetíteni magad, hogy merre mennek? - lehet hogy a bejárat titkos, de nem tudom, hogy oda is meg tudja-e jeleníteni magát, amit esetleg nem lát. Mindenesetre irány a cél, meg kell nézni, hol a bajárat. Van egy olyan gyanúm, hogy az igazi cél nem az a romos épület, hanem valami talán... alatta?

A vállrántás és a tömör válasz elegendőnek bizonyul, hogy ne firtassam ezt a részt tovább. Az elszigeteltség és a meg nem értettség érzete, ami az övé, szinte teljesen összelapít. Leválasztom ezt az érzést magamtól.
-Sajnálom. – de azért megjegyzem, mire képes.
A színjátékhoz csak annyival járulok hozzá, hogy csak egy sokat sejtető vigyort villantok Mathis felé, jelezvén, hogy számíthat a vizes csobbanásra.
A fájdalomra csak bólintok, miközben már az ajtót nyitom és beülök.
-Éreztem.
Ahogy beülök, máris figyelek befelé. Nem a múltra, hanem a jelenre. Még elég közel vannak, hogy tudjak rájuk figyelni. Csendben maradok, érzékelni akarom az érzéseiket. Nem tudom, mennyire tartja a távolságot, vagy marad le Mathis, de amíg elég közel vagyunk, menni fog. Szemem elé teszem a napszemüveget, ösztönös reakció, az illemé, nem a napfényé. Egy előre meredő tekintet nem a legjobb látvány és már hozzászoktam a mozdulathoz. Ha nincs, akkor behunyom a szemem mindössze.
-A sérülés nem baleseté. – nem azt a traumát érzékelem benne. – Gyanakvást érzek felénk és… sietséget, félelmet, dühöt. – kissé hátrahőkölök. Kórház illatfélét érzek. Pislogok, mert a többi érzet nem kórházé.
-Mi a terv? – tudom, hogy ezzel kapcsolatban érdemes Mathisra hagyatkoznom.
Aztán elhallgatok és tovább figyelek, mi az, amit még el tudok csípni.

David & Mathis

Világ életemben kívülállónak éreztem magam. Senkinek sem egyszerű apa nélküli fiúként, akinek az anyja többnyire csak mélyen hallgat arról, ha róla kérdez. Az sem könnyű, ha egy ketté választott országban nősz fel, majd egy teljesen újba kerülsz, ahova végképp rendkívül nehéz erős német akcentussal beilleszkedni, mint az országodról még a butábbak is elég jól tudják, hogy... Hülyeség, nem hazám tehet arról, hogy milyen vezetője volt, hogy mik történtek, elég jól megszenvedtük mi is a világháborút. És ha minderre még az is rájön, hogy kiderül még ezen felül is más vagy, mint a többség az már csak hab a tortán.
- Katona voltam David, elég nagy a harci tapasztalatom és mellette gond nélkül iktatok ki bármilyen gépesített biztonsági rendszert, úgyhogy bejutni bárhova könnyen be tudunk. - de azt hiszem ezzel tisztában van, ezért is rántom meg a vállam és ezért van, hogy inkább figyelek, mint beszélgetek, mert azt fontosabbnak érzem most. Mindig fontos, hogy tisztában legyünk a környezetünkkel, egy ilyen akcióban pedig főleg. Nem hiszem, hogy a legjobb horgászhelyek feltérképezése megoldása vezethet majd.
A kis infora már alig figyelek, hogy hol robbant fel a gyár. Ez is fontos lehet, talán a két fickó is épp oda tart, de most úgy érzem az a leglényegesebb, hogy őket kövessük, mert egy szimpla robbanás könnyen zsákutca lehet.
- Túlságosan jól ismersz, tudod, hogy utálom a vizet, ha közvetlenül kell érintkeznem vele. - egy halvány mosolyt az arcorma varázsolok, hogy tényleg úgy tűnjünk, mintha csak két egymást húzó jó barát lennénk, majd biccentek a csaposnak és már haladok is tovább. Nem szeretném szem elől veszíteni a két pasast, nagyon nem.
- Lehet, hogy ők is oda mennek, érdekelne merre tartanak. - biccentek csendesen és persze alig láthatóan a két alak felé. Őket kell követnünk, ez nem kérdés, épp beszállnak az autóba, így hát én is épp azon vagyok, hogy minél gyorsabban volán mögé kerüljek. - Biztos, hogy van valami a sérüléseik mögött, túlságosan jól látszott, hogy melyiknek mi fáj, és csak nem rég óta. - tudom milyen egy keményebb sérülés és azt is, ha ahhoz a gazdája már hozzászokott. Elég katonát láttam, aki a kezdeti időkben szenvedett egy hátfájás, egy csuklóficam miatt és olyat is, aki már évek óta él együtt a lábsérülésből megmaradt fájdalommal. Jellegzetesen más a kettő. A lényeg, hogy ha David is beszállt, akkor indítok, követni fogjuk a másik kocsit, persze csak nem túl feltűnően.

Elkomolyodok a válaszra, inkább kifelé nézek. Nem tudja, mennyire beletrafált. Az emberek behálózták már az egész bolygót, de egy érzést mindenkiben ott érzek. Hogy kívül állóaknak érzik magukat. Mintha… a világba úgy tekintenének, hogy az rajtuk kívül van, nem pedig ők benne. Nem válaszolok, ez mindig érzékenyen érint. Mindenki magányosnak érzi magát, holott ötmilliárdan vagyunk majdnem.
A visszakérdezésre pedig szinte elsüllyedek. A fülem lobot vet.
-Tőled szerettem volna hallani. – felelem zavartan.
Számomra nem gyanús a két fazon, ám Mathis felől egyértelműen érzem a gyanakvást feléjük. Így abbahagyom a jópofizós, dumás szöveget és a sörömbe fordulok. Mert ugye inni és beszélni egyszerre, katasztrofális következménnyel járna, így értelemszerűen, mivel szeretnék életben maradni, a pohár tartalma nem fogy igazán.
-Melyik határában? Csak, hogy ne arra menjünk. Nem a főútvonal felé van akkor ezek szerint. – tekintek a csaposra.
Elfintorodom, amikor már menni készül. Muszáj alájátszanom. Benyúlok a belső zsebembe a kardigánban, majd kiveszem, jó kis jattal együtt.
-Hogy te még pihenőnapon is rohansz és parancsolgatsz. Kerülsz még a csónakomba, esküszöm. – jelentőségteljesen pillantok a csaposra, majd intek felé, miközben már szállok is le a bárszékről.
-Köszöntük, viszlát!
Kint Mathisra pillantok némán. Nem tudom, mit akar, csak érzem, hogy menőkéje van. Ha van lehetőség, megszólalok. Nem szeretném, ha más is meghallaná.
-Tó melletti gyárrész. Nem tudom, mennyit változott az évek alatt. – az az érzet fiatalabb korból van, talán ott dolgozott, nem tudom. De maga az érzet nagyon régi volt és olyan, mint aki sokáig csinálta. Tekintetemmel azonban továbbra is azt kérdezem némán, hogy most mi legyen.

Tárgy: Re: David & Mathis - Harrison, Westchester megye