David & Mathis - Harrison, Westchester megye

First topic message reminder :

David & Mathis

Végre valami történik. A New Yorki kis küldetés után a kölykökkel egészen felpezsdültem, de miután megint eltelt vagy három hét mióta szinte semmi sem történt... komolyan kezdem unni magam. Mégis csak katona voltam és az, hogy folyton csak a birtokon múlassam az időt, egy idő után egyszerűen kinyírja az életkedvemet is. hiába az időnként megtartott önvédelmi órák, a ténykedéseim a kertben, a lőgyakorlatok a parton, nem igazán adják meg a kellő hatást, de tudom, hogy az se jó, ha folyton van valami ütős feladat, hiszen akkor meg egyértelmű lenne, hogy kezd a helyzet kellemetlenebbé válni. Amúgy is elég furcsa ez az egész, az ügy, ami New Yorkban zajlott, nagyon úgy fest, hogy valami komolyabb, nagyobb húzódik meg a háttérben. Talán ez is egy nyom, talán... semmi köze hozzá, de úgy gondolták az a tuti, ha megnézzük.
Hiába élek már jó ideje a birtokon, hónapok óta, annyira nem vagyok az a barátkozós típus, nem szoktam leugrani sörözni a kollégákkal, vagy mi fene. Ez a vágott szeműt pasast is inkább csak távolról ismerem. A neve meg van, az alap, no meg persze tudom, hogy már jó ideje e között a falak között él és a folyosón elhaladva még köszönni is szoktunk, de itt kb. ki is merül az ismeretség. Őszintén szólva azt a rövidke - csekély 2 óra - autókázást sem arra szánnám, hogy könnyed csevegést folytassunk, de egyáltalán nem biztos, hogy ezzel ő is így van. Bár állítólag a japánok... kíniak... koreaiak... fene se tudja, hogy melyik, nem olyan nagy dumások, de lehet hogy ez szimpla városi legenda és egy szó se igaz belőle. Mindenesetre a birtokon a kocsimnál találkozunk. Jó barát, bár nem túl sokat megyek vele, de szeretem a kéket és ez egy határozottan kellemes darab. Könnyed Audi, kissé kockás, nem túl lekerekített, pont nekem valóm. Amúgy is korán kelő típus vagyok, így nem csoda, ha előbb érkezem. Felszerelkeztem, hiszen a képességem nem jó kimondottan harci támadásokra, de arra ott van a pisztolytáskában a két fegyver és persze a bakancsomban van még egy kés is. Ezen kívül egy farmer és egy szimpla kockás drapp ing van rajtam, hosszú ujjú, amit fel lehet tűrni, ha arra van szükség. Amikor a fickó megérkezik ellököm magam a kocsitól és csak akkor ülök be persze a volán mögé, ha nincs valami gondja azzal, hogy az én kocsimmal megyünk.
- Hello David! Van valami kérdés, óhajsóhaj, megjegyzés... vagy szerinted sem kell húzni az időt és mehetünk? - hasonló korban lehetünk, talán fiatalabb is nálam, nekem evidens a tegezés, nem kell túlzásba esni mindenféle hivatalos formával.

David & Mathis

Természetesen jobb lépésekben haladni, vagy inkább lassacskán araszolni, és még nagyon nem tartunk a vállba bokszolás szakaszánál, az is valami, hogy nem hallgatok némán, hanem vállalom a beszélgetést is.
- Kívülállónak sokan érzik magukat, függetlenül attól honnan származnak. - finoman megrántom a vállam, bár csak alig érezhetően. Német vagyok, mindig is kívülállónak éreztem magam akárhol is éltem anyámmal, aztán jött a katonaság és azok után, amiket a harctéren látsz már végképp nem gondolod, hogy valaha vissza tudná illeszkedni a társadalomba, aminek amúgy se voltál soha sem igazán a részese. - Igazán csak gyerekként utaztam sokat, akkor pedig még könnyebb alkalmazkodni. A katonaságban pedig... minden helyszín egyforma, a harc a lényeg, nem az, hogy milyen a környezet. - nem mondanám, hogy olyan sokat kellett alkalmazkodnom, nem is igazán sikerült megtanulnom. Látható ez azt hiszem abból is, ahogy itt élem az életemet, egyedül, visszahúzódva mindenkitől, mert egyszerűbb ha nem zavarják a köreimet és én sem az övéket.
- Melyik kérdésre gondolsz? Hogy akad-e harci kiképzésem? Gondoltam, ha már így rákérdeztél, akkor bizonyára te olvasta az aktámat. - valahogy olyan körültekintő, érdeklődő pasasnak tűnik, aki inkább utána néz a dolgoknak, mint hogy véletlenül valami olyasmibe botoljon, ami aztán nagyon meglepi, bár lehet hogy rosszul gondolom.
- Azt hiszem igazad lehet, bár biztos hogy én soha nem fogalmaztam volna meg ezt ennyire körülményesen. - halvány mosoly jelenik meg egy pillanatra a szám szegletében. Nem vagyok én mindig komoly, vagyis hát... nem annyira. Na jó, az esetek nagy részében igen.
A bárban persze hamar a közepébe vágok, mert nem szeretem feleslegesen húzni az időt. Nem hiszem, hogy az a célravezető, ha unalmas semmiségekről fecsegünk, mert a végén még semmi sem derül ki a csapostól, aztán jön valaki, aki majd félrehívja, és marad a B megoldás, hogy kövessük a két gyanús pasast.
- Pár napja volt egy kisebb robbanás... a város határában, de nem hiszem, hogy ilyesmire kíváncsiak, romokra, és amúgy is úgy tudom lezárták a területet. - apró információ, de nekünk attól még ugyanúgy fontos lehet. A halas sztorira igyekszem a legszélesebb mosolyomat előkapni, ami persze nagyjából ott van, mint az átlag embernél az, ami kicsit távolabb áll a citromba harapott állapottól. Azt hiszem nekem ennyi elég is, hagyom még kérdezni a kollégát, de közben a két alakot figyelem, azaz időnként sanda pillantást vetek feléjük. Csak akkor moccanok meg, amikor láthatóan távozni készülnek. A pultos válaszát még megvárom, de aztán az utolsó kortyokat is felhörpintem. - Azt hiszem mehetnénk. - fizetés, és mehetünk is, kíváncsi vagyok merre veszi az irányt a két pasas.

De jól éreztem én, hogy nem kéne belebokszolni a felkarjába. Kár. De végül is jogosan szökött fel a szemöldöke. Majd lesz jobb is.
-Annyi előnye van, hogy mindenhol kívülállónak érzed magad, mert egyikbe sem tartozol. Hát… - igazítom meg a napszemüvegem. – nem tudom. Francia és koreai az anyanyelvem, az angolt sokáig törtem, idő kellett, mire az akcentusom lekopott. Nem tudom. – hirtelen felé fordulok.
-De te is sokfelé megfordulhattál, sok helyen kellett alkalmazkodnod.
Nagyon tudom méltányolni, hogy beszélgetést kezd, éppen ezért nem zárulok be beszélgetés témában. Nem teadélutánon vagyunk, ám ez nem jelenti azt, hogy süket csöndet akarnék.
Egy rövid időre töprengve tekintek rá. Nem egy átlag, kockafej, megyünk és ahogy a parancs mondja típusúnak tűnik. Vagyis nagyon is körültekintő, és nem ad olyan dolgokra, ami magától értetődne. Bezzeg én… kibámulok az ablakon. Én bizony belekukkantottam. Most úgy azért ég is a fejem érte.
-Ezzel egyetértek. – bólintok. Majd rásandítok. – Magadról nem mondtad el, amit rólam kérdeztél.
Megüti ugyan a fülem, hogy nem apjaként nevezi Ericet, érzem a tartózkodást, nem most fogok rákérdezni.
-Szélesebb a spektrum. Ha egy barna fát barnával lakkozol, unalmas barna lesz. De ha más színt is használsz, életre kel, a két szín kiegészíti egymást. Emmm… - rájövök, hogy átterelődtem másik területre. – szóval érted. – magyarázom a magam zavarát. Legfőképp azért, mert arra is rájövök, hogy nagyon szeretnék rákérdezni, mit érez az apja felől, de nem teszem fel a kérdést.
A beszélgetés közben az érzelmi emlékekre figyelek. Nem okoz nehézséget már, hogy beszélgessek és figyeljek is. A múzeumánál bólintok egyet mosollyal, majd kortyolok az italból, előtte azonban üdvözlésre emelem az italt.
Kis híja, hogy félre nem nyelek. Ez egy kicsit meredek váltás volt. De ha most rákontrázok, elsimítva, az feltűnő lesz. Viszont nagyon is figyelek arra, kinek mi ugrik be érzésként, benyomásként.
-Tudtam, hogy nem fogsz köntörfalazni. – nevetek fel, de bőven hagyok időt válaszolni a pultosnak, vagy aki bent van.
– Valóban… - sóhajtok egyet. – Nem mondanám, hogy kiszabadultunk és szeretnénk nagyjanik lenni, de a sznobságot félre akarom tenni, látok eleget mindennap. A múltkori pecázásra emlékszel? Nnna, olyan élményt akarok. Olyan halat fogtunk… - ciccegő, elégedett hangot adok. Horgászok, de egy fia sügért nem tudok kifogni. Viszont hitelesen tudok benyomásokat ültetni másokba, amiket el is hisznek.
-Erre milyenek a tavak? Érdemes valamelyikbe botot lógatni? Bár én a motorcsónakos változatot szeretem. – sandítok Mathisra. Nagyon remélem, veszi a lapot. Közben figyelem az érzeteket. Megtaláljuk-e a kellő helyet? Viszont egy gyárterületre máris van némi rálátásom. Nem csak mi szeretünk a zavarosban evezni.

David & Mathis

Kissé felszökik a szemöldököm a megkezdett mozdulat láttán, de szerencsére még épp időben észbe kap, és nem bokszol a vállamba. Nem vagyunk olyan viszonyban, én senkivel sem vagyok olyan viszonyban, és kissé túlzásnak érezném a dolgot. Nem vagyok én annyira kötetlen, hogy csak úgy bokszolgasson valaki, erre ő is időben rájön.
- Akkor jó volt a tipp, de legalább gondolom sokféle kultúrát ismersz, minden bizonnyal vannak előnyei, mint pl. esetleg a nyelvtudás. - azért igyekszem, valamelyest legalább megütni valamiféle csevegő hangnemet. Nem viszem túlzásba persze, de nálam már ez is nagy előrelépés valakivel szemben. Tudom, hogy akkor lehet igazán összedolgozni, ha figyelsz is a másikra és legalább pár dolgot tudsz róla, akkor hát ez jelenleg munkaköri kötelesség is.
- Nem szeretek aktákat olvasgatni, őszintén szólva érdekesebb ha a másik szájából hallom. - unalmas dolog leülni és jellemzéseket olvasgatni, vagy valami hasonlót. Nem igazán vágyom rá, akkor már inkább a magam módján ismerkedem és kérdezgetek, annak több értelmét látom. Bár persze a képességeiről tudok, csak elsőre nem esett le a finom célzás, így viszont már bólintok.
- Így már világos, és mindenképpen hasznos lesz, ha keményebb helyzetbe kerülünk. - lehet hogy nem lesz semmi, de mindig jobb, ha felkészülsz akár a legrosszabbra is nem igaz? Én legalábbis így vagyok ezzel, ezt tanították a katonaságnál. Mindig inkább arra számíts, hogy valami rosszul sül el, maximum fellélegezhetsz, ha mégsem.
- Komolyan csodálom, hogy együtt küldtek minket erre az akcióra, bár talán... épp ezért. Eric és Charles is egész mások, mégis furcsán jól megértik egymást. - legalábbis én nagyjából ezt szűrtem le. Egyébként még véletlenül sem jön a számra az, hogy apa. Nem sokat beszélgettem még vele, hogy így érezze és egyébként is elég furcsa, ha majdhogynem idősebbnek nézel ki, mint a saját tulajdon apád. Viszont annyi már biztos, hogy az egyébként nem túl barátságos jellememet nem az anyámtól örököltem, ő mindig is nyitott és kedves volt, a mai napig nem értem, hogy lehetett köze Erichez.
- Ugyanazt. - biccentek köszönésképpen a pultosnak, amikor végül beérünk a pubba. Nem tudom, hogy jutunk-e valamire, de az a biztos, hogy a jó kedélyű koreai barátom kérdez, én pedig inkább csak figyelek, főleg a környezetre és az itteniekre. Ki tudja, nem szúrok-e ki gyanús alakot, netán nem hallok-e meg gyanús beszélgetést.
- Nem hiszem, hogy múzeumra lennének kíváncsiak, de van egy egész kellemes automobil kiállítás, ha jól tudom még pár napig a belvárosban, az esetleg érdekes lehet. - lényegtelen információ. Nem is hiszem, hogy így bármit ki lehet szedni a pasiból. Én közben erőteljesen méregetek két fickót, akik a sarokban ücsörögnek az egyik asztalnál. Könnyedén kiszúrom, hogy az egyik láthatóan fájlalja a hátát és a karja is érdekesebben emelkedik, mint kéne.
- És nincs valami izgalmas is a városban? Tudja... helyi pletyka, amiről a turisták nem sokat tudnak, de mégis csak érdekes lehet, hogy ne unatkozzunk, amíg itt vagyunk. A kocsik jók, de... ha az ember végre kiszabadul a bankból, akkor ennél több kell. - igazán igyekszem még egy mosolyt is megereszteni, bár azért nem sikerül túlzásba vinnem, de ennyi telik tőlem, és már ez is bőven teljesítménynek számít.

Nem zavar, hogy már nem mosolyog, attól én még igen, nemde? Inkább csücsörítős mosoly, ami nálam nagyon jellegzetes.
-Te vagy az én emberem! – döngölnék a felkarjába, ám a mozdulat megáll félúton. – Bocs.
Zavartan fordulok előre.
-Nem kínai vagyok. Tulajdonképpen francia amerikai, de félig koreai, ott is születtem és éltem hét éves koromig. Szóval eltaláltad.
Újból elmosolyodom. Sokan félreértelmezik a tai chit. Nem tudják, mire képes.
-Majd kiderül, ha akció van. – kacsintok egyet, a grimasza felvidít. Igaza van és ezért is nem ígérgetek semmit. Nem vagyok betoji alak, de vallom, hogy szégyen a futás, de hasznos.
-Nem néztél bele az aktámba? – sóhajtok fel megadón. Egyúttal előre is figyelek. Nincsenek az úton, a környékén sem, sem előttünk sem mögöttünk. Csendben maradok, majd pedig én jelenek meg az út szélén, a mi menetirányunknak egyezően, ahogy stoppolok. Rámutatok a kocsiból.
-Erre utaltam.
Integetek egyet magunknak kintről befelé, majd a semmivé foszlik a látvány. Ha ezen most jelenetet rendez, akkor nagyon csúnya képet vágok, de sejtem, hogy faarccal tudomásul veszi. De majd úgyis megérzem.
-A látás és a hallás nem a fizikai ingerekből fakad, amit akkor érzékelek, ha kivetítem magam, hanem az érzelmeké, amit átélnek közben, akik ott tartózkodnak. Képes vagyok mozogni és beszélni a testemmel, de lassabban. És néha nagyon figyelnem kell, olyankor inkább nem jár a szám. Annyit. – vigyorgok.
A kapucnis felsőm vastag, így el tudom rejteni alatta én is a saját fegyvertáskámat.
-Meglesz. – várható volt, hogy a dumaember én leszek, nincs ellenemre. De azért majd egyszer szeretném látni, ahogy ő kérdez ki embereket.
Egyszerre lépünk szinte be. A szokásos pub, csehó a kép, csak kissé kulturáltabb, látni, hogy sokan fordulnak meg benne. Várható volt, hogy minden szem felénk fog fordulni.
-Szép napot! – barátságos nyitás az első. A pulthoz ülök le, azon nem aggódom, hogy felcsúszik a kardigán alja, elég hosszú. – Egy korsóval. – ránézek Mathisra, megvárom, mit kér.
A pultos méreget ugyan minket, de kiszolgál. Helyes, ez azt jelenti, hogy itteniek fordulnak meg erre. Már csak az a kérdés, hogy mennyire nyitottak az idegenek felé.
-’napot. Mivel szolgálhatok még? – egy kicsit zárkózott hangszín.
-Motelt keresünk a közelben. És hogy merre érdemes szétnéznünk. Random mászkálunk, végre kaptunk egy kis szabit és autóutazunk, amerre az orrunk visz. A 66-ost is betervezzük, ideje már végignyargalni rajta. – aztán érdeklődéssel tekintek a pultosra. Aki remélem nem azzal jön, ez nem információs pult. Az elég modortalanság lenne.

David & Mathis

Nem vagyok annyira kemény talán, de keménynek kell lennem. Ezt tanultam, ezt nevelték belém, így irányíthatod az életed, így mehet minden zökkenésmentesen, így... a legtisztább. Attól még persze nekem is vannak érzéseim és gondolataim, nem hiába szeretek kertészkedni. Megnyugtat.
- Jól van, akkor körbeszimatolunk először. Talán számítanak ránk, ez is benne van a pakliban. - kimérten bólintok, az előbbi mosoly kezdeménynek már nyoma sincs, hiszen épp az agyam pörög, ilyenkor még annyira sincs helyen mindenféle felesleges érzelemmegnyilvánulásoknak, mint egyébként. Az is hamar meg van, hogy mi a célállomás. Érdekes nevet választott, de talán igaza van, nem érdemes a legnépszerűbb bárba beülni, túl sok lehet a turista, akikkel aztán nem sok mindent kezdhetünk.
- Gondolom ti se úgy születtek, és ha minden igaz a Kungfu kínai harcművészet, ha pedig netán te nem onnan származol, akkor végképp nem kötelező ismerned. - sose szerettem az efféle általánosítást. Egyébként is nem minden ferde szemű kínai, vagy japán, ő itt épp amerikai végül is. A fehérek se mind egyformák és nem tuják mind ugyanazt, csak azért, mert fehérek. - Nem mondom, hogy tudom pontosan mi fán terem, de ha meg tudod védeni magad, és nem ijedsz be az első kemény helyzetnél, akkor tökéletes lesz. - egy már egészen igazi mosolyra hajazó grimaszkezdemény jelenik meg az arcomon. Persze nem tudom, hogy a tai chi pontosan milyen is, de nem is ez a legfontosabb, hanem hogy hasznos legyen éles helyzetben. Az hogy hogyan vitelezi ki a támadást, védekezést már nem az én dolgom, csak tegye.
- Akkor ebben még talán hasonlítunk is. - bár tény és való, hogy én jóval komolyabb vagyok, és jó eséllyel sokkal kevésbé vágyom közösségbe, mint ő, ha csak nem olyasmiről van szó, amit kötelezően meg kell tenni. A következő szavaira viszont kissé kérdőn fordítom egy pillanatra oldalra a fejem, bár fél szemem továbbra is az úton. - Csöndben? - nem ismerem őt annyira és nem is mentem utána minden apró részletnek. Bár nem vagyok egy beszédes típus, de úgy gondoltam, a legegyszerűbb az lesz, ha szépen útközben kiderülnek majd a hiányosságok, végülis ezért is kérdeztem rá, hogy tudjam mire számíthatok vele kapcsolatban. A többhez meg majd alkalmazkodom.
A végén már csak bólintok és tartom a irányt. Egészen gyorsak voltunk. Bár nem vagyok benne biztos, hogy az lesz a legjobb, ha én intézem majd a kérdéseket, inkább olyan hatást keltene, mint egy kihallgatás. Megigazítom a kabátom, hogy a pisztolytáska rejtve maradjon alatta, aztán bezárom a kocsit. Hát akkor irány a felderítés, lássuk van-e valami érdekes mozgás mostanában a városban.
- Ne célirányosan kérdezz, de... ügyesen tereld a jó irányba a beszélgetést. - gondolom ezt ő is tudja, de főként arra is célzok vele, hogy rábíznám az információ szerzést. Azt hiszem meg fogja érteni, nem az a leghasznosabb, ha én állok neki barátságosan csevegni a pultossal, a végén még félreértené, vagy én kapnám fel idő előtt a vizet, ha túl sok értelmetlen tölteléket told a mondataiba.

Vigyorogva nézek rá, vagyis inkább azzal a mosollyal, amitől a kópéság fokmérő lesz.
-Sosem keverem a szórakozást a melóval. – Mathis halvány mosolyára azonban már valóban mosoly jelenik meg az arcomon. Annyira talán nem is kocka, mint várnám egy ex-katonától.
-A meglepetés ereje kontra körbeszimat. – dörzsölöm meg az állam elgondolkodva.
– Arra építek, hogy már tudják: jövünk. Helyismeretük van, és így nekünk is lesz egy kevés. – Mathis érve is jó.
Láthatóan elgondolkodok a lehetőségeken, mérlegelek. De végül is Mathis is kivitelezhetőnek tartja a vargabetűt.
-Akkor a Lugo. – bólintok. – Nem egy hétköznapi Duke’s BBQ név. – értek egyet vele.
A következő kérdésre nem tudom visszatartani a nevetésem, ami jókedvű, mintsem Mathist kinevető.
-Te vagy az első, aki nem veszi természetesnek, hogy minden ferdeszemű tud kung fuzni. Igazad van, nem is tudok. – hatásszünet, majd somolyogva folytatom.
- Tai chi megfelel? Közelharc, kézifegyverek és lőfegyverek. Ráadásul gyerekként ugyancsak kilógtam a képemmel. – vigyorgok, majd csodálkozva tekintek rá.
- Azt hittem, tudod. Besavanyodott sem vagyok… csak… nem vágyom túl nagy közösségbe. – egy kicsit komolyabbra veszem.
– Ha viszont csöndben vagyok… - biccentem oldalra a fejem. – akkor nem fogsz feltétlenül tudni rám számítani. – remélem, tudja, hogy mit értek csönd alatt. Nem várom el tőle, hogy tudja, de olyankor, bár mozogni tudok, a reflexeim tompulnak és éppen ezért ilyenkor kell valaki, aki figyel rám.
-Menj egy kilométert, majd fordulj balra. – a térkép még a fejemben van, úgy tájolom magunkat. – onnan már csak hétszáz méter… szintén balra.
Figyelem az utcákat. Ha leparkolunk, megvárom, míg kiszáll a kocsiból. Jobb, ha egyszerre megyünk be.

David & Mathis

Nem hiszem, hogy sok értelme lenne annak, hogy döngessem a mellem, hogy ismerek egy várost, amit igazából nem. Miért tennék ilyet, mégis mi értelme lenne? Csak félrevezetném vele és ha társak vagyunk jelenleg, akkor ezzel magamnak is ártanék. A katonaságban is rendkívül fontos a bizalom, egy akcióban meg főleg, ahol a másikra vagy utalva igaz?
- Ki tudja David, nem ismerlek még olyan jól. - mosolyodom el, bár persze egészen halványan, de tőlem már ez is határozottan nagy dolog. Nem viszem azért jobban túlzásba, az talán még szokatlan is lenne tőlem, bár ő nem ismer talán annyira, hogy ezt így érezhesse. - Persze, értem a lényeget, bár én azt mondom jobb lenne előbb megnézni a legelhagyatottabb gyártelepet, de ha azt mondod kezdésképpen kocsmázzunk, hát legyen úgy. - rántom meg a vállam. Kocsival vagyunk egy kisebb kitérő végülis beleférhet. Elbeszélgetünk pár emberrel, kikérdezzük a csapost. Jó persze csak finoman, mert a drasztikus verzióval tuti, hogy nem lennének igazán kibékülve. Lehet, hogy majd ezt a részt meghagyom a kollégának, amúgy is csevegőbbnek tűnik, mint én.
- A térkép nálad, szóval rád bízom, ha ez a Lugo Bar fogott meg, akkor oda megyünk, bár a neve felettébb érdekes. - de ha ismeri, akkor persze, hogy jó lesz az, én pedig addig is figyelek a vezetésre. Elég gyakorlott vagyok, a kocsimban sem kevés kilóméter van, hogy esély se legyen arra, hogy ne adj isten valami félresikerül. Életemben nem volt még balesetem, ahhoz túlságosan precíz ember vagyok. Őszintén szólva, ha rajtam múlik, akkor a célig nem is nagyon szólalok már meg. Nem szeretem értelmetlen csevegéssel elütni az időt, maximum válaszolok, ha kérdez, bár akad, ami talán fontos lehet.
- Voltál már terepen? Van... bármilyen harci kiképzésed? - ez azért lényeges. Nem tudjuk, hogy mi vár ránk, talán semmi komoly, talán nagyon is. Igaz, hogy pasi, de attól még ugyanúgy viselkedhet úgy, mint egy hisztis gyerek, ha teszem azt kap egy sérülést, vagy keményebbé válik a helyzet. Jó felkészülnöm rá, hogy pontosan ki az, aki a hátamat védi, nem bíznám magam azért akárkire. Ha eleve tudom, hogy nem biztos, hogy megállja a helyét, akkor inkább úgy viszonyulok a helyzethez, mintha magamra lennék utalva, és mint valami kiegészítő elemre tekintek rá.

Tudomásul veszem, hogy nem ismeri a várost. És elismeréssel adózom magamban neki, hogy nem nagy melldöngetéssel jelenti be, hogy de. Pedig mégsem. Mind e mellett ez a szerénység mérőfoka is.
A válaszon elmerengek.
-Igaz. – aztán ismét rá, majd kitekintek az ablakon. – Ezzel azért jelentősen leszűkítettük a helyet. Már csak ismerni kéne a környéket. – a hangom nem határozott annyira. A logika nem mindig a legcélravezetőbb, hiszen a logika kiismerhető, átlátható és… átvágható. Éppen ezért lesz jó segéderő a pub, vagy kocsma, akármi, ami a település fő értere.
Először nem értem, miért vágja egyből a javaslatomra a szórakozást. Amikor megértem, mélyen felnevetek, derűsen.
-Én sem a lányok szoknyája alá szeretnék nézelődni, elhiheted, Mathis. – félrebiccentett fejjel nézem egy ideig, majd a szemüveget a fejemről a szememre tolva, előre tekintek.
-Ha információt vagy kapcsolatot akarsz idegen helyen, vagy egyszerűen csak dolgot elintézni, nem hivatalosan, két helyre érdemes elmenni. Templomba, vagy kocsmába. Mivel itt csak keresztényi templomok vannak, és az nem az erősségem – dőlök egy kicsit hátra elégedetten. – ezért marad a kocsma a részemről.
A nyugati vallás nem ragadott meg. Anyám a buddhizmus egy marginális ágát követi és a régi, koreai sámánizmust. Másoknak egzotikusnak hangzik, számomra az életem szerves része, sallangoktól mentesen.
A város feltűnik, visszamélyedek a térképbe. A rossz érzésem teljesen elmúlt, de minden esetre megjegyzem mindezt.
-Az O’Donnell’s Pub? A főúton van, valahol a közepén. Talán az jó lesz. Öm…. – meredek a térképre.
– Lugo Bar. Odamenjünk. – de miért erre ugrott a szemem inkább?
– Ott kevesebb a turista és több a helybeli. - mintha csak saját magamat akarnám győzködni, hogy a megérzésem helyes.
Elpakolom a mappát, nem akarom, hogy majd a kocsiban látni lehessen.

David & Mathis

Bizonyára akadnak azért még abban a városban is markáns arcok a enyémen, netán a miénken kívül, bár ha nagyon kell, akkor talán egy kicsit megpróbálhatom visszafogni magam... talán. Tény és való, hogy elég gyakran ül a képemen finoman szólva is szigorú arckifejezés, de nem tehetek róla, már annyira megszoktam, hogy rendkívül nehéz lenne leszokni róla.
A táskáját végül hátra dobja be, szóval nem bajlódom a csomagtartóval sem. Tény és való, hogy nem vagyok az a beszédes fajta, de azt nem is merem remélni, hogy a következő két órát teljes csendben és nyugalomban ülhetjük végig. Majd meglátjuk, maximum egy adag halvány remény él bennem, hogy esetleg... hátha. Ennek ellenére az első kérdést én teszem fel, szigorúan szakmai síkon maradva. Azért valamelyest jó ismerni a terepet és valamelyest a társadat is, ha nem is viszem majd túlzásba.
- Nem nagyon utazgattam, úgyhogy túl sokat nem ismerek belőle, csak a térképet tanulmányoztam át. - abból azért sikerült valamennyit megjegyezni, bár nem mondom, hogy kenem-vágom a város alaprajzát, de azért is hoztam a térképet, hogy ha mégis szükség lesz rá, akkor meg legyen.
- Én a helyükben biztosan kihalt helyet választanék, főleg akkor ha időnként el is kapnak másokat. Nem hasznos, ha a város közepén véletlenül is kiszökik valaki, és aztán ott kell hajkurászniuk, netán... kellemetlen hangok szűrődnek ki. A város szélén ez jóval egyszerűbben kezelhető. - fene tudja, én biztosan nem választanék valami központi helyet. Nem lenne sok értelme, túl kockázatos. A külvárosi gyártelepek, az elhagyottak nagyobb eséllyel jöhetnek szóba, szerintem mindenképpen azzal kell kezdeni és ha mégse jön be, akkor még mindig mehetünk tovább és indulhatunk el más úton.
A zenére alig figyelek, azt ami nem tetszik könnyedén figyelmen kívül tudom hagyni. Elég ideig voltam katonák között, és elég olyan beszéd téma hangzott el a közelemben, vagy hallgattak olyan zenét, amitől én jó esetben is a falra másztam. Idővel az ember megtanul alkalmazkodni, ha egyszer muszáj.
- Nem szórakozni megyünk David! - nem mondom, hogy rápirítok, a hangom most is ugyanolyan nyugodt, mint máskor, de mégis erre reagálok először. Nem is emlékszem rá mikor engedtem el magam legutóbb úgy igazán, nem vagyok benne valami jó. - De a megfigyelés álcája miatt akár egy sört leguríthatunk, ha ahhoz van kedved. Az elvegyülés miatt szigorúan. - teszem még hozzá biztos, ami biztos, csak hogy ne higgye, hogy akkor most beülhetünk szórakozni egy kicsit. Arról természetesen szó sincs, dolgunk van és nem kell semmivel sem elvonni a figyelmet erről. Maximum magunkról próbálhatjuk meg azzal, hogy úgy viselkedünk mint valami lelkes átutazók. Sosem voltam jó színész... majd David hátha jobban alakít.

Ahogy nézem a markáns arcot, elgondolkodom, hogy ha csak úgy betoppanunk a városba, nem csak azért keltünk feltűnést, mert idegenek lehetünk. Eléggé … kitűnünk majd a környezetből. Talán. Meg tudjuk oldani a helyzetet, gyakorlottak vagyunk benne, legalábbis a Mathisról is feltételezem ezt.
A kézfogás során nem rándul meg egy arcizmom sem, ennyire legyek már jártas, mégis érzem, ahogy az alapérzelmén kívül más, erősebb érzelmek is felém irányulnak. Talán ezért is jó, hogy kezet fogtunk, elvégre egész úton egymás mellett leszünk és ahogy most kezet fogunk, ennél közelebb nem fogunk egymáshoz kerülni. Az én szerencsémre.
-Akkor elég lesz hátul is, bár végül is mindegy. – így a hátsó ülésre dobom a táskát, aztán kis gondolkodás után a két ülés közé a földre. Ha rázósabb helyen megyünk, úgyis a gravitáció győz.
-Talán. Este már nem biztos lenne szállásunk. Harrisonban? – ha voltam is, sokat változott azóta.
– Még középiskolai kosárversenyen voltam azt hiszem ott. Azóta talán már teljesen át is alakult. És te? – igazából sokfelé jártam és már összefolyik előttem, hogy mi hogyan is néz ki. Harrison névre emlékszem és hogy a keleti parton volt a meccs. Ha odaérünk, talán beugrik valami. És talán Mathis járt a helyen már.
Mondjuk, ha odaérünk, az egyik, aminek nekikezdek, hogy az érzeteket, amiket átéreztem a lány érzelmeiből, szagok, hangok és egyéb érzetek alapján. Biztos vagyok benne, hogy ha megtaláljuk a helyet, az illatok, a környezet benyomásai ugyanazokat az érzelmeket indítják el majd bennem is, így kondicionáltam magamat.
Viszont arra is felkészültünk, hogy talán már várnak minket. Ha valóban az, csak fele részben, mint amit Xavier mondott, akár már rég várhatnak is bennünket.
Elgondolkodva tekint rá, majd vissza a mappába. Előhalászok egy közelebbi térképet a városról, a gyárnegyedet keresem. Felidézem, milyen benyomások értek a lány közelében.
-Nem feltétlenül a városhoz közeli részen érdemes néznünk, ha oda elindulunk. De.. talán jobb, ha tudunk, végigmegyünk mindegyiken. Vagy, talán éppen a város közepén vannak. Tömegben eltűnni a legjobb. – kérdőn tekintek rá. Ha már nem szeret magáról beszélni, akkor beszéljünk a feladatról. És Mathis jobban ért az ilyen felderítésekhez, mint én.
Aztán majd lassan jöhet a többi, terelődhet a beszélgetés más irányba. Az érzelmek és benyomások, amik Mathis felől jönnek, az, ha csak nem olyanról van szó, örök titokban marad nálam. Sosem pártoltam azt, hogy mások kárára visszaéljek ezzel. Pet Shop Boys énekel közben a rádióból. Nem vagyok oda ezért a számért, egy pillanatra fintor fut át az arcomon és a rádióra pillantok egy szemvillanásnyi időre. Nem tudom, miért futott ez az érzés rajtam át. Kibámulok az ablakon.
-Azt is figyelni kéne, hogyan tudnak szabadon ki és be járni a területre. És egy pub sem ártana kezdetnek. Legalább iszunk egyet.
Letekerem az ablakot, muszáj friss levegőt szívnom. A dal furcsa érzést kelt bennem és a szagot nem tudom kiűzni az orromból. Mélyet lélegzek a levegőből.

David & Mathis

Mindig mindenhova előbb érkezem. Ez már csak afféle megszokás, meg egyébként is hasznos, ha fel tudsz készülni, felméred a terepet. Nem két perces útra megyünk, tehát nálam az is alapvető, hogy a kocsit azért nagyjából legalább átnézem. Nem lenne kellemes, ha lerobbannánk útközben, még ha jó eséllyel meg is tudnám oldani a problémát gond nélkül, de jobb e nélkül megúszni a dolgot igaz? A fickó megérkezik, lazának fest ezzel a kapucnis pulcsi, póló összeállítással. Még jó, hogy végül nem öltöztem én se sokkal komolyabban. A kezét elfogadom, ennyi alapvető jó modor azért van bennem, akkor is, ha amúgy nem vagyok oda a másokkal való kapcsolattartásért.
- Rendben, bár talán hátulra egyszerűbb, könnyebb hozzáférni, de a csomagtartó se gond. - rántom meg végül a vállam. Legyen így. Megfordul a fejemben egy pillanatra, hogy odadobom neki a slusszkulcsot, hogy oldja meg szépen, de végül mégis csak rászánom magam én nyissam ki magam és bedobhassa a cuccait. Én ennyire nem készültem rá, igaz van nálam egy kisebb táska a hátsó ülésen, de abban is inkább csak pár kiegészítő vacak van teszem azt térkép, meg ilyesmi, ha szükség lenne rá, bár amennyire lehetett memorizáltam a környéket. Egészen megnyugtató, hogy kezdetben olvasgatni kezd. Én mindent megjegyeztem, ami csak fontos lehet, szerintem ez épp elég. Pár hete került hozzánk valami szétcsúszott kis csaj, aki csak elég hevenyészetten emlékezett, hogy honnan szabadult, de Charles szerint Harrisonban van egy érdekes mutáns gócpont. Hasznos lehet megnézni, hogy kifélék, mifélék, szóval akkor tegyük meg szépen. Az is lehet, hogy nincs jelentősége, de ha van, akkor ott a helyünk és legalább én sem unom magam halálra a birtokon.
- Jó lesz persze, talán nem is kell sokáig maradni, attól függ, hogy mit sikerül kideríteni. Jártál már Harrisonban? - nem ismerem a pasast, szóval nem nagyon tudhatom, hogy hova valósi. Én nem vagyok az az utazgatós típus, szóval csak hevenyészetten néztem utána, hogy nem túl nagy városról van szó, ami a lakosok számát illeti, de területileg azért nem kicsi. Majd meglátjuk mennyire lehet eljátszani a két idegen turistát, vagy esetleg gyanút keltünk-e. Nem tudjuk, hogy pontosan mi vár ránk ott, vagy hogy milyen a város, én inkább mindig a legrosszabbra készülök fel. A kérdésre csak bólintok, nem zavar a rádió, ha nem túl hangos persze, de láthatóan mivel beszélgetni akar, úgyse fogja ordíttatni.
- Úgy vettem ki a várostérkép alapján, hogy több gyártelep is van a városban, az ilyen elég jó búvóhelynek számítanak. Első körben megnézhetnénk azt, ami már üzemen kívül van úgy fél éve, de az adatok szerint ennek ellenére mégis gyakran fordulnak meg arra. - alaposan utána néztem természetesen mindennek, maximum alaprajzom nincs, de azt hiszem a nélkül is elboldogulunk majd.

Amikor behívtak, hogy elmondják, mi is a feladat, tudtam, hogy két oka van, amiért engem küldenek Mathissal. Nincs bajom a férfival, de egyértelmű volt, hogy nem olyan típusú, akit ha leraknak valahová, akkor ott is marad. Szüksége van a megbízatásokra, küldetésekre és most jó, ha én megyek vele. Másrészt, amiért megyünk, ketten vagyunk rá a legmegfelelőbbek. Igent mondtam, többszörösen is kíváncsi vagyok.
Keveset futottam vele össze, nem is beszélgettünk, és sosem szokásom erőltetni a dolgokat, kivéve, ha úgy vélem, szükséges. Mégis, a sors fintoraként, legyen bármennyire is zárkózott Mathis, az akta elolvasása nélkül is, talán többet tudok róla másoknál, kivéve Xavieréket. Nem mondanám, hogy rajongok a katonafélékért, ehhez nem is kellett utána néznem, nem is tettem. De nem is utálom őket. Az, ami bennük van, mint emlék, az a sok érzelem, amit az élet során átélve, lassan belerokkantak, rám is hatással van. De éppen ezért: érdekelnek. Nem, mint egy tárgy, hanem mint a lélek olyan részei, akik ezt az utat választották. A vonzalom a hivatásuk iránt. Vagy munkájuk iránt, egyre megy.
Sejtettem, hogy meg fog előzni, és már ott fog rám várni. A kocsijánál, természetesen. Ami pedig süt róla, már messziről, az az, hogy „ajánlott befogni a számat útközben” vagyis kuss. Hát ebben szerencséje nem lesz, hiába vagyok alkalmazkodó, nekem is megvannak a magam heppjei.
Kis kézibatyut viszek a kezemben, amiben a holmijaim vannak és a muníció. Farmer, póló és kapucnis felsőt vettem fel, és egy napszemüveget toltam a fejemre. Fegyver van nálam ugyan, és annyira nem vagyok nyápic. Anyámnak sosem leszek elég hálás, hogy gyerekkoromtól kezdve tai chit gyakoroltatott velem, később már én fordultam hozzá, hogy a belső nyugalmam megmaradjon.
Naná, hogy ő fog vezetni, próbáljak meg vele vitatkozni. Nem fogok, legalább azzal is lefoglalja majd magát. A kezemet nyújtom, elvégre egy üdvözlés sosem árt. Baráti.
-Szia!
Az érintés nálam egyenlő egy vallomással a másik részéről, óvatosan bánok éppen ezért vele. Mégis kezet nyújtok, mert megszoktam.
-Igen, van. Ezt a csomagtartóba dobnám. – tartom fel a batyut. – A többivel egyetértek, ne lacafacázzunk.
Ha ez megvan, akkor beülök az anyósülésre. Csak addig fogok csendben maradni, míg valami nagyobb útra vagy akármilyen egyenesbe nem érünk. Addig is a mappát, amit a táskával együtt fogtam, kinyitom az ölemben és ismét átnézem. Ha bárki belenézne, úgy venné, turistáskodni megyünk a városba és út közben pedig szeretnénk kikapcsolódni. Valójában azonban helyszínek, emberek és minden olyan információ újságokból benne van, ami hasznos lehet.
Amikor kiérünk a sztrádára, már ha arra megyünk, felkönyökölök az ajtó kapaszkodójába és egy rövid időre gondolkodok, újból végiggörgetem a lehetséges megoldásokat, kimenetelt.
-A Tropical Innben foglaltam szállást. Vagy motel legyen? – nem tekintek rá kérdezés közben. – Bekapcsolhatom a rádiót? – ha nincs bekapcsolva. Ha nemet mond, akkor is a műszerfal felé nyúl a kezem és ha nem töri le, akkor csiholok valami zenét. Halk, nem zavarót, de legalább nem tök süket van a kocsiban.
-Na szóval. Hol kezdjük majd a bulit? Van valami ötleted? – közvetlen vagyok, ez a stílusom, a nyugodt természet mellett. Utálom a tiszteletköröket.

David & Mathis

Végre valami történik. A New Yorki kis küldetés után a kölykökkel egészen felpezsdültem, de miután megint eltelt vagy három hét mióta szinte semmi sem történt... komolyan kezdem unni magam. Mégis csak katona voltam és az, hogy folyton csak a birtokon múlassam az időt, egy idő után egyszerűen kinyírja az életkedvemet is. hiába az időnként megtartott önvédelmi órák, a ténykedéseim a kertben, a lőgyakorlatok a parton, nem igazán adják meg a kellő hatást, de tudom, hogy az se jó, ha folyton van valami ütős feladat, hiszen akkor meg egyértelmű lenne, hogy kezd a helyzet kellemetlenebbé válni. Amúgy is elég furcsa ez az egész, az ügy, ami New Yorkban zajlott, nagyon úgy fest, hogy valami komolyabb, nagyobb húzódik meg a háttérben. Talán ez is egy nyom, talán... semmi köze hozzá, de úgy gondolták az a tuti, ha megnézzük.
Hiába élek már jó ideje a birtokon, hónapok óta, annyira nem vagyok az a barátkozós típus, nem szoktam leugrani sörözni a kollégákkal, vagy mi fene. Ez a vágott szeműt pasast is inkább csak távolról ismerem. A neve meg van, az alap, no meg persze tudom, hogy már jó ideje e között a falak között él és a folyosón elhaladva még köszönni is szoktunk, de itt kb. ki is merül az ismeretség. Őszintén szólva azt a rövidke - csekély 2 óra - autókázást sem arra szánnám, hogy könnyed csevegést folytassunk, de egyáltalán nem biztos, hogy ezzel ő is így van. Bár állítólag a japánok... kíniak... koreaiak... fene se tudja, hogy melyik, nem olyan nagy dumások, de lehet hogy ez szimpla városi legenda és egy szó se igaz belőle. Mindenesetre a birtokon a kocsimnál találkozunk. Jó barát, bár nem túl sokat megyek vele, de szeretem a kéket és ez egy határozottan kellemes darab. Könnyed Audi, kissé kockás, nem túl lekerekített, pont nekem valóm. Amúgy is korán kelő típus vagyok, így nem csoda, ha előbb érkezem. Felszerelkeztem, hiszen a képességem nem jó kimondottan harci támadásokra, de arra ott van a pisztolytáskában a két fegyver és persze a bakancsomban van még egy kés is. Ezen kívül egy farmer és egy szimpla kockás drapp ing van rajtam, hosszú ujjú, amit fel lehet tűrni, ha arra van szükség. Amikor a fickó megérkezik ellököm magam a kocsitól és csak akkor ülök be persze a volán mögé, ha nincs valami gondja azzal, hogy az én kocsimmal megyünk.
- Hello David! Van valami kérdés, óhajsóhaj, megjegyzés... vagy szerinted sem kell húzni az időt és mehetünk? - hasonló korban lehetünk, talán fiatalabb is nálam, nekem evidens a tegezés, nem kell túlzásba esni mindenféle hivatalos formával.

Tárgy: Re: David & Mathis - Harrison, Westchester megye

» David Armanaugh
» Eva&David - A motel
» Nicolasa és Mathis
» Mathis Lensherr - Műszerész
» Állatorvosi rendelő - Eris & Mathis