Henry&Emily - Béke szökőkújta

Emily & Henry

Kíváncsian figyeli a lány tekintetét, nonverbális kifejezőeszközeiből is próbál olvasni, mert beszédében több a felesleges magyarázat, mint a lényeg. Miután befejezte a saját mondókáját, Henry még nem válaszol rögtön. Sóhajt egyet, és leül egy padra. Előveszi pipáját, és hamarosan már pöfékeli is a szép füstkarikákat – a szép, szélcsendes időjárást ki kell használni.
- Nézze… Ms. Wilson. Mutációnk sokrétű, bár erről Xavier többet tudna beszélni, én a jelenségnek elsősorban a fizikai oldalával foglalkozom. Mindenkinél máshogy valósul meg, minden képesség más mértékű, más iramban fejlődik. Nem tudom, mennyi ideje van itt, de ne türelmetlenkedjen, csak szüntelen gyakoroljon, és hallgasson tanáraira.
Próbálja átérezni a lány problémáját, és ha már itt van, tényleg segíteni. Ugyan nem egy empatikus lélek, de mint felnőtt, kötelességének érzi a segítségnyújtást.
- Azt mondta, ezen a szinten… Mi ez a szint? Meséljen a képességéről.
Dől hátra nyugodtan, mélyet szippantva a szépen faragott pipába, majd a lány felé pillant. Amikor idejött, felajánlották neki a tanári pozíciót, de úgy döntött, inkább csak megfigyeli az oktatást. Fizikát is taníthatna, de az oxfordi katedra után túl nagy visszalépésnek érezné. Mutánsképzés… A képességgel való foglalkozás, fejlesztés. Gyönyörű mesterség. Lehet túl elhamarkodott volt? Sokrétű feladat, rengeteg kihívással.
- Tudja, amikor annyi idős voltam, mint Ön, nem értettem máshoz, mint villanykapcsolgatáshoz a kapcsoló nélkül. Ma pedig a képességem hatalmas spektrumú. Emily Hope Wilson. Gyönyörű neve van. Hope… Remény. Feleljen meg a nevének. Sosem tudhatja, mit hoz a jövő. Bizakodjon.
Egészen elfogta a nosztalgia, de ezzel célja is van. Próbálja oldani a feszültséget a lányban, hogy hasznosabban tudják kitölteni a beszélgetést, és Emilyből eltűnjön a félelem.

henry&emily,
help me please

Éppen mély levegőt veszek, hogy felkészüljek az akcióra, amikor Peterson alakja feltűnik. Nem merek az órámra pillantani, hogy vajon késik-e, vagy pontosan érkezik, szóval csak simán ácsorgok tovább. Amikor ideér, rögtön megszólít.
- Igen, Mr. Peterson, jó napot kívánok - biccentek. Nem ül le, szóval én sem, bár ez várható volt. Elég... kimért. Khm. Tényleg nem értem, miért csinálom ezt. Minek? Úgy is tudom, mit fog válaszolni. Ez az egész egy túlságosan is vakmerő akció volt. A többi diák hozzá sem mer szólni, én meg egyenesen egy ilyen kérdéssel fordulok hozzá.
Bár lehet, értékelni fogja a bátorságomat. Vagy nem tudom.
Igyekszem nem láttatni a zavartságomat. Kicsit kibillent a határozottságomból, hogy alig láthatóan, de végigmér. Nem baj. Megköszörülöm a torkom.

- Tudja, már elég régóta itt vagyok az iskolában, de még nem nagyon tudtam fejlődni - kezdek bele mondanivalómba. - Nem arról van szó, hogy a tanáraim nem elég képesek arra, hogy segítséget nyújtsanak a fejlődésemben, csupán azt gondolom, hogy nem elég szigorúak - nem akarom, hogy azt gondolja, hogy a tanáraim szidalmazásával akarom megnyerni őt, mert nem így van.
- Szeretem a tanáraimat, tisztelem őket és megbízom bennük. De tenni akarok a békéért, és ha ilyen ütemben haladok, örökre megrekedek ezen a szinten - rántom meg a vállam. Nos, azt hiszem, nem vagyok túl meggyőző... A legjobb lenne, ha most hátat fordítanék, és elszaladnék.

from: e.h. wilson
to: henry peterson
notes: -

Emily & Henry

A hegedű... a legtökéletesebb hangszer. Hangja szinte emberi, szinte megszólal, artikulál, szavakat formál, ha értő kéz szólaltatja meg, s hangját értő fül fogadja be.
A diákok, tanárok, illetve egyéb lakók gyakran hallhatják Henryt hegedülni, szinte minden nap rázendít, mindig más időközben, nem ritka, hogy az éjszaka közepén is zeneszó kalandozik ki felőle. Mindig hangszeréhez menekül, ha gondolkozik. Nem ritka, hogy valamilyen fizikai, vagy mutánsokat érintő tudományos probléma kulcsára hegedülés közben jött rá, így az is előfordul, hogy Charles-hoz hajnalban ront be, hogy igen, ő rájött, s még vonóval a kezében kezdi magyarázni kutatása eredményét.
Ma is hegedült. Hosszan, szomorú dalokat, amiből egy dolog következik: Henry Peterson gondolkozik. Valami zavarja, és addig, ameddig nem oldódik meg, valószínűleg elviselhetetlen lesz.
16:45.
Zsebórája nyitott állapotban pihen egy asztalon. Az egyik darab után rápillant, apró sóhajjal leteszi a hegedűt a falra szerelt tartóra (felesleges lenne elraknia, annyiszor használja), majd óráját zsebre vágva kilép az ajtaján.
Tizenhat óra negyvenöt percre találkozója van. Egy diákkal. Egy diákkal? Neki? Ő maga sem érti. Ugyan nem ez volt gondolatai között az első helyen, de egyértelműen kíváncsi, mi a fenét akarhat tőle egy diák. Hiszen nem tanár. Hiszen bunkó. A legtöbb diák két-három méter távolságot legalább tart, ha meglátja őt a folyosón. Úgy látszik ez feltétlen reflex a diákokban, megérzik egy enyhén pszichopata tanár jelenlétét, hiszen alig pár éve még oxfordi professzor volt, és a legbrutálisabb tanárok között tartották őt számon, azok között, akiknél a kettes tényleg a legjobb jegy, és nem ritka, hogy csoportok buknak nála, és egy órán több embert élvezettel aláz meg tudatlanságuk miatt.
Egy diák. Emily Hope Wilson. A világon semmit nem tud róla, sohasem hallotta még ezt a nevet, de az iskola többi tanulójával is így van, szóval ez nem meglepő. Itt tartózkodása alatt viszont páratlan, hogy egy nebuló találkozót kér tőle, szóval kíváncsi, mit akarhat ő tőle.
Egy egyszerű ing az öltözete, vászonnadrág övvel, mondhatni a szokásos ilyen időben, zakóhoz ugyanis már meleg van. Siető léptekkel hagyja el az épületet, egyenesen a béke szökőkútjához tart, ahol még alig néhányszor járt. Elitista ember, kevés emberrel tart kapcsolatot, az átlagos intelligenciájú népek (gyakran szokta őket plebsnek nevezni) társasága nem igazán felel meg neki. Az ő tiszteletéért, szeretetéért meg kell küzdeni.
- Ms. Wilson, ha nem tévedek - pillant a szökőkútnál üldögélő lányra. Felméri öltözetét, hajviseletét, következtetéseket von le, és raktároz el. Néz, nem szól. Nem ül le, tekintetét a lányéba fúrja. Miután túl vannak az üdvözléseken, felsóhajt, és kérdez.
- Miben segíthetek? - most már próbál kicsit kedvesebb lenni, még valami mosolyszerűséget is magára aggat, nem célja most a félelemkeltés, se semmi más. Nyilván valami probléma van, a lánynak szüksége lehet rá, hát nem akar rontani a helyzetén.

henry&emily,
help me please

"Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk."
Magamban ízlelgetem a szavakat. Elég sokszor jártam már itt, volt, hogy órákon keresztül csak bámultam a semmibe, de még soha nem éreztem ennyire ezt a gondolatot, mint most.
Az órámra pillantok. 15:46. Igazából Henryt várom.
Nem is ismerem.
Jó, rendben, ismerem, de túl sok közünk nincs egymáshoz. Leülök az egyik padra, és egy régi dallamot dúdolok, valami Elvis Presley szám lehet, nem emlékszem, nem is fontos.
Egyáltalán miért pont Henry? Ezerszer jobb személyt is találhattam volna. Úgy értem, nem Henryben nem bízom, csak hát, nem egy ma született bárány, és azt sem mondanám rá, hogy kifejezetten kedves és segítőkész.

Nem gondolom, hogy különösebben érdekli a lelkivilágom. De ha nem segít, meghalok. Esküszöm az égre, be fogok kattanni! Különben pedig, ha meg ezt az oldalát nézzük az érmének, talán igenis Henry a legnagyobb segítségem, már persze, ha hajlandó egyáltalán szóba állni velem. Hiszen Lensherr és Xavier például szóba sem jöhet, ők nyilván túl elfoglaltak, nem is nagyon szóltam nekik a gondolataimról.
Meg persze, gondolom, minden diák, aki itt van, pont ugyanazt akarja, mint én, szóval talán az esetem sem egyedi, bár nem hiszem, hogy pont Peterson jut eszébe mindenkinek.
A lábamat lógázom, és mély levegőt veszek. Én, Emily Hope Wilson, születtem 1967. január 11-én, Ohio államban, ma, 1987 májusában megkérem Henry Petersont, hogy legyen a "magántanárom".

from: e.h. wilson
to: henry peterson
notes: -

Tárgy: Re: Henry&Emily - Béke szökőkújta