Megérzés - Jekatyenka és Dave

A csókra kitágulnak a szemeim. Ha meg tudna spontán gyulladni a fülem, akkor már a ház tetejéig érnének a lángok. Felemelem a kezem, a vállaira teszem, igyekszem magam finoman hátra húzni, elhúzódni a csóktól, ajkaim is zárva tartom.
-Elnézést. – zavart mosoly és halk nevetés, mi felőlem érkezik.
Ó, talán mégis megértette. Látom, ahogy kikerül a képből, a nevetésre már nem csak a csók miatt ég a fülem, vagyis duplán az miatt.
Amikor viszont leülne úgy mellém, hogy nekem dől, úgy döntök, hogy akármennyire is lebénultam, fel kell állnom mégis. Annyira zavarban vagyok, hogy az egész arcom ég már.
-K… köszönöm a napfelkeltés nézelődést.
Az üveget a kezemben szorongatva a konyha felé indulok, de nem jutok el a konyháig, az első szemetesnél kidobom az üveget és… muszáj futnom, hiába érzem gyengének a lábaim. Ki kell futni magamból mindezt. Egy hideg zuhany utána vagy most, vagy előtte és utána is, még jobb lenne. A lábaim azonban már lódulnak az újabb kör felé.

David & Jekatyenka

Ami azt illeti, én sem csicseregni vágyom, de erre nyilván rájött ő is. Éppen úgy, ahogy én is rájöttem, hogy könnyedén tudok játszani vele. Talán tévesen ítélek, elvégre David nem egy gép, akiben oly' könnyen olvasok, de azért azt a vak is észrevenné, hogy milyen reakciói vannak a cselekedeteimre.
A belső ördögöm örömtáncot jár arra, ahogy elsül ez a puszi-dolog. Ha már így is úgy is belefordult a mozdulatba, a csók legyen csók, hát vadítok a rendszeren, s nem kapom el röpke szájrapuszi után az ajkaimat. Belemozdulok én is, mélyet sóhajtva tapasztom ajkaim az övéire, hogy a tisztességesnél és a véletlenül odasikerült pusszanásnál pár szenvedélyes szívdobbanással hosszabb ideig időzzek ajkait kóstolgatván. Persze elhúzódhat, akkor sem fogok megsértődni, legfeljebb hátravetett fejjel, könnyedén, csúfondárosan felkacagok.
Mellé ülök kissé oldalvást fordulva, szemtelenül nekidőlök hátammal a karjának, vállának. Hullámosra száradó tincseimmel nyakának bőrét csiklandozom. Persze nem direkt, áh, hiszen én csak a napfelkeltét élvezem. Az meg már mellékes hozadék, hogy a játékot sokkal jobban. Imádok én lenni a korbács, mely ébrenlétre csattint érzéseket, vágyat, bujaságot, szenvedélyt. Esetleg zavart, kellemetlen érzéseket.. teljesen mindegy. Amit akarok, az az enyém lesz, mindig, mindenkor. S Davet akarom. Ezt abban a pillanatban döntöttem el, amikor megéreztem érdeklődő tekintetét magamon.
A nap felkel, én pedig nem zavarom meg az élményt, legalábbis szavakkal semmiképp. Törleszkedő macskaként viszont nem tágítok Dave közeléből, hogyha ülve marad, veszteg mellettem, akkor test-test kapcsolatot tartok fenn vele.
- S mondd.. – kezdek bele csendesen, szinte már-már érzéki suttogással. Persze ez a felhang lehet, hogy nincs is ott, csak becsapás, érzéki csalódás. De mégis oly' élethű, oly' valós!
- Mi nyűgöz le leginkább? – kérdezem, nem téve hozzá, hogy a napfelkeltében való csodás dolgokra, vagy másra gondolok. Ha még mindig nem pattant fel mellőlem, akkor lejjebb csúszom ültemben, épp csak annyira, hogy fejem hátrahajtásával Davere tudjam önteni hajkígyóimat, rátéve csinos kis buksimat a vállára. Pimasz vagyok, túlközvetlen, zavarba ejtően az. Legalábbis remélem, hogy zavarban van. Épp annyira, amennyire azt remélem, hogy nincs. Vajh' mennyi gátlástalan bujaság szorult ebbe az egzotikus falatba? Megkóstolnám.. Kíváncsi vagyok, hogy lenne-e repetám belőled, drága Dave..

~Hát ez nem jött össze…~ Nem fogom megtalálni a közös hangot vele, az már hétszentség.
Az önostorozásnak azonban értelme sosem volt, bízom abban, hogy valahogy, valamikor, majd csak egymásra találunk. A próbálkozásaim egyike, akármennyire is félszeg és kisfiús, egy üveg üdítő néma felajánlásával kezdődik. A kuncogásra megnyugszom, jó próbálkozás volt.
Csak nem tudom levenni a tekintetem, ahogy az ajkaihoz emeli azt az üveget és …
Elfelejtek nyelni, pontosabban akkor nyelek, amikor nem kéne. A diszkrét fulladás kerülget, éppen hogy nem tüdőzöm le a folyadékot. Gyorsan lekapom a számról az üveget, a párhuzam és hasonlat kicsit nagyon is másfelé enged, pontosabban vezet.
Kizárom ezt az érzelmet. Megtanultam, hogy lekapcsoljam magam, ha úgy alakul, mások érzelmeiről, csupán a szint feletti érzelmeknél nem tudom megtenni. Mert az szinte duplán magához tapaszt és nem tudok leválni. Ezért sem vagyok kapcsolatban. Az súlyosabb lenne az őrült állapotnál. De legfőképp nem akarom a másikat átvágni azzal, hogy tulajdonképpen nem tudom: amit érzek, hogy vonzódom hozzá, az az övé, az ő érzelmeit érzem, vagy a sajátomé?
-Lesz még napfelkelte. – köszörülöm meg a torkom, elvégre pár kósza csepp csak nem akar elkászálódni a tüdőm felől. Egy pillanatra rá megértem, mit akart, az arcomra kiül a gyors korrigálás lehetősége.
– A most most van, ráérünk ezzel akkor foglalkozni, ha a Nap már felkelt. – ám továbbra sem jelzem, hogy csicseregni van-e kedvem. A napfelkelte nézegetés nem a beszédről szól, véleményem szerint.
Ahogy közelebb lép, még inkább átérzem mindazt, ami belőle sugárzik. Mit ne mondjak, ettől teljesen lemerevedem, megkukulok. A csókra közelítésre a fejem azonban elmozdul és pechemre én éppen arra fordítom a fejem, amerre ő fordul. A puszi a számon ér, amitől egy pillanatra teljesen felrobbanok érzelmileg, az üveget jó erősen megmarkolom, szerencséjére még elég vastag, hogy ne roppanjon szét.
A képem teljesen elvörösödik a zavartól. Túl intenzív, túl közeli és túl erős nekem mindez. Egyértelműen látszik a szememen, ahogy meglátom a játszadozást is a szemeimben. Szinte nem is itt vagyok, valahol lebegek a végtelenben.
Amennyire leáll minden működésem ettől a kisüléstől, csak fáziskéséssel húzódnék el, de addigra már témát váltunk.
Egyre nem számítottam, vagyis igen. A vágy fellobban bennem, olyan elemi erővel, hogy legszívesebben most ugranék rá. Becsukom a szemem és a lélegzetemre koncentrálok.
~Higgadj le, higgadj már le…~ az üvegen már ott fehéredik az ujjaim sora, ahogy fojtom vissza mindazt, ami most bennem van. Főként, mert tudom, mindez nem a saját érzésem, csupán visszatükröztem mindezt. Egy szuszra lehajtom az italt, majd nagyot kilélegezve, kissé lenyugodva, de annyira mégsem, szinte sóhajtva mondom.
-Igen…
Talán… jobb, ha megyek. De egyáltalán nem tudok megmozdulni. A testem még a mámor állapotában van. Ha most felállnék, annak jó vége nem lenne.

David & Jekatyenka

Legszívesebben rosszallóan ccc-egnék, de ehelyett csak legyintek, jelezve ezzel, hogy persze, értem én a történetet, csak tökéletesen hidegen hagy. Nekem is van tengernyi ilyen történetem, de legfeljebb a diákjaimat traktálom velük, hogyha éppen olyanom van. Másokkal vannak jobb témáim is.
Nekem nincs semmi bajom a társasággal, főleg, ha az megfelelő mértékben falnivaló. Kedvelem az egzotikumot, s vak lennék, ha nem venném észre, hogy ez a David milyen szinten jóképű. Legalábbis az én mércémmel mérve biztosan. Ettől független viszont az, hogy megszólítom-e. Ha nem tenné le az üveget oda, ahová. Így viszont egész kellemessé színeződik bennem ez az egész történet. Egy jóleső kuncogással mozdulok meg, hogy átvegyem az üveget, majd kinyitva azt, ajkaimhoz emeljem. Nyelvemmel finoman érintem meg az üveg száját, óvatosan kortyolok, s közben élvezem, ahogyan a nedű nyelvemre csorog. Kicsit olyan, mintha szenvedélyes csókban forrnék össze az üveggel, van még az ilyen megmozdulásaimban is annyi bujaság, hogy győzzék az arra radaros felek ezt megemészteni!
- S amint a Nap felkel, velünk mi lesz? – dorombolom. Persze egyértelműen csak arra vagyok kíváncsi, hogy ezt az italosztást értékeljem-e puszta figyelmességnek, vagy annak a jele esetleg, hogy szeretne némi időt eltölteni velem. Beszélgetni, megismerni. Tudomisén! Lennének ötleteim, s rájuk is játszom a kérdés milyenségével, de azért annyira szemérmetlen céda még én sem vagyok, hogy a természet lágy ölén ismeretlenekkel közöljem, hogy merre hány méter. Persze, ha vevő lenne rá.. na de mindegy, ez a férfi nem tűnik olyannak, ami valljuk be, azért kár. Nincs is jobb a nap indításához, mint a kellemes társaság..
- Egyébként köszönöm! – lépek oda Davidhez, jócskán beletaposva a személyes zónájába. Arcomat egész közel tolom az övéhez, félreérthetően közeledve ajkaihoz, hogy aztán – ha ugyan nem kapkodja a fejét, ellehetetlenítve ezzel a kivitelezését annak, amit terveztem – irányt váltva az arcára helyezzem köszönőpuszimat. Hupsz, hát hogy a csuda vigye el! Nem a szája szegletébe sikerül? Mindegy, hálacsók így is, úgy is. S még csak bele sem pirulok. Sőt, hogyha sikerre viszem a mozdulatsort, akkor incselgőn csillanó tekintetemből kiolvashatja azt is, mennyire élvezem ezt a játékot. Én vagyok a macska. És eszemben sincs játék nélkül elengedni az egeret!
- Milyen szép! – váltok témát, mintha mi sem történt volna. Mintha eddig is a naplementével foglaltam volna le magam. Persze ajkaimon a mosoly réveteg ámuldozása mögött játékos csintalanság is ragyog. Nagyon érdekel, hogy mi lesz ebből. Utálom az unalmat, a „csak úgy” ücsörgést nem nekem találták ki. Mindig kell valami játszma, akármilyen is.

Szarkazmus és érdektelen elzárkózás. De itt van, nem pedig máshol és ez a lényeg. Csak egyszer tudnék valaki felé úgy érezni, hogy a rosszat keresem benne. De nem tudom, nem vagyok rá képes.
-Van egy olyan történet, mely szerint egy vándor a város határában találkozik egy koldussal. A vándor megjegyzi, hogy itt is olyan emberek vannak, akik mindent ellopnak a másiktól, szívükben gyűlölet, vagy más egyéb rossz van. A koldus bólogat, búcsúképpen a vándornak: ahogy mondod fiam. Nem sokára egy másik vándor érkezik, aki boldog mosollyal kérdezi a koldustól, hogy már alig várja, hogy új emberekkel találkozzon, megossza az örömeit velük és szép emlékekkel álljon tovább a városból. A koldus válasza csupán ennyi: ahogy mondod fiam. – mosolyogva tekintek rá, sejtem, hogy érteni fogja, mire akarok kilyukadni.
Az iróniát csak egy szintig tudom elképzelni, a felett már nem látom értelmét.
A hűtő előtt állok egy ideig. Jekatyeri… Jekatyenka érzelmei felborítják a nyugalmam. Amit felőle érzek az, amitől nagyon ki tudok borulni. Nem az intenzitása, hanem annak szilárd mélysége, ami megingat. Mélyeket lélegzek. Kell az a napfelkelte. El kellett sprintelnem, mert nem akartam érezni azt, amit benne érzek. Két üveget veszek ki inkább, megérzéseim sosem csaltak még meg.
Ahogy a padon ülök, észreveszem a mosolyát és azt is érzem, hogy dölyfös királykisasszony éppen. Teljesen megfagyok ettől és szomorú leszek. Sosem értettem az ilyen érzelmeket. A Nap felé tekintek, amely már elkezd felfelé jönni a horizonton. Talán az rendbehoz. A másik üveget a lány felé teszem le, majd eldönti, mit szeretne. Én minél inkább távolabb lenni tőle, de nem tehetem meg, nem ezért vagyok itt. Ahhoz viszont, hogy a távolság, ami közénk állt, áthidalódjon, a lépést nem nekem kell megtennem, mert úgy egy olyan malomkerékbe szaladok bele, amibe beszállni sosem szabad. A játszmák mindig rossz irányba visznek, míg az őszinteség és a másik felé szívből való fordulás csakis előre vihet. Mindennek meg van a maga ideje, és ha ez jelen pillanatban most csak egymás melletti üldögélés, akkor az.

Dave & Jekatyenka

- Ez az iskola sem különb a többinél! A gyerekek lusták, a tanártársak savanyúak, az élet unalmas. - fejtem ki véleményemet a helyről. Persze elég szarkasztikus vagyok, nem minden szavamat gondolom komolyan, de nem tudom, hogy tudja-e. Őszintén szólva olyan nagyon nem is érdekel. A dolog ott kezdődik, hogy soha nem adok más véleményére – legyen az akárki, de komolyan! - és ott végződik, hogy soha nem fogok adni más véleményére. Következésképpen mindenki hisz rólam azt, amit akar.
Nem baj, hogy nem érti, ettől még nekem remekül esett kimondani. A piros amúgy a szenvedély színe, egyes kultúrákban a szerelemé is, de nekem legtöbbször mindig a vér jut eszembe róla. Vére pedig van, ha nem is látszik, akkor is.
- Igazán figyelmes öntől! – engedek meg magamnak egy tökéletesen kivitelezett, úrias pukedlit is a férfi felé. Annyira nem illik ide, hogy a mozdulat ettől olyan kellemes számomra, amilyen.
Az eső közben valóban elállt, s legfeljebb csak tincseimből csöpög a víz. Nem érdekel. Majd megszáradok, a náthától szerintem itt nem kell tartanom. Valakinek bizonyosan van olyan képessége, amivel meg tudna gyógyítani. Vagy ha nem, hát az alkohol amúgy is fertőtlenít.
- David Armanaugh. – ejtem ki a nevét, ezzel vésve emlékezetembe. Egyelőre semmi különleges jelentése nincsen számomra, egyszerű név csupán, melyet egy előttem álló archoz párosítok, de sose lehet tudni, hogy mit hoznak az eljövő nappalok, s éjszakák. Talán egyszer nagyon is szükséges lesz, hogy ismerjem ezt a nevet. S mivel én szükségben még nem maradtam szégyenben soha, hát nem is a férfi nevének kapcsán fogom ezt elkezdeni.
Mivel lazán ott hagy egyedül, mint Szent Pál tette az oláhokkal, megvonom a vállamat. Ebből nem lesz beszélgetés, de annyi baj legyen. Megtehetném, hogy utána megyek, hozzácsapódom, mint valami lelkes pincsi, de az már nem én lennék. Az én szilajságomba ez a szolgalelkűség nem fér bele, maradok hát. Ha visszatér, visszatér. Éppen annyira érdekel, mint piszok az ő körme alatt.
Azért ránézek, halvány, röpke jelét adva annak, hogy nem zárkózom el a további beszélgetéstől, de azt ugyan várhatja, hogy én szóljak hozzá, lázasan kutatva téma után! Napfelkeltét jöttem csodálni, a férfi tehát csodáljon csak engemet. Ha vesztegeti rá az idejét. Ha pedig nem, akkor a nap égrebukásával elmúlnak majd közös perceink.

A válaszra a mosolyom szélesebb lesz. Akarok a fenét kitűnni, világéletemben alkalmazkodni és megfelelni akartam.
-És mindezt ebben az iskolában mondja, a képességével. – a csipkelődés azért sosem állt tőlem távol. Senkinek sem fogok az orrára koppintani, csak mert rosszul indult a napja. Úgy vélem a mások felé tisztelet egyik jele, hogy saját nyűgömet nem aggatom másra, nem máson töltöm ki.
-Akkor valaki alaposan elzárta időközben a csapot. – tekintek fel az égre, még mindig ütemesebben lélegezve. Azért csak levágtam egy kis sprintet is és távot is.
Nem értem mit ért piros alatt, egy darab pirosat sem vettem fel. Csupán az évődés érzete ér el hozzám. Mondom én, nem fogom érteni a nőket sosem. Általában jól kezelem a rámenősséget és az évődést is. Van, akinek az alaptermészete. Az előttem állónak pedig még jól is áll.
-Az ön kedvéért tettem. Csak itt és csak most. – veszem a lapot és baráti évődéssel válaszolok, egy mikrométert sem átlépve a vonalat. Nem flörtölök és nem akarok kapcsolatot sem éppen ezért kerülök minden olyan helyzetet, ami ezt hozná.
Ízlelgetem a nevet és a kiejtést is. Kellemes hangzású, dallamos.
-David Armanaugh. – egyedül a nevemet nem mondom már angolosan. Mivel nem kezet nyújtott, hanem fejet hajtott, így viszonzom én is.
Továbbmegyek, elvégre sejtem, hogy egyedül tervezte a napfelkeltét nézni. A konyhába megyek, egy üveg eperléért. Igyon narancsot a ragya, savas, mint az epe. Kimegyek vissza és az egyik padra ülök, kinyitom az üveget és negyedét fel is hörpintem, úgy várom a napfelkeltét. Ha Jekatyenka csatlakozik hozzám, nem fogok ellenkezni, mint ahogy ha más csatlakozik, akkor sem.

Dave и Kátya

Azért lehet, hogy erőteljesen képen törölném egy péklapáttal azt, aki undorodik a bujaságomtól. Persze mit sem tudok arról, hogy mit érez felőlem a kocogó, kinek jelenlétére férfias hangja hívja fel a figyelmemet, s nem futólépésének hangjai.
- Jó reggelt!
Szajkózom el ugyanazt a köszönést, amit a másik féltől is hallok. Nem szándékozom sokat gondolkodni azon, hogy hogyan ne legyek szóismétlő. Azért jöttem ide, hogy élvezzem az eső csókját, hogy magamba igyam a felkelő nap fényeit, nem pedig azért, hogy túlságosan sokat tekergessem agyamban a fogaskerekeket.
- Nem, ezzel a tulajdonsággal valóban nem tud egyediségre törni. Máshol kell kotorásszon, hogyha zsigerből különleges akar lenni a különlegesek között.
Közlöm vele nemes egyszerűséggel a könnyedség köntösébe bújtatott, markáns szemtelenségemet. Persze nem azért pimaszkodom vele, mert valamiért a bögyömben lenne, egyszerűen csak így keltem ma reggel. Ő az első, akihez szólok is, nem tudhattam hát előre, hogy moderálnom kellene magam. Ugyanis vannak olyan napok, amikor egész kellemes jellemmel dob ki az ágy. Hát a mai nem az érzékeny Dave szerencsenapja, azt hiszem. Ilyetén legalábbis biztosan nem.
- Nem, csak szeretek spórolni a vízzel, s inkább idekint zuhanyozom!
Szólok először teljesen komolyan, de ha rám pillant, akkor megláthatja ajkaimon a mosolyt. Sa ha érez is felőlem valamit, az sem ellenségeskedés, hanem kedélyes évődés. Ha ez sem kellemes a finnyás lelkének, akkor nagyon tudom sajnálni.
- Jól áll önnek a piros!
Szívom továbbra is a vérét, mert már úgy belejöttem. S ha már itt tartunk, akkor be is mutatkoznék, elvégre, hogyha ő is a napfelkeltére vár, akkor együtt fogunk ácsorogni itt.
- Jekatyenka Mikhajlova!
Fejet hajtok udvariasan a nevem elmondása után, majd kérdő tekintettel üzenem neki: és az ön becses neve? De szavakba nem öntöm kíváncsiságomat.

A lassú kocogás sétába vált. Talán jobb is, mert orra bukok. Ahogy próbálom kiegyenlíteni a légszomjamat, és a térdeimre támaszkodok, majd nyújtózkodok, elér az az érzet, amit… bujaság, talán ez a legjobb kifejezés arra, amit érzek. A tömény illatfelhő érzete indul meg a képzeteimben. Ez csakis… nem éppen erre vágytam így a kellemes kocogás és gyönyörű, friss, zöld reggel után. De már nem fordulhatok meg. Sértés lenne.
-Jó reggelt! – mosollyal köszönök rá, intek is neki.
Nem ő tehet róla, hogy mindazt átérzem, amit a közelemben lévő érez, vagy lelkének tulajdonsága. A friss reggeli illat érzést az undor is áthatja. Nyelek egyet. Az biztos nem az én érzetem, mert kifejezetten szeretem a hajnali esőket és abban kocogni pedig még inkább. A koreai reggelek jutnak eszembe, amikor sokat esett az eső, és hajnalban lehetett érezni a friss, esőillatot.
- Úgy látom, nem csak én vagyok korán kelő. – közelebb lépek, de nem megyek hozzá túl közel, elég távol is, hogy úgy mondjam. Nem akarom még jobban érezni azt, ami belőle árad. Be kell vallanom, ezek azok az érzések, amiket nem szívesen érzek át. Ilyenkor nagyon szeretném, ha ki tudnám ezt a képességet csak úgy kapcsolni. Veszek egy mély levegőt és csakis a friss illatra koncentrálok.
-Csak nem a napfelkeltét várja? Mire valóban felkel… - tekintek az égre. – addigra már a felhők is elmennek.
Újból kisimítom a vizes hajam az arcomból. Talán még mindig piros a futástól, van egy szakasz, amikor beerősítek. Kell, hogy kimerítsem magam.

Dave и Kátya

Csókok, simogatások, narancs színben ragyogó felhői a vágynak. Számomra ezek mind a napfelkeltét éltető szavak, jelzők. Kiindulópontjai egy utazásnak, mely kicsit olyan, mint a mitológiai, önnön farkába harapó kígyó, a pikkelyes szörnyeteg, mely mégis oly' gyönyörű. Elképzelni sem tudom a napomat anélkül, hogy valamilyen módon ne látnám a napfelkeltét vagy a naplementét. Mikor melyiket, természetesen.
Ma hajnalban ébrenlétre rúgott az ágy, az álom úgy kúszott ki szemeimből, mint ahogy egy szerető hagyja suhanva el vágyainak tárgyát, annak ágyát, életterét. Egy percig sem haragszom az én személyes, ébredésre kötelező cédámra, hiszen fiatal még az idő, éppen megfelelő a napfelkelte megtekintéséhez. Kaptam hát magam, éji meztelenségemet nappali öltözetre cseréltem, s hajam laza hullámait szabadon kígyózni hagyva indultam el, hogy hagyjam magamról lemosni a szemerkélő eső által az éjszakám utolsó porszemeit.
Egyedül aludtam, egyedül ébredtem, de mégsem vagyok magányos. Ahogy a szökőkút felé haladok, s tűröm, hogy magas sarkaim – nem tűsarkakon suhanok, de ettől még nem cseréltem cipőfazonomat edzőre – el-elsüllyednek a sárban. Nem érdekel! Nem vagyok kényes, nekem ez a cipőviselet teljesen természetes, semmivel sem különb hát, hogyha sarkaim süllyednek el, mintha gumicsizmám lapos talpa cuppogna a barna förtelemben.
Sár. Ragacsos, mocskos, nedves, nemszeretem. Rosszabb óráimban még hasonlóságot is vélnék felfedezni önmagam, s a természet ezen földből és esőnászból születő képződménye között. Ám a mai nem rossz nap, lenyűgöző képpel indul, hát csak is szép lehet!
Barna, magas szárú csizmámba tűrt kék farmerben hangsúlyozott idomokkal állok az ébredő kertben, s nem törődöm semmivel, csak élvezem a pillanatot. Nem venném észre azt sem, hogyha türkiz esődzsekim anyagán abbahagynák kopogásukat az esőcseppek, s lassan víztől csapzott tincseim már nem tapadnának arcomba, buja keretet adva arcvonásaimnak. Így nem csoda, hogy a kocogó is elkerüli a figyelmemet. Egyelőre. Még.

Egész éjjel esett az áztató eső és még akkor is esett, amikor nekiindultam a szokásos reggeli… hajnali kocogáshoz. A futás felébreszt, de főleg magamhoz térít. A sport és a mozgás fontos a számomra. Kapucnis kardigán, fekete vászonnadrág, szürke futócipő. És a walkmanem, amit nagyon szeretek, ha éppen nem a hajnali hangokra vagyok kíváncsi. Most nem kapcsoltam be. Az eső illata, a zöld növények látványa és a madarak ébredése nagyon kell nekem most. Jó félórás kocogás elnyúlik kicsit többre, a reggeli fények már erősebbek, mikor visszatérek az épülethez.
Kosarazni van kedvem, ugrani, mozogni. Előtte azonban levezetésként kicsit lassan kocogok a parkban, majd sétálok. Itt szerencsére azért sem néznek hülyének, ha éppen átszaltózok egy-egy bokrot. Most azonban nem teszek ilyet, a kocogás hiányzott, tegnap óta.
Egy kicsit még csepereg az eső, de a kósza szitálást élvezem. Leveszem a kapucnit és beletúrok a hajamba, hogy az esőtől kissé vizes hajamat kiseperjem az arcomból. Kicsavarom a palack kupakját, amit egy kistáskámban viszek magammal és megiszom az utolsó kortyokat.
Szeretem a reggeleket, ahogy ébred a nap. Talán mégsem fogok kosarazni, onnan nem látom a napfelkeltét. Inkább lassan kocogok tovább a másik udvarra.

Tárgy: Re: Megérzés - Jekatyenka és Dave

» Jekatyenka Mikhajlova
» David & Mathis - Harrison, Westchester megye
» Dave & Asami- Újra itt?
» Kátya és Dave
» Dave & Kátya - Beteglátogatás