Eric & Felicia - Egy pillantás a múltba

Eric & Felicia

Szó se róla az emberek többségére sokkal jobban lehet hatni egy kis odafigyeléssel, kedvességgel, a támadás elég ritkán a legjobb megoldás, mert a többség azonnal vissza is támad, ha ilyesmit tapasztal. Én azért el kell mondani, hogy most nagyon jól viselem, ami történik, de ez főként azért van, mert muszáj, mert ha nem teszem, akkor saját magamnak ártok. Az én érdekel - ha mindez igaz, amit mondott -, hogy küzdjek, hogy megtanuljam, amit most elvár tőlem, hiszen igenis azt akarom, hogy a fiamat megmenthessük. Egyszerűen szükségem van rá, szükségem, hogy legalább egy aprócska kis pont maradjon az életemben, amivel tudok mit kezdeni.
- Mert kissé túlzásba vitted a mély vízbe dobást. - jegyzem meg, mint egy kontraképpen. Muszáj reagálnom, mert talán többet is gyakorolhattunk volna, ha nem így azonnal a közepébe csap, de ő persze hogy túlzásba vinni azonnal, a helyett, hogy jobban átgondolta volna a dolgokat. Nem számít, az a fontos csak jelenleg, hogy összedolgozzunk, legalább nagyjából és elmondja nekem azokat a dolgokat, amik fontosak lehetnek.
- Értem, ezek szerint ő a jó, te meg a... gyakorlatias. - mondhattam volna máshogy is, de végül csak rendes vagyok és nem így teszek. Ő inkább a galád, aki agresszívan közelíti meg a témákat, ez lett volna a jó szó, de nem kell újra összekapni. Egyébként is most pihenésre vágyom és hogy ezt a pár kortyot még nyugodtan megihassam. Nem is tudom, hogy lesz-e még folytatás, ma már azt hiszem nem, de biztos vagyok benne, hogy a következő napok, hetek eléggé kimerítőek lesznek ahhoz, hogy most elsődleges legyen az, hogy erőt gyűjtsek.
- Azért figyeltetek fel, mert a fiam miatt szükség van rám nem? - kötői kérdés, nem várok igazán választ. Nem érzem magam különlegesnek. Lehet, hogy erős vagyok, hiszen nem omlottam össze teljesen a családom halála után, bár azért azt sem mondom, hogy olyan kiválóan tartottam magam, de most azért kellek nekik, mert meg kell menteni egy fontos személyt. Ha nem én lennék az anyja, akkor más valaki lenne lényeges számukra, ez egyszerűen csak ennyin múlik. Nem az én érdemem, hogy itt vagyok, a fiamé. Nem tudna most meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Most küldtél be valami elektromos mezőbe... csodálkozol, hogy időnként megzavarodom? - halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Igen, az előbb még tegeztem, de majd odafigyelek, hogy ne menjek át megint magázásba. Azért talán érthető, ha elfáradtam. - Meg tudom érteni, hogy nem mindenki vevő erre. - vagy csak félnek, az se lenne furcsa. Engem se kicsit lepett meg a kezdeti infoáradat Gabrieltől. A kézcsók kissé meglep. Fura figura, néha kissé maradinak tűnik, régiesnek, néha pedig olyan, mint egy vadállat, akit ketrecbe kéne zárni, mert biztos, hogy veszélyes szabadon. Intek neki, és még maradok pár percet, csak hogy belesüppedjek a székbe és az utolsó kortyokat is megigyam. Talán... felfedezem ezt a birtokot, aztán biztos vagyok benne, hogy holnap úgyis folytatjuk az edzést.

Felicia & Eric

Valahol tényleg jól látja, nem szeretem a felesleges szócséplést, csak parancsot adok, és elvárom, hogy teljesítsék. Mégis, ezt nem lehet, nem is ildomos minden esetben így intézni, főleg ha a kiskatona, akit ugráltatunk, egy gyönyörű, és mellette még értelmes fiatal nő is egyben. Nem akarok állandóan ugráltatni valakit, még az ő érdekében sem. Tanultam már annyit Charles-tól, hogy a kéréssel, figyelmességgel többet lehet elérni, már csak azt kéne valahogy elsajáítanom, hogy ezt ki is fejezzem.
- Ebből ma már úgysem lesz edzés, úgyhogy akár meg is beszélhetjük. – Mosolyodok el lehengerlően. Nem vagyok egy csábító alkat, inkább csak szimplán magabiztos, talán ez is elég lehet, hogy átéreze, egy célért harcolunk. – Nem cél, hogy ködös legyen. – Leülök valahova mellé, és megvárom, míg kitisztul a tekintete. Nem akartam én magamban tartani, netán elhallgatni az egész tervem felépítését, csak jobban szeretem gyakorlatban, mint fecsegni róla. De abban is igaza van, hogy ha már az alapját sem ismeri, úgy rém nehéz lesz segítenie. Kölcsönösen méregetjük egymást, aztán én is nekiállok inni.
- Az iskolát egy másik erőteljes mutánssal alapítottuk, ő itt nőtt fel, én az elején szintén vendég voltam. Más módszerekkel ugyan, de hasonlóan egymáshoz, azért küzdöttünk, hogy érvényt szerezzünk a magunkfajának. Nehezen értettünk egyet, de végül ez megtörtént, és most együtt próbálunk segíteni mindenkinek, aki rászorul. – Foglalom össze pár mondatban a hitvallásunkat. Én még mindig túl heves vagyok, Charles még mindig túl békés, de mindketten csiszolódtunk a másik álláspontja felé. Valahol kiegészítjük egymást.
- Ahogy mondod. Hiába születik valaki akár megváltónak, ha nem tud élni vele. Te sem tudtál arról, hogy milyen erős akaratod van, mi viszont felfigyeltünk rád. – Egészen enyhülten, barátságosan nézek rá. Még egy pillanatra az is megvillan a tekintetemben, hogy roppantul tetszik nekem, csak a gyásza miatt nem nyomulok egyátalán. Vagy kéne? Talán egy erős, megnyugtató kézre lenne most szüksége? Nem kihasználás az? Nem tudom...
- Az előbb még tegeztél Felicia. – Teszem helyre a dolgokat félmosollyal, aztán bólintva folytatom. – Ez már a negyedik év. Közösen felkutatjuk őket. Bizom benned annyira, hogy itt maradsz, ezért felfedem a titkot. Van egy gép, amelynek segítségével megtalálhatjuk őket. Mi csak a lehetőséget ajánljuk fel, volt aki elküldött már az anyánkba. Vagy a Farkas, aki elsőre azt mondta, hogy húzzunk a francba. – Kissé elhallgatok, és azon tűnödőm, hogy talán itt az ideje most kissé magára hagyni a gondolataival. Felállok, és az előbbi keménykedések után egy kézcsókkal köszönök el. Majd küldök érte, ha folytatjuk, addig fedezze csak fel a birtokot.

Eric & Felicia

Tényleg csak a jeges pillantást látom és a szigorú tekintetet, ami azt sugározza, hogy ne kérdezz, csak tedd, amit kell és légy erős, mert nincs más választásod. Persze ez nagyon nem könnyű, de megteszem, mert a fiam élete múlik rajta, legalábbis elvileg. Azért ez elég furcsán hangzik akárhogy is nézzük, a fiam meghalt és mégis most az életéért küzdök. Ki lenne, aki ezt elhinné nekem mégis, ha megpróbálnám neki elmesélni? Bár lehet, hogy ebben az iskolában sokan... de még mindig nem ismerem igazán a helyet, hogy véleményt formálhassak. Majd meglátjuk, hogy hajlandó lesz-e válaszolni a kérdéseimre, ha vége lesz ennek az egésznek.
- Ez az egész ködös még nekem te is tudod. Akkor most itt... azért vagytok, hogy valami közös ügyért harcoljatok? - vagy akkor miről is van szó? Fel kéne fognom, de még nem egyszerű az elején, amikor csak próbálok megállni a lábamon. Majd, ha már leültem és ittam pár kortyot, akkor jobban oda tudok figyelni arra, amit mond, no meg a saját kavargó gondolataimra is. És végre legalább már válaszokat is ad, ez azért sokat segít, hogy legalább megpróbáljak bízni benne ténylegesen. Tegnap beszéltünk, még egyáltalán nem tartok ott, hogy készpénznek veszek mindent, amit mond, az majd még azért odébb lesz.
- Értem azt hiszem, akkor ez ugyanolyan, mint az embereknél, nem azért kiemelkedő valaki, mert annak született, hanem mert a tettei alapján azzá válik. - bólintok egy aprót. Végülis akkor olyan sokban nem is különbözünk az átlag emberektől, mint hinnénk, hiszen minden ugyanúgy megy mutáns körben is csak épp egy kicsit magasabb szinten űzzük a dolgot. Nem számít, csak ahogy mondta az, amit teszel, nekem pedig az a legfontosabb, hogy megmentsem a fiamat, igazából az összes többi most egészen lényegtelen apróságnak tűnik.
- És ön mióta van itt? Vagy... egyáltalán hogy lett ez az egész hely? Hogy kerülnek ide a diákok? - valahogy engem is megtaláltak és fogalmam sincs, hogyan. Létezik olyan is, aki képes másokat meglelni? De miért kerestek volna épp engem? Jah igen, a fiam miatt. Igazán megtehették volna korábban, még az előtt, hogy meghalt. Olyan körültekintőnek tűnnek, közben meg mégis sikerült ezt láthatóan elszúrni. Kellemetlen.

Felicia & Eric

Nem leszek vele mindig ilyen kemény, nagyon is kedvelem őt, de fel kell mérnem az akaraterejét, és úgy vélem, nem is csalódtam. Azt igazolja vissza, amit az elmúlt hónapok alatt mutatott, anélkül, tudta volna, hogy valaki figyeli át a jövő egy szövedékén át. Külsőleg hiába néz ki törékenynek, igazából egy anyatigris, aki védi a családját, amely pusztulásra van ítélve. Sőt, az ő jelenében már halottak is. A fiát megmentheti, én pedig nem lehet oly önző, hogy a férje helyére lépjek. Ez még sok sakkjátszmát jelent, ami alatt Charles-szal megbeszélhetem, hogyan is lehetek ezen túl, hogyan kell lemondanom arról hogy a sok sivár év után kivételesen most érzek is valamit... Nem is csak felületesen, lángolóan, még ha ebből a nő csak a jeges pillantást érzékeli is.
- Idővel megtanulsz majd bánni vele. Továbbadod, amit tanultál. Ahogyan azt sokan teszik nálunk. A mutáció nem csupán a képesség. Felelősséget jelent, hogy összefogjunk, és az ügyünket közös érdeknek tekintsük. – Most már tökéletesen felemésztettem a mágneses tereket, szépen lassan minden visszaszürkül eredeti képére, míg az én koncentrációtól eltelt ábrázatom is emberivé válik. A karja alá nyúlok, hogy odatámogassam a fotelig, még ilyenkor is játsza az erőst, pedig nincsen rá szükség. Hagyom, hogy leüljön, és hátradőlve átadja magát a lelki pihenésnek is. Most nem erőltettem meg magam annyira, mint a múltkori alkalommal, ezért könnyeden tudok válaszolni a kérdéseire, miközben a finom metszésű állat, s az érzéki, buja vágyat igérő ajkakat figyelem.
- Azt hiszem nem is a képesség fizikai ereje tesz valakit kiemelkedővé, sokkal inkább ahogyan hozzányúl. Van aki szimplán gyógyító, de több száz éve él, és kellően tud manipulálni másokat, akik valóban erős képességgel rendelkeznek. Ne felejtsd el, csak az számít, amit teszel. – Körbenézek a kérdése nyomán, és bólintok, láthatja, hogy itt nem törünk az életére, pihentetően tölhette az éjszakát is. Én tudom, milyen az, amikor zaklatott körülmények között kell élni, de ez a hely, az X-Birtok tényleg otthon, amely védelmet nyújthat bárkinek. Kiírásunk szerint tehetséges növendékeknek. Feliciát is befogadjuk, ez nem is lehet kérdés. A jeges pillantás egy rövid időre ellágyul, némi rajongás jelenik meg bennük, nem mindig tudok uralkodni az érzéseimen, Charles alig három éve szocializál, előtte alig különböztem Logantől, aki maga is egy elvadult vadállat volt.

Eric & Felicia

Most az egyszer nem ellenkezem, mert tudom, hogy ez most kell, közelebb vihet a megoldásokhoz, közelebb vihet ahhoz, hogy tényleg képes legyek megmenteni a fiamat. Még nem tudom hogy, még nem értem az egészet, de ha az kell, hogy összeszorítsam a fogam és szó nélkül tűrjem, ahogy támad, akkor ezt is ki fogom bírni. Pedig még nem tudom, hogy ennél sokkal keményebb is lesz, a következő feladat egyáltalán nem lesz majd valami kis nyugodt visszafogott történet. Egyébként sem csak azért ellenkezem, mert kell, vagy mert ilyen a világ, egyszerűen úgy érzem, hogy nem mond el nekem mindent, vagy inkább semmit és ez persze, hogy bárkinek frusztráló lenne.
- Hát épp ez az, hogy még a képességemről se tudok túl sokat. - jegyzem meg. Nem azt mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a képére, vagy bármi ilyesmi, de igenis jobb lett volna legalább egy rövid elméleti felkészítéssel indítani, én legalábbis nagyon-nagyon értékeltem volna. De most már ez van, ezt kell kezelni és megoldani valahogy, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy elérjek valamit ezen az egész alagút dolgon. Nem tudom, hogy megy, de úgy néz ki, hogy szerinte nem olyan rosszul. Jól esnek a szavai, ez egyértelmű azt hiszem, de még nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt ténylegesen ki is tudjam fejezni. Kortyolok, de kérdésem tényleg rengeteg van, amit mielőbb jó lenne feltenni és választ is kapni rájuk.
- Értem azt hiszem. Ezek szerint ezek a... képességek... vannak akik erősebbek, mások meg kevésbé? És mi ez a hely? Iskolának tűnt a rövid idő alatt, amit itt töltöttem. - szó se róla, rendkívül sok kérdésem van még most is, de nem akarom egyszerre mindet rázúdítani, az tényleg olyan lenne, mint valami gyors kérdezz-felelek játék. Egyelőre amúgy is még a pihenés szakaszában vagyok, kell egy kis idő, hogy szépen rendbe szedjem magam, de addig is egy kicsit kell, hogy tájékozódjak. Csak hogy tudjam... bízhatok-e benne, ebben a helyben. Egyáltalán nem egyértelmű az, hogy ha sikerül a fiamat megmenteni, akkor mindenképpen itt kell maradnom, vagy hogy ez jó ötlet-e. Tényleg biztonságot tudnak nyújtani, vagy innentől az életünk harc és menekülés lenne, ha ő ilyen fontos?

Felicia & Eric

Azon túl, hogy abbahagyom a közvetlen bombázását, tökéletesen meg vagyok rajta lepődve, hogy elfogadja, amit mondok. Nem mondja ki, de még akár igazat is adhat nekem, hogy nem kínzásból teszem, azért, hogy felkészítsem. Mégis, a hippi korszak óta a nők annyira szabadszelleműek, hogy csakazért is ellenkeznek, ő pedig tűri, hogy végrehajthassa a küldetését. Példaértékű akaraterő, nem tudom visszafojtani az elismerő pillantásomat. Ha eddig csak csodáltam, és tetszett, most valahol ott tartok, hogy kár, hogy nem ő a párom, mert egy igazi kemény nő.
- Ne vedd kudarcnak. Már így is jobban birod, mint a legtöbben. Megtanítalak rá, hogy állj ellen neki szinte teljesen. A képességeddel akár magadba is szívhatod a mágnes erejét, mielőtt eltűnsz, hogy aztán amikor megjelensz, robbanásszerűen dönts le mindenkit a lábáról. Összedolgozhatunk, ha ennek vége, és még kiváncsi vagy a képemre. – Most már arébb lebegek, és figyelem a próbálkozásait az alagúttal. Az elméje erős, és küzd, de fizikailag még nem tudja magát átengedni a vihar hullámait. Nem vagyok jó tanár, csak belököm a mély vízbe, mert remélem, hogy a kapálózás eredményt hoz. Az eredmény pedig inkább felmérés, ettől még megfulladni nem fog. Egyszerűen kiváncsi vagyok rá, mennyire képes jelenleg. Majd ha elméleti órát tartok, kaphat magyarázatokat, de azt ne várjon, miközben tesztelem őt. Elkapom, ő még kapaszkodik, majd a saját lábán akar jönni, mellette sétálok, támogatom, ha kell. Leül, az arcát figyelve arra jutok, mennyire tartja magát, ki leher merülve a megpróbáltatásoktól. Magamnak is töltök, Felicia bombázni kezd a kérdéseivel. Az első korty után nézek fel a sötétcsoki szín szemekbe.
- Interjút készítesz? – Kérdezem komor mosollyal, majd letéve a poharat felteszem az egyik lábamat a másikra, hogy átkulcsoljam térdemet. Amennyire koncentráltak voltak a vonásaim, most kezdenek kisimulni a ráncaim, ahogyan elengedem magam.
- Mágneses erőtereket tudok gerjeszteni, és miután az egész bolygó magja erre épül, igen szerteágazó. Annyi aspektusa van, nem ismerem mindet. Amire most készülünk, az elektromos vihar, amely segítségével megfordítjuk a bolygó forgási irányát, és a tudatodat a korábbi Felicia testébe ültetjük át. Nem időt fogsz utazni, csak a lelked tér vissza korábbra. – Hátradőlök, és szórakozott mosollyal figyelem a reakcióját. Nem válaszoltam most mindenre, de többet lefed az, amit most hall tőlem.

Eric & Felicia

Tényleg nem hiszem, hogy ez így lenne a megfelelő. Nem fogok sehova sem eljutni, ha nem mond semmit, csak... kínoz, mert ez végülis az valahol. Egyszerű kínzás, mert nem jutok tőle előbb, csak próbálom valahogy átvészelni ami történik, amiről még csak azt se tudom, hogy micsoda. De legalább végre abbahagyja. Nem tudom milyen lett volna, ha az egy olyan lövés telibe kap, de őszintén szólva nem is akartam volna kipróbálni, bőven elég volt az is, hogy súrolt.
- Nem... nyafogtam, de ez... - megrázom a fejem és kihúzom magam. Jó, legyen így, akkor nem szólalok meg, nem mondom ki, hogy hülyeséget csinál, hanem kibírom. A fiamért kibírom, ha tényleg meg tudom őt menteni, ha tényleg vissza tudom őt hozni, akkor kitartok, amíg csak bírok. De az egyértelmű, hogy egyre mérgesebb vagyok, mert igenis nem mond semmit, nem segít kicsit sem, nem ad magyarázatokat, csak... Mintha valaki azt mondaná futnod kell tizennégy kört a birtok körül, de elfelejtené közölni, hogy miért van rá szükség, csak megmondaná mi a jutalmad utána. Nem akarnád tudni, hogy mégis miért kell ez? Nem figyelek rá, csak dacosan szegem fel az állam és indulok meg a létrehozott folyosón. Nem érdekelnek a szavai sem, akkor csináljuk így, nem kérdezek és ő nem válaszol, csak megyek előre és majd meglátjuk mikor állok készen arra, hogy mondjuk is valami értelmeset. A haladás rémesen nehéz, szó szerint küzdök az elemekkel, és még néha a testem is bevibrál, mintha csak a szervezetem próbálna védekezően átalakulni, köddé válni, hogy ne érjék az elektromos kisülések, de nem megy, egyszerűen nem tudom használni. Fura... soha sem hiányzott a képesség, de most mégis. De megyek tovább, amíg nem gyöngyöz már szinte a homlokom, aztán végül megszűnik az erőhatás, a térdem pedig megadja magát.
- Most már... megérdemlem, hogy mondj is valamit, amiből többet érthetek? - megkapaszkodom a karjában, amikor elkap, de kitolom magam. Megállok a lábamon, ha nem is túl biztosan, de igenis sikerül, és eljutok a fotelig, még ha segítséggel is. El sem mondhatom milyen kellemes leülni, de az arcomon ez mégsem látszik. Átveszem a poharat és egy hajtásra iszom meg. Felszisszenek és fintorba torzul az arcom, hiszen erős, nem szoktam túl gyakran inni, de most talán tényleg jót tesz. - Mi volt ez az egész? És egyáltalán te mire vagy képes? Mi ez a hely, miért jó neked, ha segítesz? - tudom a fiam fontos, de még csak erről az egész ügyről se sokat tudok, mutánsok, meg képességek. Gabriel keveset mondott, Eric pedig még annál is kevesebbet, és alig értek belőle bármit is.

Felicia & Eric

Nem vagyok tanár, nem is tudom, hogy mit vár tőlem. Charles a szellemi vezető, én csak manipulálni, vagy megfélemlíteni tudok másokat, nem pedig rávenni a tanulásra. Azt, hogy legyenek céljaik, fejlődjenek, sokkal inkább a professzor tudja elérni. Ő volt, aki megtanította Hanket uralni az erejét, Plazmát a kitörésekre, de még engem is a haragom kezelésére. Előtte csak vadul csapongtam, mostanra már letisztultak a hullámok, ezt felhasználva tudtam a csodaszép fiatal nőt is figyelni. Éppen ő van most kiakadva rám, amit egyrészrt megértek, másrészt nem érdekel, neki kell erősnek lennie, én mindössze az eszközt adom a kezébe. A fájdalma most annyira nem tud érdekelni, azt várom, hogy szorítsa össze a fogát, és menjen szembe a saját akaratával. Megállítom a bombázását, mert nincsen ínyére a módszer. Lejebb lebegek, és bólintok.
- A növények is a fény felé törnek, ahogyan átszakítják akár a betont is az élni vágyásukkal. Ne nyafogj. Majd megérted. Ha meg akarod menteni, akkor most csak harcolj. – Szavaim jeges tőrként hatolnak ki a számból. Igen, haragot akarok tőle. Érzelmeket. Ha kell, gyűlöljön engem, haragudjon a világra, de legyen ott előtte a fiának az emléke is. Valahol a harag és derű között, ahogyan Charles is tanítja a képességek használatát. A mágneses erő így működik. Egyedül az agyhullámok képesek áthatolni rajta, rést ütni a magján át. Ez nem telepatikus erő, a lelkünk teleportálása több ennél. Én nem Gabriel vagyok, akinek minden nőneműhöz van pár jó szava. Magneto vagyok, és ha nincsen Charles, már tűzzel vassal írtanám az ügyünk ellenségeit! Ha képes ő is olyan erőssé válni, mint én, akkor elérheti azt, hogy vissza tudjon menni a múltba. Ha nem, akár már most fel is adhatja. A mosolyomat nem viszonozza, sőt dacol.
- Így-így. Ne akard uralni az érzéseidet. Engedd szabadjára az egészet. Minden tudásodat, erődet, fájdalmadat. – Leérek a földre, és átfogom hátulról a vállát, ahogyan megindul, még megszólalok mögötte. – Mindenedet, amit csak van. Az egész életed most már a tét. – A kapu mellé lebegek, a folyosó oldaláról figyelem a kisüléseket, a tétova lépéseit, amivel halad előre. Azt hiheti, hogy alig, ám én eléggé meg vagyok döbbenve. Centinként araszol előre, holott a legtöbben alig tudnának megmoccanni. A jó életbe, micsoda nő... ! Egy apró ujjmozdulatomra az egész szoba ismét normális. Még a legnagyobb kreálmányaim felett is tökéletes uralmat gyakorolok. Egy pillanat alatt elkapom őt, mielőtt összesne.
- Ezt nem gondoltam volna. Tényleg elismerésem Felicia. Lenyűgözöl. Pihenj most... – Kisérem az egyik fotelhez mert persze azok is vannak itt. Leülök mellé, és kibújok a védőfelszerelésemből. Alatta egyszerű garbó van. Az ajtó nyitva, ezüsstálcán egy nagy üveg bourbon, és két üvegpohár lebeg be. Már töltök is neki, hogy átnyújsam.
- Legyen. Mit akarsz tudni? – Magamnak is töltöttem már, kortyolgatva figyelem a válaszát.

Eric & Felicia

Nem... nem és... nem! Nem így kell elkezdeni az ember oktatását, nem így kell felkészíteni. Nem akkor lesz ellenállóbb a hővel szemben, ha tüzes vassal égetik a testét, hiszen a bőr nem változik, maximum gyorsabban jönnek létre a sebek, de egyre több lesz, nem fog egy idő után ki sem alakulni. Ez így már-már mondhatnám, hogy barbárság, de az biztos, hogy semmiképp sem jó, és biztos vagyok benne, hogy nem célra vezető. Nem értem mit csinál, nem jutunk így sehová, csak próbálok kitérni előle. Csak próbálom valahogy túlélni... átvészelni azt, ami történik, semmi több. Nem azért teszem, mert tudom, mi történik, csak mert az ösztön arra hajt, hogy megpróbáljam elkerülni a nem is tudom minek a becsapódását. Még csak azt se tudhatom előre, hogy fájna-e, vagy esetleg ha eltalál, akkor nem történik semmi, vagy ami igen, az nagyjából kibírható. De őszintén szólva nem akarom ezt kipróbálni sem. De nincs más választás, a végtelenségig nem tehetem meg, hogy eltűnök és vissza. Nem vagyok még olyan gyakorlott és végképp nem vagyok még olyan erős. Az utolsó betalál, én pedig határozottan fájlalom az oldalamat és most már igenis megemelem a hangom. Nem így kell ezt csinálni, egyszerűen nem! Kissé még szaporán veszem a levegőt, részben a történtek, részben az ebből adódó idegesség miatt, amikor végül leáll és közelebb lépdel.
- Talán? Nem tudtam, hogy azonnal a mélyére dobsz... és tényleg mondhatnál valamit, magyarázatot, bármit. Tisztában vagy vele, hogy nem értek az egészből semmit? - még a saját képességemet sem értem. Nem magyarázta el senki ezt az egészet. Csak Gabriel valamelyest, aztán ez a fickó rám zúdított mindent, hogy visszamehetek a múltba, hogy megváltoztathatom ami történt, hogy megmenthetem a fiamat, de mást nem, hogy... ez már egyszer megtörtént, hogy már egy változtatás volt. Túlságosan zavaros az egész, és látszik is rajtam, hogy még mindig nehezen kezelem, és most bedob a mély vízbe, most egyből azt várja, hogy tegyek meg mindent, amit akar, és még csak nem is segít, hogy kicsit értsek is belőle. Elhúzom a szám, amikor megjelenik a folyosó, szeretném, ha végre... lenne valami kommentár is, amiből esetleg értek valamit. Halkan sóhajtok egyet a mögöttem elsuttogott szavak hallatán, aztán csak futólag hátrapillantok.
- Tudod ugye, hogy ez nem igazán érdekel... hogy miben leszek első. Csak a fiam a fontos, a többi körítés. - nem tudom viszonozni azt a cinkos mosolyt sem. Nem számít, nem ez számít. Nem az a lényeg, hogy utazni fogok az időben, hogy én leszek az első, vagy akármi. Ez egy apróság, ami másnak talán érdekes lenne, de nekem nem. Végül szembefordulok a kapuval és már az első lépéseknél érzem, hogy nem olyan egyszerű. Mintha brutális szélviharban kéne haladni, a hajam hiába van összefogva pillanatok múlva már kavarogva vergődik a hátam mögött, én pedig csak próbálok erőt venni magamon és az izmaim sikítása ellenére is tovább menni. Egyáltalán nem egyszerű, kicsit sem. Szinte tép a szél, miközben újra és újra lépni próbálok és olyan érzésem van, mintha apró kis elektromos kisülések súrolnák végig a bőrömet újra és újra. Nem fáj, de nem is mondanám kellemesnek. Nem tudom, hogy erősödik-e ez, hogy a lábam meddig bírja, de komolyan olyan, mintha szinte nem is haladnék.

Felicia & Eric

Hangulatkeltő zenénk

Nagyon rá kellett készülnöm, hogy ilyesmibe fogjak. Hiába tanulmányozom már évtizedek óta a mágneses rezonanciákat, amit most fogunk tenni, még nem egy kipróbált dolog. A saját öltözékem inkább védőfelszerelés, nehogy az erőim elszabaduljanak, és nem csak az iskolát, a birtokot döntsék romba, akár olyan területet is létre tudnék hozni, mint a Bermuda Háromszög. A területét ki sem tudom számolni, de ahogyan Charles képes az egész világra hatással lenni, attól félek az én mágneses erőim hasonlóképpen, ami egy bolygónál végzetes is lehetne. A lány ellenben nem viselhet most semmi ilyesmit. Neki pontosan szembe kell néznie az ellenhatásokkal, ugyanis pontosan azon az úton fog majd visszamenni a múltba, amit kijelölök neki az idő szövedékén át. Mindentől függetlenül van a hölgyben valami kislányos, annyira ártatlanul tud nézni a hatalmas sötét szemeivel, és az alkata is olyan törékeny, amire most rá is játszik ezzel sportos kinézettel. Nyilván nem arra számítottam, hogy kisestélyiben jelenik meg, de így még inkább a nőiessége a szembetűnő. Egy pillantással sem jelzem, hogy így érzek, biztosan gyászol még, nem lenne helyénvaló, így nagyon is kétséges, hogy mennyire tudok acélosan tekinteni rá. Inkább bántom, abba még nem halt bele senki, még ha írónikusan hangzik is ez így. A levegőben vagyok, látom a döbbenét, hidegen elmosolyodom, ahogyan széttárom az ujjaimat. Tudom, hogy mekkora erővel rendelkezem, de itt a birtokon visszavedlettem amolyan tanárrá, aki gyámolítja a fiatalokat, és így a többség bele sem gondol, hogy Magneto vagyok, ahogyan Raven egykor elnevezett.
Az első reackiója persze az, hogy eltűnik a semmibe a rezgések elől. Jó védekezés lehetne, ha csak egy szimpla támadásról volna szó, de csak kiváncsi voltama reakciójára. Türelmesen levegek, amíg ismét meg nem jelenik, aztán folytatom a bombázását. Nem is kell erőlködnöm, hogy úgy igazán betaláljak. A mozgása belassul, egyértelmű, hogy nincsen jól, és még fel is kiabál. Szép lassan szüntetem meg a sivitó rezgéseket a szobában, ahogyan leereszkedem mellé. Kesztyű is van rajtam, és immár közelebbről láthat, egy köpeny is lebeg mögöttem. Közelebb lépek, és anélkül, hogy megvizsgálnám a kezét, vagy oldalát, biccentek.
- Legyen akkor így... Talán megmutatom, hogy mit is kell majd megtenned. – A folyosó egy nagyon gyenge változatát húzom fel számára. Meg kell indulnia. A folyosó falai mágnesesen izzanak, villámok csapnak ki belőle, elektromos vihar. Egy ilyen kapun kell majd átszaladnia, közel hatvan métert. Miután ezt a mostanit csak így spontán készítettem, erősségben meg sem közelíti azt, amely majd az igazi lesz Felicia számára. Ha jól sejtem, még egy-két lépést is alig fog tud tenni, annyira visszataszítja majd az erő. Sokat kell majd gyakorolnunk. Mögé állok, és bíztatóan suttogom neki.
- Minden nap egyre erősebb lehetsz, szembe kell nézned vele. Ha ez segít, még senki nem volt képes így visszautazni a múltba. Te leszel az első. – Ha visszapillant rám, észreveheti, hogy cinkosan mosolygok. Ez a mai még közel sem időutazás, csak a fizikai formáját próbálgatjuk a kapunak.

Eric & Felicia

Nem kell sokat várnom szerencsére. Nem is gondoltam volna, hogy a fickó késne, hiszen nagyon precíznek és körültekintőnek tűnt eddig, valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy sokat kelljen várnom. Egy kicsit azért muszáj, de annyi belefér. Kell is, hogy felkészüljek arra... nem is tudom, hogy mire. Nem mondta el részletesen, hogy mi is vár rám.
Amikor meglátom a folyosó végén azért egy kissé meglepődöm. Őszintén szólva... nem számítottam ilyen cseppet sem hétköznapi ruhára. Meglehetősen furcsa, nem i tudom hirtelen, hogy mit kéne mondanom rá, így inkább egyszerűen megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hogy úgy fest, mint valami búvár a szárazföldön csak vízipipa meg mondjuk oxigénpalack nélkül. Főleg mert mos is ugyanolyan komoly, mint legutóbb. Ha tennék egy nem idevaló megjegyzést, a végén még két kézzel vágna ki az ablakon, ha az itt lenne egyáltalán. Inkább nem húzom ki a gyufát, amúgy sem viccelődni vagyunk itt, hanem azért, hogy megmentsük a fiatamat. Az egész még mindig baromi abszurdnak hangzik így belegondolva, de hát ez van... vagyis ez lesz ha minden jól megy. Sejtelmem sincs, miből áll majd a gyakorlást, így még csak felkészülni se lehetett rá úgy igazán, de majd meglátjuk.
- Öhm... hello! - köszönök, bár részéről csak egy biccentés van. Nem viszi túlzásba, de végülis igaza van, nem barátkozni jöttünk, hanem gyakorolni. Egy árva szavam sem lehet, szóval gondolatban is jobb ha szépen befogom és teszem... a mit is?
Nem mondom, hogy kissé nem lepődöm meg, amikor simán a levegőbe emelkedik. Őszintén szólva azt se tudom, hogy mire képes, még igazán ez az egész dolog új nekem, a saját képességemmel is csak alig barátkoztam meg. Visszanézett a múltba, most pedig repül... meg nem mondanám ha valaki kérdezné, hogy ennek a fémekhez van köze. Finoman szólva is meglepődöm, amikor azonnal nekiáll támadni, vagy edzeni... a fene se tudja. Ösztönös a reakcióm, ugyanúgy mint aznap éjjel és ugyanúgy, mint mikor Gabriel a vállamra tette a kezét csak megnyugtatás képpel. Egy pillanat alatt tűnök el a teremben légneművé válva és minden egyes támadás simán át is megy rajtam. Az ijedtség és persze az amúgy is felfokozott hangulat, hogy már jó ideje előre idegeskedem a miatt, hogy mégis mi a fene fog történni megteszi a hatását. Percek telnek el, amíg újra és újra megjelenek, majd eltűnök. Nem mondom, hogy nem fárasztó, mert az, de ha ez kell hozzá.
- Meddig akarja ezt csinálni és... mégis mire jó? - azt hittem, hogy legalább valamit mond, hogy egy kicsit szavakkal is magyaráz, de nem úgy tűnik. Persze a hangomat megemelem, de azért mert messze van, de nem kiabálok annyira erősen sem. Fáradok az utolsó lövésénél már nem megy az, hogy el is tűnjek, csak megpróbálok félre lendülni, de az is csak részben meg. Simán eltalál, legalábbis félig az oldalamat, a karomat, ami azonnal kissé zsibbadni kezd. - Ez nem... ez nem a legjobb tanítási módszer! - most már tényleg kiabálok. Ezt nem így kell. Ez a dobjuk a gyereket a vízbe és majd megtanul úszni típusú oktatás, de nincs értelme. Ha nem sikerül, akkor a végén addig bombáz, amíg ki nem dőlök?

Felicia & Eric

Pár perc késéssel érkezem, mert még mindig nem döntöttem el, hogy fokozatosan próbáljuk, vagy dobjam bele a mély vízbe. El tudom képzelni róla, hogy azonnal akar tudni mindent, amivel nincsen gondom, csak kérdés, hogy mennyire fogja bírni fizikálisan. Komoly akaraterővel rendelkezik, de ha a teste feladja... akkor nincsen miről beszélni. Mint amikor valaki megmássza a Himaláját, de vérrögöt kap a lába, és ott hal meg. Azért bízom benne, hogy nem fogunk idáig eljutni, már túlságosan kötődöm hozzá, hogy hagyjam meghalni az elveiért. Lassan hónapok óta figyelem őt, nem tud semmit a jelenlétemről, mert csak a múltjába pillantottam bele. Míg régebben csak a nagy ritkán néztem, hogy mi van vele, szép lassan elhalványult ez a világ, és figyeltem a hétköznapjait. Nem arról van szó, amikor tusolt, bár az is benne van. Amikor olvasott, telefonált, bevásárolt, azt hiszem nehéz lenne beismernem, de kötődni kezdtem hozzá, mert a saját teendőimet már alig láttam el. Ültem a mágneses mezőben, amit kivetítettem magam elé, és csak figyeltem. Részese lettem az életének, anélkül, hogy tudott volna rólam. Nem hiszem, hogy valaha is elmondom ezt neki, vagy színt vallok az érzelmeiről, mert a dolog egyoldalú, ő nem tud rólam semmit, én pedig már minden porcikáját ismerem, még a szokásait is. Kissé kiasztó lenne ezt hallania, úgyhogy ezt el is vetem. Megérkezem, ezúttal egy áramvonalas gumiruhában, amely a xmen szerelés egy számomra kifejlesztett változata, repülni is tudok benne, ha kell. Fémet is tartalmaz, hogy ha olyan helyre megyek, ahol nincsen, akkor is tudjak mágneses energiát gerjeszteni a semmiből. A lány, mert hozzám képest bizony lány, ismét gyönyörű, és teljesen más így a szemébe nézni, mint amikor külső helyszínről figyelem őt. Arcomon nem mutatkozik semmi érzelem, de belül vad viharok dúlnak, ahogy csillapítom a dörömbölő szívverésemet.
-Kezdjünk is bele... – Bólintok neki, teljesen lerázva magamról a bűvöletet „a bűvöletnek vége!" már emelkedem is fel a levegőbe, széttárva a karjaimat már a feje felett is vagyok, a teremnek elég nagy a belmagassága, majd távolodom is tőle, hogy bombázni kezdjem magnatikus kitörésekkel. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy elugrik, vagy hagyja, hogy azok átmenjenek rajta.

Eric & Felicia

Még mindig nem vagyok teljesen biztos magamban, de most már nem fogok meghátrálni. Ha egyszer eldöntöttem, akkor legyen így. Megpróbálom megmenteni a fiamat és utána biztos, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne eshessen semmi baja. Azt ígérték, hogy ők is, nekem pedig el kell ezt hinnem, akárhány kétség is merült fel bennem az éjszaka folyamán. Nem vagyok a legkipihentebb állapotban, pedig már késő délelőtt van. Megkaptam reggel Eric üzenetét és annyira nem volt nehéz a helyet sem megtalálni, de ettől még a mai két kávé ellenére is úgy nézek ki, mint akin átment az úthenger... kétszer. A fejem kissé hasogat még a tegnapi beszélgetésnek és teleportálásnak hála, a hátam pedig kissé fáj a sok forgolódás miatt. Eddig sem aludtam jól, de ez most csak rosszabb lett. Bár már legalább nem rémálmok zargatnak, vagy nem annyi, csupán az egésznek a rossz lehetséges kimeneteleitől félek. Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha képtelen leszek rá, hogy csak úgy elmenjek a férjem mellett újra? Mi van, ha nem tudod végignézni, ahogy ott fekszik az ágyon és már nincs benne élet? Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit többször ki lehet próbálni, hiszen... a legutóbbi kis bemutatónál a pasasnak vérzett az orra. Kétlem, hogy ez azt jelenti, hogy olyan egyszerű volt a múltba nézegetős mutatványa. De rá legalább lelkileg nem hat úgy, mint rám.
Nem hoztam váltóruhát, hiszen nem arra készültem, hogy itt maradok, ezért csak az van, amit kaptam az "edzéshez", vagy mi is lesz ez. Kényelmes póló van rajtam, sötétkékben, kissé testhezálló, de nem túlzottan. A hajam lófarokban hátrafogva, alul pedig egy kényelmes farmer. Szerencsére eléggé átlagosak a méreteim, ezért nem volt annyira nehéz eltalálni, aztán majd... lehet hogy össze kéne szednem a cuccaimat a motelből, és esélyes, hogy a munkahelyemen is fel fog tűnni, hogy nem mentem be ma, de most nem az volt a legfontosabb.
Könnyednek nem mondható, inkább fáradt léptekkel haladok végig a folyosókon az alagsor felé, ahogy az üzenetben meg lett hagyva. Szerettem mindig is időben, vagy egy kicsit előbb érkezni, így talán most sem meglepő, hogy amikor elérem a célt más még nincs itt, vagy esetleg már bent van? Arról volt szó, hogy idekint találkozunk, így tehát alkalmazkodom a megbeszéltekhez, és lazán az terem falának vetve a hátam támaszkodom meg az ajtó mellett nem sokkal, onnan nézek el a lépcső felé, hogy mikor jön Eric. Vajon tényleg annyira bonyolult lesz ez az egész, hogy ennyit kell gyakorolni rá, vagy csak túlzott?

Tárgy: Re: Eric & Felicia - Egy pillantás a múltba

» Felicia Day
» Felicia és Gordon
» Felicia Santos
» Jane&Eric
» Eric és Jane