Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Meredten figyelem a lépcsőn ülőt. Közben végiggondolom a menekülési lehetőségeket. A Kovácsolt vas kapu ahol bejöttem. De odáig eljutni túl hosszú és macerás lenni. Az pedig nem elég elegáns, ha elfutok. Nem! Nem menekülök el. A férfi nyomban felpattan és lesiet a lépcsőn. Már csak az hiányzott, hogy valami hős lovag itt életet mentsen... Hátra lépek egyet, mielőtt még kikapná a kezemből a dobozt, vagy elvenné a táskámat. - Öm... Lily! - engedem el egyik kezemmel a dobozt és megrázom a kezét Egy pillanatra lehunyom a szemem. Utálom, ha akaratlanul az emberek fejébe matatok. Főleg, ha arról Ők nem is tudnak. Lassan kinyitom a szemem és elfordítom a fejem. Utálom a formaságokat. Főleg, ha idegenekkel találkozok. - Az... új diák. - motyogom és próbálom elkerülni a szemkontaktust Az angol kiejtésem elég gyér. Érzem, hogy elpirulok. Franciául akarok beszélni... Vagy oroszul... Hogy értsék is az emberek, amit mondok. Nem akarok az a lány lenni, aki még beszélni sem tud normálisan angolul. - Franciaországból. - teszem hozzá kis hatásszünet után Nem akarok rögtön elmondani mindent magamról. Főleg nem egy vigyorgó töknek.
Csak haza akarok menni. Ja hogy nekem már ez az otthonom? Tényleg. A nyelvembe harapok és alig észrevehetően magamhoz szorítom a kartondobozomat. Múltam darabkáit. A szél az arcomba fújja a hajamat. Lehunyom a szemem egy pillanatra, majd ismét fülem mögé tűröm a frufrum. Úgy nézhetek ki, mint egy elveszett kiscica...
Figyelem, ahogy a lány közeledik, és csak a földet bámulja. A sporttáska ott lóg a vállán és egy kartondoboz a kezében. Nem lehetett egykönnyű így eljutni idáig, pláne, ha még a bakancsának a cipőfűzőjét is enyhén vonzza a gravitáció a föld felé, és az is már-már törvénybe foglalható, hogy a másik cipőtalp alá kell hogy kerüljön…na mindegy, biztos azért figyelt arra is, hogy nem essen el benne. Titkon szövögetett terveit a szökéssel és eltűnéssel kapcsolatban, meghiúsítottam, mert most már tudna valaki róla, hogy hova ment és tűnt el, persze én nem érzékelném, hogy hol van, de Charles biztos elég hamar megtalálná Cerebroval. Egészen elér a lépcső aljáig, addig hiába volt arcomon a töretlen mosoly, fel sem nézett. Na de akkor felnézett, és „leblokkolt”, az ajkába harapott és talán kérdő tekintet az amivel felém fordult,vagy tudom is én. De nem az a lényeg, én gyorsan felpattantam, és elindultam le a lépcsőn, egyenesen a számomra még ismeretlen diáklány felé. Kezemet nyújtottam felé, bemutatkozásképp, na azért persze hozzá is fűztem: -Szia! Leroy Jethro Gibbs vagyok. Segíthetek?- Kérdezem tőle, és már nyúlok is a táska felé, hogy levegyem válláról a terhet, és segítsek neki hordozni azt. Tudom, hogy a legfontosabb sokak számára az első benyomás. Én most magamról is jó benyomást kell hogy keltsek, és az iskoláról is. ~Vajon honnan jött? Egyáltalán meg mer majd szólalni?~ Gondolataim a kézfogás alatt ilyen vizekre eveztek, kitudja, lehet, hogy elvitte a cica a nyelvét…de ez majd kiderül…
Határozott, gyors léptekkel lejtek végig a szép formára vágott sövények között. Próbálom kerülni a feltűnést. Bakancsom cipőfűzője lóg. Nehéz sportoskám kitartóan húz a föld felé. Rezzenéstelen arccal bámulok magam elé. Kezemben kartondobozt szorongatok. A Kaktuszommal szemezek és próbálom elkerülni, hogy pánikoljak. Nem is tudom miért vagyok itt. Mit keresek én itt egyáltalán? Nekem nincs helyem itt... Még az erőmet sem tudom normálisan irányítani. Ha most sarkon fordulnék és lelépnék... Eltűnnék a világ elől azt se venné észre senki... Frufrum szemembe lóg. Megállok egy pillanatra és fülem mögé tűröm a barna tincset, hogy legalább ne essek orra. Szép kis bemutatkozás lenne. Csak nehogy valami örülttel találkozzak... Csak meg akarom keresni a szobámat és aludni. Aludni 100 évig. Lily most nem elérhető... A Sípszó után hagyj üzenetet. Na ja. Álmodik a nyomor. Megállok a szépen faragott márványlépcső előtt és felpillantok. Barna hajú 25 év körüli férfi ül a lépcső tetején. Gyomrom görcsbe rándul. Ajkamba harapok. Habozok egy pillanatig. Még nem késő elfutni?
Leroy Jethro Gibbs
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Brian Krause
Hozzászólások száma : 51
Kor : 36
Tárgy: Lily és Leroy Jethro Szer. 25 Jún. - 21:30
Lily & Leroy
Már annyi időt töltöttem el az épület falai között, hogy úgy éreztem, muszáj egy kicsit kijönnöm a friss levegőre. De most nem akarok annyira elmerülni a környezetben, mint legutóbb, mikor a közelben levő erdőt, vagy a hátsó kertet választottam. Most csak egy kicsit akarok kikapcsolni, hogy utána frissen merülhessek bele újra teendőimbe. Amint kiérek az ajtón szemembe süt a nap, kicsit hunyorgok is, mert az épület alagsorának sötétsége után ez egy új „dimenzió”…na jó csak túl világos van. Megállok a lépcső tetején, és miután szemem megszokta a fényt, körülnézek. Tekintetem elsiklik a sövények fölött. Látok egy-két diákot lézengeni erre a tanulás helyett, néha én is ezt tettem. Nem akarok lemenni egy padig sem, hogy leüljek, valami közelebbit szeretnék. Üljek le a lépcsőre, vagy csak támaszkodjak a korlátnak? E körül a két dolog körül forognak a gondolataim. Abban maradok, hogy lehuppanok a márványlépcsőre. Továbbra is a távolba nézek, ahol egy alak kezd körvonalazódni, na meg persze a holmija. Biztos, hogy új tanuló, nem nagyon szeretem fogadni őket, de mivel egyre közelebb ér, már nem menekülhetek ez elől a „feladat” elől. Egy körülbelül 170 cm körüli lány az aki érkezik, ahogy egyre közelebb ér, úgy próbálok egyre kedvesebben mosolyogni…
Kezdőlap 
by 
