Nique & Seb VI - Drive me baby

Nique & Seb

♫ You’re the reason ♫

Halk dünnyögésre ragadtatom el magam ahogyan hozzábújok, nem is mint egy szerelmes, hanem egy bátorításra szoruló kisfiú. Szüleim ugye nem voltak, az anyafigura Alice volt, aki utána teljesen lekoptatott, most pedig ismét vissza akar térni, számomra érthetetlen módon. Nem tudom arra fogni, hogy csupán kis szünet kellett az életében. Akit szeretünk, azt nem tesszük parkolópályára.
- Én most... nem lennék képes találkozni vele. Ha te igen, akkor imádnivaló az tőled, mert nem tudnék szembenézni vele. Nem tudom, hogy hogyan reagálnék a viszontlátástól... A nyakába biztosan nem ugranék, de mégiscsak húsz évig éltem vele, mindig minden olyan szép volt, és amikor elment, úgy éreztem magam, mint akire a világ zuhan rá. – Csóválom a fejem, egyszerűen fogalmam sincs, túlságosan a rabja voltam, és most már nem tudnám annak látni, amit megtestesített egykor számomra. Magamtól sosem kérném ezt Nique-től, ő mégis találkozni akar egykori gyámolítómmal, akitől valami furcsa módon most lúdbőrőzik a hátam. Nézegetem a képeslapot, amin nincsen bélyeg, nem adta fel, személyesen hozta el, vagy hozatta idáig, ezt nem tudom. Az orromhoz emelem, és már érzem is a megszokott édeskés illatot.
- Parfüm. Amióta ismerem, mindig volt egy parfümboltja. Ha visszatért, nem lennék meglepve, ha kibérelt volna egy üzletet erre a célra. A főutcán, de mégsem a legforgalmasabb részen. Valahogy mindig így csinálta. – Visszaadom számára a lapot, hogy ismerkedhessen a nő illatával, és az egész dolog hangulatával. Azt hiszem, ha ezt megteszi tényleg az imáimba fogom foglalni a nevét, mert ha még élne az édesapja, nem is tudom, hogy mernék e találkozni vele, valahogy nekem ez az egész kapcsolatosdi rémesen bonyolult. Tudom, nehéz eset vagyok. Ha megnézegeti az írást, talán az feltűnhet számára, hogy az írás igen régies, manapság nem így írnak az emberek, sokkal inkább olyan, mint amilyen a függetlenségi nyilatkozaton van, nagyjából olyasmi a stílus. Ezen én sosem gondolkoztam, Alice-t születésem óta ismerem, sosem kérdeztem, hogy milyen volt a viszonya a szüleimmel, és igen keveset tudok arról, hogy mi történt vele, mielőtt engem örökbe fogadott volna.
- Ha így van, akkor nem erőltetem rád. Menjünk inkább motorokat nézni, jó? – Simogatom meg a szőke tincseket, aztán becsukva a Porsche ajtaját, kézen fogom őt, és megindulok vele a buszmegálló felé. Remélem, hogy a nap további részében már nem merül fel A. neve.

Seb & Nique

♫ Instrumental ♫

- Nem is kell! – fordulok szembe vele az ölelésben, s amíg ő a kulcscsontomra hajol, fél kézzel a tarkójára simulok, amolyan vigasztalás-szerűn megcirógatva azt. Ha nem tudja elmagyarázni, hát ne mondja, nem erőszakolok rá semmit. A testbeszéde sok mindent elárul, s bár nem válasz a kérdésemre, mégis úgy vagyok vele miatta, hogy nem kell ezt a témát feszegessem.
- Fogalmam sincs, hogy mit akarhat tőlem, de nem is fogjuk megtudni, ha nem megyünk elébe. Nem azt mondom, hogy nem szívesen kaparnám ki a szemét, hogyha egy fűszálat is keresztbe tesz neked, de ettől még nem vagyok hajlandó rettegni valami árnyéktól, amit az életünkre vethet. Mit árthat, Seb? – válaszolok egyben a szavaira, megvárva az utolsó kérdést, melyet a meglepetés itat át. Nem remeg meg a térdem ettől az egész Alice-dologtól. Én ugyan nem ismerem őt, így talán nem is tudom, hogy kéne-e tőle tartanom, vagy sem, de azt biztosan tudom, hogy inkább felbosszant az, amilyen hatással van a megjelenése kedvesemre, semmint az, amilyen hatással lehet rám az, amit akar tőlünk. Bizonyosan naivitás, de komolyan nem gondolom, hogy bármi bajunk lehetne abból, ha találkoznánk. Legfeljebb lenne némi csörte, de talán ha látja, hogy mennyire nem hiányzik ide, hogy már nem része Seb életének, akkor eltakarodik a francba, s nem szórakozik itt, mint valami elcseszett Antikrisztus.
- Nem, mintha elmondta volna, hogy hol van az az itt. Nincs ezen a borítékon valami címzés a feladónál? Nem lakunk egy metropoliszban, de azért North Salem egy pöttyet nagyobb, mint a zsebkendőm. – bontakozom ki féloldalasan az ölelésből, hogy egy kezem szabad legyen. Azzal nyúlok a lap után, hogyha még mindig nem került ki Sebastian kezéből, s esetleg odaadja nekem, akkor megtanulmányozhassam, keresve rajta a feladót.
Sok mindent elárul az emberről az írása. Egy időben érdekelt a grafológia, fűztem apát, hogy engedjen majd el tanfolyamra, ha elég idős leszek hozzá. Nem került rá sor, így semmit nem tudok meg senkiről a betűi alapján. De ettől még szeretem nézni például az embereket írás közben. Mivel a szobában az enyém a felső ágy, így lelátok a többiek íróasztalára, s szoktam azzal szórakozni, hogy míg ők azt hiszik, hogy olvasásba temetkezem épp, én azt figyelem, hogyan is mozog a kezükben a ceruza, hogy kanyarodnak a betűik, milyen sebesen írnak, melyik kezükkel. Szórakoztat és kész. Mindenkinek kell valami, amivel elüti az idejét tanulási szünetben, nekem ez szokott lenni az, amikor már fáradt a szemem az olvasáshoz, de nem akarok csak a plafont lesve punnyadni.
- Persze, ha te nem szeretnél találkozni vele, akkor nem találkozunk. Ebben az egész helyzetben engem csak az érdekel, hogy te mitől éreznéd jobban magad. Alice nénikéd lelki üdve tökéletesen hidegen hagy, ha nem haragszol meg érte. – mosolyodom el. - elég bizarr azért ez a kocsiba képeslapot csempészünk dolog. – mondom ki, ami eszembe jut. Hogy jött be a birtokra egyáltalán? Meg amúgy is. Van benne valami hátborzongató.

Nique & Seb

♫ Going the distance ♫

Jól esik minden érintése, így a derekamra kulcsolódó ujjai is, ám most túlságosan is ki vagyok készülve ahhoz, hogy értékelni tudjam. Nem bontakozom ki az öleléséből, mert mindennél többet jelent, hogy már nem vagyok egyedül, a helyettel azonban nem tudok mit kezdeni. Végre egy kicsit boldog vagyok, erre visszatér, és belerondít az életembe. Miért, miért most? Hónapokon át nyüszítetettem utána, mint valami függő, ha megvonják tőle imádott drogját, és amikor sikerül leszoknom, újra kapom a kisértést...
- Nem tudom elmagyarázni. – Fúrom bele az arcomat a kulcscsontjába, amelyet annyira imádok csókolni, ám most csak arra vágyom, hogy legyen velem, vigasztaljon. Ez a mai délelőtt arról szólt volna, hogy segítek leküzdeni a félelmét, de persze megint rólam kell szólnia mindennek. Az én átkozottul elcseszett életem mindig közbeszól, amikor egy kicsit komolyabban tudnám venni Nique gondjait is. Nem szándékozom félretenni a motorvásárlást, viszont ha Alice itt van, akkor az igenis mindent megváltoztat.
- Hát az elég nagy baj. Nem tudom miért érzem most így, de nagyon rossz érzésem van. Amit annyira szerettem benne, az most mintha eltűnt volna, és csak arra tudok emlékezni, hogy, hogy a rabjává tett, de akkor mit akarna tőled? – A futószerkós illető említésére enyhén megrettenek, ez Alice stílusa, de nem ő volt, biztosan valamelyik bábját használta, hogy a drágám után kémkedjen. Mintha mindenhol lennének besúgói, bár tudnám, hogy miért. Mintha valami nagyobb játékot űzne, mint amibe eddig beleláttam. Az ezüstösen csillogó szempár az utóbbi időben elég lekezelően mért véget, mintha csalódott volna bennem, talán azért is állt távol, mert nem adtam meg neki valamit, amire oly nagyon vágyott, de most Nique feltűnésével mi változott volna meg?
- Nagyon úgy tűnik, csak tudod eddig soha senki nem érdekelte, akivel... volt valami, szóval érted. – Az ajkaimat harapdálom, és elnézek a messzeségbe, próbálom összerakni a képet. Egyértelműen félretehetjük az olyan családias elképzeléseket, hogy Alice-t a boldogságom érdekli, és kiváncsi a választottamra, annál ő mindig önzőbb volt. De mégsem értem a dolgot.
- Fogalmam sincs, honnan tudja, nem is tudtam, hogy itt van a városban. A lapról sem tudtam, amíg meg nem találtam itt az előbb. – A mosolya aranyos, csak éppen egyátalán nem nyugtat meg. A felvetése ellenben igazi bátorságra vall. Meglepődve pillantok rá vissza.
- Tényleg szeretnél? Azt hittem, nem igazán szívleled az alapján, amiket elmondtam róla.

Seb & Nique

♫ You could go the distance
You could run the mile
You could walk straight through hell with a smile ♫

- Megteheted és meg is teszed. És nem tudom eléggé megköszönni!
Adok egy puszit az arcára, majd ha már úgyis mellette állok ezt a képeslapot olvasni, akkor amilyen közel csak tudok, úgy lépek mellé, s átkarolom a derekát, összefonva ujjaimat az oldalán, így fogva szerelmes zárójelbe őt.
- Változtat az valamin, hogy ő itt van? – kérdezem kíváncsian, nem változtatva helyezkedésemen, így pillantva fel a képeslapból Sebre. Én nem tudom, engem nem érdekel különösebben ez a nő és a hócipő sem akar találkozni vele, mert a végén még meg találnám köpködni, de persze ha Sebastian úgy gondolja, hogy a találkozás megejtése szükségszerű, akkor nem fogok ellenkezni. Attól nem tartok, hogy megint a nő karjaiba omlana, bár nem tudom, hogy a mocskos boszorkánynak milyen szuggesztív jelleme van. A kérdésre némiképp tanácstalanul húzom el a számat.
- szerintem én akkor se venném észre, hogy követnek, ha egy bazinagy rózsaszín víziló közlekedne utánam. Ha én megyek valahová, akkor általában annyira elkalandozom gondolatban, hogy konkrétan senkit nem veszek észre magam körül. Régen volt olyan, hogy apa elküldött a boltba, de elfelejtett valamit, ezért utánam akart jönni. A házunktól két saroknyira ért el, én akkor már visszafelé jöttem. Állítólag integetett is, de úgy elsétáltam mellette, mintha ott sem lett volna. – vallok színt. Bár miközben beszélek, azért eszembe jut valami. - Mondjuk tény, hogy furcsálltam a múltkor, hogy mindig ugyanazon az útvonalon futkározik egy rémes futószerkóba bújt fazon, amelyiken én szoktam közlekedni Salem felé. Tök mindegy, hogy milyen szakaszában vagyunk a napnak, ez mindig ott fut. Még nevettem is, hogy nyilván semmi másból nem áll az élete, csak futásból.
Nem hittem eddig, hogy engem követne, s most sem hiszem igazán, de azért el szerettem volna mondani, hiszen lehet, hogy témába vág.
- Ha jól értelmezem... khm.. engem szeretne megismerni? – vonom fel a szemöldökömet. Ez azért fura. Mármint, nem értem az okát. Az még csak hagyján lenne, hogyha Sebet akarná megismertetni az új pasijával. De nem nagyon hiszem, hogy interakcióban voltak egymással eddig. Rá is kérdezek, ha már itt tartunk.
- Honnan tud rólam? Rólunk? Már ha jól értelmezem egyáltalán.. Leveleztek mostanában? Mikor kaptad a lapot? Nem is mondtad.. – mosolygok rá. Nem vagyok pánikba esve, elvégre nem érzem fenyegetőnek a helyzetet. Csak az zavar, hogy látom kedvesem tekintete előtt elvonulni a sötét fellegeket. Nem nagyon tudok neki segíteni, bár megpróbálkozom egy könnyed ajánlattal.
- Ha annyira akarja, miért nem találkozunk vele?

Nique & Seb

♫ All By Myself ♫

Úgy ringatom, mintha nem is a párja, szerelmese lennék, hanem a barátja is egyben, valami pótapa, még ha korom alapján nem is lennék rá érett. Hagyom, hogy feltörjön belőle a megkönnyebülés sóhaja, és már tudom, jól döntöttem. Megsimogatom a tarkóját, hagyom, hogy szépen lelassuljon a fölpörgetett légzése, és amikor már úgy érzem, hogy képes elengedni, akkor nézek csak az arcára.
- Arra nincs szükség. Ha soha, akkor soha. Megközelítőleg sem tudom átérzni, amit te, de azt megtehetem, hogy melletted állok, nem? – Még azt sem akarom, hogy nélkülem tegye azt meg, hogy szembenézzen a félelmével. Mintha ő azt kívánná tőlem, hogy hagyjam, Alice ismét dugja le a nyelvét a torkomon. Tudom, hogy akkor ismét visszaesnék, ugyanaz a báb lennék, aki rohangált utána a kukoricásban, és nevetgélve kereste, kutatta a fogócska közben leherült ruhadarabokat. Beteg dolog volt, ám az ezüstösen csillogó szemeknek nem tudtam ellenállni, szinte hipnotikusak voltak. Egyszer véletlenül megkérdeztem, hogy nem az a családneve, mint anyámnak, azt mondta, hogy mert más volt az apjuk. Miután anyámmal sosem beszéltem, nem kérdőjeleztem meg a dolgot, és a családom sem keresett, nem volt okom kételkedni a dologban. Az autóhoz lépek, és miközben ő vár, rátalálok arra a bizonyos képeslapra, és hagyom, hogy a lány is bele együtt olvassa el. Hol a képeslapra nézek, hol rá. Valahol tudom, hogy együttvagyunk, és ez immár a kettőnk dolga, de most valamiért, kellemetlenül érzem magam.
- Igen. Alice. – Ahogy kimondom a nevet, hideg fuvallat süvít végig a hátamon, még soha nem akart senkit megismerni, nagyjából figyelemmel kisérte a nőcskéim sorsát, de ez most mintha... valami más lenne. Az ajkamat haradálva ejtem le a kezeimet.
- Itt van... visszatért. Már éppen amikor képes lettem volna egy kicsit jól érezni magam. De miért hagyom, hogy elrontsa a kedvemet.. – Ingatom a fejemet tűnődően. Egy pillanatra felsejlik előttem a szinte kortalan szépség, és azok a szemek. Azok az átkozottul ezüstösen csillogó szemek. Olyan régen nem láttam már, nem vagyok a hatása alatt, ráadásul még szerelmes is vagyok, hogy hirtelen nem is tudom, hogy miért kötődtem annyira Alice-hez. Baljós.
- De honnan tudja... egyátalán? Nem követtek mostanában? – Kérdem szigorú, szinte komoly pillantással a szőkeséget. Az sem világos, hogyan került a zárt autóba a képeslap. Hónapok óta nem használtam.

Seb & Nique

♫ Say my name ♫

Igaza van, nem állok készen. Talán soha nem is fogok és maximális figyelmesség a részéről, hogy ennyiben hagyja a dolgokat. Megtettem volna, meg akartam tenni, legalábbis ezt hittem. De a lelkem mélye tisztában volt vele, hogyha nem is egy balesetben, de a felmenő vérnyomástól is el tudnék halálozni vezetés közben. Szó szerint halálra rémülnék.
- Köszönöm! – szakad fel egy nagy sóhaj tüdőmből, a megkönnyebbülés szégyenlős, megtört, de mégis felszabadult sóhaja. Nem lépek ki az öleléséből, ameddig csak lehet karjai között maradok, míg háborgó lelkem megnyugszik annyira, hogy ne suttogva remegős legyen a hangom, hanem teljesen normális, átlagos, tőlem megszokható.
- Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. – vallom be immáron hideg fejjel próbálva szemlélni a tényeket. Felpillantok, hogy elkaphassam Sebastian pillantását. - Érted és csakis érted megpróbálnám, de igazad van, most talán.. nem vagyok még készen rá.
a gyengeséget bevallani mindig kellemetlen, még akkor is, hogyha világosan láthatta rajtam, hogy milyen mély rettegésbe zuhantam az előbb. De a nonverbális jelek és a kimondott szavak között óriási szakadék húzódik, s ez a szakadék az, melyet most hidaltam át. Mert bár szégyellem a sebezhetőségemet, mégis azt hiszem, hogy úgy korrekt, ha nem játszom meg feleslegesen az erő szobrát. Hiteltelen lenne és hamis.
A kocsihoz lép én pedig maradok ott, ahol vagyok. Magam felé fordítom tenyeremet, melyben még mindig ott virítanak a körmeimmel vájt holdacskák. Megdörzsölöm kipirult, benyomódott bőrömet, majd szégyenlősen visszaejtem a kezemet törzsem mellé. Nem is tűnt fel, hogy ilyen erősen szorítottam volna ökölbe a kezemet.
Hogy ne álljak ott sután, mint az a bizonyos szamár, Seb után lépek, közelebb hozzá, így a lehulló képeslap sem kerüli el a tekintetemet. Kíváncsi mosollyal kérdezném, hogy mi az, amikor is kedvesem körülbelül olyan színskálát ültet arcára, mint amilyen én lehettem az előbb, amint kifutott belőlem minden szín. Elkerekednek szemeim.
- Valami baj van? – lépek közelebb. Nem nyúlok tolakodón azért a lapért, hiszen az ő dolga, de azért mellé lépek, hátha sanda pillantásomat rá tudom vetni a hátára írt írásra. Mindenesetre a kérdés ettől még adott. Aggodalomból, érdeklődésből és döbbenetből születik.
- Esetleg.. elolvashatom? – kérdezek rá, mert azért mégis pofátlannak érzem ezt a kukkolást. Viszont amint ezt kiejtem a számon, észlelem, hogy belebambultam a pullanatba, hiszen Seb egyértelműen úgy tartja azt a lapot, hogy együtt olvashassuk el.
- A.? - bukik ki belőlem a kérdés a sorokat olvasván. - A., mint a nénikéd?
Nem vagyok biztos benne, hogy ez lehet a helyzet annak ellenére sem, hogy emlékszem a nevére. alice. Ki felejtené el? De nem úgy volt, hogy utoljára akkor kapott tőle lapot, amikor leírta a nő, hogy szerelmes? Akkor most mi van? Némiképp tanácstalanul billentem oldalra fejemet, elszakítva pillantásomat a laptól és annak szövegéről, s Seb arcát kezdem fürkészni. a válaszai nélkül hiába a fény az alagút végén, nem jutok ki a minotaurusz barlangjából. Nem vagyok én Ariadné, nem véletlenül kérdezek hát.

Nique & Seb

♫ Because of you ♫

Tudom én, hogy ég és föld, ellenben mégis más, mint az autó. Ha rossz élményei vannak a kocsival, attól még a motort meg lehet próbálni, teljesen más élményt tud nyújtani. Egyiket sem erőltetném. Azt hiszem tényleg szeretném, ha kilábalna a gyászából, de itt nem csupán arról van szó, hogy meghalt az édesapja. A szőkeség a mai napig úgy érzi, ő maga okozta a halálát, és így roppant nehéz beültetni a halált okozó járgányba. Nem az enyém volt az, de a tényen mit sem változtat. Igazából még vissza is élek a bizalmával, hogy szeret engem, és ilyet kérek tőle. Még ha nem is én mondtam ki, rávezettem, hogy akarjon próbálkozni. Rosszul érzem magam, önző voltam, mert csupán be akartam bizonyítani hogy képes lehetek átvezetni őt a félelmein, most már úgy látom, erre jelenleg esély sincsen. Egy pillanatra meg akarom ölelni, de az még inkább a bezártságot juttatná eszébe. Aranyos, ahogyan erőt akar venni magán, ezúttal viszont elvágom a saját elgondolásomat.
- Sajnálom, ez így nem fog menni. Azt hittem, működhet, de nem akarom, hogy azzal kösd ösze, mit erőltetek rá. Segíteni akartam, de nem állsz készen. Nem is biztos, hogy valaha kell ez. Szeretlek, de ne tegyük. – Húzom el az autótól, és átölelem őt, miután hozzámnyomta a homlokát. Nagyon tudom imádni a mi kis romantikus pillanatainkat, valahogy úgy össze tud forrni a lelkünk, amelyet testileg meg sem lehet közelíteni. Csókot lehetelek az ujjaira, és elengedem pár pillanatra. Visszalépek a Porscéhez, hogy kivegyem belőle a tárcámat, miközben a vállam felett a lányra mosolygok.
- Nekem mindegy, hogy ha motor lesz. Nem cél, hogy az őrületbe kergesselek. –A tárcám kéznél, amikor leesik valami az első szélvédő feletti napellenzőkrők. A képeslap. De hogyan...? Zárni szoktam a kocsit. Döbbenten markolok rá, hogy bezárva az autót visszahúzódjak Nique mellé. Megfordítom, amikor már közel vagyunk, és olvasom a sorokat.
- Kicsim, a városban vagyok. Meg akarom őt ismerni. Puszi-puszi! A. – Nyelek egy nagyot, totálisan el vagyok sápadva, valahogy az volt a tervem, hogy akkor most lemegyünk North Salembe, és megnézünk pár mocit, de most őszintén szólva azt sem tudom, hogy a drága hogyan fog reagálni. Azt hittem, hogy Alice soha többé nem fog felmerülni köztünk.

Seb & Nique

♫ 'Cause we are gonna be
forever, you and me
You will always keep me
flying high in the sky of love ♫

Nem mondok semmit erre a bicajos dologra, csak ál-rosszallón elhúzom a számat. Hát persze, semmi komoly, egy bicikli amit motor hajt. Mintha olyan hangyányi lenne a különbség. Világos, mint a nap!
- az király, mert ha eddig nem tudtad volna, akkor most mondom neked. Nem tudok biciklizni sem! nevetem el magam - Egyszer megtanított apa, amikor kicsi voltam, de hiába mondják, hogy nem lehet elfelejteni, ez nem igaz. De el lehet!
Nem szégyellem, nem pironkodom miatta, elvégre mi a túróért kellene mindenkinek tudni bringázni? Ettől nem érzem kevesebbnek magamat és ha akarom még mindig megtanulhatom. A motor már más tészta, bár azt is meg lehetne tanulni, ha éppen arról lenne szó.
Lehuppanok a motorháztetőről, puhán érkezve talpaimra, s érdeklődve fordulok arrafelé, amerre Sebastian ellépett, az anyósülés irányába. Egészen addig teljesen nyugodt vagyok és könnyed mosoly játszik az ajkaimon, amíg meg nem látom azokat a pedálokat. Akkor viszont ujjaim ökölbe szorulnak olyan erősen, hogy kis félholdakat vájok a tenyerembe pirosra lakkozott körmeimmel. Lám, kezdődik, a remegés, a vér látványa, a lélekmélyről születő sikoly a szülőből távozó élet látványára.. egyelőre tartom magam, de szavainak hatására kicsit úgy érzem, hogy menten elájulok. Nagy, egyenletes levegőket veszek, hogy nyugton tartsam magam, s bár arcomból kifut a szín, igyekszem nem tudomást venni róla. Hiszen ezek csak pedálok, mi baj lehet?
Hogy mi? Ne légy hülye, Nique! Mindketten meghalhattok, vagy megölheted őt is, mint apád! - üvölt bennem az önvád, de egyelőre még elnyomja a bizalom, melyet Sebastian irányába táplálok. Kissé remegve ugyan, vontatottan, de bólintok szavaira.
- Nem hiszem, hogy ez olyan jó hír, de igyekszem én is átvenni ezt a pozitívságot. – próbálkozom meg egy viccel. Franc egye meg! Miért kell a hangomnak is ennyire remegnie? Talán nekem már késő ez a lóra ülés. De azért meg kell próbáljam, meg akarok próbálni. Ó, Uram, ha létezel odafent! Add, hogyha meg kell halnia valakinek, akkor ezúttal én legyek az, s ne ő! – szökik elmémbe a francia fohász. Ajkaimon már csak megszokásból ül a mosoly.
- Nem akarlak elveszíteni! – lépek hozzá közelebb, döntöm neki homlokomat a vállgödrének. Nem sírok, még nem hagyom el magam, de sejtheti, hogy miből is született bennem ez a mondat. Apámat is elvesztettem, így, autóban, én vezettem.. tragédia, s talán sose leszek túl rajta!
Szaporán veszem a levegőt, majd hirtelen lassul a légzésem és megfontolttá válik. Bátorságot erőltetek magamra egy röpke ölelésből töltekezve, karjaimmal futón átfogom Sebastiant, felpillantok rá.
- Remélem, hogy tudod, mire vállalkozol! – sóhajtom. Nem ellenkezem, nem menekülök. Csak rettegek, de ezt úgyis látja rajtam, s szerintem tudhatta is, hogy ez lesz a vége. Mindenesetre.. most, vagy soha! Így vagyok vele.

Nique & Seb

♫ I believe I can fly ♫

Azért én nem általánosítanék ennyire, vannak olyan lányok, akik ilyenek, pasikban is vannak ilyenek, és mindkét nemből vannak olyanok, akik a saját útjukat járják. Nem kárhoztatnám, ha tudnám, így csak sejtem, mert amikor nem velem van, eléggé falkában járós tipus, én meg a magányos alfa. Vagy akkor nem is lehetek alfa, ha nem hever a lábam előtt a fél suli? Hm... Omega biztosan nem vagyok.
Megemelem a drágámat, rá a motorházra, úgy tűnik ezúttal nincsen benne szemérem, hogy a térdei környékén matatok. Most így kényelmes, nem akarom hátradönteni, és a magamévá tenni. Na nem mondom, hogy nem fordul meg a fejemben, amilyen formás kis alakja van előttem, de félretettük érni a dolgot.
Átkaroljuk egymást, egészen érdekes pózban, és felvezetem azt, amiért idehívom, és úgy tűnik, még inkább elrettentem, mintha azt mondanám, hogy csakazért is üljön be, mert rá akarom kényszeríteni, hogy próbálja meg. A fejrázása ellenben nem is tudom, hogy minek szól.
- A bicaj nagytestvére, semmi komoly. – Fogom át a vállát, amolyan bátorító jelleggel. Ez csak egy opció. Nem is érzem úgy, hogy miatta mindent feladok. Éppen ellenkezőleg. Már évek óta keresem magam, és valójában örülök, hogy végre feladhatom, magam mögött hagyhatok minden rosszat. Remélve, hogy én is hatással lehet rá. Azt hiszem máris így van, mert előtte egy toronybazárt királylány volt, most pedig az én dögös szerelmem. Felejtsük el a lelkiismeretfurdalást.
- A kocsihoz közel sem ragaszkodom annyira, mint hozzád. Dominique, elhiheted, nem ettől fogsz hisztizni. Más dolgaidtól talán, de sosem gyaláznám meg a gyászodat. A medálért cserébe ajándékot hoztam én is. Nem annyira romantikus, sokkal inkább gyakorlati. Ha ezek után sem érzed azt, hogy valaha működhetne, akkor lecserélem motorra. – Kinyitom az anyósülés ajtaját, és kiemelek belőle egy olyan fura szerkezetet, amin három pedál van. Az olyan méregdrága autóknál előfordul olyan panel, amibe be lehet illeszteni, hogy a friss tulaj ne csavarodjon fel rögtön az első fára, üljön mellette egy gyakorlott vezető.
- A jó hírem az, hogy nem én fogok vezetni. Te. Vagyis... mi ketten, együtt. Nem foglak magadra hagyni, ha hibázunk, akkor együtt tesszük azt. Bízom benned, és ha mégis kiborulsz, lovagként fogom viselni. Csak bátran szerelmem. – Leteszem a kocsi tetejére a pótpedálokat, és várakozóan tekintek rá. Átfogom az állát, és lágy csókot hintek rá. Ha mégis visszahátrál, akkor sem lesz semmi baj.

Seb & Nique

♫ Halo ♫

A lányok már csak ilyenek, megbeszélik egymással a dolgokat. Nem mindent, nyilvánvalóan, de nem szégyeltném össze meg vissza magamat attól, hogyha kiderülne, hogy nem vagyok olyan kuka kapcsolatomat illetőn a szobatársaimmal, amilyennek talán Seb szerint lennem kellene. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok az életemről egyedül dönteni. Egyszerűen csak azt, hogy szeretem a megerősítést. Alég makacs vagyok, hogy valamit akkor is megtegyek, hogyha se Sylvie, se Charlene nem javasolják. De ettől még jólesik beszélgetni velük.
Az üdvözlés milyensége nagyon szimpatikus számomra, ez a felemelősdi, meg úgy az egész miliő. Csoda hát, hogy nem tűnik el a mosoly ajkaimról akkor sem, amikor a motorháztetőn landolok? Csak azt a fránya órát ne tettem volna a farzsebembe! Nem olyan kényelmes az ülés rajta, ami azt illeti, bár attól nem tartok, hogy ennyitől bármi baja lenne. A kényelem meg másodlagos onnantól kezdve, hogy meghallom a szavait.
Lábaimat Seb mögött összekulcsolom bokában, hogy ne zúgjak le a motorházról, meg különben is, így egy fokkal közelebb tudom vonni magam kedvesemhez, ami szintén nem utolsó szempont. Kezdhetnék rettegni attól, hogy mit akar megbeszélni, de az autós találkozót illetően el tudom képzelni. Illetve azt hittem, hogy el tudom képzelni! Valójában viszont nem erre számítottam. Elkerekedett szemeket meresztek Sebre, majd megrázom a fejemet.
- Sose ültem még motoron. – kezdem ezzel, mert ez a dolog könnyebbik fele. Aztán jön az, hogy le kell győzzem önmagam az autót illetően. Nem akarom, hogy ennyi mindenről mondjon le értem, túl sok kezd lenni, túl riasztó, mert nem tudom, hogy mikor fogja megbánni a döntéseit és az én hibámnak róni fel azokat. Nem hiszem, hogy ilyet tenne, de ettől még ki kell mondanom azt, amit gondolok.
- Nem szeretném, hogy eladd addig, amíg ki nem próbálunk valamit. Mondd, Seb, hajlandó lennél rá, hogy eltűrd, ha esetleg kiborulok, ha nem fogok tudni magamról és hisztériás rohamot karok melletted, míg te vezetsz? Azt mondják, hogyha valaki lovagol, s leveti a ló, akkor azonnal vissza kell ülnie és addig gyakorolnia, amíg le nem gyűri a félelmét, különben soha nem fog már merni egyetlen lóra ránézni sem. Nekem az autó a lovam. Azóta nem ültem kocsiban, hogy a Professzorék idehoztak. Nem akarom ezzel a félelemmel leélni az életemet! Arra gondoltam, hogyha már itt vagyunk, akkor talán.. talán te tudnál segíteni. – húzom el a számat bátortalanul. Nem vagyok abban biztos, hogy ez olyan remek ötlet, mint amilyennek már az elején sem tűnt. De mindenképpen szeretném megpróbálni, mert nem tartom normális dolognak, hogy ilyen rettegés fogjon el minden alkalommal, hacsak autóbelső közelébe kerül a fenekem.
- Aztán persze, ha akarod, eladhatod.. de tényleg csak akkor, ha komolyan ezt akarod! – teszem hozzá. Nem győzöm ezt hangsúlyozni. Annyiszor elmondtam már, hogy nem akarom megváltoztatni, hogy az már szinte elcsépeltté kezd válni. De mégis, valamilyen úton tudatnom kell vele.
Látszik a rettegés a tekintetemben, ahogy arra gondolok, hogy önszántamból tettem a nyakamat a guillotineba. De ki másra bíznám rá ilyetén az életemet, ha nem Sebastianra? Senki más mellé nem ülnék be, azt hiszem. Talán mellette is tönkremegyek belé. De ki kell próbálni ahhoz, hogy tudjam: mennyi sokkterápia kell a gyóhyulásomhoz. Van-e annyi egyáltalán? Nem tudom. Félek, de azt hiszem, hogy a helyes dolgot igyekszem cselekedni most.

Nique & Seb

♫ I keep on searching for the way to your heart ♫

Muszájnak éreztem. Ha lezárunk valamit, tegyük azt extravagánsan. Szeretek minden hidat felégetni magam mögött. Nem magyarázkodtam végül a srácoknak, nem tartozom számadással, amúgy sem vagyunk egy pletykálkodós népség, sosem volt arra ingerem, hogy a kis nyafogásaimat elsírjam valami szobatársnak, a nemi életem pedig végképp rám tartozott. Úgy voltam vele, hogy egy kapcsolat kettőről szól, egy harmadik véleménye csak zavaró lehet, ám miután olyan rövidek voltak, nem is nagyon volt értelme átbeszélni őket, a hódításokkal való elbüszkélkedés pedig már csak azért sem az én asztalom, mert egyre nagyobb ürességet éreztem utánuk.
Fel sem merült, hogy a szőkeség is jőjjön. Nem hívtam, nem akartam. Miután még bőven az ismerkedési fázisban vagyunk, fura is lett volna, ha állandóan ki kell mászkálni egymás elől átöltözni. Pár hetes csak a dolog, bőven jó így, ahogy van. Megmarad a függetlenségem, így is rám szólhat, ha oroszlánszagot érez, és akkor alszik velem, amikor csak kedve tartja. Fordítva ugyan még nem ajánlotta fel, de amilyen tyúkólban rendezkedett be, ezt valahogy nem is csodállom. Nem venném rá a mérget, hogy a melltartók és bugyik sűrűjében mennyire örülnének neki, ha egy kan is ott kukkolna.
Tudtam, hogy meg fog kicsit ijedni a mai találkozónk témájától, de valami módon dűlőre akarom vinni a dolgot. Megértem, hogy retteg még az élménytől, egy egészséges kapcsolatban úgy érzem lehet helye annak, hogy legalább beszéljünk a dologról. Mindazonáltal nem sértődtem volna meg azon, ha nemet mond. Ám addig jó neki, amíg nem tudom meg, hogy belső igazgatótanácsa dönt a dolgainkról, akkor azért elég morcos lennék.
A hátam mögé érkezik, és kapok egy ölelést, no meg egy csókot. Amióta átbeszéltük az egész intim mizériát, lenyugodtam, valahogy természetessé vált, hogy lesz, ami lesz. Megfordulok, a dereka közé fonom a karom, hogy magamhoz rántsam, na nem mintha olyan komoly erőt kéne kifejtenem. Egy pillanatra meg is emelem, miközben megcsókolom, ez most nem több ez köszönésnél.
- Nem akartam rád erőltetni, de meg kell valamit beszélnünk. – Elengedem, és lefele pillantok, mit is nevet vajon, aztán én is elvigyorodok, valóban egymáshoz öltöztünk, még nem is láttam rajta. Egyébként is a karizmatikus színek elkötelezettje vagyok, a vörös és a fekete egyébként is a szenvedély és az elegancia színei. A motorháztetőt még nem kezdtem el, és miután az autó eddig garázsban volt, nem tűzforró. Felültetem őt oda, én pedig kissé szétnyitva a térdeit közéjük állok.
- Nem akarom, hogy a kocsiszenvedélyem állandóan megriasszon, ezért el fogom adni a Hercegnőt. Nekem az a fontos, hogy jól érezd magad, ha megyünk valahova, de a buszozás, vonatozás nem az én asztalom. A motorokkal hogy állsz? – Döntöm oldalra a fejem, és megfogom a kezét, hogy nehogy csúszni kezdjen valamelyik irányba, hiszen igen homorú a felület.

Seb & Nique

♫ The best days of my life ♫

Nem gondoltam volna, hogy tényleg átköltözik egy kisebb szobába. Semmiképpen sem akartam agitálni a szobaváltásra, mert úgy voltam vele, hogy meghagyom neki ezt, legyen a saját döntése. Nem mondom, hogy nem örülök a dolognak, de attól sem lettem volna boldogtalan, ha marad minden a régiben. Azt a tükröt is meg tudtam volna szokni, bár tény, hogy eléggé frusztráló élményeim kötődtek hozzá a legutóbbról.
Féltem tőle, hogy esetleg azt várja tólem, hogy költözzem hozzá. Nem szívesen hagynám el a lányokat, de nem is ez a fő oka annak, amiért nem mernék igent mondani az esetlegesen felmerülő ilyen kérdésre. Azt gondolom, hogy tökéletesen szabályszegő lenne a dolog, s ha engedélyt is kapnánk rá valami csoda folytán akkor is.. hát hogy mondjam.. furán néznének ránk. Szerencsére a téma nem került még elő, jó ez így, nem szeretnék súrlódni rajta. Ez az egyik olyan ok, amiért féltettem őt ettől a szobacserétől. Nem tudom, hogy szeret-e egyedül lakni. Nem mindenki szokta szeretni ugyanis.
Remegő gyomorral mondtam igent a találkozóra, amint meghallottam, hogy hová is hív helyszínileg. Nálam a garázs összekötődik az autókkal, az autók pedig apám halálával. Nyígtam is egy sort a csajoknak, hogy ez most mennyire esik kívül a komfortzónámon. Persze ők rendesek voltak, bátorítottak és éreztem én, hogy szerintük mennem kellene, hát jöttem is, de nem mondom, hogy nem szeretnék azonnal sarkon fordulni, amint meglátom a kocsit. Na jó, az azért erőteljesen maradásra késztet, hogy Sebastian már itt van. Mit itt? De még hogyan!
Tudom, hogy mondta, hogy óvatosan azokkal az érintésekkel, de nem tudom megállni, hogy a háta mögé lépve ne öleljem át a derekát, s adjak egy csókot mezítelen hátára. Ha csikis, akkor szőke fürtjeim most talán borzongatóra cirógatják hátát, ahogy a pusziadáshoz odahajolva egy-egy tincs elszabadul féloldalas fonatomból és megcsiklandozza Seb hátát.
- Segítsek? – kérdem könnyedén, arrébb lépve, hogy ne legyek útban neki. Eskü, amíg mossuk ezt az autót, addig se kell beleülnöm, szóval szívesen húznám az időt.
Míg a válaszára várok, lecsatolom jobb csuklómról az órámat – igen, én rebellis módon nem a bal kezemen, hanem a jobbon hordom azt, egy vicces családi történet kapcsán, melyre soha még a kutya rá nem kérdezett – és farmer rövidnadrágom farzsebébe süllyesztem azt. Nem biztos, hogy szeretné a vizet.
A piros tornacipőn csak nevetni tudok, lám, ezt jól összehoztuk. Nekem van vagy hatféle színű tornacipőm, imádom őket, de ma sikerült szintén a pirosat kiválasztanom, mert ez illett a piros-fehér felsőmhöz. Mivel nyáron több időm van, még a körmeimet is kilakkoztam, s bár nem csicsáztam franciásra, vagy körömmatricával, így is egészen jól harmonizál a cseresznyeszínű lakk a többi kiegészítőmmel, ruházatommal.
Hogyha Sebastian leáll egy picit érkezésemre a munkával, akkor kaphat egy futó puszit is a szájára. De továbbra is a válasza érdekel, lévén ha segíthetek, akkor fogok. Addig se rettegek az autókázástól.

Nique & Seb

♫ Vacation♫

Négy napig tartott, míg sikerült elintézni a professzornál, hogy átköltözhessek egy kisebb szobába. Nagyon homlokráncolt, emelgette a szemöldökét, nem igazán értette. Tudom, hogy a gondolataimban olvas, ezért úgy gondoltam, hogy talán megértőbb lesz, mert a rossz emlékek miatt teszem, nem akarom, hogy a drágám úgy tekintsen a helységre, mint egy kéjbarlangra, ahogyan ő mondta. A kisebb szobát végül nagy nehezen engedélyezték, azzal, hogy de mostantól nincsen csiki-csuki. Fordulok vagy tízszer, ameddigre sikerül mindent áthurcolásznom, de nem akartam, hogy Mike vagy Ethan ebben segédkezzen, úgyis tudom, hogy meg fogom őket bántani azzal, hogy megbontom a csapategységet, egyszerűen most így érzem helyesnek. A tévé a leghúzósabb, annyi mázlim van, hogy alig pár ajtónyit kell a karomban cipelni, így is bedurran tőle a bicepszem. Ágy tekintetében ellenben North Salemből vásároltam egy nagyobbacskát, még jó, hogy házhoz hozzák, ezt nem tudtam volna sajátkezűleg elszállítani, meg összerakni. Amikor Nique nálam aludt, elég szűkösen fértünk el. Nem csupán azért aludtunk el egymás ölelésében, mert szeretjük egymást, ami tény.
Ha egy kicsit arébb akartunk volna mászni, valakinek a hátsója már a levegőben lóg. A profék az ágyakat tényleg egyszemélyesre tervezték. Mi viszont már felnőttek vagyunk, és ha szeretnénk bújni, legyen már kényelmesebb...
Nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni neki, tükör nincsen a plafonon, a többi bútorom ellenben maradt, csak kisebb helyre szorítottam be, szobatársak nélkül azért mégiscsak jobban el tudok férni. Saját fürdőszoba, igaz, csak zuhanyzós, de aki egyedül van, az ne reklamáljon.
Az új élet pedig azzal is jár, hogy ha bulizni nem is járok le, porosodni viszont nem hagyhatom a Hercegnőt. Talán szerelmemnek is jót fog tenni, ha kicsit ismerkednek. Nem mondom, hogy sokkolni akarom a terápiával, előre megígérem magamnak, nem leszek erőszakos. Úgy beszélem meg vele, hogy a garázsoknál találkozunk. Ebből sejtheti, hogy mit akarok, remélem nem retten el. Nagyjából húsz perccel a megbeszéltek előtt már ott vagyok, ám olyan dögmeleg van, hogy miután előregurultam az udvarra a Porschével, és elkezdtem lemosni, úgy kimelegszem, hogy kénytelen vagyok levenni a pólót, és csak a farmer, és a piros tornacipő marad, na meg a medál. A medál, amely tényleg kicsit dögcédulás. Gyorsan nekiállok lemosni a kocsit, mielőtt még a szépségem megérkezik.

Tárgy: Re: Nique & Seb VI - Drive me baby

» Leroy és Nique
» Sebastian & Nique - II.
» Nique & Seb IV - Musical in NY
» Seb & Nique V. - Irány a tó!
» Nique & Seb VII - Vacation