Sebastian & Scarlett - A bad... bad day

FOLYTATÁS: ITT

♫ We are all in a .... ♫

Csupán csak attól menti meg a jó távolban lévő szomszédaim éjszakai nyugalmát, az égzengető horkolásomtól… hogy nem horkolok. Ellenben olyan mélyen alszok, hogy még a mélyszonárral sem találnának meg. Ahogy megtudtuk, mi a helyzet, vagyis hogy helyzet van, megoldást még keresnek, raportra rendelés után készenlét. Meg a kis…
Mivel tulajdonképpen ezért vagyok főként X-men, nem a két szép szememért, ezért összepakoltam egy alapfelszerelést, várakoztam. Aztán meguntam és rányomtam egy cetlit Charlie gömbszobájának ajtajára, hogy ha kedve szottyant rám, csak nyomja be a megfelelő gombot.
Az alapfelszerelésben fegyveren kívül elsősegély csomag és kommunikáció, no meg az ital és étel. Az mindig van, legalább minimálisan. Annyira megszokottan pakoltam össze, hogy kötél, karabiner, elemlámpák, vadászkések, töltények, meg még tudom én mi került be. Szép kis csomag, de ha megyünk, nem egyszemélyes magánhadsereg fog elindulni és nem is várat hódítunk meg királykisasszonyt.
-’nyádat…! – lábbal rúgom le a reggeli ébresztőórát, mert megszólalt és én meg szokás szerint már megint keresztbe fekszek az ágyon. Rohadtul utálom, ha felriasztanak álmomból. Éber alvás nálam nem létezik. Vagy alszol, vagy nem. Az őrséget bízd bajtársadra, úgyis felébreszt. Vagy nem.
Ejj, de sokat kaptam ezért a katonaságnál… még mielőtt a nagy nosztalgia elfogna, ráébredek, hogy egy nagy francokat volt ez reggeli ébresztő. Megdörzsölöm a szemem totál kómásan.
-Éppen megvolt a tervrajz, husi, picsának kellett felébreszteni… - a dühöm csak egy másodpercig tart, hogy kipattanjak az ágyból és csak magamra kapjam a cuccom és a gyorsaság érdekében, gyorshajtással természetesen, húzzam, ha nem is a kondenzcsíkot. Kis híján lemeszelnek, helyszíni elkapás nuku, de tudom, hogy pár hét múlva szép kövér nullás csekket kapok. Megint. Csak vigyorgok erre és tökig nyomva a gázt, hajtok tovább.
Mély benyomással érkezek meg Kátyáék mellé, az égett gumiszag is érezhető, elég behatóan. Bőrdzseki, farmer, bakancs és … bukósisak nincs. Minek?
-Na tündérkéim, van fejlemény? Vagy nincs? – pattanok le a kétkerekűről és kitámasztom, hogy hozzájuk léphessek.
Hogy aztán annál értetlenebb képpel nézzek Kátyára. Fogadóbizottság, vagy megyünk? Megnézem magam Sebastiant és Scarlettet is.
A helyzet engem annyira nem rázott meg. Még. Amit, amiket és ahogy átéltem, úgy tartom, vén róka vagyok már ahhoz, hogy kibukjak.
-Sziasztok. Hátti?
Akárhogy is van, kell a kis túlélőcsomagom. A többire magasról teszek.

Stay up and fight

Az elmúlt napot azzal töltöttem, hogy teniszlabdákon éltem ki a mérgemet. Ellopták a pénztárcámat ráadásul, szóval sejtettem én, hogy az univerzum üzenni akar valamit, de arra végképp nem számítottam, hogy ezt sikerül neki. Annyira megdöbbentem, hogy még a vodkát is elfelejtettem, első dolgom volt rátörni az ajtót először Lensherre, majd miután nem értem el semmit, mentem Xavierhez. Ugyanúgy semmi. A gép dolgozik én meg nyughassak. Hát meg anyád! A kis szőröst már nem is akartam zaklatni, tudom én hogy megy ez, úgy összetartanak, mint papucs meg a láb, nem tudom letolni akaratomat a torkukon. Nem is értem, bassza meg! Maradt az, hogy a szobámba vonuljak és le se akadjak a pókfonalaimról. Kell egy jel, egy kis fény, vagy nem tudom! Elég harmatos volt az az s.o.s, amit sikerült elkapjak. Harmatos, de félreérthetetlen. Fel is borult a világom tőle. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elönt a harci kedven kívül valami más is. Jó, ez hülyeség. Gondoltam volna, hisz önző picsa vagyok, így ha nem lenne a hajón – vagyis a hajón már nincs is – az, aki, akkor fikarcnyit sem érdekelne az egész. Nagyjából ívesen tojok a diákjaimra, meg majdnem mindenkire a földtekén.
Nyugtalanul és keveset aludtam. Tengeren voltam álmomban, a sós víz az arcomba csapott, cseppenként végigfolyt rajta, csípte a szememet. De mégis mi a csodáért csípi még úgy is, hogy valaki dörömböl az ajtómon, s én már ébren vagyok?
Arcomhoz nyúlok, s majdnem fel is kiáltok meglepettségemben. Nedves. A tükörhöz ugrom, hogy megnézzem magamat. Tudom én, hogy valaki kopog, de pont nem érdekel. Osztályidegen látvány fogad. Könnyek? Komolyan, Kátya? Képes voltál bőgni álmodban? Menten süllyedj el!
Hevesen törölgetem meg az arcomat, ami hasznos is, mert így legalább az álmot is kitörlöm a szememből. Az ajtóhoz lépek és kitárom azt. Úgy állok, hogy az ajtólap takarjon, s csak a fejemet dugom ki mögüle, hogy lássam az érkezőt. Az vesse rám az első követ, akinek lett volna ideje ennyi idő alatt felöltözni. Meztelenül alszom az ég szerelmére! Ki számított rá, hogy látogatója lesz?
- Aha. Igen. Hogyne. Miért kéne ez érdekeljen? – teszem a hülyét, flegma vagyok, ahogy csak szoktam, de közben azt érzem, hogy legszívesebben a srác nyakába ugranék és össze-vissza csókolnám a jó ötletéért. Több okból kifolyólag nem teszem meg ezt, egyiket sem szeretném részletezni. A lényeg a lényeg, hogy beadom a derekamat, úgy teszek, mint aki nagy kegyet gyakorol, s közlöm azt is, hogy majd jövök, de nem egyedül. Végül becsapom az ajtót, és még mielőtt megint azt érezném, hogy megremegnek a lábaim, felpofozom magam. Észhez kell térjek, mert ez így nem normális. Egy korty vodkát küldök le a torkomon, majd magamra kapkodok valami ruhát – fene se nézi, hogy mit sikerült összeszedjek, de mivel nincsenek nemszexi gönceim, feltehetőleg így is úgy fogok kinézni, mint akit a bujaság katalógusából húztak elő, bár a kiválasztott fekete felsőből legalább nem a dekoltázsom virít ki, hiszen csak a háta nyitott. De most mit csináljak? Nem készültem expedíciós hősnek. Sose gondoltam, hogy valaha ilyesmire kell vetemedjek – előkapom az egyetlen hátizsákomat, belecseszek egy laposüvegben vodkát – sose lehet tudni mire lesz jó – elrakom az elsősegélyes cuccomat, melyben nagyrészt lejártak a dolgok, de a kötszer csak nem romlik.. ha már kötszer, megnézem, hogy van-e benne aszpirin. Ez is a hülye nosztalgiám. Miért kell ebbe is beleremegjen a lelkem? Ez csak egy gyógyszer! Egek. Megőrültem, azt hiszem. Körülnézek, hogy mi van még a szobában használható. Nem tudom mióta tartogatok itthon kötelet, de bedobom, hátha fel kell akasszak mérgemben valakit. Egy üveg víz, aztán hajrá. Pulóveren is gondolkodom, de még mindig orosz vagyok, szal nulla fokig nekem kánikula – kis túlzással – így nem pakolom meg magam, mint valami málhás állat. Így is elég lesz kimagyaráznom, ha valaki meglátja a folyosón való haladásomat, hogy mégis hova a rákba megyek. Túrázni. Miért ne? Szerintem simán elhihető.. lenne, ha nem Jekatyenka Mikhajlovát érintené ez a dolog.
Mivel voltam olyan eszelős, hogy közöltem, viszek valakit, így még mielőtt a megbeszélt helyre orientálódnék, fognom kell magamnak egy madarat. Egy hasznos madarat, ami azt illeti. Mily szerencse, hogy képben vagyok a felhozatal tekintetében, így nem okoz gondot felzargatni senki magánszféráját. A módszer másodlagos, az eredmény a lényeg. Szóval éljenek a gépek, kedélyesen tudok üzenetet hagyni a rádióhullámok megmozgatásával, s még csak nem is kell zavartassam magam, ha adott illető nincs a birtokon. Majd jön, akárhonnan is kaparjam elő. S ajánlom neki, hogy az első tömör és velős rádióból felhangzó felszólításra elinduljon, különben jaj neki, de nem kicsit!
- Én vezetek! – lépek a diákpáros mellé, s közlöm mindezt köszönés helyett. Hallani sem akarok arról, hogy ne az én kocsimmal menjünk, akármerre is haladunk. Terepjószág, Jeep Liberty, jó lesz az nekünk. Persze amilyen szétcsúszott vagyok, talán ma még az is megeshet, hogy meggyőzhető vagyok arról, amiről amúgy sose: hogy nem nekem van igazam. Egyszer van Salemben kutyavásár, próbálkozni lehet.
- Terv van? – kérdezem, mert nekem akad, de kíváncsi vagyok, hogy mire mentek ezek ketten. Úgyis várunk még a hívottamra, akit remélhetőleg nem kell agyonüssek azért, mert nem jön el. - A könnyes picsogástól pedig tartózkodjunk, nem old meg semmit. - szögezem le, hisz vak nem vagyok, látom én a kisírt szem jeleit. Még jó, hogy én nem vagyok egy síróhuszár, így attól a pár csepp álmomban előtörő szégyenfolyamtól nem lettek vörösek a szemeim. amúgy ez jó mantra, magamra is használhatom. Mert jaj mindannyiunknak, ha elvesztem a kontrollt. Bármilyen szinten legyen az.

Scarlett & Seb

♫ Wayback into love ♫

A kezdeti összezuhanás után összeszedem magam, mert ő sem úgy akarná, hogy sirdogáljak, picsogjak, mint valami kislány. Annyi nyűgömet hallgatta már, itt az ideje, hogy a komolyabb, erősebb Sebastian is színre lépjen. Igaza volt, gyakorolhattam volna többet a támadást, így csak reménykedhetek, hogy a megfelelő időben elő tudom hozni. Ha történt velük valami, akkor minden erőmre szükségem lesz, nem inoghatok meg, de előbb a kislányt kell összekaparnom. Bennem is magabiztosságot kell látnia, hiszen máshogyan nem is vehetném rá, hogy tartson velem. Ez igen nehéz lesz, főleg ha olyan a szemem, mint egy nyúlnak. Tegnap derült ki a dolog, nekem pedig még igazán leinni sem sikerült magam. Talán az lett volna a megoldás, ha artikulálatlanul üvöltözök, szétrúgom a szobát, és kidobom a tévémet az ablakon... Mégsem tettem, csak ücsörögtem a sötétben, szipogtam a medált morzsolgatva. Kiültem az ablakba, hogy a holdon keresztül üzenjem, mennyire szeretem, és tartson ki. Reggelre érett meg bennem a gondolat, hogy Bestia bármit is mond, nem fogok tovább tétlenül ülni, míg ő az életéért küzd. Ha a professzor ennyire elfoglalt, hogy pár perce sem volt rám, akkor önnálósítom magamat. Magunkat.
Leülök valahova a közelébe, nem úgy tűnik, mint aki akár egy kortyot is elfogadna abból, amit a kezemben tartok, így leteszem valahol kettőnk közénk, hátha mégis él vele. Rengeteg papírzsepit használtam el az orrfújásra, és a szemem törölgetésére, neki viszont az orrából is szivárog neki vér. Remek... Igazán nyerő csapat leszünk. Nem tisztem odahajolni, hogy rendbe tegyem, csak odanyújtok egy tiszta zsebkendőt, hogy lássa, kissé furán néz már ki. Még mindig nyerőbbek leszünk azoknál, akik meg sem próbálják.
- Kell, hogy legyen. Nem érdekel, hogy van-e, megtesszük. – Nem is kérdés, hogy többesszámban beszélek. Ha csak fele annyira szereti a párját, mint én Nique-t, akkor azonnal felpattan, és azon munkálkodik, hogy ne vérezzen itt el nekem. A nevemet kérdezi, amin nem lepődöm meg, a suliban alig ismerkedtem valakivel, nem igazán szeretek tanulni, flörtölgetni pedig nem itt tettem.
- Sebastian. Nique... vőlegénye... azt hiszem. Ha előkerítjük, akkor biztosan. – Ezzel magamat is győzködöm, összetartozunk már kimondatlanul is, akkor nem árt így kezelnem a helyzetet. Felsegítem a lányt, bár fene tudja, hogy mennyire hagyja magát, azért a kezemet nyújtom. Én magam sem vagyok a toppon, legalább a konyháig elszédelgek, hogy az arcomat megmossam, és Scarlett felé is mutatok egy körkörös mozdulatot, hogy elmázolt már minden létező a szeme, orra környékén.
- Hajóval. Naná. Amióta az a szőrös idióta lekoptatott, telefonáltam párat. Béreltem egy motorcsónakot, rendeltem kaját. Már csak te hiányoztál. Illetve van valaki, aki azt hiszem még nálam is világlátottabb, elhívtam, remélem el is jön, mert a kevés értelmesek egyike itt. Ért a gépekhez, meglelheti a hajót. Azt mondta, hogy talán, én meg örültem, hogy nem rúgott fel a hajnali keltésért. Valami olyasmit mordult rám, hogy hoz is magával valakit. – A hideg vízzel az arcomon már éberebbnek érzem magam, majd ha leérünk az udvarra, akkor talán már a futár is ott lesz a kajával. Addig viszont meg kell várnunk a párost. Szívesen mennék a Porscémmel, de sportautó lévén két személyes, így ezt Kátyára hagyom. Ha nem, akkor majd kitalálok valamit. Azért Bestia repcsijét csak nem kötjük el.

Sebastian & Scarlett

♪ All for love ♪
Az az igazság, hogy én már így is túl sokat küzdöttem. Egyszerűen ez nem fair! Alig kaptam pár hetet, ami szépen telt el. Olyan nagyon kevés! Volt kilenc rémes évem, de tartottam magam, kibírtam, mert ki kellett bírnom és most... és most megint minden szertefoszlik. Eltűnt és mi van, ha megsérült? Mi van, ha a tű nem jelez és azért nem, mert már nem él. Tudom, hogy annak nem ez a jele, és muszáj életben lennie, de attól még persze, hogy rettegek, hogy mégis valami baja esik, hogy nem jön vissza hozzám. Nem tudom megtalálni és nem mentem vele, ez egyszerűen elviselhetetlenül fáj. Nem tudom, hogy mások hogyan képesek csak úgy meglenni nap, nap után, hogyan képes haladni tovább a világ, miközben én ilyen napokat élek meg. Nem mondhatok mást, csak hogy... nem igazságos, nem az, hogy csak ennyi időt kaptam a boldogságra. Most hogy megízleltem, főleg még többet akarok, még sokkal többet! Jár nekem, mert... mert eddig nem kaphattam meg. Az élet elvette tőlem a szüleimet, és most el akarja venni akit szeretek, és el akarja venni a húgomat, akit végre megtaláltam. Nem lehet, nem engedhetem, de nem tudom, hogy mégis mit tehetnék.
Amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó nem nézek fel, csak akkor engedem el a tűt, amikor meghallom a hangot is magam mellett, miután Sebastian már leült. Ekkor fogom csak fel, hogy fél tucat aprócska kis vörös pont is van már a térképen, mind az orromból kicsepegett vér, és még ennek ellenére sem történt semmi, nem kerültem közelebb, nem megy. Csak csendben bólintok, miközben megtörlöm a szemem, aztán az orrom alatt is sikeresen elmaszatolom a vékony kis vércsíkot, ami már megindult lefelé, de ez most kisit sem érdekel, egyáltalán nem. A szavaira viszont már oldalra fordítom a fejemet. Megkeresni őket... igen, meg kell keresni őket! Ha más nem tesz semmit, akkor majd mi. Fogalmam sincs, hogy hogyan, hogy változna-e valami, de volt már ilyen. Ha túl messze vannak, nem érek el addig. Talán csak a távolság számít és nem az, amit érzek, mintha egy láthatatlan falba ütköznék folyton.
- Szerinted megtalálhatjuk őket? Szerinted... szerinted van rá esély? - tudom, hogy muszáj lenne bíznom, de a hangom mégis olyan vékonyan cseng, mint egy egérkéé. Nem megy most több, már eleget sírtam, igaza van, meg kellene próbálnom tenni valamit és láthatóan, amit eddig próbáltam az nem megy, de nem vagyok egyedül. Ő is ki van. - És te... te ki vagy? - illene megkérdezni, illene tudni nem? Ő is ki van, látszik, hiszen sír... sírt is, ha jól sejtem már épp eleget, akkor hát olyan valaki tűnt el, aki számára is nagyon fontos. Nagy levegőt veszek, próbálok, tényleg nagyon próbálok megnyugodni, de a kezem most is remek, miközben a tűt finoman a térkép lapjába tűzöm. Feltápászkodom. Egy pillanatra szédülök csak meg a hirtelen mozdulatnak és a kialvatlanságnak hála, de végül csak sikerül megállni. Ha segíteni akarna, azt sem fogom hagyni. Nem hagyhatom el magam, meg kell őt találnom valahogy.. bárhogy! - Mire gondoltál pontosan? Utánuk megyünk... hajóval? - féltem a tengeri betegségtől, kicsit talán örültem neki, hogy kimaradok belőle, de most vállalom önként. Amúgy se sokat ettem mostanában, szóval ezzel azt hiszem nem lesz gond. Nem sok minden van, ami most kijöhetne belőlem.

Scarlett & Seb

♫ Without words ♫

Sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, még a koncertet is nagyon szolidan csápoltam végig. A zenekar valami fergeteges volt, összeverődtem hozzám hasonló magányos srácokkal, akikkel egészen jó klikket sikerült alkotnunk, a női tekinteteket pedig már automatikusan kerültem. Csak három lány jött oda hozzám, az egyik pénzt akart kérni sörre, neki adtam, erre az ölembe akart ülni hálából, úgy kellett elhesegetni. A másik kettő együtt jött, hátha az egyikkel dűlőre jutok. Erőltetett beszélgetésbe kezdtek volna, hogy honnan jöttem, én azonban csak finoman mosolyogva morzsolgattam a medálomat, amelyből leesett nekik, hogy akár a gyűrűsujjamat is felmutathattam volna. A mai világban már az sem gond, ha foglaltak vagyunk, ám az, hogy ennyire komoly a dolog, és eltántoríthatatlan vagyok, az ebben az esetben elég nyilvánvaló volt. Nem szabad a saját vállamat veregetnem, a próba kiállása nem lehetett olyan egetrengető teljesítmény, még hozzám képest sem. A múltat lezártam, csak akarat kérdése, különben meg egyiknek sincsen olyan szép sötét szeme, mint Nique-nek, az ölelése pedig annyira boldoggá tesz, hogy kétlem, hogy ezek itt akár a nyomába is érnének. Igyekeztem nem udvariatlan lenni, elnézésért kérően mentem vissza a többi sráchoz.
El tudtam magam foglalni magam a következő napokban is, ám a hét utolsó napján az egyik tanár szólt, hogy a hajóval nem tudják felvenni a kapcsolatot. Amikor kérdésemre kiderült, hogy mióta, akkor majdnem rájuk borítottam az asztalt. Ez hogyan lehet? Miért nem szóltak nekünk? A nő szabadkozott, hogy amint megtudnak valamit, azonnal szólnak, csak nem akartak pánikot kelteni, de gőzerővel folyik a keresés. Rengeteg mutáns él a birtokon, nem igaz, hogy valaki nem ért a helyzetmeghatározáshoz. Még a professzorhoz is fel akartam menni, a Bestia zavart el, hogy dolgoznak az ügyön, ne pattogjak már. Ne pattogjak? Majdnem nekimentem, csak úgy csapott volna le, mint valami legyet. De hát hogy az istenbe lehetséges ez? Akik elmentek, nem kispályások, lehettek vagy harmincan, erősebbnél erősebb képességekkel. Meg nem hallhattak, hiszen Nique azt mondta nekem nem is olyan régen, hogy néha előhozza a jövőbeni énjén. Akkor valahol lennie kell. Sosem mutattam előtte, hogy erős is tudok lenni, mennyit nyafogtam, te jó ég... Holott én vagyok a férfi, nekem kéne biztonságot adnom. De hogyan tegyem, ha messze vagyok tőle? A folyosókat rovom, még valahonnan sikerült egy whiskey-s üveget is szereznem, de az első korty után majdnem kiolvadt a torkom, annyira maró. Talán nem kéne, hogy érdekeljen, meg kéne innom az egészet, hogy elfelejtsek mindent. Nem, ez nem lehet út. Gondolkozz! Nem, hülye vagy, ha a professzornak nem sikerült, akkor hogyan tehetném én? Nem vagyok képes elfogadni azt, hogy mi történhetett. Majd ha a saját szememmel látom... Még mindig szorongatva a whiskey-s üveget, továbbra is a folyosók rabja vagyok, kérdezősködöm, általános a tanácstalanság. Az életben egyszer hasznát kéne vennem a nagyvilági létemnek. Engedélyt nem fogok kérni senkitől, talán csak indulás előtt.. Többen azt mondják, hogy Scarlett az, aki képes valakit megtalálni. Ha így lenne, akkor már minden rendben lenne, beszélnem kell vele. Kitörlöm a szememből az állandóan idegesítően visszakívánkozó könnycseppeket, majd nagyot kortyolva az italból, fintorgok egyet, aztán a társalgóba igyekszem, ott látták utoljára. Amint megkérdezem, látom, hogy ő még nálam jobban is maga alatt van. Nem, ez nem igaz, én csak máshogy mutatom ki, küzdök, amíg csak fel tudok állni.
- Te vagy Scarlett, igaz? – Kérdezem, majd úgy megtántorodom, hogy majdnem a földre esek, annyira kezd a fejembe szállni az eddig nagyon is szokatlan tömény ital. Megmarkolom az egyik fotel támláját, és egyensúlyba hozom magam. Pofán kéne vágnom magam egy nagy adag hidegvízzel, mert komolytalan látványt nyújthatok, pedig csak pár kortyot ittam.
- Te vagy Liam párja, jól tudom? – Kérdezem ismét a nyilvánvalót, aztán leülök mellé valahova a földre, az italt pedig felé nyújtom, úgysem számít már. Nem vagyok a vigasztalás nagymestere, azt hiszem ezt mindenkinek saját magának kell megoldani. – Elmegyek értük, és úgy gondoltam, azt a tisztességes, ha szólok neked is. Nem találod őket, ha jól sejtem, de talán, ha közelebb megyünk, meglesznek. Átlátok a vízen, és bármin... Nem ülök a seggemen, hogy majd egyszer csak történjen valami. – Megint kitörlök egy könnycseppet a szememből, egyre gyakrabban törnek elő, attól félek, hogy ha nem indulunk el hamar, akkor teljesen kiborulok. Hiába sugalom Nique-nek, hogy tartson ki, ha közben nem teszek semmit. Én nem tudok nélküle kitartani.

Sebastian & Scarlett

♪ Bad day ♪
Miért nem mondanak többet, miért nem tesznek többet? Hogy lehet ennyiben hagyni a dolgot, hogy nem kaptam hírt, hogy... talán csak tönkre ment a rádió. De ha egyszer nem ilyen egyszerű a helyzet, akkor mégis mi a fenéért nem kutatták már át a fél óceánt? Miattuk nem mehettem, azt mondták nem lehet. Végigbőgtem a fél napot, amikor elment. Elment nélkülem, mert én nem mehettem. Nem szállhattam fel arra az átkozott hajóra. Azt mondták, hogy a betörés miatt nem lehet, a miatt, hogy felforgatta valaki nappal a szobámat, hogy bejutott ide. Vigyáznom kell és vigyázniuk kell rám, de mégis hogy ártott volna bárki is nekem a tengeren? Ha nem jut fel a hajóra, akkor nem lett volna semmi bajom, de nem mehettem. Azt mondták csak egy hét lesz, hamar eltelik majd, de még csak nem is szólhattam neki. Még csak nem is írhattam pár sort és most fogalmam sincs, hogy mit gondol. Egyszerűen nem tehettem mást, mint hogy folyamatosan arra koncentrálok, hogy tudja, hogy nem azért nem mentem, mert nem akartam, hogy nincs semmi baj, hogy csak ő a fontos nekem, és... és most nem tudom, hogy mégis mit gondol. Mindezek után pedig nem érik el őket és sejtelmem sincs mi folyik itt. Próbáltam keresni, mert megkértek rá, hogy tegyem, de nem ment. Nem jelzett semmit a képességem. Próbáltam keresni Amyt is, de az sem sikerült, semmi, pedig... pedig muszáj, muszáj tudnom, hogy jól vannak-e. Mégis egyáltalán hogy történhet meg ilyesmi? Hogy tűnhet el egy egész hajó?
Kintről talán csak annyit hallani, ahogy mérgemben a falhoz vágom a kezemben tartott már rongyosra lapozgatott térképet, ami hangos csattanással veri le a falról a felakasztott képet. Valószínűleg sikerült épp olyan ívben eltalálni, ami elég szépen kibillentette. Innentől pedig már jön a láncreakció, ahogy az alatta lévő asztalról is a földre billen egy váza. Nem érdekel kicsit sem! Fáradtan roskadok le a földre. Alig aludtam az elmúlt napokban és persze azt az időt is az ő ágyában töltöttem el az ő holmijai között, csak hogy legalább az illatát érezzem. Összeszorítom a szám és újra felállok, egy pillanat múlva már megint az ölemben pihen a térkép. Próbálok megnyugodni, próbálok koncentrálni arra, hogy hol lehet. Rá, minden idegszálammal, miközben azt a gyűrűt szorongatom, amit még először kaptam tőle. Nem festhetek egyébként túl jól, nem nagyon figyeltem az utóbbi napokban magamra, a hajam kissé kócos, a szemem már tökéletesen kisírt, és csak a rajtam lévő nadrág az enyém, mert a póló az nem épp az én méretem, de legalább az ő illatát őrzi. Tényleg próbálok lenyugodni, és újra a kezembe venni az apró kis tűt. - Kérlek... kérlek... - nem mintha hatna, már kérleltem eleget a nagy semmit, hogy segítsen, de persze nem lett tőle jobb az ég világon semmi. Erősen koncentrálok, egyre erősebben, de nem érzek semmit, azaz nem teljesen így van. A semmi azt jelentené, hogy valaki nincs, hogy... nem él, de ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok megtalálni, hogy túl messze van, hogy valami blokkolja az erőmet. Nem is veszem észre, és ha észrevenném sem érdekelne, ahogy az első aprócska kis vörös csepp a térképre hull. Nem adhatom fel minden alkalommal, amikor a fejfájás már elviselhetetlenné kezd válni. Valahogy... valahogy csak át lehet hatolni azon a... valamin.

Tárgy: Re: Sebastian & Scarlett - A bad... bad day

» Sebastian & Scarlett - Mentőakció 2.0
» Mentőakció - Chris, Kátya, Sebastian és Scarlett
» Felicity&Sebastian
» Sebastian & Jake
» Dorothy & Sebastian