Aurora Tinker

"Soha ne szalassz el egyetlen alkalmat sem, amikor kimutathatod a szereteted. Főleg azoknak, akikhez közel állsz. Hiszen éppen velük vagyunk a legóvatosabbak, mert félünk, hogy megsebeznek."

Userinfó: Főkarakter

Név: Aurora Tinker
Mutáns név: Csipkerózsika
Születési dátum: New York, 1967. december 6.
Besorolás: Diák
Képességek: Altatás, Kifinomult érzékszervek

Elsődleges képesség: Altatás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 9 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A karakter képes érintéssel bárkit mély álomba taszítani, de minden körülmények között szükséges, hogy valamilyen testfelületen érintkezzen vele. Lehet, hogy csak a kezével ér hozzá, de ugyanúgy működik egy egyszerű puszi alkalmával is. Ahogy az alvásnak önmagának vannak fokozatai, úgy a képesség esetében is megkülönböztethetjük ezeket.
1. Szendergés
2. Felszínes alvás
3. Közép mély alvás
4. Mély alvás
5. Álomalvás
Az első fázisból képes még magától felébredni az elaltatott személy, míg a második és az ötödik esetében szüksége van valamiféle külső segítségre, általában elég egy személy, aki felébreszti, megrázza, esetleg fellocsolja egy kis vízzel. Viszont a harmadik és negyedik fázis már egészen más tészta. A harmadikból még esetleg a gyengébb elmére ható egyének is fel tudják ébreszteni, viszont a mélyalvásból már csak a nagyon erős telepaták képesek kirángatni, vagy természetesen maga Rori, vagy valaki hozzá hasonló képességű egyén, semmilyen más módon nem lehetséges kihozni az úgymond mesterséges kómából az illetőt. Ehhez szintén érintés szükséges. Következésképp, ha úgy adódik, hogy valakit Rori nem képes felkelteni, és a többi lehetséges járható út is vakvágányra fut, akkor az illető sajnos jobb létre fog szenderülni, kivéve persze, ha nincs regenerálódó képessége, esetleg fagyasztják le, hogy kibírja addig, míg esetleg ez bekövetkezhet.
Képesség távlatai: A képesség kifejlődött, nincsenek további távlatai.

Elsődleges képesség: Kifinomult érzékszervek
Aktiválódás: 19 éves korban fog aktiválódni
Képesség jelenlegi szintje: Jelenleg még semmilyen szinten nincs jelen.
Képesség távlatai: A karakter mind az öt érzékszervénél meg fog jelenni fokozatosan, így minden téren kiemelkedik majd az átlagos emberek közül.

Jellem:

Mindig én voltam a legkisebb, a legaranyosabb, az, akinek a pofikáját megcsipkedik az öreg nénik, és minden jónak, szépnek elmondanak. A széltől is óvtak már a kezdetektől, talán ezért is lettem az átlagnál visszahúzódóbb teremtés. Sosem kellett megküzdenem semmiért, mert mindent a fenekem alá toltak. Hihetnénk, hogy elkényesztetett kiskirálylány voltam, de ez igazából sosem bizonyul igaznak. Minden belém fektetett energiát többszörösen megháláltam. Én voltam a kis szeretetgombóc, mindenkihez volt egy jó szavam, borús gondolatom alig. Csengő nevetésem kísért mindig, segítettem, ahol tudtam, igyekeztem jó kislány lenni.
A családomat imádtam, különösen Bellsiet, főleg a tündér alakját, elvarázsolt vele hamar, és sokat sertepertéltem körülötte, olykor talán már túlzásokba is estem. Nem tudom, hogy valaha zavarta-e a fura rajongásom, de most már nem hinném, hogy tudomást szerezhetek róla.
Kedvességem már-már határtalan, én vagyok az, aki elsőként a kezét nyújtja, ha elesel, aki először hajol le, hogy felvegye az elejtett holmidat, aki rögtön köszön, s rád mosolyog, ha új vagy, aki segít, amiben tud. Fogalmam sincs, honnan jön ez a fene nagy jó indulat belőlem, de nem kerestem sosem az okát. Örülök neki, hogy ilyen vagyok. A belső harmóniám valószínűleg kiütközik minden tettemben, csakúgy, mint vonásaimban.
Mindig is éles eszű, okos kislánynak tartottak, nem volt kenyerem a lustaság sem, bár bevallom, mindig is imádtam a vasárnapi délig alvásokat, mi egy volt anyám fura szokásai közül. A türelmem már-már végtelen, vágj csak nyugodtan fát a hátamon, köszörüld rajtam a nyelved, nálam nem pattan el túl könnyen a cérna, inkább vágyom majd megfejteni, mi az oka a szememben indokolatlan haragodnak, s ha tudok, hát segítek. Mindig, mindenkin.
Igen ám, de mi a helyzet, ha a fényre árnyék vetül? Ha a jóság íze megkeseredik a szájban? Mi történik, ha a szeretetteljes lélek magánytól terhes?
Semmi... csak reménykedik. Hogy egyszer minden olyan lesz, mint régen. Naiv, ostoba képzelgés, de valamibe kapaszkodni kell.


Külső: Azt hiszem, azok közé tartozom, akiknek a külseje harmóniában áll a belbeccsel. Hiszem, hogy nem volnék ilyen bájos, szép, szemnek kellemes látvány, ha a lelkem szennyezett volna.
Kellemes, mogyoróbarna loknijaim szinte mindig szabadon játszanak a legkisebb szellővel is könnyű, vékony mivoltuk miatt. Szinte sosem erőszakolom őket rabságba, hisz én is így szeretem. Úgy vélem, csodás keretet adnak vékony, kedves arcomnak. A pofimra sokszor kúszik pír, hisz egyszerű lány vagyok, akit könnyű zavarba hozni, s hiába is próbálnám titkolni, a hófehér bőrömre szökő vörösség hamar elárul.
Ajkaim ívét rajzolni lehetne, formás és kellemes, sokszor görbül mosolyra, olykor látszólag indokolatlanul is, én azonban csak szeretem a vidámságot, s igyekszem átragasztani másokra is.
Világos, égkék lélektükreim kifejezőek, beszédesek. Azt mondják, a szem a lélek tükre, és nálam ez kifejezetten igaz. Mindig, minden az arcomra van írva, szemeim vásznára festve, csak figyelned kell, és tudni fogod, mi az, mit szavakkal képtelen vagyok elmondani.
Nem vagyok túlságosan magas, inkább kicsi és talán törékenyebb az átlagnál. Karcsú, nem kifejezetten nagy formákkal rendelkező leányzónak álmodott meg a sors, bár legalább azt nem mondhatom, hogy ne lennék kellőképpen kerek itt-ott. Nincs bajom az alakommal, de furcsa is lenne egy ennyire magával harmóniában lévő egyéntől, ha azon szívná a fogát, hogy mi mindent nem szeret magán. Ennek ellenére nem vagyok kihívó sem öltözködésemben, sem viselkedésemben.
A ruhatáram viszont botrányos, fogalmam sincs a stílusról és a divatról, de azt hiszem, ez nem meglepő olyasvalakitől, aki most szabadult egy apácazárdából.


Előtörténet: Kérdezhetnénk, hogy miként is kerültem én a képbe, ha egyszer apám Bellsienél beadta a kulcsot, és nem próbált többé megfelelni a társadalom elvárásainak… Nos, anyám addig noszogatta, hogy belement, hozzanak össze még egy gyereket. Anya szeretett volna nagyon megint babázni, és apa tisztelte annyira, meg az együtt töltött idő is igencsak mérvadó volt az életében, hogy belement.
Így születtem meg én, nagyjából két és fél évvel a legfiatalabb nővérem után. A dolog viszont azzal is járt, hogy apával nem alakult ki soha igazán szoros kapcsolatom, anya meg a tenyerén hordozott. Kicsiként nem igazán értettem a dolgot, ma már nincs bennem harag az egész helyzettel kapcsolatban. Mindig is hiányoltam azt az igazi apa képet, amiről mások áhítoztak a suliban, mert értem például sosem jött el, vagy vitt edzésre, apa-lánya programra, akárhová. Nem tudom igazából, hogy ez-e az oka annak, hogy én még a nevemet sem a Pán Péterből kaptam, de emiatt sosem voltam depressziós, szeretem a nevemet. Anya egyébként mindig Csipkerózsikának hívott, mert szerettem a vasárnapi hosszú alvásaink végét mellette héderezve eltölteni.
Igazából, nem volt okom panaszra, bár három idősebb testvér mellett persze mindig én voltam a legkisebb, akire vigyázni kell, akit rásóznak az emberre, ha valami sürgős dolog van, akivel foglalkozni kell… Szerintem csak Bellsie jött rá közülük, hogy nem vagyok egy kifejezetten nehéz eset, és ha kapok egy kis figyelmet, azt bizony meghálálom. Nem csoda, hogy vele alakult ki a legjobb kapcsolatom az évek folyamán, mondjuk, korban is hozzá álltam a legközelebb, de ha egy gonosz dög lett volna, akkor egész másként viszonyultam volna hozzá.
Az életem teljesen normális volt egészen a kilencedik születésnapomig, ahol is fel akartam szeletelni a tortámat, és addig könyörögtem, amíg meg nem engedték. Mondanom sem kell, hogy az első szeletnél megvágtam magam, és azon nyomban el is ájultam. Nem tudtak felébreszteni, fogalmuk sem volt, mi lehet ez az egész, és nagyon aggódtak, még apa is, a sebem ugyanis közel sem volt akkora, hogy így kiüssön. Beszállíttattak a kórházba, de ott sem ébredtem fel, de az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi bajom lehet, egyszerűen semmi nem találtak, ami indokolta volna az állapotomat. Végül pontosan egy hét múlva tértem magamhoz minden átmenet nélkül, s mivel folyamatosan kaptam az infúziót, nem lett semmi bajom. Nem igazán értettem én sem az egészet, és bár az orvosok is tanácstalanok voltak, de még egy napig benntartottak, aztán hazaengedtek, lévén minden leletem makulátlan volt.
Azután kezdtem észrevenni, hogy olykor indokolatlanul elálmosodik valaki, akihez hozzáérek. Nagyon furcsa volt, és nem is tudtam szabályozni, néha el is aludtak, de szerencsére mindig fel tudtam ébreszteni őket. Végül Bellsie volt az, aki elé odaálltam, és elmondtam neki a dolgot, mert bíztam benne, hogy ő tud majd segíteni, hisz lehet, hogy olyan fura lettem, mint ő. Ezután sokat gyakoroltunk, leginkább állatokon, tudom, nem szép dolog, de inkább így, minthogy embereken, netán Bellsien próbálgassam az ismeretlen erőmet. Feszegettem a határaimat, már fiatal kamaszként az volt minden vágyam, hogy minél inkább megtanuljam kezelni, és ne történjen semmiféle baleset. Szerencsés voltam ilyen téren, és még csak nem is kellett lebuknom vele… Nem úgy, mint szegény nővérem. Akkor voltam elsős, amikor történt vele az a szörnyű dolog, és mondanom sem kell, hogy utána hetekig mindenki arról beszélt. Én loholtam haza iskola után, hogy segítsek rajta, hogy megvigasztaljam, de már nem volt sehol. Összepakolt, és elment. Még csak nem is szólt. Zokogva rogytam le az ágyára, és fúrtam magam a párnájába, hogy legalább az illatát érezzem. Napokig nem voltam hajlandó kimenni a szobából, hiába kérlelt bárki. Mérhetetlenül elegem volt a világból, haragudtam.
Addig-addig hergeltem magam, míg el nem jutottam arra a pontra, hogy fogtam magam, a nővérem elé álltam szikrákat szóró szemekkel, s akkor, először és utoljára lekevertem valakinek egy iszonyatosan nagy pofont. Akkorát csattant, hogy tán még most is cseng bele a füle, ennyi pedig nekem elég volt, hogy azonnal mélyálomba taszítsam, és mozdulatlanul figyeljem, ahogy ernyedten esik a padlóra. Nem foglalkoztam azzal sem, hogy a szüleim berontanak a szobába, anyám ijedten sikoltozik, apám önkívületi állapotban rázogat, hogy mondjam el, mi történt, de én nem beszéltem. Attól a pillanattól fogva egy szót sem voltam hajlandó szólni, mert megfogadtam, hogy az, aki legközelebb fogja hallani a hangomat, Bellsie lesz.
Wendy kórházba került, megállapították, hogy nincs semmi baja, csak alszik. Természetesen összekapcsolták velem az esetet, akkor lett gyanús számukra, hogy talán én sem vagyok teljesen normális ember. Nem voltam hajlandó vissza csinálni, így csak ráztam a fejem, hogy nem tudom, mit kellene tennem. A haragom nem akart elillanni. Apám fenyegetőzött mindennel, bentlakásos iskolával, zárdával, de egyik sem hatott meg. Ettől függetlenül egy hét múlva már apácaruhát öltöttem magamra, és éltem az unalmas kis életemet a tisztelendőanyák között. Ott senkinek sem volt furcsa, hogy nem beszélek, nem akarták mindenáron elérni, hogy helyrejöjjek. Hálás voltam nekik a csöndért, és nyugalomért, amit megkaptam, ha elvégeztem a rám kiszabott feladatokat. Szerintem látták, hogy nem vagyok én rossz lélek, csak apám erőteljesen túldramatizálta a helyzetet.
Három kerek évet töltöttem el köztük, ez idő alatt szinte nem is használtam a képességem, csak akkor, nagyon óvatosan, ha valaki álmatlansággal küzdött. Akkor segítettem, minden egyéb helyzetben azonban kerültem a feltűnést.
Ám a kilétem mégsem maradt titokban. Eléggé megijedtem, amikor beállított két fura fickó, és elkezdtek nekem a mutánsokról hablatyolni. Először nem szerettem volna velük menni, jó volt itt nekem, távol a világ zajától, csendben, zavartalanul élhettem a kis életemet, de amint meghallottam Bellsie nevét, már csomagoltam is. Nem tudom ugyan, hogy miként érték el a főtisztelendő anyánál, hogy elengedjen, de semmiféleképpen nem is próbálta megakadályozni a dolgot. Úgyhogy fogtam a kevés kis motyómat, és elmentem velük abba az iskolába, ahol olyanok vannak, mint én. Meg Bellsie. Engem persze csak ő érdekelt.