Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A meglepett férfi, aki a vezetőülésről néz velem farkasszemet, nem ellenkezik – legnagyobb megkönnyebbülésemre- és vigyorogva tapos a gázpedálra, mesterien kivitelezett manőverrel kerülve el, hogy az előttünk parkoló autónak koccanjunk. * A francba, francba, francba…mi a fenét művelek? Ennek a pasasnak nem kellene itt lennie!* torzul el az arcom, ezúttal már nem csak a véremben cikázó méreg és a hátamon éktelenkedő sérülés okán. Félő, hogy ez is szemet szúrt az egyéb iránt módfelett sármos sofőrömnek, így kezdhetek azon agyalni, miként kerülöm el a kínos és reménytelen magyarázkodást a reményeim szerint nem sokára végbemenő gyógyulásomat illetően. Fullánk nem adja fel, láthatóan ügyet sem vet rá, hogy a férfi, aki mellé bepattantam, megsérül-e vagy sem, részéről valószínű ott fordul fel a kormány mögött, ám szerencsére egyelőre nem éri őt egyetlen tüske sem, minthogy még nem repült felénk egy sem akkora méretben, mely már talán egy autó karosszériájában is kárt tehet. A hátsó szélvédő viszont megadja magát Fullánk kitartó ostromának, felületén hajszálvékony repedések szegélyezték a szilva méretű lyukakat. A tüskék nem tettek további kárt egyikünkben sem, de a férfi nem hagyja szó nélkül a tulajdonához méltatlan viselkedést. A legkevésbé sem jó, hogy belekeveredett egy „civil” is ebbe a mizériába. Azért szívem szerint mégiscsak képen törölném, hogy hátha akkor leolvad az arcáról ez a fenemód elégedett vigyor, elvégre, - minthogy nem tud az öngyógyító képességemről - láthatná, hogy én épp pokoli szenvedéseken megyek keresztül! Örülhetne kicsit kevésbé a nyomoromnak. Legalább Fullánkot sikerül viszonylag hamar magunk mögött hagynunk, ahhoz talán túlságosan ostoba volt a szentem, hogy az abroncsokra célozzon a töviseivel.
A férfi szavaival ezután minden figyelmemet magának követeli, annyi kérdést intéz felém, hogy egy percig váratnom kell, hogy akár egyre is válaszolhassak közülük. *Serpentinus… valahogy olyan ismerősen cseng ez a vezetéknév…* ráncolom a homlokom, de akárhogyan erőltetem az agyam, most egy úthenger is kevés lenne ahhoz, hogy érdemleges információt sajtoljak ki belőle.
- Mindegy hová, csak távolabb ettől az őrülttől… - szűröm a szavakat a fogaim közt, rövid szünetet kell tartanom, mielőtt folytatnám, jobb kezem az ablakkeret után kap, hogy szorítást találhasson rajta. Ujjaim belefehérednek az erőkifejtésbe, melyek most mindössze a rám törő kínok könnyebb elviselését szolgálják. Ha tehetném, titokban tartanám a mérgezés tényét, mert ha valamit, azt biztosan nem lehet csak úgy, orvosi segítség nélkül túlélni. Persze, ha úgy kezelnek, mint egy átlagos embert. Márpedig kórházba nem mehetek.
- Elnézést… Én sem így terveztem. – adok nehézkes választ az egyébként poénos és igencsak szolid korholásra, amit egyéb esetben biztosan értékelnék valami frappáns válasszal. Azt hittem le fogja szedni a fejem a betört ablak miatt, de a Drake névre keresztelt fickó egészen jól kezeli a helyzetet. Ki kellett volna szállnom, amikor észrevettem, hogy ül valaki az autóban. De ha így tettem volna, semmi esélyem nem lett volna, hogy megmeneküljek. Az újabb hullámban rám törő izomgörcsöknek hála ezúttal a térdeimbe markolok, és mikor megint kinyitom összeszorított szemeimet, felfedezem, hogy a sofőr bizony mezítlábas stílusban rodeózik a megvilágított utcákon, és ez a tény nem kevéssé ér meglepetésként. Amikor megkérdezi tőlem, hogy láttam-e már beszívott sárkányt, kistányérnyi méretűre kerekednek a szemeim. *Oké, nincs baj… A férfi teljesen be van állva, ez már biztos. Maximum egy póznának csapódunk, vagy karambolozunk egy kamionnal, de hogy nem fogja furcsállni a hirtelen gyógyulásom, az hétszentség! Beszívott sárkányt?* Válaszra sem hagy időt nekem, így nem is töröm magam túlságosan, remekül szórakozom, már amennyire ez lehetséges a jelen helyzetben, és a világért sem akarnám félbeszakítani ezt a fantáziadús kis történetet. A gyomromnak azonban akad még hozzáfűznivalója az elmúlt pár naphoz. Nagyjából olyan hangokat hallat, mintha most készülne belülről felfalni engem. Már értem, miért tart ilyen sokáig a regenerálódás. Minden folyamat, ami az emberi szervezetben lejátszódik energiaigényes, ez legfőképp az ilyen intenzív gyógyulási folyamatokra igaz. Én viszont örülhetek, ha az alapvető funkciók ellátására van még elég energiám. *Beszívott sárkány?* elevenednek meg a korábban hallott szavak az elmémben, minek eredményeként félmosolyra rándul az arcom. Végigmérem a megmentőmmé avanzsált fazont, ezúttal talptól skalpig, mert az biztos, hogy megér egy misét, mérgezés ide vagy oda, ilyet még egyszer nem látok, az tuti! A sárkány vonulat egyébként passzol a pikkelymintás pólóhoz, a delíriumos mosoly pedig csak a hab a tortán, dob egyet az amúgy is érdekes összképen, de ez a mezítláb, őszintén nem hagy nyugodni….
Drake következő monológjából üvölt, hogy rangos személy, vagy legalábbis jelenlegi állapotában annak tartja magát, de hogy véletlenül épp beszél is franciául, az már több lehet, mint véletlen. Egy egyszerű drogos nem beszél idegen nyelveken, ha csak nem ez a rá jellemző viselkedés beszívott állapotban…
- Tőlem aztán nem kell elnézést kérnie… De nem lenne jobb, ha inkább én vezetnék? Ne vegye sértésnek, de maga elég rosszul fest… - mondja a bagoly a verébnek. - Vagy még jobb lenne, ha megállnánk. Egyébként szólítson csak Kirának.– módosítom az ominózus ötletemet egy gyors bemutatkozással megfűszerezve, és bárhogy is döntsön a megállás per sofőrcsere ötletéről Drake, én még mellékelek egy kérdést az elhangzottakhoz. - Hova a bánatba tűnt a cipője? Talán fázott ezért otthon hagyta? Egyáltalán mi történt magával? – ingatom a fejem szkeptikusan.
Drake Serpentinus
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Gilles Marini
Hozzászólások száma : 9
Kor : 40
Tárgy: Re: Kira és Drake Pént. 4 Júl. - 16:46
Az alakváltó mint oly sokszor, ezen az estén is a New York névre keresztelt metropoliszt övező külterelütek felett hódolt a repülés élvezetének. Egész korábbi délutánját is a városcentrumtól igencsak távol a levegőben, vagy valmely, a dimbes-dombosabb szántókat keretező facoportosulások tövében, szimpla henyéléssel töltötte. Ideje volt hát hazatérnie már, tekintettel az aktuális napszakra, hiszen a röpke pár órája még fényesen tündöklő napkorong immár jócskán vesztett erejéből, és lassan lenyugodni készült, komótosan haladva a település helyzetét sejtető, önmagát szürkés feketés sávként mutató horizont mögé. A sárkány alakjában szárnyaló Drake egy széles ívű kanyar eredményeképp el is indult otthona felé, képzeletében már előre megalkotva konyhaművészetének csúcsát jelentő vacsoráját. Röptében széleset nyalt a száján, majd maga mögé pillantva búcsúzott el a távolodó fás vegetáció egyre távolodó, s egyre kisebbnek tűnő sziluettjétől, amely a közeli, mámoros szunyókálásokban gazdag találkozás ígéretét hordozta magában, ingerkedve az ötlettel, hogy talán mégiscsak megvárhatná a holnapi napig a fridzsider, és a lakás megszokott kényelme helyett a természet lágy ölén hajthatná éji álmára a fejét. Bármily csábítónak tűnt is ez a gondolat, a tűzdelt, ropogósra sült mennyei vadhússal, és a megannyi fűszerolaj aromáival terhes szósszal a gondosan válogatott köreteken ma egyszerűen nem versenghetett. Ha vacsoráját egyelőre még nem is, figyelmét újra úticélja felé összpontosítva a roppant szörnyeteg csak úgy falta maga alatt a kilométereket, ám haladtában aprócska repülő közeledtét vette észre, így elkerülendő a pilóták és az esetleges utasok általi észrevételezéséteddigi magsságából engedni kényszerült, s egészen a fák koronaszintjéig süllyedt röptében. A kis légi közlekedési eszköz látványa és zaja hamarosan elmaradt mögötte, helyére az egyik közeli aszfaltozott úton teperő termetes kamion költözött, amint tőle telhető nagy sebességével, dübörgő-morgó hangjával szintén New Yorkba igyekezett. Serpeninus úrfi egész kellemesnek ítélte motor mélyen búgó duruzsolását, ezért a nyergesvontató 140km/h-s tempójához igazította a sajátját, hogy némiképp lemaradva, biztos távolból végigkísérje az utak Kenworth gyártmányú királyát, amíg az lehetséges. Tetszett neki a kamion hatalmas krómozott tartályos pótkocsija, rajta a szállítmányozási cég felfestett jelvényével, amely a sors szeszélye folytán szintén sárkányt formázott. Igaz, a grafikusok keze által kreált bestiának köze sem lehetett a valós, létező lények megjelenéséhez, de Drake ettől feltétlenül értékelte a párhuzamot. Míg ő maga a betonút két oldalán végigfutó fák felett szárnyalt, természetesen nem látott rá túl gyakran a sok kerekű, immár aprócska jelző- és díszfényekkel ékes sokkerekű csodára, csak időnként, de ez elég is volt számára, hisz a trailer doromboló hangjából mindvégig tudta annak helyzetét, amint lassacskán közeledtek a millióknak otthont jelentő városgigászhoz, és egyúttal, ami leginkább foglalkoztatta, Drake vacsorájához. Ám a vontató végül mégsem érhette el úticélját, legalábbis ebben a formájában: A sárkány először két, szinte egszerre felhangzó duda kürtjeinek szavát hallhatta meg, s a sikítva felsíró, vadul fékező gumik hangjait, majd azt a hatalmas csattanást, és az azt követő robajt, amelyből egyértelművé vált számára, hogy a közúton baleset történt. Kérdés nélkül döntötte hát meg testét, s közelítette meg a két egymásnak ütközött s felborult kamion szakadozott, deformálódott roncsait. A levegőben már "messziről" szúrós szag áradt felé, s mikor meglátta az ütközés helyszínét, mindent beborítottak az ütközés következtében szerteszét szálló járműdarabok. A terepet viszont az eddigi megnyugtatómotorbúgás helyett most szinte kísérteties, síri csend jellemezte, leszámítva valami csendes, csobogó hangot, és a halk, ütemes zajt, amit némelyik, még mindig forgó, égnek meredő kerék hallatott. Minthogy csodával határos módon a vezetőfülkék valamelyest átvészelték a becsapódást, s viszonylagos épségben maradtak a helyzethez képest, a sárkány nem teketóriázott, azonnal a hozzá közelebb eső jármű -azért így is jócskán, alaposan deformálódott- sofőrfülkéjéhez reppent, majd leereszkedve néhány másodpercig csendben fülelt, aztán nekiállt vadul feltépni, szétmarcangolni a fémmonstrum releváns részeit, hogy kiszedhesse belőle a korábban még azt irányító embertársát. Titáni izomerejével megtámogatott karmainak és fogainak köszönhetően a művelet sikerült, kiszabadította a ketrecszerűen ráhajtogatódott fülke fogságából az első köpcös vezetőt. A fickó borzasztó állapotban volt, orvosi segítség nélkül aligha élhette meg a másnapot, ezért a mutáns nem vesztegethette a mind szűkösebb időt, s menten a másik sofőrt kezdte el kihámozni a Kenworth maradványaiból, amint csak tehette. Ez a vezető sem volt sokkal jobb bőrben, ezért az ifjú professzor megragadta az imént földre tett társát s jó messzire vitte őket a város felé, az út szélére a karambol helyszínétől. Muszáj volt ezt tennie, mivel a város felől érkező jármű szálítmányának tűz- és robbanásveszélyes jellegére vastag, piros és narancsszín felfestés hívta fel a figyelmet. Igaz, a vélhetően szilárd, vagy hordókba foglalt anyak pontos mibenlétét az "átalakuló művész" nem tudta megállapítani egyelőre, de nem látta, hogy bárhol is eresztett, szivárgott volna valami az összegyűrődött konténerből, de elengedhetetlen volt megelőznie a bajt. Itt a balesettől távolabb, ahová a testeket helyezte, nem lehetett érezni a szúrós szagot, amely annyira facsarta az orrát, de azért pár szárnycsapással visszasiklott a krómozott, és most már persze teljesen hasznavehetetlen tartályhoz, hogy megnézze, mit is szállított, elvégre a majdan kiérkező mentőknek tudnia kell majd mit mondjon, milyen anyagok hatásai érhették a sofőröket, és egyúttal őt magát is. Haladtában bekukkantott a sofőrfülkék maradványaiba is, de a kamionok összetört rádiói szemmel láthatóan megadták magukat, s nem voltak működőképesek, ahogyan a rommátört telefonok sem (mert bizony kivételesen akadt olyan!), amiket korábban a vezetőknél, a zsebükben talált -karmával sajnálatos módon szanaszét tépve rajtuk a kutatás közben amúgyis ronggyászakadt ruháikat-. Amint valamilyen jelölést keresett a járgány maradványain, erős szédülés tört rá pár másodpercre, s ez bizony nem volt természetes, hát tovább kutatott. Meg is találta a fémkeretbe csúsztatott táblát, rajta a vegyianyagok veszedelmes tulajdonságaira figyelmet felhívó jelével, és a szállítmány kapitális betűtípússal írt megnevezésével: Chloroform.
-Hogy mi?!
Szakadt ki önkéntelenül a kérdés Drake-ből, s ezzel egyszerre, épp abban a minutumban valami felnyögöndt, egy fémes anyag engedett, az eddig csak lassabban folydogáló tartályroncs pedig végleg megadta magát, s valóságos zuhatagként kezdett ömleni mindenhová az egész utat pillanatok alatt beterítő folyadék, részben beterítve a megrökönyödött sárkányt is, aki persze menten a levegőberöppent, s visszatért a két eszméletlenül nyögdécselő emberhez. A szédülés, s az egyre erősödő kábulat-bódulat egyre erősödő, újabb hullámokban tört rá, elvégre annyit fürdött az erősen kábító hatású vegyianyagban, és annak kipárolgásaiban, gőzeiben, hogy regenerációs képesség ide-vagy oda, ezt a mennyiséget egyelőre nem tudta feldolgozni szervezete -bár természetesen megkezdte a sokáig tartó folyamatot-, mert egyébként egy teljes bivalycsorda azonnali kiütéséhez is bőségesen elegendő lett volna.
-Hogy az a jó hétfene, valahogy értesíteni kellene a mentőket, vagy valakit, mert ezek itt reggelre kiszenvednek, én meg pont azért szeretem ezt a környéket, mert olyan ritkán járnak erre. Telefon, rádió az nuku, egy sárkánynál minek, meg hol is lenne, szóval a távközlés nem játszik, én meg szintén mindjárt felfordulok, remek...
Gondolkozott hangosan, aztán visszasandított a távolban maradt roncsok felé, s felmérte az esélyeket.
-Megvan! Tűz kell... Igaz ugyan jókora terület veszendőbe mehet, pláne, ha netán begyullad és felrobban az a vacak, de így a két delikvens megmenekül, életben marad, még ebben az esetben is, ha kijönnek a tűzoltók. Igen, ezt kell tennem...!
Mondta továbbra is hangosan, mintegy magában, még sárkány alakjában is két mellső végtagjávalbehúzott nyakán ülő fefejét fogdozva, s két hátsó lábán ide-oda téblábolva, majd néha kisszé össze-összefolyó, elhomályosuló látásával a levegőbe szökkent. Torkaszakadtából bömbölte el magát, így biztos lehetett benne, hogy még a közelből is messze elmenekült felriadva minden épeszű élőlény, s aztán a kamionok maradványainak túloldalán egy jópár tízméteres szakaszon végigfújt lángcsóvával felgyújtotta a bozótost, és a fákat. Mivel abban biztos lehetett, hogy a tűz nem terjedhetett át a betonúton a tövében húzódó vizesárkokon keresztül (még akkor sem, ha a lángra kapó, roppant fáklyaként világító fák kidőlnek helyükről, mivel nem értek el addig), úgy döntött, itt megtette már, amit lehetett, s nem lehetett maradása. Persze az is egy lehetősége volt, hogy megvárja a kiérkező tűzoltókat, meg a többi hóbelebancot, de semmi kedve sem volt a magyarázkodáshoz anyaszült meztelenül, no meg egyébként is, tapasztalatai nem azt vetítették előre számára, hogy ezzel az esettel bármilyen formában is jól járna, ezért tett még néhány kört a terület velett, hogy kiszúrja, ha netán lehetnének áldozatai esetleg a tűzesetnek, de mivel ilyesmi nyomára nem akadt, sietősen, és persze erősen kóvályogva vette az irányt ismét New York felé, megkísérelve a hazajutást. El-elboruló elméjével nem tudta volna megmondani, mennyi idejébe került, mire beküzdötte magát a város fölé, de az biztos, hogy a csillagokat már javában látta fent ragyogni az égen. Nem is járt már messze a lakásától, épp a Central Park felett haladt, mikor a testében felgyülemlett lavornyi belélegzett Chloroform hatása elérte a csúcspontját, s a sárkány érezte, nem bírja tovább, azonnal valamilyen menedéket kellett keresnie, amint még akadt néhány tisztább másodperce. Mozdulatai egyre erőtlenebbé, s nehezen kontrollálhatóbbakká, darabosakká váltak, így ezúttal a közeli épületek tetőszerkezetén nem merte megkockáztatni a leszállást, ahogyan a szűkös utcarészek sem tűntek megfelelőnek. Lehet, hogy ezzel hibát vétett ugyan, de már nem volt képes a tiszta gondolkozásra. Úgy érezte, hatalmas ólomsúlyok húzzák testének minden egyes négyzetcentiméterét, kiváltképp a szárnyait, ezért teljességgel örömmámornak élte meg, amikor felfedezte azt a bazinagy rakást a park egyik részében, amit az önkéntesek a park növényzetének ápolása közben keletkező növényi hulladékból -ezt leginkább levágott és lemetszett lombos faágak és kiírtott bozót, nomeg lenyírt fű, és rengeteg összesöpört avar képezte- gyűjtöttek és dobáltak össze, hogy majd pár nap múlva elszállítsák a terület karbantartói. A sárkány szinte becsapódott, belerobbant a jókora rakásba, hogy némely a hanghatásra fejét odakapó sétafikáló ember úgy vélhette, valaki apró bombát hajított a magasba felcsapó levélözön láttán a rakás mélyébe, s hihetetlennek tűnt számára, hogy egyáltalán, sérülés nélkül le tudott szállni, baj nélkül megúszta a landolást. Az ágak persze mint sóspálcika a kézben roppantak el alatta, pikkelypáncélos testében nem tudtak kárt tenni az eltöredező farészek, nem tudták felsérteni kültakaróját, de a szeme épségének azért külön is örült. Ezen öröm gondolatával merült a chloroform hatásaitól delíriumos álomba. ... Másnap (vagy talán két nappal később?) reggel épredt mindenféle sivító, meg pittyegő hangokra, ahogy munkagépek dolgoztak körülötte, meg mindenféle emberek mászkáltak körülötte. Mégis hogy a jó fenébe kerültek ezek ide?! És hova a francba tűnt innen a sok dudva, a kisebb házméretű dombbá összehordott lombrakás?! Ilyen kérdések foglalkoztatták a még mindig sárkány alakjában feszítő ifiurat, és kivételesen még az elmaradt vacsora és reggeli is csekélységnek tűnt ezek mellett. Óvatosan felágaskodva s álmatagon körülpillogva azonban hamarosan meglelte a válaszait is. Balra pillantva egyenruhás takarítóbrigád hordta el a kerti törmelék nagyját, valamint egy idétlen rendezvény végett vette körbe mindenféle kamion és teherautó őkelmét, amikből furcsa darab valamiket hordott ki és szerelt össze rengeteg szaki, jobbra pedig egy brontoszaorusszal vagy mivel nézhetett farkasszemet.
-Mi van?
Szökött ki a száján a a sárkányhoz képest magas, értetlenkedő morranó hang, s menten megértette a helyzetet, amint az ominózus dinoszaorusz szájában meglátta a köteleket, azokat követve tekintetével pedig a kifeszített reklámponyvát, aminek másik végét szintén valamilyen műanyagból készített ragadozó társa tartott állkapcsában. A jókora nejlondarab fennen hirdette: Őslény és hüllőbemutató, és kiállítás! Gyere, és nézd meg őket életnagyságban!
-Hát ez igazán reme...
Kezdett lázadozni a helyzet ellen, de aztán torkánakadt a szó, amint érezte, hogy rálép valaki a farkára a végénél, és aztán megbökdösi lábával.
-Hé, ez meg micsoda? hogy kerül ez ide? Ezek a barmok rádöntötték ezt a rakás vacak ágat?
Méltatlankodott valaki baritonján a háta mögül, majd érezte, amint egy új kézpár kezdte el vizslatóan tapogatni a másik mellett a pikkelyeit.
-De jó, ez nagyon élethű lett! Mikor hoztátok ide? Nem is rémlik a listában! Hé Joe! Mikor hoztad ezt ide? Megmondtam, hogy nincs túlórapénz, ha korábban kezdtek! Egyébként mondd meg Tylernek, hogy egész jó munkát végzett ezzel a bábuval! Takarítsátok el innen ezt a szemétdombot mellőle, és álljatok át ide a kamionnal a Brachyosaorus mellől! Ezt bztosan sokan akarják majd látni, legyen meglepetés, egy kicsit eldugott, hogy ne láthassanak rá egyből messziről! Hallod Joe?! Ide figyelj, ha hozzád beszélek!
Csatlakozott egy női hang is az előző mellé, majd amint letudta fennhangon közkinccsé tett véleményét taglaló monológját, Drake hallotta, amint a korábbi, szintén hátsórészét birizgáló pasassal együtt odébbálltak, minden bizonnyal a füle botját sem mozgató Joe után eredve. ~Ebből bizony gáz lesz!~ Gondolta az alakváltó, de nem nagyon volt mit tennie a kényes szituáció ellen, csak gyorsan visszaereszkedett négylábra. Ha visszaváltozott volna, simán el tudta képzelni, hogy eltűntette a valódi-mű sarit, nomeg ádámkosztümben amúgy sem volt kedve nagyon a Central Park közepén flangálni. Hogy fog ebből a csávából kikeveredni, egy szál lógóban?! Ez a kérdés nagyon foglalkoztatta őt, de mire bármire is juthatott volna, egy sereg ember vette egyszeriben körül, és eltakarították körülötte az eddig még testét jórészt csak-csak elrejtő növénydarabokat, mintha sosem lettek volna ott. A sárkány -nem tehetett mást-, mozdulatlanná dermedt, és úgy szemlélte, amint a munkások befejezik a kiállítás és zsibvásár vagy mifene előkészítését, és valóban mögéállítottak még egy kamiont is, amely ráadásul kísértetiesen emlékeztette őt az egyik tegnapi példányra. Közben többen is megálltak előtte a szerelőpacákok közül, és nagyban méregetni kezdték egy ideig, míg ő igyekezett visszatartani még a lélegzetvételét is.
-Te, ez szinte tényleg olyan, mintha élne nem? Tök jó cucc! nem is tudtam, hogy ilyenek is lesznek a kiállításon, pedig már évek óta csináljuk!
Kérdezték egymást néhány alkalmommal, s buzgón elemezték a helyzetet. Egy alkalommal még valami táblát is a nyakába akartak akasztani, és mikor meggondolván magukat, hogy kitoljanak a bábkészítővel vagy kivel, úgy gondolták, hogy jobba lesz, ha inkább felszögelik Drake véknyára, a nemesebb szerve közelébe a középkori sárkány feliratú táblát, elég hamar elkezdte megmorogni és elüldözni a szerencsétlent, aki visítva, rohanvást menekült el a közeléből, menet közben elhajigálva a szöget, és a kalapácsot. Drake szerencséjére a kiállítás csak késő délután nyitott, de neki is végig kellett szobroznia addig az egész napot. Már fenemód unta a dolgot, és ezzel csak az versenyezhetett, amennyire be volt rezelve. Apropó, már nagyon kellett volna valami hasonló tevékenységet végeznie, és éhes is volt, ezért nagyon megkönnyebbült, mikor bejelentették az első csoport kisiskolást a távolban, és ezért minden a helyszínen kódorgó fölösleges személy volt szíves eltakarodni, így átmenetileg tisztává vált számára a terep. Veszteni valója nem volt, amennyi cuccot látott kivonszolni a raktárként és előadóként funkcionáló mögötte helyett kapott kamionkonténerből, úgy gondolta, hogy beférne oda, ezért meg is kísérelt villámgyorsan bejutni a hátsó felén nyitott nehézpótba. Lopva belesett ugyan, hogy üres-e a konténer, de a benti sötétben nem látott semmit sem, ezért csak megerősítette őt ez a körülmény, hogy jobb lesz neki odabent, s talán még valaami hasznosat is talál bent, amivel kikeveredhet szorongatott helyzetéből. Be is rongyolt hát ezerrel a kamion hátsójába, azonban amikor beszaladt, valamilyen érzékelős automatika villanyt kapcsolt odabent, és a verőfényben fürdő, imént még Joe-t vagy kit szólongató ifiasszonnyal találta szemben magát. Amint a kosztümös fehérnéppel nézett farkasszemet, az dobhártyaszaggató visításba kezdett sikoltozás helyett -bár lehet, hogy az akart lenni-, és ezzel természetesen a szilárd végterméket is majd kiijesztette Drakeből a hirtelen, sötétből felbukkanó alakjával, meg a hangjával, aki erre szintén üvöltésbe kezdett. A csaj persz meg annál jobban cifrázta-tetézte, versenyrikoltozva vele. A sárkány persze egyből megpróbált elmenekülni, és hirtelen, pánik rémületében összedöntött mindent, ami csak körülötte volt, de ahogy a lehetőségekhez mérten kitárt szárnyával meglökte őket, és ezért röpködtek a székek-tárgyak, az egyik nekicsapódott a kamionkonténer ajtajainak, amik a kapott lökéstől ki, aztán visszavágódtak, így elzárva a legnagyobb menekülési utat. A kamionfal persze a sárkány mozgásának következteképp vetemedett erősen, s ki is kandikáltak rajta itt-ott a tüskék, de végül csak alábbhagyott a rémület, amint kapcsolt, abba is hagyta a bömbölést (ami amolyan sárkánykénti sikítozás volt tulajdonképpen ezúttal) immár új, bundás formájában, merthogy ott helyben át is változott ijedtében. Minthogy a nőszemély becsületére legyen mondva elrongyolt mellette, amint összeszedte magát valamelyest, s ki tudott jutni az oldalajtón, hogy aztán ott ájuljon el, s essen össze a füldön. Elfutnak, megmenekülnek, aztán meg beadják a derekukat, és ájuldoznak, de ilyenkor meg már minek? Ki érti a nőket?! Mindenesetre Drake legnagyobb örömére egy mobiltelefonra lelt a vetítő és bemutatóteremmé átalakított pótkocsiban, így átváltozva emberalakjába azonnal rávetette magát a készülékre, s veszettül tárcsázni kezdett. Végül egy kollégáját sikerült elérnie, akiegyébként jó bárátja is volt.
-Idefigyelj Matthew! Azonnal hozd el a suli előtt parkoló Dodge-omat a Central Parkhoz, a kulcsot pedig rejtsd be a benzinsapkához, és útközben vegyél nekem egy nadrágot, úgyis tudod a méreteim, a múltkor együtt vásároltunk, mert ugyanakkora kell, mint neked is, és hagyd a Kocsit az őslénybemutatóhoz legközelebbi parkolóban. Csitulás van, most én beszélek! Hogyhogy mikor, most azonnal! Nem érdekel az előadásod! Már most is fél órás késésben vagy abban, hogy ideérj! Majd rámfogjuk a dolgokat. Te...! Ne akard, hogy bemártsalak az asszonynál a dallasi hétvégi közös pókeres lumpolással! Na azért! Siess!
Darálta a készülékbe még sokminden más mellett, majd egy terítőt, és egy dinómintás vagyis pikkelyes promócíós pólót rángatott magára a talált cuccok közül, és kikászálódott a kamionból. Úgy érezte magát, mint valami skót az 1500-as években (noha a kilt enyhén szólva nem akkor élte virágkorát), de ezzel kevéssé törődve vizsgálta meg az elalélt, amúgy a kora ellenére egészen helyes éppcsak középkorú nőszemélyt, majd miután nyugtázta, hogy semmi komoly baja nem esett az ijedtségen kívül, egyenesen a parkolóba sénizett. Ugyan néhányan furcsállották mezitlába-terítős szerelését, de ez már a kifelé vezető út volt ebből a pokolból, ezért hát csak örülni tudott neki. A parkolóba érve két kocsi között várta meg, míg a sajátja is megérkezik, és aztán végre továbbkecmereg a nyakát nyújtogató, körülkémlelő barátja. Ilyen egy kíváncsi alakot! Nosza, amit hűlt helye lett a cimbinek, Drake egy tigris mohóságával tépte fel a tanksapkát rejtő fedelet, majd pattant be a részben terpjáró verdába. Az autóban lebújva aztán egyből magára is tornázta a neki kikészített farmernadrágot, az ülések között hátrapillantva pedig kedvenc golfcipőjére mosolyoghatott. Tehát immár minden frankó, pöpec! - Gondolta ő, és már ennek kapcsán kezdett volna elkényelmsedve felülni a kocsi ülésében, hogy aludjon egyet erre a horrorra, amihez még csak hasonló sem történt vele eddigi életében, mikor valaki egyszer csak beverte a kocsi anyósülésének ablakát.
~Mi a fene, lebuktam volna mégis, és most valakik morcosak?~
Kezdett aggodalmaskodni gondolataiban, de aztán mégis elkezdett valamiért vigyorogni, maga sem értette miért. Furi egy dolog ám ez a chloroform, ha a sárkányok sokáig szipuzzák! Úgy látszik, másoknál rosszullét, náluk meg heherészés, amint visszaalakultak emberi alakjukba. Ezen viszont nem elmélkedhetett sokáig, nem hagyták. Csinos ifjú leányzó pattant be mellé a járműbe, s ellenállhatatlanul rivallt rá, hogy noszogassa meg a gépsárkány kerekeit, odacsapva a lovaknak. Aztán persze még szépen is megkérték, és hát ennek kapcsán meg nem lehetett ugyebár mit tenni. Nem utolsó sorban az is kellő ösztönzőerőt nyújt Drakenek, hogy valami furcsa, túlméretezett tüskeszerű bigyókat is lát elsüvíteni az autója melett, épp olyanokat, mint amilyenekből egy a mellette helyet foglaló utasjelöltből meredt ki.
-Ahogy kívánja!
Vigyorgott érthetetlen vigyorral ábrázatán, és valóban be is röffentette a motort, majd sebességbe téve a járművet, csupasz lábával beletaposott a gázba. Szűk kanyarral, csikorgó kupplungtárcsával indult ki a járgány a parkoló autók közül, hogy aztán röviddel később beleveszhessen a forgalomba. Előbb azoban még persze a hátsó üvegezés bekapott még pár tüskét, ezért Drake felháborodottan kiabált ki az eddigre már két oldalán is szellős üvegezésűgépjárműból Fullánk felé.
-Hé, minek és hova dobálózik, nem lát a szemétől? Ez magántulajdon, ember! Szerencséje van, hogy sietek, különben feljelenteném!
Hordta le óbégatva a tüskehajigáló mutánst, aki egész megrökönyödve a szavakon futott még egy kis ideig a Dodge után, majd átmenetileg feladta az üldözést.
-Elnézést a faragatlanságomért kis hölgy! Drake Serpentinus szolgálatára, segíthetek valamiben? Hová parancsolja a fuvart? Valamint meg tudná mondani, hogy hányadika, és milyen nap van? Igazán lekötelezne vele... Vagy azzal, hogy ha meg tudná adni a parkban kiépített őslénybemutató rendezőinek elérhetőségeit, ha esetleg hallott róla. Persze az sem baj, ha nem... Tudja, attól tartok, tartozom nekik egy bocsánatkéréssel és egy kisebb összeggel bizonyos bonyodalmak végett... Mindazonáltal, ha szabad javasolnom, legközelebb elegendő lenne némiképp sekélyebb erővel kopogtatnia az autók ablakán...
Magyarázta s kérdezte somolyogva, és azon kezdett el vigyorogni, hogy ilyet még valószínűleg sosem csináltak a szülei, sőt, egyik Serpentinus sem, hogy mezitláb, pőre lábbal vezettek volna egy autót. Nem semmi!
-Mondja csak, magácska látott már beszívott sárkányt? Igen-igen... azt hiszem ez a megfelelő szó. Szóval?
Kérdezte vigyorogva, mint a tejbetök, aztán meg sem várva a választ magyaráz tovább.
-Elnézést, most nem tudok udvarias lenni, egyszerűen nem vagyok rá képes, sajnálom! Pedig utálom, ha bárdolatlan, faragatlan tuskóként viselkedik valaki, főleg én. Vagy például az iménti fráter, az a pernahajder, aki ezeket a valamiket hajigálta... Elvégre egy nemesember viselkedjen mindig példamutatóan, ez a kékvérűség velejárója, n'est-ce pas? (nemde?)
Váltott át franciára kicsit, majd végre hagyta szóhozjutni utitársát is, ami nem egy hátrány, ha tőle várja az iránymutatást és célmeghatározást az ember. Közben persze azért a kopóval és Fullánkkal is gondolt, de egyelőre ők még nem tűntek fel a színen, és hát nem is ismerte őket, így különösebben nem aggodalmaskodott, ehelyett inkább ásítva egyet mérte fel a terepjáróban esett károkat, mert egyébként szerette ezt az autóját is.
Kira Stanton
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Clara Alonso
Hozzászólások száma : 11
Kor : 34
Tárgy: Kira és Drake Szer. 2 Júl. - 0:14
Kira & Drake
Ideiglenesen kénytelen voltam elhagyni North Salem-et, Stryker már tudhatja, hogy ott húztam meg magam a határ közelében. Odaküldte szimatolni Kopót. Az öreg csotrogány, -amire Mr. Sandner luxusjárgányát feketén lecseréltem nem sokkal a szökés után- épp New York határától nem messze robban le, és azt hiszem, most véglegesen keresztet vethetek rá. - Ne csináld ezt velem, Te ócska tragacs! - forgatom az indítókulcsot türelmetlenül, de a konzervdoboz csak kehes hörgéssel reagál a próbálkozásra. Kösz… Sokat segítettél… sóhajtok mélyet, mialatt az üléstámlára támasztom a fejem. Pokoli fáradt vagyok… Egyre többször és többször kell megállnom valahol pihenni. A szervezetem egyre rosszabbul viseli az éhezést. Kopó nem hagyott nyugtot nekem az elmúlt napokban, egész North Salemet felforgatta utánam, így pedig esélyem sem volt, hogy kaját szerezzek magamnak. Már annak is örülhetek, hogy Francesco-t még utoljára életre tudtam imádkozni a másik város határában. Elcsigázott mozdulatokkal szállok ki a gennysárga járműből, és egy zombit is megszégyenítő mozdulattal csapom be az ajtaját magam mögött. A vállamra kanyarintom a kopott oldaltáskát és sorsdöntő lépésre szánom el magam, megpróbálok elvegyülni a nagyvárosi forgatagban, kihasználva a tényt, hogy üldözőim közül valószínűleg senki sem gondolna olyan ostobának, hogy épp ide térek vissza. A tündöklő Napkorong lassan átadja helyét sápadt testvérének a rohamosan vörösödő égbolton, ám a belváros színei egy percig sem lankadnak, töretlenül ontják magukból a fényeket, izzó ragyogásba borítva minden egyes háztömb oldalát. Semmire sem vágyom jobban csak egy csendes környékre, egy halastóra, vagy néhány fából ácsolt rekeszre egy vegyesbolt hátsó bejárata mellett, amelyekbe a nap végén a visszamaradt száraz pékárukat dobják, melyeket a szállítók hajnalban frissre cserélnek. Hátrafésülöm a homlokomba omló fakóbarna tincseket, ujjaim töretlenül fúrnak utat közöttük, majd újra hagyják a vállaimra omlani a dús szálakat. Még nem tudom, hogy folytatom a menekülést most, hogy nincs működőképes autóm, amit használhatok, s ha apám mutáns garmadája felfedezi a város határában veszteglő Fracesco-t, hamar véget ér a jó világ. A Central park melletti padok egyikén találok helyet ahhoz, hogy egy kicsit kifújhassam magam, a gyomrom hangos zengésekkel hozza tudomásomra, hogy napok óta hanyagolom a róla való gondoskodást. A két könyököm a térdeimre, kezeimet pedig a homlokomra támasztom, és ebben az igen elkeseredettnek tűnő pozícióban időzöm egy keveset. Ha megengedném magamnak, néhány percnyi sírásba fojtanám az elmúlt napok nehézségeit és minden kínlódást, ami az utóbbi időben osztályrészemül jutott, de tudom, ez semmin sem változtatna, csak annyit érnék el vele, hogy elmém lassan átadná magát az önsanyargatásnak. Erre nincs idő. Ideiglenes szállást, és élelmet kell találnom, mielőtt Kopó újra a nyomomra bukkan. Szerencsémre ugyanis csak egy bizonyos távolságból érzi meg a jelenlétem a birtokában lévő tárgynak hála, és ehhez is időre van szüksége. Az előny ismét az enyém. Csak egy percig gondolok rá, és Andrew-ra, máris elegendő adrenalin járja át a testem ahhoz, hogy gyorsan kitaláljak valamit. Keresek egy családi házat a kertben kitűzött „Eladó” táblával. Ma estére eltüntetem a táblát, elfoglalom a házat, és holnap, amint lehet, továbbállok. Kicsit több, mint félórányi sétát követően magam mögé utasítom a második olyan házat, amely eladó ugyan, de a tulajdonosok ettől függetlenül ott laknak, így nincs lehetőségem meghúzni magam egyikben sem. Legalábbis feltűnés nélkül. Amikor azonban befordulok az egyik sarkon, az éjszaka félhomályában két ismerős alakot látok közeledni felém. - Ez nem lehet igaz… - suttogom erőtlenül, és behúzódom az egyik lámpaoszlop takarásába. Kopó és Fullánk rója az utcákat, biztos vagyok benne, hogy már jól tudják, itt vagyok. Nem sikerült elég nagy előnyhöz jutnom, hogy ne bukkanhassanak hamar a nyomomra. Átkozott Francesco! Egyre szaporábban kezdem szedni a fűszeres, koraesti levegőt, tüdőm egyre türelmetlenebbül követeli az utánpótlást. Nem szabad pánikba esnem. Le fogom rázni őket újra, ha kell a házak tetején ugrálva nyerek egérutat, vagy… Vagy ellopok egy autót… Megérett bennem az elhatározás, és futva visszaindulok a park háta mögött elterülő parkolóhoz, hogy ott találomra kiválasszak egy autót. Csak annyi előnyt kellene szereznem, amennyi egy kocsi elkötéséhez szükséges ám Fortuna ezúttal nem vesz pártfogásába. A Fullánk névre hallgató mutáns azonnal kiszúr az utca végén, és kettéválva kezdenek az üldözésembe. Mit sem törődve fáradt izmaim szüntelen remegésével, átvágok az elkerített kerteken, és mint az űzött vad találok utat magamnak a fent említett parkolóig. A Fullánk által minduntalan útjukra bocsájtott, tövisek szerencsésen elvétik a célt, és a vállam, vagy a fülem mellett vágódnak a különféle tereptárgyakba, egy közülük azonban elkerülhetetlenül eltalálja a hátam közepét. Ez nem állít meg, de lényegesen lelassít, hiszen a méretes tövis okozta sérüléssel, és a belé ivódott méreggel a képességem most csak lassan tudja felvenni a küzdelmet. Az adrenalinlökettől az ereimben száguldozó vér sem lassít a folyamaton, így még a parkoló előtt meg kell állnom. Hiába az előny és a gyorsaság, ez most nem fog megmenteni a végzetemtől, amit mindenáron el akartam kerülni. Sípoló hang kíséri minden légvételem, jobb kezemmel elsöpröm a kicsapódó verítéktől az arcomra tapadó hajtincseket. Hallom a betonon dobogó lépteket… Közelednek… Miközben megpróbálom kihúzni a gerincem mellé beékelődött, kétujjnyi vastag tüskét, jobb felől megpillantok egy elérhető közelségben veszteglő autót. Talán van esélyem ellopni, mielőtt valamelyik mutáns ideér az út végéről. Hagyom a tüskét, és az autóhoz rohanok. A könyökömmel betöröm az anyósülés felőli ablakot, és a tetőperembe kapaszkodva lendületet veszek ahhoz, hogy egy szökkenéssel belökjem magam az ülésre, és csak ekkor veszem észre, hogy az autó nem volt üres. Egy férfi ül a vezetőülésen, és mély döbbenettel az arcán néz rám. Nincs időm megkérdezni, mióta ül itt, és mennyit látott az iménti eseményekből, mert nagyon gyors döntést kell hoznom. - Indítson! Gyorsan! - kiáltok az ismeretlen, ránézésre talán a harmincas éveiben járó férfira (Drake), hangomból könnyedén kihallható a bennem bujkáló kétségbeesés. - Kérem… - teszem hozzá már alig hallható, elgyötört hangon.
Kezdőlap 
by 
