Mo Mo & Jenna

Mo Mo & Jenna

A kérdésére csak megrázom a fejem, aztán ezzel együtt el is bizonytalanodom, hiszen... fogalmam sincs róla. Sosem említette, de én sem neki, hogy más lennék, mint az átlag, szóval igazából ezek alapján akár lehet is, hiszen testvérek vagyunk, egyáltalán nem kizárt, hogy ő sem épp szimpla ember.
- Nem tudom, szerinted testvérek esetén evidens, hogy a másik is ilyen? - bizonytalanul pillantok rá. Nem vagyok még annyira otthon a témában sajnos, bár szerintem ő sem az a tipikus genetikus, legalábbis nekem nem annak tűnik így első ránézésre, aztán ki tudja, hogy kinek milyen rejtett erősségei vannak. Azt hiszem nem feltétlenül egyértelmű, hogy képessége van az öcsémnek is, csak azért, mert az öcsém, de bármi lehet. Talán... rá kéne kérdeznem levélben? De azt hiszem ez nem olyan téma és mi van ha csak egy levelünk kerül valahogy a szüleink kezébe? Akkor máris meg van a baj, mindkettőnk részéről, hiszen nem elég hogy amúgy is nem viselik jól, hogy más vagyok, ha még ez is bejön a képbe, abból csak még nagyobb balhé lenne.
- Dehogynem! De nem tudom, hogy kéne ezt felhoznom, csak ritkán váltunk egy-egy levelet tudod és ez... nem igazán levéltéma. - majd valahogy megpróbálom talán felvezetni. Nem mennék vissza azért, hogy beszéljek vele személyesen, mert nem menne. Nem akarok még véletlenül sem találkozni a szüleimmel, egyikükkel sem, még ha anyám nem is bántott soha, de az is mát épp elég bántó volt részéről, hogy nem állt ki mellettem úgy igazán.
Inkább jó, hogy dobjuk a témát. El is mosolyodom, igen jön a nagy merénylet. Én még nem ismerem annyira Aubrey-t, de biztos vagyok benne, hogy nem fogja majd jól kezelni a helyzetet, sőt jó eséllyel elég rendesen ki lesz akadva, hogy ilyet merészelünk művelni. Felülbírálni az ő véleményét, és még másokat is bevonni, szerintem ez a szemében minimum olyan szintű, mint egy felségárulás. De akkor sem csak ő van a csapatban és pont azért van szó csapatról, hogy közös döntéseket hozzunk.
- Oh! - vigyorodom el, amikor közelebb hajolva végül elhangzik a kulcsszó, amiről már lehet tudni, hogy mit is szeretett volna. Életemben nem vettem még részt ilyesmiben, de láttam egyszer New Yorkban és valami eszméletlenül jó, igazán olyan, ami nekem való, nem csoda, hogy elég rendesen fel is villanyoz már csak a lehetőség is. - Isteni ötlet! Mikor kezdjük kitalálni a lépéseket és terjeszteni az igét? - akár már most, totál felpörögtem, de komolyan, bár ez nálam nem ritka és kicsit sem meglepő, de... akkor is állati jó. Meg kell csinálni, valami isteni zenével, vagy mix-szel, valami isteni koreográfiával és... remek lesz!

Mo Mo & Jenna

- Ez mindenkinél változó gondolom, mondjuk elég cinkes lenne, ha aki tüzet teremt állandó lángszóró lenne, és én se viselném jól, ha ugratnának a tetkók. - elmosolyodom, hiába komoly a téma. Nem akarok olyasmit mondani neki, hogy talán majd egyszer változik ez, hogy majd talán egyszer ki tudja kapcsolni, mert nem értek hozzá és nem szép dolog valakit olyan reményekben ringatni, amikre talán semmi esély sincsen, főleg ha már nagyjából elfogadta azt, hogy ez a helyzet vele. gondolom azért szívesen élne máshogy, de ha egyszer neki ez jutott, akkor meg kell békénk vele. Én is örültem volna egy rendes családnak, de nem kaptam meg... kár lenne azon agyalni, hogy milyen szép is lett volna máshogy felnőni, normálisabb körülmények között, nem egy ilyen zsarnoki apával. Ez van, mindig hozd ki abból a legtöbbet, ami jutott és ne vágyakozz feleslegesen olyasmire, amit nem kaphatsz meg, értelmetlen.
- A szüleinkkel van még most is. - halkan sóhajtok csak egyet. Nem, nekem sem volt könnyű ott hagyni, de csak nem rángathattam el magammal egy gyereket, még én is szinte az voltam, amikor megszöktem. Egyáltalán nem lett volna fair a részemről, még ha ő jött is volna, de várt rá még a suli és túlságosan okos kölyök ahhoz, hogy csak úgy megvonjak tőle mindent önző módon, mert vele akarok lenni. Tudom, hogy jött volna kérdés nélkül, ha ezt mondom neki, na pont ezért nem tettem.
- Persze, hogy hiányzik, minden áldott nap, de jobb neki így. Őt mindig jobban elfogadták és jobban tudott alkalmazkodni. - apa mindig rajtam vezette le a feszültséget és ennyi, az öcsém ebből nem sokat kapott szerencsére és nagyon remélem, hogy ez azóta sem változott, azt nem viselném el, de sose írta, hogy baj lenne. Idősebb vagyok már, ha tudnám, hogy bármi rossz neki ott, akkor biztos vagyok benne, hogy már elhoztam volna, mert nem hagyom őt csak úgy magára, ha bajban van, erre nem lennék képes. Lehet, hogy nem vagyok a legtökéletesebb nővér, de attól még szeretem a testvéremet és ha szüksége lenne rám, akkor... bármennyire is ijesztő, de szembe mennék az apámmal is. Már nem vagyok egy kiskamasz, aki ellen bármit megtehet.
- Oké! Benne vagyok, és szerintem a többiek is simán benne lennének, szóval miért ne! - szélesen elmosolyodom. Örülök neki, hogy tudtunk dumálni és annak is, hogy ennyire sikerült egymásra hangolódni. Szerintem simán össze tudnánk fogni és elérni, amit szeretnénk, nem olyan nehéz az, ha elég meggyőző vagy, akkor a többiek is hajlanak majd a felé, amit szeretnél, mi pedig szerintem elég jók lennénk ebben, főleg hogy még meg is mutathatjuk, hogy mire gondoltunk.
- Hát ez most komolyan kérdés? - vigyorodom el, és én is kicsit előre dőlök, mintha tényleg valamiféle hatalmas összeesküvésen törnénk épp a fejünket. Az őrültség a lételemem, szóval egy pillanatig sem kérdés, hogy bármiben benne lennék.

Mo Mo & Jenna

- Hát tudod a legtöbben arra koncentrálnak, hogy a képességük működjön, én meg arra, hogy ne. Csak próbálgattam, nagyon akartam, hogy ne történjen semmi, és ha eléggé akartam, ha eléggé képes vagyok lenyugtatni a gondolataimat és mindent... mint valami meditáció, akkor nem történik semmi. - nem egyszerű ezt leírni, de máshogy nem tudnám megfogalmazni. Az a lényeg, hogy elértem végül, hogy ne legyen hatása, hogy a bőröm ne reagáljon mindenre azzal, hogy létrejönne rajta a megfelelő alakzatok. Nem kérdezek rá, hogy ő képes lenne-e kikapcsolni, mert ha jól sejtem, akkor nem, és nem akarok e miatt rosszat okozni neki, bár ha jól tudom akad olyan, aki minden képességet blokkol, gondolom egy ilyen valaki az övét is tudná, és akkor... bár nem is tudom, hogy ilyesminek van-e értelme, hiszen csak időleges, és rossz megtapasztalni valamit kicsit, aztán újra elveszíteni. Annyi biztos, hogy tényleg nem szívesen lennék a helyében.
- Hat évvel, Kei még csak tizenhat éves, de mindig is érett gondolkodású volt, bár nem tudom, hogy mennyit változott. Pár levélből... nem igazán jön át ez. - megtehettem volna, hogy megpróbálom meglátogatni, de nem akartam, hogy megpróbáljon rábeszélni maradjak is. Az pedig kizárt volt, hogy magammal hozzam. Nem akartam és amúgy is amikor én eljöttem tíz éves volt, nem éppen érett arra, hogy magammal rángassam, főleg, hogy egyáltalán nem voltak a lehetőségeim túl tágak. Nem tudtam volna mit kezdeni egy gyerekkel és neki se lett volna jó. Ő egyszerűen jobban tudott alkalmazkodni, neki valahogy ez könnyebben ment, nincs mit tenni, őt jobban is szerették e miatt, de sosem voltam irigy. Én nem tudtam volna úgy meghajolni, mint a nyárfa, én inkább az vagyok, akit a vihar kitép a földből és darabokra szaggal. Túlságosan önfejű vagyok az alkalmazkodáshoz.
- Igen, de miért nem tesszük legalább egyszer meg, hogy összefogunk? Szerintem menne, szerintem... igenis elérhetnénk vele valamit, a többiekkel is beszélnénk. Legalább egy próbát megér. - szólalok meg amikor vége a dallamnak. Igen, szerintem meg kellene próbálni, nem csak úgy annyiban hagyni a dolgot. Az soha sem jó, mindig csak azt tenni, amit ő akar és akár e miatt veszíteni el a versenyt. Én biztos, hogy kiállok a magam igaza mellett, és ha más is mellettem van benne, akkor sikerülhet.

Mo Mo & Jenna

Egyébként ez a képességesdi valahogy olyan, mint mondjuk a hajunk. Akinek göndör az egyeneset akar, akinek egyenes az meg göndört, akinek szőke az vöröset, akinek kevés, az sokat, mindenki mást, mint ami jutott. Képességek terén is azt hiszem a többség nincs megelégedve magával, inkább mást szeretne, többet, mint ami jutott, de a legtöbb dolgon sajnos nem változtathatunk, nincs rá befolyásunk. Bár én azt hiszem jól meg vagyok a sajátommal, nem gondolkodtam azon soha, hogy jobb lenne mondjuk... tűzgolyókat dobálni, az amúgy is valahogy olyan drasztikus dolog. Jó nekem, ami van, de az nagyon meg tudom érteni, ha ő másra vágyik.
- Nem sok maradt belőle, mert ahogy a tinta találkozott a bőrömmel, szinte azonnal szétúszott és önálló életre kelt. Csak az az apró pötty maradt meg, de inkább, mint egy tűszúrás, anyajegy. - a tinta szimplán felszívódott, a seb pedig végül begyógyult, így már szinte ki se nagyon lenne vehető a helye, úgy meg főleg, hogy hetekkel később, amikor már rájöttem, hogyan lehet megakadályozni, hogy olyan legyek, mint az élő jósgömb újra elmentem, hogy akkor már egy másik művésszel tényleg felvarrassam azt, amit szerettem volna. Azóta pedig nem volt több ilyen baki, tudom, hogy elég koncentrálni.
- Értem már. Hát... itt valami olyat magyaráztak, hogy a képességeinket sok esetben a stressz hozza elé, vagy valamilyen mély behatás, sokk. - apró megjegyzés ez csak, hogy na azzal nyissak, hogy sajnálom, sőt ezt nem is akarom kimondani, már megtettem és kétlem, hogy erre lenne szüksége. Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, én se venném jó néven, ha valaki össze-vissza sajnálkozna azon, hogy az apám nem épp a szülői szeretet mintaképe. Ez van, ezt kell szeretni nem? Nem fog az élet mást adni csak azért, mert kiakadsz rajta, vagy siránkozol, hogy milyen rossz neked. Felállsz és még tovább, teljesen mindegy, hogy mit hagysz a hátad mögött, csak meg kell tenni, és ha már az elhatározás meg van, akkor nem lesz gond, bár ha jól sejtem azért neki ez nem volt ennyire egyszerű. - A bátyád szerencsés, hogy ilyen húga van. - teszem azért hozzá egy őszinte mosollyal. Jó dolog, amikor két testvér így szereti egymást. Én is szeretem az öcsémet, és hiányzik is, de nem maradhattam, még miatta sem. Neki könnyebb volt, ő tudott alkalmazkodni, én viszont nem. - Igen, van egy öcsém, már biztosan sokat nőtt, elég rég nem láttam. - nem szeretek szomorkodni dolgokon, ezért most is mosoly siklik az arcomra. Szomorú kissé talán, de akkor is mosoly, mert ha már gondolok valakire, akkor gondoljak a jóra és én ezt is teszem. Kaptam tőle pár levelet, és előfordult, hogy én is írtam neki, persze más néven, hogy ne kobozzák el véletlenül sem a szüleink, de ennyi. Nem tudom, hogy mennyit nőtt, nem tudom, hogy néz ki most, nem tudom, hogy pontosan milyen ember lett. Ezt pár levél nem vázolja fel pontosan.
A kérdésére csak bólintok egyet, és egy pillanat múlva már kezdem is a dallamot. Álmomból felébresztve is tudnám. Közben persze figyelek rá is, hogy mikor kapcsolódik be, hogy milyen tempót vesz fel, hogy még véletlenül se keveredjünk el egymástól közben. Mosolyog, én pedig viszont, mert az már akkor is látszott, amikor bejött, hogy szereti ezt csinálni, tehát ott belőle őszinte a mosolya, és az számat, nem az, ami az arcán van. - Szerintem remek lesz! Remekek leszünk akár ezzel, akár Queennel. - szólalok meg, amikor mindketten a végére érünk. Biztos vagyok benne, hogy elérhetünk kellő sikereket.

Mo Mo & Jenna

Úgy gondolom, ha már van egy képességünk, akkor használjuk. Csak nem véletlenül kaptam én épp ezt a sorstól. Nem alakult túl jól az életem, nem voltak soha sem könnyűek a döntéseim, nem hoztam meg őket jól és talán ez pont azért van, hogy most már jobb legyen, ha nagyon kétségeim támadnak, ha nem tudom, hogy merre tovább, akkor a képességem segít. Nem használom folyton, nem csak erre támaszkodom, de ad egy kis segítséget, egy kis támpontot, hogy merre tovább. Ha nem lenne, akkor nem kerültem volna ide a suliba sem, nem igaz? Jó eséllyel magamtól ez nehezen, vagy talán soha nem következik be, így viszont igen. Kedves emberekkel ismerkedtem meg, érdekes környezettel és itt van még az acapella kör is. Szóval... hasznos volt mindenképpen.
- Ez egy... vicces helyzet. - mosolyodom el, és kényelmesen hátra dőlök a székben, miközben a magnó szépen vált, mint ahogy eddig is. Egész kellemes beszélgetni úgy, hogy közben a kedvenc számaim szólnak a háttérben, még azt is megállom, hogy ne énekeljek, vagy táncoljak rá, csak szimplán a lábam az, ami jár a levegőben, ahogy keresztbe téve egyiket a másikon nyugtatom. - Nem is tudom mitől aktiválódott, talán csak... magától, vagy túl sok volt a kérdés akkoriban a fejemben, de tetováltatni mentem, a művész pedig konkrétan elrohant miután az első csepp tinta összeállt egy kislány arcává a karomon. - elmosolyodom, amikor visszagondolok arra, ami történt. Tényleg eléggé érdekes volt, a pasi rendesen eldöbbent, én meg még inkább. Akkor aztán még egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi a fene történik. - Aztán pár hét múlva kiderült, hogy kilépett, és hogy van egy kislánya, akit évek óta nem látott. Remélem... elment hozzá. - bizakodó most a mosolyom. Tényleg remélem és hiszek benne, hogy jót tett a képességem, hogy jó utat mutatott annak a fickónak, hogy talán ott munkált benne a kérdés már egy ideje, hogy meg kellene látogatnia a lányát, akit elhagyott és e miatt megtette. Csak van haszna ennek az egésznek.
- És a tiéd? Persze... nem muszáj beszélned róla. - valahogy attól tartok nem lenne neki jó emlék, mert a képessége eléggé... hát nem kifejezetten kellemes, és mint kiderült a szülei is meghaltak, szóval lehetnek ennek komolyabb következményei is természetesen és nem akarok felbolygatni benne semmit sem.
- Hát persze! És mit szóltál a Papa don't preachhez? - hát naná, hogy ez a kedvenc, mintha csak igazán az én számom lenne. Imádom, mindig is imádtam, eleve Madonna a kedvencem, és természetesen álmomból felkeltve is tudom a szöveget és a dallamot akármikor.
- Ez se rossz választás és szerintem menne nekünk, csak gyakorlás kérdése. Lehet, hogy sok gyakorlás... de én bízom magunkban. - őszinte mosoly jelenik meg az arcomon. Igazából ez előtt még soha nem énekeltem másokkal, kórusban, inkább csak magam voltam és most új a helyzet, de jó, és szeretem. És szerintem tényleg remekelni tudnánk együtt, ehhez egy cseppnyi kétség sem fér, még egy nehéz dallal is menne.

Mo Mo & Jenna

Persze, hogy sajnálom, hogy ilyen képességgel áldotta, vagy átkozta meg a sors, de nem gondolom, hogy ezt egy szintnél erősebben kellene tenni. Én sem szeretem ha túlságosan sajnálnak. Az ember át tudja hidalnia problémáit és attól nem lesz könnyebb, hogy valaki könnyeket hullajt miatta, vagy tudom is én, nem, annak semmi értelme sem lenne. A látványos sajnálat fárasztó, mert magyarázkodnod kell, hogy nem, annyira nem rossz a helyzet és mégis ki szeret magyarázkodni?
- Igen, én már tudom. - bólintok egy aprót egy félmosollyal. Tökéletesen értem, hogy mire célzott ez alatt. Ha mosolyog tudni fogom, hogy az tényleg egy mosoly, bár kérdés, hogy mit tesz, amikor megjátssza magát, mint bárki más, mert azért ez előfordul az emberrel, néha én is szoktam. Van az az álmosoly, amikor mutatod, hogy milyen rendben van, de persze belül szinte tombolsz, legszívesebben üvöltenél, hogy valaki segítsen. Ő ilyet nem tud, mert minden mosolya ilyesminek tűnik, de megpróbálom mindig inkább azt nézni, hogy őszinte reakciót látok és kész, az az egyszerűbb.
- Igazából fogalmam sincs, én ki vagyok békülve vele. Segített már sokszor. Nem is igazán a jövőt mutatja meg, inkább csak segítséget ad, hogy elérjem a céljaimat. Ha ez nincs, nem jövök ide, nem találom meg a sulit és... ki tudja még, hogy mit hagyok ki nélküle. - apró vállrántás és egy őszinte mosoly. Szeretem a képességem, könnyebb azóta, hogy van, hogy nem csak úgy céltalanul bolyongok. Nem tudom mit hoz a jövő, ezt nem árulja el, de olyan, mint egy kis okoska, aki tudja helyettem néha, hogy merre induljak, hogy a jobb, vagy a baloldal a megfelelő, hogy sikert érjek el. Persze még ugyanúgy meg van az esélye, hogy elszúrom a lehetőséget, hogy aztán rosszul döntök, hiszen nem hagyatkozom folyton erre, de... ennyi kell is, a varázsa annak, hogy az ember hibázhat.
Azt sajnos nem tudhatom, hogy egyetlen kérdéssel milyen fájdalmat okozok neki. Nem akartam, nem szándékos, hiszen nem tudhattam, hogy gond van, hogy a szülei már nem élnek. Csendben figyelem a tetoválásokat, ahogy végigmutatja őket, aztán esik csak le, amikor befejezi azt az előbbi úgy tűnik befejezetlen mondatot, miszerint a szülei meghaltak. Szomorú... mármint számára minden bizonnyal, hiszen úgy tűnik, hogy szereti a szüleit. Persze ezt nem a reakcióiból szűröm le, abból nem lehet, és ezen nem is szabad már meglepődnöm, de a szavai rövidek és tömörek, ami mutatja, hogy az érzései ezzel kapcsolatban nem éppen pozitívak.
- Sajnálom. - ennyit bökök csak ki végül. Nem akarok jobban belemenni, tudom, hogy nem is lenne rá szükség és nem is okos döntés, így csak ennyiben hagyom. A szülei meghaltak, nem az a téma, amiről minden bizonnyal szívesen és hosszan társalogna. Inkább akkor lelkesedem be kellően újra, amikor folytatja a beszédet és kiderül a turpisság.
- Oh! Ez remek! Rendes tőle, és nem is tudom... szerintem mondjuk Abbát nagyon jól lehetne több szólamban is előadni, de tudod, hogy én Madonna fanatikus vagyok, szóval... nehéz lenne döntenem. - nem véletlenül nem én vagyok a csapat vezetője, nem is lennék jó rá. Nem menne, nem vagyok jó döntéshozó és nem is tudnék egy egész csapatot koordinálni. - Miért, te mi mellett döntenél?

Mo Mo & Jenna

Igyekszem pontosan felfogni és értelmezni, hogy miből is áll a képessége, még ha első hallásra ez nem is tűnik olyan egyszerűnek. Az viszont biztos, hogy nem lehet könnyű ilyesmivel együtt élni. Sokaknak van, akiknek nem egyszerű az élete, de legalább én mondjuk ki tudom mutatni, hogy mit is érzek, ha az túláradó öröm, akkor az, amit át tudok ragasztani akár másokra is. Nem, mint képesség, csak mint emberei reakció, hiszen ahogy mondani szokták a nevetés épp olyan ragályos tud lenni, mint a sírás. Esetében viszont látszik, hogy minden egyes gesztus, minden egyes apró mimika nem az igazi, nem pontosan azt tükrözi, amit kéne, aminek az arcán kellene lenni, sajnos ez nála nem így van és sejtelmem sincs, hogy mennyire lehet ez számára nehéz, főleg tudni, hogy másokat ezzel bánthat, még ha nem is szándékosan.
- Értem már és... sajnálom. De az a fontos, hogy érzel, gondolj bele milyen lenne, ha nem is éreznél? Aki pedig ismer és szeret el tud fogadni ilyennek igaz? Ha az ember tudja, hogy a mosolyod ott van belül és ott igazi, akkor... igazi is lesz. - elmosolyodom, miközben egy pillanatra a szívem fölé csúszik a kezem kissé ökölbe szorítva, de csak lazán. Értettem és nem gondolom, hogy kérdeznem kellene még ezzel kapcsolatban. Nem lehet könnyű így élni, az biztos, de érez és ez a fontos és próbálja kifejezni, csak nem megy neki könnyen, és tudatosan kell tennie azt, ami másnak ösztönösen jön, ha jól sejtem. Lehet, hogy másnak nehéz, hogy nem láthatja az őszinte mosolyát, de neki még rosszabb, hogy nem fejezheti ki rendesen, mintha be lenne zárva a saját teste falai mögé és onnan hullajtaná a könnyeit, ha szomorú, de kintről még sem látni olyannak, mint kellene. Rémes lehet. A kérdésre pár pillanatig elgondolkodom. Ezt mindig elég bonyodalmas elmesélni, megmutatni többnyire könnyebb, bár akkor is kell magyarázat hozzá.
- Pontosan még én sem értem, afféle útmutató vagyok. Ha koncentrálok, miközben valaki a bőrömre tintát cseppent, akkor kirajzolódik a felületén valami, ami fontos lehet, egy tárgy, egy személy, egy hely... egy cél. - ködös, mint valami kártyavetés. Csak apró utalások és jelek, amikre rá kell jönni, hogy mit is takarnak. Persze a fejemben közben lejátszódik pár kép, futólag és nem sok, ami többet segíthet, de akkor is mindig először afféle nyomozással indul az egész. Amikor a karomon ezt az iskolát láttam meg kirajzolódni, tudtam, hogy ide kell jönnöm, csak épp hetekbe telt rájönni, hogy hol is van az az ide. Egy épület rajta alapján még nem lehet könnyen tájékozódni.
- Igen... olyasmi. - nem tehetek róla, de mosolyt csalnak az arcomra a szavai, hiba nem olyan kirohanással mondta, mint ami illett volna hozzá, de attól még tudom, hogy mit jelentett. Az apám tényleg egy rémes ember... gyűlölöm, soha nem lennék képes önként visszamenni, találkozni vele meg főleg nem. Akkor sem, ha azt mondaná bocsánat, mert erre nincs bocsánat, nem lehet csak úgy könnyedén elnézni, megrántani a vállamat és kész, mintha mi sem történt volna. Nem így működik. De már tudom rég, hogy nem lesz jobb attól, ha e miatt idegeskedem, vagy mérges vagyok. Már nem... túlléptem, eljöttem és nem tekintek vissza.
- Az apám sajnos nem olyan kellemes jellem, mint a bátyád. Szerencsés vagy, hogy ő toleránsabb. És a... szüleid? - csúszik ki a számon a kérdés, mert hát róluk nem esett szó és meglepő, hogy a bátyát említi, mint aki korlátozhatta volna egyáltalán e téren. Az ember nem pont a testvérétől szokott függni, csak akkor, ha nincsen más erre a célra.

Mo Mo & Jenna

Szó se róla nem egyszerű a kommunikáció vele. Nagyon igyekszem, hogy ne álljak hozzá negatívan, és megpróbáljam a szavai alapján leszűrni a reakciót és ne a... reakciói alapján. Az a baj, hogy egészen más tartalma van valaminek ha mellé az arcodon mosoly játszik és megint más, ha közben faarccal pillantasz a másikra. Szóval elég nehéz kiigazodni rajta. Azt se nagyon fejti ki, hogy hogyan lett kínai ezzel a külsővel, de a rövid válasz nem is ösztökél arra, hogy rákérdezzek. Megmondom őszintén, hogy nem nagyon merek. A végén megbántanám vele, vagy nem is tudom, azt pedig nem szeretném. Jobb talán, ha csendben maradok, és nem feszegetem a dolgot, én se vagyok oda érte, ha valaki a múltammal zargat, biztosan előfordul az, hogy ez másnak se tetszik kifejezetten. Szóval marad a hümmögés viszonylag visszafogottan legalábbis magamhoz képest mindenképpen.
- Lehet, de attól még nem mindenki emlékszik örömmel a származására, ha éppenséggel nincsenek jó emlékei róla. - rántom meg hanyagul a vállam, talán kicsit lekövetve őt, talán kicsit úgy réve, mintha nem lenne egy egyáltalán nagy dolog. Nem vagyok büszke a származásomra, nem is akarok az lenni, aki vagyok, ami minden bizonnyal akad, aki szerint rémes hozzáállás, de ők nem élték azt át, amit én. Őket nem akarták annyira erősen rácsok közé szorítani, mint engem, úgy pedig könnyen vélekedni, hogy nem ismered a másik történetét, de persze nem is fogok azonnal kitálalni csak úgy mindenről, mert... az se lenne helyénvaló.
- Értem, vagyis... nem teljesen, de ha esetleg kifejtenéd, akkor nem haragudnék meg. Mit tudsz pontosan? - oké, értelmi fekete lyuk, de ettől még nem értem, hogy miről is van szó pontosan. Elszívja az érzelmeket, vagy nem tud érezni, vagy... vannak még ha jól sejtem lehetőségek. Nem vagyok annyira otthon képesség témában, sőt azt hiszem érzelem témában sem. Nekem meg vannak a sajátjaim, amiket ritkán mutatok ki, mármint a rosszakat és nagyjából ennyi. Most pont az a ritka alkalom van, amikor fekete köd száll le, mikor visszakérdez. Na igen, ez pont nem az a téma, amiről szívesen beszélek, de akkor lehet hogy megérti, miért nem vagyok olyan nagyon büszke a származásomra. Tudom, hogy az apám miatt nem kellene elítélnem egy egész nemzetet, de ő azért viselkedik így, mert olyan nagy náluk a szigor, mert ez az elvárt és velem is azért volt ilyen.
- Miután megcsináltattam az apám mindent megtett azért, hogy eltűntesse... körömkefével. - talán most egy kicsit hasonlóan szárazon fejtem ki neki a dolgot, mint ahogy ő általában beszél, csak épp én ezt direkt teszem, mert így könnyebb hozzáállni, ha nem kell kimutatnom, hogy bánt, a mai napig is bánt, hogy volt képes így elbánni velem. Rémes egy alak! Gyűlölöm! - És neked mi az első? Azért látom van ott tetoválás, piercing is. - a mosolyt ugyan nem teljes hatásfokkal, de valamelyest visszavarázsolom az arcomra. Nem, nem fogok elmerülni az önsajnálatban, megtettem már, pár napig tartott és kész, letudva, már más a helyzet. Élem az életem, megszereztem a demómat, minden szép és jó.

Mo Mo & Jenna

Oh, hát nem volt olyan nehéz kikövetkeztetni, hogy DJ lehet, hiszen amúgy más nem használna egy dalt. Aki énekes az nem használ, az énekel, ő viszont elég egyértelműen úgy beszélt erről, hogy könnyű volt asszociálni, és úgy néz ki, hogy jól is értelmeztem. Ezért persze újra az arcomra szökik a mosoly, bár ez nálam egyáltalán nem ritka és persze jóval őszintébb is, mint amit ő produkál, de ugye nem tudhatom, hogy ennek pontosan mi az oka. Nem szoktam én magamra venni, ha valaki esetleg nem túlságosan lelkes, vagy valami. Mindennek meg van az oka, az is lehet, hogy épp rossz a napja.
- Érdekes lehet és egyáltalán nem könnyű. - sokaktól hallottam már, hogy a számok keverése nem is igazi zenei kihívás, de szerintem ez nincs így, hiszen akkor is össze kell hangolni a ritmust, figyelni kell az apró részletekre, és hogy mennyire passzol össze mondjuk két dallam. A DJ feladatok is ugyanúgy olyanok, amikhez kell a tudás, a tehetség, hogy tényleg jól csinálja valaki. A nevére végül bólintok egy aprót. Nekem tökéletes és még csak nem is hosszú, tuti megjegyzem. Na nem mintha egyébként gondom lenne a nevek megjegyzésével.
- Rendben Mo és tényleg nem tűnsz annak, bár nem okos döntés a külső alapján ítélni. És hogy kerültél Kínába? - mert azt nehezen hinném el, hogy két kínai szülő gyerekeként született, esetleg ott született fehér szülőktől, netán örökbe fogadták, ez lenne a két elsődleges tippem. Az azért kissé meglep, amit a nevemről mond. Talán egy pillanatra még el is gondolkodom a szavain, de aztán mégis megrázom a fejemet. - Maradjunk a Jennánál. Nem igazán... jó a viszonyom a származásommal, vagy hogyan fogalmazzak. - nem akarok az lenni, aki vagyok, az apám lánya. Tudom én, hogy nem tagadhatom le, hogy japán vagyok, az nem megy, de nem akarom hangoztatni azzal, hogy azt a nevet viselem, amit adtak nekem. Talán ez is valamiféle direkt lázadás, de amúgy is már évek óta élek így, akkor most furcsa lenne a hirtelen váltás és megint a régit használni, arról már nem is beszélve, hogy nem is akarok ezzel emlékezni a régi időkre. Persze feltűnik nekem az, hogy hogyan reagál a dolgokra, de még sem fogom csak úgy első körben szóvá tenni nem igaz?
- Köszönöm! - mosolyodom el, ahogy az én tekintetem is a rózsára siklik, aztán persze vissza is ejtem a lábamat a földre. Feltűnik a karján lévő néhány írásjel, amikor a fülhallgatóval babrál, de valahogy talán pont a száraz hangneme miatt nem igazán gondolnám, hogy okos döntés lenne erről kérdezni. Talán nem is akarna válaszolni, akkor pedig nem zaklatom ezzel. A kérdésre kissé elbizonytalanodom, hiszen az elsőm... nem szép, kicsit sem. Az apám tökéletesen tönkre tette. Talán ezért van, hogy egy kicsit talán terelek, egy röpke kérdéssel, ami azért mégis csak böki a csőrömet.
- Egyébként te mindig ennyire... Nem is tudom mi a jó szó, mintha mosolyogná, de még sem, örülnék, de még sem. - lehet, hogy nem fogalmaztam a legjobban, de kimondom, amit gondolok, mint mindig. Nem szokásom köntörfalazni, annak soha sem láttam értelmét, főleg ha valaki egyébként szimpatikusnak tűnik, akkor miért tenném ezt vele szemben? Amúgy is kíváncsi vagyok, mert na... furán viselkedik. Végül persze arra is rászánom magam, hogy megmutassam neki azt a bizonyos elsőt. Felhúzom a felsőm ujját, mert történetesen a vállamon van. Majdnem olyan, mint egy paca, alig-alig lehet kivenni belőle a betűket. Mintha írnánk egy táblára, aztán részben letörölnénk és elmaszatolnánk az egészet. - Eredetileg Freedom felirat volt, ez volt az első. - ha nem kérdezi nem kezdem el felvázolni a történetét. Nem egy kellemes történet.

Mo Mo & Jenna

- Ilyen szempontból még nem gondoltam rá, de ezek szerint te DJ vagy? - nem sokat tudok róla, igazából nagyjából csak a nevét, meg hogy jó a hangja és hogy valahogy... nem az az igazán önfeledt típus. Most is ezt érzem felőle, mintha csak lenne valami áthatolhatatlan gát is benne, ami megbújik és nem látszik, ha valaki nem nézi meg eléggé, de mégis csak látható, hogy ott van, mert a mosolya nem tökéletes és, ahogy énekel az sem olyan, mint ahogy én teszem. Az én dalom egyértelműen tükrözi, mintha az apámnak szólna, hiszen ő akart folyton irányítani, ő akart olyanná alakítani, amilyennek lennem kellett volna, de nem lettem. Én, én vagyok és ilyen akarok lenni! Aki azt teszi, ami jól esik, ha épp táncra akar perdülni mindenki előtt, akkor egy pillanatnyi kétség sincs benne, hogy megtegye. Soha sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, mert... az élet rövid és addig ki kell élvezni minden egyes pillanatát nem?
- Oh, nem gondoltam volna, én igazából Keiko vagyok, de maradjunk csak a Jennánál, te melyik nevedet használod inkább? - felvett név, ha jól sejtem, mint ahogy az enyém is, de igazából én nem is akarok mást használni, mert... nem. Nem akarok az lenni, aki voltam, az eredeti nevem csak korlátok közé próbálna szorítani, ahogy azt próbálták tenni velem, de miután a korlátokat nem szeretem, így hát a régi nevemet sem. Nem lep meg a kérdése, valahogy olyannak tűnik ez a lány, aki kissé nem is tudom... visszafogott, vagy száraz? Csak tudnám miért, hiszen szereti a zenét és aki szereti a zenét az mégis hogy lehet ilyen?
- Mezzo, hát te? - nem vagyok az a túlságosan magas hangon nyekergő sem, de a mély távlatokkal is általában meg szoktam küzdeni. Mondhatni, hogy átlagos, bár a hangszínemre mondták már, hogy az viszont különleges, bár a fene tudja, a volt pasim hangoztatott ilyesmit, neki pedig azért így utólag nehezen tudok hinni. Az is kész csoda, hogy sikerül visszaszereznem tőle a demómat, miután a szemete lenyúlta. Közben a magnó vált. Saját kis válogatás van most bent, így egy Michael Jackson szám következik, én pedig nagy nehezen rászánom magam, hogy leüljek, ha már ő is így tett, csak a lábaim azok, amik valahogy folyamatosan járnak, dobolnak a zene ütemére. Mégis egy ilyen előadó dalait hallgatva ki a fene az, aki nyugton tud maradni? Az ilyen tuti, hogy nem emberből van! A kérdésre elmosolyodom és bólintok.
- Hát persze, mindegyik egytől-egyig. Fontos állomások, vágyak... emlékek. Ez például... - emelem meg kicsit a lábam, hogy látni lehessen a lábamon az élénk kék rózsát. - ...pont a Madonna album miatt került oda. - mert, hogy a rózsát imádom, és ha már True Blue, akkor miért ne jelképezze az igazságot egy virág?

Mo Mo & Jenna

Konkrétan még akkor is gond nélkül táncolom körbe a szobát, amikor már nem üvölt olyan hangosan a zene, csak úgy alaphangerőn, de így legalább sokkal könnyebb nekem is, nem kell nagyon kiabálni, hogy a hangomat ne nyelje el teljesen a magnóból áradó Madonna. Igazából ha nagyon akarnám lehet, hogy menne a túlkiabálás is, de szerintem az előbbi srác finoman hülyét kapna, ha tovább folytatnám a csendháborítást, szóval próbál visszafogni magam, legalább egy kicsit. De azért akárhogy is nézzük... délután van az isten szerelmére! Miért most kell aludni? És egyébként is nyár van, nem kell szerintem olyan hú, de nagyon tanulni sem, nem igaz? Mindegy, nem fogom ezen felhúzni magam, túlságosan jó a kedvem ahhoz, hogy ez megeshessen. Az ajtó viszont újra nyílik és én már tényleg attól tartok, hogy még így is nagy a hangerő. Már épp készülök, hogy valami visszavágással nyissak. Tudom is én: Ennél halkabban már nem zene a zene! Vagy valami hasonló, de hál' istennek nem a kölyök kerül elő, csak egy ismerős arc, aki azonnal csatlakozik is hozzám, én pedig egy mosollyal biccentek neki. A dal végül véget ér, ahogy ez mindig lenni szokott, én pedig újra az ismerős arcra pillantok. Elég morcos, vagy csak én látom rosszul?
A kazi persze pörög tovább a következő számra. Igazából szeretem én a az előző albumát is, a Like a virgin is szuper, de azt már nagyjából rongyosra hallgattam, ez meg tök új! True blue, amikor megjelent akkor készült el talán egy hét múlva a legújabb tetoválásom a bokámra egy kék rózsa, mert... tetszett és mert még passzol is ehhez az albumhoz, én legalábbis így érzem. Most sem vagyok nagyon túlöltözve, rövid farmer, lenge fehér póló, tökéletesen látszik rajtam minden díszítés. Azért vannak rajtam, hogy látni lehessen őket, nem szokásom rejtegetni, soha semmilyen körülmények között. Szépen odasétálok a leányzó mellé és kedves mosollyal pillantok oldalra, miközben ő a magnóhoz közelít.
- Madonna legújabb albuma, ismered? Jenna vagyok egyébként, láttalak már az acapella körben, Maureen igaz? - fene tudja, hogy emlékszik-e még a nevemre. Persze, amikor megjelentem a próbán, akkor azért bemutatkoztam, meg minden, de nem feltétlenül biztos, hogy megmaradt benne a nevem, igazán nem is várhatom el tőle, főleg hogy eléggé úgy tűnik nekem, hogy nem az a kifejezetten nagyhangú lány, bár énekelni azt tud, csak... Vannak olyan emberek, hallottam már erről, akik a színpadon azért ki tudnak nyílni, de amúgy a való életben nem kifejezetten könnyen barátkoznak. Én viszont igen, szóval... simán áthatolok minden akadályon!

Mo Mo & Jenna

Nem mondom, hogy üvölt a magnó, de... jó, egy kicsit azért üvölt. De délután négy óra van az istenért, ez azért csak nem olyan nagy dolog. Nem tehetek róla, de imádom Madonnát, mondhatni megveszek érte! Ha eljuthatnék egyszer egy koncertjére... ha valaki eljuttat rá tuti, hogy megcsókolom még a lába nyomát is annyira oda leszek és vissza. Az a nő egyszerűen fantasztikus! Ha bárki azt meri mondani, hogy nem így van, az számolhat a haragommal és nagyon morcos is tudok ám lenni, hiába nem tűnök veszélyesnek. A magnó tehát bömböl istenesen, amikor nyílik az ajtó és egy fej kukkant be rajta. Szőke srác, elég fiatalnak tűnik és kissé morcosan néz, no meg baromi nyúzottan, és... lehet hogy aludt.
- Jó-jó, egy kicsit visszafogom magam. - meg se kell szólalnia, tudom én, hogy hangos volt csak hát... attól még élvezem és imádom és... Na jó végül lejjebb veszem a hangerőt valamelyest, amire csak biccent, gondolom ez volt a köszönöm, aztán szépen távozik is. Vagyok olyan rendes, hogy nem hangosítom vissza, hanem marad így egy fokkal emberibb hangerőn, de azt végképp senki sem tilthatja meg nekem, hogy ne énekeljek teljes hangerőből. Jó a kedvem, nem tehetek róla. Visszaszereztem az én kis féltett kincsemet és már nincs más dolgom, mint hogy kitaláljam, hogy hova küldöm majd el. El fogom érni a célt egyszer csak, híres leszek és befutok és... olyan leszek majd, mint Madonna! És akkor az apám végképp nem szólhat egy árva szót sem, és még véletlenül sem próbálhat meg irányítani, mert több lesz a pénzem, mint neki és lesznek majd testőreim és nem juthat a közelembe és soha az életben többet nem emelhet rám kezet, akkor sem ha netán megtalál, bár nem is hiszem, hogy olyan nagyon keresett volna. Mindig is az öcsém volt a nagy kedvenc és vele tuti, hogy jól elvannak a mai napig is. Teljesít mindent, amit kell, pontosan úgy, ahogy elvárják tőle. Azért az öcsit hiányolom és sajnálom is, hogy ott hagytam őt a keselyűknek, de ő... képes alkalmazkodni, én meg nem. Nem volt más választás.