Shihad Rahim

"Olyan vagy mint én, nem? Látni akarom, hogy működik."

Userinfó: Főkarakter

Név: Shihad Rahim
Mutáns név: Kannibál
Születési dátum: 1959. november 7. Rijád, Szaud-Arábia
Besorolás: Független
Képességek: Ha olyat választasz, ami a listában van, akkor onnan másold a nevét, ha sajátot, akkor előbb egyeztessünk.

Elsődleges képesség: Húsmaszk
Osztályozás: Alfa (16 évesen)
Képesség jelenlegi szintje: Képes rá, hogy más mutánsok életerejét elszívja (amely halállal jár természetesen), a képességeiket ugyan nem kapja meg, de minden egyes halál beleépül a saját génjeibe, és ha ő meghalna, feltámad, a teste újraindítja magát. Ettől függetlenül öregszik, és ha természetes halállal halna meg, akkor már nem támad fel ismét. Ha komolyan megsérül, előfordul, hogy egész egyszerűen megöli magát, mert a feltámadás teljes gyógyulással is jár, ezzel el tudja kerülni a lassú gyógyulási folyamatot. Jelenleg 23 mutáns elszívott, és megölt életerejét birtokolja.
Képesség távlatai: Nem fejlődhet tovább.

Másodlagos képesség: Telekinézis
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 17 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes a telekinetikai erős tökéletes megformálására, mint a tárgyak mozgatása, emberek falhoz vágása. Pusztán ujjának mozdulatával képes a bizonyos anyagokat elvágni, ami akár maga az emberi test is, így sebeket tud ejteni, csontot tud vágni, ha úgy akarja.
Képesség távlatai: Olyan régóta gyakorolja, hogy becsukott szemmel is tökéletesen megy.

Jellem: Félszeg mosoly, bátortalan szempár, ez az ami engem legtöbbször jellemez. Egy olyan törékeny fiatalember álcája, aki egykoron voltam, ma csupán úgy húzom maszkként magamra, mintha farsangi mulatságban lennék. Csak akkor mutatom meg az igazságot, ha tudom, a velem szembenálló áldozat már nem tud elmenekülni. Ha tudnák, hogy ki vagyok, már régen nem élhetnék az egyszerű régiséskereskedő képében. Zavarodottságom abból fakad, hogy néhanap rámtör, hogy valóban helyesen cselekszem-e, az újabb életekkel együtt nem fiatalodom vissza, így lassan le is mondhatok arról, hogy örökéletű leszek. Hihetetlen, mekkora hatalmam van, mégsem állok mások felett. Meg fogok öregedni, és elragad az elmúlás, mint másokat. Élvezem a vér szagát, az éhséget, amely átjár az újabb és újabb pajzsok elkészítésében, olykor meg rámtör az egyedüllét, ilyenkor egy kicsit vadabb vagyok, még emberek is a karmaim között végzik, holott semmi hasznuk, nem tudok belőlük kinyerni életető erőt. Talán ha egyszer olyat sikerülne kivégeznem, aki spontán regenerációt birtokol, lehetne esélyem az idő ellen?

Külső: Mint ahogyan nem minden arab sem kreol, tökéletesen európainak nézek ki, hála az anyai vérvonalnak. Apám német feleséget választott magának, ez ütközik ki rajtam, a szemeim ugyanis kékek. Van valami az egész lényemben, amely kisfiúsan zavarodott, sokszor lebecsülnek, nem nézik ki belőlem azt, amire képes vagyok, ezt pedig előnyként használom ki. Ha nagyon odafigyelek magamra, egyemistának is kinézhetek, ha nagyon elhagyom magamat, akár harmincöt is lehetek külsőleg, szemeim akkor táskásak, nem borotválkozom, lerí rólam, hogy valami nagyon nincsen rendben. Nincsen kimondott stílusom, ami a külsőmet illeti, a helyzetnek megfelelően választom a ruháimat, hiszen számomra mindennél fontosabb, hogy átlagosnak nézzek ki.

Előtörténet: Kopogtatok, és előhúzom a zseblámpámat, amíg a tulaj ajtót nyit Képről már ismerem, sikerült alaposan utána kérdezősködnöm, magas fekete hajú lány, eredetileg vörös lehetett, mert tele van szeplőkkel, szemei akár a smaragdok.
- Elnézést a késői zavarásért kisasszony, betöréshez riasztottak, erről a címről? – A némber megütközve pillant rám, s heves fejrázásba kezd.
- Innen aztán nem. Tévedés. – Fiatalos arcomon megjelenik az első, elnézéstkérő mosoly, ahogy szabadkozva felemelemem a kezem, ő hátrébblép, én nyomulok át a köszöbön, ahogy lekapcsolom a lámpám, nála világosság ég, felesleges a két forrás együtt.
- Elhiszem. Megengedi, hogy azért körülnézzek? – A nő a vállam felett látja a rendőrautó szirénáját, és az anyósülésen gubbasztó alakot, csak a körvonalait hisz távolság miatt a sötét rejti el a valódi külsejét, a rendőrét, akit sikerült ügyesen kitámasztanom, hátha még élőnek tűnik. Némi hezitálás után csak biccent, és oldalt lép, hogy túl legyen a dolgon. Időzöm egy kissé a bejárat előtt, majd miután becsukta az ajtót, hátat fordítva elindul befelé, hogy mutassa az utat. Játékos mosoly ül ki az arcomra, ahogyan a zárnyelv kattan, pedig hozzá sem értem. A nő rosszat sejtve fordul meg, a rendőrkalapot egyszerűen ledobom a földre.
- Hello Rachel. – Üdvözlöm különös hangsúllyal, számára itt válik nyilvánvalóvá, hogy esélytelen, hogy rendőr lennék. Emeli a karját, amely már izzik is az előtörő lángnyelvtől, ekkor találja fejbe az egyik asztali lámpa. Középső, és gyűrűsujjam apró mozdulatára az egyik festmény kel életre, és találja pontosan hátba, hogy bennakad a levegő, ahogyan megrogy. Úgy lépek közelebb, mintha egy kisgyerek lennék, aki csigaházat talált az esőben. Határtalan rajongással hajolok le hozzá. A félvér lány összeszorítja az ajkát, és a tűzet ezúttal hanyagolva puszta kézzel csap felém, körmei végigszántják az arcomat.
- Már megint az arcom. Miattad túlóráznom kell. – Csóválom meg a fejemet, oda sem nézek, a kezemben egy konyhakés nyele csattan, ahogyan tiszta erőből vágom bele a csaj térdkalácsa alá, hogy a földhöz szegezzem. Reccsennek a csontok, ahogyan a penge utat talál köztük, ez végre igazi minőség, el sem hajlik. Sikoltás tölti be az előszobát, ahogyan süvít a következő kés, amelyet ezúttal még a kezemben tartogatok, a lány még mindig a lábára koncentrál, ahogyan megjelennek az első könnycseppek
- Miféle egy perverz rohadék vagy...? – Újabb sikoly, ahogyan a könyökhajlatában landol a szeletelő recés gyilkos. Talán ennyi elég lesz, le sem kell fognom, meg oldalt ülve lehuppanok mellé a földre, hogy ujjaimal végigsimítsak az ajkán, a fájdalomtól még harapni sincsen lelkiereje, csak kiutat keresne, ekor éri az első vágás a szegycsontja alatt. Vért köp a saját mellkasára, ahogyan fel akar ülni.
- A bátyám úgyis megtalál te fasz...! – Üvölti az utolsó erejével. Szórakozott félmosollyal halászom elő a polaroid képet, amelyen a hatalmas ember szétfonnyadtan, a mellkasa közepén egy tátongó lukkal, kivéreztetve fekszik. A lány immár az egész veszti. Írónikus lenne megkérdeznem tőle, mi az utolsó kivánsága, attól félek ezernyi módon kívánná a halálomat. Rachel pupillája egyre tágul, mint a rettegő macskáé, már lélegezni is elfelejt, ahogyan erőlködés nélküli ujjmozdulatomra hasad fel a bőre, alatta a hús, törnek szilánkosra a csontok, hogy megmutassak a szivét, amely olyan gyorsan ver már, hogy szét akar robbanni. Mindent betöltő a végső sikolya, amellyel a dobogó belső szerv fölé helyezem az ujjaimat, és anélkül, hogy hozzzá érnék, belekezdek. A ragyogás körbevonja, sorvasztja, elemészti azt, a helyén pedig hamu marad. A körvonalam kékes fénnyel kezd el derengeni, a lány ereje immár engem táplál.
- Pedig milyen szép volt.. – Suttogom, és finom csókot lehelek a halott ajkakra.