we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Dallas-i kikapcsolódás
by Nathan Jones
Yesterday at 10:16

Maszkabálba menni jó! :)
by Emma Frost
Hétf. 21 Május - 19:00

Konyha
by Jean Grey
Szomb. 28 Ápr. - 17:19

Új fiú a láthatáron :)
by Emma Frost
Vas. 15 Ápr. - 13:03

Folyosók
by Jean Grey
Szer. 21 Márc. - 17:51

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Faye Adler-Barlow
Csüt. 1 Márc. - 11:05

Sürgősségi ügy
by Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Top posting users this month
James Hurley
 
Emma Frost
 
Nathan Jones
 
Adrienne Meyer
 
Jeremy Carlson
 
i'm here





Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Back in CCCP - Kátya & Dave

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 33



TémanyitásTárgy: Back in CCCP - Kátya & Dave   Kedd 29 Júl. - 23:04

First topic message reminder :

A kuncogásra pislogok párat, ráébredek, hogy csak a szám nem maradt tátva.
Makacs. Én már annyira nem. Mindig is a folyó voltam, amely hagyja, hogy tereljék. Sokszor volt ez gond. Mára már nem nagyon teszem fel a kérdést: mi lett volna ha?
-Makacs vagy.
A keze érintésére kicsit megrezzenek, nem számítottam rá, viszont olyan érzelmek csorognak így belém, amire komoly és érdeklődő pillantással keresem Kátya tekintetét. Veszek egy mély levegőt és aztán kiengedem lassan.
-Akkor jó.
A kérdésre meghökkenek. Szőrmók? Végül a repülőgéppel megértem. Megrázom a fejem.
-Ez nem akció. – aztán megértem. – Hank nem lenne odáig érte.
Míg várok Kátyára, taxit hívok, ezzel pedig éppen egy időben érkeznek meg mind a ketten.
Hagyom, hogy belém karoljon, hogy aztán kétkedve tekintsek rá.
-Kaland?
A házamhoz érve Piros fogad a kerítés tetejéről, kicsit fúj előbb némán Kátyára, majd mikor megérti, hogy nem bántja, dorombolni kezd.
Beengedem Kátyát, a nappali, mint ahogy az egész ház, csak nyomokban hordoz nyugati elemeket, stílusjegyeket. Nekem ez jelenti így az otthont, ebben nőttem fel.
-Kérsz italt vagy valami mást?
Valóban nem tart sokáig, mert pár perc múlva egy hátitáskával a vállamon jövök le az emeletről. A kötésről elfeledkezek.
Minden fontos irat és holmi nálam van. Gyakorlott utazó vagyok, rutinszerűen pakoltam össze, a kis túlélő felszereléssel együtt.
-Mehetünk. – Piros közben megunta a várakozást, hogy lejöjjek és kiment vissza a kertbe.
-Pontosan merre is? – nem bírtam kihagyni, a kérdés önkéntelen.
Szótlanságom, kevés szavaim pedig egyértelműen jelzik, hogy bár benne vagyok, némi, eléggé nagy, feszültség van bennem, az izgatott várakozás mellett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

SzerzőÜzenet

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 33



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Csüt. 7 Aug. - 22:25


Kátya és Dave

-Csak nálam lakik. – ha úgy veszem, mellettem kötött ki, de még nem mertem megkérni a szomszédot, hogy „hivatalosan” is saját macska legyen.
Egy pillanatra tépelődve tekintek a kagylóra. Bízok benne, de sosem szerettem, ha irányítanak, még ha engedékeny is vagyok. Főleg a félbemaradt dolgokat nem. Megszokásból hagyom, hogy Kátya érzelmei átfolyjanak rajtam, hogy megérezzem, mit is tervezett. Nem vagyok gondolatolvasó, de érzem, hogy nem akar rosszat.
-Túl alacsonyra értékeled magad. És nem szeretem, ha így válaszolnak. – nem, nem fogom hagyni, hogy ezt csak úgy átdobja a válla felett. Teljesen vak önmagával szemben. Védelmi mechanizmusként érzékelem mindezt és… szinte azonnal veszek egy mély levegőt. Ha nem itthon lennék, most mennék el. Fojtogat valami, de nem tudom, mi is az, pontosan.
Igenlő tekintettel nézek rá. Szerintem nem szokatlan valakit egy italra meghívni. Teljesen tudatlanul állok a terminálnál, nem tudom, mit cselekszik Kátya. A felismerés pedig előbb vagy utóbb, meg fog történni.
Kátyának egyből leesik, hogy valami nem kerek nálam. Nem tudok egyből válaszolni, a fóbia elég erős, hogy egy ideig evickéljek magamon a szavak felé.
-A zárt terek… - nem folytatom. Nem voltam mindig klausztrofóbiás.
A tekintetem a semmibe mered, de egyáltalán nem arra utal, hogy éppen csak elrévedtem. A kezem megmozdul, hogy feltegye a napszemüveget, ez is megszokás lett, ha éppen közösségben vetítem ki magam. A másik kezemen érzem Kátya simítását és mint a fuldokló a kötél után, belekapaszkodok. Behunyom a szemem, érezhetően megkönnyebbülten sóhajtok fel.
-Nem olyan egyszerű. – bárcsak az lenne. A fóbia makacs dolog, főleg, ha valós kiszolgáltatottsággal párosul.
A gép tetején ücsörgés azonban sokat segít. Valamennyire megnyugszom, de még mindig nem tudok kommunikálni jó ideig. Nem tudom, mikor engedem el Kátya kezét, ha ugyan előbb el nem vette közben a kezét. Nagyon jól esik most ez az érintés, segít a jelenben maradni. Hosszú idő telik el, mire meg tudok szólalni, de így is meg kell utána köszörülnöm a torkom, hogy hallhatóan tudjak beszélni.
-Négy évesen. Nem nagyon emlékszem rá. Ott éltél?
Nem nagyon beszélgetek az úton, a felénél el is alszok. Önkéntelenül a gép falához simulok, mintha ki akarnék menni, majd a felénél váltok és Kátya felé indulok meg. Mindezt nem tudom, mire felébredek, mert addigra, ha csak másképp nem történik, akkor visszahelyezkedek középre.
-Moszkvában maradunk? – puhatolózás és kíváncsiság.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jennifer Love Hewitt
Hozzászólások száma : 176
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Vas. 3 Aug. - 23:09



Dave & Kátya



- Nem saját macska? – vonom le a következtetést. Persze ettől ez még kérdés, várok rá választ, de ha nem kapok, akkor is elkönyvelem magamban valahogy.
Megforgatom a szememet, amint visszaérkezik és beleszaladunk a tisztességesség kontra tisztességtelen üzelmek fiaskóba. Sejthettem volna, hogy kötni fogja az ebet a karóhoz. Hiába bosszant fel vele, úgyis kénytelen vagyok válaszolni. Sose voltam őszintétlen, nem most fogom elkezdeni. Eleget adtam már fel önmagamból, ha még többet hagynék veszni, akkor más emberré válnék, s azt nem szeretném. Minden viszontagság ellenére az a véleményem, hogyha kedvelni akar engem, akkor az igazi Kátyát kedvelje, ne egy képet, ne azt, amit látni szeretne.
- Akkor ne felejtsd el! – vonom meg a vállamat. Ezzel válaszoltam is, meg nem is. Nem fogom elmondani, hogy mire gondoltam, s már megcselekedni sem fogom, akkor meg teljesen mindegy. Ahogyan az is jelen helyzetben, hogy Dave mit gondol. Szíve joga azt hinni, amit akar. Én eldöntöttem valamit és az a valami úgy lesz, ahogyan én akarom.
Mosolygásra késztet az, ahogy gondolkodik rólam. Kedves tőle, nem idegesít, nem kérem ki magamnak.
- Van, Dave, van. Amikor érdekeim úgy szolgálják, akkor pláne. – teszem még hozzá, mert azért mégis van egy kialakult képem magamról, s nem hiszem, hogy vak lenne arra, mennyire önző vagyok. Mit gondol miért időzöm a társaságában ennyit? Miért nem engedtem elmenni, amikor kínosnak és sokkolónak bizonyult számára a helyzet? Mert önző dög vagyok, olyan, aki csak arra gondol, hogy neki miképp lenne jó. És mert bár ezt rejtegetem, de féltem is. Féltem attól, hogyha eleresztem, akkor többé nem jön vissza hozzám. Kínos vagy nem kínos, ez így igaz. S a félelem megmarad majd mindig is. Ezzel az utazással húzhatom a dolgokat, de egyszer vége szakad majd, s Daveé lesz a szabad választás joga. S hogy mit hiszek? Azt, hogy nem fogja akarni a társaságomat. Mert tudni fogja azt, amit én csak sejtek. Nem lehetünk barátok, mert nem ismerem a fogalmakat. És tény, hogy tönkretenném, ha soká időznék vele. Hát nem önzés, ha erre azt mondom: legyen? Akarom a vele tölthető időt. Na ugye, hogy az! Ismerem én magam, nem kicsit.
- Italra? – szalad fel szemöldököm, amolyan „vagy úgy” nézéshez párosulva. Elvigyorodom. Nem mondok semmit arról, hogy én mindig megcselekszem azt, amit akarok, de megbuherálom a számítógépet egy kósza gondolattal, megint. Semeddig nem tart megváltoztatni a pénz áramlását, s ahelyett, hogy a légitársaság kasszájába kerülne a repülőjegyek ára, úgy az összeg visszavándorol Dave számlájára. Nem fogja észrevenni, hacsak nem legközelebb számlakivonatot kap. Akkor meg már mindegy lesz, a csillagot is letagadom az égről. Tudni fogja, hogy hazudok. De vajon érdekli-e? Azt én nem tudhatom. Mindenesetre a szálakat elektromos úton is elvarrom magam után, nem történt semmi kérem, nem is nyúltam bele semmibe. Cserkész becsületszavamat adom! Masszív a reptéri plafon.
Elfelejtettem ezt a klausztrofóbia-dolgot, tökéletesen kiesett a látóteremből akkor, amikor felmerült bennem az utazás ötlete. Most mégis feltámad bennem némi csessze-meg érzés, ahogy belenézek Dave szemébe. Mosolyog rám, jé, büszke vagyok rá! Csak tanult valamit az elfajzott Kátyától! Ha mást nem, hát önmaga rejtegetését. Dicséretes, bár előttem nem nagyon nyerő, hiszen megannyiszor élek ezzel a mosolyog-a-szám-mást-üzen-a-szemem hazugsággal. Csúfondárosan elcsücsörítem ajkaimat.
- Elárulod mi bajod? – kérdezem keményen, nemtörődöm módon, nyulat a kalapból előhúzandó. Persze nem kérdezném, hogyha nem érdekelne, ez is biztos.
Nem tudom honnan jön a kényszer, hogy beszéljek, szóval tartsam folyamatosan, de inkább leküzdöm. Vállat vonok, úgy viselkedvén, mint akit nem érdekel Dave nyomora. Magamhoz kapok egy magazint, melyben ugyan semmi értelmes nincsen, de amíg hangosan lapozgatok, addig se kell ráharapjak a nyelvemre annak okán, hogy ne mondjak semmit az úticélt illetőn. Vicces egy utazás lesz ez, nem kevés óra ugyanis, amíg a gép eléri Moszkvát.
- Mi lenne, ha kihajítanánk a gyáva nyulat a kalapból, s elengednéd magad? – kérdezem, fel sem nézve az újságból. Látszólag, hallhatólag csak szívom Dave vérét, ám mégis mást mond rólam az, hogy egy pillanatra eleresztem az újság lapját, s átnyúlok az ülésen, hogy megkeressem Dave kezét és tenyeremet pár szívdobbanásnyi időre a kézfejére simítom. Nem időzöm sokat a mozdulattal, ha valami nem akaszt meg, akkor hamar elhúzom a kezemet, mintha igaz sem lett volna az egész.
- Jártál már Moszkvában? – tartom szóval, jobb ötletem nem lévén. Ha viszont nem reagál, akkor nem fogok tovább próbálkozni. A bazári majom még nem én vagyok. Egy ponton túl nekem is betelik a pohár, s visszahúzódom önzésem tengerfenekére.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 33



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Vas. 3 Aug. - 16:24

Kátya és Dave

Nagyon figyeltem, ahogy felém lendül, ne fordítsam felé ösztönösen az arcom. Tartottam attól, hogy harmadjára is telibe találnánk egymást, de akkor összerogynék menten, azt tudom.
-Az ő csárdája kettővel arrébb van. – a domborítás nem kerüli el a figyelmemet. Elkapom a tekintetem, de mosolygok. Pirossal lesz még pár köre, már előre tudom.
Miközben pakolok, azok az érzések kavarognak bennem, amik ma történtek velem. Tudom, hogy képes vagyok feldolgozni és uralni mindezt, sokkal inkább a szokatlansága az, ami miatt nem tudok napirendre térni az egész felett. A hirtelen utazás nem lep meg, anyám is szórakoztatott ezzel és nekem is szükséges volt hirtelen utazni és nem a közelbe, nem két napra. Ez most mégis más lesz.
Piros visszanyávog az ablakban, amit nem hallani meg, de meg nem moccanna, csak párszor dagaszt.
-Nem, nem felejtem el. – kedves és engedékeny vagyok általában, mert nekem így sokkal nyugodtabb a lelki világom. Ebben tényleg hasonlítok a vízre, hiszen, ha nyugodtan csordogálhat, akkor vidáman halad az útján. Ha ellent építenek neki és nem tetszik, inkább kerülő utat keres. De ha az az akadály túl nagy, akkor mérgében felfújja magát és lerombolja, ami előtte tornyosul. Most én is érzem, hogy csak úgy szimplán nem kerülhetem ki ezt a kérdést. – Ha belekezdtél, mondd el. – nem utasítom, nem kérem, a mondatomat fejezem be.
Meg kell valljam, furcsák az érzései, csupa rejtegetés. Talán ezért is kötöm az ebet a karóhoz.
Finoman megrázom a fejem.
-Nem, nem ilyennek ismertelek meg. Benned van szív és érzés is mások iránt. Még ha igazán akarod, akkor is. – jegyzem meg csendesen.
Ráhunyorgok kérdőn, de nem kérdezem meg, honnan tudja ennyire biztosra. Azt viszont érzékelem, hogy elintézett valamit. De mit?
-Egy italra. Csakis egy italra. – sokat sejtető mosoly.
Nem vagyok tehetős, a repjegy pedig nem borsos árú, főleg, ha első osztályra szól. De a tömeget és az ehhez kapcsolódó dolgokat nehezen kezelem, ezért is utazok többnyire vonattal.
Azt viszont nem engedem, hogy meghívjon egy utazásra.
Ahogy belépek a gépbe, összeugrik a gyomrom. Még mosollyal, még ha feszes is, végül én kerülök az ablakhoz, ami még inkább. Nagyot nyelek és beülök, de a gyomrom már nagyon görcsben van. Ahogy leülök és nem látom az ajtót, még inkább. Elsőre meg sem hallom a kérdést. Az első osztály egyik szerencséje, hogy itt kevesebben vannak és a tömeg egy kicsit arrébb van, de még így is elérnek hozzám az érzelmeik. Nehezen kezdem venni a levegőt.
-Ezt én kérdeztem tőled. – mégis mosolygok, még ha a tekintetem nem éppen ezt sugallja. Az ajtó bezáródására becsukom a szemem. Menekülni akarok, de mivel nem tudok, ezért a lehető legkisebbre húzódnék össze legszívesebben.
Nem tudok figyelni Kátyára, arra figyelek, hogy ne akarjak felugrani és az ajtót csapkodni, hogy ki akarok szállni. Ahogy felszállunk, az maga nem gond nekem. Mintha valami összepréselné a mellkasomat, nem kapok levegőt. De még nem tehetem meg, amit szeretnék. Teljesen feszült vagyok.
Főleg azért nem, ahhoz a megoldáshoz folyamodom, amihez évekkel ezelőtt, amikor nem mehettem ki. Megvárom a megfelelő repülési magasságot, majd kivetítem magam a gép tetejére. Sokkal nyugodtabb vagyok, annak ellenére, hogy így az érzelmek duplán érnek, mégsem zavar ki. A végtelen tér látványa megnyugtat, de még egyelőre az idegesség és feszültség van rajtam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jennifer Love Hewitt
Hozzászólások száma : 176
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Szomb. 2 Aug. - 0:09



Dave & Kátya




В гостя́х хорошо́, а до́ма лу́чше.*

Amennyire örülök annak, hogy a puszis fiaskó nem ismétlődött meg csókká változva, annyira hiányolom is. Szinte már rutinná vált az ilyesmi a kapcsolatunkban, pedig mindig azt hittem, hogy ez a dolog nem ismételhető. Tudom én az eszemmel, hogy nincs mit hiányoljak, hiszen mi nem ott tartunk egymással, de ettől még nem csak a szívem, a vágyaim is szomjazzák a csók emlékét. Ellökdösöm magamtól az érzést, de hazudnék, hogyha azt mondanám, meg sem született.
- Két dudás egy csárdában. – vigyorodom el a macskáról hallott jellemzés kapcsán és a mondathoz domborítok is, szemérmetlenül. Nem éppen olyan dudákról szól a mondás, mint amit a dekoltázsmozgatással mutogatok, de a gesztus ösztönös, nem gondolom át. Zsigereimből fakad. Megigazítom ezzel egy időben a felsőrészemet. Nem húzom szemérmesebbre, de szemérmetlenebbre sem a kivágást. Épp csak elsimítom a felső ráncait.
A macska megy a dolgára és én sem foglalkozom vele tovább. Dave megjegyzésére elmosolyodom. Tudom, hogy ez csak frázis, de mégis jólesik. Otthon az otthonában. Van ebben valami meghitt, s nem az az elsöprően szenvedélyes. Talán ennek az érzésnek van bennem a legtöbb köze a barátsághoz. Mert tiszta, nem túlzó, nem elsöprő. Csak egyszerű, önzésmentes öröm egy semmilyen mondat felett. Vicces, hogy nem tudom mikor lettem ennyire.. szentimentális. Máskor nem érdekeltek ezek a frázisok. Most igen, s bár meg nem köszönöm, azért ellágyul mosolyom. Hánynék magamtól néha, de komolyan.
A berendezésen kívül a macskát is újra szemügyre veszem, amint észlelem az ablakban. - Mi van Husi, érdekellek? – állok le egy állattal cseverészni, pimasz mosollyal küldve az előbb még fújó Piros felé a szavakat. Persze nem sokáig maradok a macskánál érdeklődés tekintetében, mert Dave leérkezik. Örülök, hogy a reakciójából nem azt szűrtem le, hogy megbántottam volna azzal, amit mondtam. S annak még jobban örülök, hogy igazat szóltam. Kellemes a tudat, hogy érezni fog engem. Nem kicsit legyezgeti a bennem élő dög hiúságát és a kielégültség felé vezeti „Cseszd meg Univerzum, én nyertem!”-et kiáltó lelkemet.
Elnevetem magam, amikor félreteszi a kagylót. Megadón emelem fel a kezemet. - Semmi, semmi, felejtsd el! – vonulok vissza. Kár volt ezt emlegessem, tudhattam volna, hogy feléled a Daveben élő erkölcscsősz. Egyébként sem gondoltam semmi durván komolyra, szóval nem esik nehezemre visszaszívni. Még el is hiszem – se ezáltal érzelmi rácsszerkezetemen is ez mutatkozik – hogy tényleg nem cselekszem meg majd, amit terveztem.
- El kell keserítselek. Nem számítana, hogy mit engedsz és mit nem. – mosolygok rá pimaszul. - Ha igazán akarok valamit, azt tűzön-vízen keresztülviszem.
Nagy akaraterőről teszek tanúbizonyságot, s valóban nem kérdezek. Aggóik, ezt még az én mások érzéseire vak szemem is látja, s őszintén, talán nem is szeretném tudni az aggodalma okát. Vannak dolgok, amiknek jobb a homályban.
- Bizonyosan van rá jegy. – mosolygok el sejtelmesen, nem használva a lesz szót. Amíg a taxival idefelé tartottunk, már tettem róla, hogy legyen. Nem volt nehéz belenyúlni a gépbe és törölni valakinek a foglalását. Cseppet sem szégyellem magam miatta, elvégre voltam oly jó és áttettem neki egy másik gépre, szóval csak pár plusz órácskát kell várakozzon, az igazán nem nagy kaland. Davenek persze egy szót se szólok erről, sejtésem szerint nem tetszene neki. Én nyugodt vagyok, nem spanolt fel a cinkosság, így talán az érzéseimbőls em olvashat ki semmit.
- Amennyiben visszafelé te leszel az én vendégem. – közlöm. Nem teszek engedményt. Nem vagyok az a meghívatom magam típusú nő, az egyenlőségben hiszek. És különben is, születik bennem ez a kellemetlen, gyomorszorító érzés a gesztusa kapcsán. Mi ez? Franc belé! Zavarban vagyok, s ezt nem szeretem.
A gépre gond nélkül jutunk fel, nem is kell a taxisnál többször nyúlnom a képességem hozományát jelentő előnyökhöz. Picit szórakoztat a tény, hogy innen aztán nem tud hová menekülni előlem. Elvégre be vagyunk zárva egy gépmadárba egymás mellé. S mivel én nem szeretek az ablaknál ülni, kizárásos alapon az – a legbelső – hely marad Davenek. Elég vesztes pozíció, ha menekülésről és kiskapukról vagyon szó.
- Szerinted mégis mit szeretnék mutatni neked? – kíváncsiskodom.

*It is good to be visiting, but it is better at home.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 33



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Pént. 1 Aug. - 22:01


Kátya és Dave

-Nem. – megrázom a fejem. Nekem kell majd vigyáznom, hogy mennyire hagyom, hogy vezessen. Mert hagyni fogom. A képességem egyik csúnya hátulütője, hogy hagyom magam vezetni, akár a végletekig. De az is lehet, hogy ez nem a képességem hátulütője, hanem én magam, a saját jellemem.
-Engem igen. – felelem tömören. Sosem szerettem másoknak gondot okozni és … éppen ezért okozok még több gondot. Addig táncikálok a tojáshéjon óvatosan, míg jól össze nem taposom.
-Nem zavar a kaland. Csak tudjam, hogy az. – mosolyodom el, majd elhallgatok az újabb puszi kapásakor.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ellátogat Kátya a házamba. A tanítványom előtt még a kert egy része és a műhely megnyitása is nagy nyűg volt számomra. A házam a váram és örültem, hogy ott csak én vagyok, mindenféle szempontból. A nyugalom és az elzárkózás mennyei szigete. Éppen ezért nehezen mutatom meg bárkinek is. Ez én vagyok, az, akit kevesen ismernek. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy kevesen ismerik ezt a részem.
A visszafújásra felhúzza az ínyét ismételten, muszáj felé közvetítenem a nyugalmat, hogy végül a vállamra ugorva odanyújtsa a fejét Kátyának, egy simogatásért.
-Szeszélyes. És válogatós. – a simogatás után azonban úgy otthagy minket Piros, mintha ott sem lett volna. A házat a sajátjának tekinti és miután nem sikerült elűznie Kátyát, félig sértetten elvonul.
-Üdvözlet itthon. És érezd is magad úgy, mintha otthon lennél. – kissé tartok a kritikától, de tudom, hogy akkor sem fogok változtatni és szégyellni semmit sem. Viszont nagyon is sokáig fogom érezni Kátya jelenlétét itt. Erős kisugárzása van, a ház egyből magába fogadja Kátya jelenlétét.
Kátya, mintha csak gondolatolvasó lenne, ki is mondja, ami éppen a fejemben jár. Komolyan és egyben valahogy megnyugodva tekintek rá. Még sosem ismert így senki sem. Halvány és egyben meleg mosollyal válaszolok.
-Ez így van.
Várakozás közben Piros az egyik ablakba ül, onnan szemez Kátyával. A kendőt fent levettem, elég gyanús lenne, ha így mennék, így testszínű tapaszt teszek a két nagyobb sebre és póttapaszt is berakok. Az alkohol, ami a vérembe került, kezd hatni, de nagyon csekély jutott be a szervezetembe, hamar el fog tűnni belőlem.
Egy pillanatra összeráncolom értetlenül a szemöldököm, mielőtt újból tárcsáznék egy taxiért, az előzőt jattal elengedtem. Így egyszerűbb volt.
-Mit értesz pontosan tisztességes régió alatt? – önkéntelenül teszem vissza a kagylót, mintegy kimondatlan, hogy így talán mégsem megyek.
-Nem is engedném. – nevetek fel. Tudom, hogy nem tenne ilyet. Valahogy érzem, tudja, hol van a határ. Mert velem és értem is megtette. A kisugárzása, a bujasága továbbra is belém hatol, átjár és letaglóz, mégsem érzem olyannak, hogy a földhöz passzírozna ezzel, míg másoknál érzem, hogy ezt nem fogja vissza. Ez valahol elszomorít, hiszen miattam állít maga elé korlátokat, holott pont ezt nem szeretném. Nem tehet róla, hogy ez és ilyen vagyok. És egyben hálás is vagyok érte ezért a figyelmességéért.
-Tudom. – bólintok. – Csak aggódom. Ne kérdezd, miért? – nem látok a jövőbe, de azt érzem, hogy nem lesz az elkövetkezendő idő túl … egyszerű.
A taxit hívom, és az elég hamar a kapu előtt is van. Pirost keresem, de addigra a kertbe vetette magát.
-Akkor irány a reptér.
Járat éppen van, nem is kell annyit várni.
-Vajon lesz jegy rá? – elég vicces lenne, ha csak egy szabad jegy lenne. – És a vendégem vagy. – azt majd csak akkor fogja megtudni, ha a pulthoz érve, első osztályra kérek, miért is mondtam. Nem szeretném, ha miattam plusz költségbe verné magát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Jennifer Love Hewitt
Hozzászólások száma : 176
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   Szer. 30 Júl. - 2:34



Dave & Kátya




В гостя́х хорошо́, а до́ма лу́чше.*

- Persze, hogy az vagyok! De ez meglep téged? – emelem meg szemöldökömet kissé, csodálkozón. Nincs annyi szemtelenség a hangomban, mint amennyi lehetne benne, s ez épp csak egy alig-fricska arra vonatkozólag, hogy szomorú lennék, hogyha nem ismert volna már meg annyira ez idő alatt, hogy tudja: elképesztően, őrületesen, szenvedélyesen makacs vagyok.
- És szerinted engem érdekel, hogy miért lenne oda Szőrimonyókám és miért nem? – vonom meg a vállamat. Igen, ez nemtörődömség egy cseppnyi sértettséggel, haraggal fűszerezve. Egyértelmű, hogy nem kedvelem Bestiát, bár okom az nem biztos, hogy valós van rá. Egyszerűen így érzek és kész. Mindenesetre a géppel tényleg csak vicceltem, így nem is kívánom tovább fokozni a dolgokat. Csak legyintek egyet, eltakarítva ezzel a beszélgetésünkből az ötletet. Elmosolyodom, majd távozom a szobámba a holmimért.
Szobából való előkerülésemet rögtön egy kuncogás nyitja. - Csak vicceltem! – hajolok oda a belekarolás után Davehez, s ezúttal tényleg nagyon vigyázva a gesztus helyére egy puszit nyomok az arcára. Ebből nem lehet eltévelyedés, nagyon görcsösen odafigyelek. Hisz most tényleg csak a vicchez jár ez a feloldás, amolyan megnyugtatásképp, hogy nem akarom én semmi rosszba belevinni, egyszerűen elég az, hogy képes már ezt megtenni értem. Mert így élem meg, még akkor is, hogyha ez elég lehetetlen elgondolás még számomra is. Az, hogy kibújik a komfortzónájából egoizmusom oltárán olyan áldozatnak minősül, amit értem hoz meg. Nem nagyon számít, hogyha mégsem így van. Ettől én még kellemesen érzem magam.
A macskára felfigyelek, meg is állok egy pillanatra, hogy aztán a fújására igen sajátosan reagáljak, viszafújjak rá. Dorombolás lesz-e vagy sem, azt nem tudom, kis kacajjal hagyom magára az állatot, nem levonva a következtetést arról, hogy még az állatok is utálnak elsőre. Persze, hogyha a macska hagyja, azért megsimogatom, legalábbis megpróbálom. De sokat nem időzök vele.
- Nem, köszönöm! – engedem útjára, amidőn beléptünk az otthonába, s elhárítottam a kínálását. Míg Dave elkészül, én nem átallok körbenézni, legalább helységben, ahová beléptünk. Kedvtelve fogadom be a látványt, sosem voltam az, aki ne lett volna kíváncsi minden újdonságra, s jelen helyzetben ez újdonság. Mindenképpen az. A stílusjegyeket illetőn is és annak kapcsán is, hogy kinek az otthona ez.
- Úgy tudtam! – nevetek rá kicsit pimaszul, amint újra megjelenik. Még kacsintárra is ragadtatom magam. - Csak akarnom kellett, s bebocsáttattam az otthonodba is. A személyes szférád része lettem, le se vakarhatod magadról. – szórakozom a helyzeten eléggé szemtelenül, kacéran már-már. Ösztönös, nem gondolom át. Viszont amint észreveszem magam, egy kicsit visszaveszek, nem akarok udvariatlan lenni, vele nem. Elnézést azt nem fogok kérni, de legalább nem ragozom tovább a dolgokat. Ennyi belefér, azt gondolom.
- A repülőtérre, természetesen. – adom meg a választ, hogy aztán hozzáfűzzek valamit, amivel valószínűleg nem fogom megnyugtatni, de talán fel sem bosszantom őt. - Egyet kérek csak: igazán ne lepődj meg semmin, ami az odautazás nem biztos, hogy tisztességes régióit illeti.
Nem azt mondom én ezzel, hogy törvénytelenséget akarok elkövetni, egyszerűen csak rugalmasan kezelem a szabályokat, s mivel Davet olyannak ismertem meg, aki előtt nincsenek titkaim, bizonyos vagyok, hogy ki fog lógni a lóláb. Amit nem bánok, de előre szerettem volna közölni vele azért a dolgokat.
- Ahogy ígértem, nem vezetek. Szóval ha eltaxizunk a reptérig, utána sem kötök el egy gépet sem, becsszó! – keresztezem játékosan mutatóujjamon a középső ujjamat, ahogy a gyerekek teszik, hogyha valamit megfogadnak, de mégse. Persze ez csak játék, tényleg nem vetemednék ilyesmire. Valahol remélem is, hogy érzi ezt.
- Ugye mondanom sem kell, hogy továbbra sem kívánlak semmivel sem kényelmetlen helyzetbe hozni?
A tönkretenni volt az első szó, ami eszembe jutott, de inkább körülírtam. Nem tudom, ez a kedveskedés nekem új, de érzem rajta – érezni vélem – hogy feszült, s nem szeretném, hogyha az lenne. Őt nem akarom elnyomni, legalábbis nem minden tekintetben. És bár nem tudom, hogy hogyan kell törődni valakivel, ez a mondat azt hiszem megfelelően kifejezte azt, hogy tényleg nem kell tartson ettől az úttól. Mármint, persze, a jellemem olyan, amiylen. De semmi merényletre – egyéb merényletre, olyanra, ami nincs a zsigereimben – nem készülök. Ellene. Nem.


*It is good to be visiting, but it is better at home.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 33



TémanyitásTárgy: Back in CCCP - Kátya & Dave   Kedd 29 Júl. - 23:04

A kuncogásra pislogok párat, ráébredek, hogy csak a szám nem maradt tátva.
Makacs. Én már annyira nem. Mindig is a folyó voltam, amely hagyja, hogy tereljék. Sokszor volt ez gond. Mára már nem nagyon teszem fel a kérdést: mi lett volna ha?
-Makacs vagy.
A keze érintésére kicsit megrezzenek, nem számítottam rá, viszont olyan érzelmek csorognak így belém, amire komoly és érdeklődő pillantással keresem Kátya tekintetét. Veszek egy mély levegőt és aztán kiengedem lassan.
-Akkor jó.
A kérdésre meghökkenek. Szőrmók? Végül a repülőgéppel megértem. Megrázom a fejem.
-Ez nem akció. – aztán megértem. – Hank nem lenne odáig érte.
Míg várok Kátyára, taxit hívok, ezzel pedig éppen egy időben érkeznek meg mind a ketten.
Hagyom, hogy belém karoljon, hogy aztán kétkedve tekintsek rá.
-Kaland?
A házamhoz érve Piros fogad a kerítés tetejéről, kicsit fúj előbb némán Kátyára, majd mikor megérti, hogy nem bántja, dorombolni kezd.
Beengedem Kátyát, a nappali, mint ahogy az egész ház, csak nyomokban hordoz nyugati elemeket, stílusjegyeket. Nekem ez jelenti így az otthont, ebben nőttem fel.
-Kérsz italt vagy valami mást?
Valóban nem tart sokáig, mert pár perc múlva egy hátitáskával a vállamon jövök le az emeletről. A kötésről elfeledkezek.
Minden fontos irat és holmi nálam van. Gyakorlott utazó vagyok, rutinszerűen pakoltam össze, a kis túlélő felszereléssel együtt.
-Mehetünk. – Piros közben megunta a várakozást, hogy lejöjjek és kiment vissza a kertbe.
-Pontosan merre is? – nem bírtam kihagyni, a kérdés önkéntelen.
Szótlanságom, kevés szavaim pedig egyértelműen jelzik, hogy bár benne vagyok, némi, eléggé nagy, feszültség van bennem, az izgatott várakozás mellett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Back in CCCP - Kátya & Dave   

Vissza az elejére Go down
 
Back in CCCP - Kátya & Dave
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: Közel s távol-