Charlene & Brandon

– Hát, arra nem tudnálak szerintem megtanítani, hogy miként repülj repülővel, de megteszek minden tőlem telhetőt – vigyorodtam el barátságosan. Tessék, milyen furcsa dolgok tudnak történni, ha az ember egészen kicsikét kilép a saját köréből és új emberekkel találkozik. Persze mehetett volna a dolog nagyon-nagyon rosszul is, mondjuk annyira, hogy föl sem kelek a betonról, vagy éppen ellenfelet szerzek magamnak egy barát helyett – elég félelmetes így gondolni valakire, akivel alig pár perce találkoztam, de azt hiszem, indokolt lenne már –, aztán meg nem lenne nyugtom a hátralévő sulis években. De a dolgok éppen a lehető legjobban alakulnak, szóval nem panaszkodok. Vagy legalábbis nem annyit, amennyit szoktam.
– Az a legjobb – nevetek fel. Én is meg tudom lepni magam, ami azt illeti, most is az történik. Fene tudja, ha bent maradok a szobában, valószínűleg egy totálisan unalmas reggelnek néztem volna előre. Így már kétszer „megfektettek” ugyan, de baromi jól szórakozok. Ki tudja, mik derülnek még ki a nap végére,m de addig még hosszú idő fog eltelni.
– Áh, ugyan, adj nekem is egy kis dicsőséget – felelem. Vicces dolog ez, ha belegondolok. Mindketten arról próbáljuk meggyőzni a másikat, mennyivel kétbalkezesebbek vagyunk nála. – A baj egyébként is üldöz. Most éppen cipő formájában ragadt a lábamon, látod? Meg még meg is támadott, de azt te is láttad.
A felfedezőút ötlete nem tűnik rossznak, és ha valamiért el kell lógni az órát, hát inkább az ismeretlen legyen az, mint valami, amit már annyiszor láttam, hogy az unalom is kerülget. Nem vágok bele valami gyakran ilyesmibe, talán azért is fog el a kalandvágy egy pillanatra, és a fejemben az óra elmulasztása miatt morgó hangot megpróbálom elfojtani. Nem sikerül ugyan tökéletesen, sosem voltam képes teljesen kikapcsolni a lelkiismeretem ilyen megnyilvánulásait, de már az is haladás, hogy a hangja vékony cincogássá gyengül valahol a perifériákon. Utóirat magamnak: menjek már el kivizsgáltatni magam a hangok miatt a fejemben. Nem biztos, hogy jót jelentenek.
– Benne vagyok – felelem, és már el is indulok a tó irányába. A lelkiismeretem csak azzal tudom lecsillapítani, hogy minél előbb kezdjük, annál előbb fejezzük be, és mehetek majd a következő órára. Na, nem mintha annyira be akarnék, de ha a kis cincogó ettől elhallgat, hát legyen. Valószínűleg úgysem fog összejönni, főleg ha jól érzem magam.

– Megtennéd? – kérdezem. Mert az mondjuk jó lenne, a férfiember produktivitását egy csinos szőke képes az egekig emelni… Az meg marhára nem jönne rosszul ebben a helyzetben, mert valami olyasmire kellene rászánnom magamat. De most halál komolyan, hála a beteges versenyszellemnek bennünk, főemlősök hímegyedeiben, máris jobb esélyem van bárminemű siker elérésére, ha Charlene ott van. Megkérhetném Mirandát, de az nem ugyanolyan. A barátok jobb, ha korán átalakulnak bizonyos értelemben nemtelen egyénekké. Könnyebb megtartani a józan eszem anélkül, hogy napi ötször közszemérmet sértenék.
– Titokzatosabb? – kérdezem. Na, az semmiképpen sem volt a terveim között, de a fenébe is, ha szerinte jó, hogy titokzatos vagyok, akkor fölveszek majd néhány álruhát. Aztán találjon meg engem egy Sherlock Holmes, ha tud! Na jó, azt hiszem, elfejthettem bevenni valamiféle pirulát a reggel, mert a meglévő négy kerekem közül legalább egy leesett. Magamat ismerve kettő mínusszal indultam és a harmadik oldalgott el éppen. – Egyébként csak arra gondoltam, hogy magunkat már ismerjük. Szóval kevésbé vagyunk érdekesek önmagunk számára. vagy ez már túlságosan is filozofikus?
Még csak kocsmafilozófusnak sem mondhatnám magam. Gondolataim a szelek szárnyán szállnak, már ha értik, mire gondolok, de az ivás, na az még távol áll tőlem. Jó, annyira nagyon nem, ha adják, akkor nagyon szívesen, sőt, hülye leszek visszautasítani, de magamnak nem keresem. Ennek egyik folyománya, hogy még sosem voltam igazán, tisztességgel részeg. Mindenképpen a bakancslistámra került a dolog…
– Az már végképp a pech netovábbja lenne – felelem, és inkább nem emlékeztetem, hogy ne fesse az ördögöt a falra, mert a végén még megjelenik. Márpedig ha az ördög megjelenik, neki nincs sok félnivalója, de apám mindig mondta, hogy a villásnyelvű és villás farkú figura – itt valamiért mindig vigyorgott, nem tudom, miért – a kisfiúkat szereti. Na, már most, ha azt a vigyort értelmezni akarnám, az ördög megjelenése több, mint szomorú esemény lenne, főleg olyan dolgok szempontjából, amiket nem akarok elveszíteni.
– Előbb-utóbb gajra teszem magam – vigyorgok á olyan ál-büszkén, hogy tudja, csak hülyéskedem. Amikor viszont megkérdezi, hogy lenne-e kedvem ellógni az órámat vele, akkor az elmém hátuljában megszólal a vészharang, de mintha a maradék éppen lángba borult volna. Mindig büszke voltam arra, hogy általában jó dolgok mellett döntök, mert hát az oktatás szent és sérthetetlen, meg azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk fontos dolgokat. Szóval nem kéne… – Áh, ugyan, nem annyira fontos az. Van valami ötleted, mit csináljunk?
Brandon, előbb-utóbb sírba teszed magad, ugye tudod? Na, itt legalább közös nevezőn vagyunk, kölyök.

– Igaz – ismerem el. Valahogy még mindig nem tűnik a legjobbnak az ejtőernyő ötlete, de meg tudnék vele barátkozni… Csak hát valószínűleg a gatyám is rámenne életem során. De most halál komolyan, képzeljük el az előnyöket: kocsiért nem kell fizetnem, de két ejtőernyőt azért vinnem kell munkába, egyet az oda útra, egyet a visszára, ha az eredeti esetleg felhasználásra kerülne. Nem tudom… Tényleg nem tudom. Azt hiszem, a professzorék megkérdezése a legjobb ötlet, ha hosszútávra tervezek. Aztán majd éneklek valami madaras nótát. Vagy megtanulok fütyülni!
Van igazság abban, amit mond. Én magam nem vagyok valami mesteri hazudozó, fenébe, sosem voltam, és nem is szeretnék az lenni, de… Ez is egyfajta képesség. Hmm, ha sikerülne tökéletesítenem, kipróbálhatnám a színészetet. Az úgyis arról szól, hogy hazudozunk össze meg vissza, elvégre semmi sem valóságos a képernyőn. Vagy az írást, az dettó ugyanaz. Na, tessék, egész komoly jövőképem van. Most jön majd a beletörődés, hogy szürke kisvárosi életet élek, és megkopaszodok a harminc és negyven között. Kisvárosi apuka, aki légiesek szállítja a gyerekeket suliba. Végül is, lehetne rosszabb is… Csak a gyerek ne legyen majd ólomsúlyú, az valahogy szabotálná a terveket.
– Te amúgy is érdekesebb témának tűnsz, mint én. Bár lehet, mindenki ezt gondolja a másikról – vigyorodtam el kissé bután. Jól van na, nehéz máshogyan, ha az ember fejében több a káposztalé, mint az agy… Na, de vissza ide, fontosabb egy lányra figyelni, mint a saját hülyeségeimre. Mondjuk ezt megtanulhattam volna már korábban, azt hiszem. – Hát igen, azt nehéz lenne… De ha kiesik egy csapattag, beállíthatnak téged újra, az nem egy rossz dolog.
Oké, tudom, a humorom nem éppen illendő és nem éppen kellemes az esetek durva többségében, de… De ez azon dolgok egyike, amik a megszoksz vagy megszöksz alapon nyugszanak. Félreértés ne essék, próbáltam már változni. De ha az ember nem képes úgy nézni a világra, hogy viccet lát a dolgok legalább háromnegyedében, akkor mégis mi ételme van, kérem én? Na ugye?
Föld, drága föld, te drága, kemény párna, hogy ma már mi túlságosan is sokszor találkozunk. Legalább a lány kiveszi a lábát a vesémből, pont jókor, mert megvallom hősiesen, férfiúi önmegtartóztatásom még a fájdalom ellenére is komoly erőpróbán esett át. Jól van na, nem mindennap esik az emberre egy csinos szőke… Ki kell használni a dolgot.
– Legalább lejjebb már nem esek – felelem, és elfogadom a felkínált kezet. Eljátszok a gondolattal, hogy lerántom magam mellé, de azt legfeljebb füvön csinálnám meg, z meg… Ja, kövön annyira nem. Sérülés lenne belőle, meg kiabálás, meg talán sértődés, ahhoz meg túl jól megy a mai nap. Nem?

– Az ejtőernyő jó ötlet. Bár nem is tudom… Inkább haladni szeretnék, ha már próbálkozom, mint fölfelé menni, mint valami lift. – Furcsa hasonlat, az biztos, de akárhányszor megpróbáltam függőlegesen „közlekedni” mindig így éreztem magam. Ami visszakanyarint a „kettős próbálkozás” ötletéhez. Ha attól nem érezném magam egy teherliftnek, akkor semmitől, ebben egészen biztos vagyok.
– Azt hiszem, az is gyakorlás kérdése – vigyorodtam el. Bár nem fogom arra biztatni, hogy gyakorolja a hazudozást, jobban szeretem az egyenes embereket. Én is csak akkor használok füllentést, vagy netovább, hazugságot, ha szükséges, vagy ha nagy bajban vagyok… Vagy ha esetleg elérhetek vele valami vicces helyzetet. Viszont olyankor nem sokat szoktam gondolkodni, ami elég gyorsan tud bajba sodorni.
Észreveszem, hogy miközben beszélgetünk, alig gondolok az öcsémre? Nem. Azt mondani, hogy teljesen elfelejtettem, hazugság lenne, de az egész visszaszorult az elmém hátsó zugába, és a helyét átvette egy furcsa érzés. Azt hiszem, ezt hívják könnyedségnek, amikor az emberek egy rövid időre leveti magáról a keresztjét. Nem egy rossz érzés. lehet, gyakrabban kellene megpróbálnom ahelyett, hogy odabent kuksolok, és azon töprengek, mit csinálhattam volna másképpen…
– Kisebb csoportban nem is – vonom meg a vállam –, csak ha sokan vagyunk. nem szeretem a… tömeget. Igazából már a tizenöt ember is annak számít nálam. De inkább ne beszéljünk rólam.
Nem mondom, hogy marhára kényelmetlen, de egy kissé az. Zavar. Nem szeretek magamról fölfedni dolgokat, nem szeretem fölfedni, mit gondolom önmagamról. Minden embernél érdekes téma lehet ez, és én valahogy ki szoktam kerülni, hogy önvizsgálatot kelljen tartanom. Kissé tartok attól, amit ott találhatnék, ahová sosem nézek.
Szégyellem, hogy nem tudtam megtartani a levegőben. Amolyan férfiszégyen ez, az a típus, amit akkor szoktunk érezni, amikor meglátjuk a másikat a zuhanyzóban, és rájövünk, hogy feleannyira sem nézünk ki jól, vagy amikor alulmaradunk valakivel szemben. Csak most éppen önmagammal maradtam alul. Nos, ő legalább nem dörgöli az orrom alá minden egyes alkalommal. De elég ebből… Valahogy le kell szedni onnan Charlene-t, mielőtt az iskolából valaki meglátja. Márpedig nem hiszem, hogy még egy túrát a levegőben bármelyikünk is jól viselne… Szóval marad a régimódi megoldás.
Ahogy visszaszámol, én felkészülök, megvetem a lábam, és kinyújtom a karom. Szívem szerint behunynám a szemem, de azt nem teszem, mert nem kell még tetőzni is a bajt. Aztán jön, és – habár nem valami súlyos egyéniség –, mégis megint a földön kötök ki, ma már másodjára. És akkor még reggeli ideje sem múlt el szerintem… Mondjuk vannak rosszabb helyek, mint egy csinos szőke lány alatt heverni. Csak az a baj, hogy valaki a vesémben térdepel.

– Többé-kevésbé – bólintok. Van másféle félelmem is az egésszel kapcsolatban, de azok nem annyira számottevőek, mint a tény, hogy nem gyógyulok valami jól, ha kitöröm a nyakam. Márpedig szép szlogen az, hogy teszteljük a határainkat, de nem hiszem, hogy abból bármi jó kisülne. Arra, amit mond, viszonyt muszáj egy kissé gunyoros vigyort húznom az arcomra. ha csak ennyire egyszerű lenne… – Szóval egy többmérföldes kifutópályát építsünk matracokból? – kérdezem.
Nem bántani akartam a kérdéssel, de nem tudtam megállni, hogy föl ne tegyem. Tessék, így járok én, aki nem tudja befogni. Időközben már távolodunk is a témától, és diadalittas mosollyal üdvözlöm a tényt, hogy megnyertem a Bob-vitát. Na, nem mintha annyira hajkurásznám a győzelmet, a diadalt… Túl sokszor csúszott ki a kezemből ahhoz, hogy így tegyek. De mégis baromira jó érzés, ha néhanapján beleesik az embernek az ölébe. Apró dolgok ezek, de feldobják a napomat.
– Ugyan – vonom meg a vállam. – Nem voltál vészes. Ha gyorsabban vágod rá a nevet, be is veszem. A dolog titka – el sem hiszem, hogy én oktatok valakit hazudozásra vagy megtévesztésre –, hogy ne higgyék azt, hogy bizonytalan vagy. Csak vágd rá, gondolkodás nélkül. És reménykedj a legjobbakban.
Azért az sem kutya, ahogy a másik énje eltűnik. Próbálok nem úgy nézni, ahogy köddé válik, mint vak a fényfoltra, ezért inkább a hús-vér lány felé fordítom a fejem. Bár… A másik is valódi, vagy csak illúzió? Nem tudom. Ezt meg kellett volna kérdeznem, mert ha csak egy illúzió, akkor az „édeshármas-teória” alapjaiban dőlt meg. Jesszusom, néha félek attól, milyen hely is az agyam valójában.
– Nincsen olyan, amelyiket ne bírnám… Bár, inkább úgy fogalmazom, hogy mindegyiket elviselem. Nincsenek nagy kedvencek, nincsenek utált tárgyak vagy tanárok. Teszem, amit tudok, és próbálom meghúzni magam. Én vagyok a szürke kisegér – vigyorodok el picit bambán. Elvégre… annak lenni nem a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. Bár nem hiszem, hogy ez a lány az önmeghúzást értékelné…
Amikor felemelem, szívem szerint odaszólnék, hogy ne kapálózzon, mert attól csak nehezebb lesz tartani… Azonban nem teszem. Főleg azért, mert akár teszi, akár nem, még mindig rosszabb, ha kinyitom a számat és az energiáimat arra pocsékolom, hogy hangokat formáljak, ahelyett, hogy ezt a kísérletet folytatnám. De annak kifejezetten örülök, hogy élvezi, megéri a fáradtságot. Csak a vége felé üt be a krach, és amikor már nem bírom tovább tartani, muszáj elengednem. Egy pillanatig csak homályosan látok, de hamar visszanyerem legalább a szemem világát.
Nos, legalább nem esett a földre.
Odamegyek, a párkány alá, amiben kapaszkodik. Nem érzem teljesen képesnek magam arra, hogy úgy szedjem le onnan, ahogyan fölment… De arra van más mód is. Mondjuk ahhoz biztosan kellene állnom a lábamon.
– Ugorj le, elkaplak! – mondom. nem kérdezem meg, bízik-e bennem, mert én magamban sem bízok jelen pillanatban. Meg tudom tartani, ha leesik? Kérdéses. Még mindig ez tűnik a legjobb megoldásnak.

– Oké, oké, nyertél – adom meg magam a jegelés témájában. Amúgy sem annyira fontos, mint az, amiből kiindult. Hogy megbízok-e már most a lányban? Jó kérdés. Azt hiszem, igen. Valamennyire. Nem a legféltettebb titkaimmal, talán, de már biztos vagyok benne, hogy nem fogja kifecsegni a dolgot. Főleg nem ártó szándékkal. Máshogyan meg… Úgy meg előbb-utóbb kijut a dolog a szűk körünkből. Az ilyesmi mindig megteszi.
– Hát… tudok valami olyasmit – mondom. Aztán lányos zavaromban magyarázkodni kezdek. – Nem is igazi repülés, inkább csak fölhajtom magam. Tudod, mint amikor a palackból kilő a dugó. Olyasmi ez is, képes vagyok úgy hajlítani a levegőt, hogy fölvigyen vagy éppenséggel fönntartson… Egy ideig. és egy távon. De még nem próbáltam túlságosan gyakran.
Nem mondom, néha csábít a gondolat, hogy elmenjek egy kis sétarepülésre, vagy csak megpróbáljam magamban, de az óvatosság valahogy mindig felülkerekedett. Ha megteszem, és az erőtartalékaim végére érek valahol magasan, akkor mégis mit csinálok? Belezuhanok az ismeretlenbe, és csak reménykedem, hogy lesz alattam egy tó, ami elkap, és nem zúzom szét azt a semmirekellő seggem az Anyaföldben? Jobb dolgokban nem nagyon lehet reménykedni, ha az ember elkezd zuhanni. És tessék, egy Légfejű, aki fél a repüléstől. Vagy valami olyasmi.
Amikor a név előtt egy pillanatnyi szünetet tart, már el is veti bennem a kétség magvát. Viszont túl jónak tűnik a helyzet ahhoz, hogy ne játsszak rá én is… A csábításnak sosem tudtam ellenállni, ha egy jó nevetés lehetett az út végén.
– Ó, Bob, őt ismerem. Nem kell ám tőle tartani, arany szíve van – jegyzem meg, majd jön a döfés, előre, kihúzott szablyával. Önmagamat is megleptem azzal, mennyire kevés gondolkodás szükségeltetett ehhez az egészhez. – Szereti a szőke lányokat. Biztos azért adta oda neked is a sárkányt.
Miközben még mindig tinédzserfiús gondolatoki járnak a fejemben a két Charlene láttán – nehéz kiirtani őket, ha egyszer meghonosodtak – hálát adok mindennek, ami a Felhők fölött lakozhat, hogy legalább a nadrágom nem kezd kényelmetlenül szűk lenni. Innen is gyorsan elterelem a gondolataimat, mert a végén még rávonzom a saját fejemre – oké, ezt a képet át kellene gondolnom még párszor –, aztán állok itt, vörösödő fejjel.
– Életemet adnám, ha nem kellene mindegyikre bejárni – mormogom magam elé. Pedig hasznosak, és megtanuljuk a kontrollt, de néha annyira nehéz figyelni, amikor az embert kéttucat furcsa szerzet veszi körbe. Valaki éppen az órai jegyzetei fölött grillezi az osztályhörcsögöt, miközben a másik halkan ugat, a harmadik meg a farkával játszik. Azzal, ami pikkelyes, és ami miatt nem tud ülni rendesen. Na, már ezt sem magyarázom ki…
– Tudom – felelem. Hiszen már régen megértettem, hogy a lágy szélfuvallatok valahogy sokkal nehezebbek, mint a légörvények… És sokkal nehezebben kontrollálhatóak. Olyan érzés, mint a víz és a fém az ember kezében. A fémet egyszerű megmarkolni, szilárd, van alakja. A víz viszont szökik, selymesen kicsusszan az ember kezéből, pillanatok alatt elveszíti felett az irányítást, ha nem vigyáz.
Valami nehezebbet? Félmosolyra húzódik a szám. Ilyet mondjuk még sosem próbáltam, de… Ám legyen. A sárkány elengedem, és meglepően sima landolását meg sem várom, mire a szőke lányt már a levegőbe is kapom. A szél körbefogja, köré csavarodik, és emelem, ahogy bírom. Másodpercekkel később már az első emeleti ablak magasságában van, az én homlokomon pedig patakokban folyik az izzadtság. És akkor msot meg kellene próbálnom letenni, anélkül, hogy elejteném…
– ha valami baj történik, kapaszkodj! – kiáltok föl neki, de hogy hallja-e, azt nem tudom. Ilyet még sohasem csináltam…

– Listát kellene vezetni – gondolkodtam el kissé rájátszva a dologra. Mert hát mi az élet, ha nem egy nagy színjáték? Na, nem mintha a reflektorfénybe vágynék, vagy éppen arra, hogy egyáltalán színészkedjek… Na jó, felejtsük inkább el. Még mindig hülyeségeket beszélek. Szerencsére főleg csak magamnak. – Minden vizesről, jegesről, télen a tüzesekről… Így aztán mindig tudni lehetne, kihez kell menni, ha gáz van.
És lám, ő maga is él a rájátszás eszközével. Nem tudom lelohasztani a vigyort a képemről, miután meghallgatom a „lányos nyafogást”. Kezdem úgy érezni, ide kiülni a legjobb döntésem volt az elmúlt időszakban. Nem szórakoztam ilyen jól, már… Nos, legalább hetek óta. Van valamiféle varázsa annak, ha az ember nem csak a régi ismerősökkel találkozik, hanem valaki újjal is, akit eddig nem ismert… És aki taníthat neki néhány dolgot a világról, amit ő még nem tudott. Remélem, ez lesz a helyzet, hacsak a következő néhány percben el nem cseszem. Az meg mondjuk szokásom.
– Szóval szeretnéd madártávlatból látni a tájat? – kérdezem. Oké, hülye ötletem támad, és nem vagyok benne biztos, hogy cselekedni is kellene ez alapján… Elvégre az ejtőernyőzésről beszélt. – Biztos nem rossz. Bár nekem nem biztos, hogy kellene ejtőernyő a levegőben maradáshoz.
Nem konvencionális dolog az, amit a levegővel csinálok, az biztos. Azért el kell gondolkodnom azon, hogy miként működne olyan magasságban. Vajon fönt tudnám tartani magam, vagy csak a zuhanást tudnám lassítani? Basszus, ki kell próbálnom valamikor. Kellőképpen veszélyesnek tűnik. Viszont a korábban befészkelődő gondolatot az istennek nem tudom kipaterolni az elmém mélyéről, és érzem, ott fog maradni a következő napokban, amíg nem jön valami más marhaság, vagy éppenséggel nem cselekszem… De nem. Ennyire bátor azért nem vagyok.
– Szóval halott ember vagyok? – kérdezem, és egyáltalán nem megszeppenten. Általában kerülöm a konfliktusokat, így van elég képességem elsimítani egy sárkány eltörésének ügyét. Hacsak a srác nem annyira izomagyú, hogy a halálomba sétáljak, ha beszélni akarok vele. De ha mégis… Akkor már nem számít, igaz-e?
– Áh, ugyan, biztosan… – Aztán a csaj osztódik egyet, mint egy amőba, én meg nem tudom megállni, hogy ne tátsam el a számat. Tudom, illetlen, meg minden, de basszus… Két gondolat viaskodik bennem: az egyik, hogy ez valahol nagyon mélyen ütött meg nagyon erősen, másrészt meg – és ez jön a tizenhét éves férfiember-kezdemény fejéből –, hogy ennek a csajnak soha nem kell megkérnie senkit kínos beszélgetés közben egy édeshármasra. Vagyis, nem éppen úgy, ahogyan az szokás… – Te, ez tök jó.
Hirtelenjében nem tudok mást kinyögni, annak ellenére, hogy tényleg hasznosnak és érdekesnek találom. Ha valaha is több időt töltök el Charlene-nal, akkor majd szoknom kell a gondolatot, hogy akár hatszemközt is beszélhetünk négyszemközt.
Ahogy meghallom a boldog sikkantást, a sárkány már irányt is változtat. A légörvény most jobbról karolja át, abba az irányba terelgeti. Próbálom az erőm minél kisebb részét használni, hogy minél finomabban nyúljak a sárkányhoz, de iszonyatosan nehéz, és egy kissé túl is lövök a célon. majdnem a falnak csapódik, de az utolsó pillanatban, ablakot rezegtetve sikerül ellöknöm abból az irányból, a nyílt tér felé.

– A kutatás az izgalmas a dologban. – Azért örülök, hogy ebben egyetértünk. A világ egy baromi fura hely, de aki azt meri mondani, hogy mindent látott, azt képen röhögöm, mielőtt belökném az iskolánk kapuján. Itt a „normális” teljesen új értelmet nyer, és egészen addig terjed, amíg valakinek nincs legalább két feje, nem áll ki egy kar a hátából, és a bőrszíne is az egészséges színtartományban mozog. Szeretem ezt a helyet… Fura, de ha ezután vissza kellene mennem a való világba, akkor baromi fura lenne az életem.
Meg dögunalmas. és hát tegyük hozzá, hogy akkoriban nem mindennap ültem le csinos lányokkal beszélgetni, miután fejbe vágtam magam a saját cipőmmel. Jó, ma sem történik meg minden nap, de az egy is meglehetősen kirívó eset. A hely varázsa lehet a dologban.
– Amíg nem ülsz repülőbe, addig nincs azzal semmi baj. De ha megteszed, könyörgöm szólj előre, nem akarok akkor repülni – vigyorgok rá ismét. Lassacskán, esküszöm, ez lesz az alapvető arckifejezésem, ha zavarban vagyok. – Egyébként a nyugodt megülésnek is megvan a maga varázsa… Bár ki tudja, lehet igazad van. Ráérünk arra, ha már kigyógyultunk a kamaszkorból.
– Valószínűleg – mondom. Aztán elbizonytalanodok, mert alapvetően a normális állapotom sosem tart sokáig. – Bár, mint láthattad, nem a legkedvesebb nyári szellőket tudom előhívni.
Avagy könnyen meglehet, hogy akkor látjuk utoljára a sárkányt, amikor levegőbe emelkedik. Vagy éppenséggel darabokra tépem a levegőben, akaratomon kívül. Annak azért örülök, hogy nem támad rám, amiért tönkrevágtam a frizuráját. Kemény lánynak tűnik ez a Charlene, ami annyit tesz, hogy jobb, ha vigyázok magamra. Én nem vagyok annyira kemény, hogy fölérjek vele, és ilyenkor valahogy mindig a porban fetrenghetek a végén. Viszont az utolsó megjegyzésére nem tudom megállni, hogy ne vonjam föl az egyik szemöldököm.
– Miért, mi a te képességed? – kérdezem. Én még elsőre azt gondoltam, hogy szuperdoki, vagy valami ilyesmi… A következő kérdésére egy rövid időre, néhány másodpercre elcsendesedek, és nem is szólalok meg addig, amíg nem tartottam részletes önvizsgálatot. Basszus, ez félelmetesen gyorsan ment. – Nem. Inkább csak nem szeretem, ha hülyének néznek. Ami vicces, elég sokat teszek azért, hogy megtörténjen.
– Azt hittem, a beszélgetésünkből kitűnt, mennyire nem erősségem a gondolkodás – vigyorodok el. De halálosan komolyan, az esetek felében azt sem tudom, mit csinálok, a miért meg majdnem örökös kérdés. Követem az ösztöneimet, meg gyakran Mirit, aztán visznek, amerre visznek. – És… igaz. Várj egy pillanatot.
Másfél percnél nem vesz többet igénybe, hogy ismét belebújjak a cipőbe, a kifűzés nemes eszközét használva fel ezúttal. Amikor aztán ezzel megvagyok, a lányra nézek, csak a tekintetemmel kérdezem, hogy készen áll-e. Amint megadja a jelet – és ha megadja, ugyebár –, már emelem is föl a sárkányt egy föld felől induló, enyhén emelkedő, jobbra húzó légmozdulattal. Aztán figyelem, mi történik.

– Az a szép dolog ebben a helyben, hogy ha jegelni kell, elég megkérni valakit, nem kell a konyháig rohanni – mondom. Nem hiszem, hogy ez olyasmi lenne, ami tiszteletlen a többiekkel szemben… Bár mondjuk élvezném, ha lenne egy lány, akinek dús keble tudná jegelni a homlokom. Mielőtt még a nagyérdemű fölfejlődne a lincseléshez, hadd jegyezzem meg, hogy férfiból vagyok én is, abból is a kamasz fajtából. Csoda, hogy a cipőtalpamon lévő, valószínűleg egy nagyobb kavics okozta lyukra nem indultam be… – De mondja, Doktornő, hol tanulta maga a tudományát?
Ez utóbbi inkább vicces, csipkelődő megjegyzésnek lett szánva, mint támadónak, vagy éppen élesnek… Nem tudtam ugyanis nem észrevenni, mennyire ért a sebesüléshez. Na, mondjuk, ha a beleim lógnának kifelé, az valószínűleg egy más helyzet lenne, de itt és msot feltűnő a tudása. Hmm, lehet, gyógyulós? És mi lenne, ha nem találgatnék ennyire… intim dolgokról? Jesszus, a szóhasználatom mondjuk rászorulna némi fejlesztésre.
– Azt nem mondanám, hogy értek hozzá, de tudok segíteni benne – vigyorodok el picit ismét. Aztán, még finomabb mozdulattal, mint tettem az előbb, apró széllökést „idézek” meg, meglibbentem a lány haját – és valószínűleg azzal a mozdulattal szedem szét, ha korábban akár egy percet is eltöltött a beállításával. Igen, erre még ráfér a finomhangolás. Bűnbánó mosoly következik, majd egy vállvonás. – Szeleburdi vagyok, na.
– Szeretem a páratlan dolgokat. Zoknikat, számokat, alkalmasint cipőket. Gondolkodom a vesém elajándékozásán is, csak hogy egy legyen belőle. – Néha morbid távlatokba tudok elmenni, basszus. Bár nem is tudom, talán ez volt a leghosszabb beszélgetésem az emberi faj egy, korombeli, nőnemű egyedével, akit nem hívnak Mirandának. Legalábbis az elmúlt évben egészen biztosan ez volt a leghosszabb. Azt hiszem, muszáj magyarázkodnom egy kicsit. – Ne is figyelj rám, amikor marhaságok szöknek ki a számon. Bár… Ne, felejtsd el. Akkor sose figyelnél rám ismét.
– Nos, kedves Charlene, a divat olyan mértékű ismerete, hogy kinek milyen, szigorúan nem felemás cipő dukál a nők kiváltsága, úgy hiszem – öntöm magamból még tovább a szokásos hülyeségem. – És… Nem tudom. Ültem. Meg próbáltam levenni a cipőm, amikor rájöttem, hogy felemás, gondoltam, jobb orvosolni a problémát.

Az előtt, vagy az után hallom meg a finom, női nevetést, hogy a fejem ad egy maflást a köves udvarnak? Baromi jó kérdés, de egyáltalán nem lényeges, a fontosabb, hogy a kis mutatványomnak még közönsége is akadt. Remek, ha nincs szerencsém, erről fog beszélni a fél csoportom a következő órán. És ha szerencsém van? Áh, elég magamra néznek, én nem vagyok a szerencsés emberfajta. Homo Noluckus. Az.
A lányra nézek, ahogy megáll előttem, aztán a még mindig a kezemben szorongatott cipőre, majd vissza rá. Elsőre halovány segédfogalmam sincs, mit kellett volna kikötnöm, majd végre leesik a tantusz. Na, ez már koppan, de csak kellemetlenül zsongó fejemben, és nem a kövön. Ez is egyfajta haladás.
– Akkor az volt a baja – mondom, és kezd eljutni a tudatomig, hogy én ülök, ő meg áll. Na már most, nem vagyok hatalmas úriember, az ajtón előreengedem ugyan a szebbik nem képviselőit, meg kihúzom a széket nekik, ha olyan helyzet adódik, de a fellengzős magatartás valahogy sosem hagyott bennem valódi nyomot. Ennek ellenére még nekem sem tűnik a legjobbnak, hogy én ülök, ő meg áll. Éppen fölállnék, amikor lehajol, és lepiszkál valamit kellemesen zsibbadó homlokom közepéről. - Izé... Köszönöm.
– Persze, több a füstje, mint a lángja – vigyorogtam a lányra barátságosan, amiből kissé kínos, de nagyjából inkább bárgyú vigyor lett. nem vagyok az arckifejezéseim tökéletes ura, na… Ehhez vegyük hozzá a szociális interakciós képesség kifejlődésének hiányát, és máris készen áll az a figura, akit két ember képes hosszabb távon tolerálni. Bár azt megvallom, így, hősiesen, meg magamban, hogy nem is nagyon próbálkoztam a nagy barátkozással.
– Hova indultál? – kérdezem, de még mindig ülök. Valahogy a nem is olyan régi felállási kedvem elpárolgott. Ez az eset még mindig jobb, mintha átvonult volna a testem egy másik pontjára, ami, mint férfit, kellemetlenül érintene, és a lány az orrom előtt valószínűleg nem venné dicséretnek. Ritkásan teszik.
– Brandon vagyok, egyébként, és a többiek nem Cipészként ismernek – nyújtom felé a kezem, mint baráti gesztust. Na, egy harctéren ennek teljesen más jelentése lenne.

Ha hétágra süt a nap, akkor még én is nehéznek találom, hogy a szobám belsejében maradjak, és emésszem önmagam, mintha két bőrréteg között – ha lenne olyanom – meghúzódó gyomorsav lennék. Így aztán gondoltam, kimozdulok, mielőtt még Miri beront, és kirugdos az ágyamból, a szobámból, és a fejéhez kell vágnom egy kisebb tornádót, hogy megállítsam. Így aztán fölveszem az ingem, a nadrágom, meg félálomban két pár lábbelimből egyet-egyet (de legalább a jó lábra mindkettőt – és elhagyom a szobát.
Nem ébresztem föl a barátaimat. Mirivel nem beszéltem már azóta, hogy megesett az ominózus esti találkozónk, Bonnie meg… Őt nem olyan nehéz elkerülni. Inkább magam mögött hagyom a még csendesen szunyókáló folyosót, és csak egy lépcsőfordulót követően veszem sietősre a lépteimet. Nem tudom, mennyi idő van vissza az első órámig – mert én barom nem hoztam az órámat – de a nap már felkelt, és odakint néhány korai madár elkezdett énekelni azon a rettenetesen idegesítő hangon, amitől az alvó, vagy éppen nem is annyira régen alvó ember hozzájuk tudná vágni az ágyát.
A hátsó udvaron kötök ki, és szemem egyből megakad a cseresznyefán. Végül is, egyszer élünk, akkor meg miért ne? Lehuppanok a tövébe, ujjaimat finoman mozgatva elkezdek játszani az ágakkal a földről. Figyelnem kell, hogy a légmozgás ereje ne legyen nagyobb annál, mint amit a fa még elbír, mert a végén még elővesznek, amiért tönkrevágtam… Az meg a legkevésbé sem hiányzik. Csendesen, nyugodtan, mindenki elől rejtve, ez az én mottóm. Meg a hosszú életé…
Arcomra fagy a szórakozás keltette vigyor, amikor rájövök, hogy a cipőm még színben sem egyezik tökéletesen. Az egyik világosbarna, majdnem vajszínű, a másik meg fekete. Remek, Brandon, valóságos zseni vagy. Előre látom sanyarú sorsomat, hogy besétálok az osztályterembe ezekben. Hmm, lehet, jobb ötlet lenne levenni. Igen. A fekete könnyen lejön, a barna már kevésbé. Az arcom felé fordítva feszegetem lefelé, amikor a lábbeli végre enged, én pedig teljes erővel a saját fejemhez vágom. Miközben hanyatt vágódom, csak egy rövid, de rendkívül velős káromkodásra futja.