Nikola&Rose - A lány és a bestia

Mostanra igen váratlan fordulatot vett beszélgetésünk. Eddig a pillanatig olybá tűnt számomra, az ifjú leány versenyezni kíván velem. Mintha valamiféle különös dominanciaharcot próbált volna kezdeményezni. Végül pedig kiderül, hogy puszta segélykérés volt egyetlen indítéka, mely ily különös vetületet fodrozott cselekedetei sodrába. Egyre érdekesebbé válik a mai nap. Lehetséges, hogy ismét valami újat lesz alkalmunk tanulni.
Kissé előrébb dőlök, kezemmel pedig államat dörzsölgetem óvatosan. Közben arra jár a felszolgáló, így ezúttal valamiféle kávékülönlegességet kérek, ha már egyszer azzal is szolgálnak. A született amerikaiakkal ellentétben nem rajongok a kávéért, ám íze olykor meglepően kellemes lehet, ha megfelelően tálalják.
- Ami történt? Megosztaná velem az említett élmény kapcsán szerzett tapasztalatait? Talán képes leszek valamiféle segítséget nyújtani.
Újból hátra dőlök, majd fejemet megtámasztva az ifjú leány szemeibe pillantok. Talán úgy érezheti, mintha mögéjük próbálnék furakodni, ám azt a lehető legudvariasabb módon teszem.
A feladatom egyszerű, amennyiben valóban segíteni kívánok rajta, és tán ő is ezt szeretné: El kell érnem, hogy ő maga beszéljen. Más esetben nem derülhet fény félelmeire, vágyaira, és hogy ezt az egész különös érzelmi kavalkádot miként lehetne kibogozni. Eleddig akár gordiuszi csomó is lehetne, ám Damocles kardja még mindig kezem ügyébe kerülhet, ha megfelelő mennyiségű információ birtokába jutok.

Nikola & Rose

Akármennyire is próbálok józan maradni, ahogyan az előző négy évben tettem, bátyám halála óta teljesen felborult minden, a rémálmok is erősödtek, nem birok olyan egyszerűen csak a logika szerint élni, az érzelmek valahol átvették az irányítást, mint most is, hogy Aiden-nel napok óta utazgatok, és kértem tőle ezt az egy nap szünetet, mert ki kell derítenem, hogy a professzor mennyire tud segíteni. Szegény srácnak is csak egy érzelmileg fogyatékos nyomozót tudtam adni, teljes mértékben örülhetek, ha nem tépi a haját, hogy mi mindent el kell viselnie annak érdekében, hogy megtaláljuk a hugát, és aztán végre soha többé ne kelljen hallania róla. Most ebben a pár órában is felüdülésnek veszi hogy nem vagyok ott, kétlem, hogy hiányoznék neki, mint ahogyan mindig is egyedül voltam, ez már számomra is így van elkönyvelve.
- Eleve ezért hívtam... tanár úr. – Bólintok, ezzel végülis valamilyen szinten bocsánatot is kérek. A veszekedős énemet leállítom, mert ahogyan régen is, mindig hatással volt rám a szilárd jelleme, gesztusai, ahogyan helyre tudott tenni, ahogyan más nem volt képes irányítani, megijedt a rózsatövisektől, tőle sosem éreztem ezt. Különös férfi, mégis az egyik valaha volt leginkább olyan, aki mellett nem éreztem olyan idegen módon magam. Előrehajol, s különös módon nem rezdülök meg a tekintetétől, nem kapom hátra a fejem, érdeklődve nyílik résnyire formás ajkam.
- Attól félek voltam már eleget önző azzal, hogy elzárkóztam a világtól, nem érdekelt senki és semmi. Segítettem ugyan a hatóságnak már többször is, de valahol.. mintha kiölt volna belőlem minden, ami történt. – Magam sem értem, miért nyílok meg ennyire. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy korábban felmerült e már, hogy magamról beszéljek. Hiszen ezzel nem azt idézem fel, ami a bátyám halála kapcsán történt, hanem azt, amit ők tettek velem még évekkel ezelőtt. Felnézek, és ezúttal hiába kérte, hogy felnőttként viselkedjek, valahogy összetörtnek, mégis megkönnyebbültnek tudom magam érezni, hogy valamit kimondtam.

Különös meglepetéseket hozhatnak a kétlábúak. Különösen a fiatal, magukat magabiztosnak gondoló egyedek. Eddig egészen ridegnek, számítónak tűnt, még ha láthatóan saját elhatározásból felvett viselkedés is volt ez. Most mondhatni, feladta a leckét számomra puritán kifejezéssel élve, hiszen valamit kezdenem kellene ezen nem várt helyzettel.
- Segítséget kér, nocsak! - ízlelgetem szavait, miközben aprókat kortyolok teámból - Úgy hiszem, tán segítségére lehetek.
Látszólag teste lassanként, melyből arra a következtetésre jutok, elméje is csendesebb vizekre evezett. Kellően elegáns mozdulattal helyezem csészémet az apró csészealjra, melynek alakjával manapság igen gyakran vidéki emberek tévképzeteit fémjelzik. Kezeimmel finoman megtámaszkodom az asztalon, ahogy kissé előre hajolva ujjaimat összefűzöm magam előtt. Kimért mozdulattal emelem tekintetem az ifjú hölgyre.
- Elsőként hadd adjak egy tanácsot kegyednek! Ne eméssze magát a történtek miatt. Ennyi önzést nyugodtan megengedhet magának. Azután, amennyiben sikeresen túltette magát ezen a görcsös hozzáálláson, tán még felnőttek módjára is beszélhetünk. Már ne vegye bántásként, ez inkább afféle szavajárásom.
Tekintve, hogy teám elfogyott, és most nem igazán érzem igényét további italnak, egyelőre nem rendelek semmi mást. Várnom kell egy keveset, hogy meglássuk, szükséges-e tárgyalásunk helyszínének cseréje. A mai napon még bármi megeshet.

Nikola & Rose

Nem versengeni jöttem. Válaszokért. Vagy legalábbis bíztatásért egykori mentoromtól. Mégis azt kapom helyette, hogy ismét vizsgázni kényszerülök. Örömmel foglalkozom a tudományok szinte minden ágával, ám úgy tűnik, ha érzelmileg vagyok érintett, nem tudok hideg fejjel, logikusan gondolkozni. Ami pár éve történt, most ismét megtörténhetett volna, pedig már felvettem a tartózkodás hideg álcáját, el tudtam vonatkoztatni, ám most annyira megráz az egész helyzet, hogy nem megy. Nem pusztán a tény, hogy mibe keveredhettem volna ismét. Sokkal inkább az, hogy a bátyám halott, s valaki meg akart védeni. A professzor lett volna az? Ha tippelnem kéne, más nem is lehetett.
- Úgy látszik tévedett a tanár úr. Talán csak a véletlennek köszönhetően voltak eredményeim. Sajnálom, hogy cseréltem az idejét. – Bólintok, és inkább iszogatom tovább a jeges kávét, legalább ezzel lefoglalom magam. Nem akarok csak úgy felpattanni, elinalni, talán azzal is választ kaphatokk, ha beismerem, tévedtem. Végülis még mindig csak tizennyolc vagyok, kialakulóban a személyiségem, és ismer már annyira, nem a szocializált viselkedésemről vagyok híres. Van, amikor a logika is csődöt mondhat, ez pont egy olyan helyzet. Nem vagyok képes ebben a pillanatban lemodellezni a viselkedésemet, átadom az irányítást, ha kell, legyen ismét a mentorom, mutasson utat, mert még nem készültem fel, hogy a saját utamat járjam.
- Én... nem tudom, mit mondhatnék. Csak egy lány vagyok, aki segítséget kér. Segítene Appleton professzor? – Nem érzem azt, hogy meghunyászkodnék, mások előtt nem is tenném, de ő az egyetlen, akiről úgy hiszem, sejti, hogy van képességem, és az egész dologban méltó tanárom lehet. Kiváncsi vagyok, hogy benne van-e a keze, de attól félek, erre nem fog egyenes választ adni. Ha nem teszi, legalább segíthetne abban, hogyan éljek tovább, miképpen rendezzem az életemet, mert eddig a bátyámtól való rettegés töltötte ki, de most, hogy ő nincsen, egyre vagyok megkönnyebbült, és feszült is, hiszen a halála lényegében miattam történt. Szeretném ismét felkelteni a férfi érdeklődését.

Versengés. Olykor kedvemre való. Végső soron legfelsőbb motivációm a fejlődésre, általa pedig a létezésre. Kedvemre való, mikor méltó ellenfélre találok, avagy méltó kihívásra. Jelenleg néhány röpke pillanatra a reményét is elveszítettem mindkét lehetőségnek. Némi csalódottság ül ki arcomra, amint ezen tényállást realizálom. Ez a fajta csalódottság már-már bosszúságba hajlik, hiszen elképzelhető, hogy komolyan csalódnom kell. Egy zseni sem szereti, ha kiderül, hogy tévedett. Márpedig komoly reményeket fűztem ehhez a lányhoz.
- Komolyan gondolja, hogy egy efféle pellengérre állítás közepette még ily mértékű elvi hibával ábrándít ki? Amennyiben cseppet sem érti érvelésem esszenciális lényegét, és mindössze eltörli tehetségébe vetett hitem, nos azt hiszem, nincs miről beszélnünk.
Hiába a gyors, vélhetően gráf alapon modellező gondolkodásminta, ha temérdek vertexpont hiányzik az alkalmazott modellből. Hiszen hiányos ismeretek téves összképet eredményezhetnek, ezáltal nem várható el a helyes következtetés. Sőt mi több, kellően sok tényezős eseménytérrel már-már szerencsejátékhoz hasonlítható az a fajta következtetésre tett próbálkozás, amelyet a csupán egy szegletnyi információra épített kép táplál.
- Korához és lexikális tudásához képest igenis kiemelkedő volt a teljesítménye. Amit azonban most nyújt, azt inkább nem értékelném. Lassanként minden egyes mondatában önellentmondásra jut. Ha megadná az ön szerint kijáró tiszteletet, nos egészen biztos, hogy nem fenyegetne türelme fogytával.
Karjaimat mellkasom előtt összefonom, majd hátradőlök a székben, ezzel is jelezve egyre fokozódó elzárkózásomat a beszélgetés folytatásának kapcsán. Ezen nyilvánvaló nonverbális jeleket minden bizonnyal felismeri. Fokozás gyanánt tekintetem is elkalandozik, miközben fejemet enyhe flegmasággal fordítom oldalra.

Nikola & Rose

Évek óta igyekszem eltitkolni az érzelmeimet, esetében csüggedten tapasztalom, hogy nem vagyok rá képes. Úgy olvas belőlem, mint egy nyitott könyvből. Kiváncsiságom olykor éles hangszínnel párosul, ami csakis a nyugodtságának köszönhető. Nem tér ki a felelősségrevonás elől, továbbra is azt érezteti, hogy sokkal okosabb nálam. Mentorom volt, ez nem kétség, ha nem is hivatalosan, mégis ugyanazon a szinten kezel, annak ellenére, hogy nem voltam nála az elmúlt szemeszterben csupán azon az egyetlen alkalmon, amikor a bátyám lelte a halálát. Nehéz megmondanom, hogy mit is akar a férfi, talán mindenkivel így viselkedik, és én akaszkodtam csak rá, holmi tudásvágyból. Mit sem ér az éles szemem, az elmém helyén pörgő fogaskerekek olyan valakivel szemben, aki nem mutat semmit. Legalábbis mesterien kezel engem. Talán tudja, hogy mi vagyok, és egyszerűen lezárja a szögeket, holttereket képez számomra, amellyel nem tudom felmérni az igazi valóját. Ez bosszant olyan nagyon. Ha legalább tudnám, hogy velem mik a szándékai, ha képes lenne válaszolni, az indokok birtokában én is nyugodtabban tudnék reagálni. Mindkét kezemet a halántékomra helyezve az asztalra könyökölök, ahogyan fújtatok egyet.
- Heisenberg nem ide vág. Schrödinger annál inkább. Lineráris változók. Minden továbbvezethető valami logikus következmény felé. Ott voltam, mert Ön azt akarta, hogy ott legyek, és tovább maradjak. Ez az érzésem. Bármit is állított Heisenberg. – Elhallgatok, és nem érzem azt, hogy valóban az lenne a véleménye, amit közöl. Bajba kerülhettem volna, nem az a lány vagyok, aki bármit is tesz, soha nem történhet vele semmi, így nem tudom válaszként értelmezni azt, hogy kitér a konkrét kinyilatkoztatás elől. Túl közel hajolok hozzá, hiszen nem akarok hangosan beszélni, észre sem veszem mások reakcióját. A magázódástól eltekintve nem úgy beszélünk mint két idegen. Sokkal inkább mint rokonlelkek. Az egyik lélek nem igazán érti, mi szerepe lenne ebben a titokzatos játszmában, amiben sejtése szerint valami különlegeset szánt neki egykori tanára. Felpillantok, ébensötét pillantásom nem kapom el, nem fogok hagyni, hogy mellébeszéljen.
- Minden tiszteletem az öné professzor úr, vészesen fogy a türelmem. Miért tartott ott azon a bizonyos estén? Ennyire érdekfeszítő lett volna a véleményem? Nem éreztem kimagaslónak. – Hát kimondtam, felelősségre vontam valakit, aki sokkal bölcsebb mint én. Itt rám tör némi zavar, és tőlem teljesen idegen módon sötét tincseimmel kezdek el játszani.

Nyugodt mozdulattal emelem fel csészémet, majd aprót kortyolok teámból. Nem teszem le, csupán a szemkontaktust veszem fel ismét, mielőtt folytatnám az élénkítő nedű elfogyasztását. Hogy ne lenne válasz? Hát hogyne? A kérdésre érkezett felelet. Legfeljebb nem adja meg azon információkat, melyeket a kisasszony tudni óhajt. Az emberi nyelvek csavaros módon képesek kifacsarni a valóságból azon létezőket, melyek éppen akkor érveléseikhez szükségesek. Előszeretettel érvelnek aztán ezen módszer ellen, különösen azután, hogy kérdéseik hatékonyságának növelésére ők maguk is felhasználták. Különös fajta az ember.
- Ahogy Heisenberg nyomán megállapítottuk már néhányszor, teljes bizonyosság nem létezik. Ugyanakkor igen valószínűnek ítéltem annak valószínűségét, mi szerint bajba kerülne. Ez így ilyen formában igaz.
Biztos vagyok benne, hogy ennél hosszasabb magyarázatra nincs szükség válaszom kapcsán. Bármennyire is ellent mond ezen gondolatom az imént idézett kiváló tudós Tézisével. Ugyanakkor az is igen valószínű, hogy további kérdésekre számíthatok a kisasszony részéről. Addig azonban elfoglalom magam a kezemben lévő itallal, és környezetünk tanulmányozásával.
A vendégek közül minden bizonnyal többen is arra következtetnek, titokban viszonyt folytatunk az ifjú hölggyel, hiszen váltakozó intenzitású indulatokkal zsúfolt beszélgetésünk mondhatni hullámzó, akár a vadak násza. Tulajdonképpen nem kizárt, hogy hamarosan kellően vaddá válik efféle háttérrel, s méltó lehet az eddigieknél jóval érdekesebb közös tevékenységekre is. Aki ismer már néhány évtizede, sejtheti, hogy első sorban nem emberi vágyak és ösztönök diktálta elfoglaltságra gondolok ehelyütt.

Nikola & Rose

A mosolya, a magabiztossága sosem volt probléma. Hihetetlen nagy koponya, nem csoda, ha ennek a tudatában van. Professzor, míg én a diákja vagyok, voltam. Hiába fürkészem a gesztusait, rém nehéz dolgom van. Másokkal ellentétben nem a szokványos jeleket kapom, valami egészen mást, mélyebbet. Nem is tudom, mintha ezt is csak azért látnám, mert ezt engedné látni. Különös. Oldalt döntöm kissé a fejem, összeszűkítve éjsötét pillantásom.
- Elnézést professzor, de ez nem válasz. – Nem azért kérek elnézést, mert kérdeztem. Az természetes. Idehívtam, mert válaszokra vágyom. Válaszokra, amelyeket tudom, hogy nem fog megtagadni. Ha megtenné, már üzenetben is megoldotta volna a lerázásomat. Nem értem, hogy mit titkol, miért ilyen szigorú. Egyértelmű, hogy kivételezik velem, én pedig tisztelem a tudásáért, de többet akarok, ezt nem jelentem véka alá. Hogy zavaromat csökkentsem, vékonyka csuklómat kezdem el maszírozni, és ezúttal félrenézek, nem gyakori eset, de a vasakaratom ezúttal csődöt mond. Kifújom a levegőt, és beleiszom a jeges kávéba. Mindig rébuszokban beszélt, ezzel azt a látszatot keltve, hogy a materiális világ felett áll, s aki nem érti a mondatvezetését, az nem is méltó a bizalmára. A dologgal csak egy gond van. A jelekből értek, ám a verbális kommunikáció nem erősségem. Roppant nyers tudok lenni, a tapintatnak még a szikrája sincs meg bennem, én sem kaptam, minek adnék hát? Úgy látom sokkal jobban megéri szúrós pokrócnak, mintsem empatikusnak lenni, ezt mindenki csak kihasználná. Biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebb dolog lenne, ha én magam is az udvarias, úri stílust követném, kiegészítve a női kelléktárral, ez nem megy, le is mondhatok róla. Marad hát a kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen őszinteség, amely vagy bejön, vagy nem. Ezúttal pengeélen táncolok.
- Hát jó. Legyen így. – Bólintok, eltolva magamtól a poharat, és egyenesen a szemébe nézek. Leküzdöm magamban a félszeg érzést, amely az elmúlt években nem csak vele kapcsolatban kisér, ám egy lehetséges mentorról van most szó, aki elfogad úgy, ahogyan vagyok. Tudomásom szerint semmit nem tud az előéletemről, mint ahogyan a bátyámékat leszámítva senki. Azaz már ők sem. Mégis, a férfi félretette azt, hogy milyen sértett büszkeségem van, amelyre sosem adtam magyarázatot, most pedig kész tények elé állítom a gyanusítgatással. Nem vagyok normális.
- Azon az estén... amikor maradtam, nem... ez nem jó szó. Amikor marasztalt még beszélgetni, vélek némi szándékosságot. Tudta.. hogy ha időben elindulok, milyen sorsra jutok? – Nem teszem hozzá, hogy ismét. Hiszen ha tudta, akkor ahogyan ő is mondja, merő sértés lenne olyat feltételezni, hogy véletlenül történt az egész cselekmény. Akkor pontosan tudta, hogy mit akar mindezzel elérni. Viszont... bármennyire is gyűlöltem a bátyámat, meg a másik kettőt, de a gyilkosság más tészta. Még ha nem is ő maga követte el őket. Nem is tudom, mit reagálnék, ha erre a következtetésre jutnék. A saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. Túlságosan kuszák. Sokszor azt sem tudom, hogy ki vagyok. Még az is lehet, hogy megkönnyebbülnék, úgy ítélném meg, hogy nekem akart jót. De miért tette volna? Munkakapcsolatunk van, semmi több.

Kissé értetlen, tán meglepett arckifejezés az, amit ezúttal magaménak tudhatok. Folyton ott bujkáló mosolyom néhány pillanatra még a zavar is mintha megzavarná. Ezek után sokkal inkább némi hiúság, még inkább büszkeség lesz úrrá mimikámon, gesztusaimon.
- Már a feltételezést is sértőnek találom, miszerint bármelyik cselekedetem nélkülözné a tervszerűséget, s kósza szeszély vagy merő véletlenség okán következne be.
Szemeim szemeit vizslatják, szinte mozdulatlanul. Tekintetemen szigor villan át, bár néhány szavam után valamelyest megenyhül, s kevésbé fenyegető pillantásra vált. Visszadőlök székembe, és egy megnyugtató sóhajjal kieresztem az imént érezhetően megjelent feszültséget.
- Kedvelt időtöltése a rejtvények megfejtése, ezért ezen elmélkedését nem tekintem inzultusnak. S való igaz, olykor magam is cselekszem kedvtelésből.
Tisztelem a kitartását, bármennyire is nehéz alanyt választott analitikus képességeinek kiaknázására. Hiszen tény, hogy ő maga remekül illeszti rá hétköznapi helyzetekre a már megfigyelt, megtanult mintákat. Mégis ott az az aprócska, ám cseppet sem elhanyagolható momentum, mely szerint magam is tanultam az emberi kommunikációt. Számomra a mesterkélt nonverbális jelek a természetesek, a felügyelt, szabályozott közlés. Így jelentősebb beleélést, szélsőséges érzelmi kirohanást többnyire csak olyankor produkálok, mikor valóban erőteljes szentimentum vezérel. Innen az ügyvédek s politikusok által oly irigylésre méltó, jelentős mértékben arisztokratikus, visszafogott stílusom.
- Amennyiben egyenes válaszokat vár, javasolnám, hogy korrekt és egyértelmű kérdéseket tegyen fel! Mi a tézise, melyet bizonyítani kíván?
Ismét úgy tekintek rá, mint egy tehetséges tanítványra, kihez nagy reményeket fűzök. Mindig is kedveltem ezt az érzést. Azzal is tisztában vagyok, hogy ő is endorfindús pillanatokat élt át, valahányszor ezen gondolatomra egyértelmű utalást tettem.
Most úgy ítélem, némi időt igazán hagyhatok számára, hogy átgondolja következő lépését. Egyébként sem hiszem, hogy ilyen nyílt felszólalásra számított válasz gyanánt. Addig is kikérek magamnak egy teát, ami egyébként illata alapján végül egészen valódinak tűnik, még a magam mondhatni sznob ízléséhez viszonyítva is.
Mindeközben komolyan gondolkodóba esem, vajon miként is volna ildomos kezelnem az ifjú hölgyet. Hiszen képes a rideg logikára, ám bárhogy is vizsgáljuk, érzelmi úton erősen befolyásolható. Ezen állapotából természetesen egyértelműen következik, hogy érdek mellett érzelmileg is kötni szükséges, amennyiben valódi hűséget és beszámíthatóságot kívánok tőle. Rengeteg változó, ugyanennyi kérdés. Szükségem lesz még néhány válaszra, hogy a kirakós helyére kerülhessen.

Nikola & Rose

A mosolyt halványan viszonzom, valahogy ő máshogyan viselkedik, egyenrangúbban, mint velem a legtöbben, ennyit megérdemel. Időben érkezett, pedig biztosan rengeteg más dolga is, nekem pedig nincsen más dolgom, mint belekezdeni. Kérdezni fogok, hosszasan, nem is a válaszai érdekelnek, sokkal inkább a gesztusai, a mélyebb rétegekben meglapuló jelzései, hogy van-e köze mindahoz, ami történt, és ha igen, miért keveredett bele. Hogyan láthatta előre, hogy mi fog történni. Nem képzelem magam mindenhatónak, még tanulom a képességet, azt is tudhattam volna, hogy a bátyám hogy néz rám, előbb utóbb eljött az idő, hogy végül megtette, amit tett. Valamiért magamban megpróbáltam elodázni a dolgot, hogy ne kelljen rajta gondolkoznom.
- Ez kétségkívül így van. – Bólintásom mellett továbbra is fürkészem az arcát a gesztusait. Makulátlan öltönye ismét jó alaposan előrerendelt tetteket sejtet. Pontosan tudta, hogy miért fogom elhívni ide. A macska-egér játékban nem szeretnék rágcsáló szerepet betölteni, most én vagyok az, aki nyomon van, aki szimatot fogott. Szeretném legalábbis ezt elhihetni magammal. Egy pillanatra oldalt döntöm a fejem, mintha mérlegelném a kérdését, terelés, terelés.
- Ez egyértelmű azt hiszem. Nem volt lehetőségem megvizsgálni a nyomozati anyagot, őszintén szólva ezúttal nem is voltam kiváncsi rá eddig. Sokkal jobban érdekel egy másik vonal. Az a vonal, amely azt sejteti, hogy nem véletlenül tartott bent egy bizonyos idővel többig. Feltételezhetem, hogy szándékosan? – Hátradől, mintha lerázná magáról az érdeklődés csíráját, mintha nem is akarná tudni, hogy mire megy ki a játék. Nem vagyok hivatásos nyomozó, de be tudnék adni egy indítványt, már van annyi alapja a szavamnak, ami alapján kiadhatnak körözést, letartóztatási parancsot, ha elég megalapozott mindaz, amit közlök. Míg ő hátrahajol, én nem teszem ugyanezt előre, maradok a helyemen. Megfordítom ujjaim között a kávéspoharat, egy pillanatra lesütöm a szememet, a rejtély sokkal jobban érdekel, mint belegondolni, hogy mi is lett volna pontosan, ha nem maradok ott az ominózus fél órában a férfi szertárában, ahol felmerült a kvantumfizikai kérdés. Szeretek vele vitatkozni, előrevisz, és motivál. Kipirult arccal távoztam, győzelmem tudatában, ám most mintha úgy tűnne, mindez csalóka nyereség volt, megrendezett színpadi darab. Vajon miért?
- Én csupán vizsgálódom. Vehetné bóknak is az úr, hogy összefüggésbe hozom egy ilyen bűnténnyel. – Most mégis előrehajol, szinte magamon érzem a lehelletét, de nem tágítok, felemelem szinte szénfekete szemeimet, ezúttal belefúrom az övébe, s folytatom. – Jól sejti. Engem már semmi nem érint meg. Legfőképpen me, egy ilyen halálhír. – Ezzel nem árulok el titkot, ha tudja, úgyis tudja. Ha pedig nem, akkor tippelhet arra is, hogy nagyon nem voltunk jóban. Nem mondom ki, hogy megint engem akartak, akkor miért kéne sajnálkoznom? Azt kapták, amit érdemeltek, ám tudni akarom a háttereket, a miérteket. Ha véletlenül is úgy lenne, ahogyan sejtem, hogy a férfi tudott mindenről, miért kezelt olcsó játékszernek, még ha meg is akart védeni. Hogyan lehet képes ennyire átlátni mindent...? Zavar a dolog, nagyon is, a tekintetem megkeményedik, de mégis én vagyok, aki nem tudja állni a farkasszemet, félrenézek, gyűlölöm, hogy még nálam is higgadtabban kezeli a helyzetet. Pontosan tudtam, hogy mibe megyek, ha nekiszegezem a kérdéseimet, ám itt és most nehezen állok meg a helyzet magaslatán.

Egy széles mosoly kíséretében biccentek, ezzel reagálva köszönetnyilvánítására. Ugyan, miért ne jöttem volna? Számos teendőim közül mindig is a kellemesebbeket igyekszem előtérbe helyezni. Egy tanítvány meghívása pedig, aki tán valódi tanítvánnyá válhat, nos minden bizonnyal üdvös elfoglaltságnak ígérkezik.
- Semmiség. Bizonyára fontos ügyben hívott ide.
Bár hangom s tekintetem komolyságot tükröz, csendes kíváncsiságot, szám továbbra sem húzódik vissza mosolyomból. Még szavai hallatán sem. Nyilvánvaló volt, hogy következtetési rendszerekkel avagy valamiféle matematikai tehetséggel függ össze különleges adottsága. Arról nem is szólván, hogy egyébként is igencsak eszes lány. Nem lep hát meg a tény, hogy bizony beszélni kíván az ominózus esetről.
- Mire is kíváncsi pontosan? Elmondásai alapján a bátyja kedvelt egy bizonyos környéket - szándékosan nem konkretizálok szűkebb területre - A szomorú helyzet az, hogy mint azt már kegyed minden bizonnyal kiderítette azóta, vélhetően arrafelé garázdálkodott néhány rosszarcú illető is. Bizonyára eljutott a következtetésig, miszerint igen nagy valószínűséggel ők lehetnek a felelősek. Merthogy egy egyszerűnek mondható szívroham esetén minden bizonnyal egészen máshogy fogott volna hozzá mondandójához.
Talányos mosollyal, s kíváncsian felkúszó szemöldökkel pillantok rá, miközben hátradőlök székemben. Alaposan végigmérem, leginkább aktuális állapotát, gesztusait. Érdekes versengés ez, ha mégoly kiszámíthatatlan kimenetelű is. A tapasztalat és a kognitív agilitás versenye. Már amennyiben feltételezzük, hogy versengésről van szó.
- Bár érzésem szerint valamiféle gyanúsítottként, avagy vallomást megtagadó tanúként aposztrofálva szerepelhetek itt és most, higgadtsága lenyűgöz. Egészen olybá tűnik, mintha egyáltalán nem érintette volna meg ez a halálhír - lassú, kimért mozdulattal dőlök előre - Lehetséges, hogy tán még örvendetesnek is érzi ezen szörnyű eseményt?
Hogy mi lehet a gyengéje egy zseninek? Természetesen érzelemvilága. Ezért húznak maguk köré szociálisan érzékelhető falakat azok, kik féltik gondolataik épségét. Így hát amolyan teszt színesítő módozat gyanánt szándékomban áll hajszálnyival magasabb pulzusszámra juttatni. Egyelőre csakis és kizárólag verbális eszközökkel.

Nikola & Rose

A híreken túl sokszor a rendőrségi frekvenciákat is hallgatom, mintegy megrögződésként, hogy csak abban tudok hasznára lenni a világnak. Nem volt nehéz összeraknom, hogy mi is történt, a bátyám ismét lesben állt, a barátai ismét készen arra, hogy duplázzanak közel négy év után. Nem tudom, hogy miért most... annyi idő eltelt, azóta más ember vagyok én is. Talán pont ez volt a vágyálmuk, hogy tovább fokozzák a borzalmaimat. Valaki más is volt, aki rájuk várt, de hát honnan tudhatták volna, hogy mi fog történni? Nagyon különös ez az egész, és csak egy embert ismerek, aki nálam is nagyobb koponya, Appleton professzor. Nem tudnám bizonyítani, hogy ilyesmit megszervezzen, és ha igen, miért akart volna megvédeni? Nem tartozik nekem semmivel, legjobb tudomásom szerint is csak egy kekeckedő külsős voltam a szemében, nem is igazi tanítvány. Az más kérdés, hogy mindig felnéztem rá, tisztelettel beszéltem vele, talán többet látott bennem, nem tudom. Nehéz ezt így összerakni, a legutolsó előadása vagy nyolc hónapja volt.
A gondolataimba merülve olvasgatok, néha a tincseimmel játszva belekortyolok a kávéba, ez ma már a hatodik. Alig alszom, a mesterséges élénkítők lassan kezdenek tönkretenni. Végigfutok a sorokon, amelyeket már tucatszor olvastam, inkább megszokás ez, mint valódi időtöltés. A kávézóban ücsörgőket elég volt pillanat alatt szemrevételeznem, üldözési mániámnak ezúttal nincsen alapja. Előfordul, hogy azt a következtetést vonom le, hogy figyelnek, most magam vagyok. Azaz már nem is annyira, megérkezett akire vártam. Fura, hogy őt is professzornak hívom, holott a birtok tulajdonosa is az. Nem tudom, hogy illik e felállnom nekem is, alig szoktam bárkivel is találkozni, inkább megemelkedem, ő az idősebb, okosabb. Kezet nem nyújtunk, csak bólintok.
- Appleton professzor, köszönöm, hogy eljött. – Helyet foglalok, bízva abban, hogy ő is megteszi ezt. Nem is tudom, hogyan kezdjek bele, egyenlőre az ujjamat tördelem. Többségében mindenkivel lekezelő vagyok, a jelenlétében azonban zavart, mert tudom, hogy belémlát, az érveimet még jobban meg tudja csavarni, mint én az átlagemberét. Talán tudja rólam, hogy észreveszem az apróságokat, de nem mindig tudom a helyén kezelni őket, ahogyan párszor már rávilágított.
- A múltkori beszélgetésünk miatt szerettem volna... idehívni. Nem is a téma, amely bevallom, lenyűgözött, sokkal inkább a körülményei. A beszélgetés alatt halt meg a bátyám. Az egyetemtől nem is olyan messze. Van egy olyan... érzésem, nevezzük érzésnek, hogy a professzor úr talán további részletekkel tudna szolgálni. – Mélyesztem belé szinte szénfekete szemeimet. A legapróbb rezdülésre is figyelek, ami elárulhatja, hogy mi történt vele az elmúlt órákban, napokban, hetekben. Minden érdekel a zakója szinétől a mandzsettagombjáig, hogy milyen illatra rezzen az orra, kikre húzza össze a szemöldökét, hányszor pillant az órájára. A képnek össze kell állnia.

Sosem mulasztja el a híreket. Igyekszik naprakész lenni, hogy minél inkább mások hasznára lehessen. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy igen hamar értesül majd a fejleményekről, hogy aztán viszonylag rövid idő alatt képes legyennéhány következtetést levonni, melyek a történések hatalmas mozaikjának felépítéséhez hozzásegíthetik. Még ha nem is kap meg annyi építőkövet, hogy a teljes képet kirakhassa, sejtései könnyedén támadhatnak.
Jószándékú, kedves lány. Zárkózottsága jól behatárolható traumához vezethető vissza, melyet azonban igyekszik elleplezni, s eltitkolni mindenki elől. Természetesen nem mindenki elől képes ezt megtenni, de erről majd később.
Könnyed csilingelés hallatszik, ahogy nyílik a kávézó ajtaja, majd újabb kíséri annak záródását. Egyetlen röpke pillanatra lépek csupán a pulthoz, hogy rendelésemet leadhassam. Mutatóujjamat enyhén megemelve nyomatékosítom szavaimat, ahogyan azt úri körökben szokás.
- Egy caffé lattét kérnék! Köszönöm! - biccentek hozzá, majd célba veszem a fiatal lány asztalát.
Tán lekezelőnek gondolhatna a kiszolgáló személyzet, ám különösebb megfigyelés nélkül is feltűnhetett nekik, előre megköszöntem a kiszolgálást. Ezzel is megelelőlegezve irányukban egyfajta bizalmat, amit nyilván igyekeznek majd nem eljátszani, s megfelelni kívánalmaimnak. Oly módon, hogy azokkal még tisztában sincsenek. Nem számít, legjobb tudásuk szerint fognak ellátni. Hiszen vendég vagyok, ismerem az illemet, és ez a feladatuk.
- Jó napot, Roseline! - hajolok meg enyhén, majd megvárva válaszát végül helyet foglalok vele szemben.
Bár nem közölte, miért is szándékozik kettesben találkozni velem az egyetemen kívül, ám akadnak megalapozott sejtéseim ennek kapcsán. Már a beszélgetés körülményei is rengeteg apróságot megvilágítanak. Hiszen olyan helyre hívott, ahova ő vagy közvetlen ismerősei ritkán járnak, nem a hétköznapjaik része. Innentől ösztönösen feltételezhetnék, hogy kevéssé látogatott hely, ahol ezáltal bizalmas beszélgetések gond nélkül lefolytathatók. Ám akad itt még egy tényező, mégpedig az, hogy a bejárattal szembeni sarokasztalt foglalta be. Tökéletesen beláthatja a kávézó terét, benne minden vendéggel, ő pedig viszonylag későn szúr szemet a kevésbé ébereknek.
Miután helyet foglaltam, nem szólok, mindössze várakozón tekintek rá. Ő hívott ide, nyilvánvalóan rendhagyó indokkal, így minden bizonnyal hamarosan beavat majd gondolataiba. Nem aggódom, hogy túl sokat tudna, lévén az összefüggések kapcsán van különösen jó érzéke. Amiről azonban nem tud, azon információkból természetesen ő sem gazdálkodhat.

Nikola & Rose

Sosem mulasztom el a híreket. Az iskolai élet ellenére nem adtam fel a céljaimat, miszerint legalább az eszemmel mások hasznára tudjak lenni. Valójában a rejtélyek megoldása engem motivál, tesz legalább boldoggá, mások szempontjából olyan, mintha lenne valaki, aki ezáltal tesz másokat reménytelibbé. Meg sem kell várnom, míg az a bizonyos információ eljut a fél hetes kiadásba, napközben már beszélnek róla, majd másnap is, kissé brutális dolog. Az én esetemre emlékeztet. Neveket nem mondtak, helyszínt igen. Arra szoktam hazamenni. Szoktam.. Mintha olyan sok időt töltenék az egykori vendégtanárral. Miután nem voltam hivatalosan egyemista, nem is várhattam el, hogy bárki foglalkozzon velem, szánjon rám az idejéből. Nem ezért fizetik őket. Van elég gondjuk a bejegyzett tanulókkal is. Az illető más. Mindazonáltal, hogy remek koponya, felfigyelt a kérdéseimre, hogy jelentkeztem, olykor még be is vont a kollektív munkába, gyakorlati feladatokat adott, kifejtős esszéket, sőt olyan is akadt, hogy térjek hozzá vissza, ha megoldottan a különmunkát. Élvezettel vetettem bele magam ezen agytornákban, külön örültem, hogy nem a porcelánszerű babaságom érdekli, az elmém élessége az, amivel felhívhattam magamra a figyelmet. Az elmúlt hetekben nem találkoztunk, lassan berendezkedtem a birtokon, amely otthonom lesz az elkövetkezendő években. Ám ez a hír... Nála voltam akkor az egyetemen, amikor történt a dolog. Ha nem tart olyan sokáig szóval, akkor engem támadnak meg, nem pedig a három illetőt, akik egyébként fiúk. Megerőszakolták őket, ahogy egykoron engem is, de ki az a perverz, aki erre képes? Mert még nőket, az hagyján, na de így? Másnap érkezett a hír anyáéktól, a bátyám halott. Állításuk szerint összetűzésbe keveredett valakikkel, és ez lett a vége. Az erőszakról semmi. Mégsem nehéz összeraknom, ő és a két barátja lehetett az áldozat...? Az egyetemem közelében? Balsejtelem lesz rajtam urrá, ezért úgy döntök, nem halogatom tovább a dolgot, felkeresem a professzort. Úgy vélem, hogy ezt meg kell beszélünk. Váltok hát ismét jegyet a Friscoi járatra, pár órával később pedig ott vagyok a kávézók egyikében, remélve, a professzor tud rám szánni az idejéből. Elég intim a téma, amelyról szó esik majd, ezért talán jobb, ha itt, és nem az egyetemen. Üzentem neki, s türelmesen várok, olvasgatva, és könnyed capuccino mellett. Könyvem címe: Cyrano.

Tárgy: Re: Nikola&Rose - A lány és a bestia

» Dr. Henry McCoy - Bestia
» Nikola & Jill - Valahol messze...
» Nikola & Cynthia
» Nikola & Jean
» Nikola Tesla vityillója