Morgan&Dini » Central Park

Addig jó neki, amíg nem találkozik az Idegennel. Ha jól tudom, közülünk való, és nagyon komoly álcával rendelkezik. Talán maga is rendőr, vagy az igazságszolgáltatás berkein belül tevékenykedik, holott a legkíméletlenebb gyilkos, akiről valaha hallottam. Az a hír járja, hogy bárkit, ismétlem bárkit képes eltenni láb alól, nem számít, hogy az illetőt ki védi, vagy netán maga is mutáns lenne, erős képeséggel. És ami még rosszabb, Charles-tól olyan hallottam róla, hogy hozzá hasonlóan mindenki személyazonosságát pontosan tudja. Hogy ezt hogyan csinálja, számomra is rejtély, én sem vagyok biztonságban, az új ismerős pedig Dini csupán játékos elszólásával kevert vele össze, de nagyon nem szeretném, ha rólam terjedne el, hogy én vagyok az Idegen.
- Végülis van becenevem. Castle. Gyermekkoromban ragadt rám. – Na igen, akkora családi birtokunk volt, hogy nem is csoda, hogy ha a környékbeli gyerekek csak ez alapján itéltek meg, és nem voltak hajlandóak a valódi nevemen szólítani. Miután hallgattam rá, most is tökéletesen megfelel, és leszögezhetjük, semmi köze nincsen a közel harminc évvel későbbi tévésorozathoz. A Halálangyalt meg sem említem, én magamat így hívom, ha nagyon muszáj, a sajtóban is így szoktam szereplni a hírekben, na de így bemutkozni, valljuk be röhejes lenne. Nem annyira fair, hogy a lány a saját nevét használja, én pedig álca mögé bújok, de sejtheti, megvan rá az okom.
- Aha. – Jegyzem meg szárazon. Nem célom őt elriasztani, nagyon is szívesen beszélgetnék vele egy olyan milliőben, ahol egymás szemébe nézhetünk, felfedezhetjük egymás valódi személyiségét, így ez elég egyoldalú, de vállalhatja azt, hogy veszélybe sodrom. Angela, Amy... diákok, gyerekek, még ha ez utóbbiért szűntelen szenvedéllyel dobom a szívem, mégis felfedtem magam számára, ám ez a hölgy felnőtt, aki a saját sorsának kovácsa. Talán... Ha ő is mutáns, ismeri a menekülés érzését.
- Akkor legyen így. Rendszerint a rendőrörsre szállítom be őket, vagy ha nagyon ellenállnak, vagy képeségük folytán pusztítani vágynak, véglegesen kell elbánnom velük. – Ebből sejtheti, hogy bár nem vagyok a gyilkolás híve, van amikor már nincs más út. Fordult már elő, hogy vér tapadt a kezemhez, amire nem vagyok büszke, de ártatlanokat sosem kevertem veszélybe, leszámítva az iskolai robbanást, amelyre nem készülhettem fel, még kamaszkoromban.
- Ugyan... szót sem róla. Elkisérlek egy darabon, hátha voltak társai a barátunknak. Nem venném a szívemre, ha újabb támadást kapnál. Lehet, hogy mindez csak elterelés volt... valami nagyobb ellenében.
– Sugallom. Nem ráijeszteni akarok, ám pontosan ismerem a csapdákat. Elvonják az illető hölgy figyelmét egy piti rablással, ám amikor már nincsen nála az iratai, vagy fel van zaklatva lelkileg, akkor támadják és erőszakolják meg, rendszerint többször is, hogy aztán hagyják meghalni valami árokparton. A fiatal nő túlságosan hamvasbörő, kívánatos ahhoz, hogy erre legyen esély. De nem ma. Amíg itt vagyok, ez nem történhet meg. Kérdőn pillantok rá, hogy merre tartott.

Igen sok hozzám hasonlóval találkoztam már, hogy felfedezzem a különbségeket egy állat mozgása, és egy állatalakban vadászó mutáns kapcsán, gondoljunk csak Evelyn-re, a veszettre, nagyon is hasonló volt, amit művelt az a lány, remélem él még, dühe nem vezette olyan tévútra, amelyből már nincsen visszaút. A macska esetén már csak türelmesen meg kell várnom az átváltozást, aki messziről láthat minket, annak csupán éppen furcsa lehet a jelenet, hogy nem értelmes szavakkal beszélek a fenevaddal, csupán barátkozóan. Lehajolok, amikor közelebb ér, azt sugallom hogy társa vagyok az öröklétben, mint ahogyan a fenevad is rátalál a hozzá hasonlóra. Érzem a közöttünk vibráló szikrákat, amelyekkel tudatja felém, jó döntés volt higgadtnak maradni. Nem húzom el a kezem, de nem is bűvítem simogatássa a megkezett mozdulatot. Amit képvisel, nem háziállat, mert így tartja kedve. A vadakkal nem packázunk, tiszteljük őket. Karbafont kézzel támaszkodom neki a téglafalnak, míg az állat távozik, hószín csizmás lábaim egyikét támasztékként magam mögé nyomom. Érdeklődve figyelem a fák közötti árnyékok mozgását, várakozásom nem marad jutalom nélkül.
- Arra nincs szükség. Egy a célunk. – A táskát a kezébe nyomom, az indiai érintés láttán meglepetten, rövid életem során a távol-keleten is éveket töltöttem, ahol a szimbólumoknak, jelképnek hatalmas szerepe van, így alkottam meg a sajátomat, hogy többé ne eshessek abba a csapdába, hogy más szenved miattam. Morgan már nem létezik, a civil álca, ezért is nem tartom szükségét, hogy bemutatkozzam. Az üdvözlést tökéletesen leutánozva viszonzom, némi nemesi plusz gesztust is teszek hozzá, amit Indiában használnak a hajadonok irányában. Lehet, hogy férjezett, de abból indulunki, hogy egyedülálló, érintetlen.
- Örvendek. Az Idegen akár meg is felelhetne, ha nem egy különlegesen kiképzett bérgyilkos fedőneve lenne. – Mosolyodom el zordan, hangom meglepően tükrözi a bársonyos férfiasságot. Hiába hogy a maszk alatt dolgozva eldobtam mindent, ami önmagamhoz kötött, kisfiús humorérzékem megmaradt. Nem fűzöm tovább a mondandómat, pedig az illendőség kötelezne a bemutatkozásra. Van vajon értelme? Angelával sem tettem meg, mindössze az álomfogót kapta tőlem, hogy hívhat, ha nagy gubanc lenne, ám ahogyan figyeltem, szépen beilleszkedett. Nem is vágyom többre, mint epizódszerepre bárki életében. Amy is rá fog jönni, hogy álmokat kerget.
- Mi a szándéka az elkövetővel? – Kérdezem a fekvő test felé biccentve. Felőlem játszhatunk rögtönitélő bíróságot is, hagyhatjuk futni is, a helyi örs is megoldás lehet. Minden rajta áll, ő a sértett.

Amy éppen az út fáradalmait piheni, nekem erre nincsen lehetőségem, a bűnözők nem szoktak sziesztázni. Majd a sírban alszom én is. Amíg a fiatal lány pezsgőfürdőt vesz, addig magamra húzom a jelmezt, és szó nélkül távozom, biztosan megérti. Ha mégsem, majd jön a magyarázkodás, egyébként meg pontosan tudja, hogy mit teszek, amikor egy kicsit is ráérek. Számomra ez nem munka, nem is hobbi, sokkal inkább életút. Olyan valami, ami kiteljesíti az életem. Nem azért húzok maszkot, hogy valaki más legyek. Akkor vagyok valaki más, álcában, ha civil valómat látják. A maszkos az igazi énem. Teljesen azonosultam már a zord lélekkel, amely nem ismer irgalmat, könyörületet. A gyilkolást ugyan nem bírja a gyomrom, de párszor már közel jártam hozzá. Inkább a hatóság kezére adom, aki a törvény ellen vét, bízván abban, hogy a rend őrei, a bírák majd helyesen tudnak eljárni. Az egyik vízköpő mellett gugolok, a parkok rendszerint kiváló helyszínéül szolgálnak a bűncselekményeknek, mint az általános rablás, vagy a még rosszabb, az erőszaktétel. Az áldozatok rendszerint nők, vagy fiatalok. Hibridjük a fiatal nők. Vannak olyanok is, akik mindezt provokálják, de a többség nem ilyen. Az este számomra jól indul, lesz itt esemény bőven. Másnak ez dermesztő, számomra maga a zsibongató mámor. Az, ha másokért tenni tudok. Ha már úgy alakult életem hajnala, ahova, muszáj ily módon vezekelnem. A fiatal nőt éppen lerabolnának, így rámarkolva a vízköpő vállára, elrugaszkodom, hogy egy zászlórúdon átpörögve tigrisbukfenccel érjek földet, valahol az illető előtt. Az meglepődik, amit finom mosollyal konstatálok, a jövőbelátás áldásos adomány, pontosan így volt kiszámítva a sokféle variáció közül, addig viszont nem fürkésztem előre, hogy a nő hirtelen eltűnik a szemem elől, és a következő pillanatban már egy nagymacska rohan felénk, sőt, az egyik fát is becélozza. Döbbenetemet követi az éppen megtorpanó rabló is, ahogyan egyszerre várjuk be a bestiát, ám ekkor tolvajunk nyúlféle cikázásba kezdene, hogy legalább az én utamból kitérjen, egy jól eltalált állonvágással padlóra küldöm, amiből nem is eszmél fel egyhamar. Lehajolok a táskáért, és mintha tényleg egy állatról lenne szó, a leopárd felé nyújtom.
 - Cicc... cicc... – Komikusan festhetek a fekete testhezálló ruhában, maszkkal a fejemen, amelyen apró vörös ördögszarvak meredeznek, és próbálom megszelídíteni az állatot, amelyről sejtésem szerint lerí, hogy igazából nem is vad. Nagyon is ember lehet. Még inkább mutáns, mint én.