Hello darkness, my old friend

Mandy & Gaston

- Próbáltam ironizálni, hátha észreveszed magad. De nem. – Szűröm a választ bujkáló somolygással. Fel is adhatom, sutba is vághatom az elképzeléseimet, egykori barátom nem úgy kezelendő mint a nagy átlag. Már akkor ismert, mielőtt katona lettem volna, felderítő, bérgyilkos, így kár is úgy kezelnem, mintha egy átlagos, arctalan civil lenne. Szimpátiám nem szűnt meg irányába, csupán egyszerűbbnek tűnt, hogy a védőfalak mögé rejtőzöm, hogy ne kelljen ismét érzelmileg kötődnöm az irányába. Kevésbé bántom, ha csupán eltaszítom magamtól, és nem adom mondjuk a francia titkosrendőrség kezére, mint írtani való mutánst.
- Milyen gondoskodó vagy, hogy még tartod vele a kapcsolatot. – Hunyorítok a félszegséget meglovagolva, talán mégis egy fokkal jobb így, hogy mellette megkísérlem elengedni magamat, ezt nagyjából hat éve nem tudtam ilyen minőségben senkivel. Mandynek vélhetően jobb élete volt, megmaradt örökifjú gyereknek, s még rám is kihatással van a vigyorisága. Ezegyszer hagyom, hogy átragadjon, s megüljön a lelkemen.
- Arra buknak, ha nem vagyok kedves...? – Kérdezem megütközve, a második pont azonban még jobban megakasztja nálam azt a bizonyos mókuskereket, teljesen kilökve a jól megszokott hűvös magatartásból. – Más nőke nem szoktam sehogy. Nincs arra időm, te meg csak húzod itt az agyamat, és incselkedsz, aztán meg elvárod, hogy ügyesen lavírozzak a régi barát, meg a rosszfiú kliséid között. Más körülmények között lenne rajtad mit művelni, ennyi, mit kell ezt így kiemelni...? – Húzom el a számat, nem is értem a cimkéit. Ennyi év után kőhercegnek nevez, és úgy húzogatja előttem a mézesmadzagot, hogy még csak nem is tud róla. A bókjai csak azért találnak be, mert egykor fontos volt nekem, és igen, nagyon csinos lett, ám hogy ez mást jelentene-e...? Aligha, nem is akarok foglalkozni a ténnyel, még ha bizsergetően lángol az ajkam széle attól, ahol hozzáért. Francba.
- Fogjuk rá, hogy bízom benned annyira, hogy ha gyerekként fontos voltam neked, akkor nem jár el a szád. – Odahajolok hozzá, ki tudja, hogy milyen műholdakon át figyelnek most is ebben a percben.
- Azért küldtek ide, hogy felderítsem a terepet, és ha szükséges, akár likvidáljak is párat az itteniek közül. – Nem remeg meg úgy a hangom, mintha viccelnék, ennyire igazán elvonatkoztathat a bolondozástól. De legalább látja, hogy nem biztos, hogy érdemes ilyen téren húznia az agyamat. Ellenben amikor lehajol előttem, talán ösztönösen is a dekoltázsára, vagy éppen a kivillanó bugyijára téved a tekintetem. Na tényleg bunkó vagyok, hogy egy ilyen régi ismerőssel bánok így, mintha tudnék az ösztöneimnek parancsolni. Szokott pedig menni, de Mandy esetében még az is baszkurálja az agyamat, hogy amellett hogy holmi játszópajti volt, most meg igazán csinos, kívánatos csaj lett.
- Pia... legyen pia, ha ennyire bűnbe vinnél, miért is ne? Mélabúsnak tűnők, legalább önbeteljesítő jóslat, hogy neked fogok keresegni. – Elrángat a konyha felé, de uticélt is változtazhatunk, ha másféle ismerné a titkos rejtekhelyet az alkohol irányában. – Azt majd meglátjuk, ki tudja, ha sokat iszol... – Ha már kinézi belőle a bunkó de jópasit, akkor adom alá a lovat, miért ne tenném, a barátságunkat már rég eltemettem.

♫ If I let you go ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

- Ennyire galamblelkű vagy Amandine? – Kapom fel a fejemet, hogy a teljes nevén szólítsam. Nem vagyunk már kicsit, eleget dolgoztam kiképzők keze alatt ahhoz, hogy ne finomkodjak a szavakkal, s ő már alaposan kikerült a látóteremből ahhoz, hogy kifejezetten tekintettel legyek rá. Így is alaposan visszafogom magam attól, hogy durván félrelökjem, mert beleköphet a levesembe.
- Rám gondolsz? – Kérdezek vissza naívságot tetettve. Most tényleg úgy véli, hogy mindenképpen hatnia kell rám? Őszintén oda voltam érte, lelki társak is voltunk, de eltelt ki tudja hány év. Ez változhat? Elvileg ha valamit láttunk egymásban, annak miért kéne eltűnnie? Azért viselkedem vele ennyire pokrócként, mert nem akarom, hogy tűzvonalba kerüljön, ő meg úgy kezel, mintha egy seggfej lennék. Lehet, hogy jobb is így, ha haragszik rám a faggatózás helyett.
- Félreérthető részubokban beszélsz. Én vagyok sok nőre gerjedve, vagy azok rám? – Nevetem el magam, egyszerűen ennyi idő után, hátam mögött a sok pocsék emlékkel sem tudok rá haragudni a szemtelen humorával is kihozza belőlem az egykori barátot, aki voltam. Ő volt az egyetlen, akivel igazán jól éreztem magam. Azért támadok, mert nem akarom, hogy bajba kerüljön. Hárítok, kitérek, talán ezzel valahogy éket verek kettőnk közé, ám aligha hagyja.
- Akkor úgy válaszolok; nincs. Régóta nincs, nem fér bele. Dolgozom valamin, ami teljes embert kíván. Ne legyen mellettem senki, aki félti az írhámat. Meg nekem se buzerálja a gondolataimat, hogy mennyire félt valaki. Különben meg nekem sem szokásom felcsípni senkit, főleg nem egy régi barátot, úgyhogy megnyugodhatsz, nem kell egynek lenned a sorban, bármennyire is hihetetlenül rövid sorról beszélünk. – Nagyjából egy kezemen meg tudnám számolni, hány kapcsolatom volt, azokban sem volt túl sok tartalom, hát így megy ez. Nem fogok most pont ezen keseregni, bántani meg nem is állt szándékomban, hiszen igen csinos, hosszúcombú csajjá érett, akinek továbbra is helyén a szíve. Végül megadom magam, és leülök mellé, ráadásként felhúzza maga mellé botsáska lábait, amit teljesen véletlenül nézek meg. Minek mutogatja? Ezúttal el mosolyodom, ahogyan eltolom a karját, mégsem elutasító jelleggel, csak amolyan utálom a csizikést pillantással.
- Álszerénységgel is jár az érettség? – Húzom el a számat, mintha nagyon szigorú, rideg lennék. A bókot kezelte volna a helyén, megint viccel. Sosem tud komoly lenni? – Megtörtént, igaz. Beszélgethetünk, csak éppen veszélybe sodorlak, ha bármit is elmondok. Emberéletek felett döntök, hát sikerült idáig is eljutni. – Bólintok, hogy majd körbevezetne, ezzel nincsen gond, amúgy is be kéne illeszkednem, ez passzol a tervemhez. Előfordulhat olyan scenario is, amelyben csak kémkedek, Mandyt is életben hagyom, és visszatérek Franciaországba. A képességére ellenben nem emlékszem, főleg erre a halálos dologra, úgy tűnik csak a jó dolgok maradtak meg.
- Miért is ne, már vattát köpök. A városban asszem tartalmasabb piát kapnánk, de legyen akkor a konyha. Kakaót akarsz velem itatni, majd betakarsz mint egy ötévest? Ezek alapján tényleg nem nyílik ki a sliccem. – Állok fel, és várom, hogy meginduljunk.

♫ If I let you go ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

- Nem mintha lenne beleszólásom a dologba igaz? Ha kérek valamit, szarsz rá, igaz? A kiváncsiságod kicsiként még érthető volt, most már tapintatlanságnak hívnám. Ha majd beszélni akarok valamiről, hidd el, megteszem. – A kedvessége lepereg rólam, bármennyire is kőhercegnek nevezett. Nem érdekelnek a próbálkozásai, túl sok idő telt el, nem tudok már úgy tekinteni rá, mint holmi lelki társra, akivel mindent megosztottunk egymással. Feladatom van, közelességem, és nem lehet csak úgy... mindent félredobni. Viszont bármennyire is ellenkezek az ostobán kislányos megnyilvánulásaira, mégis megmaradt annak az édes teremtésnek, aki egykor a világom volt. Elhúznám a számat, hogy fintorra ragadtassam magam, de amit mond, ahogyan mondja, nevetést vált ki belőlem.
- Te tényleg nem változol, ez elképesztő... – Ingatom a fejem, az állam alá nyúlva az ujjaimmal, hogy legalább némi komolyságot erőltessek magamra. Megfontolandó, hogy legyen egy bizalmasom, ám ha a francia kormány megsejt valamit abból hogy kiadtam a dolgaikat, és buta, szőke fruska terjeszti őket, azzal én ártok a legnagyobbat, mindenkinek.
- Na persze... mert olyan nagyon visszahúzódónak tűnsz Mandy. Csak megszólalsz, és már nyílnak is a sliccek van egy olyan érzésem... – Csóválom meg a fejemet, ellenben a derűs hangulatom már megmarad, hát úgy tűnik, hogy még ennyi évvel később is hatni rám. A barátságunk valóban erős volt, bármennyire is bezárkóztam, az ölelését, amelyet előbb ejtett meg, még a furán sikerült puszi ellenére is értékként kezelem. Ellenben felugrik a szemöldököm a kérdésére, már megint betámad, ezen már csak felsóhajtani tudok.
- Kitalálom; most jön az, hogy felcsaptál kerítőnek. Nem, nincsen. Gondolod, hogy valaki el tudna viselni? – Nem mártírkodom, ám épkézláb lány nincsen, aki kapcsolatot tudna építeni arra, amit jelenleg képviselek. És ennek fordítottja is igaz, vajon kit tudnék elviselni, amikor állandóan a feladatra koncentrálok? Előfordul, hogy átutazóban vagyok, és felfigyelek valakire, de az mindig ideiglenes, felszínes dolog, amelytől egyikünk sem vár sokat tőle. Visszakérdezhetnék, de nem érdekel túlzottan, már pár perc alatt is bebizonyította, hogy túlzottan nyílt, feltételezhető, hogy a pasik egymásnak adják a kilincset nála, főleg amilyen hosszú combjai vannak.
- Hatalmas távolságokból is fejbelövöm azt, aki túl okosnak hiszi magát, vagy túl sokat kérdez. – Mondom ki végül. Bérgyilkos vagyok, és talán ebből megérti, hogy miért nem megyek bele a részletekbe még jobban. A képességem segít a tökéletes térlátásban, reflexekben. De hiába is mennék bele, nem szándékozom túl sokáig maradni, általában feltűnésmentesen dolgozom, nem pedig a legjobb barátommal a nyomomban.
- És most mit akarsz? Úgy kezeljelek, mintha nem telt volna ez a sok év? Sajnálom, de ez nem fog menni. Legalább lennél... ronda, vagy mittudomén. – Nem, felszínes aztán végképp nem vagyok, de a hormonok most vannak a csúcson, és rohadtul nehéz bensőséges, sőt, titkolnivaló dolgokról beszélni az egykori legjobb barátnak, ha az közben meg úgy néz ki, mint egy szirén, aki állandóan megbuzerálja az ember érzékeit.
- Ma érkeztem, még nem volt időm kipakolni sem, körtúra. De nem úgy tűnik, mintha körbe akarnál vezetni, így maradhatunk is. Oly mindegy. És te mit tudon túl, hogy állati sokat beszélsz? – Kérdezek vissza, feladva kicsit a merev pózból, átvetem az egyik kezemet a kanapéra, és nekidőlök, hogy kényelmesebben el tudjak helyezkedni. Kicsit száraz a torkom, terve van véve, hogy kicsit később lemegyek a városba egy kis tütüt inni.

♫ You'll Be In My Heart ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

Gyerekként is hihetetlenül eleven volt, hiába is kardoskodik. Imádnivaló kislány, akit akkor a világom közepének láttam, hogy aztán ráébredjek, bizony egyedül vagyok, és csak akkor tudok boldogulni, ha nem kötődöm olyanokhoz, akiket elveszíthetek. Csak akkor lehetek kemény, legyőzhetetlen, ha nem találni fogást rajtam. Karbafont kézzel szemezek vele, na nem olyan értelemben, mint aki meg akarja szabadítani a bugyijától. Az elég perverz dolog lenne, főleg, hogy kiskorunkban még meg is mutattuk egymásnak a micsodánkat. Láttam, amit láttam, most valahogy fel se merül.
- Nem azt beszéltük meg, hogy magamról passzolnék? – Kérdezem oldalra döntött fejjel. Biztosan unalmasnak fog tartani, vagy éppen kinevet hogy álszent módon is játszom a titokzatos szexi macsót, pedig korántsem célom az ilyesmi. Hadititok vagy mi, nincsen benne szexiség. A pirulásán meglepődöm. Következetlen. Azt hinné az ember, hogy ha olyan nagy szájú, akkor teli vigyorral zsebel be egy ilyen dicséretet.
- Hogy néz ki? – Kérdezem ezúttal ismét egy mosolyt villantva, attól félek, hogy tényleg képes belőlem régi dolgokat hozni ezzel a félig vagány-félig pirulós viselkedésével, amit még mindig nem tudok cimkézni, ha engem faggat, akkor neki sem árt magába nézni, mert nem mutatja meg igazából, hogy ki is igazából.
- Miből gondolod, hogy mindenki úgy ítéli meg a génjeit, mint te? Különlegesnek lenni inkább bélyeg, mint pozitív aura. – Ellenkezem, és fújtatok egyet. Nem akarok belemenni ebbe a vitába, végülis manapság már ez határozza meg az életemet, nem fogok úgy tenni mintha szuper dolog lenne ide tartozni. Nem is fogom az otthonomként kezelni ezt a helyet. Teszem a dolgomat, aztán visszahúzok ahonnan jöttem.
- Na látod ebben tévedsz. Nem vagyok. Voltam. Azóta nem tűnt fel hogy eltelt vagy a fél életünk? Nem akarlak bántani, de foglak, ha tovább folytatod. Nincs alku. Egyátalán miért kéne alkudoznom? – Mégis leülök mellé, és vontatott képpel félig felhúzva a lábamat, felé fordulok. Mintha mártír lennék, úgy bólintok, meséljen, aztán majd meglátjuk, hogy én mit mondok el. Jó eséllyel semmit. Attól még valamit kizsarolok belőle.

♫ If I let you go ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

A kacsintására mégiscsak sikerül halványan elmosolydnom, úgy tűnik ha én nagyon is, ő alig változott. Felnőtt, érett nő lett, az alapjelleme mégis körbelengi, olyan, akire aligha lehet haragudni. Nekem is pusztán elméleti az okom. Nem akarok arra emlékezni arra, ami akkor volt. Lezártam, továbbléptem. Anyám halála után legalább a kislánnyal jól éreztem magam, hogy aztán pár évvel később rájőjjek, az számít, amit még el tudok érni, ha a magunkfajta terroristákból minél kevesebbet hagyok életben. A kiképzésem alatt nem is sejtettem, hogy Amandine is különleges. Most már tudom. Mégis elküldeném magamtól, a régi idők kedvéért, de valami hihetetlenül tapadós.
- Fejezd be, semmi szükség erre. Emlékszem rád, és tudom, hogy mit jelentettél. Csak közben eltelt pár év. – Csóválom a fejemet, a kezdeti kőkemény visszautasításból minimálisan kezdek felengedni. A vigyorgása alapján mintha telt volna el egy perc sem. Hihetetlenül nyúlánk lett, a szőke tincsek és a csillogó kék szem még ott a helyén. Neki pusztán elmélyültek a vonásai, esélyes, hogy a medál ellenére is megismerem, míg jó eséllyel fordítva ez már nem ment volna, a srácok azért már csak a csontozat miatt is máshogyan néznek ki, mint kiskorukban. Meglepődve kapom fel a fejemet a francia szavakra. Az utóbbi pár évben ez főleg a hivatalos parancsok nyelve volt, érdekes most egykori édes tündéremtől viszonthallani.
- Nem nevezném megkeseredésnek, csak éppen akkor még nem voltak céljaim, most meg vannak. Ha ettől savanyúbbnak tűnök, vállalok.
- Emlékszem. Még mindig szép a hangod. – Azt nem teszem hozzá, hogy ő maga meg egyszerűen gyönyörű, nagyon nem illene a helyzethez, és az általa nagyon is jól összefoglalt minősítésemhez, miszerint keserű vagyok. Kissé szívenüt a dolog, hogy nem adja fel, hogy visszarepítsen a múltba. Nem akarok gyámoltalan kisgyerek lenni többé, vajon miért nem mond le rólam?
- Miért, te minek nevezed, hogy ha csak így letámadsz, és rosszul sül el? – Na itt remélem nem érti félre, nekem már az ölelés is meglepő volt, a puszi meg pláne. Az egy dolog, hogy jó régen mit jelentettünk egymásnak, de elég idő telt el ahhoz, hogy számomra ne legyen alapvető egymás nyakába ugrani. Szinte vadidegen már, hogyan is történhetett volna úgy? Ellenben ő mégis megtette, ebbő alakult ki ez a furcsa... tánc-csók vagy mi.
- Nem igazán. Még össze kell szednem a gondolataimat azokkal kapcsolatban, akik közé kerültem. – Rázom meg a fejemet, és karbafont kézzel döntöm oldalra a fejemet. Ebben nagyon is hasonlítottunk. Cserfessége ellenére végtelenül művészi, mondhatnám, hogy romantikus lány volt, ezek szerint valóban csak centikben mérhető a különbség. – Az még nálam is. – Apró fintor a viccre, de mégis mellé huppanok. Féloldalasan ülök, hogy kényelmes legyen a póz, de lássam is őt. – Végülis mindkettőt rá lehet húzni. De ez már megint olyan téma, amit passzoljunk. Ha kifogysz belőlük, akkor mehetsz a dolgodra. Inkább magadról mesélj.

♫ Theese days ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

Valamellyest még próbálom tartani a látszatot, pusztán belül kavarognak a sötét gondolatok, miszerint a szép szőke lány egykori legjobb barátom, szinte a testvérem, akit el kell űznöm magamtól, hogy ne essen baja. Ez hogyan lehetne lehetséges? Most érkeztem, a tervezgetés, a billeszkedés lett volna a lényeg, erre itt állok egy nem várt helyzetben, szinte az első percben. Legendás hidegvérem is kezd cserbenhagyni, a szőkeség visszaidézi a régi emlékeket, amikor még csak anyám halálával kellett megküzdenem, de ott volt ő, aki mindent megoldott, kipótolt. És most újra itt, ám mindaz, ami történt, megtörtént, már nem hagyhatom, hogy ismét átvegye az irányítást.
- Miféle szerződésre gondolsz? Olyan régen volt már, ez az egy talán nem változott. – Vonom meg a vállamat, és igyekszem nem állni a tekintetét, mert igen cserfes, fiatal lánnyá cseperedett, igéző pillantással, ingerlően hosszú combokkal. Nem szokásom hagyni, hogy elvonja bármi is a figyelmet, jelen esetben igen zavarbaejtő, hogy nem valami rút kiskacsába ment át. Na de vissza a témánkhoz, amelyből lassan illene kihátrálni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy bunkó, lekezelő valaki lenne, erre még itt becézget is.
- Mindenre emlékszem, és az nem biztos, hogy nyerő dolog. – Hiába voltunk olyan jóban, ha sikerült volna már eltemetnem mindent, akkor most át tudnék lépni a jelenlétét. Évekig sikerült félretennem a dolgot, hogy volt egy jó barátom, akinek számítottam. Egyszerűbb volt kiölni az érzelmeket, a francia titkosszolgálat is ezt várta el, hogy aztán amikor végül megjelenek itt, szembetalálkozzak azzal a lánnyal, aki már kicsinek is édes volt. Francba. És csak a saját magam kedvéért megismételve: a jó büdös francba!
A furán sikerült puszi valami fél-csókba hajlik, holott jobban jártam volna, ha már az előbbit tűröm, mint valami esőbe kitett kutya, akivel bármit meg lehet már tenni. Az érzés így furcsán bizsergetős, nem csoda, ha most még a világból is kifutnék. Én, aki alig egy hónapja még egy toronyházban kuksoltam, hogy az ablakából lőjjem ki a mutánsok egyik fontos szószóláját Marseille-ben.
- Hjah, most már más a szitu. Béna... igen. Én elég lett volna, ha csak köszönök, nem bonyolódom itt... beléd. – A dobbantásra és a kifakadásra szemforgatok. Tipikus pasi, logikus, mi más lennék. Ha a nő nem irányíthat, már egyből felforr az agyvíze. – Most sem vagyok átlagos. Pont ez a gond Mandy. Nem kőherceg vagyok... közel sem. Csak más. Fogadd el. - Nem is válaszolok arra, hogy nyomul, vagy nem nyomul, még csak az kéne, hogy kicsit is ismét kötődni kezdjek. Valahogy... el kell távolítanom, hogy foglalkozhassak ismét a saját dolgaimmal. Feladatom van, nem érek rá itt.. nosztalgiázni. – Katonaság. – Közlöm egyetlen szóval, mintha mindent össze lehetne foglalni egyetlen megnyilvánulással. Sokkal jobban érdekel az, hogy most kit is rejt a csinos álca, nem igazán hiszem, hogy rá tartozna, mindaz, ami már én vagyok.

♫ Heart to heart ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

Reményeim szerint nincsen az arcomra írva, hogy a hátam közepére kívánom most őt. Pontosan ez a játékom lényege, a szerep. A dolognak csak annyi szépséghibája van, hogy túl régről ismer, belémláthat. Amilyen bűbájos volt kislánynak, olyan gyönyörű fiatal felnőtté cseperedett, és mindez kettős érzést kelt bennem. Akár durván el is küldhetném, a képébe vágva, hogy mindaz, ami volt, már régen elveszett, meneküljön, amíg még megteheti. Álszent dolog lenne a részemről, vannak itt nálam sokkal veszélyesebb mutánsok, korántsem biztos, hogy sikerrel járok, így választhatnám a másik megoldást, hogy maradok, eljátszom a széplelkű ifjút, amit pont az ő oldalán még hihetőnek is el tudok adni, csak éppen ha én változtam, talán már ő sem a régi. Annyira paranoid azért nem vagyok, hogy feltételezzem, ő is hasonló játékot űz.
- Helyes. Legalább fenntartom magamnak. – Bevárom ahogyan megtöri a távolságot, s a sápadt holdfény megnyaldossa az arcát, hogy jobban lássam. Na igen, kétségkívül gyönyörű, bonyolult lesz ez így. Sajnos a média nevelése rám is hat, ösztönösen törékenynek hiszem, csak mert szép. Ostoba megfontolás. Úgy kell kezelnem, mint bárki mást. Jelentéktlelen mutánsnak. Akit el lehet taposni. Ő esetleg a régi idők emlékére egérútban részesülhet. Lassan, vontatottan bólintok, én vagyok. Csak éppen... nem örömteli a viszontlátás. Egyenlőre még nem kell tudnia, attól félek ez igen hamar ki fog bukni.
- Nos... Nem. Régen volt már, de ennyire nem vagyok szenilis. – Jegyzem meg komoran, igyekeznem kéne valami mosolyfélét kiscsalni magamból, egyszerűen nem megy. Ő volt az egyetlen, a világom közepe, de itt... itt találkozni vele, hogy kiderüljön, ő is olyan... mint azok, akikre vadászok... ezt nem könnyű feldolgozni. Minden hidat felégettem, és álmomban sem gondoltam volna, hogy vissza kell majd térnem majd a múltba. Felkavaró, fájdalmas érzés, tulajdonképpen egyszerre idéz boldog és szomorú emlékeket. Olyanokat, amikre már nem vágyom. Vége. Nem is tudom, hogy mikor sikerül bólintanom, talán tudat alatt, hogy aztán a karjai között találjam magam. Visszafojtom a lélegzetemet, megfeszülök, igyekszem félrenézni, pont az ellentétét cselekszem, mint amit várnak tőlem. Az őszinte érzéseket közvetítem, miszerint nem akarom ezt. Hol van most a bájos fiatal fiú, akinek lennem kéne?
- Akkor minden jóra fordult, nemigaz? – Pillantok most rá, a szőke tincsek függönyt képeznek a kék szemek előtt, amellyel határozottan visszaidézi gyermeki létét, mégis nehéz elvonatkoztatni attól, hogy közben meg így kiteljesedett. Mindegy, már ez sem számít. Ezúttal érzelemmentesen tudok átugrani rajta, ahogyan a kezemet vizslatja. – Rád is csak a medálból, meg a szemedből is.. – Nem tudom befejezni a mondatot, mert ösztönösen óvnám magam azzal, hogy féloldasan fordulva térnék ki az útjából, ám annyira meglep a dolog, hogy nem jön össze, és pusztán csiszolni tudok a mozdulaton. A szám szélére érkezik az a bizonyos puszi. Erre már félresiklok az útjából, hogy a kupola másik végébe „meneküljek”. Azt hiszem jobb is, ha távozom, mindenre fel voltam készülva, de erre nem.
- Amandine... akár le is zárhatjuk, ugye? Mások vagyunk már, részemről vége. Felnőttünk.

♫ Heart to heart ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

Ahogyan felsétáltam, még nem is sejtettem, hogy milyen sorsfordító lesz a kupola, ahova igyekszem. Életem pozitív szakasza már lezárult, nem érzek különösebb végletességet abban, ahogyan a dolgaimat kezelem. Teszem a dolgomat, miután így érzem helyesnek. A múlt ködbe vész, úgy vélem nincsen olyan meglepetés, amely bármit is visszahozna. Nem tudhatom, hogy a végzet milyen kelletlen módon osztogatja a kártyáit, hogy szemen köpjön azzal hogy visszaküld megoldatlan helyzeteim egyikébe. Nem mintha úgy váltunk volna el a szőkeséggel, hogy bármit is szégyelnem kéne. A gond nem a múlttal van. Már nem az vagyok, akire emlékszik. Optimista vagyok, abban bízom, hogy barátként kezelt, valaki olyanként aki kellően lelkibeteg, szeretethiányos ahhoz, hogy az önzetlen kislány gondoskodását bezsebelje. Ha ő is így emlékszik. A válasz, amit kap, a régi vicces stílust idézi, amivel mindig kész volt felülemelkedni a gondokon. Amíg nem vagyok mindebben biztos, addig halvány mosolyt tudok villantani, és itt derül ki, hogy bár a medálból több ezer lehet a világon, ám ha egy olyan gyönyörű szőke lány viseli, az sok mindent leszűkít. Jobb inkább rákérdezni, mielőtt még kizuhanok az üveglapokon át pusztán a döbbbenettől, hogy a világ másik végében, sok évvel később ismét találkozunk. A felkönyökölő lányt azonnal megismerem, azok a mélykék szemek... felejthetetlenek. A medál nyilván sokat segít, s amikor hozzáteszi a megerősítést, megkeményedik az arcom. Nem, nem lehet itt! Azért jöttem ide, mert tennivalóm van, és bármennyire is szerettem, nem fogja keresztülhúzni a számításaimat. El kell távolítanom. Csaljam csapdába? Legyek őszinte? Vagy csak lehetetlenítsem el annyira, hogy ő maga húzzon el? Ha ide jár, egy közülünk, amiről nem tudtam. Ez nem csökkenti őt a szememben, de... nem akarom, hogy megzavarjon az édes kis pillantásával, amit egykor gyermeki szereretetnek tudtam be irányomból, most viszont átkozottul csinos lett. Képes vagyok uralkodni magamon, de más kérdés, ha olyan valakiről van szó, aki egykor a világom közepe volt, és most gyönyörű? Remélem egy tapló lett, úgy könnyebb lesz. Bárhogy is... én az vagyok. Katona, akinek küldetése van. Állomásom első akadálya ő lesz. Akin át kell lépni, el kell távolítani. Így vagy úgy.
- Erősen kétlem Mandy. A mi történetünk régebbre nyúlik vissza. A medált tőlem kaptad. Gaston. – Igyekszem nem foglalkozni a nyilvánvalóan erőteljes aurával, amely abból fakad, hogy felnőtt, és nagyjából a legszebb teremtés lett, akivel valaha találkoztam. Átkozom magam, hogy nem futtattam le legalább egy taglistát, akkor bizonyos, hogy nemet mondok, vagy átkéretem magamat. De hát ki gondolta volna, hogy az óceánon túl... Már mindegy. Amennyire igyekeztem mások előtt eljátszani a kedves, és bájos fiút, amivel könnyedén be lehet illeszkedni, itt most zord vagyok, és kíméletlen.
- Egészen... megnőttél. Jól alakult az életed? – Kérdezem, és meg sem fordul a fejem, hogy odapattanjak, felsegítsem, netán a nyakába boruljak. Most már más a szitu.

♫ Hate&Love ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Mandy & Gaston

Éduárd igen jó barátom, pedig legalább egy huszassal idősebb nálam, jó ideje képzi ki a hozzám hasonló beszivárgókat. Kopaszodik már rendesen, a stressz is benne van. Sokat köszönhetek neki, ő az egyetlen, aki nem egy darab húsként tekintett rám, feláldozható gyalogként használva, a végére már egészen apufigura volt számomra, és most hat év után az elválás hagy bennem némi űrt, pedig máskor is küldött már ehhez hasonló feladatokra, de a tengerentúlra még soha. Itt nem leszünk rádiókapcsolatban, csakis magamra vagyok utalva, és ha nem jelentkezem másféle módon tizennyolc nap után... Akkor nem küldenek mentőegységeket, elkönyvelik, hogy meghaltam. Voltam már olyan rázós helyzetben is, ahol mások tizennyolc órát sem bírtak volna ki, nem hogy napot, mégis túléltem. Ide logikusan nem hozhatok éles fegyvert, nekem magamnak kell róla gondoskodnom, lemenni a kisvárosba, háztartási boltba, és szépen összerakosgatni magamnak a fegyvert. Vagy akár többfélét. Az első feladat úgyis a felderítés, smúzolás. A létszámot tekintve rengetegen vannak, mészárlást nem akarok. A vezetők talán túl nagy feladat lenne, elengedő, ha csak egy párat kiiktatok majd az utolsó éjszaka, a szökésem idején, és inkább adatokat szerzek. Senki nem vár tőlem most pontosabbat. Addig pedig játszom az elkényeztetett úrifiút, akire csak úgy rálelt a két, magát rendkívül okosnak valló vezető. Az aktámban is ez áll, árva, ám kiváló képességű ifjú, aki egyetem előtt áll. Hogy aztán nagy dilemmák után, rágódva rábólintsak arra, hogy ha már felkerestek, akkor eljőjjek, és tanuljak tőlük. A hiperkinézist világos, hogy csak kosarazásra, és sportlövészetre használom, semmi veszélyesre, ugyan hova gondolnak már?
Az első estém van itt. Memorizáltam már a hely alaprajzát, nem fogok elkeveredni. Nem tudnék úgy aludni, hogy legalább nem néztem egy kicsit körül. Felsétálok a legfelső pontra, ahol szembetalálkozok egy viháncoló párral, akiket finom női hang küldött le innen. Horkantva adok utat, de legalább tudom, hogy nem leszek egyedül. Olymindegy, bele kell kezdenem az ismerkedésbe. Hagyom őket elsodródni mellettem, hogy felhágjak a grádics utolsó fokaira, és betérjek az üvegkupolába, ahonnan majd az egész birtokot szemmel fogom tartani. Többször tervezek majd visszatérni ide, szigorúan tanulási célzattal, ha kérdezi valaki. Külsőmet tekintve úgy nézek ki, mintha most húztak volna ki valami divatbamutatóról, csinosra belőtt frizura, vagány farmerdzseki, divatos mellény. Valahol az a célom, hogy a dögös és nyálas között helyezkedjek el, becsüljenek csak le, legyek én az, aki a jó képességű, eszes, de ártalmatlan fiatal gyerek. Miután tudom, hogy van itt valaki, nem nyugszom addig, amíg nem lelem meg a fekvő lányt, akit itt még nem vizslatok meg tüzetesebben, csak odaintek.
- Ha megzavartam valamit, hát bocsánat. – Ettől még nem zavartatom magam, ezt köszönésnek is betudhatja. Odalépek az üveglapok egyikéhez, hogy hátul összefogva a kezeimet, kisandítsak rajta. Egy fél pillanatra azért hátranézek, legalább a reakciót bezsebelendő, amikor megtörténik az a bizonyos pillanat. Észreveszem a medált. Még az ütő is megáll bennem.
- Na ne... ezt ne. Ugye nem Amandine vagy? – Kérdezem felnyögve, ez mindent megváltoztatna, és őszintén szólva rohadtul nem vágyom most arra, hogy felrúgja a dolgaimat. Ami volt, régen volt, nem érdekes az már, le van zárva, ennyire nem lehet kicsi ez a rohadt világ...!

♫ Love story ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ @

Tárgy: Re: Hello darkness, my old friend

» Best friend