Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A kis testi érintésre meglepődök, de úgy tűnik, hogy a lány elég lazán kezeli ezt a csikizéses-lefogós dolgot. Ennek örülök. Nekem soha nem okozott problémát a testi kontaktus, simán ölelgetek bárkit (pláne szép lányokat), hogyha azok hagyják magukat. A megjegyzésemre Ann kérdéssel válaszol, én pedig titokzatosan, pajkosan elvigyorodom és megvonom a vállam. A tekintetemből kiolvashatja, hogy én személy szerint nagyon is élvezném a nyelvét és kíváncsi vagyok rá, milyen lehet, de persze ezt nem mondom ki. Elég gáz lenne, a fejemben biztos jobban hangzik, mint kimondva. Látom, hogy jobb kedve van a lánynak és nagyon örülök neki, mert az én kedvem is jobb lett, és hát... Úgy tűnik, fel is dobtam az ő estéjét, úgyhogy már van egy sikerélményem és jótétményem erre a napra. A gonosz csikizésre kicsit megugrok és fogom le a kezét a lánynak. Utálom ha csikiznek, mindig is utáltam, de tőle valahogy még ez is gyengéd, lágy és aranyos. Furcsa... Felajánlom a holnap estét egy vacsorára, és úgy tűnik, hogy Ann is annyira izgatott, mint én, hiszen egyből el is fogadja az ajánlatot. Elmosolyodom, széles a mosolyom, és a szemem is furcsán csillog. Randim lesz! Vagy mi... Lassan feltápászkodik, és kezet nyújt. Én sem lazsálok, gyorsan pattanok fel a kanapéról és elkapva a kezét egy kézcsókot lehelek rá. - Akkor holnap, Miss! - vigyorodom el. A puszin eléggé meglepődök, és le is merevedek. Ann csak annyit láthat, hogy kissé döbbenten, majd egy félénk mosollyal a szám szegletében figyelem, ahogy elindul az ajtó felé. Néhány másodperc múlva követem őt, felkapva a cuccomat, és a másodikon jó éjszakát kívánva köszönök el tőle, hogy holnap este egy fergeteges vacsorával várjam. Vajon mit főzzek?
Nem esem azért kétségbe, hogy ilyen téma merült fel végül, megszoktam már, hogy ilyen az életem tudom kezelni. Nem is várom el tőle, hogy hozza helyre helyettem, vagy hogy ő találjon megoldást olyasmire, amire egyébként jó eséllyel talán nincs is. Ez a képességem, ilyen vagyok és nem hiszem, hogy lehet rajta javítani, vagy változtatni és talán nem hoz rosszat nekem a jövő, de mivel nem tudhatom, nem akarok ezen gondolkodni. A végén még arra jutnék, hogy rosszabb lesz, hogy idővel tényleg nem érzek majd semmit sem, plusz még örökké is élek... Nem valami jó kombináció, hogy mit ne mondjak, és pont e miatt nem akarok efféléken gondolkodni, riasztó már csak maga a kilátás is, hogy ilyen jövő vár rám. - Még is ki kapná be? - nevetek, és csikizem meg kicsit még az oldalát, ha már ilyen kiszolgáltatott állapotban dőlt hátra és hát a közös főzés, vagy vacsi, nem is hangzik rosszul. Pedig néhány hete még azon gondolkodtam, hogy elmegyek az iskolából és most úgy fest, hogy ez még sem történik meg. Maradok, mert talán idővel tényleg úgy érezhetem majd, hogy van miért, hogy nem csak rossz dolgok történhetnek itt és nem csak csúnya pillantásokkal szembesülök, hanem olyanok is vannak, mint Jake, akik nem akadnak fenn annyira azon, amit tettem, mert képes elfogadni, hogy volt rá okom és nem igen tehettem mást. Annyira pedig még nem vagyok profi zsarolásban, hogy jól oldjak meg egy ilyen helyzetet és mégis csak a családom volt nekem az első. - Jól hangzik, nekem tökéletes a holnap este. - mosolyodom el, aztán az is leesik, hogy mire vonatkozott a kérdés, úgyhogy feltápászkodom szépen és még a kezemet is nyújtom neki, hiszen mégis csak ő volt az, aki még el is feküdt, neki lesz onnan nehezebb felkelni. - Köszönöm Jake! Feldobtad az estémet. - kicsit közelebb lépek hozzá, hogy adjak az arcára egy puszit, amikor már elindultunk kifelé és valószínűleg egy emelettel lejjebb a második köszönünk el egymástól, hiszen más szinten van a hálókörletünk, neki egy szinttel lejjebb kell mennie, a lányok viszont a másodikon vannak, közelebb a padlástérhez. És tényleg hálás vagyok neki, amiért feldobta az estémet, jól éreztem magamat, pedig határozottan letargikus állapotban mentem fel a kupolába.
Szerencsére a búskomor hangulat nem tart sokáig, és hamarosan már ismét nevetve-viccelődve beszélgetünk egymással. Tényleg sajnálom, hogy nem tudtam egy vigasztaló szót sem mondani a lánynak, de sajnos ez már csak ilyen. Még mindig nagyon a sötétben tapogatózunk a képességeinkkel és nem is tudom, hogy van-e egyáltalán olyan orvos csoport, aki kutat minket. Bár nyilván vannak olyan mutánsok, akik okosak, vagy éppen tudósok.Őket biztosan izgatja ez az egész. Talán majd megkérdezem erről Xaviert. Lágyan megfogom a lány kezét, majd vigyorogva húzom kicsit közelebb magamhoz és közlöm, hogy bizony a szolgám lesz, hogyha tényleg abba az irányba fejlődik a képességem, amerre én gondolom. Aztán hamar kiborul a bili, hiszen közli, hogy le tudja blokkolni a képességemet. Bakker, ezt már el is felejtettem! Lebiggyesztem az ajkamat és szomorú pillantással nézek rá. - Ez valóban igaz. Amúgy meg ne nyújtogasd, mert a végén még valaki bekapja... - biccentek a nyelve irányába, majd a szomorkás pillantás eltűnik és egy titokzatos mosoly kúszik a szám szegletébe. Lassan elengedem a csuklóját, hiszen a közelség kezd egyre kínosabb hosszúságúvá válni, úgyhogy egyszerűen csak hátradőlök és szóba hozom a májat. Személy szerint én sem vagyok annyira oda a májért, de valamilyen furcsa oknál fogva szeretek főzni. - Hmm. Ez elgondolkoztató... - húzom végig az államon a kezemet nagy komolyan, majd elmosolyodom. - Miért is ne? Megnézzük, hogy mi van a konyhában, aztán összeütök neked valamit. Mondjuk holnap este? - nézek kérdőn a lányra. Ez az este mér így is eléggé hosszúra nyúlt és biztos vagyok benne, hogy nem hogy a leckével lettek kész a barátaim, hanem már szinte le is feküdtek. Kíváncsian várom Ann válaszát, azonban kicsi jelzés is számára, hogy lassan ideje lenne elköszönni, ám nagyon szívesen - oh, de még mennyire! - folytatnám vele a csevegést egy másik alkalommal.
Magányra vágytam, de most örülök neki, hogy végül is nem ez lett belőle, hogy nem egyedül kell most itt ücsörögnöm, hanem van még is csak társaságom és jól érzem magamat. Jake a maga komolytalanságával tökéletesen ellensúlyozza az én túlzott komolyságomat, ami már tényleg nem volt jó. El kell szakadnom egy kicsit a folyamatos gondolkodástól, mert minél többet jár az eszem azon, hogy mi lesz a jövőben, annál nehezebb lesz a jelenben élnem. Igaz, az életünk mutánsként soha sem lesz egyszerű, de ha folyton ezen kattogok, akkor soha nem élhetek boldogan, akkor pedig mi értelme az egésznek? Megvédtem a családomat, túl vagyok rajta, idővel talán itt az iskolában is elfogadják, hogy nem volt más választásom, hiszen Jake is elfogadta és Angie is, pedig ő ott volt a szigeten. Akkor igenis van rá esély, hogy mások is elhiszik majd nekem, hogy nem tehettem mást és hogy bánom, hogy így történt. Nem hittem volna, hogy ma még nevethetek is, de ezt is sikerül elérnie. Tényleg nevetek, jól esően és az oldalába csípve, csak mert jól érzem magamat és nem gondolkodom igazán semmin sem most, semmin ami rossz lenne és csak kétséget okozna. - Kár, hogy tudom blokkolni a képességedet. - még a nyelvemet is kiöltöm rá, pedig ilyesmit aztán végképp jó ideje nem tettem. Aztán persze pár pillanatra sikerül megállnom, amikor elkapja a kezemet és néhány másodpercre mintha még a levegő is megfagyna. Ha a szavai nem törnék meg a csendet azt hiszem kezdenék zavarba jönni, bár azt hiszem ez már így is megtörtént. - Tényleg? - ennyit sikerül kibökni, visszakérdezve, ő pedig újra hátradől. Én maradok, ahol voltam, valahogy még mindig az események hatása alatt. A közelsége, az ahogyan a szemembe nézett hosszan... - És ha valami mást csinálnál nekem? - én nem vagyok profi szakács, bár főztem már otthon anyával néhányszor, de inkább csak segítettem neki. - Profi konyhai kisegítő vagyok. - teszem még hozzá mosolyogva. Miért is na. Ha már ő vetette fel, akkor csak nem lenne gond neki. Beszélgethetnénk közben is, mondjuk valamelyik nap. A konyhából kell pár dolog és süthetnénk valamit, biztosan nem lenne belőle gond, ha kicsit megcsapolnánk a készleteket, vagy bevásárolnék előtte, vásárlásban jó vagyok, még ha sütés-főzésben nem is annyira.
Furcsa dolog, hogy néhány órás beszélgetés után már olyan titkokat megosztunk egymással, amit eddig még nem nagyon mondtuk el másnak. Valami furcsa kapcsolat lehet közöttünk. Vagy egyszerűen csak szimpatikusak vagyunk egymásnak, fogalmam sincs, de mulattat a dolog. Nekem persze tetszik a lány kinézete is, hiszen elég csinos, kellemes mosolyogva van, szép haja és gyönyörű szemei. Nálam a hosszú haj és a csillogó szem már nyert ügy, pláne, hogyha a szomorkás tekintet miattam lesz jókedvű. Pár pillanatig rajta felejtem a tekintetem, és mikor elárulja a félelmét, sajnos nem nagyon tudok semmi vigasztalót mondani neki. Tényleg fogalmunk sincs, hogy mi lesz a jövőben, hogy a képességeink hova fognak tovább fejlődni - ha fejlődnek tovább persze. Bár ez elég valószínű, hiszen ezt már magamon érzem. Tényleg elég szomorkás lesz a hangulat, hiszen szeretném megvigasztalni a lányt, de nem tudom. Nem akarok neki hazudni, és olyat mondani, ami nem valós. Hazudhatnám neki, hogy nem fogja elveszíteni az érzékeit, mert az másik képesség, és két képesség nem keveredhet. Vagy hogy vannak már olyan kutatások, amik... Még magam előtt, a fejemben is hülyén hangzik ez az egész, úgyhogy őszinte vagyok vele. Amiért úgy néz ki, hogy hálás is, és nem szontyolodik el még inkább. Látom, hogy habár még mindig aggódik, próbálja elrejteni. Bizonyára ő sem szeretné, hogyha totál meghalna itt a hangulat és a saját rémületeinkbe feledkezve csücsülnénk egymás mellett. Lágyan a keze után nyúlok, megnyugtatóan, majd mikor a saját képességeimről kezdek el mesélni, végighúzom az ujjaimat a kézfején, követve az ereket, amikben ott csörgedezik a pirosló vér. Melynek valóban nagy része víz, így hát nem olyan lehetetlen dolog, hogy tudjak majd irányítani egy embert is akár a vérén keresztül. Igyekszem poénnal elütni a rossz kedvet és hangulatot, mint azt általában szoktam. Megjegyzem, hogy egyen májat, mire a lány nevetni kezd és az oldalamba csíp. - Ez nem tenyérjóslás! Csak az ereidet néztem. - nevetek fel és húzom össze magam, majd kapok el a lány csuklóját. Nem erősen természetesen, de épp elég határozottan ahhoz, hogy ne tudja mozgatni a kezeit. - És akkor majd irányítani foglak, hogy a szolgám legyél. Haha! - húzom közelebb magamhoz a lányt és mélyen a szemébe nézve gonoszul vigyorgok. Aztán a vigyorom szép lassan eltűnik és csak nézem őt. Érezheti, hogyan enyhül a szorításom, immár ki tudja venni a kezét a kezemből. - Kár, hogy nem szereted a májat. Csináltam volna neked. - mosolyodom el és kicsit oldalra döntöm a fejemet, úgy bámulom tovább csinos arcát. Lassan ismét hátradőlök, hogy ne legyen kellemetlen ez a túlzott közelség és úgy nézek rá kérdőn.
Végül csak jól alakult ez a mai nap, pedig őszintén nem számítottam rá, hogy így is lehet. Jake rendes srác. Kissé bohókás és nem veszi túl komolyan a dolgokat, de pont ezzel tud kirántani az egyébként nem a legjobb hangulatomból. Én az utóbbi időben mindent túl komolyan veszek és ez nem jó. Nem szabadna mert néha úgy érzem teljesen elszáll az életkedvem miatta. Viszont azért elég nehéz lazán állni az élethez, ha olyan dolgokat éltél át, mint én. Láttam másokat meghalni és volt, akinek miattam esett baja és most mégis el tudok veszni egy pillantásban, amikor Jake valahogy csak néz pár pillanatig és nem tudok mit mondani. Határozottan zavarban vagyok, főleg amikor még el is mosolyodik. - Semmi baj, talán nem így lesz és ez csak a fájdalom éreztre van hatással, remélem. - elmosolyodom, bár csak halványan, de nem akarom, hogy ez nyomja rá a bélyegét a továbbiakra is. Most tényleg inkább szeretném jól érezni magamat, hiszen már egész jól álltunk. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de azért reménykedem benne, hogy jó dolgok is lesznek majd benne, akkor is, ha soha nem fogom érezni a fájdalmat és akkor is, ha egy idő után majd nem öregszem. Ezt most ki se mondom, pedig ez a másik nagy félsz bennem. Mégis meglep, amikor megfogja a kezemet, de nem rántom el. Annyira nem vagyok ijedős és egyébként is jól esik. Még a levegő is bent ragad egy pillanatra, csak úgy nézem elkerekedett szemekkel, ahogyan az ujja szépen végigsiklik a kezemen dagadó erek mentén és kb. úgy tesz, mintha valamiféle tenyérjós lenne. Én még pár pillanatig úgy maradok akkor is, amikor ő már hátradőlt és elég egyértelmű, hogy csak viccelt ezzel az egésszel, végül nevetve rázom meg a fejemet, ahogyan ez végre leesik. - Héj! Szóval tenyér jósolgatsz is. Amúgy meg nem szeretem a májat, de úgy se lennék beteg semmitől. - szórakozottan csípek bele az oldalába, ha már ilyen szabadon hagyta magát ezzel a hátradőléssel, meg egyébként is megérdemli, ha már úgy tett, mintha tényleg valami rendkívül komolyat akart volna mondani. Vicces srác, de komolyan. - Egyébként ki tudja, talán idővel tényleg képes leszel ilyesmire. - teszem még hozzá, ha csak nem támad vissza orvul az oldal csipkedés miatt, mert hát ki tudja.
Egész kellemes kis társalgás alakult ki közöttünk. Ami elég vicces, hiszen amikor idejöttünk, akkor mindketten kicsit le voltunk hangolva. Ann szomorú volt és egyedül akart lenni, én meg baromira unatkoztam és egyedüllétre kényszerültem. Azóta már eltelt egy csomó idő és biztos vagyok benne, hogy a barátaim már régen végeztek a házijukkal, de ez most baromira nem érdekel. Tetszik ez a lány, kedvelem őt - pedig alig ismerem - és szeretnék vele még több időt tölteni. Érdekes érzés, de persze nem először érzek ilyet. Tetszett már számos lány, volt is kapcsolatom, de még egyik sem volt komoly. Nem is hiszem, hogy ez az lesz, minden esetre biztos örülni fogok, ha még egyszer összefutunk a suliban. ~Lehet, hogy akár el is hívhatnám valahova, vagy ilyesmi...~jut eszembe egy gondolat, ami valljuk be, nem is olyan bonyolult és hihetetlenül nagy ötlet. Bár nem tudom, hogy Ann mit reagálna arra, hogyha 1-2 óra beszélgetés után randira hívnám. Persze nem kell tudnia, hogy randiról lenne szó. Vagyis hát... Miért ne mehetne el kávézni két ismerős együtt? És kit érdekel, hogy két különböző nemű emberről van szó? Egy pillanatra csak nézem az arcát, csinos mosolyát, szép haját és a szemét és észre sem veszem, hogy elmosolyodom. Majd elrántom a pillantásomat az arcáról és a képességéről kérdezek. Úgy tűnik, hogy olyan titkokat osztunk meg egymással, amit eddig nem nagyon tettünk. Érzem én is a hangsúlyán, hogy ez olyan dolog, amit nem mond el mindenkinek, akivel találkozik. Hálás vagyok ezért, és hatalmas kitüntetésnek érzem azt, hogy érdemesnek talál erre. Elkomolyodok arra, amit mond, hiszen ha jobban belegondol az ember: az erőnk növekszik és még mi magunk sem tudjuk, hogy merre. Az, hogy nem érez fájdalmat az tök jó, előnyös meg minden. De tény, hogyha a többi érzésre is átkúszik ez az erő, az már annyira nem lesz vicces, előnyös meg pláne nem. Elhúzom a számat, az a helyzet, hogy a félelme nem alaptalan és nem tudok semmi vigasztalót mondani neki. Lassan és lágyan a keze után nyúlok és lágyan megszorítom. - Most valami vigasztalót kellene mondanom, vagy ilyesmi, de... - mosolyodok el szomorkásan és megrántom a vállamat. - Az a helyzet, hogy a képességeink nagyon kiszámíthatóak, folyamatosan növekednek és még mi magunk sem tudjuk, hogy mi lesz a következő szint - mondom ki hangosan az előbbi gondolataimat. - Sajnálom, hogy nem tudok valami vigasztalót mondani... - igyekszem ismét jó kedvet csempészni a beszélgetésbe. Elmesélem azt is, hogy az én képességem hogy áll és bizony elárulom neki azt a titkomat, amit eddig még nem sok emberrel osztottam meg. Olyan újszerű és még iszonyatosan gyenge, hogy nem is tudom, valóságos-e a dolog. -Nem, így konkrétan nem. De ha mondjuk megvágnád magad, és hozzáérnék a véredhez, akkor már valószínű, hogy tudnám irányítani. De a bőrön keresztül... - nézek le a kezére, ami még mindig a kezembe van, hacsak ki nem rántotta, vagy el nem vette a kezét. Lágyan végighúzom az ujjaimat a kézfején lévő ereken és lehunyom a szememet. - Hmm... Érzem... - susogom a szavakat, és résnyire kinyitom a szememet, figyelve a reakcióját. - Érzem... hogy kevés vörösvértested van! Szereted a májat? - nézek rá vigyorogva, majd lassan elengedem a kezét és hátradőlök a kanapén, lazán vigyorogva.
Jól sejti, épp ő és a hülyeségei az oka annak, hogy egyre gyakrabban villan fel mosoly az arcomon. Jó érzéssel tölt el az, hogy ő valahogy egész máshogy áll a világhoz, mint én. így valahogy nekem is könnyebb, nem érzem azt, hogy mindenen aggódnom kellene mellette, miközben egyébként folyton ezt teszem minden miatt. Ő valahogy sokkal lazábban kezeli az életet, tanulnom kellene tőle és akkor nekem is menne, bár a jó ég tudja, hogy ez csak ezen múlik-e és nem játszik-e bele az is, amik történtek velem és vele nem történtek meg. Azért az sem utolsó szempont, hogy az ő élete azért jóval egyszerűbb lehetett, mint az enyém, legalábbis nem fenyegették meg a családját, nem kellett ártania másoknak és nem sérültek meg miatta mások. - Valószínűleg azt egy idő után megérezném, azért érzek dolgokat, csak a fájdalom nem olyan, mint neked. - azért erre a felvetésre elmosolyodom, hiszen az feltűnne, ha valami folyna a lábamon, vagy a melegségét is érzem a vérnek, ha átvérezne a ruhám, csak nem olyan intenzitással, mint mondjuk egy normális embernél és nem tűnne fel azonnal. Arra is rá szoktam jönni, ha valamibe ne adj isten beletenyerelek, vagy forró bögrét fogok meg, csak nem azonnal jön a fájdalom és rántom el a kezemet, mint mások. - Igazából nem e miatt gázos. Egyszerűen csak... veszélyes is, de butaság, de én... néha attól félek, hogy mi van, ha idővel semmit sem érzek majd? - nem, ezt eddig még senkinek sem mondtam és fogalmam sincs, hogy miért pont neki mondom el, de mégis kicsúszik a számon. Igen, ez az egyik legnagyobb félelmem, hogy nem csak a fájdalom az, amit nem érzek, hanem mi van, ha semmi mást sem? Mi van, ha... valahogy minden érzés kiveszik belőlem? Aztán ő mond ki olyasmit, amit ha jól sejtem eddig még nem sokaknak mondott el, látszik rajta, hogy nehezen formálja a szavakat, de talán az, amit én kimondtam neki is segít, hogy őszinte legyen. Vannak dolgok, amiket nehéz kimondani, de néha mégis csak jó, ha ki adod magadból és nem aggódsz miattuk folyton. - Szóval... a vérüket. Az enyémet is érzed, hogy áramlik bennem? Végül is ez érthető, a vér is víz alakú, és az ember nagy része. Az is lehet, hogy idővel akár egy embert is mozgathatsz úgy, mint az előbb a vizet. - én ezt valahogy nem érzem olyan rémesnek, vagy riasztónak. Most azt hiszem kicsit szerepet cserélünk. sok lehetőség van a képességében, ez nem is kérdés, ezt szerintem ő is tudja, de így még több. A víz sok mindennek a része és ha valaki képes irányítani, azzal tényleg nagy dolgokra lehet képes.
Nem érzem magam hibásnak, amiért nem hagytam a lányt egyedül elmélkedni. Végül is ez egy szabad terület és ha nagyon akart volna, elküldhetett volna, vagy ő maga mehetett volna máshova. Ő mégis azt választotta, hogy inkább velem tölti az estélyét és hallgatja a baromságaimat, és a furcsa kérdéseimet és kitalációimat. Ami azért jól esik, mert én sem szeretek egyedül lenni. Nem sokszor vagyok egyedül és nem zavar,hogyha igen, de azért szeretem, ha vannak körülöttem, hogyha van egykellemes társaságom. Ann nem a legkellemesebb és legvidámabb, de örömmel fedezem fel, hogy egyre többször villan fel a mosoly csinos arcán és joggal gondolhatom, hogy ennek az oka én és a hülyeségem vagyunk. Beszélgetünk egy kicsit a képességeinkről, és habár kicsit titkolózik, végül is szóba hozza a másik képességét is. Az, hogy honnan is származunk és hogy miért is vagyunk olyanok, amilyenek már nem is tűnik olyan izgalmas témának. Kíváncsian hallgatom a történetét, hogy mire is képes még a képesség-stopolás mellett. - Nem érzel fájdalmat? Mármint semilyet? Az azért elég gázos lehet, nem? Mármint nyilván nem tudsz elvérezni vagy ilyesmi, de ha tudnál, akkor mondjuk nem éreznéd, hogy ömlik a lábadból a vér? - izgatottan teszem fel a kérdést és bele sem gondolok, hogy mennyire morbid, tapintatlan ez az egész. Valahogy érdekel ez az egész és nem is igazán gondolok bele, hogy mennyire szörnyű lehet ez. Nem tudni, nem érezni, hogyha valami fáj... - Azért ez elég veszélyes... - húzom el a számat valamiféle együtt érzést fejezve ki. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, azt biztos nem fogom ecsetelni, hogy menő, hogy nem eshet baja. Pedig tényleg az. Ezt láthatja, vagy érezheti a szemem lelkes csillogásából. - Én is fejlődtem már egy picit. Eleinte csak a tiszta vizet tudtam irányítani, most már minden víz alapú dolgot. Sőt... - itt kicsit elharapom a mondatot, és félve az ajtó felé nézek, majd ismét vissza a lányra. A tekintetem teljesen megváltozik, és látszik, hogy olyan titkot készülök neki elmondani, amit nem sok embernek mondtam még el. Talán csak Zeno-nak, a legjobb haveromnak és szobatársamnak és a "random lány név", akivel megtörtént. - ... néha megérzem az emberek vérét is és olyan, mintha tudnám irányítani őket. Úgy hogy... bennük van. - mondom ki halkan a mondatot és nézek mélyen a lány szemébe. Fogalmam sincs, hogy felfogja-e a dolgot, vagy érti-e, hogy mire is jöttem rá a képességemmel kapcsolatban. De ez tényleg durva dolog és nem sok embernek mondtam még el. Nem is tudom, hogy neki most miért.
Azt hiszem jobb, hogy itt maradtam, mintha elmentem volna inkább, amikor megláttam, hogy még sem leszek majd egyedül. Ha a saját gondolataimmal maradok lehet, hogy tényleg sokkal rosszabb lett volna, így legalább van aki leköti a gondolataimat és ez most sokat segít, akkor is, ha időnként olyan témákat feszeget, amik nem tetszenek annyira. Nem titkolózom, inkább csak vannak dolgok, amikről nehezebb beszélni, főleg mert nem épp a legegyszerűbb az életem az utóbbi időben. Mégis meglep, hogy a kíváncsi pillantás ellenére végül nem kérdez rá és talán pont ez az, ami arra ösztönöz, hogy mégis csak válaszoljak a fel nem tett kérdésre, ha nem is azonnal, hiszen először még az eget vizsgálja. Meglepő a felvetés, hogy innen valóak vagyunk-e. Nem tudom megállni, hogy a lelkesedését látva ne mosolyodjam el, szélesen és egészen könnyeden, ami nálam határozottan ritka. - Komolyan gondolod? Ez igazából mutáció, legalábbis azt tanultuk nem? Bár a te verziód jobban hangzik. - na igen a gének megváltoztak bennünk, meg ilyesmi, ez a tudományos magyarázat, azt hiszem olyan ez, mint az evolúció, meg a hit, az egyik tényekre alapul, a másik pedig varázslatosabb és mondjuk e miatt lehetetlenebb is, de valahogy érdekes az ilyesmit elképzelni, azt is, hogy valahonnan a csillagok közül származunk esetleg. - Egyébként a másik képességem... gyorsan gyógyulok, úgy értem nagyon gyorsan és bármiből. Sose volt még komoly betegségem és... hát a többi elég morbid, én nem szívesen mutatnám meg. Gyerekkoromban pedig volt egy balesetem és azóta nem is érzem a fájdalmat, ami a sérülésekkel jár. - esetlenül vonom meg a vállamat, és most én is követem az előző mozdulatát. Elheveredem, hogy inkább az eget figyeljem. Halk sóhaj csak, amit hallatok. Bonyolult ez, nem olyan szép, mint az ő képessége, amivel a vizet tudja irányítani, viszont néha félelmetes és még inkább kellemetlen, ha mondjuk megfogom a forró bögrét és nekem fel sem tűnik, hogy valami gond van, csak más szól, hogy talán valami nincs rendben. Aztán persze ott van az az "apró" nehézség a nem öregedéssel, mert egy idő után majd ez jön, a sejtjeim regenerálódnak szépen, nem leszek soha sem igazán idős.
A lány megjegyzésére csak bólintok. Én is így gondolom, néha valóban jobb nem tudni, mit gondol a másik. Persze néha meg állati lenne. Például most is kíváncsi lennék, hogy mit gondol rólam Ann. Tuti valami flúgos idiótának tart baromi nagy álmokkal és célokkal, amiknek a fele nem fog megvalósulni. De én tényleg hiszek benne, hogy lehetséges az emberek között élni. Már akinek. És nem értem, ő miért nem hisz ebben. Persze nem tudom, hogy miken ment keresztül, hogy miket élt át, ezért nem is erőltetem a magyarázatot, vagy azt, hogy márpedig ő is higgyen. Soha nem szerettem, hogyha valaki ráerőltet valamit a másikra. Az ő joga eldönteni, hogy elhiszi-e, avagy mást gondol. Engem nem érdekelnek mások, én tudom mit hiszek és ennyi. Az apró, kicsúszott mondatot kicsit szégyellem és úgy tűnik, hogy Ann is zavarba jön egy kicsit. Remek... Lazán megvonom a vállam, rávigyorgok és igyekszem eltüntetni a kis zavartságot a környezetből, a hangulatból. Szeretnék valami kellemes témáról beszélgetni, de nagyon érdekel a képessége. Olyan különlegesek vagyunk, annyira sokfélék. Úgy tudom, hogy nincs is két egyforma képesség. Persze ki tudja, egyelőre azt sem nagyon tudjuk, hogy mennyien is vagyunk mutánsok a Földön. Megkérem a lányt, hogy próbálja ki rajtam a képességét, és mikor megteszi - habár tudtam, hogy mire vállalkozom - borzalmas érzés fog el. Olyannyira hozzám nőtt már a víz, és az uralma, hogy egyszerűen nem tudom elviselni nélküle az életet, és még ez a néhány másodperc is megrémiszt. Feldobok egy aprócska kis tréfát, mire Ann - természetesen- szemét dolognak gondolja. Megforgatom a szememet és unottan elnevetem magam. - Ahh...Igen. Tényleg az lenne. - bólogatok megjátszva azt, hogy teljesen egyet értek vele, majd elnevetem magam. Felteszek néhány komoly kérdést Ann képességével kapcsolatban, aki el is mesél néhány dolgot, ám elég ködösen. Felvonom a szemöldökömet és már nyitnám a számat, de úgy vagyok vele, hogy oka van, hogy ilyen ködösen szól a "régebbi képességéről". Nézem egy pár másodpercig az arcán, elgondolkodó arckifejezést vágva. Hogyha rám néz, akkor talán kiolvashatja a szememből, hogy állati kíváncsi vagyok, de egyben meg is értem, hogy nem tereget ki mindent egy vadidegennek. Lazán hátradőlök, a tarkóm alá teszem a kezem és felfelé bámulva nézek ki a tetőn. - Kíváncsi vagyok, hogy innen valók vagyunk-e... - teszek egy komoly, furcsa megjegyzést, ahogy bámulom a csillagokat. - Annyi frankó történet szól az ufokról, meg minden. Lehet, hogy mi igazából valami másik bolygóról származunk, azért vagyunk ilyen... királyak! - vigyorgok és teljes testemmel a lány felé fordulok. Pajkos mosoly játszik az arcomon, a szemem pedig lelkesedéstől csillog. Öhm.. Amúgy 20 vagyok, helló!
- Nem lehet valami kellemes mindig tudni mit gondol a másik. Néha jók a... kegyes hazugságok, vagy nem tudni mit gondol rólad a másik.- vigyorog, én inkább csak egy szolidabb mosolyt produkálok. Hát lássuk be másképp állunk a dolgokhoz, de ez azért van, mert más dolgok történtek velünk. Pár éve még én is ilyen laza voltam, mint amilyen ő, de azóta sok minden változott, azóta már úgy gondolom néha jobb nem tudni mit gondolnak mások. Néha tényleg jó lenne nem gondolni arra, hogy vajon hogyan vélekednek rólam, ki fél, ki utál... bár sajnos sok esetben a tekintetükből is látom, meg aztán ott vannak az apróságok, mint a "Jó a hajad" miközben csak nem akarnak megbántani, de ez szerintem nem olyan rossz dolog. Nem jó mindig mindent tudni. - Oh, hát... köszönöm, én is. - igen azért egy zavart mosolyt kap, hiszen meglep, hogy ezt így kimondja és mintha az ő hangjában is lenne valami zavartabb felhang most. Na igen nem tudok gondolatot olvasni, nem tudom hogy pontosan mi is jár a fejében, és nem látok a sötétben sem jól, de azt így is érzékelem, hogy meglepte talán önmagát is azzal, hogy ezt kimondta. Pedig ő nagyon laza és nyitott srácnak tűnik, akinek nem okoz nagy gondot, hogy barátkozzon, akár lányokkal is. Aztán jön a kis teszt, ahogy vajon mire is vagyok képes. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megijeszti szegényt a dolog, főleg hogy tudta mi fog következni. A szigeten is persze rendesen megijedt mindenki, de ott azért más volt a helyzet, hiszen eleve veszélyhelyzet volt és nem tudták mi történik, itt most nem erről volt szó, épp csak pár percre vontam meg a képességét, mert ő kérte. - Legalább most tudod, hogy már hozzád nőtt. - aranyos ahogyan kiakadt és az is, ahogyan rájött, hogy mennyire fontos számára a képessége. Ezek szerint eddig nem volt vele tisztában, hogy mennyire a részévé vált már, mint a levegővétel. - Nem igazán, az szerintem elég szemét dolog lenne... nem? - tudom én, hogy viccel, és ő ilyen viccesebb típus is, de én valahogy nem szeretek kiszúrni másokkal, főleg, hogy amúgy is épp elegen vannak, akik ki nem állhatnak, nem akarok én erre még rátenni egy lapáttal pluszban. - A másik képességemet el tudom tüntetni, de... nem a beilleszkedéssel van gondom. Én csak nem hiszek... nem is tudom, a normális jövőben, de jó neked, hogy te igen. - esetlenül vonom meg a vállamat, hiszen tényleg így van. Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam és nem hiszem, hogy olyan világ lesz, ahol ő mondjuk Olimpiát nyerhetne, vagy bármi tényleg jól alakulhatna. - Erre csak itt jöttem rá. Amíg nem ismertem mást, akinek van képessége nem tudhattam, hogy ilyet is tudok, a másikat... régebb óta, az nyilvánvalóbb volt. Azt ki tudom kapcsolni. - nem is tudom, hogy miért beszélek erről folyton ilyen ködösen. Valahogy úgy vagyok vele, ijesztőbb, kevésbé szép képesség, mint mondjuk az övé.
- Hát az tuti, hogy szétrobban a a feje, hogy folyton be lenne kapcsolva - vigyorodom el és csóválom meg a fejem. Kemény egy képesség lehet, biztos, hogy van olyan ember, aki beleőrülne ebbe. Egy pillanatra elgondolkozom ezen, de elég elkeserítő és elszomorító a gondolat, hogy valaki beleőrüljön a képességébe, úgyhogy nem is nagyon erőltetem tovább ezt a gondolatmenetet. Nem akarom elrontani sem a saját-, sem Ann kedvét ilyen hülye témákkal, úgyhogy tovább is ugrok. A jövőnkről beszélgetünk, és én tényleg igazán hiszem, hogy élhetünk normális életet. Persze vannak, akiket a képességük mássá tesz, de úgy gondolom, hogy az, hogy valaki képességet gátol, vagy vizet irányít nem olyan nagy kaliberű képesség, hogy ne lehetne egyszerűen elrejteni, eltitkolni a normális emberek elől. Ann elharapja a mondatot és végül is nem fejezi be, amit elkezd. Kérdőn nézek rá és várok egy picit, hogy ha szeretné, akkor folytassa, amit akart. Tényleg nem tudom, hogy mire gondol. Akinek külső nyoma van a mutációjának, annak egyértelmű, hogy nehéz lesz beilleszkedni. Vagy talán lehetetlen. De nekem? Neki? Ugyan miért lenne olyan nehéz? Kíváncsi vagyok a képességére és meg is kérem, hogy mutassa meg, miután adok neki egy kétértelmű tippet, hogy bizony lógjon olyanokkal, akik elfogadják és megértik azt, mit tett. A széles mosolyra én is egy széles vigyorral válaszolok és lazán megvonom a vállam. - Hát, én élvezem a társaságodat, szóval... - bukik ki egy nem átgondolt mondat a számon. Kicsit el is pirulok, kérdés, hogy a lány észre veszi-e a félhomályban. Gyorsan váltom is a témát és megmutatom, hogy mire is vagyok képes a vízzel, ő pedig megmutatja, hogy hogyan veheti el az erőmet. Néhány percig hat csak a dolog, de iszonyatosan megrémiszt. Szinte ijedt és elveszett vagyok az erőm nélkül. Pedig ez nem valami pajzs, vagy szuper erő, ami létfontosságú, mégis... Mintha a szívem megállna dobogni. Kétségbe esetten kérem, hogy adja vissza az erőmet, és mikor újra érzem a vizet, megnyugodva vetődöm le mellé a kanapéra. - Bakker, ez nagyon para. Én nem is gondoltam, hogy ennyire... - elharapom a mondatot. Ann is pontosan tudja, hogy mire gondolok, látom rajta. Megcsóválom a fejem és szórakozottan elmosolyodom. - Szoktál ezzel viccelődni? Valami gyakorlati órán felelésnél igazán ellőhetnéd. - vigyorodom el és látszik, hogy az előbbi félelmem kezd eltűnni, és ismét visszatér a jó kedvű, laza, "carpe diem" énem. Habár nem vagyok egy bunkó, kötözködős ember, azért szeretek csínyeket kieszelni és megvalósítani azt. - Amúgy... - váltok vissza kicsit gondolkozós, komoly hangvételre. -... a saját képességedet nem tudok eltüntetni? Akkor nem lenne problémád a beilleszkedéssel. Mikor jöttél rá erre a dologra? Vagy hogyan?- nagyon nem értem ezt a beilleszkedős problémáját a lánynak, és valahogy ez frusztrál. Jó lenne megtudni, hogy mitől is fél ennyire. Lehet, hogy kicsit túl nyíltak a kérdéseim, túlságosan intimek, de érezheti a lány, hogy nem faggatom, egyszerűen én ilyen vagyok. Nekem kicsit kisebb az intim szférám, mint a többi embernek, halál lazán kérdezek meg olyan dolgokat puszta kíváncsiságból, amit más illetlenségnek vél.
- Biztosan ő sem csinálja folyamatosan és időnként pihen és nem koncentrál semmire sem. - legalábbis gondolom, mert amúgy tényleg fárasztó lehet és egyben őrjítő is, ha folyton csak hallja mások gondolatát. Én még arról a gépről is csak futólag hallottam, amivel megtalálnak másokat, de hogy mindenkinek egyszerre legyen a fejében... az elég brutális egy érzés lehet és nem irigylem tőle. Az én képességem ennél sokkal jobb, legalábbis számomra, bár gondolom a professzor azt szokta meg, tehát biztosan képes irányítani. - Én nem is feltétlenül erre gondolok, de... - megrázom a fejemet. Nem akarom elvenni a lelkesedését, tényleg nem, nem lenne szép tőlem. Biztosan komolyan gondolja azt, hogy lehet normális élete, de én ebben képtelen vagyok hinni. A normális élet nekünk nem fog menni, már csak azért sem, mert nem lehet olyan jövőnk, mint egy átlag embernek, hiszen mások vagyunk. Mutathatjuk azt, hogy ez nem így van, de mi van, ha nem tudja irányítani a képességét? Mi van, ha valami félresikerül, megtámadják... tudom is én. És mi van, ha egy olyan alak, mint aki engem is rávett, hogy ártsak az iskolába jön be az életébe. Ez... nagyon bonyolult. - Igen végül is... ha találok olyat, akkor igazad van. Szóval akkor lógjak veled? - szélesedik kicsit még a mosolyom is, hiszen valahogy úgy érzem a szavaiból, hogy erre akar célozni, meg hát elég nehézkes olyanokat találni, akik így gondolják és még sem kérdezhetek végig mindenkit, hogy vajon ki sorolható ide, ez sajnos nem működik. Milyen szép is lenne, de nem tudok másokat átvilágítani, vagy ilyesmi, én nem vagyok telepata. Az ijedtségét látva természetesen azonnal visszaadom a képességét. Nem akartam rá hozni a frászt, ő kérte, hogy mutassam meg, tényleg nem tudtam, hogy ez lesz a hatás. - Megértem, a tiéd sokkal érdekesebb és szebb is. Mire vagy képes vele? - oh nem bánom én, hogy ezt mondja. Tényleg nem valami kellemes, ha megszoktál valamit és elveszik, mintha egy átlag ember hirtelen megnémulna, biztosan ott is rendesen nagy sokk lenne belőle. - Nem vált, mindig is a részed volt, olyan, mint levegőt venni és ha nem kapsz levegőt... - egy félmosollyal rántom meg a vállamat. Na igen megszoktam már én is azt, amire képes vagyok, de hogy mi lenne, ha nem lenne? A szigeten minden apró kis fájdalmat szinte sokkolóan éltem meg... durva volt, sejtem, hogy neki is nehéz lehet a képessége nélkül akár csak percekig is létezni.
- Hát, ja a professzor elég menő. Bár, szerintem durván stresszes ehet mindig mások gondolatait hallani és azon parázni, hogy vajon melyik diák tervez szökést, vagy valami baromságot. - csóválom meg a fejemet komolyan. Nagyon menő lehet olvasni más gondolatában, de azért nem biztos, hogy ez mindig olyan jóre vezethet. Szóba kerül az, hogy Ann-nek nincs célja, és nem igazán hiszi el, hogy tudunk úgy élni, mint a normális emberek. Nekem soha nem volt kétségem efelől. Persze ez nagyban függ attól is, hogy mi az ember képessége. Mert ha mondjuk olyan, mint a Bestiáé, akkor elég nehéz bármit is csinálni. Vagy van a fekete szárnyú csajszi... Nekik azért kicsit kellemetlen. - Igen. - jelentem ki határozottan, mélyen a lány szemébe nézve. Majd lassan elmosolyodom és széttárom a kezem. - Nem vagyok más, mint a többi ember. Csak van egy kis extrám. - kacsintok a lányra titokzatosan, pajkosan mosolyogva. Majd a mosolyom lassan eltűnik és aggódó kifejezés veszi át a helyét. - Persze nekem könnyű, meg úgy gondolom neked is. Nekünk nincsenek külső elváltozásaink a testünkön. De ott van pl a Bestia, vagy éppen Mystic. Nekik tényleg elég nehéz lehet elhelyezkedni a normális emberek világában. De úgy gondolom, ők nem is nagyon akarnak az emberek között élni. Szerintem ők már megszokták, hogy kívülállókként tekintenek rájuk, ránk és nem is erőlködnek. Én azért szeretnék híres sportoló lenni. - vonom meg a vállamat. Természetesen értem, hogy mire gondol a lány azzal, hogy nem biztos, hogy be tudnánk illeszkedni az emberi világba. De ezért van ez az iskola, hogy megtanuljuk kordában tartani a képességeinket, hogy ne jöjjön elő csak úgy random bármikor. Ann elmeséli a történetet, és én elég hosszan kifejtem a családról szóló nézeteimet. Persze a lány nem értheti, hogy miért is vélekedek így és fogadom el egyből azt, amit tett. De elmondom neki, hogy én is pontosan ezt tettem volna a helyében, és nem érdekelne, hogy mások mit gondolnak rólam. - Akkor lógj olyanokkal, akik megértik! - kacsintok a lányra, és ezt akár "félre" is értheti, hiszen bejön nekem, akár még egy randit is el tudnék képzelni vele. Úgy tűnik, hogy jó hatással vagyok rá, mert egyre többször kúszik szép arcára egy csinos, lágy mosoly. Szóba kerül a képessége is, és érdeklődve kérdezek rá, hogyan is működik. Elmeséli pár szóban, miközben bemutatja rajtam. Úgy tűnik, hogy az emberre kell koncentrálnia, nem a teremtett dologra.A víz erőtlenül placcsan szét a földön, és sejtem, hogy innentől kezdve nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Leguggolok, ismét belenyúlok a tócsába, de egyszerűen nem érzem a vizet. Ijedten pislogok a lányra. - Ez borzasztó érzés. Add vissza az erőmet! - követelem szinte kétségbe esetten és érzem, hogy kezdem újra érezni a vizet az ujjaimon. Lágyan ismét egy vékony vízsugarat jelenítek meg, és mint más a pénzérmét, én a vízsugarat mozgatom az ujjaim között. Fenséges érzés, és megrémiszt az, hogy már ennyire hozzászoktam a képességhez. Sóhajtok egyet, megcsóválom a fejemet és pajkos mosollyal huppanok le a lány mellé a kanapéra. - Bocs, de nem tetszik a képességed - vigyorgok bocsánatkérően és megvonom a vállam. Elengedem a vízsugarat, és döbbenten meredek magam elé. - Ez borzalmas érzés volt. Bakker, nem is tudtam, hogy már ennyire a részemmé vált... - harapom el a mondatot, és a kancsó víz felé nézek, majd megcsóválom a fejem.
- Oh igen a professzort nehéz átejteni, bár... őt is át lehet... gondolom. - mintha nem tudnám, hiszen én is megtettem. Igaz nem voltam sokáig az iskolában mielőtt a szigetre kerültünk, de senkinek se tűnt fel, hogy titkom van és rejtegetek valamit, ami azért azt mutatja, hogy lehetséges, hogy az ember elrejti a valódi énjét, ahogyan én is megtettem. Bár a házikkal üzletelni azért nem ugyanaz, főleg ha az ember érdekből teszi. Én azért tettem, mert muszáj volt a családom miatt, azért ez más. - Ebben igazad van, tényleg elég menő. - oké nehéz megállni mellette, hogy ne mosolyodjam el időnként, hiszen folyton lelkes és nevet és úgy magyaráz, mintha minden teljesen evidens lenne, hogy jó és kész, pedig az élet ott ahonnan én nézem nem ilyen. Nem lenne rossz felvenni a képzeletbeli szemüvegét és azon keresztül szemlélni a világot akár csak egy rövid ideig. - De tényleg hiszel abban, hogy olyan átlagos és normális életet élhetsz, mint egy szimpla ember? - hát nem tudom, én valahogy ezt nem tudom elképzelni. Hiába akarnék akármit is csinálni, olyasmiket láttam, amik mellett valahogy nem hiszem, hogy a szimpla átlag élet működhetne és épp e miatt nem sikerült még célt találnom magamnak. Talán itt maradok... vagy a jó ég tudja, lehet, hogy az lenne az egyszerűbb megoldás. - Köszönöm, hogy így gondolod Jake, jól esik, de sajnos a legtöbben nem erről az oldalról nézik. - azért egy hálás mosoly kúszik az arcomra, hiszen tényleg rendes tőle. Azt hiszem ez nem is fog változni, maximum ha időnként olyanokkal találkozom, mint ő is, akik nem ismerik a történetemet és nem tudják, hogy mit tettem, de sajnos a többség tisztában van vele és ez ellen nem igazán tehetek semmit sem. Kár... tényleg kár. És valahogy a témát gyorsan át is ugorjuk. Na igen Jake lelkes és egészen máshogy áll az élethez, mint én, irigylésre méltó. - Az egész képességet, ennyire nem tudom szét választani, hogy csak egy részét. - azért ezt nehéz elmagyarázni, de megpróbálom, ha ezt szeretné, bár úgy látom, hogy végül nem erre van szüksége, hiszen megmutatja, hogy mire képes és inkább eleve gyakorlatban kíváncsi rá, hogy én mi tudok. Oké azért pár pillanatra elvarázsol a képessége, hiszen szép és egészen művészi, amit csinál. A vízhez ért, nem csoda, ha úszó, bár... így előnyhöz is juthat, ki tudja mennyire használja fel a képességét. - Le tudom blokkolni az egész iskolát, de kiemelhetek belőle egy-egy főt, akit még sem, vagy ha valakinek több képessége van leállíthatom az egyiket és a másikat nem, de ez még nem mindig megy. Vagy egyszerűen csak... - nem kell tennem semmit sem, elég csak rákoncentrálnom és megtörténik. A víz, amit eddig irányított erőtlenül hullik le a földre és placcsan szét és persze innentől nem tud vele semmit se kezdeni, ha én nem akarom.
Biccentek egyet a lány kijelentésére. Örülök, hogy egyre gondolunk, ám eszembe jut valami. - Persze, én járhatnék jól vele. Egy házi egy sör, vagy valami. Tudod... - vigyorodok el gonoszul, majd el is nevetem magam. - Elég jó kis üzletet lehetne ezzel csinálni. Bár valószínű, a tanárok elég hamar rájönnének a turpisságra. Pláne Xavier... - húzom el a számat. Furcsa, de nem haragosan, vagy gunyorosan, egyszerűen csak tudom, hogy ő nem értékelné a dolgot. Nagyra tartom a férfit, ezért nem is akarok vele packázni, ha nem muszáj. Na meg... Nem is lenne sok esélyünk vele, ez biztos. Szóba kerül az is, hogy vajon mit is fogunk csinálni, hogyha kijutunk innen és hogy minek is tanulunk. - Hát nem feltétlen. De azért, ha van, ami érdekel, azt szeretem csinálni. Mert... érdekel. - nevetem el magam a frappáns magyarázatomon és megcsóválom a fejem. - Meg azért nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem állati menő egy bentlakásos kastélyban tanulni illúziómesterektől, időjárás irányítóktól, meg gondolatolvasóktól, hogy mi a helyzet odakint a nagy világban. Kicsit kemény ezeket az erőket megfogni és bánni vele, de... Azért oltári baró! - látszik a lelkesedés a szememben. És persze ebbe a kijelentésbe egy aprócska hála is érződik. Hiszen mégiscsak egy bentlakásos iskolában vagyok, van normális szobán, minden reggel étel, minden este vacsora. És még hasonló diákok között is vagyok. Nekem ez egy csoda az előző 16 év után. Aki ismer, az tudja, hogy miért is érzem itt annyira jól magam. Csinálhatom, amit imádok, és még tök jó környezetben is vagyok. Lehet, hogy akinek eddig frankó családja volt, és otthon megkapott mindent, az hazavágyik a nehézségek elől. Én nem. Kösz, jól vagyok! Hamarosan kilyukadunk arra, hogy mi is a problémája Ann-nek, és hogy miért is érzi magát most pocsékul. Valamilyen szinten értem a problémáját, és persze ezzel együtt a többiekét is. De nekem valahogy másfajta hozzáállásom van a család fogalmához. Sok árva gyereknek nincs semmiféle kapcsolata a családdal. Egyszerűen nem érti a fogalmat és mivel nekik nincs, le is szarják magasról. ÉN nem ilyen vagyok. Nem, mert az edzőm miatt megtapasztaltam, hogy milyen tartozni valakihez. Milyen, amikor szeretnek, bíznak benned és számítanak rád. - Én is ugyan ezt tettem volna. A haveroknál mindig felül kell emelkednie az igazi családnak. Nyilván a többiek megijedtek és most haragszanak rád. De akinek nem esett baja... Nagyon kevés ember van, aki nem ezt tette volna. - jelentem ki. Amilyen vidám és gyerekes voltam a beszélgetésünk elején, most olyan komoly és határozott vagyok. Talán feltűnhet a lánynak, hogy mennyire sokat jelent nekem ez a téma. Kicsit átlendülök a heves érzelemhullámon, ami elönti a testemet, és Ann képességére koncentrálok. - Nem úgy értem... Hanem hogy az egész képességet blokkolni tudod? Vagy csak képesség-részleteket? És milyen nagyságban? Szóval... - körbenézek, ihletet keresve és egy kancsó vizet pillantok meg. Felpattanok, ruganyos léptekkel odasétálok, belemártom az ujjamat, majd a vizet érezve egy lágy hullámban kivezetem a kancsóból és a kezeim között mozgatva egy karikát hozok létre belőle, ami folyamatosan mozog. Kihívóan és egyben kérdőn is nézek Ann-re. Remélem érti, mit akarok, mire vagyok kíváncsi. - Az emberre kell koncentrálnod? - kérdezem, és a karikát lassan csíkká húzom ki és ide-oda mozgatom a levegőben, mintha azt várnám, hogy Ann-nek valami lézer izével kellene eltalálnia a vízcsíkot.
- Igazából, szerintem simán igazad van, ha megcsinálnád helyettük azzal nem sokat nyernének. - mosolyogva bólintok, nem gondolom szemét dolognak a részéről, hogy nem segít be a szobatársainak házit írni. Nem lenne értelme, hiszen akkor ők nem tudnák rendesen az anyagot, összességében veszítenének vele, meg aztán ha egyszer Jake könnyen jegyez meg mindent, akkor nincs értelme plusz fölös energiákat beleölnie. - Hű, hát ez tényleg nem egyszerű cél, de akkor az alap tantárgyakra nincs is annyira szükséged gondolom, inkább az úszásra és a sportra, azért sem kell annyit tanulnod. - legalábbis, ha jól értettem a dolgot. Elég neki egy-egy átlagos jegy, míg ha valaki mondjuk orvosnak készül akkor mégis csak többet kell tanulnia. Én meg... igazából fogalmam sincs, hogy mit akar. Mindig is jól alkalmazkodtam másokhoz és valahogy a saját célok kimaradtak az életemből, meg aztán olyasmiket láttam az elmúlt években, hogy nem is gondolom, hogy nekünk mutánsoknak olyan normális átlagos életünk lehetne. - Kedves tőled, de... igazából a legtöbben nem így látják, főleg, aki ott volt. - na igen, mert aki kimondottan fél tőlem, de úgy fest Jake ennél sokkal lazábban kezeli ezt. Nem tudom, hogy azért, mert ő nem volt ott, vagy szimplán csak egyébként is laza az életfelfogása, de jól esik, hogy ő nem néz rám úgy, mint mondjuk a nagy átlag. Fárasztó finoman szólva is, amikor mindenkitől a csúnya pillantásokat kapod, pedig tényleg nem tehettél mást. - Hát öhm... igen, de nem tudom. Elég csak rákoncentrálnom és kész. Gondolom te is képes vagy valamire és azt sem tudod feltétlenül megmagyarázni, hogyan. - bár nem tudom, hogy mit tud, de ez ilyen. Valahogy a génjeinkben van, bár őszintén én még nem értettem meg, hogy hogyan. Tudunk durva dolgokat, én is, valószínűleg ő is, bár még nem tudom, hogy mit. A professzor biztosan jobban tudja ennek a miértjeit, én nem igen értek hozzá.
- Hát... Én legalábbis biztos kiakadnék, ha valaki ücsörögne mellettem halál unottan és azt várná, mikor végzek. Úgyhogy ja, úgy gondoltam, hogy elütöm az időt addig, amíg a haverjaim befejezik a dolgukat. Persze segíthetnék is nekik, de... - vigyorodom el gonoszan és megvonom a vállam. - Küzdjenek meg ők is a házijukkal, ahogy én. Tudom szemét vagyok, de hát... "A hasznukra válik majd." - mondom olyan komolyan és fellengzősen, mint ahogy a tanárok szoktak erről kiselőadást tartani. Mindig is utáltam az ilyet. Úgy gondolom ,hogy már vagyunk felnőttek és értelmesek, hogy tudjuk, hogy nem a szüleinknek tanulunk, hanem saját magunknak, hogy kezdhessünk valamit az életünkkel. Persze lehet, hogy én ezt azért fogom fel ilyen egyszerűen és egyértelműen, mert én mindig is magamra voltam utalva és mindent, amit tettem magam miatt tettem. És teszek a mai napig. Ann kérdésére elvigyorodom. - Tökéletes célom van, hogy mi is szeretnék lenni a suli után. Most is úszok, és egész jó vagyok benne, úgyhogy ezt a sportot fogom űzni egészen addig, amíg olimpiát nem nyerek.- jelentem ki úgy, mintha azt hangoztatnám, hogy a 2x2 még mindig 4. Tökéletesen látom magam előtt a célomat, mindig is láttam. És habár lehet, hogy sokan ezt csalásnak vennék, én nem gondolom annak. Van aki doppingol, én a vizet irányítom úgy, hogy jó legyen nekem. A jó oldala, hogy ezt nem igazán lehet kimutatni. Vagy legalábbis van annyi eszem, hogy úgy csináljam, hogy ne legyen feltűnő. Úgy tűnik, hogy Ann még nem nagyon tudja, hogy mit is kezdjen az életével a suli után. Elég bizarr képessége lehet, hogyha ilyen problémái vannak. Sokunknak elég durva képessége van, amivel nem lehet normális életet élni. Az enyémmel lehet. És fogok is. Az előnyömre fordítom és boldogan élek, amíg meg nem halok. Király lesz! Rákérdeznék, hogy mi a képessége, de hamarosan a szigetes kalandról kezd el mesélni. Hallottam róla egyet s mást, de senki nem szívesen beszélt róla. Eleinte azt hittem, hogy egy tök jó buli volt, de amikor a résztvevőknek eltorzult az arca, mikor a kalandról kérdeztem őket, és bezárkóztak, sejtettem, hogy ez nem valami móka és kacagás volt. Hallgatom a lány történetét és kicsit elhúzom a számat. - Hát... Ez elég gáz. De figyelj, lehet, hogy sokan szenvedtek miatta, de bakker a családod! - tárom szét a kezemet. Furcsa, hogy nekem nincs családom, mégis olyan sokat jelent és fontosnak tartom. Egyedül az edzőm van nekem és mindent megtennék érte. És tudom, hogy ez fordítva is igaz. Tudom, hogyha lenne családom, én sem gondolkoznék rajta egy másodpercet sem, hogy megtegyem-e azt, amit a fenyegető kér. - Amúgy... Bakker, blokkoltál egy egész szigetet? - döbbenek meg és elvigyorodom. Úgy tűnik, hogy a dolog, a történet rossz és negatív részét átugrottam és ott lyukadtam ki, hogy ez a csaj baromi erős. - Hogy működik? - érdeklődöm. És huss, már át is ugrottuk a kellemetlen részeket. A gondolatok elterelésében egész jó vagyok, bár lehet, hogy most nem a legjobb irányba terelem a dolgokat. Minden esetre kíváncsivá tett ez a lány, ha tényleg ekkora ereje van.
Nem is várom el, hogy kezet rázzunk, én sem pattanok fel hasonló célzattal, nem gondoltam sosem, hogy az olyan létszükséglet lenne, főleg hogy végül is már ismerjük egymást, még ha csak futólag is, nem most találkoztunk először, vagy ilyesmi, maximum eddig még nem igen beszélgettünk bővebben. - És gondolom nekik is zavaró lenne, ha néznéd csak őket, szóval jogos. - mosoly, már csak a miatt is, hogy úgy gondolja jobban jár az én társaságommal, mintha lent múlatná az időt, bár ebben én nem vagyok teljesen biztos. Majd, ha rá jön, hogy ki vagyok, akkor egyből másképp fog vélekedni, mint ahogyan a legtöbben. Lehet, hogy majd szívesebben megy vissza a szobatársait nézni, ahogyan tanulnak. - Végül is igen, csak tudod ez az egész... egyáltalán mi akarsz lenni, ha végzel itt? Vagy mi mik lehetünk, ami nem zavar be a normálisaknak? - nem keserű a hangom, kivételesen, érdekel, hogy mit gondol erről. Vajon van célja? Olyan laza srác, talán ilyen távlati dolgokba nem is gondol bele, de azok alapján, amiket én láttam, amiket én tudok... hát nem tudom, nem tudom elképzelni, hogy az életem lehet normális, mint egy átlag embernek és ha meg is próbálom, folyton félhetek attól mikor derül ki, hogy ki vagyok és mi vagyok... van értelme? - Sejtettem, ha hallottál volna róla, akkor most nem akarnál beszélgetni velem. - halk sóhaj, hiszen szinte tegnapnak érzem, amikor Angie-vel beszéltem erről, amikor szinte félt tőlem csak, mert ő pl. ott volt a szigeten. - Én tudtam róla, mert... Volt egy fickó, megfenyegetett, hogy bántja a családomat, ha nem teszem, amit akar és az én dolgom volt, hogy blokkoljam a szigetet... mindent és mindenkit rajta, hogy ne működjenek a képesség, hogy ne találjanak meg minket és... Végül is érthető módon e miatt elég sokan nem kedvelnek. Nem volt más választásom, de ez nem mentség és a végén segítettem, de... nem számít, a legtöbbek szemében ez nem számít. Szóval biztosan nem zavarlak? - nem fogom zokon venni, megadom neki az esélyt, hogy elmenjen, ha akar, nem szólok bele a döntésébe. Jogos lenne, rosszat tettem sokakkal és nem változtathatom meg már utólag, pont e miatt akarok elmenni innen, úgy se változik semmi, maximum olyanok vannak, akik még nem hallották a sztorit, de majd ha hallják másképp állnak hozzám.
- Froster. Személyesen. - biccentek határozottan, afféle bemutatkozásképpen. Nem állok fel és nyújtok kezet neki, nem hiszem, hogy most, miután már kb. 5-10 perce itt van illendő lenne és amúgy is... Nincs kedvem felállni. Remélem nem bántódik meg, de mivel ő sem nyújt kezet, és nem is biztos a nevemben, talán nem kéri rajtam számon, hogy ugyan miért vagyok ilyen bunkó és nem mutatkozom be rendesen? Persze lehet, csak én agyalok ezen ennyit, hiszen nálunk férfiaknál azért alap a kézfogás. Elmesélem, hogy mit is csinálok itt, és hogy miért is vagyok pont itt, egyedül és nem odalent a többiekkel. Mert unom őket. Mert unalmasak. - Ja, hát igen. Még mindig jobb itt ücsörögni, mint odalent és figyelni őket. És szerencsére még társaságom is akadt. - mosolyodom el és a lány szemébe nézek. Tényleg örülök, hogy nem kell egyedül és magányosan lesnem a csillagokat. Szerintem hamar megőrülnék. Utálok egyedül lenni. Kicsit értetlenül nézek a lányra, mikor közli, hogy minek is tanulni. Úgy nézek rá, mint aki hülye. - Hát... Nem igazán erre gondoltam. Csak hogy azért nem kell annyira véresen komolyan venni ezeket a dolgokat. Nekem bőven elég egy 3-as, 4-es. Ami érdekel, abból úgyis meghúzom az anyagot, és kitűnő leszek belőle. - vonom meg lazán a vállamat. Tényleg ezt csinálom. Sokan okos, értelmes gyereknek tartanak, a tanárok közül is persze, de van, amit nem szeretnek: hogy állati lusta vagyok. Ami nem érdekel, arra nem szánok több időt annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ami viszont érdekel, azzal képes vagyok egész estéket is eltölteni. Ilyen például a sport és az úszás. Vagy a matek. És a biosz. De még sorolhatnám... Felajánlom, hogy mesélje el, hogy mi bántja, aztán hátha tudok segíteni. Közben szóba kerülnek a csillagképek is, de úgy tűnik, hogy Ann kapva kap az alkalmon és úgy dönt, hogy nem a Vénusz és az egyéb csillagképek érdeklik, hanem tényleg mesélni kezd. És a mondatai közben lassan elkomorulok. - Csak néhány pletykát hallottam erről az egészről. Nem töltöttem a suliban a nyarat. - jelentem ki határozottan. A hangom kicsit halkabb, és tudakolódzó, hiszen tényleg nem nagyon tudom, hogy mi történt, és mi köze van ehhez Ann-nek. De vajon tudni akarom?
- És te Jake vagy ugye? Azt nem kell feltétlenül rövidíteni. - nem mondom, hogy biztos vagyok a nevében, de ha mégis elvéteném, akkor talán a mosolyom majd eléri, hogy ne legyen mérges miatt. Még jó, hogy nem Jackezem le, mert először simán az jut eszembe. A két név elég hasonló, meg aztán a Jack nagyon gyakori is, bár nem is tudom, hogy itt az iskolában találkoztam-e már Jackkel. Mondjuk tény, hogy nem ismerek azért mindenkit. - És ha megvárod, amíg készen lesznek? Vagy most gondolom pont azt teszed, hülye kérdés. - mondjuk jogos. Talán még nekem is jót tenne valami érdemi elfoglaltság. Nem kéne folyton agyalnom. Pedig az elején, amikor ide jöttem sok mindent csináltam, jártam még futni is, meg edzeni, aztán úszni, de amikor volt az a nyári eset, na utána minden más lett. Akárhová mentem csak azokat a sokat mondó pillantásokat láttam, ami miatt aztán inkább hagytam az ott létet, mert úgyis azért néztek úgy, hogy húzzak már el, hát akkor megtettem. De legalább nem bántódik meg, amiért így rákérdezek a tanulásra, sőt még ő kér bocsánatot, azért ez meglep. - Semmi gond, én... nincs közöm hozzá, mikor csinálsz házit, a te dolgod. De amúgy igazad van, az nem jó, ha az ember túl sokat tanul, meg amúgy is... minek? - vagy csak én látom ködösen a jövőt? Nem is tudom, valahogy nem látom értelmét a nagy tanulásnak. Úgy se megyek majd normális emberi suliba mondjuk orvosnak tovább tanulni, akkor meg miért van értelme annyit görnyedni a könyvek felett? - Tényleg nem zavarna? - nem is tudom, ő olyannak tűnik, aki nincs oda azért, ha más a nyűgjeivel zaklatja és valahogy meglepő, hogy mégis érdekli, és nem akarom, hogy csak azért legyen, mert kötelességnek érzi a miatt, hogy látszik rajtam, hogy bajom van. - Oh értem, szóval... olyan csajozós dumának. - nem a mosolyom igazából nem válik zavarttá, inkább csak olyan értem miről beszél fajta. Az a helyzet, hogy ebben nem vagyok jó. Pár éve még a suli előtt is ott volt Adam... két hétig próbálkozott, én meg fel se fogtam, hogy próbálkozik, aztán hazautazott, mert csak a nyári szünetre utaztak oda a szüleivel, szóval én meg a romantika, valahogy süket és vak vagyok rá többnyire. - Amúgy te... gondolom akkor nem hallottál a dolgaimról, tavaly nyár, meg az a szigetes esemény, meg... hogy miattam majdnem mindenki komolyabb bajba került, így csak két hónapra tűntek el a suliból és csak pár matróz halt meg és... - elhalkulok. Ő nem néz úgy, vagy nem ismer, vagy nem ítél el miatta, vagy csak eddig nem tudta ki vagyok és most már majd tudni fogja és szépen le is lép... De akkor legalább jobb előbb, mintha utólag esne rosszul azt hiszem.
Úgy tűnik, hogy tényleg bele tenyereltem a dologba, és más nem szokta Ann-nek szólítani. De megengedi. Sebaj, legalább egy különleges valaki leszek, akire úgy fog emlékezni, hogy "Az idióta, vigyorgós srác, aki Ann-nek hív." Már ez is egy fél siker, nemde? A válaszára csak egy kellemes mosollyal felelek és bólintok egyet. Nem akarom kihúzni a gyufát nála, vagy valami, de úgy tűnik, tényleg nem haragszik a rövidítésért. Remek! - Tényleg idegesítő, hogy mindenki tanul és nincs akivel lehetne egyet lökni, vagy dartsozni, vagy valami. Mindenki a hülye tankönyveket bújja, tök kussban. - harapom el a mondatot és megvonom a vállam. Bocsánatkérően nézek a lányra. Nem kellene ilyen alpárinak lennem, de most tényleg kicsit dühös vagyok emiatt, és nem is nagyon szoktam figyelni arra, hogy szépen beszéljek. De ez a lány... Olyan kedvesnek, lágynak és törékenynek tűnik, hogy kicsit elszégyellem magam a lazaságom miatt. - Bocs... - vonom meg a vállam, szóval is bocsánatot kérve, nem csak a tekintetemmel. - Én igyekszem minden házit még aznap megcsinálni, mikor feladják. Kicsit maximalista vagyok, és nem szeretek elmaradni semmivel. Úgyhogy én általában hét közben bújom a könyveket, hétvégén meg lazítok. - vonom meg mosolyogva a vállam. Amilyen laza vagyok, olyan ambíciózus és maximalista. Aki ismer, az tudja. Aki meg nem... Az meg igen hamar rájön, úgy gondolom. Egy kis csend után a leányzó egy furcsa kérdést tesz fel, amire csak nézek mint a sült hal. Mi van?! Baromira nem vagyok az a romantikus, lelkizős fajta. Van, amikor megtalálnak a csajok az ilyen olyan nyűgjeikkel, de általában csak hallgatni szoktam és a sablon dumákat ismételgetem, hogy "Majd rendbe jön minden." vagy a "Bízz magadban és sikerülni fog." esetleg a "Hidd el, hogy hamarosan jóra fordul minden." Elég profi vagyok már ezekbe, kifejlesztettem egy frankó kis kölyök kutyus nézést is, ami általában be szokott válni. Ha többet nem is, de egy ölelést, talán egy puszit szoktam kapni a hallgatásomért. Már megéri, nemde? - Ha segít, nyugodtan kibeszélheted magadból. Én nem igazán ismerlek, talán kívülről, ismeretlenként máshogy látom a helyzetet, mint te. - vonom meg a vállam. Fogalmam sincs, nem értek hozzá, de talán. Láthatja az arcomon, hogy komolyan gondolom a dolgot, egy apró félmosoly is megül az ajkam szegletében és kíváncsian nézek rá, hogy él-e a lehetőséggel. A csillagképes kérdésre elvigyorodom és felfelé nézek, ki az üveg kupolán. - Néhányat... Tudod, van a Vénusz, a szerelem bolygója... - a hangom sejtelmes, majd elnevetem magam és megcsóválom a fejem. - Nem, nem igazán. És ezt jobb úgy elsütni, ha a kiszemelt lágy ott áll előtted. - kacsintok titokzatos mosollyal Ann-re.
Annyi már csak a testtartásából is biztos, hogy sokkal könnyebben veszi az életet, mint mondjuk én. Abból is látszik, hogy milyen könnyedén heveredik el a párnák között és hogy most sem zavarja a tény, én valahogy feljebb vagyok nála a pad miatt. Irigylem... nem lenne rossz ilyen lazán és félvállról venni a dolgokat, bár csak én is képes lennék rá, de valahogy mindig is mindent túlgondoltam mostanában meg főleg. - Végül is... nem mondom, hogy zavar, csak más nem szokott, de majd megszokom. - apró bólintás egy szolid mosollyal megtoldva. Tényleg nem gond nekem, hogy így szólít, végül is Ann is szép, maximum tényleg csak új, de ez nem olyan vészes. - Szóval lazítani jöttél, annyira rossz, hogy mások tanulnak? Neked nem kellene? Vagy már eleve tudod... Bocs. - oh nem akartam én számon kérni, nem is tudom, hogy miért kezdtem bele ebbe egyáltalán, de furán érzem magamat tőle őszintén szólva. Nem akarok bajt és azt sem, hogy felpattanjon és elhúzzon, bár nem tudom miért, mikor tényleg gondolkodni jöttem és ha azt nézzük ebben a beszéd nem segít és hogy más köti le a figyelmemet. Aztán kicsúszik az a félmondat és nem lep meg, hogy nem is érti, hogy miről beszélek. Más, mint én... nem az a merengő típus, érthető. - Ne is figyelj rám, egyszerűen csak túl sok minden van, ami a fejemben jár és néha jó lenne simán kiüríteni mindent. - megrántom a vállamat, mintha ne lenne fontos. Számára valószínűleg nem is, és épp e miatt nem akarom terhelni. nem is ismer, ahogyan én sem őt. Azért jött ide, mert el akart menekülni a komoly dolgok, meg a tanulás elől, erre most fárasszam én a nyűgjeimmel? - Ismered is a csillagképeket? - terelés, hát persze, hogy ne a magam bajával fárasszam, így majd a válasszal foglalkozik és nem azzal, hogy mi a baja a buta szőkének, aki belerondított a lazításába.
Eddig fetrengtem, de most lazán ücsörgök a szoba közepén, ami talán fura lehet, hiszen van ott egy csomó párna. De ezen nem parázok, soha nem érdekelt más véleménye, és nem úgy tűnik, hogy Ann beszólna ezért, vagy hülyének tartana. Talán észre sem vette, hogy nincs a seggem alatt semmi sem, hiszen elég sötét van, csak néhány halovány lámpa ég, és persze a csillagok. Nem adnak valami sok fényt, de épp eleget, hogy halványan lássam a lány komoly arcát és csillogó szemét. Nagyon komolynak tűnik, ezért a széles vigyor már nem igazán tűnik ide valónak. Minden esetre nem szeretném, ha elrontaná a kedvem, úgyhogy ha nagyon depisre sikerül a hangulat, lelépek, az tuti. Jól emlékszem a hölgyemény nevére, bár az én gondolataimban mindig csak Ann-ként él(t ). A Carrie-Ann olyan hivatalosnak tűnik, és hosszúnak. - Gáz, ha simán Ann-nek hívlak? - döntöm kicsit oldalra afejem és vigyorogva nézek rá. Kíváncsi vagyok, mit reagál erre, bár lehet, hogy a közeli barátai így hívják. Hiszen a teljes neve nekem tényleg nagyon hivatalosnak tűnik. Követem a tekintetemmel, ahogy leül a padra, a halvány mosollyal említett mondatára pedig csak megvonom a vállam. - Én meg a csillagok miatt. Na meg mert odalent mindenki tanul meg házit ír, és herótom van tőle... - enyhe undor és gúny jelenik meg a hangszínemben, de remélem, hogy a lány nem veszi ezt sértésnek. Néhány másodpercig hallgatunk, kíváncsian figyelem a lányarcát, ahogy csak mered maga elé. ~Bakker, ő tényleg gondolkozni meg agyalni jött ide. Talán baromira nem kéne most zavarnom. Bár lehet, hogy jó, hogy itt vagyok vele és nincs egyedül.Fene tudja...~fut át néhány furcsa gondolat az agyamon és úgy tűnik, hogy az utóbbi tipp lesz a helyes, mert a lány hirtelen megszólal. Furcsán bágyadt, halk a hangja, mintha nem is konkrétan nekem szánná a kérdést, csak úgy... magának. A semmibe beszélne. Felvonom a szemöldökömet és értetlenül meredek a csajra. - Mi van? - csúszik ki a pofátlan, értetlen kérdés a számon, majd észreveszem magam és lazán megköszörülöm a torkom. - Mármint... izé. Elfelejteni? Mit? -kérdezek vissza, hiszen tényleg nem értem, hogy mire is gondol a lány. Egész csinos, rendezett, nem hiszem, hogy olyan baromi szar élete lenne, vagy volt ez előtt. Bár... Rajtam sem látszik, hogy árvaházban nevelkedtem és sz*rok a szüleimre. Illetve bocs, ők sz*rnak rám.
Kezdőlap 
by 
