Yetta & Warren - Szemtől szemben

Yetta & Warren

A tükörbe nézve találom meg a hibást… nem, nem úgy találom meg. Nincsen semmilyen jó ok sem arra, hogy valaki végezzen két ártatlan nővel, ráadásul úgy, hogy az egyikük még csak gyerek. Ilyet senkinek sem áll jogában tennie, senkinek sem! Tettem a dolgom, végeztem a munkámat, és a legkevésbé sem érdekel, hogy ő miként vélekedik magáról. Szerinte ő is csak a munkáját végezte, szerintem meg amint ennek vége, elevenen fogom megnyúzni azért, amit tett. Már megvannak a bűnösek. A gyilkos és a megrendelő, mindketten meghalnak, a legkevésbé sem érdekel az, hogy mit mondanak. Tönkretettek engem, elvették tőlem azokat, akik az életemet jelentették. Nem érdekel, hogy mit mondanak mások, nem érdekel, hogy segíteni akarnak-e. Nem tud senki, ez az én dolgom, és be is fogom fejezni azt, amit elkezdtem, efelől egy pillanatig se legyen kétsége senkinek sem. Yettában nincs semmi emberség, bár lehet csak azért mert nem is ember, nem tudom. Nincs benne empátia, semmi olyan tulajdonsága nincsen, ami érzelmileg egy fa fölé emelné. Mondhatja, hogy azért, mert ilyenné tették, de nem érdekel a dolog. Azok is csak a dolgukat csinálták, nem? Mindenki csak a dolgát végzi ebben a világban… nevetséges. Sok mindent szabad, de vannak dolgok, amiknek következményei vannak, és ez is egy ilyen dolog. Nagyon rossz ötlet volt megölni őket. És most ezt be is fogom bizonyítani.
-Maga ezt soha nem fogja megérteni. – nem arról van szó, hogy el lennék szállva magamtól. Soha nem voltam az a nagyképű típus. Egyszerűen csak engem sokkal több minden hajt, mint Yettát. Ő csak az életét akarja megvédeni, revánsot venni azon, aki megakarta öletni, de nem halna meg azért, hogy ezt meg is tegye. Ellenben velem. Én bármit képes vagyok megtenni, hogy végezzek azzal a mocsokkal, és ha kell, akkor meg is halok ezért. Egy olyan valaki, mint ő, ezt soha nem fogja tudni megérteni. Ahhoz érzések kellenének, neki pedig láthatólag soha nem voltak ilyenek. Nem vagyok elszállva magamtól, csak nincs vesztenivalóm, nincs már mit elvenni tőlem, semmim nem maradt, és ezt ki is használom. Nem érdekel, hogy mi lesz velem, a legkevésbé sem izgat az, hogy miként végzem. De egy kikötésem van magammal szemben, és ezt befogom tartani, kerül, amibe kerül. Végzek vele. Ez a bosszú, valami olyan pluszt ad az embernek, amivel nem lehet versenyre kelni. Nem lehet megfékezni, ez olyan, mint egy vírus, magától terjed, és nincsen rá gyógyír. Csak enyhíteni lehet a fájdalmat, de pont azért ilyen erős bennem ez, mert nem akarom, hogy csillapodjon. A harag az, amiből erőt merítek. És ez az, ami végezni fog azokkal, akik ezt tették velem.
A szavaira csak bólintok. Két nap. Több is, mint elég. Azt pedig valóban nem kockáztathatjuk meg, hogy rájöjjön, keressük őt. Előbb-utóbb tudomást fog szerezni róla, de minél később, annál jobb. Több időnk marad kiismerni, és köztudott, hogy ez a kulcsa mindennek. De nem feltétlen szükséges. Akárhogyan is, de véget fogok ennek vetni. Nem magam miatt, hanem a családom miatt. Talán ők nem akarnák ezt, de nem ellenkezhetnek, már nem. Én pedig vagyok, aki vagyok. Ha bántanak, akkor én is bántom a tetteseket. Régimódi bosszú.
-Próbálja ne megöletni magát. Annak még nincs itt az ideje. – egy ügyészhez készülök, erősen kétlem, hogy fegyverrel rontana nekem, de minden eshetőségre fel kell készülni, így hát összeszedem a papírokat, hogy eltehessem őket, majd pár perc múlva már a furgonban ülök. Útközben majd leváltom, de meg kell tőle szabadulni minél előbb.

//Köszi a játékot! Smile

//

Warren & Yetta

Nem tudom, hogy ki ez a Bíboros és még csak azt sem, hogy miért akarta megöletni Warren családját, vagyis jobban mondva miért ölette meg velem. Na nem mintha számítana, megtörtént és én nem fogok elnézést kérni tőle, mert csupán a munkámat végeztem. Vajon ő nem tett még soha csúnya dolgokat? Ezzel a stílussal nem tudom elképzelni. Minden bizonnyal volt már rá példa, hogy lelőtt valakit teszem azt egy akció során és az a valaki ugyanúgy lehetett valakinek a fia, az apja, a lánya, az akárkije, nem? Akkor igazából ugyanolyan bűnös, mint én és még csodálkozik rajta, hogy valaki ráküldetett egy bérgyilkost a szeretteire. Azon kéne csodálkoznia, hogy még csak egyszer történt ilyesmi. Arról persze nem tudok, hogy a lányát már el is rabolták egyszer. Lehetett volna annyi esze, hogy egy fenyegetés elég legyen, hogy befejezze a kis akcióit és keressen inkább valami nyugalmasabb munkát, de nem tette, úgyhogy igazság szerint a tükörbe nézve találhatja csak meg az igazi hibásokat. Ha nem én lettem volna az, aki elvégzi a feladatot, akkor lett volna más, aki megteszi, ilyen egyszerű, majd lehet hogy egyszer ő is képes lesz felfogni, bár olyan jellemzően fafejűnek tűnik, úgyhogy nem gondolom, hogy túlságosan nagy az esély rá.
A szavaira csak megvonom a vállam. Lehet, hogy csak tetszett neki a név, ez is benne van és igaz, nem kell gondolkodnunk rajta, hogyan lett. Nem is fontos és igazából tényleg nem is érdekel mélyebben a dolog. Most csak az a lényeg, hogy leállítsuk, mert nekem sincs semmi kedvem menekülni egész életemben, valami őrült pasas elől, akinek nem tetszik a képem, vagy már nincs rám szüksége, tudom is én. Talán pont attól fél, hogy el tudnék jutni hozzá és ezt akarta már előre megakadályozni. Nem fontos, nem kell mindent tudnom, általában azt sem szoktam tudni, hogy kinek, kit és miért ölök meg, akkor ez egy ugyanolyan lényegtelen pont.
- Túlságosan magabiztos vagy... de attól még nem leszel mindenható. - még én se gondolom magamról, hogy mindenre képes vagyok, de arra képeztek ki, hogy öljek, hogy gyors legyek és mindent megússzak. Ettől függetlenül még ugyanúgy bekövetkezhet az, hogy valami nem sikerül, hogy visszasül egy támadás, hogy aztán én húzom a rövidebbet. Úgy érzem, hogy ő kissé elfogult magával szemben, pedig csak egy egyszerű ember és nem kéne túlságosan önhittnek lennie, mert pont a miatt van nagy esélye rá, hogy elbukik. - Rendben, legyen így. Két nap múlva találkozunk ugyanitt. - az elég kell, hogy legyen nekem is és neki is. Nem kell ezt az ügyet sokáig húzni, már csak azért sem, mert ha kiszimatolja, hogy keressük, nagyobb esély van rá, hogy igyekszik majd eltüntetni a nyomait, ami pedig nem lenne valami hasznos nekünk. Így hát gyorsan és hatékonyan kell cselekedni. Összepakolom az iratokat és egyszerűen oda tolom elé. Megjegyeztem, amit kellett, nem arról van szó, hogy bízom benne, de talán veheti valamiféle gesztusnak is. - Nem kell mondanom, hogy vigyázz rájuk gondolom. Akkor két nap. - biccentek még egyet, aztán már csapódik is mögöttem. A furgont amúgy is el kellene tüntetni, úgyhogy egyelőre csak lenyúlok magamnak egy másik kocsit.

//Köszönöm a játékot újfent! ^^//

Yetta & Warren

Ha valami, akkor az biztos igaz, hogy utálom ezt az egész helyzetet. Meg van a lista, akár már most fejbe lőhetném, de most nem dönthetek elhamarkodottan, márpedig, ha tényleg végigakarom zongorázni a listát, akkor muszáj lesz, hogy megtűrjem a társaságát, mert bármennyire is gyűlölöm, egyelőre hasznosabb élve, mint holtan, de ez se fog mindig így lenni. Akármi is legyen ennek az egésznek a vége ,abban biztos vagyok, hogy nem fogok neki megbocsátani, ezt szerintem még ő sem várná el. Ha nyugtot akar tőlem, akkor meg kell ölnie, mert nem fogom életben hagyni, ha végeztem azzal, aki elrendelte a családom elleni gyilkosságot. Talán ő csak a munkáját végezte, de ez engem a legkevésbé sem érdekel, számomra ő nem más, mint egy halálraítélt. Nem tudok úgy aludni esténként, hogy tudom: a felelősek még mindig életben vannak valahol, és más családokat tesznek tönkre, éppen úgy, ahogyan az enyémet is. Nem tudom mit tettem ez ellen az ember ellen, de megfogom tudni, és aztán végzek vele, megölöm, amint lehet, de a lehetőségem van rá, akkor igazán sokat fog szenvedni. Nem fogom hagyni, hogy gyorsan és kíméletesen haljon meg, az csak a jó emberek kiváltsága, ez pedig a mi emberünkrő biztosan nem mondható el.
-Vagy csak tetszett neki. Mindegy, egy halottnak nem kell név. – azt már elkönyveltem, hogy mindent megfogok tenni a cél érdekében. Nem érdekel kit kell feláldozni, vagy megölni ennek érdekében. Régebben nem így lett volna. Az embereket védtem, de ma már… minden megváltozott. Az emberek se segítenek nekem, hát akkor nekem miért kéne az ő bajukkal foglalkozni, mi több, megoldani? Inkább a saját ügyemet intézem el, ahogyan azt minden embernek kéne. Ha megölik valakid,akkor bosszút kell állnod, ez ilyen rém egyszerű. A bosszú már ősidők óta az ember alapvető joga, és senkit nem érdekel az, hogy nincs írásba foglalva. Szemet szemért, fogat fogért. Nekem aztán senki nem mondja, hogy nem vágyik bosszúra. A nagy okosok persze azt mondják, hogy tönkretesz, hogy többet árt, mint segít, de ők soha nem vesztettek még el senkit. Kit érdekel, hogy tönkretesz? Nem azért csinálod, hogy neked legyen jobb, hanem azért, hogy igazságot szolgáltass, hogy azoknak szolgáltass igazságot, akik már képtelenek szólni a saját érdekükben. Nem az én jólétem miatt akarom levadászni ezt a Bíborost. Amanda és Kate, ők az okai ennek. Megölte a családomat, két ártatlan nőt, ráadásul az egyik még gyermek volt. Én akkor miért ne tehetném őt tönkre? Miért ne vehetném el az életem és küldhetném a pokolra? Igazság, ezt jelenti a bosszú.
- Hozzám nem jutott volna be két vadidegen. – mondom nemes egyszerűséggel, ahogy az aktákat lapozgatom. Nem lehet azt mondani, hogy ne foglalkozott volna eleget a védelemmel, de nem tudta azt, hogy nem a sok testőrben rejlik a siker titka. Magadra kell tudni vigyázni, nem elvárni, hogy mások tegyék ezt meg érted. Ugyanis kiben bízhatsz meg, ha nem saját magadban? A fickó okos volt, mert igen elmés helyre rejtette az aktákat, és elégé elhivatott volt, hogy ne szóljon egy szót sem, arról már nem is beszélve, hogy igen energiaigényes munka lehetett beépülni a szervezetbe, aminek mi most véget is vetettünk, átveszünk a munkáját, learatjuk a gyümölcsét. – Rendben, én pedig elbeszélgetek az ügyész úrral. – talán vagyunk már annyi ideje együtt, hogy többes számban beszéljen, ha úgy tervezz. Ha egyedül akarja a fickót eltenni láb alól, hát tessék, én addig más helyen, másként fogok kutakodni.

Warren & Yetta

Oh, nem érint azért különösebben rosszul az, hogy el is kéri a papírokat. Várható volt, hogy nem az én beszámolóm fogja majd érdekelni, hanem az, amit a saját szemével olvas. Nem veszem zokon, nem is lenne értelme egy ilyen apróságon fennakadni, hiszen egyébként el akar tenni láb alól, ez azért jóval komolyabb probléma, de mivel ezen sem akadok fel különösebben... Mindegy is, csak megvonom a vállam a válaszára és szépen áttolok elé mindent, hogy olvassa el. Az már az ő baja, ha nagyon az ágy szélére ül, és egy rossz mozdulat miatt majd a földön köt ki, hogy minél kevésbé kelljen egy levegőt szívnia velem. Gondolom milyen rohadt egy helyzet lehet ez neki. Kénytelen azzal a nővel együtt megoldásokon agyalni, aki megölte a családját, kénytelen volt megmenteni az életemet, miután meglőttek, méreggel, mert neki is fontos volt, hogy jól tudjunk összedolgozni, ahhoz pedig az kell, hogy életben legyek. Mondhatni... kellemetlen, de nem fogom ezért olyan nagyon sajnálni. Nekem sem életem vágya volt az, hogy egy légtérben tartózkodjak huzamosabb ideig olyas valakivel, akiről tudom, hogy ha tehetné, ha már nem lenne rám szüksége, akkor az lenne az első gondolata, hogy megöljön... bár inkább úgy mondom, hogy megpróbálná, mert ez egyáltalán nem olyan egyszerű feladat.
- Álnév gondolom, de ki tudja, talán tényleg az egyház tagja, vagy csak arra utal, hogy szereti a háttérben mozgatni a szálakat, netán valami fanatikus. Nem tudom. - erről nem szólnak a részletek. A fickó se jutott még olyan mélyre, már az is valami, hogy neveket sikerült összekaparnia, és ilyen szépen beépült. Az is lehet, hogy már évek óta nyomoz, és az, hogy mi most bele keveredtünk ebbe az egészbe csak a jéghegy csúcsa és egyébként már jó sok minden történt a múltban is, amiről még csak sejtése sincs a drága nyomozónak. Ki tudja, hogy ennek a fickónak hány ügyébe tenyerelt bele, vagy húzta keresztbe mondjuk a számításait és azért bökte a csőrét a tevékenysége. Egyáltalán nem lepne meg a dolog, ha erről lenne szól, Warren amúgy is, ha jól sejtem akkor nem az a lefizethető fajta, és minden bizonnyal a fenyegetések sem értek nála semmit. Mondhatni törvényszerű volt, hogy a családjának annyi, csak épp nem volt hajlandó ezt az aprócska tényt elfogadni.
- Nem tudhatta, hogy kik vagyunk, ha ennyit kutatott, beépült... te elmondtad volna két vadidegennek, hogy mit nyomoztál ki hosszú és fárasztó melóval? - költői kérdés, biztos, hogy esze ágában se lett volna, még akkor sem ha durva kínzásban részesítik. A pasi is jó eséllyel a sírba vitte volna így is úgy is az infokat, csak nem tudhatta, hogy véletlenül rátalálunk arra a dobozra. Mázlink volt, az a nagy helyzet. Újra megnézem azt a listát. Én sem vagyok annyira ismerős nevek terén főleg, mert nem szoktam ismerni a megbízókat, amúgy meg nem mozgok ilyen alakok - semmilyen alakok - társaságában. De aztán másodszor végignézve a listát beugrik valami. A cuccaimhoz fordulok, hogy előkeressem a borítékot, amit nem rég kaptam meg, még az előtt, hogy ez az őrült hajsza megindult. - Egyezik, ezt a fickót kell eltennem láb alól. - tehát vagy nem ő a Bíboros... vagy... nem tudom, a lényeg, hogy ha ő is, nem sokára amúgy is vége és akkor megoldottuk az ügye nem igaz? A név egyébként Edward Victor Appleton, valami tudós, de nem tudok róla sokat, nincs is ahhoz szükség rá, hogy végezzek vele.

Yetta & Warren

Muszáj volt minél előbb eltávolítanom a csontszilánkokat. Egyrészt mert elég idegesítő gondolat az, hogy egy másik ember maradványait hordozom magamban, másrészt pedig könnyedén fertőződhet el a seb, így is kész csoda, hogy eddig nem tette ezt meg, mert akkor minden bizonnyal most elég rossz bőrben lennék, én sajna nem gyógyulok olyan gyorsan, mint Yetta, így hát szükségszerű a minél gyorsabb közbelépés ez ügyben. Kötszert nem találok, így jobb híján a pólót használom kötésnek, már úgy is mindegy neki, csurom vér, nem vesztek vele sokat. Van nálam pénz, úgyhogy majd lemegyek és veszek egy sima pólót a közeli boltban és kész, nem érdemes egy ilyen apróságon fennakadnom. Azonban már túlságosan is kíváncsi vagyok, hogy ezt azonnal meg is tegyem, úgyhogy az első utam a fürdőszobából nem a bolt felé vezet, hanem Yettához és az elhozott iratokhoz. Nem veszem észre, hogy megakadna rajtam a pillantása, nem is igazán őt figyelem, hanem a papírokat. Végre kiderülhet az, hogy kit keresek, hogy ki az, aki parancsot adott a családom elleni merényletre. Már egy éve ezen dolgozom minden egyes percben. Sok embert öltem és kínoztam meg ez idő alatt, és akkor sem bántam ezt, mert tudtam, hogy szükséges, de most, hogy célt is értem vele, így már a legkevésbé sem zavar.
-Rendőrszokás. – bár szerintem mindenki más ezt tette volna a helyemben, nem? Hallani akarja a másiktól a történetet, hogy aztán a saját két szemével ellenőrizhesse azt le. Így csináltam már a Rangerek-nél is, szóval szerintem ez egy berögződés, ami minden emberben meg van, de mindegy, akkor nem muszáj elmondania, ha nem akarja, ennyi baja legyen. Egy kis hezitálás után végül leülök az ágy szélére, bár azért úgy, hogy a tisztes távolságot még így is megtartsam tőle, ne érezze azt, hogy bármi is változott. Azonban jólesik leülni, a házból való menekülés nem volt valami kellemes, és a vállam is elégé sajog, úgyhogy most a legkevésbé sincsen végig állnom az éjszakát. – Bíboros… tudjuk, hogy miért pont ez a név? – felesleges a kérdés, ahogyan jobban szemügyre veszem az iratokat, de mint mondtam, ez rendőrszokás, nem lehet csak úgy levetkőzni, miután már évek óta ez a hivatásom. Fura, sok mindenre számítottam, de nem a Bíboros névre tippeltem volna. Kötve hinném, hogy valami mélyen hívő ember lenne, bár könnyedén lehet, hogy ez csak gúnynév, és annyira megtetszett az emberünknek, hogy úgy gondolta megtartja. Az viszont már felettébb aggasztó, hogy semmit nem tudunk róla a nevén kívül, és még csak nem is ez a valódi neve. Óvatos ember lehet, túlságosan is óvatos.
- Kár, hogy nem volt valami segítőkész, többet ért volna élve, mint holtan. – jegyzem meg, ahogyan a kezembe veszem a listát. Ha ez a férfi valóban kutatott a Bíboros után, akkor segíthetett volna. Beépülve próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból, nem lehetetlen, hogy ezért is ő vállalta el azt, hogy elrak minket láb alól az embereivel. Elvégre mi vagyunk nagyon a bögyében ennek a Bíborosnak, és ezek szerint a kedvébe akart járni, hogy a bizalmába tudjon kerülni. – Tizenhárom név. Gondolom van néhány ismerős név is közöttük, igaz? – tolom elé vissza lapot, amint megnéztem. Én nem mozgok olyan otthonosan az ő világában, de csalódnék, ha azt mondaná, hogy senki sem ismerős a listáról.

Warren & Yetta

A fickó embereket küldött rám, hogy megölessenek, hát persze, hogy szívesen nézem, ahogy szenved... hát ki ne nézné szívesen ezek után? Jó-jó, biztosan vannak olyan kedves, jó lelkű egyének, akik sajnálnák, de ők azok, akiket nem rontott meg az élet, akik nem mentek át a semmi rosszon, akiknek minden habos volt és rózsaszín, akik úszhattak a vattapamacsok között... hát az én életemben nem volt egyik sem, egy pillanatig sem. Csak homályos rémi emlékeim vannak, inkább csak foszlányok, álmok... de az talán igaz sem volt, talán csak a tudatalattim buta reménye, nem tudhatom, nem is foglalkozom vele. Most pedig főleg nem, mert az a fontosabb, hogy miután minden meg van lelépjünk innen, ami nekem nem jelent nagyobb gondot, de neki... Viszont ez már nem az én dolgom. Nem fogom védeni a hátsóját, meg semmijét sem, majd szépen megoldja, egyébként sem hiszem hogy túlságosan értékelné a dolgot, hiszen a kerítést is simán megoldotta és nem kért segítséget. Ezért is van, hogy én látványosan hamarabb érem el a célt, ami jelen esetben a furgon, neki pedig kell egy kis idő. Hogy itt hagynám-e? Ha már feszült lenne a helyzet, igen, hiszen nálam vannak az iratok és nem az én posztom megvédeni. De végre megjön és én már akkor a gázra taposok, amikor még be sem csukta hátul az ajtót. Csak van annyira ügyes, hogy ne essen ki, és megkapaszkodjon valahol nem?
A kit motelben szépen ledobom magam az ágyra. Legalább elég nagy ahhoz, hogy mindent gond nélkül szét lehessen pakolni, amíg ő eltűnik a fürdőszobában. Mint mondtam, ha kellene neki segítség... hát kérne, nem fogom nézegetni, hogy marad ilyen sokáig. Talán egyszer felmerül bennem, hogy után szóljak, hogy él-e még, de mivel hallom a motoszkálást, így igazság szerint nincs komolyabb gond. Majd akkor, ha hangos csattanást hallok, hogy mondjuk elterült a földön... na majd akkor szépen megnézem, hogy mégis mi a helyzet vele, addig pedig van épp elég irat és papír itt ahhoz, hogy legyen mivel elfoglalni magam. Nem az én dolgom pátyolgatni egy zsarut, ő se vitte túlzásba, amikor megsérültem, csak annyi volt a célja, hogy ne patkoljak el, mert annál azért inkább szüksége volt rám. Amikor kilép a fürdőből felpillantok azért és sikerül megállapítani, hogy mivel foglalkozott eddig. Talán egy pillanatra megakad rajta a tekintetem, de észre se lehet venni, azonnal visszasiklik az előttem kiterített kupac darabjai felé és nem is teszem szóvá a hevenyészett kötést sem.
- Úgyis átolvasol mindent nem? Akkor van értelme elmesélnem, hogy mit találtam? - szökik fel kissé a szemöldököm, amikor meglátom a felém nyújtott kezet. Na igen, nem kell ezen meglepődni, én is pont ugyanígy állnék hozzá fordított esetben. Egyszerűen csak hátrébb csúszok az ágyon, hogy ha arról van szó, akkor a másik végében leülhessen, úgy egyszerűbb, mint mindent egyesével összeszedni és odaadogatni neki. - Úgy fest, hogy akit keresünk névtelen... csak úgy nevezik a Bíboros. - kezdek bele azért, aztán majd úgyis szépen meg fogja nézni ő is. - Azt hiszem a fickó, akit tompításra használt a távozáskor... nyomozhatott utána, majd még egy csinos kis listája is van az esélyes jelöltekről. - ha már esetleg leült, vagy ha nem is, azért szépen elé tolom a kupacból az említett listát, hiszen elég szemrevaló darab és a legszebb, hogy még olyan nevek is akadnak rajta, amikről még hallottam is, igazán érdekes egy helyzet.

Yetta & Warren

Egy percig sem kétlem, hogy Yetta örömmel nézi a férfi szenvedéseit. Régebben akkor nyúltam az ilyen eszközökhöz, mikor szükséges volt, nem pedig egyből ezzel kezdtem, de az élet megviselt és megváltoztatott engem, a legkevésbé sem érdekel most már más testi épsége, nem fogok vigyázni rájuk. Nem tudtam a családomra sem, máséval minek foglalkozzak, ők nem hozzák nekem vissza a szeretteimet. Mindenki vigyázzon magára és kész, nem fogok bébiszittert játszani. Sokan azt hiszik, hogy a védelmükért vagyok rendőr, de ez nagy tévedés. Én nyomozó vagyok, a halálokat vizsgálom ki, azaz vizsgálnám ki, nem pedig életeket mentek. Gyilkosokat kapok el, engem csak a bejelentés után hívnak. A megtorló vagyok és nem a segítő, ezt sajnos az emberek hajlamosan elfelejteni. Számukra mindenki a segítséget jelenti, aki jelvényt visel. Minden bizonnyal már nem lesznek sokáig ilyen gondjaim, hiszen elég közel állok ahhoz, hogy kirúgjanak. Megtűrtek, mert az eredményeim kiválóak voltak, de már közel egy éve, hogy egyetlen ügyet sem zártam le, hanem átpasszoltam másnak, hogy a sajátommal tudjak csak foglalkozni. Márpedig a rossz statisztika mindig intézkedéseket von maga után, és aki nem dolgozik, az repül, hogy ne húzhassa le a körzetet. Így mennek a dolgok, mindenkit a számok érdekelnek és a feljebbjutás, senki nem foglalkozik az igazán fontos dolgokkal. Ezért akartam az FBI-hoz kerülni, ott több a komolyabb ügy és ember, de ez a lehetőség végérvényesen elúszni látszik a szemeim előtt.
A landolás nem éppen egy kellemes dolog, de sokkal rosszabbul is járhattam volna. Ez viszont nem mondható el Daniels-ről, akinek a landoláskor eltört a gerince. Legalább örülhet, hogy gyorsan halt meg. Általában így szokták kivégezni a kartelleket azokat, akiket tisztelnek. Eltörik a gerincüket. Gyors és kíméletes halál, méghozzá vér nélkül jár, ha jól csinálja az ember. Daniels megőrizte az emberi alakját, de ennél több már nem mondható el róla, majd valaki gondoskodik a temetéséről, ha nem a családja, hát akkor majd a szervezete, gondolom nem hagyják csak úgy itt megrohadni.
A meneküléssel már vannak kisebb gondok, hiszen Yetta gyorsabban halad, és még kisebb harca is kell bocsátkoznom az utolsó szakaszon, bár szerencsére előbb tudok lőni, mint ellenfelem, így a harc gyorsan el is dől, de a golyók elől ugrálni már sokkal időigényesebb, így nem is bajlódok azzal, hogy megkerüljem a kocsit és az anyós ülésre üljek, hanem bevettem magam hátulra és még leadok néhány lövést, hogy időt nyerjek Yettának, hogy olyan távolságba kerülhessen, ahonnét már esélytelen, hogy kilőjék a furgon kerekeit. A megjegyzésére nem válaszolok, csak neki vetem a hátamat a furgon oldalának, és letörlöm magamról ahogyan csak tudom a fickó vérét.
A szavaira csak bólintok egyet, majd kiveszem a papírokat az ülésről és követem őt a szobáig, ahol az ágyra dobom az iratokat, majd az első utam a fürdőszobába vezet. Nem Daniels vérének a lemosása miatt, az nem különösebben zavar, éppen elégszer voltam már csurom vér az életem során, úgyhogy ez hidegen hagy. Az már kevésbé, mikor megérzem, hogy valami nagyon nincs rendben a vállammal. Úgyhogy gyorsan le is veszem az egyenruhát, amit még a házban szereztem és egyből nézem is a vállamat. Csontszilánkok. Szerencsére találok egy csipeszt, ami bár nem a legalkalmasabb a célra, de most megfogja tenni. Talán félóra mire az összes darabot eltudom távolítani magamból, majd alaposan kimosom a sebeket. Kötszert nem találok, így végül úgy döntök, hogy a pólót használom alkalmi kötésnek, majd maximum kiugrok valami ruháért a közeli boltokba, biztos van egy itt.
-Benne van az, amit keresünk? – kérdezem Yettától, ahogyan kijövök a fürdőből, és a válaszától függetlenül a kezemet nyújtom, hogy adja oda az iratokat. A saját szememmel szeretnék látni mindent. Egyrészt, mert nem bízom benne, másrészt ez szerintem egy teljesen alap dolog. Csak az igaz, amit te is látsz, másnak hinni önámítás lenne, szerintem ezt már ő is megtanulta az élete során.

Warren & Yetta

Ennyit igazén tehetek érte mondhatni, hogy adok egy kis lehetőséget számára a szórakozásra, vagy valami olyasmi. Nem tudom, hogy ő mennyire élvezi az efféle kis csetapatékat, de számomra határozottan kellemes nézni, ahogy átvágja a szobán a pasast és már-már mosolyogva döntöm oldalra a fejem, ahogy reccsen a csont. Ez van, kifacsartak, számomra nem a rózsaszín vattacukros világ az, ami olyan szép és érdekes, hanem ez... a kegyetlen és fájdalmas. Nem is tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e még rá, hogy elővarázsoljak magamból valami mélyen nyugvó érzést... van egyáltalán még bennem, vagy tökéletes munkát végeztek? Végül is, amíg a nyomozó ügyködik van időm ilyesmiken merengeni, no meg kicsit körülnézni a szobában, legalábbis úgy nagyjából, mert a tüzetes vizsgálódásnak nincs értelme. Ha el akart igazán rejteni valamit, akkor nem fogom csak úgy egy könnyen megtalálni, meg hát ezért is dolgozik rajta Warren. Nem kell annyira keresgélni, ha kiveri belőle az infokat. Az se különösebben zavar, hogy az ajtó újra és újra reccsen. Nem bírja sokáig, de szerencsére elég vastag ahhoz, hogy még kitartson. Szélesen elmosolyodom a hallott megjegyzésre. Na igen... ilyenkor szívás, hogy nehéz ide bejutni, ha olyanok akarnak betörni, akik egyébként segíteni akarnak a fickónak, velünk ellentétben, akik egyértelműen a halálát kívánjuk, sőt nem csak kívánjuk, el is fogjuk érni nem is olyan soká, mert ha meg vannak a szükséges infok, úgysem marad életben, ezzel szerintem ő is tisztában van.
Persze nem adja könnyen magát és esze ágában sincs megszólalni, talán csak a vak szerencsének köszönhetjük, hogy megmoccan az a padlódeszka, és így már nincs is szükség a fickó fejében lévő infokra. Így hát lendülök is, ellököm magam a faltól, ahol eddig álltam és ahonnan kedvtelve nézegettem a pasas szenvedését, aztán szépen kiszedek mindent és egyszerűen csak marokra fogom. Nem szoktam magammal nagy hátizsákokat cipelni, az annyira... hát nem passzol hozzám, meg eléggé akadályozna a mozgásban is. Se perc múlva már mozdulok is. Tudom én, hogy Warren is megoldja majd valahogy, de amúgy is az ő dolga. A falnál is bejutott akkor majd itt is sikerülni fog neki. Lendülök tehát ki, meg sem kottyan az emeletről való érkezés, tökéletesen lábra érkezem. Erősebb a csontozatom, mint az átlagé, így nem egy nagy ügy számomra. A szabad kezemben pedig meg is villan a pisztoly, amikor meglátom az első őrt odalent. Nincs más dolgunk, csak végigrohanni az udvaron. Nem is nézek hátra, amikor puffan valami, mint mondtam az ő dolga, hogy jut ki.
Pár perc múlva már a furgon volánja mögött ülök, az iratok mellettem az anyósülésen, és talán csak pár másodperc, amit hajlandó vagyok várni, hogy hol van már. Gyorsabb vagyok, és már épp indítok, amikor jó eséllyel végre megérkezik. - Rettentő lassú vagy... - nem, nem bírom megállni, aztán bele is taposok a gázba, amikor még be sem húzta az ajtót. Tényleg igyekezhetne egy kicsit jobban. Pár lövés még utánunk röppen, de különösebben nem zavartatom magam, a vezetésre figyelek, azt sem nézem most meg, hogy ő megsérült-e. Vigyáz magára, nem az én dolgom pátyolgatni egy felnőtt férfit, főleg olyat nem, aki amúgy meg akar ölni. Talán egy jó óra, kettő is beletelik mire megállok, egy következő motel előtt, egy félreesik kis hely, ami elég lepukkant ahhoz, hogy ne járjanak erre túl sokan. A kocsit persze valami bokor mögött, vagy a ház mögött állítom le, nem lenne hasznos, ha messziről ki lehetne szúrni és tuti, hogy nem ezzel megyünk tovább.
- Átnézzük a papírokat, aztán megyünk. - nem kérdés, szimpla kijelentés, remélem, hogy nincs ellenvetés. Az alakom közben megint vált, az emberire, mert hát... néha muszáj alkalmazkodni ehhez a felületes világhoz, aztán irány a szoba, amihez időközben szerzek kulcsot. A portás nem sokat teketóriázik, miután elég csúnyán nézek rá már az első kérdéskezdemény után is. A papírokat remélem, hogy hozza, ha nem, hát majd ezt is én csinálom, de az anyósülésen volt, szóval ez most az ő dolga lenne.

Yetta & Warren

A tollas megjegyzés hallatán még el is mosolyodnék, ha nem éppen az lenne a cél, hogy megijedjen a fickó. Szóval inkább csak nézem rezzenéstelen arccal tovább, és már azt tervezem fejben, hogy miként is végezzem ki. Ő volt az, aki megszervezte a temetői támadást, ő bérelte fel az embereket, és ő mondta ki utoljára a halálos ítéletünket. Ő az egyetlen a kapocs köztem és a megbízója között, úgyhogy akármibe is kerül, beszélni fog, nem fogadok el nemleges választ. Yetta azért akarja tudni, mert vadásznak rá, én pedig azért mert bosszút akarok állni, úgyhogy nem okos dolog szórakozni velünk, csakis a fickón múlik, hogy mennyit szenved mielőtt meghal.
A nevet, annak a nevét, aki halálra ítélte a családomat. Aki fizetett az életük elvételéért. Aki helyettem rájuk csapott le. Akit megfogok ölni. Aki úgy fog szenvedni, ahogy ember még soha, ezt garantálom. Persze a fickó nem beszél, nem is nagyon számítottam rá, hogy csak úgy magától neki kezd majd, mindenképp kelleni fog egy kis noszogatás, hogy jobb belátásra térítsük, mert ez így nem állapot, nincs olyan opció, hogy nem beszél, sajnálatos módon túlságosan is fontos információk vannak a birtokában, ezek pedig kicsit sem túlozva, az életébe fognak kerülni. Bár én nem emiatt ölöm meg őt. Azaz nem csak ezért. Yetta szavaira bólintok egyet, ahogyan közelebb lépek a fickóhoz. Tisztában vagyok én is azzal a ténnyel, hogy nem sok időnk maradt, az az ajtó nem fogja örökké bírni, még csoda, hogy eddig nem adta fel a szolgálatot. A fickó jó sokat költött a biztonságra, és végül ez fogja meggátolni abban, hogy életben maradjon. Ironikus. – A magafajta biztonságmániás barmoknak mindig van egy rejtet széfjük, igaz Preston? Segíts magadon és mutasd meg hol van, ha már nem beszélsz. – nem vártam eredményt a próbálkozásomra így hát csak elhúzom a számat, ahogyan megragadom a vállainál fogva, hogy lendületből az asztallapjának csaphassam, ami egyből össze is törik, az emberünk pedig a hátát fogva veri a földbe a fejét. Nem egy nagy darab ember, szinte kedvemre dobálhatnám őt. Nem hagyom nyalogatni a sebeit, úgyhogy ismételten megragadom, de ezúttal a falnak vágom neki és a torkánál fogva tartom ott, ami persze nem tetszik neki, tesz néhány erőtlen próbálkozást, hogy kiszabaduljon, de annyit ér el vele, hogy a szemben lévő könyvespolchoz vágom hozzá, ami aztán még rá is esik a lábára, eltörve ezzel a végtagot, amit egy fájdalmas kiáltással ad a tudtunkra. Nem igazán érdekel a fájdalma, a következő pillanatban már ismét repül át az irodán, hogy egy hatalmas nyekkenés kíséretében kössön ki a földön. Közelebb lépe hozzá rálépek a törött lábára, mire ő fájdalmasan felordít, és arrébb kúszik néhány métert a földön. Yettára pillantok, minden bizonnyal ő is rájött már, hogy a fickó nem fog beszélni, de megvan a hely, ahová az iratokat rejtette. A fickó nem hülye, nyilván tudta, hogy egyből széfet fog keresni az, aki rajta üt, így inkább az egyszerű megoldásoknál maradt és a padló egy kilazult lapja alá rejtett mindent. Egy könnyed mozdulattal emelem fel a földről, hogy Yetta megszerezhesse az iratokat, és csak azután szólok hozzá, hogy a kezében tartja azokat. – Menjünk! – jól tudom, hogy neki nem lesz nehéz az ablakon át távoznia, én azonban már nehezebben tudnám csinálni utána a mutatványt, így sokkal egyszerűbb módszerhez folyamodom a távozáskor. A fickót magam elé tartva vettem ki magam az ablakon, hogy egy nagyot zuhanva érkezzek földet, azonban Preston teste tompította az esést, így nem esett különösebb bajom. Ez már róla viszont nem mondható el. Intek Yettának, hogy találkozunk a furgonnál, majd előhúzva a fegyveremet kezdek el rohanni a furgon felé.

Warren & Yetta

Mindenki a maga módján küzdi le az akadályokat. Ő inkább az épületen keresztül zúz végig, álcában, ruhát szerezve, én pedig odakint, mert nekem így könnyebb. Nem fogok trükközni, meg settenkedni és az ablaknál sem bonyolítom meg az életemet. Most amúgy is az a hasznos, ha gyorsak és eredményesek vagyunk, így aztán nem sokára már be sikerül kerülni, leverve az akadályokat, azaz az öt fickót. Egész jól teljesít zsarukám is azzal, hogy sikeresen a maga két ellenfelét harcképtelenné teszi, de azért nem fogok dicséretet osztogatni neki. Van még más dolgunk is, először is a kellően nehéz szekrényt bedönteni az ajtó elé, hogy legalább egy ideig kitartson, aztán pedig az amúgy nem pont a helyzet magaslatán álló riadtnak tűnő fickót kezelésbe venni. Persze végig figyelek rá, nehogy valami félreérthető mozdulatot tegyen, vagy az ő kezébe is fegyver kerüljön. Nem lenne hasznos véletlenül megölni, a végén még nem tudnánk kiszedni belőle a szükséges infokat és akkor felettébb szomorú lennék, és gondolom Warren is elég pipa. Most az a fontos, hogy minél többet megtudjunk, mert nem szándékozom meneküléssel tölteni az életemet, ehhez viszont el kell kapni azt, aki rám... ránk vadászik.
Így hát szépen a fickó felé fordulok, amikor már a torlasz meg van. Nem fok sokáig kitartani, főleg hogy a szoba az ablak felől is megközelíthető, így tehát egy pillanat múlva a pisztolyom csöve már a pasas halántékának nyomódik. - Játszhatunk szépen is, vagy csúnyán, de a lényeg az, hogy... hatékonyak és gyorsak leszünk. A kolléga nagyon ügyesen bánik a tollal, de ha nem szeretné, hogy megmutassa... - Warren felé pillantok. Már láttam a kis bemutatóját és hathatós volt, meghagyom neki, hogy gyakorolja a fickón, ha arról van szó. Hosszú kínzást most nem végezhetünk el, hiába, hogy én azt szeretem, időnk sajnos nincs, az pedig esélytelen, hogy a fickóval együtt lépjünk le innen, mert ahhoz túl magasan vagyunk és túl sokan vannak odakint, akik ez nem igazán akarják majd hagyni. - Úgyhogy a legegyszerűbb, ha elmondja nekünk a nevet... annak a nevét, aki felbérelte, hogy ránk küldje az embereit. - egészen bájos mosoly jelenik meg az arcomon, a fickó persze csak megrázza a fejét. A pisztolyt nem mozdítom el, csak arrébb lépek, hogy az oldalához kerüljek, és újfent zsarukámra emelem a tekintetemet. Meg sem rezzenek, amikor az immár sokadik ütés hatására megreped az amúgy láthatóan elég erős ajtó. Perceink vannak, de... elégnek kell lennie. - A tiéd pálya, úgy néz ki, hogy a kis pacsirtánk magától nem dalol. - akkor majd fog, és persze közben figyelem a tekintetét, mert a mimika is árulkodhat. Ha a tekintetet az asztalra vetül, netán egy titkos széfre... akkor is megtudhatunk egy s mást, ha nem mondja el magától, csak úgy egy fokkal bonyolultabb.

Yetta & Warren

Nem arra lettem kiképezve, hogy az erkélyeken ugráljak felfelé, így inkább azt látom a számomra legjobb megoldásnak, ha belülről próbálkozom. Az első kettő őr könnyedén megvan, van akkora szerencsém, hogy még a fegyverüket is eltudom venni, amihez végre normális hangtompító jár. Általában a keményebb és brutálisabb megoldások híve vagyok, de ezen a helyen túl sok az őr, túl nagy a rizikó, hogy esetleg egy meggondolatlan húzásom miatt itt hagyjuk a fogunkat, így hát a csendesebb megoldást választom. Az egyik őr ruháját felveszem, míg a sajátomat addig szépen félrerakom a sarokba. Egy halottnak már fog kelleni a ruhája, igaz? Megtehetném, hogy elkezdem keresni a kontrolltermet, de esélytelen lenne, mivel a ház legalább húsz szobából áll, és végignézni az egészet elég gyanús lenne, én pedig nem akarom csak úgy eldobni magamtól az inkognitómat, még jól jöhet, ha az őrök azt hiszi, hogy velük vagyok. Nem csak meneküléskor, hanem addig is, míg itt vagyok, könnyedén ellenük fordíthatjuk ezt, és nekünk szükségünk van most minden adura, ha innen úgy akarunk kijutni, hogy elértük a célunkat. Márpedig én innen nem fogok addig elmenni, amíg el nem kaptuk ezt a bizonyos Preston Daniels-t. Ő a kapocs, szükségem van rá, hogy megtudjam ki bízta meg azzal, hogy intézze el a likvidálásunkat.
A cél megvan, mutatom is neki az utat, bár az én tempóm lassabb, mint az övé, de most kénytelen lesz várni, nem mindenkit neveltek nindzsának. Nem lep meg, hogy három embert már az érkezésnél elég könnyen eltesz láb alól, láttam, hogy mire képes, szóval ez a jelenet sem lep meg. Pár pillanattal később érkezek meg én is, és az őrtől elvett pisztollyal az egyiket azonnal fejbe is lövöm, míg a másiknak, akitől körülbelül egy lépés távolságra sikerül landolnom, kicsavarom a kezéből a fegyvert, majd a lőszer spórolás érdekében nemes egyszerűséggel csak kiütöm. Nem különösebben érdekel az, hogy csak a munkájukat végzik. Bizonyos értelemben én is, és számíthattak volna arra, hogy a testőri feladatok nem éppen a legjobbak közé tartoznak, főleg ha valaki olyannak dolgoznak, aki szeret nagyban játszani, nagy emberekkel. Én is számoltam azzal, hogy sokszor leszek veszélyben a munkám miatt, de nem emlékeznék, hogy szereztem volna olyan ellenséget magamnak, aki képes a családomat célpontba venni helyettem. Vannak ellenségeim, de egyikükről sem tudom elképzelni, hogy ilyenre vetemedtek volna. Félek, hogy az embert, akit üldözök még csak nem is ismerem. Talán valamelyik jól menő üzletét vághattam taccsra, de arra még én sem vetemedtem akkoriban, hogy mások családjával fenyegetőzzek. Rossz ötlet volt a családomat célponttá tenni helyettem.
Segítek neki az ajtót eltorlaszolni, bár sokat nem fog érni minden bizonnyal, ha a kintiek úgy döntenek, hogy betörnek ide. Tízen vannak, fegyverük van, és valószínűleg nem olyan amatőrök, mint akikkel a temetőben találkoztunk, úgyhogy gyorsan kell végeznünk a dolgunkat, mert a kijutás csak még nehezebb lesz.

Warren & Yetta

A fene tudja, hogy megy-e neki a falmászás. Ereje van, az biztos, azt már megtapasztaltam az első találkozásunk alkalmával, de attól még koránt sem biztos, hogy fel tud mászni, mert elég nagy lendület kell hozzá és nem úgy tűnik, mint aki könnyen és gyorsan tud mozogni. De csak megrántom a vállam és megadom neki a lehetőséget, hogy próbálkozzon. Én se perc alatt átjutok, szinte hangtalanul, mint egy macska érek földet a túloldalon, mire nagy nehezen ő is megérkezik. A háznál már neccesebb, mármint főleg neki, de persze hogy nem azt teszi, amit kéne, amit én... Morcosan húzom el a számat, amikor látom, hogy mit művel. Lentről, hogy végig kelljen mászni a fél házon ahhoz, hogy eljusson valahova? Remek! Komolyan egy ilyen zsaruval kell nekem együtt dolgoznom. Totál lehetetlenségnek tűnik, hogy bármit értelmesen elérjek vele, és még direkt külön utakon is jár. Fogalmam sincs, hogy mégis miért jó ez, de tuti, hogy nem megyek utána egy... pincébe. Nem kedvelem a zárt, sötét helyeket. Talán van egy enyhe klausztrofóbiám, de ez érthető, hiszen elég sokat voltam bezárva. Mindegy is, az a fontosabb most, hogy élve megússza, fülelek, hátha hallok valamit, netán pisztolylövést, bár jó eséllyel úgyis hangtompítós lenne, de eddig semmi.
Nem sokára már az első erkélynél vagyok, és nagyjából szinte össze is találkozom vele, amikor a kihajol az ablakon. Biccentek csak, most nincs idő beszédre, és elrúgom magam. Olyan szép Prince of Persiasan nyomulok végig a ház falán, lendülve párkányról erkélyre, mindent kihasználok, ahol kapaszkodó, vagy lábtámasz van. Nem állok meg, hogy a lendület vihessen tovább, csak akkor, amikor aztán meglátom már Warrent egyensúlyozni, még hozzá immár átöltözve. Nem rossz... de eszem ágában sincs ezt az orrára is kötni.
Csak mutogatok neki, hogy kiszúrta-e már, hogy melyik ablakról van szó, ami oda nyílik, hiszen ő volt bent, ő ismeri jobban a terepet. Amikor elérjük a célt azt azért megnézem, hogy az ajtó nyitva van-e, de kb. persze erre semmi esély sincs. Némán bólintok Warrenre, és számolok be háromtól. Vannak bent az öltönyös fickóval együtt még vagy öten és én még azokról nem tudok, akik a folyosón voltak, úgyhogy gyorsnak és hatékonynak kell lenni. Amikor látom, hogy közel van koncentrál, már lendülök is. Egyszerűen berúgom magam az ablakon. Nem nagyon érdekel pár üvegszilánk általi sérülés... hogy érdekelne? Volt már durvább, ez pedig majd rendbe jön. Az öt pasasból kettőt egy-egy lövéssel se perc alatt leszedek, a harmadik pedig egy dobócsillagot kap a homlokába. Szinte ebben a pillanatban érkezem csak le a földre, és nézek körül, hogy Warren is elrendezte-e a maradék kettőt, vagy a fickót, szóval hogy mi még a teendő, azon kívül, hogy az ajtót hasznos lesz eltorlaszolni. Oda lendülök hát, amit tenni kell ezek közül.

Yetta & Warren

Számítottam arra, hogy nem valami lepukkant sztriptízbárba megyünk, de azért nem hittem volna, hogy a fickó ennyire ad a védelemre. Vagy paranoiás, vagy nagyon kihúzta valakinél a gyufát. Igazából mindegy, nem sokáig fogja rontani a levegőt már, szóval megértem ezt a fene nagy védelmet, de nem sokat fog most érni. Arról pedig remélem nincsenek vágyálmai Yettának, hogy esetleg életben hagyom a fickót. Amint elmondott mindent, amire kíváncsi vagyok, fogom és megölöm. Teszek rá, hogy mennyire sértené ez Yetta nem létező szívét. Mint Sheena Lawson. Az a nő is teljesen ki volt, mert szerinte gerinctelenség a kolléga ellen dolgozni. Embereket öl meg, de gerinctelenség megölni egy gyilkost. Fura egy világban élünk.
-Megoldom. – nem vagyok Pókember, de megtudom oldani. A kőfalban szerencsére vannak kisebb-nagyobb rések, amikbe ha nehezen is, de betudom akasztani az ujjaimat, majd felhúzni magamat már gyerekjáték. A leérkezéssel sincsenek gondok. Nagydarab vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék egy kis mászással elboldogulni. Tény, hogy a munkám során nem az a legfőbb dolog, hogy tudjak falakat mászni, de nem is különösebben érdekel, hogy kimaradt eddig az életemből ez. A kamerákra vigyázok, és sikerül is úgy átjutnom, hogy ne vegyenek észre, majd kicsit jobban körülnézek a ház oldala körül és elégedetten nyugtázom, hogy a fal alján megpillantom a pince ablakát, vagy minek is nevezik azt. Nem valami nagy, de ahhoz éppen elég tág, hogy betudjak jutni. – Másszon, ha akar, én innen megyek. – mondom neki a szokottnál halkabban, ahogyan kifeszítem a nyílást, majd bemászok. Egy hatalmas dobozrakás mögé sikerül érkeznem, és pár másodpercig csak csendben figyelek, hogy a beszéd alapján kiszűrjem mennyien vannak. Megengedek magamnak még egy kipillantást, és elégedetten nyugtázom, hogy mindössze egy kamera van a helységben, és az sem rám, hanem a felfelé vezető ajtóra irányul. Úgyhogy közelebb settenkedem az őrökhöz, a mellettük lévő polc mögött hallgatom a beszélgetésüket. Ketten vannak, és valami pókerjátszmáról beszélnek, meg arról, hogy a főnökük késett a fizetéssel. Lényegtelen információ. Előhúzom a fegyveremet, de mivel nincs nálam hangtompító, ezért egy a közelemben lévő üres flakont húzok a fegyverre. A semminél jobb. Megvárom míg kicsit jobban belefolynak a beszélgetésbe, majd gyorsan kétszer meghúzom a ravaszt, mire mind a két fickó a földön köt ki. Az egyiket gyorsan bele is pakolom a közelben lévő dobozba, a másikról pedig leveszem az egyenruhát és magamra öltöm mielőtt tovább indulnék. Elég sok őr dolgozhat itt, szóval nem hiszem, hogy mindenki mindenkit ismer. Azért persze olyan szögben nézek előre, hogy a kamera ne tudja teljesen kivenni az arcomat, és így megyek fel a lépcsőkön, illetve néhány folyosón át, míg sikerül elérnem a második emeleten az egyik ablakig, amit nem néz kamera, és szerencsére még Yetta felett is van. Már ha ugye még mindig ott van, amit elég erősen kétlek. Mindenesetre intek neki, hogy a ház másik oldalán lesz az emberünk, oda viszont nem fog tudni bejutni az ablakon keresztül, mert minden bizonnyal még csak ablak sincsen ott. Legalábbis erre tippelek, ha már ilyen sokat ad a biztonságára, de lehet tévedek, úgyhogy felőlem aztán megpróbálhatja, hátha mázlink van, és mégiscsak enged egy kis veszélyforrást a levegőzés kedvéért. Mindenesetre én tovább megyek, és a ház másik oldalát veszem célba. Közben persze összeakadok néhány másik őrrel, de nem különösebben zavarom őket, még csak rám sem néznek. Amint sikerül kisakkoznom, hogy a folyosó fordulóban mennyi idő alatt fordul a kamera, nyitom is az ablakot, majd kimászva rajta gyorsan vissza is csukom, nehogy ezen múljon a dolog. A folyosón nem tudtam tovább menni, mert oda már nem engednek senkit sem, legalábbis erről árulkodik az, hogy csak azon a folyosón tíz ember állt őrt. Úgyhogy inkább a fal mentén megyek tovább, de ezúttal már nem a házban. Sikerül megkerülni a házat úgy, hogy egy útba eső ablakot kikerülök, majd kíváncsian nézek körbe Yetta után.

Warren & Yetta

A jelölések... valahol megszokás, de valahol igaza is van. Szeretem csinálni, mert gyűlölőm őket. Minden létező embert, mert nem lennének képesek elfogadni, mert túlságosan jól átmosták az agyam ahhoz, hogy így érezzek. Mindegy, hogy kiről van szó, a családjáról, vagy akárki másról, nem érdekel, hogy mi lett velük, nem érdekel. Nem szenvedtek sokat, ez a lényeg, az pedig talán valahol érthető - más értené -, hogy neki ez mennyire rossz. Gondolom rémes dilemma lehet, hogy nem ölhet meg azonnal, pedig nagyon szeretne, vagyis inkább megkínozni, ahogy mondta. Próbálkozni lehet, de az életem már épp elég kegyetlen volt ahhoz, hiába hiszi magát nagy legénynek ennél kegyetlenebbé már nem teheti. Ha megölne talán még szívességet is tenne vele, de attól még nem adom könnyen a bőrömet senkinek sem. Az életem okkal alakult így, minden bizonnyal azért, mert ilyennek születtem, talán akik magukhoz vettek eleve tudták, hogy mi lakozik bennem legbelül. Gonoszság, gyűlölet, ezt nagyon egyszerű elültetni valakiben, főleg gyerekként és azok, akik kezelésbe vettek engem, kifejezetten profik voltak benne. Ettől még nem fogok sajnálkozni és nem érdekel, hogy mit mond vagy gondol. Lehet, hogy nem a külsőm miatt gyűlöl vagy láttam azt az arcán, amit, de miért gondolta egyből, hogy csak én vagyok ilyen? Ki tudja, hogy nincs-e a világon más is zöld bőrrel? Mégis azonnal elítélt ahogy meglátott, fel sem merült benne, hogy esetleg nem én vagyok, akit keres, mert igenis benne volt az, hogy az alakom miatt sokkal könnyebb elképzelni rólam, hogy valami szörnyeteg vagyok. Talán... így is van.
A reggelivel nem szórakozom sokáig, gyorsan elfogy, aztán persze már én sürgetem őt. Nem kell állandóan fegyvertisztogatással szórakozni, ez annyira... hülye dolog. Főleg a filmekben csinálják és már ott is bénának tartottam. Nem koszolódik olyan gyorsan, akkor sem, ha sokat használja. Mindenesetre hamarosan már a kocsiban ülök, ő meg legalább most hajlandó leülni mellé, micsoda fejlődés! A beszélgetést jó eséllyel okosabb hanyagolni, ezért nem is szólalok meg, amúgy sem vagyok egy kötetlenül csevegő típus igazság szerint, szóval... inkább a csend és a vezetés. Koncentrálok az útra, főleg mert rég volt már az a cím, nem emlékszem rá tökéletesen és jó lenne nem eltévedni út közben. Jó sokat megyünk, talán még 2-3 óra, mire végül lassítok és leparkolok tisztes távolban az egyébként állati puccos helytől. Méretes falak, tökéletes védelem, kamerák a kapuban. Egyértelmű, hogy nem ott fogunk bemenni, gondolom ezzel ő is tisztában van.
Az épület oldalát veszem célba, jó két és fél méter a kőfal, ami a birtokot körbe veszi, de nekem ez nem jelent gondot, kérdés, hogy ő hogy van ezzel. - Fel tudsz mászni? - nagydarab pasas, ki tudja, hogy mennyire rugalmas és mozgékony. Zsaru, lövöldöz, nem feltételezek róla túl sok jót. Ha kell akkor segítek, tartok bakot végső soron, hát nem fogom értékelni, ha pedig meg tudja oldani, akkor csak rá hagyom. Nem érdekel hogyan teszi. Én lendületet tudok venni a legközelebbi fa törzsén és onnan rúgni el magam felfelé, hogy elkapjam a szélét és kínlódás nélkül szépen fel is húzzam magam. Nem jelent különösebben nagy gondot a puha pázsiton az érkezés sem. Mint a macska úgy fogok talajt, gyakoroltam már eleget, aztán jöhet a ház. Figyelni kell persze a kamerákra. Remélem képes lesz rá, hogy ne úgy menjen, mint egy tank. Sok őt lehet, talán még kutyák is, nem lenne okos dolog ideje korán felhívni magunkra a figyelmet. Ezért nem is szólalok meg, csak mutogatok, mint a SWATosok, az épület felé, az oldala irányába, ahol minden bizonnyal kevesebb, vagy nincs kamera. Gyors vagyok, remélem, hogy képes tartani a tempót, mert vár még ránk nem kevés mászás, hogy bejussunk a házba.

Yetta & Warren

- Elhiszem. De maga is higgye el, hogy majd próbálkozni fogok. – nyilvánvalóan azt szeretném, ha minél többet szenvedne. Az életében és a halálában egyaránt. Igen, talán el sem tudom képzelni, hogy min ment keresztül,de… de most mondjam, hogy sajnálom? Nem sajnálom. Talán, ha nem így találkozunk, akkor sajnálnám emiatt, együtt tudnék vele érezni, és még azt is megkockáztatom, hogy segítettem volna neki, mert tudom milyen érzés cserbenhagyottnak lenni. Azonban a dolgok nem így alakultak, belőlem pedig hiányzik az, hogy sajnálni tudjam őt azért, amiért ilyen rossz élete lehetett. Senkinek sem könnyű. Van akinek nehezebb, van akinek könnyebb, de ez nem jelenti azt, hogy neki kell állni embereket ölni. Persze, biztos nem ért máshoz… szegénykém. Ez csak kifogás. Miért nem rabol bankot? Akkor nem kéne embereket ölnie. Szereti ezt csinálni, le se tagadhatná, hogy imádja megölni az embereket. Különben miért jelölné meg őket, hogy lássák ez az ő műve? Akármit is mond, akármivel is takarózik, a vége így is, úgy is ugyanaz: szereti, amit csinál, és nem csak azért teszi, mert nem ért máshoz. Én sem értek máshoz, világéletemben rendőr voltam, de már tudom, hogy ennek is vége lesz. Vagy önként lépek le, amint elvégeztem a dolgom, vagy kirúgnak, teljesen mindegy. De már most tudom, hogy nem kezdek önbíráskodásba, csak mert én ahhoz értek. Amint megöltem azokat, akik ezt tették velem, és a családommal, nekem már nincs dolgom ezen a világon.
- Valóban nem értem meg. –értek vele egyet. Már hogy érteném meg? Ő talán megértené, ha levágnám a kezét, csak mert ez volt a munkám? A gyűlölet, amit iránta érzek… a tette miatt… nos, képtelen vagyok ezek mellett megérteni azt, hogy számára csak egy munka volt a családom. Egy munka volt neki az életem. – Szereti ezt csinálni. Különben nem jelölgetné meg a hulláit. – felőlem aztán mondhatja, hogy csak egy munka volt, és nem ért máshoz. Nem fogom elhinni, hogy ne élvezné azt, mikor megöl valakit. Ha nem élvezné, akkor nem hagyná rajtuk a jelét, akkor legalább megtisztelné annyival a halálba menőket, hogy legalább megtudják miért halnak meg. Nem azt, amiért megbízzák, mert azt nem tudhatja. De ha legalább annyit mondana, hogy nem személyes… a feleségemet és a lányomat csak úgy eltette láb alól, és ők még csak nem is tudták, hogy miért. Soha életükbe nem látták őt, nem értették, hogy mégis miért. Nem érdekelnek a kifogásai. Nem szereti csinálni? Hiszem, ha látom, addig pedig próbáljon meg legalább nem hazudni. Nincs értelme.
- Magát még is becsapta. Nem érdekel a külseje. Azért látta, amit, mert tudtam, hogy ki maga. Abban a pillanatban, ahogy kiszállt az autóból, tudtam, hogy maga ölte meg őket. Ezt látta a szememben. De mindegy. Higgyen, amit akar. – zárom le a dolgot. Nem fogok megszólalni az éjszaka többet, elmondtam, amit akartam. Felőlem aztán gyűlölhet, nem túlzottan érdekel. Nincsen mit vesszek, nincsen miért aggódnom. Így is elég sok ellenségem van, a legkevésbé sem érdekel, hogy eggyel több, vagy kevesebb ez a szám. Ilyennek nevelték… mit számít? Nem változtat a tényeken. Ugyanúgy végzett a családommal, ugyanúgy utálni fogom emiatt.
Nem is nagyon várok köszönetet, csak lerakom az asztalra a reggelijét és kész. Nem figyelem őt evés közben, a fegyveremmel vagyok elfoglalva, mintha olyan nagyon fontos dolgom lenne vele, holott tökéletesen működik, csak valamivel kénytelen vagyok elfoglalni magamat. A kérdésére csak bólintok egyet, majd pár pillanat alatt és a fegyverek a tokjukba is kerülnek, majd gyorsan magamra kanyarintom a dzsekimet, és már nyitom is az ajtót, hogy mehessünk. Nem tudom hova megyünk, így hát nem a kormány mögé ülök, de nem is furgon rakterébe, hanem az anyósülésre dobom le magam, miközben a kávém maradékát iszogatom.

Warren & Yetta

Nem is érdekel, hogy mit gondol. Nem kell engem sajnálni. Másoknak is van rossz élete, tegyük fel neki se éppenséggel fenékig tejfel, de nem érdekel. Nem fogok foglalkozni másokkal, velem sem foglalkozott soha senki, így tehát semmi okom nincs rá. Ilyen vagyok, ilyenné tettek és igazság szerint nem is hiszek abban, hogy ebből lehet változni, hogy valaha bármi jobb lenne attól, ha átgondolom az életem, vagy attól ha mondjuk sajnáltatom magam. Egyébként is mit kezdhetnék magammal? Nem igazán értek máshoz, csak ahhoz hogyan kell eltenni láb alól az embereket, csak gyilkolni tudok. Ezzel a külsővel pedig, ami nekem van, nem mehetek el egy hotel portájára recepciósnak, az pedig milyen már, hogy folyton rejtőzzem, hogy folyton bújjak egy álca mögé, hogy ne tudják, hogy ki vagyok, hogy ne féljenek tőlem, hogy ne gondolják úgy, hogy veszélyes vagyok. Az vagyok, de mert ez az egy lehetőségem van az életben maradásra, ilyen egyszerű. Nekem nem adatott meg a rendes élet, csak az, amikor az utcán megdobáltak, már gyerekként is, amikor bántottak azért, mert ilyen vagyok. Nem leszek velük kegyes, mert minden ember pontosan ugyanolyan. Lehet, hogy ő most azt mondja, nem a bőröm színe miatt utál, de nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mi lett volna, ha egyszerűen csak összefutunk az utcán, amikor még normális élete volt, ne mondja nekem, hogy nem döbbent volna le, mint mindenki más, nem nézett volna rá furcsán csak e miatt.
- Sok mindenre képes vagy... de nem tudsz nekem olyan fájdalmat okozni, hidd el. - nem, és ennek a legnagyobb oka az, hogy már nem érdekel. Gyerekként annyi mindenen mentem át, hogy felnőttként már egyszerűen nem izgat. Nem érhet olyasmi, ami rosszabb annál, még ha fizikailag fájdalmasabb is, de egy gyerek lelkét megkínozni és lényegében megcsonkítani, annál durvább nincs, teljesen mindegy, hogy mit akarna tenni velem, amire persze amúgy se lenne túl sok lehetősége, mert már sokkal erősebb vagyok, hogy csak úgy bárki árthasson nekem. Ma már... nem vagyok egy gyenge gyerek, foggal-körömmel harcolok az életemért, a létezésemért, neki se lenne egyszerű dolga velem, bár azért azt hiszem ezt már megmutattam neki, kétszer is.
A szavaira nem felelek, csak csendben nézem a plafont, miután már elfeküdtem. Nem érdekel a családja halála, jó sejti nekem ez nem sokat jelent, akkor miért mondjam az ellenkezőjét? Ezért nincs értelme válaszolnom. Az én életem sem érdekelt soha különösebben senkit sem, nem leszek hirtelen valami szentimentális szerencsétlenség, aki átgondolja, hogy kiket ölt már meg és annak milyen következményei voltak. Nem érdekel. Ő választotta ezt az életet, hogy rendőr lesz, ő lépett rá veszélyes emberek tyúkszemére, innentől, tehát az ő hibája, hogy ez lett a vége. Gondolkodott volna előre, vagy nem kell durva dolgokba keveredni, vagy nem kell család és akkor nincs veszteni valója. Nekem pont e miatt van könnyű dolgom, azt teszek, amit akarok, mert az egyetlen következmény az lehet, hogy meghalok, de az még nem kifejezetten érdekel. Már szinte le is csukom a szemem, amikor a sötétben újra megüti a fülemet a hangja. Meglep, igen azért egy kicsit meglepnek a szavai, de nem fordulok oldalra, amúgy se lenne értelme.
- Nem személyes, hogy megöltem őket, ez volt a feladatom, de... úgy sem értené meg és ez nem is meglepő. Ehhez értek csak és ezzel a külsővel nincs is sok választásom. - nem magyarázkodok, szó sincs róla, szimplán csak a tényeket közlöm vele, mert így van. Nincs választásom, az életem erről szól, erre tanítottak meg, gyilkolásra és arra, hogy gyűlöljek mindent és mindenkit, aki ember, aki eltér tőlem, és ez nagyon sokakra igaz. - Én viszont azért gyűlöllek, ami vagy... mert ezt tanították nekem, úgyhogy nem érdekel, hogy mit mondasz, ugyanúgy előítéleted van a külsőm miatt, láttam... Nem érted, hogy miért nem emberi alakban élek, ha tehetném. A szemed sok mindent elárul. - kemény szavak, bár inkább úgy mondanám, hogy keserűek. Meg van a magam világképe, ezt alakították ki bennem és nehéz lenne ettől eltántorítani. Ezért fordulok végül el, és csukom le a szemem. Aludnunk kell és ha nem fogja be lassan, akkor még rá is pirítok, hogy ő is ezt tegye, a végtelenségig nem fogja bírni ébren, ez tény.
Amikor felkelek már nincs sehol. Nem merül fel bennem, hogy lelépett, egy pillanatig sem, mi oka lett volna rá, amikor ő akar a nyakamon lógni és megölni? Az viszont meglep, amikor visszatér és leteszi az asztalra a nekem hozott reggelit és kávét. Kevésen múlik, hogy ne csússzon ki a számon egy köszönöm, de végül csendben maradok és csak enni kezdek, amíg ő a fegyverével foglalatoskodik. Nem húzom a dolgot sokáig, hamarosan feltápászkodom az ágyról, még egy pillanatra útba ejtem a fürdőt, aztán már az ajtóban szólalok meg. - Sok még a teendőnk, mehetünk igaz?

Yetta & Warren

- Igen, ezt én is sejtettem.– gondoltam, hogy nem született alapjaiban véve ilyennek, és most nem a bőrszínéről beszélek, hanem arról, amilyenné lett. Nem hiszem, hogy volt gyerekkora, ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy valami szekta nevelhette fel, mert már ilyenről is hallottam. Egy gyereket addig vernek, addig kínoznak, míg már fiatalon kiölnek belőle minden érzést és empátiát. Elhiszem, ha azt mondja, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, mert reális lenne, látszik rajta. A hegek, a jelleme… nekem is vannak sebeim, de nekem a legtöbbet golyó okozta, neki vágások. És bár én sem vagyok valami földre szállt angyal, sokkal jobb ember voltam régen. Ő aligha. Ő valószínűleg mindig is ilyen volt. Rideg és számító, gyilkos és magányos. Aztán lehet, hogy tévedek, elvégre nem az én dolgom, hogy belelássak a fejébe, de tippelni azért csak szabad, és akármennyire is utálom őt azért, amit tett, ugyanakkor valahol mélyen az is érdekel, hogy mi miatt jutott idáig. Nem halok bele, ha nem tudom meg, de ezért kíváncsi vagyok az okra. Már a külseje miatt nehéz dolga lehetett, és mivel nem hallottam az újságokban és a híradóban egy zöldbőrű nőről, gondolom elzárkózottan élt valahol, távol az olyan sekélyes emberektől, akik emiatt ítélték volna el. Persze, én is meglepődtem mikor megláttam, de nem gyűlölöm emiatt, nem bánok vele másként. Azért vagyok vele ilyen, mert megölte a családomat. A bőrszínének ehhez az égvilágon semmi köze sincsen, mert nem külső alapján ítélek, akárhogyan is nézzen ki az illető. – De nem is kell, hogy rosszabb legyen. Elég ha csak megközelíti azt a rosszat, amin átment. – itt a vége az empátiának, csakhogy érezze: bár tisztában vagyok milyen szörnyű élete lehet, attól még kellőképpen utálom a tettéért. Nem akarom, hogy rosszabb legyen, mint az, amin átment. Vagyis akarom, de nem muszáj, hogy rosszabb legyen, elég ha csak egy kicsit megközelíti azt a szenvedést, amit át kellett élnie. Sokkal inkább bűnhődni fog az, aki elrendelte a gyilkosságot. Yetta csak a fegyver, nekem a kéz kell, aki forgatta aznap. És megfogom találni, akármit is tud ez a Preston Daniels, kiszedem belőle, és valamilyen úton módon, de elfogok jutni az igazi tetteshez is. Érzem, hogy ez az egész több, mint egy átlagos gyilkosság. Van sok ellenségem, de nem tudnám megmondani, hogy melyiknek van annyi hatalma, hogy ilyen tökéletesen elrejtőzzön. Se név, se arc, csak a tudat, hogy él és lélegzik. Akárhol is szedtem össze ezt az ellenséget, most lefogom győzni. Talán nincsen olyan sok pénzem, mint neki, nincsenek testőreim se, de akkor is végzek vele. Mert a bosszút illik befejezni.
- Igen, szerencsések, de jobban örülnék, ha nem meghalnom, hanem élnem kéne kértük. De gondolom ez magának nem jelent semmit sem. – a szavaimban most nincs nyoma a megszokott dühnek, inkább szomorúnak mondanám. Fogalmam sincsen, hogy van-e túlvilág, de ha van, akkor… akkor szerintem a hajukat tépik, mert soha nem akarta Amanda, hogy mások haljanak meg miatta, és én mégis másokon gázolok át, csakhogy őt és a lányunkat megbosszuljam. Szerettem és szeretem őket, akár élnek, akár nem, és nem tudok úgy aludni éjszakánként, hogy tudom: a tettes valahol most békésen él, iszogatja a koktélját és bele se gondol abba, hogy mit tett, mert számára ez a természetes. Képtelen vagyok egy olyan világban élni, ahol a családom haláláért felelősek is élnek. Túl kicsi a világ nekünk, azt hiszem így szokás ezt mondani. És én fogok nyerni. Azt nem tudom, hogy túlélem-e, de nyerni biztosan fogok. Mert már nincs semmim, amit elveszíthetnék, és ezért hibázott nagyot az ellenségem, mikor a családomat vette célpontba. Amanda és Kate nem tudtak volna megbosszulni engem, bár talán ők nem is akarnának így cselekedni. Viszont én képes vagyok rá, és meg is fogom tenni. – Nem azért utálom magát, mert más, mint én. Azért érzek így, mert megölte őket. Magának csak egy munka voltak, de nekem ők jelentették az életem, és ettől fosztott meg. Ezért utálom magát. Felőlem aztán rózsaszín is lehet két szarvval. Nem számítana. – nem is tudom miért mondom ezt, de nem is lovagolok tovább a dolgon, csak a kezeimet a fejem alá teszem és nézek magam elé a sötétbe. Fogalmam sincs mennyi az idő, mikor végre lehunyom a szemem, de csak megtörténik.
Nem állítottunk be órát, én legalábbis biztos nem, de elég korán kelek, szóval felöltözöm és leugrok a közeli boltba, ha még aludna, és veszek reggelit magamnak. Azaz… csak akarok, mert végül valami arra késztet, hogy neki is vegyek, szóval neki is hozok kávét és reggelit, amit a pékségben vettem, és ha még alszik, akkor leteszem az asztalra, míg a pisztolyaimat tisztítom ki.

Warren & Yetta

Sorsfordító pillanat... nem emlékszem, hogy az én életemben volt-e ilyen. Fokozatosan alakítottak, neveltek olyanná, amilyen most vagyok. Elegendő kínzással és elegendő megfélemlítéssel mindenkit át lehet alakítani, egy gyereket pedig még csak nem is túl nagy kihívás, tehát egyáltalán nem volt nehéz dolgok velem, mostanra pedig már csak a gyűlölet maradt meg a szívemben mindenki, minden létező ember ellen. Teljesen mindegy, hogy nő vagy gyerek, azok is kölykök voltak, akikhez kiküldtek az utcára, kölykök, akik megdobáltak, bántottak csak azért, mert más vagyok, mint az átlag, kölykök, akiknek minden bizonnyal eleve az volt a legnagyobb szórakozása, hogy állatokat kínoztak, mert épp nem tudtak mit kezdeni magukkal, engem sem soroltak más szintre, mint egy kutyát, amibe talán előző nap rúgtak bele. mindezek után mégis hogyan maradt volna érzelem bennem, hogyan maradt volna bármiféle együttérzés másokkal szemben? Mind egyformák, teljesen mindegy a nemük, a koruk, mindegy... tökéletesen egyformák és ugyanazt tennék, mint a többi. Ő sem különb, azt magyarázza be magának, hogy a miatt gyűlöl, amit tettem, de közben biztos vagyok benne, hogy ha csak úgy ismeretlenül meglátott volna bármikor az utcán, ugyanúgy kétkedéssel állt volna hozzám, gyanúval a szemében mért volna végig, mint akárki más. Nem táplálok illúziókat, teljesen felesleges lenne.
Az már csak mindezek mellett teljesen elvárható alap, hogy marjuk egymást, bár ez annak se teljesen nevezhető, inkább csak egyszerűen önkéntelenül is jönnek ezek a cinikus visszavágások, és mindig csak az a kérdés, hogy épp ki fejezi be, mert már nem látja értelmét egy újabb reakciónak. Ezúttal én szállok be a kocsiba, hogy figyelmen kívül hagyjak minden továbbit és szépen a gázba tapossak, hogy elinduljak a cél felé, ami a legközelebbi motel. Csak addig veszem fel az emberi alakot, amíg muszáj. Erre is csak rövid ideje vagyok képes, és nem teszem meg, csak ha muszáj. Ez csak egy álca, amikor nincs más választásom, de nem fogok önként alkalmazkodni az emberek világához, eszem ágában sincs, ennél többre tartom magam. A rejtőzködés a gyáváknak való, én pedig nem vagyok gyáva. Épp eleget szenvedtem már az életemben, hogy ami még esetleg előttem van az se legyen rám semmilyen hatással. Minden bizonnyal nem lesz egyszerű és kellemes halálom és minden bizonnyal akadnak még olyan bosszúszomjas alakok, mint ő is, akik szívesen tennének el láb alól, lehetőleg nagyon fájdalmas körülmények között, de... ez mégis hol érdekelne engem? Tehetnek rosszabbat annál, mint ami már történt velem? Nem, az teljességgel kizárt.
A szavaira már csak bólintok, aztán szépen beveszem magam a fürdőszobába legalább amíg nagyjából rendbe szedem magam, és csak akkor térek vissza, amikor már felöltöztem újra, szintén a jelenlegi ruhámba, hiszen csak ez van, annak ellenére, hogy vérfoltos. Nem igazán érdekel, megszáradt már, valamelyest áttöröltem, ennél többet nem tehetek és nem is érdekel különösebben, hogy esetleg valami furcsán néz rám miatta. Leülök végül az ágyra, és még rá pillantok, mielőtt lefeküdnék. Nem számolok vele, hogy hosszú beszélgetésre kerülne sor, de mégis úgy gondolom, hogy legalább valamennyi információt közölnöm kell vele, no meg felkészíteni rá, hogy annyira nem lesz egyszerű végeznie velem, bármennyire is tudom, hogy nagyon szeretne.
- Ha sikerülne se tehetne velem rosszabbat, mint amin már átmentem. - vonom meg a vállam. Nem hiszem, hogy bármi olyat tehetne velem, ami rosszabb lenne, mint a múltam, még akkor sem, ha nem fájdalom mentes, gyors halálra kerülne sor, bár azért mindezt nehéz elérni, ha a másik ellenkezik, és azért én szimplán csak ösztönből nem adom könnyen a bőröm, annak ellenére sem, hogy élnem nincs kifejezetten miért. - Szerencsés a családja, hogy még így holtukban is meghalna értük. - jegyzem meg lehetőség szerint minél szárazabban, hiába nem megy úgy, ahogy kellene. Látszik rajta, hogy bármire képes lenne azért, hogy végezzen velem és azokkal, akiknek köszönhető a felesége és a lánya halála. Értem soha életemben nem állt ki senki és nem is hiszem, hogy erre valaha sor kerülne és nem csak azért, mert rászolgáltam, gyerekként nem szolgál rá senki és akkor sem volt, még a saját apám is eldobott csak a külsőm miatt. De persze az arcom most is rezzenéstelen, ahogy végül lefekszem és a plafont nézem még pár pillanatig, mielőtt lecsuknám a szemem. Nem fogok neki jó éjt kívánni, nem vagyunk barátok, csak ideiglenes szövetségesek csupán, semmi több, és amúgy sem hiszem, hogy bármelyikünk kellemes álmokkal lenne képes aludni.

Yetta & Warren

Fogalmam sincsen, hogy milyen a felszín alatt, de őszintén szólva nem is igazán érdekel, hogy éppen mivel van elfoglalva a lelke. Egyetlen egy dolgot tudok róla: megölte a feleségemet és a lányomat. Ez pedig pont elég, hogy gyűlöljem, hogy a halálát kívánjam minden egyes másodpercben. Régebben jobb ember voltam, néha kemény ugyan, de jobb és kedvesebb ember, azonban mára… mára már nem. Megváltoztam, mikor megpillantottam őket vérbe fagyva. Mindenki életében van egy sorsfordító pillanat, mikor az egész lénye megváltozik, mikor minden átértékelődik benne, mikor egy másik emberré válik. Ez történt velem akkor. Már nem vagyok olyan, mint régen. A munkámban igen, talán sokkal drasztikusabb is, de a magánéletben… na ott nem. Magamba fordultam, nem beszélek senkivel sem, nem keresem mások társaságát, hamarabb kapom fel a vizet, és nem foglalkozom olyan dolgokkal, mint régen. A múltban védtem az életeket, az ártatlanokat, de ma már… ma már képes lennék őket feláldozni csak azért, hogy én elérjem a célomat és beváltsam a családomnak tett ígéretem. Nem voltam soha jó ember, és nem is leszek már soha az, de nem is szeretnék az lenni. Az akarok lenni, akinek kell, olyan akarok lenni, aki képes leszámolni a múltja felelőseivel. És ilyen vagyok. Végezni fogok vele. Megfogom ölni azt, aki elrendelte az életembe romba döntését.
-Mintha érdekelne… - nem nézek rá, csak vissza is szállok egyből a furgonba. Legszívesebben továbbindulnék most azonnal, de ilyen közel még soha nem voltam, bár jól tudom, hogy valójában messze vagyok még a céltól. De ezt az esélyt most nem szúrhatom el, nem tehetem tönkre, csak mert képtelen vagyok egy kicsit várni. Egy éve várok erre a pillanatra, mit számít most az az egy nap? Ki kell pihennem magam, fel kell készülnöm testileg és lelkileg, hogy azt tehessem, amit kell, és akkor, amikor kell. Nem érdekel az, hogy ő előre eldöntötte, hogy mit csinálunk. Így logikus, még ha a szívem szerint ajtóstul is rontanék a fickóra. Sokszor cselekedtem így és sokszor bejött, de megesett párszor az is, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan terveztük, és akkor jött az improvizáció, amiben jók voltunk. Minden feladatunkat elvégeztük, nem volt olyan ügy, amit megoldatlanul helyeztünk volna dossziéba. Ütőképes csapat voltunk, és jó barátok, de aztán kiderült, hogy valójában mindenki csak a karrierjével volt elfoglalva, és mikor először, és utoljára kértem a segítségüket, akkor elárultak engem. Elárultak mindent, amiben hittem, minden, ami én vagyok. És ezek után nem akartam visszamenni közéjük, inkább eljöttem. Az a legrosszabb, hogy akárhol is vagyok, mindenképpen megtörtént volna ez.
Természetesen pár pillanatig nézem őt, végigmérem milyen az emberi alakja, majd szótlanul is indulok tovább. Nem értem, hogy miért zöldként él, ha élhetne emberi kinézettel. Persze, megfordul a fejemben, hogy ez is csak valami képesség, és nem képes az idők végzetéig így maradni, de legalább képes elrejtőzni emberek között. Megnyugtató, hogy nem kell hüllőházat keresnünk, ha elakarunk bújni. A cinizmustól csöpögő megszólalását még csak szóra se méltatom, felőlem aztán lefekhet a padlóra, ha olyan nagyon szeret ott aludni, nem érdekel. Nem azért nem alszom az ágyon, mert olyan előzékeny lennék, hogy odaengedem őt. Nem alszok már egy éve ágyon, a földön alszom a sarokban, mert ott könnyebb védeni magamat, belátom a szobát. Ez valami önkéntelen dolog, de semmiképpen sem azért van, mert úriember szeretnék lenni. Nem hinném, hogy valaha is visszaszokok majd az ágyon alvásra. Nem tudom miért, de… de nem megy. Egy pszichológus biztos kitalálni valami hülye maszlagot, hogy a bűntudat és a fájdalom miatt nem tudok ágyon aludni, de ennek semmi értelme nincsen. Egy kisgyerek is fél rémálmában, még sem a sarokban alszik, igaz? Utálom a pszichológusokat. Azt hiszik mindent tudnak, miközben csak sötétben tapogatóznak. És ők bírálnak el engem. Röhejes.
-Senki sem elérhetetlen. Elkapjuk. – először azt akartam mondani, hogy elkapom, de végül valamiért kijavítottam magamat inkább. Nem tudom mennyi idő telik el mire újra kilép a fürdőszobából, én csak a csuklómon lévő karkötővel szórakozom el. Kate csinálta nekem még évekkel ezelőtt, és már akkor is hordtam. Látszik, hogy egy kislány keze műve, de nem érdekel különösebben, hogy mások mit mondanak, vagy mit gondolnak, mikor meglátják rajtam. Gondolom mindenki első gondolata az, hogy apa vagyok. Ebben van igazság, vagyis lenne, ha múlt időbe raknák. Csak voltam apa, csak voltam férj. Egyedül maradtam, nincstelenül, az egyetlen barátom a magány. – Remek. Így legalább nem kell majd magyarázkodni. – mondom továbbra is a karkötővel játszva. Jól érzi. Minden bizonnyal megpróbálom majd őt megölni. Legalább átugorhatjuk azt a részt, hogy elmagyarázom miért kell meghalnia. – Nem, nem félek tőle. – már mindent elvesztettem, nincs semmim. A halál… nos kudarc lenne, mert nem teljesülhetne a bosszúm, de ugyanakkor megkönnyebbülés is lenne, hogy találkozhatok majd ismét a családommal. Már beletörődtem abba, hogy bármikor meghalhatok, miért kéne félnem a haláltól? Igen, kudarc lenne meghalni a célom előtt, de… de újra velük lehetnék legalább. – Próbálja ki, ha nem hiszi el! – mondom érzelemmentes hangom, majd abbahagyom a karkötővel való játszadozást és egy pillanatra rá emelem a tekintetem. – Ha nem ebben az életben, akkor egy következőben fogom megölni magát. Tudok várni, ha muszáj.

Warren & Yetta

A szavaira csak enyhén megrántom a vállam. Nincsenek barátaim, soha nem is voltak és nincs is rájuk szükség. A barátok azoknak valók, akik normális életet élnek, azoknak, akik nem úgy nőttek fel, mint én, azoknak, akiket nem dobáltak meg szó szerint éles tárgyakkal csak... egyszerűen mert épp ahhoz volt kedvük, és mert nem tudtak mit kezdeni a mássággal. Lehet, hogy nem azért ellenségesek velem, ahogyan kinézek, bár szerintem a legtöbb ember nem tud ezzel mit kezdeni és még jó sokáig nem is fog, ellenben azért vagyok ilyen, azért volt ilyen az eddigi életem, mert így nézek ki, tehát végső soron azért ellenségesek velem, mert ilyen vagyok, de nem érdekel. nem foglalkozom ilyesmivel, csak teszem azt, amivel épp megbíznak.
Most pedig az a feladat, hogy megtaláljuk azt, aki meg akar minket öletnek, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy jó eséllyel ő engem is holtan akar látni. Nem is kell, hogy megismerjen, nem találna semmit a felszín alatt, vagy ha van is bármi, akkor az olyan mélyen van, amit szinte már lehetetlen lenne előkaparni és balga tett próbálkozni vele. Most csak a feladatra koncentrálunk, aztán majd ha eljutunk a végére figyelek, hogy védjem a hátam, mert tudom, hogy arra nagy szükségem lesz, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogja engedni, hogy csak úgy kezet rázzunk, aztán szépen tovább induljunk mindketten, mintha mi se történt volna. Nem sokára leállítom a furgont, amikor már elég messze értünk, de még annyira nem, hogy ne lehessen találni egy útszéli motelt. Nem minden koncentrálódik New Yorkba, így tehát tovább kell mennünk, hogy megtaláljuk azt a fickót. Nem messze, de elég tehetős az illető ahhoz, hogy távolabb legyen a központból, de még így is elég közel, hogy mindenről tudjon lehetőség szerint.
- Mintha kérdés lett volna... - szökik fel kissé a szemöldököm, mert a nagy helyzet az, hogy igazából hidegen hagy a véleménye. Pihenni kell, mert nem tudhatjuk, hogy mibe futunk bele, e miatt pedig nem tehetjük meg, hogy csak úgy vakon rohanunk a vesztünkbe, a tetejében sérülten és fáradtan. Értelmetlen lenne, szerencsére erre legalább rájön magától is. A kérdésére csak bólintok és egy pillanat múlva már nem az eddig általa megszokott verzióban szállok ki a kocsiból. Nem változott az arcom, a sérülések is mind megmaradtak, csupán a szín, a haj lett emberi, minden bizonnyal a mutációm nélkül így festenék, de én azzal együtt születtem, ez a másik alak is még viszonylag frissnek mondható és nem is vagyok kifejezetten oda érte.
- Milyen úriember! - nem megy, tényleg képtelen vagyok hanyagolni a cinizmust, és amúgy sem fogok meghatódni rajta, hogy az enyém lesz az ágy. Aludtam már rémes körülmények között, cellában napokat, kemény betonon, nem halok bele abba sem, ha a kocsiban kéne éjszakázni teszem azt, de jó lesz az ágy is, ha már ilyen előzékeny verzióra kapcsolt. Ledobom mindenesetre a cuccomat és magamat is egyelőre csak az ágy szélére, és türelmesen várom meg, amíg elkészül. Nem szórakozom olyasmivel, mint tv nézés, nem az én műfajom. Amikor készen van a kérdésére csak a sarokba pillantok, ahol elhelyezkedik. - Nem szoktam mindenkit leinformálni, akitől feladatot kapok. Azt tudom, hogy elég gazdag, az a villa, ahol voltam erről árulkodott, és ha jól sejtem elég jól védett is. - nem lesz tehát egyszerű dolgunk, de ezt az elején sem gondoltam. Végül én is felállok az ágyról és eltűnök a fürdőszobában. Rendbe szedni magam, lezuhanyozni, nekem ugyanúgy kell, mint neki, arról nem is beszélve, hogy a sérülésemnek is jót tesz, ha rendesen kitisztítom, legalábbis azt, ami még maradt belőle.
Talán tíz perc sem telik el, mire visszatérek, és szépen elnyúlok az ágyon. - Ugye tudod, hogy tisztában vagyok vele, hogy akármi is lesz a vége el akarsz tenni majd láb alól engem is? Nem félsz, hogy én teszem meg előbb? - neki inkább szüksége van rám, mint nekem rá, és mégis elalszik majd békésen egy szobában velem? Kíváncsi leszek rá, de komolyan!

Yetta & Warren

- Gondolom magánál is tobzódnak. Nincs szükségem rájuk. – voltak barátaim, de elárultak engem. A bajtársaim voltak, az életemet is rájuk bíztam volna, de mikor a segítségüket kértem, akkor elfordultak tőlem. A lányomat akartam megtalálni, ők meg annyit mondtak, hogy bocs, de nem megy, mert a munkájuk a tét. A munkájuk és az én lányom volt a mérlegen és ők a munkájukat választották! Nincs szükségem ilyen barátokra, csak becsapnak és kihasználnak, semmi haszna nincs az embernek a barátságból. Persze ő ezt nem értheti. Kötve hinném, hogy valaha is volt barátja, és nem azért mert zöld. Hanem mert így viselkedik. Én legalább másmilyen voltam, barátságosabb, de a történtek után ne higgye senki se azt, hogy szívesen cseverészek a világ értelmetlen és felesleges dolgairól. Nem érdekel, hogy mások nem értenek egyet velem, hogy nem tetszik nekik a stílusom… teszek rá, majd foglalkozom velük akkor, ha már végeztem azokkal, akik a családom meggyilkolásáért felelősek. Egészen a végső pillanatig nem számít senki és semmi. Nem érdekel, hogy kinek kell meghalnia, vagy, hogy miért. Amanda és Kate ártatlanok voltak, mégis megölték őket. Miért különb egy másik nő élete, mint a feleségemé? Áldozatok mindig vannak, és engem hidegen hagynak a számok. Csakis a végeredmény érdekel, csakis a cél.
- Remek. – legalább már eltudjuk kapni ezt a Preston Danielst, ha összehozz vele a sors. Azzal én is számolok, hogy nyilván ellene próbálnak majd hangolni, de az igazság az, hogy nem kell ellene hangolni, mert alapjaiban véve ellene vagyok. Valami hatalmas dolgot kéne csinálnia ahhoz, hogy megbocsássak neki. Kényszerű szövetségesem ez a nő, nem kell ellene fordítani, mert már ellene vagyok. Én nem bízom meg benne, hogyan is bízhatnék meg a családom gyilkosában? Azonban még kevésbé bízom meg abban, aki elrendelte a gyilkosságot, és emiatt Yettát csak a megbízó után hagyom. Már ha addig életben marad, kitudja mikor fogy el az ő szerencséje is.
- A legkevésbé sem akarom magát megismerni. – nem mondom, hogy tudom az okokat, de nem mondom azt se, hogy érdekelnek. Valamiért ezt csinálja, és ha nem pénzért, akkor nincs is különösebb oka az egésznek. Kedvtelésből lenne hát akkor az egész? Nevetségesek az ilyen bérgyilkosok… azt hiszik, hogy olyan nagyon kiismerhetetlenek, de bele sem gondolnak abba, hogy mi van, ha nem is akarják őket kiismerni? Mi van, ha senkit nem érdekel, hogy kik és miért csinálják, amit? A lényeg az, hogy mit tesznek, és ha ölnek, akkor nem számítanak az okok. A tettek beszélnek a szavak helyett ilyenkor.
Feltűnik az, hogy régóta megyünk, így feltételez, hogy nem New Yorkban vagyunk már,és csak akkor mászok előre keletlenül, mikor megütögeti a furgont. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne szarozunk, csak menjünk, és majd váltva vezetünk, de most muszáj gondolkodni. Ilyen közel még soha nem voltam a célhoz, nem szabad azért elrontanom, mert túlságosan is kapkodom. – Alszunk valahol. – visszaszállok a furgonba, és megvárom míg valami motelnél megállunk és még mielőtt bemennénk kérdően nézek Yettára. – Van valami emberi alakja? – mert azért nem ártana, ha nem zöld bőrrel állítana be a recepcióshoz. Ha felveszi az emberi alakját, akkor vele együtt, ha nem, akkor nélküle megyek el, hogy lefoglaljak két szobát… azaz csak egyet, mert már nincs több hely. A számat húzom persze, de végül elveszem a kulcsokat és felmegyek a szobához, majd reménykedve nyitok be, de nincs akkora szerencsém, hogy két ágy legyen a szobában. – Magáé lehet az ágy. – jegyzem meg Yettának, majd felkapok az ágyról egy párnát és takarót, hogy az egyik sarokba ledobhassam magamat. Már megszoktam a földön alvást, a családom halála óta földön alszom egy lepukkant motelben, amit átmeneti otthonnak tartok, ugyanis képtelen vagyok betenni a lábamat abba a lakásba, ahol meghaltak. Egyszerűen nem megy, és kész. Ezért is fogom eladni.
Nem tudom, hogy akar-e zuhanyozni, de egyből bevettem magam a fürdőszobába, hogy megmosakodjak. Szerencsére szappan és törülköző is van, de váltóruhám nincs, szóval visszaveszem azt, ami rajtam volt. A semminél jobb. – Tud valami lényegeset a fickóról? Vagy profi, és eltünteti a nyomait? – vetem oda a kérdést, miközben elhelyezkedem a sarokban.

Warren & Yetta

- Biztosan sokan állnak sorban erre a megtisztelő posztra. - szökik fel a szemöldököm kissé. Na igen, nehéz lenne elhinni, hogy olyan sok jó ismerőse van, sőt gondolom egy darab sincs ezzel a stílussal, vagy talán régebben volt, de gondolom, amióta beindította az öngyilkos küldetését, azóta nem hiszem, hogy sokan maradtak mellette. A barátok olyanok, hogy a legtöbbjük a bajban elpárolog, a maradék pedig akkor, ha elmarod őket magad mellől. Na nem azért mondom, mert olyan sokat tudnék erről, persze szó sincs róla, hiszen nem vagyok otthon barát témában, nekem nincs egy szál se, nem is volt és nem is valószínű, hogy lesz. Nem vagyok éppenséggel átlagos hozzá sem külsőbe, sem stílusban, hogy könnyen és sok barátra szeret tegyek. Arról már nem is beszélve, hogy nem tartózkodom túl sokat egy helyen, hogy kapcsolatokat alakíthassak ki, amire azért szükség van ehhez. Csak úgy magától nem rohangálnak utánad jó ismerősök, és a legtöbb kapcsolatnak a rovására megy, ha nagyon ritkán találkoztok. Úgy értem... ez a tippem, mert mint mondtam gyakorlati tapasztalatom nincs kifejezetten. Az újabb negatív szavakra már nem is reagálok. Mi értelme lenne mégis? Nem bírja a meglepetéseket, oké, én sem bírom őket, szerintem ez a mi esetünkben teljesen reális is. Csak pozitív életszemlélettel lehet kedvelni a meglepetéseket, no meg akkor, ha sok jó példa van ilyesmire az életedben. Nekem még csak remek születésnapjaim sem voltak, szóval... nem dúskálok a pozitív emlékekben, nem csoda, hogy az élete szemléletem sem kifejezetten az.
- Igen, be tudom azonosítani. - hát naná, bérgyilkos vagyok, vagy mi a nyűg, hogy ne tudnék megjegyezni egy arcot? Ha így lenne, akkor nagyon pocsék lennék a szakmámban, remélem, hogy ezzel ő is tisztában van. Ha meglátom azt a fickót, nem fogom összetéveszteni senkivel sem, ehhez kétség sem férhet. A kis fintorra egyszerűen nem reagálok, valahogy direkt is volt részemről ez a kis szúrás, hogy a családját hoztam fel. Tudnom kell, hogy mennyire tudja kontrollálni magát, mert ha eljutunk a célig, akkor biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz pillanatok, amikor majd egymás ellen... vagy inkább őt ellenem akarják majd fordítani, és ha akkor nem tud higgadt maradni, akkor már ennek az egésznek nem volt semmi értelme.
- Mintha ismernél... - mosolyodom el. Pénzsóvár... nem azért csinálom. De most komolyan milyen állásom lehetne, ha egyszer erre képeztek ki, ebben vagyok jó egyedül és gyűlölöm eléggé ahhoz az embereket, hogy szemrebbenés nélkül végezzek bárkivel. Kiöltek már belőlem mindent, emberséget, együttérzést... gondolom legalábbis, hogy mindent ki lehet ölni még egy magamfajtából is. Eleget sanyargattak hozzá, elég szenvedést éltem már meg és épp ezért figyelek annyira magamra, és tartom szemmel természetesen őt is, hogy még véletlenül se tegyen olyat, ami gond lehet számomra. Nem vagyok hülye, tudom, hogy holtan akar látni és azt is, hogy a végjátékban majd nagyon oda kell figyelnem rá, hogy még véletlenül se szúrjon hátba, mert ha jól sejtem akkor szívesen megtenné bármikor.
- A méreg miatt, de ezzel úgy is tisztában vagy. - vonom meg a vállam. Nem érdekel a visszaszúrás, kicsit sem, szépen bepattanok a helyemre, a volán mögé, aztán amikor beszállt már indítok is. Igazán szerezhetnénk egy rendes kocsit, teszem azt az enyémet, ha nem lőtték szitává a temető előtt, bár ha jól sejtem, akkor a kerekeinek annyi lett, hogy ne legyen olyan könnyű elmenekülni. Nem számít, csak az, hogy most mi a cél. Így hát a gázra taposok. Nem lesz ez olyan gyors ugyanis... az illető nem New Yorkban lakik. Nem lakik mindenki New Yorkban. Így hát egy jó óra múlva állok csak meg, amikor már kellően sötét van és elég távol vagyunk a városhatártól is ahhoz, hogy gond nélkül beszélhessünk. Megütögetem a furgont, hogy szépen kússzon előre, hogy beszélhesünk, és én is kiszállok. - Váltva vezetünk éjjel, vagy alszunk valahol, hogy nagyobb esélyünk legyen elkapni őket, ha nagyobb ellenállással szembesülünk, mint amire számítottunk? - a valahol a kérdésben ott a válasz is, de azért adok neki lehetőséget rá, hogy átgondolja, úgy... nagyjából. Én bírni fogom, de messze megyünk, talán jobb lenne pihenni valamennyit.

Yetta & Warren

- És maga a tegeződést? Barátokat tegezek, maga pedig a legkevésbé számít annak. – igaz, hogy barátaim se nagyon vannak már, de… de ez most mellékes. Régen a szüleimet, a családomat és a barátaimat tegeztem, a többséggel magázódva beszéltem, tartva magam a formalitásokhoz, de az idő elteltével egyre inkább elvesztettem mindenkit, míg végül semmim nem maradt, és most itt vagyok, a nővel, aki végzet a családommal, és nem ölhetem meg, mert szükségem van rá. Az élet gonosz tréfákat képes űzni az emberekkel, és a sorsfintora, hogy velem is megtörtént most ez. Gondolom, hogy nála a tegeződés a lenézés jele, de nem különösebben izgat, nem fogom tegezni őt, remélem meg sem fordult a fejében, hogy majd pont vele fogok közvetlenebb lenni. Majd mikor a sírjához beszélek… bár kötve hinném, hogy van bárki olyan ember az életében, aki szereti, szóval temetése se valószínű, hogy lesz. Nem lep meg, hogy a burkolt kérdésre nem válaszol, nyilván védeni akarja a titkát, vagy éppen ő sem tudja, hogy miért ilyen… sokféle válasz létezik, gondolom nem a kedvenc beszédtémája az, hogy mi tette őt ilyenné, és én sem szívesen csevegnék vele, nem nyúlik el odáig a mi kapcsolatunk. Az a baj, hogy kettőnk közül nekem van a nagyobb szükségem rá. Én bosszút akarok, ő akár simán le is léphet, kitudja mi járhat egy ilyen ember fejében.
- Utálom a meglepetéseket. – és ez így is van. Már korábban se szerettem, persze Amanda folyamatosan mindenféle meglepetéssel rukkolt elő, de az teljesen más volt, mert bármennyire is nem szerettem volna, a végén mindig élveztem a dolgot, legyen az szülinap, vagy akármilyen másik fontosabb, vagy kevésbé fontosabb időpont az életemben. Ott voltak a szüleim, a barátaink, és egy jó közösségben voltam, jó emberek között. Nem angyalok voltak, de nekem sokat jelentettek. Kate imádta a meglepetéseket, és ennek örültem is, elvégre az egész élet meglepetések sorozata, nem? Sokszor kaptam meg azt, hogy túl savanyú vagyok, és igaza volt ebben Amanda-nak, valóban az voltam és vagyok most is, de… de most már mindegy, nem? Akkoriban lett volna miért élnem, lett volna miért változtatni, de most? Mim maradt? A szüleim, de ők… ők nem pótolhatják a feleségemet és lányomat, akárhogyan is próbálkoznának. Mondták, hogy segítenek, hogy lejönnek hozzám, de nem kértem a segítségükből. Nem továbblépni, és belenyugodni akarok a múltba, hanem megbosszulni, vérrel írni tovább a történetet. A felelősök vérével. Nem értik ezt meg az emberek, de nem érdekel, tudom, hogy a helyemben mindenki így cselekedne.
- Látta őt? Akkor be is tudja azonosítani igaz? – fogalmam sincsen, hogy mennyire előzékeny a fickó, bár ha személyesen találkozott vele… vannak közvetítők, akik olyan paranoiásak, hogy maguk helyett is mást küldenek, de akkor ezek szerint a mi emberünk biztos a dolgában, de nem tudhatjuk, hogy mennyire alaposan tünteti el a nyomait, vagy változtatja meg a külsejét, hogy ne lehessen elkapni. Ha Yetta feltudná ismerni, akkor már volt értelme annak, hogy nem haltunk meg mindketten abban a temetőben. Biztos vagyok benne, hogy vannak kapcsolatai, és minden bizonnyal beszédesebbek is, az enyéimet általában kicsit meg kell dolgozni, hogy beszéljenek, de ha erre van szükség, hogy a Preston nyomára akadjunk, akkor ezer örömmel teszem meg ezt az apróságot. A családom említésére persze kiül a düh az arcomra, de végül úgy, ahogy, de moderálom magamat. – Ő is kapja valahonnan a feladatokat, éppen olyan pénzsóvár, mint maga. – Preston csak egy közvetítő, őt bízzák meg, hogy a megbízó és a bérgyilkos közötti tárgyalást folytassa. Ő a kommunikációs csatorna, ha úgy tetszik, de nem a vezető. Nekem a vezető kell, a főnöke, aki pénzelte az egészet. Yetta csak egy zsoldos, egy önelégült, kapzsi gyilkos, aki elvégzi a piszkos munkát mások helyett.
Nem igazán érdekel, hogy lekászálódik az asztalról, így a grimasz se tűnik fel, nem érdekel miként, de oldja meg, hogy eljusson az autóig és kész. Nem vagyunk barátok, nem aggódom érte, sőt, egyenesen örülnék annak, ha végre holtan láthatnám őt. De nem most, még nem. – Elfáradtam? Kettőnk közül maga kötött ki a földön. – igaz, hogy nem a fáradság miatt volt, de akkor már nekem lenne okom ezzel a kérdéssel cseszegetni őt. A szétszerelt bombát elrakom egy táskába, mégse hagyom csak így itt, majd a kocsihoz leérve bedobom a furgon rakterébe. Inaktív, nem fog felrobbanni, darabokra szedtem. A kormány mögé engedem Yettát, de nem ülök be az anyós ülésre, inkább hátraszállok. Ő tudja, hogy kit kell keresnie a válaszokért, nem igaz?

Warren & Yetta

Oh, hát fel sem merül bennem egy pillanatra sem, hogy esetleg azért segített, mert olyan halálosan aggódik értem. Nem, tényleg nem gondoltam erre, egyszerűen csak szüksége van rám, hogy megoldja a kis dolgait, ez ilyen rendkívül egyszerű, nem kergetek illúziókat, soha nem kergetek illúziókat. Elég kellemetlenség ért már az életben ahhoz, hogy még véletlenül se gondoljak senkiről sem jót. A jó szándék csak álca, hogy valamit elérhessünk, amit nélküle nem megy, maximum vannak azok a ritka kivételek, akik megpróbálják elhitetni önmagukkal, hogy igenis önzetlenül jót tesznek, és persze a végén rá jönnek majd, hogy az egész felesleges és hiába való, csalatkoznak és nem csinálják tovább, ők is utána már ugyanúgy csak használják a képességüket, csak kihasználnak másokat, mint ahogy velük is megtették már minden bizonnyal. Az élet egyszerű, csak akadnak, akik hajlamosak túlbonyolítani, mert könnyebben viselik el a nehézségeket, ha megpróbálják kacifántosan megmagyarázni.
- Tényleg nem unod még a magázódást? - szökik fel kissé a szemöldököm, aztán csak szimplán megrázom a fejem. Mindegy, nem fogom én ezt erőltetni, ha neki így jobb, akkor maradjunk a formalitásoknál, minden bizonnyal más a véleményünk erről. Nálam a magázódás akkor van meg, ha valakit tisztelek annyira, hogy ne tegezzem le alapból, esetében ez nincs meg, mégis csak ki akar nyírni, miért kéne tisztelnem? A burkolt célzásra, ne adj isten kérdésre pedig nem is válaszolok, mert nincs rá okom. Nem fogom neki kifejteni, hogy pontosan ki is vagyok, hogy milyen életem volt és hogy miért vagyok olyan, amilyen, mert... nincs rá semmiféle okom. Egyébként sem szeretek erről beszélni, azt pedig már nem is említem, hogy nem is vagyok teljesen tisztában minden részletével annak, hogy ki vagyok. Nem ismerem a szüleimet, nehéz lenne tehát arra választ adnom, hogy mondjuk ők is ilyenek voltak-e, vagy sem, sőt igazából lehetetlen.
- Meg is leptél volna vele. - egészen finoman mosolyodom el, igazából csak a piszkálódás miatt. Tisztában vagyok vele, hogy esze ágában sem lenne aggódni értem, sőt lehetőség szerint holtan látna, de nem érdekel annyira a dolog. Ha jól sejtem vannak épp elegen, akik holtan akarnak látni, ez a sérülés ennek pont ékes példája, szóval plusz egy fő már igazán nem számít. Aztán már csendben maradok, csak szépen figyelem, ahogy eljátszadozik az emberünkkel, mert láthatóan elég jól megy neki. Nem mondom, hogy jobban mint nekem, csak mondjuk úgy, hogy talán egy kicsit gyorsabban, de én sosem voltam ellenére a lassú kínzásoknak, sőt inkább azt élvezem, amikor az illető a végén már tényleg szó szerint vinnyog, mert tudja, hogy még jöhet bőven kellemetlen élmény, vagy mondjuk úgy elviselhetetlenül fájdalmas. Lényeg a lényeg, tetszik a látvány, egészen feldob, ahogy ücsörgök az asztal szélén és kedvtelve nézem, amire tuti, hogy a legtöbbeknek egyszerűen felfordult volna már rég a gyomra. Amikor engem izéként említ meg se rezzen az arcom. Hallottam már cifrábbakat is, sokkal-sokkal cifrábbakat, és akkor még csak nem is voltam ennyire kemény, akkor még fiatal voltam és tényleg fájdalmasak voltak azok a jelzők. Ma már nem, ma már egyszerűen fel sem veszem, nem érdekel. A név az, amire inkább koncentrálok, már akkor elkezdem pörgetni az agyamban az infokat, amikor még csak előkerül a fegyver. Nem nagyon érdekel, hogy a pasas megkapja a végső igazából kegyelem döfést, a többieknek is vége lett, plusz egy fő már olyan nagyon nem számít.
- Halványan, sőt azt hiszem találkoztam már a fickóval egyszer... bár csupán futólag, és csak egy nevet kaptam tőle. - egy pillanatig morfondírozom. Lehet, hogy érdemes megereszteni pár telefont, de attól még megtalálhatjuk, sőt biztos, hogy menni fog, ha ő is kicsit megmozgatja a kapcsolatait. - Nem mondom biztosra, hogy tőle kaptam a családját is, mint feladat... mert nem emlékszem ennyire mindenkire, de van rá esély. - nem érdekel, ha erre produkál valami grimaszt, vagy mérges arcrándulást, sőt azt csinál, amit akar, én szépen leugrom az asztalról. Egy szisszenés se hagyja el a számat, talán csak egy apró fájdalmas grimasz, amit megengedek magamnak, de az is alig látható. - Na mehetünk, vagy elfáradtál? - oh, nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam, örüljön neki, hogy nem veregetem hátba...

Yetta & Warren

Nem is hinném, hogy jól viselném a köszönetét, úgyhogy jobb is, hogy nem mond semmi ilyet. Legszívesebben holtan szeretném őt látni, úgyhogy nem azért mentettem meg, mert előbújt belőlem a hős. Szükségem van rá, hogy megtaláljam azt a valakit, aki felbérelte őt a családom megölésére, így pedig nem engedhetem, hogy meghaljon. Sejtem, hogy nem úgy működik a szervezete, mint az enyém, minden bizonnyal gyorsabban is gyógyul, szóval előbb-utóbb rendbejött volna, talán még csak nem is volt valami halál közeli állapotba, de mindegy is, azt tettem vele, amit ilyenkor egy emberrel szokás, mert nem kaptam kiképzést arra, hogyan rakjak rendbe egy olyan valakit, mint ő. Fogalmam sincs, hogy mégis micsoda, talán másik bolygóról jött, vagy valami atomerőműben születhetett… ötletem sincsen, hogy miért ilyen, és nem is ez a legfontosabb kérdés. Érdekel a dolog, kinek ne fúrná az oldalát a kíváncsiság az én helyzetemben, de egyelőre az a fontos, hogy felkeljen és végre jelét adja annak, hogy sikerült stabilizálni az állapotát, bár ez talán nélkülem is megtörtént volna. Akárhogyan is, de erősen kétlem, hogy olyan hatalmas etikett szabályzata lenne, szóval nem nagyon hiszem, hogy adósnak érezné magát. Kitudja, hogy ő mit tett volna, ha én dőlök ki. Van annyira egoista talán, hogy úgy gondolja nélkülem sokkal jobban meglenne. Nem bízok benne, de azt hiszem ez kölcsönös. A bizalom kényes dolog, ki kell érdemelni, úgy pedig felettébb nehéz valaki bizalmába férkőzni, hogy végeztél a családjával. Vagy inkább lehetetlen. Amelyik jobban tetszik.
-Ha nem vérzik el, akkor megteszi. Bár gondolom magánál máshogy működnek a dolgok. – vettem a burkolt köszönetet, és így azért jóval egyszerűbb csak úgy túllépni a dolgon. Nem hinném, hogy szüksége lett volna a kötésre, de az embert általában hasonlóképpen látják el, ha meglőtték. Az már más dolog, hogy ő nem ember. Talán kapok majd a szavaimra valami olyan választ, amivel kicsit jobban képben lehetek a mivoltát illetően, mert gondolom neki is születnie kellett valahogy, és mivel a földönkívüliekben nem igazán hiszek, így marad az, hogy… igazából semmi. A szülei is olyanok voltak, mint ő? Vagy ez egy betegség lenne, amiről eddig még nem hallottam? Azért mégiscsak valami rendellenesség lehet a dolog, az ember nem szokott csak úgy zöld színűvé válni. Nem igazán nézek emiatt másként rá, amúgy. Nem amiatt ítélem el, hogy ilyen. Amiatt, amit tett. Nem másokkal, mert az most nem tud érdekelni. Amit velem tett, amit a családommal tett, azért ítélem őt el. A bőrszíne nem igazán érdekel, nem ez alapján ítélek.
- Nem aggódom magáért, ne értsem félre semmit. – szúrom azért oda még mielőtt felkelnék a székről és az ájult fickóhoz lépek, hogy néhány visszafogottabb pofonnal ébresszem fel őt az ájultságból. A nőnek végtére igaza van, hiszen a széken való ülés helyett foglalkozhattam volna a másik problémával is, de nem aggódom különösebben érte. Persze, nem akarom, hogy meghaljon, egyelőre legalábbis semmiképpen se, de nem mondom, hogy olyan nagyon megrázna, ha vérbe fagyva látnám őt. Fura ez az egész, nem valami jó érzés olyannal szövetkezni, akit legszívesebben egy orvosi szikével beleznél ki. Márpedig én így érzek az asztalszélén ülő nő iránt.
- Egy perced van! – mondom a székhez kötözött fickónak, majd egy másodperc múlva már a légcsövébe is állítom a tollat. Lefogom a fejét, hogy ne tudjon kárt tenni magában, úgyhogy fuldokol egy darabig rendesen, majd mikor valami olyat kiáltozik, hogy ”rendben van, kihúzom a tollat a nyakából, és hagyok neki néhány másodperc időt, hogy összekaparhassa magát, majd rászólok, hogy beszéljen, mire egy ”rohadjatok meg”-gel válaszol. Megcsóválom a fejemet, majd újra a légcsövébe vágom a tollat, de ezúttal kicsit tovább tartoztatom a nyakában. Kétszer még megismételjük ezt, mire észhez tér és nagyokat lélegezve próbálja rendbe szedni magát. Kicsit várok, elvégre elég sokáig volt az agya oxigén hiányban. Miután már elég időt kaptam neki, a toll hegyét ismét a nyakához érintem, csakhogy kicsit megsürgessem. Annyira azért nem érünk rá. – Preston Daniels, ő bérelt fel minket. – egy pillanatra a tekintetem Yettára esik, hátha ismerős neki a név, de akár így van, akár nem, azért rákérdezek a fickónál is. – Meséljen róla! – pár másodperc szünet, a fickó nyilván rendbe szedi a gondolatait, valószínűleg ő is tudja, hogy ebben a helyzetben nem nagyon éri meg szórakozni velünk. – Egy… egy közvetítő. Nem tudom ki bízta meg, de adott nekünk egy képet magáról és arról az izéről… - akaratomon kívül is kicsit megacélosodik a tekintetem, mikor ezt a célzást teszi Yettára. – … meg egy helyet. Tudta, hogy hol vannak, annyi volt a dolgunk, hogy megöljük magukat. – a fickó hangja itt már elcsuklik, úgyhogy minden bizonnyal nem valami profi a munkájában. Azonban az nagyon is aggasztó, hogy Preston Daniels minden bizonnyal profi. A közvetítők haszonlesők, de remek taktikai érzékük van, és remek kapcsolataik, úgyhogy a legtöbbjük fel van vértezve. Prestont valaki megbízta, hogy takarítsa el a mocskát, a közvetítő pedig zsoldosokat bérelt fel, láthatólag nem éppen a legprofibb embereket. Yettára nézek kérdően, hátha van még valami kérdése, mert azt megvárom, de ha nincs, vagy végzett, akkor előhúzom a pisztolyomat a tokjából és kibiztosítom lövésre készen. – Kérem… családom van! – régebben ez megállított volna. Régebben ez az egy mondat képes lett volna meggyőzni arról, hogy másként cselekedjek, hogy jól cselekedjek. – Nekem is volt. – mondom, ahogy meghúzom a ravaszt. Ennél többet aligha mondott volna, ő csak egy gyalog volt a sakktáblán, de nekem a király kell.
- Ismerős önnek Preston Daniels neve? – az előbb nem vártam meg, hogy válaszoljon, úgyhogy most kérdezem meg tőle. Az én számomra ismeretlen a név, de nem is én mozgok ilyen körökben, hanem ő.

Tárgy: Re: Yetta & Warren - Szemtől szemben