Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Talán három, legfeljebb négy nap telhetett el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. Értek a nők nyelvén, azonban Imogen nem egy átlagos nő, így fogalmam sincs, hogy nála ez hosszú idő, vagy túl gyors, éppen ezért jöttem így. Az egy-két nap túl hamar viszontlátás, talán elijesztem vele, az egy hét pedig nagyon hosszú, úgyhogy valahol a kettő között akartam lavírozni. Azonban most, hogy jobban belegondolok, miért is aggódtam én ezen? Elvégre nem beszéltünk meg semmi konkrétat, mindössze csak annyit, hogy nem lesz nyugta tőlem, amit… amit komolyan is gondoltam. Kedvelem Imogent, és nem csak azért, ahogyan kinéz. Tetszik a jelleme, sokkal inkább, mint a jégkirálynő, akit először kellett megismernem, majd utána Annabelle-t. Fura, hogy a harmadik találkozásnál ismertem meg csak az igazi Imogent, de jobb később, mint soha? Na, akár ez is lehetne az idejövetelem összefoglalása, tökéletes válasz, ha esetleg mégiscsak túl későn jöttem, bár… bár mihez képest, igaz? Ha nem volt megbeszélve semmi, akkor nem is baj az, ha az ember késik a helyszínről, márpedig nekem soha nem volt a pontosság a legfőbb jellemzőm. Elég szétszórt tudok lenni, és hajlamos vagyok néhány dolgot figyelembe se venni, a lustaságról már ne is beszéljünk, bár az szerintem minden férfinál játszik, igaz? Tudom, hogy hol van a színház, ahol játszik, csak azt nem tudom mikor van ott ő is, viszont most állítólag próba van, úgyhogy itt kell lennie, igaz? Halkan pusmogok be az nézőtérre, és még mielőtt szemet szúrnék a rendezőnek, vagy akárki is van itt, inkább leülök a hátsó sorban és kíváncsian pásztázom a színpadot, hátha meglátom a nőt, aki miatt idejöttem. Hoztam magammal virágot, csokit is, szóval ha esetleg haragudna rám, akkor talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy kicsit enyhíteni tudjam a dolgot, viszont igazából épkézláb ötletem sincsen arra, hogy miért haragudna rám. Nekem is van életem, munkám, nem is beszélve arról, hogy apám személyiségét is be kéne fejeznem. Nem tudom miért érzem magam hibásnak, pedig egyáltalán nem vagyok az, ugye? Biztos ő is tudja, hogy nekem is van életem, még ha elégé felszínes és egyszerű is. Nem engedek belátást másoknak a színfalak mögé, így azt sem tudhatják, hogy több van azért az én életemben, mint első pillantásra látszik. Nem lehetőségekkel van tele, hanem bűntudattal és megbánással, amit nekem kell helyrehoznom, és ha addig élek is, de rendbe hozom apám és anyám életét. Ettől pedig már csak néhány óra választ el, de nem tudtam tovább várni, úgy döntöttem, hogy eljövök és találkozom Imogennel. Már csak meg kéne őt találni…
- Én is remélem. - hát persze, hogy így van, szeretném elég sokáig ismerni és tényleg kiismerni. Nem azt mondom, hogy csak akkor van értelme komolyabb kapcsolatba kerülni vele, ha az... nem is tudom örökké tart, de azért jó, ha ennek is meg van az esélye, akár csak egy kicsi is. De ezt ő is tudja, nem csak annyit akarok, hogy ez egy pár alkalmas kis találkozgatás legyen, de ő sem ezt akarja, különben nem nyílt volna meg nekem, hiszen másoknak se nyílt még, legalábbis ezt mondta, én pedig elhiszem neki, hogy így volt, mert el akarom hinni neki. Egy akármilyen kapcsolat lényege minden esetben a bizalom, máshogy nem működik. Mint ahogy az is pont ugyanolyan fontos, hogy ne változzon meg gyökeresen miattam. Ezt nem akarom, szeretném, ha annyira változna csak, amennyire ő akar, amennyire úgy érzi, hogy attól több lesz és ami neki is fontos. Azt mondta, hogy változott és én ennek természetesen örülök is, mert valamennyi változásra azért tényleg szükség van neki is, és nekem is, mert nekem is jobban kell bíznom az emberekben, főleg benne. - Látod ezért is akarok elmenni egy előadásodra, mert nem akarom, hogy más legyél, gyökeresen ne, mert te ilyen vagy. Másképp már... nem te lennél. - ez a lényeg igaz? Ha valakit kedvelsz, akkor kedveld úgy, amilyen és ne pedig elvárd, hogy más legyen, mert akkor csak valami álomkép az, ami érdekel téged, és annak semmi értelme. Akkor inkább keress magadnak olyat, aki tényleg olyan, amit szeretnél és kész, de én most nem akarok mást keresni. Túl régen nem engedtem senkit sem közel magamhoz, ő pedig... lássuk be elég sokat tett azért, hogy ezt meg merjem lépni. Ettől függetlenül még ugyanúgy tartok attól, ami következni fog. Tartok tőle, hogy nem az lesz a vége, amit szeretne és amit én szeretnék, de... szeretném, ha igenis működne, ha én is élvezném és ő is élvezné. Nem fogok úgy tenni mintha, ezt az egyet megígérhetem neki. Ha valami még sem lesz rendben, akkor maximum változtatunk, akkor megkeressük a módját, hogy mégis csak működjön. Nem kell egyből kudarcként megélni az első sikertelenséget igaz? De végül nem így történik, nem vallok kudarcot és ő sem. Ezt mutatja az is, hogy nem igazán sikerül rendesen kontroll alatt tartanom a képességemet. A vörös haj gond nélkül tartható volt régebben, simán ment, de most... mintha csak ide-oda cikázna minden a fejemben, csak attól, ahogy hozzám ér, vagy ahogy csókol, aztán... már végképp nem megy. Rég volt, évek óta nem sikerült eljutnom arra a szintre, hogy tényleg élvezzem a valakivel együtt töltött időt, de most megy, a hajam időnként egyszerűen csak random változtatja a színét, nem tudok mit kezdeni vele, képtelen vagyok bármire is koncentrálni. Igen... mondhatom, hogy elveszi az eszem, csak próbálok kapaszkodni belé, vagy épp az ágyon a huzatba, a támlába, mert úgy érzem, hogy elszállok, így végül meg nem remegek, amikor az egész testemet átjárja a kéj, és azt hiszem ő is sejtheti, hogy sikerült áthágni azt az akadályt, amitől féltem, mert talán még a szomszédokat is zavarja ejtik a hangok, amik most a lakásból szűrődnek ki, és amikor amúgy soha sem szoktak. Egész más szint ez, mint amikor csak megjátszom, nagyon más. Végül pihegve nyúlok csak el a lepedőn, még arra is nehezen veszem rá magam, hogy kicsit feljebb kússzak, de csak megteszem végül, feljebb kúszom, hogy a mellkasára fekhessek. - Köszönöm! - tudom, talán nem a legjobb reakció, de én még is így érzem. Hálás vagyok neki, amiért figyelt rám, hálás vagyok azért, hogy átlendített ezen... a rémes életen, ami eddig nekem jutott.
- Hát, akkor remélem, hogy fogsz olyan sokáig ismerni, hogy ezt is megmondhasd rólam. – mondom mosolyogva. Állítólag ha egy emberrel sokat vagy, akkor az illető már-már jobban ismer téged, mint te magadat. Ennek pedig az oka igazán egyszerű. Nem akarjuk magunkat kiismerni, hiszen mint mindenki mástól, úgy magunktól is várjuk azt, hogy tudjunk valami olyat tenni, ami még minket is meglep, ezt hívják fejlődésnek. Fejlődünk, napról napra meglepjük ezzel magunkat és a környezetünkben élőket, akik már rég elvesztették a reményt,hogy valaha is képesek leszünk fejlődést produkálni. Márpedig tudunk, és éppen ezért hagyunk magunkban sok kérdőjelet, olyan kérdéseket, melyekre a válaszokat még mi sem tudjuk. Persze, idegesítő tud lenni az, ha nem tudjuk rá soha megtalálni azt a választ, amit akarunk, de mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy néha nem a kedvező válasz a helyes válasz. Ez egy ilyen dolog, az életben a kellemes nem jön össze a hasznossal, legalábbis a legtöbbször nem, de kivételek mindig vannak, de ugye ezek csak erősítik a szabályt. Soha nem vágytam arra, hogy kiismerjem magam, ami azt illeti, a másikat sem akarom, mert akkor hol marad a meglepetés, hol marad a csoda? Annyira akarok csak ismerni valakit, amennyire szükséges, amennyire engedi, amennyit nekem kell tudnom ahhoz, hogy bízzak benne. - Nem fogok, ez egy… alapelvem. Tudod, nem jó az, ha változni kell, az… az csak illúziója annak, amit érezni akarunk. Ha nem kell változni, ha elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk, na az már valami. – valaminek a kezdete, valami jónak, de semmiképpen sem a vége, mert mint tudjuk, a legtöbb dolog csak hosszas út után ér véget. Szeretjük mondani, hogy előbb ért véget, semmint elkezdődött, de ez nem igaz, néha csak nem vesszük észre, hogy már elindult életünk filmje, elfeledkezünk róla, és azt hisszük akkor indul el újra, mikor készen állunk rá. Pedig nem igaz, az idő folyamatosan csak pereg, kíméletlen, a legnagyobb ellensége az embernek az idő. Megtudom érteni a félelmét, és azt hiszem így is kell éreznie, hiszen innen látszik az, hogy kényszerből tette azt, amit. Nem mondom, hogy nem zavar a dolog egy picit sem, de vége, nem? Most itt van velem, én fogom a kezét és nem más, én csókoltam őt meg, én vagyok itt, és ez a lényeg. A múlton már nem lehet változtatni, és nem is szabad, mert akármilyen rossz is, a múltunk tesz azzá, akik ma vagyunk, és részben azzá is, akik holnap leszünk. Fontos része ez az életünknek, csak szerettünk erről elfeledkezni, mert így könnyebb. Elmosolyodom, mikor megüti fülemet a hangja. Nem kell tőlem félnie, nem kell félnie ettől az egésztől sem. Pár pillanatra azért elhúzódom, csakhogy láthassam őt, mielőtt ismét összeérnének az ajkaink. Követem őt, eszembe se jut a menekülés lehetősége, és a legkevésbé sem zavar, hogy kicsi a lakás, most nem ez számít, csakis az, hogy ilyen közel érezhettem őt magamhoz, régóta vágyom már erre. Azonban jól tudom azt is, hogy mit akar, szerintem ez bármelyik férfinak evidens lenne. Sokakkal volt együtt, mert szükséges volt, olyanokkal, akik csakis önmagukért tették ezt, de mint sok minden más, itt is adni kell, hogy kaphass valamit. Így hát nem akarom elsietni, lassan csókolom őt, minél inkább elnyújtva, néha elkalandozom a nyaka felé, kezeim pedig közben táncot járnak teste vonalán, igyekezve megszabadítani őt a ruháitól, de persze csak fokozatosan, nem kell elsietni semmit.
- Ki tudja, nem ismerlek még olyan régen, hogy ezt meg tudjam mondani. - mosolyodom el. Ki tudja, lehet hogy van olyan rafinált, de persze csak viccelek, nem gondolom komolyan a dolgot. Az már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy bármit is mutatott eddig igenis rendes fickó. Lehet, hogy az első.. sőt a második találkozásunk alkalmával sem így gondoltam, de azóta már sokat változott a véleményem róla és ahogy kiderült ő maga is változott, ha nem is sokat, de változott. Nem is akarnám, hogy sokat változzon, hiszen ha így lenne, akkor az már nem is ő lenne. Ha más ember lenne eleve nem jött volna oda hozzám első nap, ha más ember lenne, nem zsarolt volna meg csak egyszerűen kihasználja a lehetőséget és kész, de ő nem ezt tette és hálás vagyok érte. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy nem mentett meg, de akkor is megmentett és megváltoztatta az életemet. Talán én is az övét, de akkor végül is csak kölcsönösen tettünk egymásért és mi a jó kapcsolat alapja, ha nem ez? - Igen, és ha valamiben még sem, hát megpróbálunk dűlőre jutni. El tudom fogadni azt, aki vagy, és pont ezért nem akarom, hogy sokat változz. - tudom, hogy miket mondtam a munkájáról, de ez nem számít, mert elmennék egy előadására is akár, ha arról van szó, mert érdekel és mert szeretnék... igen azt hiszem szeretnék az élete része lenni és azt hogy máshogy lehet, ha nem azzal, hogy mindenből részt vállalok, ebbe pedig a munkája is beleértendő. Nem biztos, hogy a másikban mindent elfogadsz, de az a fő, hogy igyekezz így tenni, hogy a hibáival együtt fogadd el, ne pedig kijavítani akard azokat minden áron. Na jó persze lehet fejlődni, szó sincs róla, hogy egy kicsit ne kéne változni, de ez rám is ugyanúgy vonatkozik, nekem is van még min változtatnom, hogy egy kicsit pozitívabb legyek teszem azt és jobban bízzak benne. Úgy érzem, hogy tényleg képes leszek végre felépíteni magamnak... nekünk akár egy normális életet. Valami olyat, amiben képes vagyok elfelejteni az előző életemet, képes leszek tovább lépni és nem gondolni arra, hogy miken kellett átmennem. Nem lesz egyszerű, de azóta, hogy betoppant a színházba a próba után egyáltalán nem gondoltam semmi rosszra, ez is már azt jelenti, hogy képes vagyok tovább lépni igaz? Nem azonnal, de majd szép fokozatosan, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Ez a legfélelmetesebb, az ismeretlenbe csak úgy belevágni. Nem ritka az, amikor az ember ragaszkodik valamihez, amiről tudja, hogy rossz, de inkább választja azt, mint azt amiről nem tudja, hogy milyen lesz, pedig lehet hogy sokkal jobb élet várna rá, csak épp nem mer kockáztatni, mert talán valami még sokkal rosszabbat kap majd. De én most akarok, meg akarom próbálni, akármi is lesz ebből. Remélem persze, hogy jó lesz, sokkal jobb, mint ami eddig jutott. Abban viszont még mindig nem vagyok biztos, hogy jó ötlet-e tovább lépni, hogy menni fog-e nekem, hogy képes leszek-e tényleg élvezni a vele töltött időt. Eddig minden jó volt és őszintén... félek elrontani a testi élvezetekkel, mert mi van, ha nem fog működni? Mi van, ha ez a felem már végleg kiégett? Ez olyan, mint amikor nagyon sokat eszel egy bizonyos ételt, aztán már ránézni és képtelen vagy. Nem arról van szó, hogy nem akarnám, hogy ne akarnék vele lenni, de igenis félek, hogy nem olyan lesz, mint amilyennek lennie kell, mint amilyennek szeretné és amilyennek én is szeretném. A szavaira bár lassan, de végül mégis csak finoman elmosolyodom. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy jó legyen mindkettőnknek, de attól még ott vannak a mögöttem meghúzódó évek, ami ellen nem tehetek semmit, de nem ellenkezem, viszonozom a csókját, és nem állítom meg. - Nem akarok félni... tényleg nem, tőled nem. - suttogom még, amikor egy röpke pillanatra elszakadunk egymástól, csak amíg lekerül rólam a felső. Aztán csak szépen megfogom a kezét és felállok, felállítva ezzel őt is, finoman magammal húzva. Nem itt akarom, és nem akarok semmit sem elsietni, csak szépen magammal vonom a hálóba. Mint mondtam nem valami nagy a lakásom, nem kell sokat menni, pár lépés csupán és már az ágy mellett megállva csókolom meg újra és veszem le róla az inget. Csak aztán lépek hátra, továbbra is a kezét fogva és az ágyra vonva ezzel. Nem akarok sietni, majd szép fokozatosan lekerülnek rólunk a ruhák is, de... azt akarom, hogy ez más legyen, ne olyan gyors minden minden eddigi. Ez most értem is van, ezt én is akarom, nem azért teszem, mert kell, hanem mert tudom, hogy jó lesz.
- Ennyire rafinált azért még én sem vagyok. – mondom neki mosolyogva. Na igen, esküszöm, hogy nem ezt akartam kihozni ebből, nekem nincsenek konkrét terveim és trükkjeim arra, hogyan cserkésszek be nőket, ez szerintem baromság, a legegyszerűbb módja egy nő megszerzésének az, ha magadat adod. A nők hozzászoktak már ahhoz, hogy hülye trükkökkel csajozik a férfinép, így hát valami változatosságra, valami különlegesre vágynak, ezért kell magad adni, mert akár hiszed, akár nem, egy nő kíváncsi rád, és hajlamosak arra, hogy először a belsőt, és ne a külsőt lássák meg, ami bámulatos, egy férfi ugyanis először a külsőt nézi, akárcsak én, mondhatni a nők jóval fejlettebbek, mint mi. - Akárcsak a legtöbb dologban, nem igaz? – néhány kivétellel persze, ami mondjuk a munkámat illeti, vagy esetleg mást, de a legtöbb dologban azért egyet tudunk érteni, és ez fontos is, nem? Mármint, semmi jó nem származik abból, ha két ember folyamatosan csak marakodik. Ezzel a külvilágnak is jeleznek, egymás felé is mutatnak valami olyat, ami miatt a másik már kevésbé kíváncsi rá. Nem szabad folyamatosan csak veszekedni, néha bele kell törődni abba, hogy ilyen a helyzet, nem old meg semmit sem a kiabálás, az csak mentőeszköz. Én általában nem veszekszem, nincs is kivel. - Pontosan, ahogyan mondod, és sikerülni is fog. – bíztatóan mosolygok rá. Nem mondtam, hogy ne zavarna egy kicsit se a dolog. Férfi vagyok én is, szeretem, ha egy nő az enyém, bár az eddigi életstílusomból ez nem mutatkozott meg, igaz? Minden férfi arra vágyik, hogy találjon egy nőt, akit birtokolhat, aki csak az övé, én is vágyok erre, hiába éltem úgy, ahogyan. Nyilván nem örülök annak, hogy ennyi embernek odaadta már magát Imogen, de tudom azt is, hogy nem volt más választása, ez egy kényszer volt, hogy megmentse azt, akit a legjobban szeret a világon, történetesen a lányát. Ezt pedig megértem, hiába nem örülök a tettnek. - Te is megtetted, nem maradhattam adósod. – ő is megnyílt, és én eleinte nem akartam, úgy voltam vele, hogy ez nem fontos, de aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak beszélek magamról, elvégre úgy látszott érdekelte, és nekem is volt hozzá kedvem, hogy elmondjam, mert azt akartam, hogy megismerjen, minden hibámmal együtt. Tudom, nem volt szép az, amit tettem régen, de nem bánom, mert nem volt olyan kapcsolat, amire ténylegesen vágytam. Előbb-utóbb tönkrement volna, valamelyikünk megsérül, így viszont megúsztunk mindketten, és ez a lényeg, igaz? Most pedig itt lehetek Imogennel, ez sokat számít, és sokat vett a latba. A kezem a combján marad, de kissé meglepődöm azon , mikor azt mondja, hogy fél, és azt hiszem ez látszik is rajtam. Nem vagyok én olyan rémisztő, és mondja is, hogy nem tőlem fél, és sejtem azt, hogy mégis mi lehet a baj, de… de nem érzem úgy, hogy emiatt tényleg aggódnia kéne. – Nézd Imogen… megértelek, teljesen érthető az, hogy ettől félsz, de szerintem nem kell. Azok a férfiak magukat akarták boldoggá tenni, és nem téged. Én viszont szeretném, ha ezt te is élveznéd, pontosan úgy, ahogyan én. Nem fogok csalódni benned Imogen, és remélhetőleg te sem fogsz bennem. Mindent megfogok tenni, hogy ez így legyen, rendben? – ha nem akarja, akkor nem erőltettem persze, de ismét közelebb húzódok hozzá egy csókra, és csak annyi időre válok el az ajkaitól, hogy levehessem róla a felsőjét. Megértem, hogy fél, de én bízok benne, és tudom azt, hogy életem legjobb pillanatai lesznek ezek.
- Igazat mondasz vagy sem... akkor is jól esik. De már értem a trükködet, pont azzal próbálsz bejutni a bugyimba, hogy úgy teszel, mintha nem tennéd. - a szórakozott mosolyom mögött talán azért még mindig van egy kis zavartság. Nem kellene lennie, de mégis van, azt hiszem azért, mert tudom, hogy pontosan miről beszélünk, mire célozgatunk itt nagy bátran mind a ketten. Épp attól van szó, hogy mi... De hát miért hívtam volna fel magamhoz, ha nem ezért igaz? Eleve sejtettem én is, hogy így lesz, sőt talán akartam is, hogy így legyen, tud tudjam, hogy pontosan hányadán is állunk, mert bármi is történt eddig őszintén szólva nem voltam benne teljesen biztos, hogy akkor most mik is vagyunk egymásnak. Egyszerűen csak jó együtt, jó vele lenni és kész, ez az amiben biztos vagyok. - Akkor ebben máris egyetértünk. - ez esetben én is örülök neki, ha ezen múlt, hogy vele lehetek. Ha így nézzük, akkor igenis jó az, hogy változott, de nem akarom, hogy többet változzon, mint amennyit szeretne, vagy amennyit jónak érez, ennyi bőven. Szeretném, ha jobb lenne, de csak annyival legyen jobb, amennyi neki is előnyére válik, egy kicsit se jobban. - Tudom, hogy nem is akarok emlékezni rá. Csak kényszer volt és kicsit sem jó. Ezzel kell együtt élnem, de... nem kell gondolnom rá. - nem akarom, hogy folyton attól kelljen félnem, hogy ha szembejön velem valaki az utcán, akkor talán felismer. Nem emlékszem én mindenkire, nem vagyok benne biztos, hogy mindenkit felismernék közülük, de igazából nem is akarok. Azt sem hiszem, hogy neki jól esne ez, nem hiszem, hogy örülne neki, ha valaki úgy jönne szembe az utcán, hogy szinte levetkőztet a tekintetével. Nem is tudom, azt hiszem az is határozottan meglep, hogy a dolog nem zavarja. Férfiről van és esetükben azért elég gyakori az a bizonyos birtoklási vágy, engem pedig... birtokoltak már néhányan. Ezért nem is gondoltam rá sosem, hogy jöhet még bárki, aki mindezeken képes felülemelkedni. Persze a szívemet nem adtam egyiküknek sem, de... de az nem biztos, hogy mindenkinek számít. - Sejteni nem mindig elég, de igen, már sokat tudok rólad és örülök neki, hogy megnyíltál előttem. - és persze sejtem én, hogy miért van itt velem, tisztában vagyok vele, hogy velem akar lenni, hogy nem csak egy teára jött fel, de hát ezért is hívtam. Ha csak teázni akartam volna, akkor azt megtehettük volna akár az étteremben is, aztán elbúcsúzunk az ajtóban, de mi értelme lett volna? Nem vagyok már tini, aki fél attól, hogy mi van, ha egy férfi közelebb kerül hozzá, egyszerűen csak... én azt hiszem valami mástól félek, amit még magamnak is nehéz bevallani. Épp ezért kezd el hevesebben verni a szívem, amikor végigsimít a combomon és elhangzanak a szavai is. Azt hiszem a legegyszerűbb válasz az, ha megszakítom azt a cseppnyi távolságot, ami köztünk van, ha befejezem, amit elkezdtem és egy most még talán rövid csókban forrunk össze. Nem kell mindennek azonnal a közepébe vágni, ez most még csak egy ismerkedő, finoman puhatolózó verzió volt, azt hiszem arra is való, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat. - Egy kicsit azt hiszem... félek. Nem tőled, nem ettől, csak... - hallgatok el, miután már legalább a felét sikerült kinyögnöm annak, amit mondani akartam, vagy legalábbis egy részét mindenképpen. - Nagyon automatikussá vált minden és... nem tudom... Mi van, ha már nem tudom élvezni? Mi van, ha már megszoktam azt, hogy minden megy gépiesen és csak úgy teszek, mintha élvezném? Nem akarom... hogy csalódj. - és talán azt sem, hogy én csalódjak. Az szeretném, ha jó lenne, mit jó, fantasztikus, mert az utóbbi évek... Nem volt senki olyan, mint ő. Azok a férfiak mind azért jöttek hozzám, hogy nekik jó legyen, és én csak úgy tettem, mintha én is élvezném, mert ez volt a dolgom. Mi van, ha már egyáltalán nem is megy? Mi van, ha már nem tudok ezen felülemelkedni, ha már nem tudom élvezni?
- Nem, ez csak azt mutatná meg, hogy beakarok jutni a bugyidba. Igazat mondok. – nem minden hozzám hasonló ember mond igazat, sőt, ők hazudnak, csak trükköket és már ezerszer bemutatott sablonos mutatványokat csinálnak, de én az igazat hozom fel a színpadra, és nem hazugságként adom el, ugyanis azt az emberek saját maguk csinálják, ők hitetik el magukkal, hogy amit látnak, az szemfényvesztés, holott nem az, csak az igazság, amit képtelen lenne feldolgozni az emberi elme, mert lehetetlennek tartja a dolgot. Én csak az igazat mondom, és arra már minden bizonnyal Imogen is rájöhetett, hogy… akarom őt látni úgy, hogy ne kelljen a fantáziámra támaszkodni. - Nem baj, én örülök neki, így legalább veled lehetek. – nem változtam azért olyan sokat de ha megmaradok olyannak, amilyen voltam, akkor most nem lennék itt vele, hanem már rég lezártam volna kettőnk kapcsolatát aznap, mikor véletlen összefutottunk, és végül úgy döntöttem nem teszem meg azt, amit mindennél jobban akartam. Ha maradok olyan, amilyen voltam, akkor bemászom mellé aznap az ágyba, és hagyom, hogy elhitesse velem: akar engem, pedig minden bizonnyal nem így tett volna, akármilyen jó is lett volna az az éjszaka, én is csak egy olyan férfi lettem volna, aki megalázta volna őt azzal, hogy elfogadja a kínált lehetőséget. - Persze, tudom, ahogy azt is, hogy sokan felismerhetnének, amit nem akarsz, és én sem. Azt… el kell felejteni, nem méltó hozzád az, amin át kellett menned. – hogy pénzért adták és vették egymás között a férfiak, hogy osztogassa a gyönyört, kihasználva azt, hogy szinte már földöntúli szépsége van, és minden férfi, beleértve engemet is, szívesen gondol bele abba, hogy vajon milyen idomokat rejtenek azok a ruhadarabok, és kötve hinném, hogy nem gondolt még bele senki sem abba, hogy milyen érzés lehetne vele eltölteni egy éjszakát. Ugyan már, én is legalább ezerszer elgondolkodtam ezen, nem szégyen ezt bevallani. - Úgy gondolom, hogy a legnagyobb kérdéseidre már sejted a válaszomat amúgy is. – minden bizonnyal megkérdezte már magától, hogy miért vagyok még mindig itt, és minden bizonnyal ő is pontosan tudja azt, hogy nem csak barátkozni kívánok vele, hanem valami sokkal többet szeretnék, valami mélyebbet, mint barátság, valami…jobbat és szebbet. Mindig az igazat szoktam mondani, ritkán hazudok, de neki nem áll szándékomban, azt szeretném ha azt kedvelné aki vagyok, és nem azt,akinek mutatom magamat, éppen ezért nem fogok neki semmiben sem hazudni, mindegy hogy mekkora lélegzetvételű dologról van szó, tőlem csakis az igazat hallhatja majd, ezt garantálom neki. - Ugyan, csak… segíteni akartam, jobbat érdemelsz annál, mint amit kaptál. – ő egy jó ember, csak rossz dolgok történtek vele, éppen ezért is jutott odáig, ezért kellett a természettől kapott szépségét felhasználnia arra, hogy megélhessen, hogy a lányának is békés életet tudjon biztosítani, én pedig nem hagyhattam, hogy ez így maradjon, segíteni akartam, és valljuk be, nem csak azért mert olyan önzetlen lennék, természetesen az is közrejátszott a dologban, hogy kívántam őt, és kívánom most is, de nem csak ez, hanem még ezernyi okom volt. Kedvelem őt, nem akartam, hogy ezt az életet élje tovább, így hát tettem azt, amit kellett. - Akkor nem bánnád, ha… - halkan beszélek, szinte suttogok az ajkára, ahogyan a szabad kezemmel végigsimítok a combján- … megaláznánk a fantáziámat? – talán korai, nem fogok megsértődni, ha visszautasít, tiszteletben tartom a döntését, de… de természetesen jobban örülnék annak, ha engedne nekem, de csak akkor, ha ezt akarja csakis akkor, ha ezt akarja ő is.
Engem is meglep az, hogy mi csúszik ki a számon, hiszen lényegében majdhogynem kijelentem azt, hogy idővel majd tényleg megnézhet, hogy vajon a fantáziájához képest milyen is vagyok, pedig... Hát a fene tudja, olyan mintha csak kerülgetnénk a forrókását, vagy hogy is fogalmazzak. De a szavai kár lenne tagadni, hogy nagyon is jól esnek. - Megint túlzol, ez is mutatja, hogy színpadi ember vagy. - hárítok, hát persze, már így is épp eléggé sikerült zavarba hozni magamat, és ő még gond nélkül rá is tesz egy lapáttal. Ettől még persze ugyanúgy jó érzés, hogy ezt mondja, hogy így gondolkodik rólam. Nem vagyok én olyan nagyra magammal, már az is egészen furcsa volt, hogy ilyen nagyon érdeklődött irántam már az elején. Hiába gondolja úgy, akkor sem vagyok annyira népszerű a férfiak körében, legalábbis eddig még nem vettem észre. - Ha így nézzük, akkor végül is igen, de én nem szándékosan tettem, nem akartalak minden áron megváltoztatni. - tényleg nem, hiszen az rossz dolog, ha valaki miattad változik nem? Nem érzi majd később úgy, hogy hibázott? Hogy nem kellett volna egy valakire alapoznia és miatta megváltoznia teljesen? Jó lehet, hogy nem teljesen változott meg és jó irányba sikerült és ha ez neki is jó, akkor nem kell e miatt rosszul éreznem magam, de hát még csak változott, amit én tényleg nem vártam el tőle. - Tudom, csak vicceltem, de téged attól még szívesen megnézlek. - mosolyodom el. Kedves tőle és már ismer is annyira, hogy nem szívesen állnék ki a színpadra. Főleg azért, mert hát... lássuk be mégis csak bárki felismerhet. Jó néhány embernek változtatott a gondolatain, kitörölt engem onnan, de az elmúlt években azért elég sokan voltak, akik fizettek a szolgáltatásaimért. Nem tudott mindenkitől elvenni minden emléket, bármikor megtörténhet, hogy olyas valakibe futok bele, aki felismer. Tény, hogy a férfiak bizonyos helyzetekben nem látnak tovább a szemüknél, nem biztos, hogy tényleg felismernének, hiszen a hajam vörös volt, más, mint mondjuk most és minden bizonnyal ruhában másképp festek, de azért... jobb az óvatosság és nem állnom ki a reflektor fénybe. Az mindkettőnknek elég kellemetlen lenne. - Ezt el is várom. Akármi van... tényleg bármi, inkább az őszinteség, mert idővel úgyis minden kiderül. - ez az, ami számít, hogy elmondja ha bármi van, amiről még nem tudok, vagy ami később fog történni és nem hallottam még róla. Szeretném őt tényleg megismerni és ez csak így működhet. Már egy kis hazugság is megbonthat egy gyenge lábakon álló bizalmi kapcsolatot, nem lenne valami okos dolog kockáztatni. Én is őszinte vagyok vele, mindig is minden körülmények között. Tud már szinte mindenről, ami velem kapcsolatos és ez így a jó, nincsenek titkok, amik később megmérgezhetik a kapcsolatot. Úgy fogad el, ahogy vagyok és ennél többet nem is kérhetnék. - Engem is megmentettél az életemtől, tényleg igazi hős vagy. - nem tűnik el a mosolyom, csak akkor, amikor végül a komolyabb témához kanyarodunk. Egyszerűen csak érdekel, hogy vajon mit is gondol, hogy miként mutatna be, ha valaki rákérdezne, hogy kije vagyok, de az, hogy ilyen komolyra vált tényleg meglep. Nem tudok nem rá koncentrálni végig és eszem ágában sincs elhúzni a kezemet, meg sem fordul a fejemben. Pár pillanatig csak nézem őt, az után is, hogy elhallgatott. Kár lenne tagadni, hogy rendkívül jól esnek a szavai. Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy erre mondani kellene-e valamit, vagy inkább... Közelebb hajolok hozzá, csak az utolsó talán centit hagyom meg neki, hogy befejezze a mozdulatot, hogy csókban forrjunk össze. Örülök neki, hogy így érez, örülök neki, hogy itt van és annak is, hogy megzsarolt. - Én is pont így érzem, én is több szeretnék lenni számodra. - bár már azt hittem, hogy ez nyilvánvaló, vagy talán nem volt az?
- Nem, nem fogok, legalábbis…nálad vonzóbb nőt nem ismerek, és a fantáziám csak eltörpülhet a valóság mellett. – szívesen az orra alá dörgölném ezt a… nem is tudom, hogy mondjam, nyíltságot? De végül csak próbálom normálisan lekezelni, hiszen… valószínűleg ő is tudja, hogy nem csak azért vagyok itt vele, mert szeretem a társaságát. Azért is, de… de többet akarok tőle, több akarok lenni, mint egy barát, aki segített az élete rendbetételén. Nem akarok az ágyasa lenni, mármint nem akarok kósza kaland lenni neki, ezért nem használtam ki aznap őt, mikor ott feküdt előttem egy száll semmiben. Akarom őt, úgy, ahogyan mást nem. - Én az életed változtattam meg, te pedig engem, egálban vagyunk, nem? – mosolygok rá. Én az életét tettem rendbe, ő pedig… nem is tudom, csinált velem valamit, amitől más embernek érzem magamat. Talán ebben az is benne van, hogy ő az egyetlen, akit nem kaptam meg pár óra után, kár lenne tagadni, hogy szívesen megnézném mit takar az a ruha, de azt is kár lenne tagadni, hogy vele… tovább gondolok,mint egyetlen éjszaka, és ezért más. Ő az én… nem is tudom, megváltóm, ha lehet ezt így mondani. Nem tudom, hogy ez lenne-e az az érzés, amiről beszélgetünk, de ha igen, akkor… akkor örülök. - Soha nem tennék olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hoználak téged Imogen! – nem hívnám fel őt persze, tudom, hogy kicsit lámpalázas is, de nem járatnám le, miért tenném? Fontos nekem, tetszik is nekem és… és az ilyen embereket nem bántom. Oké, a zsarolás más téma, azzal csak jót akartam, és kicsit dühös is voltam, mert… mert mégiscsak ott volt előttem, kiszolgáltatottan, én pedig igenis vágytam arra, hogy odafeküdjek mellé, hogy egy… remek éjszakát tölthessünk el, de nem tettem, és emiatt kissé dühös is voltam, részben ez sarkallt arra, hogy megzsarolja, de így lett jó minden, igaz? Az élet engem igazolt végül. - Hát, az attól függ. Neked még nem hazudtam, és nem is tervezem. – hazugságokban jó vagyok, mondhatni ebből élek, de neki még nem hazudtam, és nem is fogok, mint mondtam : Imogennel minden más, mint a többi nővel. Ő vele másként bánok és nem úgy nézek rá, mint a többire. Nem rossz értelembe, csak… csak a többi nőnél nem néztem soha mélyebbre, nem érdekeltek belülről, nem érdekelt a lelkük, ellenben Imogennel. Ő érdekel engem, tudni akarom milyen, a gondolatait és érzéseit akarom megismerni, de persze a testét is, ez… ez a kettő együtt jár, lélek és test, mindig így volt. - Mindig is szerettem játszani a hőst! – mondom mosolyogva. Na igen, a hősködésben is otthon vagyok, de tényleg nem hinném, hogy ilyenre sor kerülne, annyira azért nem elvetemedettek a kedvelőim, hogy rátámadjanak Imogenre. Előbb-utóbb belátják, amúgy se tehetnek semmit sem, ha tetszik nekem, hát tetszik nekem. - Ennek örülök, mert… szeretnék mondani valamit. – nézek rá halvány mosollyal az arcomon, miközben a keze után nyúlok, és remélhetőleg nem húzza el azt, ha mégis, hát majd úgy folyatom a mondandómat, nem kötelező ám mindenben engedni nekem, de… de azért mindenképpen örülnék annak, ha otthagyná a kezét, nekem ez… jólesne. – Kedvellek Imogen, jobban, mint hinnéd, és… akarlak. Mindenhogy. A lelked, a tested… megakarom ismerni az érzéseid, a gondolataidat, minden egyes kis porcikádat ismerni akarom, és… tudom, hogy ez korai, de már ismerjük egymást olyan régóta, hogy úgy érezzem muszáj tudnod. Nem a barátod akarok lenni Imogen, sokkal több szeretnék lenni.
- Azért remélem, hogy jó dolgokat képzeltél el... és hogy nem fogsz csalódni. - oké, ez tényleg kicsúszott a számon? Már-már nyílt felhívás keringőre nem igaz? Kissé zavartan fordulok inkább vissza a teavízhez, és foglalkozom azzal, mert most sikerült olyasmit kimondanom, amit igazából nem tudom, hogy kimondtam volna-e, ha tényleg rendesen átgondolom, de végül csak kicsúszott és már visszaszívni nem lehet. Hallotta és kész. Igazából nem is tudom, hogy miért zavar ez, hiszen ha így haladunk akkor valamikor ez lesz a következménye nem? Egyszer majd eljutunk oda, hogy megnézhet közelebbről is magának, már nem csak a fantáziájára lesz bízva a dolog, de ezt még sem kellett volna csak így nyíltan kimondanom nem igaz? - Tudom, hogy már mondtam, és nem kéne ennyiszer, de tényleg megváltoztattad az életemet és ez... jó, köszönöm neked, tényleg. Azt hiszem már egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy bármi jobb lehet. - halványan mosolyodom csak el, szinte már fájdalmasan. Kár lenne tagadni nem volt jó az életem, kifejezetten rossz volt, de ő segített, hogy végre jó legyen, hogy minden megváltozzon, hogy képes legyek újra a napos oldalt is látni és ne csak monoton teljen minden áldott nap, ne csak szenvedjek folyamatosan, mert azt kell tennem, amit, mert ki kell szolgáltatnom magam másoknak, mert ha nem teszem, akkor a lányom nem azt kapja meg, amit szánok neki. Feláldoztam magam érte, és ha újra meg kéne tennem, akkor újra megtenném, ez nem kérdés, de attól még hálás vagyok neki, hogy meg adta a lehetőséget, hogy normális életem legyen, mint bármilyen átlagos embernek. - Igen, ezt én is pont így gondoltam. Majd én is lelkes leszek ígérem, de... nem hívhatsz fel a színpadra! - mosolyodom el. Na nem, azt nem vállalom, hogy én legyek az, akit mit tudom én kutyává tesz, vagy valami hasonló. Nem, én szeretném csak végignézni mondjuk az előadását, és az biztos, hogy már máshogy nézek rá, így igenis megérdemli majd a tapsot. Egyébként is van abban valamit, amit már egyszer mondott. Jó kedvet csinál az embereknek. Tudom én, hogy az az ára, hogy esetleg néhányakat lejárat, de minden mutatványnak van valami ára és azok, akikkel ezt teszi talán még élvezik is, hogy szerepelhetnek, hogy megtapsolják őket. Furcsa dolog ez, de ha valakit ismersz, akkor a tetteit is képes vagy más szemmel nézni, azokat is, akiket előtte nem néztél úgy. - Szóval úgy gondolod, hogy mindenből ki tudod magyarázni magadat? Hát... kíváncsian várom. - igazából simán rendet raknék nála, főleg akkor ha oda megyek. Nem vagyok én rendmániás, de azért van egy viszonylagos igényem, hogy ne totális disznóólban éljek és ha egyszer betoppanok hozzá, akkor nála sem hiszem, hogy hosszú távon elviselném a dolgot, de persze majd meglátjuk, hogy milyen lesz a helyzet, meg hogy egyáltalán tényleg szeretné-e, hogy menjek hozzá. Ki tudja, hogy mikor változik meg a véleménye, azért nem veszek én mindent készpénznek. Az viszont tényleg érdekel, hogy másoknak milyen minőségben mutatna be, jobb is erre előre felkészülni, mert elég kellemetlen, ha ott állsz valaki mellett, aztán amikor erre kerül a sor, akkor jön az kínos csend, aztán az "egy barátom" típusú megszólítás. Hát... nem túl kellemes érzés. - Azt el is várom. Ha szét akarnak tépni, akkor meg kell mentened. - mosolyodom el. Hát ki tudja, mennyire fanatikusak a rajongói, és mennyire akarnának széttépni, ha nem velük foglalkozik, hanem velem. - Ez határozottan jól hangzik, tudok vele azonosulni és... kedvellek is. - ezt már elérte, és azt hittem, hogy nyilvánvaló is, bár lehet, hogy nem. De nem hívtam volna fel magamhoz, ha nem így lenne és nem mentem volna el vele vacsorázni sem, ha nem így lenne.
- Volt, jó sok mindent arra bíztál. – a fantáziám legalább a helyén volt, nem? Természetesen az én fejemben is megfordultak már azok a kérdések, amikre Imogen keresi a választ, és nem tudok rájuk én sem választ adni, de azt tudom, hogy nem akarok sietni, sejtem és érzem, hogy másként kell bánnom vele, mint más nőkkel tettem, és ez így is van jól, nincs az ellenemre. Kell a változatosság, kell valami olyan, ami kiszakít a világomból, valami igazi, valaki, aki nem játssza meg magát, hanem azt mutatja, amilyen valójában is, és ezzel megtud fogni. Mármint, Imogen ilyen, magát adja, és nem ijeszt el vele. - Akkor már ketten vagyunk ezzel így, ez a lehető legjobb forgatókönyv, amit elképzelhetek. – még ha talán ellenemre is volt akkor a döntésem, be kell látnom, hogy megérte, mert ha kihasználom aznap a lehetőséget, akkor én is csak egy lettem volna a sok közül, aki megvásárolható játékszernek tekintette volna őt, márpedig én nem ilyen vagyok. Nem arról volt szó, hogy különlegesebb akartam volna lenni a szemében, mint mások, csak hű akartam lenni önmagamhoz, és átéreztem a helyzetét. Megalázható lehetett, hogy szinte egy száll semmiben feküdt előttem, csak mert kifizették előre, mint valami játékot. Az ilyen beteges, és én is utálom. - Nem mondom, persze, hogy élvezem, ha nem így lenne, akkor már abbahagytam volna rég. Szeretem hallani a tapsvihart… látni, ahogyan az emberek éljeneznek. – hát ki ne szeretné? Legalábbis én így vagyok ezzel. Mindig is népszerű akartam lenni, és sikerült, az emberek várják, hogy fellépjek a színpadra és csináljak valami olyat, amin csak ámuldozni tudnak, és még csak meg sem akarják tudni, hogyan csinálom. Azt hiszik eleinte valami trükk, aztán bebizonyítom nekik, hogy szó sincs róla, és akkor…akkor adják fel, hogy választ találjanak rá, inkább hátradőlnek és élvezik a show-t, mert mást úgy sem tudnak tenni. - Biztosíthatlak, hogy én nem ilyen vagyok, és ha esetleg találnál valamit, akkor… kimagyarázom magamat belőle. – csak viccelek persze, bár lehet talál olyat, amit nem kéne. Sok minden szét van hagyva, sok mindent nem találok, könnyedén meglehet, hogy talál valami olyat, amit esetleg nem szerencsés látnia, de ez mindegy is, hiszen nem várom el tőle, hogy elkezdjen rendet rakni, egy hét múlva úgyis rendetlenség uralkodna el az egész lakásban megint. A rend az én egyik főellenségem, soha nem tudtam megteremteni, de megtartani sem, így inkább nem is alkalmazom az életemben. Rendetlen vagyok és sokszor pontatlan, mondhatni ez a védjegyem, legalábbis azzá vált az utóbbi időben. - Először is megmenteném az életed. – csak vicc persze, aligha törne bárki is az életére, csak mert meglátja, hogy vele vagyok. – Úgy mutatnálak be nekik, mint… mint a nőnek, akinek csapom a szelet, akinek tetszeni akarok. – végül is, minek köntörfalazni, vagy hazudni, igaz? Ez a célom, azt szeretném, ha… kedvelne, jobban, mint mondjuk egy barátot, vagy kedves ismerőst. Én mindig is szerettem sokra vágyni, de túl soknak számít-e az, ha a szívét akarom? Talán igen, talán nem, ennek csak ő a megmondhatója, és én is csak az ő válaszának függvényében tudok bármit is tenni, vagy épp mondani.
- El tudom képzelni, de... így a jó, legalább volt, amit a fantáziádra bíztam. - na hát pont ezek miatt nehéz eldöntenem, hogy most akkor mi hogyan is vagyunk. Apró célzások, finom utalások és akkor az ember döntse el mit is akar, de azt hiszem nem is baj. Nem kellene elsietni ezt az egészet. Óvatos vagyok, talán ő is az, maga miatt, vagy miattam, nem is feltétlenül számít, akkor is az, és nincs is ezzel különösebben nagy baj. Van időnk nem? Nem kell rohanni, csak azért, mert már látott lengébb öltözetben is. Ki tudja, hogy valamikor a fantáziája által kiegészített részleteket nem pótolhatja-e a valóságból is, de nem kell azt most azonnal meg tenni nem igaz? Vagy... vagy csak önámítás, ha az ember azt magyarázza be magának, hogy nem akar sietni sehová, miközben pedig mégis csak nagyon is akar? - De örülök neki, hogy ez lett végül belőle. - már akkor is gondolhattam volna, hogy kivételes, hogy nem tette meg, amit a legtöbben gondolkodás nélkül, olyanok is, akik mögött ott volt egy család, akiket valaki haza várt. A legtöbb férfi nagyon egyszerű lélek, egyszerűen csak lehet látni a szemükben a bűntudatot, akkor is ha már levették a gyűrűt, akkor is, ha már nincs semmi, ami arra utalna, hogy házasok, de mégis van egy apró jel, ami elárulja őket, ha más nem, hát a pillantásuk, egy-egy lopott szemlesütés, amikor eszükbe jut, hogy mégis mit tesznek, de nála semmi ilyen nem volt. Gondolkodás nélkül zsarolt meg, és ezzel segített nekem, amit akkor még nem gondoltam volna. - Azért ne mondd, hogy te nem élvezed. - mosolyodom el. Értem én, hogy az emberek élvezik, amit csinál, de szerintem ő is élvezi, ha kiállhat eléjük, ha ünneplik, ha ő a valaki a szemükben, ha mindenki csak rá figyel és róla pusmognak. Ha nem így lenne, akkor nem csinálná, ha teher lenne neki, akkor nem csinálná, de csinálja. Lehet, hogy ez jó másoknak is, lehet hogy az emberek élvezik, de attól még ő is szereti. De nincs ezzel baj, tényleg kellenek olyan emberek, akik szeretnek kiállni mások elé, akik szeretik a színpadot, akik abban lelik örömüket, hogy mások tapsolnak nekik, hogy éljenzik őket. Nem ítélem el e miatt, már nem. Nem erősködöm, legyen akkor a kettőnk sikere ez az egész, hogy mondhatni szabad lettem, hogy már nem függöm másoktól. Talán tőle... de nem úgy, nem azért, mert ő akarja, hanem azt hiszem én akarom. Szeretnék a közelében maradni, azért is nem akarok elköltözni innen, vagy legalábbis nem messzire. Nem nagy ez a lakás, de nem is olyan vészesen kicsi, az is lehet, hogy Narcissának tetszene, ha eljutunk oda, hogy meg akarja nézni. Remélem, hogy így lesz majd egyszer, mert szeretném elnyerni a bizalmát valahogy. Talán megérti majd. Még kicsi, de idővel meg kell értenie, hogy így volt jobb neki, hogy nem volt más választásom. - Ki tudja, vannak akik nem szeretik, ha más pakol náluk, a végén még olyasmire bukkanok, amire nem kellene. - vonom meg a vállam egy szórakozott mosollyal. Hát ki tudja, ha nagyon rendetlen, akkor szétdobálhatott olyasmit is, amit nem kéne bárkinek látni, bár nem tudom, hogy mennyire számítok bárkinek, de a lényeg akkor is ugyanaz. A szavaira csak kortyolok egyet a teámból, miután már leültem szépen az asztalhoz. Nem túl nagy a lakás nincs külön nappalim, meg kanapém, meg ilyesmi, marad a kis ebédlő asztal. Kissé bizonytalanul pillantok fel rá. Őszintén szólva még mindig ott motoszkál bennem ez a megválaszolatlan kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni. - Gareth... hogyan mutatnál be engem mondjuk a rajongóidnak? Ha már hozzám jönnél, hogy ne árasszanak el? - talán így jobb megkérdezni, nem tudom, de... valahog meg kell nem igaz? Nem tudom, hogy pontosan mi is van köztünk. Én fogtam meg a kezét az étterem után, de már nem vagyunk tinik igaz? Mindketten tudjuk nagyjából, hogy milyen az élet, egy kapcsolat, és hogy milyen egy nagy csalódás. Óvatosak vagyunk, de mennyire kell annak lennünk?
- Hát persze, hogy nem, azóta utálom, ha ruhában látlak.[ – mondom vele együtt nevetve. Na igen, éppen eleget adott a fantáziámnak, és még ha nem is használtam ki az adódó lehetőséget, de minden pillanatát kiélveztem annak, hogy a testén legeltethettem a szememet, de egy apró érintést még így is eszközöltem, nem igazán bírtam ki, legalábbis elég nehéz volt ellenállni a csábításnak, mikor minden porcikámmal csakis arra vágytam, hogy befeküdjek mellé az ágyba. De néha muszáj áldozatokat hozni, hogy valami sokkal jobb történhessen, mint néhány pillanatnyi szép, de könnyedén elmúló jó érzés, igaz? Valamit valamiért, és még véletlenül sem a hasznosat a kellemessel. - Én se hittem volna, szóval mindkettőnket sikerült meglepnem. – mondom mosolyogva. Tény, hogy nem kevés önuralom kellett hozzá, de végül csak sikerült, igaz? Ellenálltam a kísértésnek, nem használtam őt ki, pedig az egyik felem nagyon is kiakarta. Nem szégyellem, én is csak férfiból vagyok, nem vagyok képes ellenállni mindennek, és ott is csak egy hajszál választott el attól, hogy ne tegyem meg. Aztán megzsaroltam, és végül… végül idejutottunk, úgyhogy mondhatni, hogy jót tettem azzal a zsarolással, igaz? Pedig emlékszem mennyire ellene volt a dolognak, de végül csak jobbra fordultak vele a dolgok, úgyhogy megérte megzsarolnom őt, nemde bár? - Valójában nem lenne rájuk szükség, de… de az embereknek kell, élvezik azt, amit csinálok. – a többség legalábbis mindenképpen, hiszen elég nagy tömegek szoktak összegyűlni egy-egy előadásomon, már arra is volt példa, hogy nem mindenki fért be a színházba, éppen ezért most is felújítási munkák zajlanak, hogy kibővíthessék a nézőteret. Minden bizonnyal megvan elégedve velem a munkáltatóm, hiszen nem kevés pénzt hozok a konyhára, amit aztán ő elkölthet kénye-kedvére, de sebaj, amíg a közönség jól szórakozik, addig én is szeretem ezt csinálni. Fent állni a színpadon, érezni, hogy minden szempár rám szegeződik majd… majd a leghatalmasabbnak lenni a teremben. Nagyszerű érzés. - Jó, belátom, hogy ebben van valami, de… de végső soron akkor is magadnak köszönheted. – erősködhet, de nem fogom magamat meggondolni az álláspontommal kapcsolatban, szerintem ugyanúgy ő az, aki végül megváltoztatta a saját életét, én csak segítettem neki egy kicsit, hogy ezt elérhesse. Megteremtettem a lehetőséget, de aztán ő élt vele, és nem én, úgyhogy magának köszönheti, ha a végeredményt nézzük. Kedves, hogy így van ezzel, hogy engem is belevesz ebbe, de az ő élete, az ő döntései, és az ő választása. Én pedig örülök annak, hogy végül engedett a zsarolásomnak és nem dacoskodott, mert annak katasztrofális következményei lettek volna. - Csak nyugodtan, erősen kétlem, hogy ellenállnék a dolognak. – mosolygok rá. Na igen, egy rendrakás bőven ráférne a lakásomra, mert az én rendrakásom…szóval nem egyezik meg azzal, mint ami másoknál fedi a rendrakást. Nálam ez annyit jelent, hogy beteszek egy mosást, esetleg elmosogatok, ha olyan kedvem van, de többet nem csinálok, és két perccel később mindaz a kevés, amit csináltam, végül semmivé lesz,mert újra rendetlenség uralkodik el. - Nem, annyira azért nem fajulnak el a dolgok, és… és majd előadás után egyből hozzád megyek, hogy még véletlenül se történjen ilyesmi. – eresztek meg felé egy halvány mosolyt. Nem szokta csak úgy körbevenni a rajongók, bár megesett már, hogy egyesek felrohantak a színpadra, és addig követtek hazáig, vagy sátoroztak a lakásom előtt, míg egy nyamvadt aláírást nem kaptak. Az ilyet pedig nem értem, nem vagyok én rocksztár, hogy így viselkedjenek, csak egy… mentalista vagyok.
- Nem gondoltam volna. Nem is tudom miért, de... Na jó hazudtam, nem lep meg. - nevetem el magam és nem magam miatt, mert olyan sokat gondolnék magamról, hanem miatta, mégis csak pasiból van és adtam a fantáziájának egy jó kis alapot azzal, hogy olyan kellemesen áttetsző szinte semmiben voltam akkor este. Ő pedig épp elég ideig játszadozhatott el a látvánnyal, hogy megjegyezze. - Igazából akkor este azt hittem, hogy nem fogsz nemet mondani, nagyon megleptél. - tényleg így volt. Nem arról van szó, hogy úgy gondolnám, hogy annyira kiéhezett pasiról van szó, egyszerűen csak tényleg meglepett vele, hogy csak úgy tovább állt volna, és aztán a zsarolás... Nem volt ínyemre, először nem, mert nem tudtam, hogy mit akar kihozni belőle. De végül jól sült el, mert bármennyire is nem tűnt annak először, de ő jó ember. E miatt nem sajnálom tőle, hogy úgy látott, és ki tudja, egyszer még többet is láthat, ha úgy akarja... akarja egyáltalán? Őszintén szólva nehezen igazodom ki rajta, hogy pontosan mit is akar. - Szereted a rivalda fényt, végül is ilyen emberek is kellenek. - ők lesznek az igazi nagy sztárok, akik akkor vannak igazán elemükben, ha csillogás és fény veszi őket körül, akik akkor vannak igazán a felhők között, ha mindenki rájuk figyel és tapsol és ujjong. Ő is ilyen, kifelé él, befelé pedig... elrejti azt, aki igazából, de nekem megmutatta és ez a fontos. Én tudom, hogy milyen az a Gareth, aki a színpad mellett van, akit nem csak a csillogás éltet, hanem egy mosoly, vagy egy kedves szó is. Nem ismerem még teljesen, de már így is jobban, mint ahogy a legtöbben és ennek nagyon örülök. - Te is tudod, hogy ez nem így van, ha te nem adsz lehetőséget, akkor én se mentettem volna meg magamat, ez ilyen egyszerű. - rajta múlt, azon, hogy kitartó volt, azon hogy nem hagyta ezt csak úgy annyiban. Meglepett vele, de akkor is megtette és ez a lényeg, én pedig örülök neki, nagyon, mert most itt vagyunk és teázgatunk mint két normális ember, akiknek a múltjában nincsenek sötét és furcsa foltok. - Majd igyekszem nem egyből nekiesni a rendrakásnak, mint egy rossz vendég. - mosolyodom el. Rendetlenség... nem lep meg, hogy esetleg az van nála. Ő is az a típus, aki a munkájában, abban, ami igazán fontos neki odafigyel, abban precíz, de minden másban nem feltétlenül. De nincs ezzel baj, nem bánom, hogy olyan, amilyen, én így kedveltem meg, mert összességében figyelmes, egy kis rendetlenséget meg könnyedén fel lehet számolni. Igazából nálam se mindig tökéletes minden, nekem is előfordul, hogy nincs időm rendet rakni, vagyis... így volt ez. Mostanában több az időm, néha furcsa is, nem tudok mit kezdeni magammal. - Hát tudod... hirtelen sok lett a szabadidőm, és ez is hozzád tartozik, úgyhogy... azt hiszem szívesen megnéznélek. Persze, ha nem kell majd rajongók gyűrűjéből kirángatnom téged. - nem tudom, hogyan megy ez, nem tudom, hogy miként éli az életét. Mint valami rock sztár, akire előadás után ráakaszkodnak a nők? Ki tudja igaz? Lehetséges, hogy így van, én pedig nem akarok bezavarni, hiszen nem vagyunk egy pár, vagy ilyesmi. Nem, igazából nem tudom, hogy pontosan mik vagyunk, mert már sok célzó mondat hangzott el, mindenféléről. Nem szeretné, hogy távol kerüljek tőle, nem szeretné, ha messze költöznék, szeret velem lenni, de... ezek még nem biztos, hogy többet jelentenek, mint egy ártatlan barátság, vagy... igen?
- Talán nem fair, de nagyon is örülök a dolognak. Azonban ne hidd, hogy nem fordult volna meg a fejemben, hogy… kihasználom a lehetőséget. Néha még mindig eszembe jut, hogy mi lett volna, ha…butaság, nem? – nem történt meg, nem használtam ki őt, pedig nagyon is kiakartam. Ott feküdt az ágyban, egy elégé merész ruhában, és csak egy bolond lett volna képes nem megtenni. Én pedig úgy látszik, hogy akkor ezek szerint bolond vagyok, de nem szeretem, ha egy nő pénzért teszi azt, amit önszántából kéne,már ha akarja is csinálni. – De bármikor láthatsz te is engem hiányos öltözetben, csak egy szavadba kerül. - mondom neki vigyorogva. Na igen, csak egyetlen szó, semmi több, bár ő nem olyan nő. - Nem is tudom… kiskorom óta csinálom ezt, ha nem ünnepelnek, akkor nem csinálom jól a dolgom. – nem is tudom mi ennek az oka, de semmiképpen sem az, hogy nem kaptam elég figyelmet, mert még többet is kaptam, mint kellett volna. Sokkal inkább az volt már akkor a baj, hogy kapta figyelmet. Az emberek tapsolnak, ha tetszik nekik az, amit csinálok, és ha nem tapsolnak, akkor valamit nem jól csinálok. Mindenkinek vannak hibái, az én egyik hibám az, hogy szükségem van arra, hogy ünnepeljenek. - Megmenteni? Nem, azért nem, te mentetted meg magadat, én csak segítettem benne. – húzom mosolyra a számat. Nem én voltam az, aki megmentette, csupán csak a lehetőséget teremtettem meg, hogy egyáltalán megmenthesse magát, onnantól pedig már minden ment a maga útján. Ha az első dominót ledöntjük, akkor utána dől a többi is. - Örülök, viszont ne számíts semmi nagyszabásúra, egy egyszerű kis lakás, amiben hatalmas rendetlenség van. – körülbelül így lehetne jellemezni a lakásomat. Nem sokat vagyok otthon, egész keveset, de ha ott vagyok, akkor is széthagyom a dolgaimat, valamiért lusta vagyok elpakolni magam után, takarítónőt pedig nem akarok felvenni, mert… mert teljesen felesleges, annyira azért nem érdekel, hogy rend legyen a lakásomban. A szüleim rendre tanítottak, de a színház… ők nem, ott teljesen másként folytak, ezek, úgy neveltek mint a jövő egyik nagy sztárját, aki igazán búsás kis bevételhez fogja őket segíteni. Ezért is lettem ilyen. Ilyennek neveltek, nem tudok más lenni, de én már régen kibékültem magammal, elfogadtam azt, amilyen vagyok, és beletörődtem, hogy már nem tudok változni, de az igazat megvallva nem is akarok megváltozni, szeretem így magamat. Nem vagyok tökéletes ez igaz, de mégis ki mondhatja ezt el magáról? Senki, ugye? - Nocsak, hogyhogy érdekel a dolog? – kissé azért meglep a dolog, elvégre eddig elég elutasító volt azzal szemben, amit csinálok, és hát azóta mi változott meg? Nem látott engem még soha előadás közben, és kétlem, hogy tetszene neki, elvégre már az elején is nagyon elítélő volt a munkámmal szemben, ami idegesített is, annál jobban már csak az volt a bögyömben, hogy nem hitte el, nekem ez nem trükkök kérdése, én egy… igazi bűvész, mentalista, - hívhatjuk akárhogy - vagyok . Márpedig nekem fontos az, hogy az emberek elismerjenek. – Ami azt illeti… holnap este lesz, csak nem megnézni szeretnéd? – talán nem kéne meglepjen, de ez van. Nem igazán tudom őt ott elképzelni… na nem mintha nem akarnám.
- Végül is jól sült el, de... azért nem várhattad, hogy abban a pillanatban ujjongjak. Egyébként is... azóta sem fair, hogy úgy láttál, és most nem a vörös hajra gondolok. - mosolyodom el, talán egy kicsit zavartan. Nem is tudom, hogy miért. Nem indokolt a dolog, nem kéne így éreznem, nem kéne így gondolnom, hiszen sokan láttak már hiányos öltözetben, de valahogy esetében ez mégis más. Akkor is rendesen viselkedett, mert megtehette volna, hogy csak kihasználja a lehetőséget és tovább áll, de nem tette, valahogy fel sem merült benne, vagy talán igen, de azt viszont jól titkolta. Most viszont itt vagyunk és nekem még is az jut eszembe, hogy úgy látott és nem is tudom... nem kellett volna. Én nem láttam őt ilyen állapotban, ő viszont igen, ez valahol nem fair. - Olyan nagyon fontos neked az, hogy mások ünnepeljenek? Miért? - valami oka van. Nem is tudom, nem kapott elég figyelmet mondjuk gyerekkorában, vagy ilyesmi. Én valahogy soha sem vágytam nagy figyelemre. Zenekarban játszom, színházban, ahol a szereplőkön van a fő hangsúly, nem pedig a zenészeken. Ő egészen más, valami miatt azt szereti, ha csak vele foglalkoznak, azt szereti, ha ő a van a figyelem középpontjában, ha ő az, akit szeretnek, akit éljeneznek. Biztosan nem lehet rossz, de nem tudom, soha sem vágytam ilyesmire. Valahogy mindig is sokkal jobban vonzott valamiféle nyugodt és átlagos élet, családdal és gondok nélkül, de talán én azért voltam ezzel így mindig is, mert nem ez nem igazán adatott meg, csak nagyon rövid időre, amire pedig már alig emlékszem. - Akkor is hálás vagyok érte, szerencsém van, hogy pont te voltál, aki... lényegében megmentettél tudod ugye? - ki tudja, hogy meddig bírtam volna még ezt a fajta életet, ki tudja még, hogy mikor fáradtam volna el, vagy rokkantam volna bele az egészbe, de így nem kell tovább csinálnom. Nem kell a lányom nélkül élnem, nem kell két életet élnem egyszerre, és ezért tényleg hálás vagyok neki. Bárki más is megtehette volna, hogy segít, de soha senkiben sem merült fel előtte. - Mindenképpen, reméltem is, hogy ezt mondod. - biztos tetszene a lakása, hiszen nem olyan felvágós, ezt már eddig is láttam. A lakása is egyszerű lehet és otthonos, én pedig szívesen töltöm vele az időmet, ez már eddig is nyilvánvalóvá vált és persze, hogy szeretnék vele még többet. Igazából csak azt nem tudom, hogy pontosan mik is vagyunk mi most egymásnak, de talán nem kell mindig mindent szavakkal is elmondani, talán majd idővel rájövünk, vagy csak minden alakul magától azt hiszem. - Persze, mindenképpen, és tudod... jó is lenne a közelben maradni. - közben a tea is elkészül, úgyhogy szépen mindent tálcára pakolok, hogy az asztalra kerülhessen végül és leülhessünk kicsit. - És mikor lesz a következő előadásod? - talán egyszer mégis csak elmehetnék egyet megnézni. Tudom, hogy nem vagyok ezért az egészért annyira oda, de ha egyszer ez is hozzá tartozik, akkor hozzá tartozik nem igaz?
- Ezt örömmel hallom, bár azért azt nem, hogy ennyire rossz véleménnyel voltál rólam. Elvégre… jót tettem a zsarolásoddal is, nem? – mosolygok rá. Csak viccelek, értem én azt, hogy miként értette a mondandóját, és egyet is tudok vele érteni, az olyan nő, mint ő, nem szereti az olyan embereket mint én. A feltűnési viszketettségben szenvedő, pénzes, semmivel sem foglalkozó alakokat, bár az utolsóra szerintem már réges-régen rácáfoltam azzal, hogy segítettem neki, igaz? Nem vagyok olyan elvetemült, mint amilyennek a többség hisz, de földre szállt angyalnak se mondanám magamat, inkább a kettő között lavírozom, de inkább vagyok rossz ember, mint jó. - Nem tehetek róla, szeretem azt, ha… ha odafigyelnek rám az emberek, és így könnyedén vontam magamra a figyelmet. – rántom meg ismét a vállamat egy szolidabb mosoly társulatában. Talán tényleg csak megnehezítettem a dolgát, de jól tudtam, hogy akármit is teszek, ő csak húzni fogja a száját, így hát felhasználtam a tömeget, és ők úgymond…elnyomták Imogen nem tetszését, ők értékelték a dolgot, és végső soron ez számított. És akármennyire is nem tetszett Imogen-nek, legalább látta, és elfogadta, hogy más vagyok, mint a többi munkatársam. Én nem olcsó trükkökkel játszom, hanem az igazat mutatom, még csak nem is titkolom, az emberek hazudják saját maguknak azt, amit látnak. Mosolyogva figyelem a reakcióját és kicsit meglepődöm, mikor közelebb hajol, hogy megpuszilj az arcomat, de végül csak mosolyogva bólintok egyet. – Igazán nincs mit, csak… csak kérd és megmutatom, amit tudok. – mondhatni erre vagyok, de azért ez elégé szélsőséges megfogalmazás lenne, és remélhetőleg nem is igaz. Segítek neki, amiben csak tudok, így hát ha hallani, vagy inkább emlékezni akar a hangokra, akkor segítek neki, eddig is ezt tettem, igaz? Megnyitottam az utat előtte, hogy normális, teljes életet élhessen megaláztatás nélkül, hogy végre esélyt kapjon arra, hogy együtt lehessen a gyermekével, mint anya és lánya. - Igen, és… és ha már én is voltam nálad, akkor elvárom, hogy egyszer te is fel gyere hozzám. – mondom mosolyogva. A lakásom nem igazán nagy szám, egy teljesen átlagos lakásról van szó, természetesen minden össze-vissza van benne, nem arról vagyok híres, hogy rendet tartok magam körül, de viszonylag keveset is vagyok otthon, a fellépések miatt mostanában egyre messzebb hívnak, így hát inkább motelekben és hotelekben szállok meg, éppen ami kényelmesebb és közelebb van. Illetve most apámmal lakom ott, de ez már csak napok kérdése, apám hamarosan anyám után mehet, megszabadulva tőlem egy életre… és ezúttal véglegesen. - Csak szólj, segítek, ha tudok. – cipekedni lakást keresni nekik…esetleg olcsóban megvenni egy lakást, bár gondolom ezt visszautasítaná, mert ő nem így szereti intézni a dolgait, amit nem értek, mert így sokkal egyszerűbb. Nem szeretek semmit se túl bonyolítani, sőt, ha lehet akkor inkább csak a lehető legjobban leegyszerűsítek mindent, így mondhatni ingyen élek, nem kell semmit se fizetnem, vagy ha mégis, akkor alig adok érte valamit. Nem értem miért jó az, ha az emberek nehezítik az életüket, de nem fogok semmit se ráerőszakolni Imogenre, úgy éli az életét, ahogyan csak akarja, nekem ebbe nincs, és nem is lehet beleszólásom, csupán csak furcsállhatom a dolgot. - Remélem is, jó érzés, hogy közel tudhatlak magamhoz. – bólintok egyet mosolyogva. Jó érzés az, hogy itt lakik nem messze, nem igazán örülnék annak, ha elköltözne messzebb, bár tudom, hogy ha elakarnak menni, akkor nem várhatom azt, hogy csak miattam gondolja meg magát, de mint mondta, megszerette ezt a környéket, úgyhogy…ettől nem kell félnem még.
- Hidd el pár héttel ezelőtt még én se engedtelek volna a közelébe... a saját közelembe sem, de azóta sok minden változott. - mosolyodom el újfent. Akármennyire nem úgy tűnt először, már sokat megismertem belőle és tudom, hogy egyáltalán nem rossz ember. Tudom, hogy oda tud figyelni, tud kedves lenni és miért ne mutathatnám be Narcissának, ha eljutunk oda, hogy egyáltalán velem akar foglalkozni? Úgy gondolom, hogy az életem részévé vált Gareth is és remélem, hogy ő is így van vele, ez esetben pedig az az evidens, hogy megismerje a kislányomat is. Szeretném és remélhetőleg ő is szeretné, ha nem is most azonnal, de majd. Egyébként sem hiszem, hogy rossz hatással lenne rá, vagy olyat mondana neki, amiből esetleg baj lenne, vagy amit nem értene meg. Narcissa már nem olyan kicsi, már sok mindent fel tud fogni, nem olyan könnyű őt elrontani. - Az a baj, hogy azzal csak megnehezítetted a dolgomat, bár erre azt hiszem rájöttél. - na igen az a felvágós stílus, amit akkor elvágott nem igazán tetszett nekem, de ezt láthatta. Nem az a jó megközelítés, ha ráerőltetjük magunkat valakire, inkább esélyt kell adni neki, hogy magától döntsön úgy, hogy meg akar ismerni. Ez az, amit ő nem engedett az elején. És jó eséllyel, ha nem így alakulnak a dolgok, ha nem toppan be egyszer csak hozzám, akkor biztos hogy nem lennénk most itt. De megtörtént, megzsarolt, és... minden kellemetlen tette és lépése ellenére is most itt vagyok vele. Az első találkozásunk alkalmával nem gondoltam volna, még véletlenül sem. Nem tudom, hogy kell-e tennem ehhez valamit, de végül csak a mellett döntök, hogy addig csak rá figyelek, amíg csinálja. Pontosan nem is tudom, hogy mi fog történni, hogy mire számítsak, csak csendben figyelem, ahogy koncentrál, mert minden bizonnyal ezt teszi, nálam is így működik. Furcsa... furcsa külső szemlélőként hallani magamat. Nem is igazán hallani, csak úgy tűnik, mintha hallanám, de végül mosoly siklik az arcomra. Talán az se sokon múlik, hogy ne lábadjon könnyebe a szemem, de végül sikerül megállni és csak a mosoly marad, no meg ahogy előrehajolok, és egy puszit adok az arcára. - Köszönöm! - tényleg hálás vagyok neki. Talán azért is van itt, talán azért is botlottam belé, hogy ilyesmit is meg tudjon nekem mutatni, amit senki más nem tudna, én legalábbis nem ismerek olyanokat, mint mi. Aztán fordulok csak újra a tea felé, amikor már hallom, hogy a vízforraló is csendben jelzi, hogy készen van. Gyakorlott mozdulattal készítem el a teát, öntöm a vizet a filterre, amit már elhelyeztem a bögrékben, aztán csak a konyhapultnak dőlök lazán, amíg kiáznak. Na igen meglepő, hogy sosem futottunk össze, de más életet élünk és rengetegen élnek New Yorkban, akik sosem ismerik meg egymást, hiába laknak csupán pár utcára egymástól. - De legalább már egyszerűbb, ha mégis össze akarunk futni igaz? - én szeretnék, azt hiszem ő is. Sőt gyakran szeretnék, csak hát... még mindig itt van bennem ez a bizonytalanság. Nem tudom, hogy pontosan mit szeretne, mit gondol, nem én vagyok az, aki képes a gondolatok között kutakodni, hanem ő. De egyben biztos vagyok, megkedveltem, és... nem szívesen engedném túlságosan hamar haza, főleg ha már ilyen közel lakik. - De talán nem lenne rossz. Még nem gondolkodtam ezen. Már elég régen itt lakom, és... átgondolom, ha oda jutunk, hogy hozzám költözne esetleg. Meglátjuk még. - egyelőre tényleg nem tudom, hogy mi hogy lesz, majd még talán a következő napok, hetek eldöntik. - De megszoktam ezt a környéket, talán csak keresek egy nagyobb lakást valamerre erre. - nem szívesen mennék messze. A színház sincs túl messze innen és... igazából már az is számít, hogy ezek szerint egy értékes ember is épp itt lakik a közelben.
- Csak azért meglep, mert… szóval sokan úgy gondolják, hogy nem vagyok valami jó hatással rájuk. – ami egy marhaság, elvégre még soha nem bíztak rám gyereket, így nem tudhatják ,hiszen még csak ki sem próbálták. Megint az van, hogy látásból ítélnek meg, ami érthető, nem is baj, mindenki ezt csinálja, akár szándékosan, akár nem, az első benyomás fontos, bár közel sem annyira, mint mondják. Én pedig…. vagy jó első benyomást teszek, vagy nem, vegyük csak Imogent, alighanem az első benyomása rólam elég rossz volt, most már remélhetőleg azért jobb, mert normálisan viselkedem, nem vagyok nagyképű, tudok én rendes is lenni. - Csak nagyon nem tetszett, hogy kétségbe vontál engem, és valahogy bizonyítani kellett. – rántom meg mosolyogva a vállamat. Igen, még elevenen él bennem annak az emléke, ahogyan nézett rám a kis bemutató után, és már akkor se értettem igazán azt, hogy mégis mi a baja, hiszen az emberek nap, mint nap megalázkodnak egymás előtt, az én ügyködésemre legalább nem emlékeznek. Az amolyan… önteltség volt, mert az vagyok, szeretem magamat, ez tény, talán jobban is , mint kéne, de ez ellen nem tudok mit tenni. Nem szeretem azt, aki voltam, de jóban vagyok azzal, aki most vagyok, és ez fontos a számomra. - Igen, azt meg. – mosolyodom el. Megvárom míg előpakolja a dolgokat, és csakis azután lépek közelebb hozzá. A gondolatokkal és élményekkel óvatosan kell bánni, mert könnyedén elindíthatnak egy lavinát, így ki kell keresni egy olyan helyet az ember elméjében, ami nincs hatással a jellemre és emlékekre. Első a kutatás, ami csak néhány másodperc, rutinos vagyok már, és amint meg van ez a hely, jöhet az emlék. Hallottam őt játszani, így hát ennek az emlékét helyezem el a fejében, és kíváncsian figyelem a reakcióját. Nem rontottam el semmit, egy-egy emlék, főleg ha csak egy olyan apró dolog, mint a hang, nem jelenthet problémát nekem. – A vegyes gyümölcsös jó lesz, anyám is mindig valami ilyet ivott. – mondom mosolyogva. Angolok vagyunk, és a születésem után nem sokkal költöztünk át ide az Államokba, és nem igazán jött be a szüleimnek sem az amerikai álom, de nem baj. Azonban megtartották ezt a teázós szokásukat, én mondjuk mindig is kávé párti voltam, de… de a kávé is kikészítheti az embert, és most amúgy is jobban esne egy kis tea. Anyám mindig ezzel kínált, akármi történt, jó vagy rossz, egy kis tea mindig segít… okos nő volt, de megvoltak a maga furcsaságai, például ez a túlzott tea imádat. – Akkor már öt éve, hogy szomszédok vagyunk szinte, pár utcára lakom csak innen, fura, hogy eddig még sosem találkoztunk össze. – bár erősen kétlem, hogy ő mondjuk valaha is beült egy előadásomra, mint már mondta, nem tartja jónak azt, amit csinálok, de ezzel nem tudok mit kezdeni, ilyen vagyok, ez a munkám, ezt csinálom, mert csakis ehhez értek, és nekem így jó, nem szeretnék ezen változtatni, főleg azért mert én nem érzem rossznak azt, amit csinálok, csak kihasználom az adottságaimat, mindenki más ezt tenné a helyemben, igaz? – És nem akar majd nagyobb házat valamikor? Elvégre ha a lányod megérti a helyzetet, akkor már ketten lesztek. – nem azért mondom, hogy ne férnének el csak hát… nem tudom, biztos nehezebben menne.
- Ez olyan meglepő? Persze nem azonnal, hiszen egyelőre még engem se fogadott el, még velem se tud mit kezdeni, de tudod majd, ha úgy érezzük. - mosolygok már csak magán a tényen is, hogy így meglepi az, hogy bemutatnám alkalomadtán majd a lányomnak, pedig nem olyan nagy dolog ez. Miért ne mutathatnám be neki akár csak úgy, mint egy barátot, ha még én se tudom hová tenni, hogy pontosan mi is van közöttünk? Amúgy is úgy gondolom, hogy az ember a gyerekének csak akkor mutat be egy férfit komolyabban, ha már biztos benne, hogy tényleg komoly is a dolog és nem pedig csak valami futó kaland. Mondjuk ez még csak annak se számít, hiszen még csak egy csók se csattant el, meg semmi, de... Áh, nem kell gondolatban kombinálni nem igaz? Nem is akarok, nincs is rá szükség. Egyszerűen csak meglátjuk majd, hogy mi lesz. Narcissa pedig először engem kell, hogy emberszámba vegyen, mielőtt még bárki mást megpróbálnék bevonni az életébe. - Már tudom, de első alkalommal nem gondoltam volna ezt rólad. Sokkal inkább... felvágósnak tűntél azzal a kis bemutatóval. - na igen, amit a kávézóban mutatott be azért több volt, mint meglepő és őszintén szólva kicsit sem imponált. De jelenleg más a helyzet, sok mindenben változott a szememben és egyértelműen pozitívan. Remélem, hogy ez fordítva is meg van, mert bár első alkalommal én se voltam éppenséggel a legkedvesebb, de hát erre is meg volt az okom, de azóta változtam, fejlődtem és ezt neki köszönhetem. Képes vagyok az életet pozitívabban szemlélni, képes vagyok meglátni a jót is, nem pedig csak várni, hogy mikor történik megint valami rossz. Belesüppedtem az élet monotonitásába és már nem is tudtam elképzelni, hogy lehet máshogy, de úgy tűnik, hogy igen, csak kellett valaki, aki kirángat abból a rémes helyzetből, amibe ragadtam. - Rendben van. Viszont hegedülni már hallottál, azt... megmutathatod. - igazából még sose hallottam magamat, hiszen korán veszítettem el a hallásomat, azóta pedig számomra csak ez a megoldás létezik, a hangok ezen a módon. Ismerem a zenét, jól is játszom, talán a más megközelítés miatt még egy fokkal jobban is, mint ha csak szimplán hallanék, de azért jól lenne legalább egyszer hallani azt, hogyan játszom. Közben persze a konyha felé indulok, miután én is letettem a kabátomat és kibújtam a cipőmből is. A vízforraló nem lassú, de amíg készen lesz azt még úgy is meg kell várni, addig szépen előpakolok mindent a konyhapultra, bögrék, kanalak, cukor és citromlé, no meg a teafilterek. - Milyet kérsz? Van szimpla fekete tea és... ez valami vegyes gyümölcsös. - olyan sokféle teát azért nem tartok itthon. Aztán csak nekidőlök a pultnak, amíg a vízforraló el van. - Nagyjából öt éve. Közel van a színházhoz és nem is túl drága, de nem volt könnyű kifogni. - az előző lakásom messzebb volt és rosszabb környéken. Ez se a legjobb, de legalább nem annyira vészes, hogy ha este jövök haza egyedül, akkor folyamatosan rettegnem kell, hogy megtámadnak.
- Valóban? – kissé azért meglep a dolog, de nem rossz értelemben véve, mosolyogva kérdezek tőle. Azért az ember gyerek mégiscsak… néha tabutémának számít, sokan nem is engedik, hogy egy újonnan jött idegen találkozzon vele, bár Imogen élete ebből a szempontból – több más mellett – azért jóval bonyolultabb, de attól még kissé meglep a dolog, hogy a lányát esetleg nem félti tőlem. Na nem mintha kéne, nem vagyok én baltás gyilkos,a gyerekekkel mindig is jól kijöttem, de sokan gondolják úgy, hogy nem vagyok rájuk jó hatással, amiben talán még van is valami, elvégre én is gyerekként kerültem ide, egészen kicsi korom óta élek már a színpadon. Nekem se tett jót, éppen ezért nem szeretem, ha gyerekek is eljönnek az előadásaimra, de kitiltani nem tilthatom ki őket, így muszáj lenyelnem ezt a békát, de kibírom. Az a baj ebben az életben, hogy az ember csakis akkor elégedett vele, ha nem vágyik többre. Egy örök álmodozó az én életformámba akár bele is tudna halni, ami azért nem valami szép kilátás. Én azért tudtam ilyen jól megélni, mert nem foglalkoztam álmokkal, csak éltem a mának, a pillanatnak és jól elvoltam a bőrömben, én nem vágytam soha semmire, mint ez. Hírnév és pénz, és amint megkaptam, már nem volt mit elérnem, mármint olyan dolog, amit el is akartam érni. - Egyszerű embernek születtem, egyszerű emberek között is nőttem fel, nem szeretek felvágni azzal, amim van. Élhetnék jobban, de nekem így is jó. – régebben vágytam arra, hogy kitörjek a szegénységből, hogy majd az egész ismerősi körömet elhívhassam a tengerparti luxus lakásomba, de aztán ez csak egy képzelgés maradt. A pénzemet elraktam megőrizni, de nem költöm el, nem tartom szükségesnek azt, hogy azzal villogjak, hogy mim van. Ez a neveltetésem miatt lehet. A legtöbb szakmabeli drága autókkal jár és a cipője kerül csak annyiba, mint egyeseknek az egész lakása. Én ezt elhagyom, szegényként születtem és nőttem fel, meg is maradok egyszerű átlag embernek, aki a képességét használva éli túl a szürke és nehéz hétköznapokat. A főnököm szerint is ki kéne használnom a tényt, hogy gazdag vagyok, de erről nem ő dönt, úgy élek, ahogy akarok, neki csak az a fontos, hogy hozzam a bevételt, és ez meg is van, még a legmerészebb álmában se akarna kirúgni, túlságosan is fontos vagyok neki. Mivel a képességem nem becsapás és ámítás, így bármilyen helyzetből előnyösen tudok kikerülni, nem fenyeget a lebukás veszélye, mint a többieket, ez pedig komoly fegyvertény a kezemben. -Persze, akkor majd… csak szólj, ha már tudok ebben segíteni. – szívesen teszem, elég csak egy felvétel, vagy egy hang a lányától, de akkor így most nem fogom tudni ezt megadni neki, de ahogy mondta, tud várni, és akkor majd legközelebb ezt is megadom neki. – Igen, egy tea jól esne, ha van. – a kabátomat felakasztom, hogy ne érezze úgy magát, mintha valami csecsemő lennék, feltalálom én magamat, bár kissé feszengve mozgok itt, általában a nők voltak az én lakásomon, nem pedig fordítva, ami azt illeti fura, de nagyon ritkán voltam fent egy nő lakásában. – Mióta élsz itt? – csak egy ártatlan kérdés a kíváncsiságom kielégítésének céljából. Kitudja, talán már gyerekkorában is közel lakott, vagy miután az árvaházból kiengedték azután költözött ide… egész közel lakom hozzá, mondhatni szomszédok vagyunk. Majdnem.
Nem gondoltam volna az első alkalommal, amikor megláttam az a piperkőc alakot, aki próbált felvágni a tudásával előttem, meg gondolom mindenki előtt, hogy majd idejutunk, hogy majd elhoz a kedvenc helyére, hogy a gyerekkoráról mesél nekem, hogy beavat a nagy titokba, amikről nem tud senki más sem, és hogy én is megosztom vele az életem nagy csalódásait, amikről nem meséltem sosem másnak. De valahogy így alakult. Azt hiszem ezt hívják életnek, ami sokszor nagy meglepetéseket tud produkálni, csak reménykednünk kell benne, hogy ezek pozitívak lesznek és nem negatívak, de egyszer legalább nekem is lehet szerencsém nem igaz? Persze attól még a félsz valamilyen szinten talán megmarad, de nem akarok mindig csak attól rettegni, hogy valami rosszul sülhet el. Szeretném, ha egyszer csak azt tehetném, amit szeretnék és kész... ha nem kéne a következményeken agyalnom, ha nem kéne a következményektől félnem és most épp ezt próbálom meg. Ezért kérdezem meg, hogy feljönne-e hozzám, és ezért gondolom, hogy a volt szeretők nem pont az a téma, amit részletesen ki kellene beszélnünk. sok mindent lehet, na de ezt semmiképp sem. Egyszerűen csak jobb úgy venni, mintha most kezdenénk mindent tiszta lappal, és a múlt kellemetlen részeit egyszerűen kihagynánk az életünkből, lehetőség szerint végleg. - Persze, máshogy nem is lehet, de egyszer még arra is sor kerülhet. - mosolyodom el. Na igen majd a lányommal is találkozhat, ha már elfogad engem és ha már tudom, hogy pontosan mit is akarok kihozni ebből az egészből. Egyelőre az is egy lépés, hogy séta közben megfogom a kezét, minden más még a jövő zenéje. Azt hiszem még egyikünk sem tudja pontosan, hogy merre is tartunk. Meg van a kölcsönös szimpátia, meg van talán valami ennél több és erősebb is, de attól még nem tudhatjuk, hogy pontosan mi. Majd idővel kiderül. Túl sokszor próbáltam már az életemet eltervezni és kitalálni, hogy milyen mederben folyjon, most inkább csak hagyom, hogy sodródjak az árral, hogy a dolgok jöjjenek maguktól, ahogy mondjuk a helyzet megkívánja. - De ha hírnévre vágytál és nagy dolgokra, akkor... tényleg nem értem, hogy miért nem élsz sokkal magasabb színvonalon? - mert eddig se láttam azt rajta, hogy e téren felvágós lenne. Nem jár drága kocsival, nem látok rajta aranyórát és minden egyéb nagy kiegészítőt, amivel az emberek villogni szoktak és ezek szerint még a lakása se nagy. Nem igazán tudom, hogy ennek mi lehet az oka, pedig biztos van. Talán a bűntudat a családja miatt, vagy egyszerűen csak valahogy mégis megpróbál egyszerűbb ember maradni, mert már így is túl sok mindent tett maga körül tönkre a hírnévre való törekvéssel. A lakást illető kis bókra elmosolyodom. Kicsi, de azért odafigyelek és a saját ízlésem szerint rendeztem meg. Nem tökéletes mindenhol a rend, de nem is szeretnék könyvtárban élni. Ott van egy könyv az éjjeli szekrényen és még reggelről egy kávés bögre mosogatóban, amire nem volt időm mielőtt elindultam, de ettől lesz egy lakás élettel teli és nem valami mauzóleum, az apró hibáktól. - Sajnos nincs. Csak a hegedű leckéken voltunk együtt és akkor sajnos ilyesmit nem készítettem, de... tudok én várni, és majd idővel megmutatod nekem őt is rendben? - nem kell most azonnal. Már a reménynek is örülök, hogy egyáltalán lehetséges a dolog, ennél most tényleg nem kell több. - Kérsz esetleg valamit inni?- indulok meg a konyha felé, miután a kabátomat letettem, és az övét is felakasztom, ha még nem igazodik ki nálam.
- Akkor jó, ez a cél. – mondom mosolyogva. Örülök annak, ha mosolyogni látom, sokkal jobban áll neki ez, mint mikor komoran és semmitmondóan néz maga elé. Egy nőnek a legszebb ékszer a mosoly, ahogyan a mondás tartja, én pedig nagyon szívesen adom neki meg ezt. Örülök annak, ha értékeli azt, hogy mesélek neki az életemről, még ha csak nagyvonalakban is tettem ezt, nagyító alá véve az életem fontosabb fordulópontjait, de vannak dolgok, amikről nem akarok beszélni neki. Ilyen például Grace, vagy az, hogy apám ott van a házamban és csak arra vár, hogy végre megváltást kaphasson tőlem és anyám után küldjem az új, gondtalan életében, amibe nincs fájdalom, nincs hiányérzet, csak… bármi, amit akarnak. Ezt érdemeltek volna, ettől fosztottam őket meg, mikor a képességemmel játszadoztam, pedig jól tudtam, hogy még nem vagyok az ura annak, ami teszek, de… de elcsábultam, a hatalom, ami egyik napról a másikra az enyém lett, elcsavarta a fejem, és képtelen voltam nem használni, apám pedig rosszkor volt rossz helyen, és… és ez lett. Persze, az én hibám, nem akarom ezzel azt mondani, hogy ne így lenne, csak azt mondom, hogy… a körülmények elég kedvezőtlenül játszottak össze akkoriban. Nem volt szerencsém, ahogy apámnak se, és kész is a katasztrófa. - Igen, ez így van, engem se érdekelnek a.. részletek. – nem, a legkevésbé sem érdekel, hogy milyen férfiakkal volt együtt, ahogy mondta, az már csak a múlt, és még ha kísért is néha, itt az ideje, hogy elengedjük végleg, mert a múltban nem lehet élni, nem mehetünk vissza oda, csak mert azt már ismerjük, fel kell fedeznünk az élet következő fejezetét, megélni azt a pillanatot, amit kapunk, és nem azért sóvárogni, ami soha nem lehet a miénk. Sok olyan pillanat van az életben, mikor az ember siránkozik, hogy nem kapott többet, de mindig azzal kell beérnünk, amink van, mert a kevésből néha mindent ki lehet hozni. - Feltétlen, de… de a lányod hangját nem tudom addig megmutatni, amíg nem hallottam őt. – szívesen segítek neki, az én hangomban, a hegedűjében, vagy épp a lányáéban, de ahhoz tudnom kell, hogy milyen a lánya hangja. Hátha van valami családi videója mondjuk karácsonyról, vagy… vagy nem is tudom, esetleg valami felvétel, mikor zongorázni tanítja őt, és mondanak egy-két szót. Mer már ennyi is elég lenne, egyetlen szó, de mivel még nem tudom milyen a lánya hangja, így nem tudom megmutatni neki sem. Márpedig ez fontos neki, a vak is látná, és ha neki fontos, akkor én mindent megteszek, hogy valóra váltsam. Nincs ellenemre az, hogy megérzem a kezét, csak oldalra pillantok és rámosolygok, ahogyan megszorítom a kezét. Való igaz, én se tudom egészen pontosan azt, hogy milyen viszonyban vagyunk, de nem is akarok semmit mondani, esetleg még elrontanám vele az egészet. Nem jó az, ha túl sokat akar az ember, és minden érintésbe a mindent képzeli bele, könnyedén okozhatja az egyén vesztét, ezt pedig nem szívesen szúrnám el, ahhoz túlságosan is kedvelem, és túlságosan is tetszik nekem Imogen. Más nőket már rég lekoptattam volna, őt azonban még szeretném látni. Sokszor. - Ugyan, az én lakásom se valami tágas. – mondom legyintve. Nem zavar az, ha kicsi a ház, én is hasonlóban nőttem fel, és élek a mai napig, mert… mert odatartozom és kész. Van pénzem, de nem akarok a gazdagok között élni, nem tudom úgy elképzelni magamat, mint valami kiskirályt, aki a medencéje mellett süteti a hasát. Fontos az, hogy hű maradjak magamhoz, és bár nagy dolgokra vágyom, ez nem szerepel a terveimben. Én az élettől akarok sokat, érzéseket és olyan dolgokat, amik számítanak, a ház, vagy a pénz…. nem árt, ha van, de nem szükségszerű, hogy boldog legyen az ember. – Igazán otthonos. – jegyzem meg mosolyogva, mikor felérünk. Persze, nem nagy, de attól miért ne lehetne otthonos? - Nincs esetleg valami felvételed a lányodról, amin beszél? – ha hallani akarja a hangját, akkor… akkor ki kell találnunk valamit.
- Elég jól haladsz. - mondhatnám, hogy elmosolyodom, de lassacskán ez már általánossá kezd válni a mai este folyamán. Az a helyzet, hogy jól érzem magam vele. Lehet, hogy az elején úgy gondoltam, hogy nem valami kedves ember, hogy nem valami kedvelhető figura, de tévedtem. Nagyon is tud kedves és figyelmes lenni, és nagyon ki tud tenni magáért, ha akar, mint ahogyan most is teszi. Azért lássuk be tényleg jól esik, hogy nyit felém, hogy elmondja milyen volt az élete, hogy mitől alakult ilyenné, hogy mik a motiváló erők benne és persze kinek ne imponálna az, hogy valaki ennyire odafigyel rá és érdeklődik iránta nem? - Tudom én, de gondolom fordított esetben te se értékelnéd, ha erről beszélnék, nem igaz? - legalábbis nem gondolom, hogy kíváncsi milyen férfiak fordultak meg eddig az ágyamban. Szerintem neki és nekem is jobb, ha a múlt ilyen jellegű részeit inkább hanyagoljuk és nem beszélünk róla. Ezek nem tűnnek el még attól, tudjuk mindketten, hogy megtörténtek, viszont ettől még nem kell feltétlenül gondolnunk rájuk és én nem is akarok. Jobb, ha inkább kizárom a múltat, főleg ha jól érzem magam. Nem akarom elrontani ezt a napot, semmivel sem. Tényleg nem akarnám, hogy akár véletlenül is elmaradozzon a közelemből, mert jól érzem magam vele, és nem akarom, hogy ez megváltozzon. Végre olyan sok idő után valami jó is történik, nem lenne fair, ha túl hamar vége szakadna. Nagyon remélem tehát, hogy erre nem is kerül majd sor. Aztán eszembe jut az apró ötlet. Nem tudom, hogy működhet-e, tényleg nem, de szeretném megpróbálni, mert ha csak egy kis esély is van rá, ha csak egy kis időre hallhatom a hangját, vagy a hegedűt a fejemben.... Ha nem is lenne az igazi, akkor is jó lenne. Persze talán benne van a pakliban, hogy fájdalmas lesz tudni, hogy ezt nem tapasztalhatom meg sosem, de ha mondjuk így megmutathatná nekem a lányom hangját az lenne számomra az egyik legnagyobb ajándék. Imádom őt, hiába hogy most nem igazán akar látni, és az lenne az igazi, hogy el tudna fogadni és ezzel együtt még a hangját is hallhatnám. Talán van rá esély, hogy így sikerülhet. - Szeretném. Jó lenne tudni milyen a hangod igazából, hallani a hegedű hangját, egyszer Narcissát... hátha menne. De ne itt, mert... nem tudom, hogyan hatna rám. - a siker, vagy épp a sikertelenség, mindkettőnek meg lehet a maga hátulütője, szóval jobban nem kísérletezni itt az utcán. Majd nálam, ott talán jobb lesz. Aztán csak bólintok, ahogy kisétálunk az utcára. Óvatosan csúsztatom a kezemet az övébe. Remélem, hogy nincs ellenére. Nem igazán tudom eldönteni, hogy pontosan milyen viszonyban vagyunk. Ez most egy randi talán, de... ki tudja, hogy ő hogyan gondolkodik. Azért lássuk be nehéz kiigazodni rajtam, ahogy rajta is. Minden bizonnyal néhány kósza téma azért elhangzik séta közben, de az sem zavaró, ha csendben maradunk. A késő délutáni utca amúgy is zajos önmagában is, elég csak néha oldalra pillantanom egy mosollyal, abból sejtheti, hogy jól érzem magam. Nem kellenek mindig mindenhez szavak. Csak akkor lassítok és állok meg végül, amikor elérjük a célt, a négy emeletes épületet. Régi, de azért nem vészesen kopottas és talán ha jó tíz percre van az étteremtől. Furcsa, hogy egyébként még sosem ettem ott. - Azért ne számíts túl nagy helyre. - ebben a lakásban élek már jó ideje. Talán majd ki tudok venni egy nagyobbat idővel, ha Narcissa is nálam lesz, de még nem keresgéltem. Még annyira kétes minden. Egy kis háló van csak, a nappalit túlzás annak nevezni, egyben van a konyhával igazából, ilyen amerikai stílusban. Egyszerűség, sok minden kis helyen. A fürdő se túl nagy, de nekem nem zavaró, már megszoktam az itteni életet. Még igazából tv-m sincs, sose volt rá szükség, hiszen nem töltöttem itthon olyan sok időt, hogy leülhettem volna bármit is nézegetni.
- Persze, tudom, de igyekszem eloszlatni minden kételyt, ami engem kövez benned. – mondom mosolyogva. Nem igazán volt valami jó véleménnyel rólam, ami azért érhető, mégiscsak abból élek, hogy másokat használok ki és alázok meg, de ez csak a munkám, ez az egyetlen dolog, amihez értek, és nem alkalmazom a mindennapokban, főleg nem egy olyan személyen akit kedvelek, de még él bennem annak az emléke, ahogyan Imogen rám nézett, mikor azt a kis rögtönzött bemutatót tartottam neki. Az emberek szeretnek nevetni a másikon, én pedig ezt megadom nekik, így leszek én a ”hős”, és így nevet a közönség is. Nem tisztességes, de ez van. - Persze, bocsáss meg nekem, én csak… éreztetni akartam, hogy mennyivel jobb vagy náluk. – nézek rá egy bocsánatkérő pillantással. Persze, érthető, ha nem túlságosan tetszik neki a dolog, nem is gondoltam bele abba, hogy mi van a szavaim mögött, én ezzel csak azt akartam mondani, hogy fele annyival is sikerült levennie a lábamról, mint másoknak, sőt, másoknak nem is sikerült, pedig ők mindent bedobtak, Imogennek félgőzzel is sikerült. Minden bizonnyal nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy gyönyörű nő, sokaknak megadhatott rajta már a szeme, és minden bizonnyal sokan teljesítették be vágyaikat is, míg Annabellel voltak, de ez már csak a múlt szerencsére. - Oh, persze, szoknom kell még ezt a dolgot. – mosolygok rá. Igen, szokni kell. Nem azért mert rossz, egyszerűen csak fura, hogy nem hallja, hanem látja a hangokat ,méghozzá színekként, amiket valahogyan megtud érteni. Azonban azzal nem értek egyet, hogy olyan elképesztően sok pozitív dolog lenne bennem, ez túlzás, nem vagyok valami jó ember, csak próbálkozom a magam módján, de vele eddig tisztességes voltam, leszámítva azt a kis zsarolást, de muszáj volt, mert különben még most is Annabellként tevékenykedne éjszaka, egy ilyen nő pedig hiába minden férfi álma, jobb az, ha nem mindenki kaphatja meg pénzért. - Zene füleimnek. – igen, örömmel hallom azt, hogy ezt mondja,mert fontos ez nekem, ő is fontos, és az is, hogy szívesen lát, sokaknak elege lesz belőlem, vagy éppen nekem belőlük, de nem szeretném megszakítani a kapcsolatot Imogennel, nem véletlenül jöttem most sem el, nem véletlenül találkoztam vele, látni szerettem volna őt, és ez csak is úgy lehetséges, ha meglátogatom. Semmi mögöttes szándékom nem volt, ami azért fura, az esetek többségében igenis van, sőt, ezek vezérelnek, de Imogen más, ő… ő különlegesebb, mint azok, akikkel eddig találkoztam, vele még a hamburger evés sem átlagos, ami igazán nagy szó, ugye? - Ez egy érdekes kérdés, de… de szerintem lehetséges, megpróbálhatjuk, ha szeretnéd. - mondom neki mosolyogva. Elméletben sikerülhet, hiszen arra veszem rá az embert, amire akarom, azt hitettem el vele, amit csak szeretnék, Imogennek a fejébe könnyű szerrel ültethetek el egy hang emléket, minden bizonnyal sikerrel is járnék, és ha szeretné, akkor szívesen megteszem, sokat jelenthet ez neki, nehéz is lehet, még ha ő már hozzá is szokott ehhez, nekem nem biztos, hogy sikerült volna. - Persze, nagyon szívesen, de csak ha tényleg nem zavarok. – mosolygok rá. Persze, szívesen felmennék hozzá, sajnáltam is volna, ha most haza ballagtam volna egyedül, hiányzott volna a társasága.
- Nem is mondtam, hogy nem így van. - mosolyodom el. Amúgy is lássuk be, az én szememben ő azért már nagyon nagyot nőtt, ehhez kétség sem fér. Tudom, hogy nagyon rossz véleménnyel voltam róla az elején, de már nem így vagyok vele. Tudom, hogy más, mint aminek mutatja magát a színpadon, meg másoknak. Igenis jó ember, csak tett rossz dolgokat, mert nem igazán volt tudatában annak, hogy mit tesz pontosan, de az a lényeg, hogy már tisztában van vele és főként az a lényeg, hogy változtatni akar, hogy változni akar. Nem leszek én annyira önhitt, hogy azt mondjam miattam, inkább csak úgy veszem, hogy részben talán közöm van hozzá, részben talán motiválta az, hogy engem ne bántson, mert bántottak már épp elegen. De igazából azt hiszem mindegy is, hogy mi az ok, az a lényeg, hogy megteszi, az a lényeg, hogy változik és nagyon is pozitív irányba. Már azzal, hogy megnyílt nekem nagy lépést tett, hatalmasat. - Hát azért... erről ennyire nem akartam tudni, de gondolom ezt megérted, mármint hogy ki mennyit mutatott meg magából. - halványabban, de azért elmosolyodom. Nem tehetek róla, ez tényleg olyasmi, ami annyira nem érdekes számomra. Tudom én, hogy sok nővel volt már dolga és az is egyértelmű, hogy sokkal lehetett már intim viszonya, de attól még... nem nagyon érdekel ez engem. Ő sem hiszem, hogy részletesebben akar hallani mondjuk az én szerelmi életemről, bár persze az nem túlságosan számottevő, legalábbis nem annyira természetesen, de gondolom az se nagyon érdekli, hogy a... munkám révén hányakkal volt intim viszonyom. A szavaira szélesebben mosolyodom el. - Nem hallom, de attól még tudom, változnak a színek is tudod. - örülök, hogy jól esik neki, tényleg örülök, mert fontos nekem az, hogy én is mondhassak neki olyat, ami jól érinti, hiszen ő azért már elég sokat bókolt nekem és lassan már tökéletesnek állít be, angyalnak, ami azért valahol talán teher is, de még azért bírom. De benne is sok a pozitívum, ezt fontos, hogy tudja, és én igen is a tudtára adom minél többször. - El is várom ezek után, hogy zaklass. - tényleg elvárom. Annak is örültem, hogy most eljött és szeretném, ha ez még sokszor így lenne. Végül is mégis csak... tényleg kellemes a hangja látványa és én szeretnék még több időt vele tölteni. - Értesz az elméhez, szerinted... nem lehetséges hangi emlékeket a másik fejébe juttatni? - miért ne? Nem tudom, hogy pontosan mire képes, de vajon ez menne neki? Nem lenne rossz, megpróbálhatná átadni nekem azt, amit ő hall, talán működne, talán... nem, nem tudom. Nem lakom túl messze, az utat tehát mutatom neki és igazából nem is kérdés, hogy feljön, legalábbis számomra, de persze attól még neki... lehet. - Feljönnél? Egy kávéra, vagy csak... fel? - nem akarom, hogy elváljunk, sőt... azt hiszem egészen mást akarok, talán elég lenne csak reggel elköszönni egymástól. Olyan szépen alakult ez a nap és ahogy már mondtam... bízom benne.
Kezdőlap 
by 
