Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Talán három, legfeljebb négy nap telhetett el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. Értek a nők nyelvén, azonban Imogen nem egy átlagos nő, így fogalmam sincs, hogy nála ez hosszú idő, vagy túl gyors, éppen ezért jöttem így. Az egy-két nap túl hamar viszontlátás, talán elijesztem vele, az egy hét pedig nagyon hosszú, úgyhogy valahol a kettő között akartam lavírozni. Azonban most, hogy jobban belegondolok, miért is aggódtam én ezen? Elvégre nem beszéltünk meg semmi konkrétat, mindössze csak annyit, hogy nem lesz nyugta tőlem, amit… amit komolyan is gondoltam. Kedvelem Imogent, és nem csak azért, ahogyan kinéz. Tetszik a jelleme, sokkal inkább, mint a jégkirálynő, akit először kellett megismernem, majd utána Annabelle-t. Fura, hogy a harmadik találkozásnál ismertem meg csak az igazi Imogent, de jobb később, mint soha? Na, akár ez is lehetne az idejövetelem összefoglalása, tökéletes válasz, ha esetleg mégiscsak túl későn jöttem, bár… bár mihez képest, igaz? Ha nem volt megbeszélve semmi, akkor nem is baj az, ha az ember késik a helyszínről, márpedig nekem soha nem volt a pontosság a legfőbb jellemzőm. Elég szétszórt tudok lenni, és hajlamos vagyok néhány dolgot figyelembe se venni, a lustaságról már ne is beszéljünk, bár az szerintem minden férfinál játszik, igaz? Tudom, hogy hol van a színház, ahol játszik, csak azt nem tudom mikor van ott ő is, viszont most állítólag próba van, úgyhogy itt kell lennie, igaz? Halkan pusmogok be az nézőtérre, és még mielőtt szemet szúrnék a rendezőnek, vagy akárki is van itt, inkább leülök a hátsó sorban és kíváncsian pásztázom a színpadot, hátha meglátom a nőt, aki miatt idejöttem. Hoztam magammal virágot, csokit is, szóval ha esetleg haragudna rám, akkor talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy kicsit enyhíteni tudjam a dolgot, viszont igazából épkézláb ötletem sincsen arra, hogy miért haragudna rám. Nekem is van életem, munkám, nem is beszélve arról, hogy apám személyiségét is be kéne fejeznem. Nem tudom miért érzem magam hibásnak, pedig egyáltalán nem vagyok az, ugye? Biztos ő is tudja, hogy nekem is van életem, még ha elégé felszínes és egyszerű is. Nem engedek belátást másoknak a színfalak mögé, így azt sem tudhatják, hogy több van azért az én életemben, mint első pillantásra látszik. Nem lehetőségekkel van tele, hanem bűntudattal és megbánással, amit nekem kell helyrehoznom, és ha addig élek is, de rendbe hozom apám és anyám életét. Ettől pedig már csak néhány óra választ el, de nem tudtam tovább várni, úgy döntöttem, hogy eljövök és találkozom Imogennel. Már csak meg kéne őt találni…
- Azért én is értem ám valamihez az emberek kihasználásán kívül. – mondom mosolyogva. Én nem tartom ezt kihasználásnak, ellenben ő vele, ezért is mondom így. Szerinte rossz az, amit csinálok, hogy kihasználok másokat és megaláztatom őket a többi embertársuk előtt, de én ezért kapom a pénzem, a nevemet, engem abban mérnek, ahány embert megtudok nevettetni egy teremben, és mindig a maximumra törekedek, nem érem be kevesebbel, vagyis nagyon ritkán, mert az elég, az nem elég. Fura lehet ezt így hallani, de igaz. Mindig a legtöbbre és legjobbra kell törekedni az életben, és igen, néha megütjük a bokánkat, de ugyanakkor néha ügyesen kitudjuk cselezni azokat az akadályokat, amit az élet elénk görgetett, ez pedig nagyon fontos. Megtanulni alkalmazkodni az élethez… mert valójában nem éljük, nem élvezzük az életet, hanem harcolunk ellene. A csalódások és fájdalmak ellen, mindig elakarjuk őket kerülni, mert félünk, hogy mi lesz, ha elérnek minket, vajon mennyire sérülünk meg… és mikor előre tekintünk a jövőbe, akkor egy kicsit megdöbbenünk, hogy mennyire sötéten látunk mindent. Az emberek között ritka ajándék az optimizmus, a legtöbben szeretik mindenben a rosszat látni, mert így felkészülhetnek a legrosszabb forgatókönyvre, és nem kell olyan nagyot csalódniuk, mint azoknak, akik még tudnak reménykedni az életben, bár ez hiábavaló. - Nem túlzok, így van. Sok nővel találkoztam már életem során, és sokukkal volt intim viszonyom, de egyiküket se tudtam úgy megkedvelni, mint téged, pedig ők mindent megmutattak magukból nekem. – mondom mosolyogva. Na igen, ők nem keltették fel az érdeklődésem, pedig mindent bedobtak, a szó szoros értelmében. Bár ezek a kapcsolatok nem tartottak valami sokáig, de talán pont ez volt az ok. Talán a könnyen kaphatóság, vagy valami más, de egyikük sem fogott meg, se az ágyban, se az életben, erre jön Imogen, aki a puszta jelenlétével is megfogott már, aztán a jellemével, és jobban kedvelem őt, mint bármelyik más nőt az életemben, pedig Imogent még nem láttam meztelenül, és nem is voltam vele egy ágyban. Láttam már kevés ruhában, de messze nem úgy, ahogyan a többséget. Nem túlzás azt állítani, hogy különlegesebb, mint azok a nők, akikkel eddig dolgom volt. Csak szerény, ami értékelendő tulajdonság, sajnos bennem ez nincsen meg, pedig néha szívesen lennék szerény, de… de az élet engem sajnos nem ilyennek teremtett, én sokkal inkább nagyképű és önimádó vagyok, de azért próbálom ezt is egészséges keretek között csinálni, hogy ne tűnjek olyan nagyon ellenszenvesnek mások szemében, hiszen senki sem szereti, ha már első pillantásból elítélik őt. - Akár hiszed, akár nem, még nem mondtak nekem ilyen szépet. Sajnálom is, hogy nem hallhatod, mennyire elérzékenyül a hangom, mikor rólad beszélek. – mondom neki széles mosollyal. Nem lehet könnyű így élni, így zenélni pedig végképp nem. Talán egyszerűbb, de nem hallani a szenvedélyed az… őrjítő tud lenni, nem is tudom mihez kezdenék, ha én nem hallanám a hangokat, a tapsot, amit az előadások végén kapok… ez az elismerésem, ez alapján tudom, hogy mennyire voltam jó, és ha ezt nem hallom, akkor oda a bizonyítványom, oda minden, amit szeretek. A közönségért teszem mindezt, a szórakoztatásért, nekem szükségem van az elismerésükre. – Hát persze, szívesen kísérlek haza, legalább láthatom, hogy hol laksz, és ezek után már ott is tudlak majd zaklatni. – eresztek meg felé egy mosolyt, ahogyan fizetek és felállok az asztaltól, megvárva őt, és hagyom neki, hogy mutassa majd az irányt, elvégre ő tudja merre lakik.
Én sem akarok folyton attól félni, hogy vajon mikor lesz vége, tényleg nem akarok, de attól még ez most nehéz, mert... nem akarom, hogy bántson, és bízni akarok benne, azt hiszem bízom is, csak talán pont nem annyira, amennyire kéne, de ennél jobban most még nem megy. Majd menni fog, legalábbis nagyon remélem, hogy majd így lesz. Minél tovább tart ez az egész, minél többet tudok meg róla és ő is rólam, annál könnyebb kezelnem a helyzetet és annál könnyebb megbíznom benne végleg. - Igen, ezt sejtettem. - mosolyodom el. Na igen, gondolom, hogy feltűnt volna neki, ha folyton a száját figyelem, de hát na... azért így is időnként odasiklik a tekintetem, csak nem olyan gyakorisággal, mintha tényleg szájról olvasnék. Valahogy azért ez is meg megmaradt bennem, mert volt egy évem, amikor így kellett megoldanom, vagy legalábbis megpróbálni, mert akkor ez még nagyon nem ment könnyen. Túlságosan fiatal voltam hozzá, és még bizonytalanabb, hogy elég ügyes legyek, de nincs is ezzel olyan nagy baj, mert végül megoldódott. Ezt is egy időbe beletelt mire rendesen megértettem, de már nem jelent gondot és értem, amit mond, vagy amit más mond, valahogy összeállnak a dolgok. Én sem tudom, hogy pontosan hogyan működik, de ez azt hiszem ilyen, nem hiszem, hogy ő érti a képességét, hogy hogyan lát mások fejébe, vagy hogyan irányítja a cselekedetieket. Ez nem olyasmi, amit csak úgy egyszerűen meg lehet érteni. A szavaira nem tudok nem elmosolyodni. Azért ez mégis csak olyan bók, amit enyhe pír nélkül nehéz lenen lekezelni. - Túlzol Gareth, de... nem baj, mert attól még ugyanúgy jól esik. - azért lássuk be ő már minden bizonnyal sok nővel találkozott, és hogy engem tart a legcsodálatosabbnak. Nincs akkora önbizalmam, hogy ezt tényleg el is tudjam csak úgy hinni, vagy másképp lekezelni. A képességem tudom, hogy egyedi, de még sem hiszem, hogy tényleg olyan rendkívül különleges lennék. Biztosan akadnak még rajtunk kívül olyanok, akik képességgel rendelkeznek és olyanok is, akiké különleges, no meg szép nők is, nem vagyok én olyan rendkívül kiemelkedő, mint amilyennek beállít. Talán csak van bennem valami más, valami több számára, mint amit eddig még nem látott másban, de attól, hogy ez számára meg van, még nem biztos, hogy mások is így gondolják. - Igazából nem nagyon tudom, de tényleg... sejtelmem sincs róla. Valahogy csak vannak talán pozitív színek és negatívak, de inkább a színek a hangokat mélységét mutatják, egy magas hang világosabb teszem azt. A te hangod mély lehet, olyan kellemesen simogató. Biztosan szép. - azért nem lenne rossz néha tényleg hallani igazából, mert így azért nem teljesen ugyanaz. Sok mindenre emlékszem, de már csak halványan, de pl.a hegedű új nekem, nem hallottam előtte úgy igazán, és azt sosem, ahogyan játszom. Az ő hangját pedig még soha, pedig nem lenne rossz hallani. - Van kedved esetleg... hazakísérni? Vagy van még valami más ötleted? - a tortát kivégeztük, legalábbis a levágott szeleteket és azt hiszem most képtelen lennék még enni, semmi se csúszna le a torkomon, de egy kis séta jót tenne, és nem szeretném, ha most véget érne ez a nap, és még jó ideig ne, mert jól érzem magam vele.
Nem hibáztatom őt azért, amiért menekülő utat ad folyton, inkább megértem őt, szerintem a többség hasonlóképpen cselekedne, mint ő. Sok csalódás és fájdalom érte már őt az élete során, természetes, ha nem tud csak úgy megbízni bennem, nem is hibáztatom érte, még véletlenül sem sértődök meg. Sajnos már egyszer kihátráltam egy ilyen helyzetből, már nekem sikerült elérnem, hogy a másik ne sérüljön, de attól még… egyszer már megtettem, miért ne tehetném akkor meg ismét, igaz? Azonban most nem érzem azt, hogy menni akarok, hogy ne lenne értelme ennek az egésznek. Nem is hiszem, hogy így fogok érezni, de… de soha ne mond, hogy soha, igaz? Talán most megkockáztatom. - Oh, hát nekem azért nem volt olyan vészesen rossz… - mondom mosolyogva. Nincsen valami nagy drámája az életemnek. Rosszul indult, de nem igazán történt velem semmi olyan, ami a vele történtekhez fogható lenne. Az én életem felületes volt és ezt nagyon élveztem, imádtam a kötetlenséget és a felelőtlenséget is, ellenben Imogennel, akinek nagyon is kötött volt az élete, és felelősség is volt a vállán, méghozzá nem kevés. Az én életem az övéhez képes semmiség, bár gondolom ezt ő is tudja, de ha esetleg mégsem érzi így, akkor most a tudtára adom. - De az már feltűnt volna, ha a számat mustrálod folyamatosan. – mondom vigyorogva. Igen, egyet tudok vele érteni abban, hogy az ő képessége sokkalta furább, mint az enyém. Nem mintha én megtudnám magyarázni, hogy miként csinálom és hogyan, de az enyém…. úgymond kézzelfoghatóbb, mint az övé. A hangokat látni az olyan… fura, túlságosan is fura, nem csoda, hogy meglepődöm a szavain. Persze, olvashatna akár a számról is, de azt hiszem már rég feltűnt volna, ha a számmal szemezgetne folyamatosan, az ilyen nem kerüli el a figyelmemet, és szerintem egyik férfitársamét sem, ilyenkor bizony éberen figyelünk. Fura, de egy szép nőre minden idegszálával oda figyel a férfi. - Tudtam, hogy különleges vagy, de… de nemhogy ennyire. Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a legcsodálatosabb nő vagy, akivel eddig találkoztam. – mosolygok rá. Már sokszor mondtam neki, hogy nagyon tetszik nekem, ezt minden bizonnyal tudja is, de akkor csak a külsőt figyeltem, azon járt az agyam, hogy vajon milyen lehet ruha nélkül, és vajon mikre lehet képes az ágyban. Mostanra azonban jobban megismertem már őt, és nem csak a külseje az, ami érdekel. Persze, azzal hívta fel magára a figyelmemet, ha nem lenne ilyen gyönyörű, akkor aligha találkoztunk volna többet. A külső megfog, a belső megtart, igaz? - Ez nem is hangzik olyan rosszul. És van ezeknek a színeknek bármi jelentőségük? – az elején azért elégé ellenségesen viselkedett velem, talán ezek miatt a színek miatt? Esetleg akkor nem meleg barna, hanem mondjuk szürke volt? Nem igazán tudom, hogy miként működik a képessége, gondolom ő sem, de én nem adnék ezeknek a színeknek semmiféle különös jelentést. Ezek csak színek, bár… bár neki talán nem, elvégre ő ezeknek a színeknek köszönhetően lát, akkor pedig minden bizonnyal többet jelentenek neki, mint nekem. Nem akarom őt megbántani, egyszerűen csak nekem elképzelhetetlen az, hogy mégis mit élhet át, mikor ezeket a színeket látja.
Ösztönös reakció, hogy újra és újra lehetőséget adok neki a "menekülésre", ha mégis e mellett döntene, hogy ne sérüljek, hogy ne fájjon, ha aztán mégis önszántából jut erre a döntésre. Nem szeretném, ez egyértelmű, jó lenne, ha maradna, de sose lehet tudni, hogy mikor jön el az a pont, amikor még is úgy dönt, hogy inkább menne, hogy nem érdekli annyira ez az egész. Tudom, hogy nem kéne az ördögöt a falra festeni, de hát nem tehetek róla. Ha veled is annyi minden történt volna már, mint velem és cseppet sem jó dolgok, akkor te is hasonlóan gondolkodnál hidd el nekem. Persze ettől még reménykedem és persze bízom is benne, csak a lehetőséget adom meg, hogy magától mondja azt, hogy inkább mégis csak menne, mert akkor lesz neki jobb. - Akkor azt hiszem köszönöm, hogy együtt érzel. Én is sajnálom azt, ami a szüleiddel történt, de majd... innentől jobb lesz mindkettőnknek. - tudom, hogy neki alapjáraton azért egyáltalán nem volt olyan rossz, legalábbis ha csak az élete felszínét kapargatjuk meg és nem nézünk mélyebbre. Azért akár hogy is nézzük, de már nem olyan fiatal és biztos vagyok benne, hogy igenis ő is vágyik valami másra, valami többre és jobbra. Nem biztos, hogy ezt én meg tudom adni neki, de azért megpróbálhatom igaz? Azzal, hogy itt vagyok vele, azzal, hogy megeszek vele egy ebédet, egy sütit, hogy mesélek neki az életem azon részeiről, amikről még előtte soha senkinek. Ez az első lépés, hogy jobban megismered a másikat és megismerteted vele magad, aztán már minden alakul remélhetőleg. - Azért sok mindent le tudok olvasni szájról, amikor még nem láttam a hangokat, akkor szükségem volt rá. - mosolyodom el. Bár tény, hogy így könnyebb, hiszen elég akár csak a szemem sarkából látnom valamit, akkor is tudom, akkor is értem. Így azért mindenképpen könnyebb. Nem lep meg, hogy azért eléggé meglepődik a válasz hallatán. Az ő képessége sem igazán hétköznapi, de az, ami nekem van azért mégis csak... azt hiszem furább. Olyan megfoghatatlan és épp ezért nehéz is elmagyarázni, nem is tudnám pontosan. Olyan ez, mint másnál a hallás, nem tudod elmondani, hogy az agyad, mit hogyan dekódol, az enyém is egyszerűen csak így... működik. - Azt szokták mondani, hogy ha valaki elveszíti egy érzékét, akkor a többi felerősödik, azt hiszem talán nálam is ilyesmi lehet, csak ez valami mással együtt történt. - a képességem valahogy így alakult, bár az is lehet, hogy e nélkül is ez lett volna a vége. Nem tudhatom, talán akkor is előjön, ha egyébként rendesen hallok mindent. Ez már sosem derül ki, és már megszoktam ezt az állapotot. Talán még mondhatom is, hogy szebb így, bár persze néha jó lenne igazán hallani a hegedű hangját. Talán egyszer az agyam valahogy át tudja alakítani a színeket... talán. A kérdésére már csak lassan bólintok. Igen, olyan képesség lehet, én is erre tippelek. Magam sem tudom, hogyan működik és sosem akartam kideríteni, volt épp elég bajom, hogy még ennek is megpróbáljak utána járni, vagy akár olyanokat keresni, mint amilyen én vagyok. - Meleg barnát és... bársonyos vöröset. - mosolyodom el. Már az elején is így volt, akkor is kellemes volt az, amit tőle láttam, de a színek is lehetnek csalókák, mint ahogyan az emberek hangja is. Lehet valaki kedves és nyájas, de attól még ugyanúgy bánthat és átejthet, simán meg van rá sajnos az esély. Ezért nem szoktam én ezzel mélyebben foglalkozni, a színek sem árulnak el mindent, ahogy a hang sem.
- Már hogyne lenne, csak estefele kell mennem, addig azt csinálok, amit akarok. – én pedig most meg akarom hallgatni a történetét. Mindig is szerettem az életemben azt, hogy nem vagyok röghöz kötve, azt csináltam, amit akartam, a lényeg az, hogy az előadásokon ott legyek és lenyűgözzem a közönséget, ez pedig a képességemnek köszönhetően a kisujjamból jön már, úgyhogy nem igazán nehéz a munkám, mondhatni, hogy a semmiért kapok pénzt, még hozzá nem is keveset. Sok ajánlatot kaptam már, legalább kétszer ennyi pénzt ígértek, de nem fogadtam el. Itt kezdtem, itt is akarom befejezni, a pénzük nem kell, így is kapok annyit, hogy elkölteni se tudom. - Hiába, én sajnálni fogom, még ha meg is tudtál vele birkózni. – ez már csak így megy, látom rajta, hogy alkalmazkodott a történtekhez, de ez nem jelenti azt, hogy én ne sajnálhatnám őt, igaz? Ez nem szánalom, semmi lekicsinylő nincs benne, egyszerűen csak jobb életet érdemelt volna, mint amit kapott. Sokan vannak ezzel még így, az élet sajnos nem azt adja nekünk, amit ténylegesen megérdemelnénk. Anyám szerint csak azért, hogy felkészítsen minket, hogy értékelni tudjuk az igazán jó perceket, de én ebben soha nem tudtam hinni. Egyszerűen csak nem kellünk az életnek. Én úgy képzelem ezt el, mint egy dzsungelt, ahol minden ellenünk van és túl kell, hogy éljünk. - Ennyire még te sem lehetsz jó. – mosolyodom el. Na igen, érzem én, hogy ez valami vicc akart lenni. Találkoztam már olyannal, aki szájról olvasott, de annyira jól nem, hogy soha egyszer se bizonytalanodjon el, márpedig ő így tett, mindig biztos és kész válaszokkal,vagy épp kérdésekkel állt elém, erősen kétlem, hogy a számról olvasta volna le a mondanivalóját, arról már nem is beszélve, hogy már észrevettem volna azt, ha a folyamatosan a számat figyeli a szemem helyett. Akkor viszont, hogyan képes meghallani, vagyis… értelmezni azt, amit mondok, ha egyszer nem hall engem? - Hogy mi? Látod a… hangokat? – ez azért elég furán hangzik, nem is csoda, hogy elégé meglepődöm rajta, ezt láthatja is rajtam , még előrébb is hajolok, hogy minden szavát kristálytisztán hallhassam. Sok mindenről hallottam már, de arról,hogy valaki látja a hangokat… nem is tudom, ez nagyon fura, bár… bár sok furcsaság van ezen a világon, miért ne láthatná akkor valaki a hangokat, igaz? Talán azon kéne fennakadnom, hogy kiesett az ablakon, és ez is borzasztó, de az, hogy hallja a hangokat, még inkább megdöbbentett. Gondolom azért mindenki egyet értene velem abban, hogy ez ragadta meg leginkább a figyelmemet az adott helyzetben. - Ezek szerint ez is egy olyan…képesség, mint az, hogy képes vagy megváltoztatni a színeket? – vagy, mint amit én csinálok. Végül is, elképzelhető, hogy ez is egy képesség, sőt, nincs is rá nagyon más magyarázat. Elég fura, hogy így ”hallja” a dolgokat, de az még furább, hogy valahogy értelmezni tudja a színeket. Nem ismerek sok olyan embert, mint mi, ami azt illeti Imogen az egyetlen, akivel eddig találkoztam, de ha mi ketten ilyenek vagyunk, akkor kell, hogy legyenek még rajtunk kívül a nagyvilágban, igaz? Legalábbis én így gondolom, elég elképzelhetetlen lenne a tény, hogy ez csak nekünk adatott meg. – Na és… milyen színeket látsz a leggyakrabban, mikor én beszélek? – kérdezem tőle mosolyogva. Talán félreértettem a szavait, de nekem így jött le, akkor pedig… kíváncsi vagyok mi az én színem, amit a leggyakrabban lát. Vagyis hall.
Remélem is, hogy nem akar csalódást okozni, azt már így is túlságosan sokat kaptam és nem biztos, hogy még többel is elbírnék. De ahogy megígértem neki bízom benne, hogy nem tenne ilyet, hogy ezek után már nem bántana meg. Megtehette volna, de eddig se lépett olyat, amivel árthatott volna nekem. Nem tűnt el csak úgy és ma is eljött, hogy elhozzon ide, hogy meséljen az életéről, hogy közelebb engedjen magához. Ezek után tényleg nem hiszem, hogy ártana nekem, ha csak nem önhibáján kívül, mert maximum még erre lehet esély. Ez viszont kikerülhetetlen. Soha sem tudhatod, hogy mikor jön valami olyan közbe az életedben, ami ellen nem tehetsz végül az ég világon semmit, de azért remélem, hogy esetünkben nem lesz ilyen, vagy ha mégis hát majd meg tudjuk oldani valahogy, együtt. - Az akkor hosszú mese lesz, van is olyan sok időd rám? - mosolyodom el. Azért persze annyira nem vészesen hosszú, hogy órákat kelljen még itt ülnünk és egyébként sem kötelező itt maradni, ha már megettük a desszertet, az sem kizárt, hogy a beszélgetést séta közben folytassuk tovább. A torta egyébként is túlságosan finom ahhoz, hogy az ember nagyon lassan egye. Olyan könnyed és nem túl durván krémes, jó választás volt és tényleg jó ez a hely, ha még ezt se rontják el és nem csak a húsokban alakítanak jót. - Igen, szükségük lenne, de nem mindenkinek alakul így az élete és ne sajnáld... én már elfogadtam, hogy így alakult. - finoman emelem csak meg a vállamat, majd ejtem vissza. Igen, lehetett volna máshogy, egész más is lehetett volna az életem, de nem lett és sajnos ezzel nem lehet már utólag mit kezdeni. Szívesebben éltem volna árvaház nélkül, normális életet, ami nem siklik félre újra és újra, de nekem ezt szabta ki a sors, talán azért, hogy aztán majd valami igazán jót adjon cserébe a sok rosszért, vagy ez csak buta ábránd lenne? Érthető, hogy meglepődik a szavaim hallatán, én pedig nem tehetek róla, de csak egy finom mosollyal bólintok egyet. Igen, technikailag nem beszélgethetnénk, bár persze vannak olyanok, akik nem hallanak, de mégis meg tudják oldani, mintha nem így lenne. - Tudod akad, aki szájról olvas... - kezdek bele, de valahogy látszik a talán kissé cinkos mosolyomból, hogy esetemben nem erről van szó, hiszen amikor beszéltünk nem folyamatosan az arcát figyeltem, nem folyamatosan azt néztem, hogy formázza a szavakat, hogy értsem őket. - Tizenkettő voltam, amikor az árvaházban kizuhantam az ablakon és ez lett a következménye, onnantól néma lett a világ, de majdnem egy évre rá... Nehéz elmagyarázni, de ahogy te értesz az elméhez én... valahogy látom a hangokat. - kicsit azért lehalkítom a hangomat, mert hát ez olyasmi, amit ha mondjuk egy másik asztalnál hallana meg valaki, akkor biztos, hogy nem tudna mit kezdeni az infoval és elég furcsán nézne ránk. - Mintha színek lennének, hanghullámok és mind más. Valahogy az agyam képes ezt dekódolni, mintha hallanám, csak én látom. - nehéz ezt elmagyarázni, de gondolom ő se tudná pontosan meghatározni hogyan irányít, vagy befolyásol másokat. Ez valahogy működik és kész, csak úgy... van.
- Hát, ha… ha te mondod, akkor elhiszem. – mosolygok rá. Igazából engem soha nem érdekelt a főzés, csak az, hogy megegyem azt, ami elkészül. Nem tudom, hogy velem van-e a hiba, vagy minden férfi így van-e ezzel, de mindesetre én igen, szóval… szóval nem, soha nem is segítettem senkinek még főzni, de majd akkor neki segítek, egyszer mindent el kell kezdeni, igaz? Ez kimaradt az életemből, hát most majd akkor bepótolom, én se vagyok már fiatal, nem akarok úgy meghalni, hogy még nem kuktáskodtam soha, az maga lenne a Pokol. Rendben, egy picit azért túlzok, de ez nem jelenti, hogy ne gondolnám a dolgot komolyan. - Nem fogok csalódást okozni! – mosolyogva bólintok egyet. Nem is akarok csalódást okozni. A legtöbb nőt már rég faképnél hagytam volna, de vele más a helyzet, ő nem egy átlagos nő. Már az első találkozásunkkor is megragadta a figyelmemet, de akkor még csak a külseje, és bevallom, hogy nem beszélgetni kívántam akkor vele, sokkal inkább az éjszakámat szerettem volna vele eltölteni, már elképzelni is nagyon jó volt, hát még átélni milyen lett volna, igaz? Persze, megtehettem volna, mikor találkoztunk újra, de az… az nem illet volna hozzám én nem fizetek a nőkért, pedig nagy volt a kísértés, elég nehezen is tudtam róla levenni a szememet, már ha egyáltalán letudtam róla venni, a ruhája aznap elég sok minden engedett látni, és még több mindent bízott a fantáziára. - Persze, érhető, hogy nem akarod a múltat erőltetni. – alighanem Grace is így lett volna ezzel, ha nem felejtettem el magamat vele. Így volt a legjobb, nem akartam, hogy sérüljön csak azért, mert én úgy döntöttem, hogy nem akarom azt, ami köztünk volt. A saját emlékeimet sajnos nem tudtam kitörölni, de nem is bántam a dolgot, valakinek emlékeznie és tanulnia kellett abból, hogy mi történik, ha elhamarkodottan és felkészületlenül döntesz egy ilyen fontos ügyben. - Rendben van, akkor… akkor mindenre kíváncsi vagyok. – bólintok egyet mosolyogva. Egyetértek vele, nem csak a jelenünket kell megismernie annak, aki fontos, hanem a múltunkat is, mert a múltunk tesz azzá, akik vagyunk és nem a jelenünk az csak… az csak az aktuális pillanat, de nem attól lesz az, aki, hanem mindazon pillanat összessége miatt, amit ebben az életben átéltél, és ez az, ami számít, ami meghatározza az embert, minden jó és rossz tulajdonságával együtt, ezt kell a másiknak megismernie, mert ha tudod mi volt, és tudod mi van, akkor talán azt is tudhatod, hogy mi lesz. Nem biztos, mert a jövő képlékeny de elképzeléseink azok lehetnek. - Sajnálom, nem lehetett könnyű, az embernek szüksége van a szüleire, kivétel nélkül. – szükségünk van rájuk, ez egyértelmű. Nem azért, hogy példát vegyünk róluk és azok akarjunk lenni, akik ők, hanem azért, mert sokkal jobb az, ha ők nevelnek fel, mintha egy árvaház. Lehet, hogy ott is kedvesek az emberek, de senki nem tud rád úgy nézni, mint az anyád, úgy hatni rád, mint ő, és erre szükségünk van, arra, hogy felneveljenek minket, hogy tanuljunk tőlük, hogy megismerjük magunkat és felfedezzük a világot, majd el is helyezkedjünk benne. - Mi… ezt hogy érted? Ha nem hallasz, akkor nem is beszélgethetnénk, nem? – nem igazán értem ,hogy miként is értette ezt, talán én voltam az, aki félreértelmezte a mondandóját, de… de ha nem hall, akkor nem is beszélhetnénk most egymással, akkor nem szabadna tudnia azt, hogy mit mondtam neki, igaz? Nem tehetek róla, de kissé értetlenkedve, homlok ráncolva nézek rá, miközben próbálom magamban megfejteni a mondandóját. Hallania kell engem, mert… mert beszélünk, ezt máshogy nem lehetne kivitelezni, igaz?
- Na majd kipróbálhatod mellettem, milyen is igazi kis kuktának lenni. Egyébként is van annak egy varázsa, ha jelen vagy, amikor készül az étel, sokkal intenzívebbek az illatok, mint amikor már készen van. - szeretek főzni, bár sokszor gyorsan kellett, nem volt túl sok időm, de attól még ugyanúgy szeretem csinálni, ehhez kétség sem fér. Remélem, hogy vele is meg tudom szerettetni, hiszen ez mégis csak olyasmi, ami igenis... jó, főleg ha az ember nem egyedül ácsorog a konyhában, hanem van ott vele valaki, akivel beszélgethet, akivel jól érezheti magát és szerintem ez nekik menne, aztán pedig még egy remek ebéd is következnek mindezek megkoronázásaképpen. Valahogy mindig is vágytam egy ilyen idilli családi képre, csak épp sajnos nem adatott meg, ami pedig kiskoromban volt már túlságosan halvány emlékként van csak meg a fejemben. - Így van, úgyhogy figyelj oda nagyon Gareth! - viszonozom azt a mosolyt, nem is tehetnék máshogy, hiszen jól érzem magam vele. Tényleg egyértelműen ő volt az, akinek sikerült felvirágoztatnia az életemet az utóbbi időben, ahogyan senki másnak sem előtte. Mondjuk tény, hogy másnak nem is hagytam, de ő legalább kitartó volt, míg mások azért nem igyekeztek. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem nyit a zsarolással, akkor neki se lett volna esélye, de épp ezért tűnik ki a többiek közül, mert ő képes volt máshogyan taktikázni és végül is elérte, amit akart igaz? Először is ez volt a célja, el akart hívni vacsorázni, csak épp addig nem jutottunk el, és bár azóta már sikerült, de most még ismétlünk is, még hozzá ilyen különleges körülmények között, aminek csak még inkább örülök. - Engem is érdekel, de... mégis hogyan változtathatnék azon, ami történt? Rég volt és nem akarok már ezen keseregni, tettem eleget. - emelem meg kicsit a vállamat, aztán szépen vissza is ejtem az eddigi állapotába. Igenis nem érdekel, nem fogok ebbe jobban belemenni, mert nincs értelme. Rég volt, Michael elment és bőven eleget szenvedtem miatt, hogy miért tette ezt és miért hagyott csak így itt. Most már... nem számít, főleg hogy talán az életem is képes lesz normális módon alakulni végre, reménykedem benne legalábbis. - Már ezzel is, amit mondtál azt erősítetted meg bennem, hogy... érdemes neked elmondanom magamról akár a fájó részeket is, mert bízom benned és akkor ismerhetsz meg valakit igazán, ha ismered a múltját is. - bátorítóan mosolyodom el. Igen kérdezhet, akármit. Szeretném elmondani neki, hogy milyen volt az életem, hogy hogy indult, hogy aztán hogy lettem olyan, amilyen most vagyok. Van amiről tud, de a legrégebbiekről nem, azokról igazán kevesen, vagy inkább szinte senki. - Az apámról nem tudok semmit, róla nincs emlékem. Az anyám... azt hiszem hat körül lehettem, amikor meghalt. Beteg volt, ennyi biztos, aztán jött az árvaház. Már az arcára se nagyon emlékszem. - fájdalmasan mosolyodom el, de rég volt, már nem olyan nagy a teher, mint amilyen gyerekként volt. Nem volt egyszerű, de... végül is sikerült alkalmazkodnom, hiszen más választásom amúgy sem volt. - A legnagyobb titok viszont... nem hallom egy árva szavadat sem Gareth. - igen, ezt még nem mondtam ki és eddig észre sem vehette, mert a képességemnek hála tökéletesen alkalmazkodtam a "hangos" világhoz, annak ellenére, hogy számomra ezek nem léteznek. Zenélek, úgy zenélek, hogy én soha nem hallhatom már azt, hogy milyen is egy szépen megszólaltatott hegedű hangja.
- Valóban? Pályát tévesztettem! – csóválom meg mosolyogva a fejemet. Egész halványan emlékszem még azokra az időkre, mikor anyám sütött vagy főzött. Akkor az enyémek voltak az első falatok, bár gondolom ezzel a legtöbb szülő így van. Akkoriban még az ilyen apróságok nagyon sokat jelentettek nekem, aztán egyszer csak felnőttem, és az olyan apróságok, mint az első falat, már nem jelentettek semmit sem. Gondolom az ilyen dolgok miatt olyan nehéz végignézni azt, ahogyan felnő az ember gyermeke. A szülőnek végig kell néznie, alkalmazkodnia hozzá, kicsit a gyerekével együtt változnia, ha nem akarja úgy végezni, hogy ül a karosszékben és azon gondolkodik: vajon hogy rontottam el? - Ez aztán a nagy a felelősség… igyekszem felnőni hozzá. – húzom mosolyra a számat. Már az idejét sem tudom mikor hallottam azt, hogy rajtam múlna bármi is. A felelősség az életemnek soha nem volt a része, mindig is úgy gondoltam rá, mint hátráltató tényezőre, én pedig utáltam egy helyben állni és várni a csodát, én arra vágytam, hogy legyen mi hajtson előre, ami miatt mindig jobb és jobb akarok lenni. Viszont most örülök ennek a felelősségnek, jó érzés, mert ez azt jelenti, hogy bízik bennem, én pedig befogom bizonyítani neki, hogy nem csak elfeledtetni tudom magam az emberekkel, hanem eltudom érni, hogy kitörölhetetlen legyek. Legalábbis nagyon szeretném, ha ezt sikerülne elérni. - Engem biztosan érdekelne. – én nem tudnám egyszerűen csak úgy hagyni ezt. Nem tudnám elviselni, hogy nem tudom miért lett vége valami olyannak, ami remekül indult, főleg úgy nem, hogy még csak jelek sem voltak. Mert úgy gondolom, hogy nem voltak, nem hinném, hogy éjszakákat veszekedtek át, és ezután történt volna mindez. Nem, szerintem csak… mint a villámcsapás, hirtelen jött a semmiből. Az egyik pillanatban még egy család voltak, aztán minden megváltozott, és Imogen nem csak ezt a Michael-t vesztette el, de még a lányát is. – De örülök annak, hogy így vagy vele. A múltunkon nem változtathatunk, kár elsüllyedni benne. – villantok meg az irányába egy mosolyt. Azt hiszem kicsit talán még féltékeny is lettem volna, ha kiderül, hogy még mindig köti valami ehhez a férfihoz. Mármint a lányán kívül ugye. Nem arról van szó, hogy önző lennék, én csak… na jó ,talán egy kicsit önző is vagyok, mert ha valamit megkedvelek azt csakis magamnak szeretném, és elég nehezen mutatom meg másnak. Megértem őt, hogy sokkal inkább haragudott rá, mint szerette, és… és örülök neki. Tudom, ez nem valami szép dolog, de attól még így érzek. Örülök neki. - Őszinte leszek veled Imogen. Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem, és az emberek, még inkább a nők, kiismerhetetlenek, olyanok vagytok, mint egy megfejthetetlen rejtvény, és nem akarom, hogy egy rossz kérdéssel ártsak neked. – az emlékek ugyanis fájnak, akárcsak az érzések. Nem csak az ember képes bántani a másikat, hanem az érzések és emlékek is képesek erre. Nem a testünket, hanem a lelkünket gyötrik szüntelen, és addig nem fognak leállni, amíg meg nem törnek minket. És előbb-utóbb megtörik az ember, senki nem bírja örökké, ez tény. Ezért nem kérdeztem őt. Nem tudom, hogy mennyire fájdalmasak azok az emlékek, de nem szeretnék vele régi sebeket feltépni. – Nem szóltál soha egyetlen szót sem a családodról. Mi történt velük?
- Szóval nem szeretnél mellettem kuktáskodni? Pedig... mindig a kukták kapják a legjobb falatokat! - oh, én még amikor nagyon kicsi voltam emlékszem, hogy imádtam anya mellett a konyhában sürgölődni. Talán ott ragadt rám pár dolog, és ez a mai napig is megmaradt. Olyankor mindig a tiéd minden leeső falat, a legfinomabbak és persze ki lehet nyalni a tálat a tortasütés után, közben. Azért ezek miatt szerintem érdemes kuktának lenni, meg én amúgy sem vagyok olyan harcsár típus, szerintem jól el lenne velem a konyhában. - Mondhatnám, hogy... ez jelenleg főként rajtad múlik. - mosolyodom el. Nem akarok én rá ezzel nagy terheket róni, de ő az, aki jelenleg segített, hogy az életem jobbá váljon és jó eséllyel ő is lesz az, aki segíthet, hogy még jobb is legyen majd idővel. Nem tudom még, hogy tényleg minden tökéletes lehet-e egyszer, mert nem gondolom, hogy olyan igazán szerencsés típus lennék. Valahogy az életemnek nem szokása igazán jól alakulni és nehéz hinni benne, hogy most majd más lesz és innentől minden felfelé ível. Szeretném, de... attól még ugyanúgy keresztbe tehet a sors. Ő sem biztos, hogy a végtelenségig érdeklődik irántam és az sem, hogy nem vágyik majd vissza a csillogáshoz, meg a népszerűséghez idővel, mert érdekesebb, mint... hamburgert eszegetni valakivel egy félreeső kis helyen. - Akkor sem számít. Michael a múlté, és talán soha az életben nem is látom többé. Nem tudom, hogy miért ment el, vagy hova, és nem is érdekel már. - persze rossz volt az elején, nagyon. Csak úgy eltűnt, én pedig pocsékul éreztem magam és miután az is kiderült, hogy gyereket várok. Hát nem volt egyszerű, de túlságosan mély nyomot hagyott bennem az a fájdalom, amit ezzel okozott, mint az, amit éreztem iránta. Sokkal erősebb tud lenni a haragod valaki iránt, mint a szeretet és utóbbi még csak nem is alakult ki bennem teljesen, csak alakulóban volt, az viszont könnyen jött, hogy dühös legyek rá, főleg ahogy egyre rosszabb és rosszabb lett minden. Hamarosan megjön a torta is, én pedig saját szeletemet kezdem el falatozgatni. Tényleg finom, hogy a hamburger is remek volt, ezt se rontották el egy kicsit sem. Mondjuk meg is lepett volna, ha így történik, maximum akkor lett volna lehetséges, ha nem ők készítik mondjuk, hanem rendelik valahonnan. Nem számít, itteni és finom, és én már falatozás közben mondom ki, amit már akartam, de eddig valahogy nem ment. - De hát én is kérdeztem tőled és te meséltél, akkor miért gondoltad, hogy ez... ne lenne kölcsönös? - azért furcsa, hogy bizonytalankodik, miközben meg egyébként olyan magabiztosnak tűnik. Gondolom egyszerűbb olyasmiben magabiztosnak lenni, ami annyira nem kapcsolódik az emberhez érzelmileg. - De akkor... kérdezz. - ott van a végén az a bármi is, csak kimondatlanul. Mesélt nekem magáról, belső dolgokról, természetes, hogy én is mesélek neki az életemről, a múltamról is, nem csak a jelenemről, amivel már tisztában van.
- Hát ez… annyira már nem hangzik csábítóan. – mondom vigyorogva. Oké, értem én, hogy érdemes és célszerű is lenne megtanulni főzni, de… de valahogy ez engem soha nem vonzott, elvoltam eddig is így, elleszek továbbra is. Természetesen nem hagynám őt, hogy egyedül dolgozzon, de erősen kétlem, hogy én valaha is magamnak fogok kaját csinálni, az nem az én stílusom. Én inkább elmegyek valami étterembe enni, vagy egy gyorsétterembe, esetleg rendelek pizzát… szóval értitek, a lényeg ugyanaz. Én meg a főzés két külön dolog vagyunk, és erősen kétlem, hogy valaha is egymásra sikerülne találnunk. Tökéletesen elvagyok nélküle, és szerintem neki sem hiányzom. - Az ember már csak ilyen, de szerencsére akad egy két kivétel is. – nem magamat akarom fényezni, nem is magamra értem a kivételt. Akármit is mond, akármi is történik, nem fogom magamat jó embernek vélni. Nem vagyok az és kész. Sok erkölcstelen és gonosz dolgot tettem már az életem során, mindezek ellenére viszont tudok élni, nem kísért a bűntudat, de azért van egy kis lelkiismeret furdalásom a dolgok miatt. Szeretem magamat, jobban mint kéne, és sok esetben elég egoistaként tudok viselkedni, de én sajnos ilyen vagyok, így neveltek, hogy úgy mondjam. A színpadon nőttem fel, ott pedig mindig is én voltam a legjobb. - Hát akkor… még több ilyet kívánok neked. – húzom mosolyra a számat. Hát persze, értem én, hogyan érti a dolgot, és egyet tudok vele élni, mindenképpen jó dologként élheti meg mindazt, ami az utóbbi időben történt vele, még ha lényegében zsarolnom is kellett őt, hogy ide jussunk, de az élet végül engem igazolt, igaz? Néha muszáj megtenni erkölcstelen dolgokat, hogy a jó célt szolgáld. Sajnos a helyes nem mindig egyezik meg a jóval. Ez furán hangzik, tudom, de így van. Nem volt helyes az, hogy megzsaroltam őt, de ezzel a jó célt szolgáltam, az ő jólétét. - Kitudja milyen mély nyomott hagyott benned. Az idő begyógyítja a sebeket, de az igazán mélyeket soha. – ez sajnos így van. Vannak olyan sebeink, olyan törések az életünkben, amiket nem tudunk elfelejteni, hiába múlik az idő, ugyanolyan rossz érzés lesz rájuk gondolni, mint először. Mindenkinek vannak ilyen pillanatok az életben, nem is kell mélyre nyúlnia, hogy megtalálja ezeket. Az én esetemben például a szüleim. Tudom, hogy nem az én hibám volt, mert a képességemmel akkor még nem tudtam bánni, de ettől nem fogom magamat jobban érezni, ugyanúgy hibásnak fogom magamat tartani, és ez mindig így lesz, mindig is fájdalmas pontja lesz az életemnek az, amit velük tettem. - Ahogy akarod. Elnézést! – az utolsó szót már a pincérnek intézem, akinek le is adom a rendelést, majd megvárom míg elviszi a tányérokat és kihozza a tortánkat, amiből azonnal vágok is, természetesen annyit vágva csak, amennyit Imogen kér, magamnak viszont először három szeletet vágok. Szeretem az édességet, csak sajnos ritkán eszek, de most… most kivételesen élhetek veszélyesen, azt hiszem ennyit minimum megérdemlek az utóbbi idők után. Nem azt mondom, hogy én lennék az elmúlt hetek hőse, de… de szerintem egész sokat tettem, és ezért kijár egy kis csokitorta, igaz? Ennyit még én is bűnözhetek. - Dehogynem, csak nem tudtam , hogyan kérdezzem meg, hogy ne legyen tolakodás a részemről. – na igen, elvégre sokat mesélt magáról, de nem a múltjáról és életéről, csak a jelenéről, az élete egy rövid időszakáról. Természetes, hogy kíváncsi vagyok rá, de nem tudtam miként kérdezzem meg ezt úgy, hogy ne vegye semmiképpen se tolakodásnak a szavaimat, bár talán ezért aggódni is kár, de jobb félni, mint megijedni, inkább vagyok előzékeny, mintsem, hogy belesétáljak a bajba vakon.
- Lehet, hogy csak rossztól tanultál. Majd kuktáskodhatsz mondjuk nekem. - aprócska kis kacsintás, mert hát néha ilyen is kell. Egyébként tényleg úgy gondolom, hogy minden tanulható, még a főzés is. Szerintem, ha az ember nagyon akarja, akkor simán el tudj sajátítani az alapokat, neki is gond nélkül menne, csak olyan valaki mellett kell gyakorolni, aki jól magyaráz és oda figyel rá, én pedig szerintem nem vagyok rossz tanár. Nem beképzeltség, vagy ilyesmi, de a lányomat is tanítottam hegedülni, és ügyesen fejlődik. Nem hiszem, hogy csak azért, mert örökölte a tehetséget, egyszerűen számít, hogy ki hogyan tanít. Vannak rossz tanárok, akik inkább a fejedbe akarják verni a tudást és vannak olyanok is, akik az apró sikerek miatt is annyira tudnak gratulálni, hogy ettől megnő az önbizalmad, és onnantól már minden sokkal könnyebbé válik. - Évekig senki se tudta rólam, hogy mit csinálok... még csak nem is sejtették, az emberek felületesek, nem hiszem, hogy ezzel foglalkozni kéne. - vonom meg a vállam, de már nem érint meg komolyabban ez az egész. Senkit se érdekelt, hogy milyen az életem, hogy hogyan oldom meg, igazából nem is nagyon nyitottam mások felé, nekem így volt könnyebb élni és kész. Erre jött ő, aki mindent felforgatott, és persze én se tudtam benne igazán a jót látni. Akartam, de... nem ment, aztán jött a változás, hogy bármennyire is rosszul indított, de kiderült, hogy igazából jót akart. Én is csak azért ismerhettem meg a jó oldalát, mert engedte, mert akarta, hogy megismerjem, ennyire egyszerű ez. - Tudod... azt hiszem, már történt. - a mosoly ott marad az arcomon, nem tudom és nem is akarom igazán eltüntetni. Igazából örülök neki, hogy így alakultak a dolgok, hogy akkor és ott megzsarolt lényegében és tényleg úgy érzem, hogy ezzel a negatív indítással, de valami fantasztikus vette kezdetét és ennél remélhetőleg tényleg már csak jobb lehet. Idővel majd Narcissa is elfogad és akkor könnyebb lesz minden. Nem azonnal, de szép fokozatosan alakulni fog majd minden. Azzal már végképp nem foglalkozom, hogy mit érdemeltem volna, az élet ezt adta, nem lehet folyton siránkozni, hogy nem fair, attól semmi se lesz jobb. - Látod... mégis azt hitted, hogy nekem hiányzik, ennyi év távlatából. - azt hiszem nagyon fontos volt nekem Michael, szerettem, vagy közel voltam hozzá, hogy megszeressem, de sajnos nem jutottunk el addig, hogy bármi is jobban kibontakozzon ebből. Én akartam, de ő nem akarta eléggé, és ennyi év távlatából igazából már édes mindegy. Nem számít és nem is nagyon gondolkozom ezen, hogy vajon működött volna-e, hogy lehettünk volna esetleg rendes család, akiknél nem üt be semmilyen baj. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg összeillettünk, az is lehet, hogy mindenkinek így volt jobb, de ez már olyasmi, ami soha nem derül majd ki. - Hát akkor legyen egy egyszerű csokitorta, azt nem lehet elrontani. - bökök az étlapon a már említett sorra, de magát a megrendelést rá bízom, hiszen mégis csak ő a férfi. Megvárom, amíg a pincérünk megérkezik, hogy elvigye a tányérokat, aztán visszatérjen azzal, amit kértünk. tényleg elég csak egy szelet, közösben, én nem tudnék most túl sokat megenni egyszerre. - És... te nem is vagy kíváncsi az én életemre? - bukik ki belőlem a kérdés, egészen hirtelen. Na igen, valahogy nem terelődött rám a szó, pedig az életem nem csak egy félresikerült kapcsolatból áll, egy elveszített gyerekből és egy félresiklott életről.
- Ez igaz, de… de biztos van, akinek van érzéke hozzá, és akinek nincs, én pedig az utóbbihoz tartozom akkor. – a főzés soha nem tartozott az erőségeim közé. Egy rántotta elkészítése mondjuk még elég könnyű, de aztán már csak a feketeleves jön, az igazi nehézségek, amik másnak úgy mennek, mint a karikacsapás. Fura, hogy képes vagyok ezernyi dolgot elérni egyetlen gondolat az ára mindössze ennek, és mégis képtelen lennék egymagam megélni. Mármint valószínűleg éhen halnék, ha nem lennének éttermek és gyorséttermek, mert akkor már inkább az éhenhalást választanám, semmint hogy a saját főztömet egyem meg. Bátran állíthatom, hogy a halál is jobb annál. - És az sem elhanyagolható, hogy észrevetted, sokak észre sem vennék, hiába mutatnám meg nekik a… jó oldalamat. – azért ezt kicsit erős túlzásnak érzem, de mindenképpen örülök annak, hogy ő így látja a dolgokat. Való igaz, hogy nem voltam éppen a legudvariasabb az első találkozásaink alkalmával, és igazából nem is sokat változtattam a dolgokon, nem az a fajta ember vagyok, aki bárkiért is megváltozna. Ha valaki kedvel, hát kedveljen azért, aki vagyok, így tettem ebben az esetben is, magamat adtam, talán csak egy kicsit… megértőbb voltam, vagy nem is tudod miként kéne fogalmaznom, számomra ez kissé idegen terep. - Nem tudom, de mindenképp szurkolok neked, hogy valami fantasztikus történjen veled. – mosolygok rá. Az élet nem volt vele kegyes, ez igaz, sokkal kegyetlenebbül elbánt vele, mint az átlaggal. A saját szememmel láttam ezt, mikor a véletlen művén belebotlottam, vagy inkább… Annabell-be botlottam bele, de végül is mindegy. Nem is kicsit lepődtem meg, mikor megpillantottam őt azon az ágyon. Az első találkozásunkkor még csak gondolni sem mertem volna arra, hogy esténként pénzért árulja a testét, túlságosan is… nos, mondjuk úgy, hogy nem olyan nőnek tűnt, de mint mindig,a látszat most is csalt. Mindenképpen jobb életet érdemelt volna, én pedig szívesen segítettem neki ennek az elérésében. - Eleinte hiányzott, de most már… nem, nem is gondolok rá. – az idő minden sebet begyógyít, ezt szokták mondani, kivéve azokat, amik igazán mély sebek, és bármennyire is azt hittem, hogy Grace is egy ilyen seb lesz az életemben… tévedtem. Elfelejtettem őt, pont úgy, ahogy ő engem, csak én nem olyan könnyedén, kellett egy kis idő, de tudom, hogy jól döntöttem, az ő érdekében is, és a sajátomban is, úgyhogy nem, nem hiányzik, az ember megtanul együtt élni a tetteivel és annak következményeivel, én is ezt tettem. Voltak idők, mikor legszívesebben visszacsináltam volna mindent, de most már… mindent ugyanígy csinálnék. - Igen, én is így gondolom. – sokat jártam puccos éttermekben is, de nekem mindig az ilyen szegényebb, otthonosabb helyek maradnak az igaziak. Nem csak azért, mert itt nőttem fel, mert én nem tapasztaltam meg gyerekkoromban a gazdagságot, a pénzt… egyszerűen csak tényleg jobb itt. Nincs tömeg, az emberek nem néznek irigykedve egymásra, nem kell attól félnem, hogy mikor futok bele egy taplóba, akinek annyi pénze van, hogy szinte már nem fér el a pénztárcájában. Igen, az emberek itt szegények, és mindent megtennének, hogy ez ne így legyen, de személyes tapasztalatom az, hogy a szegény emberek jobb emberek. - Ami azt illeti, nem, nincsen, mindig annyi hamburgert ettem, hogy már nem fért belém semmi. De akár… választhatunk most is valamit. – kapom fel az asztalszéléről az étlapot, ami igazából nem más, mint egy papírlap, amire fel van néhány dolog írva. Viszont nem nézem át jobban, inkább Imogen felé nyújtom azt. Először van itt, övé a választás joga, hogy úgy mondjam. Soha nem voltam az a fajta, aki desszerttel tömte volna magát, de most én is kivételt tehetek, igaz? Édes szájú vagyok, bár igazán ritkán szoktam édességet enni, de… de mos élhetünk veszélyesen, igaz?
- Lehet, hogy csak, mert még nem gyakoroltad túl sokat. - mosolyodom el. Na igen, gondolom nem pont a főzéssel foglalkozott az utóbbi években. Ő nem az a típus, aki rákényszerült. Igazából sokan vannak, akik igenis tudnának főzni, ha akarnának, vagy rá lennének kényszerülve, de akiknél erre nincs szükség, azok el vannak azzal, amit rendelnek, pedig... a házi koszt azért mégis csak minden esetben sokkal jobb tud lenni, persze ha olyan készíti, aki konyít hozzá. De az nem kérdés, hogy szívesen főznék neki, még ha csak egy szimpla hamburgerről van is szó, mi azért nem nevezhető ténylegesen főzésnek ugye, nem olyan fene nagy munka. Csak annyi a lényeg, hogy az ember jól fűszerezze a húst. - Az a lényeg, hogy végül hagytad, hogy meglássam a jó oldaladat is. - ha jól sejtem azért sokaknak nem adja meg ezt a lehetőséget, de nekem igen és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Talán, ha nem megyek akkor utána, hogy vacsorázzunk együtt, akkor nem jutunk el eddig, bár ki tudja, lehet hogy akkor se hátrált volna meg csak úgy. Nem számít, az a fontos, hogy így történt és én ennek tényleg határtalanul örülök, mert az álcája mögött egy kedves, figyelmes férfi bújik meg és igazából nem is kell, hogy ezt csak úgy mindenki előtt kimutassa. Így... különlegesnek érezhetem magam. Az se jó, ha valaki mindenkinek osztogatja a figyelmét, mert akkor nem tudhatod, hogy egyáltalán jelent-e valamit, amikor veled teszi ugyanezt. - Azért nem lett volna rossz, ha nem romlik el ennyire, vagy ha az utóbbi éveim ilyenek voltak, az azt jelenti, hogy most valami... fantasztikus következik? - oh nem gondolom én ezt komolyan. Az élet nem olyan, vagy legalábbis én még nem bízom annyira benne, hogy csak úgy jóvá teszi, amit ellened elkövetett. Sajnos ez nem így működik. Jobb az életem, és talán még jobb is lehet, de nem ringatom már magam olyan álomképekben, hogy nem lesz már sosem rosszabb, hogy innentől mindent visszakapok, ami fájt. Már nem vagyok olyan naiv, mint amilyen jó tíz éve voltam. Kinőttem belőle. Nem véletlenül van, hogy felnőtt fejjel az ember már nem hisz a mesékben és a csodákban. Igazából mindig csak az a kérdés, hogy kinek az életében mikor jön el az a pont, hogy felnő. Van akinek tovább tart, van akit hirtelen térít észhez az élet, mint esetemben is. - Tíz éve volt, az nagyon sok idő, már nem hiányzik. Miért... neked hiányzik Grace? - már nem. Volt idő igen, amikor kínzó volt az egyedüllét, de szerencsére akkor elég bajom volt ahhoz, hogy valahogy ne legyen időm gondolkodni mindenen, hogy valahogy ki tudjam zárni a fejemből az érzéseket. Máson kellett gondolkodnom, sok mindenen, nagy döntéseken, amik aztán az egész életemet befolyásolták. Nem volt igazán időm keseregni, most pedig már olyan régen volt, hogy nem érzem úgy, hogy hiányozna. De ennek fényében ezt én is kérdezhetem. Bár persze más a helyzetünk, mert esetében ő volt, aki elment, én viszont az, akit elhagytak, csak épp az én fejemből nem törölte ki senki a fájó emlékeket. Igazából irigyelhető is Grace, hogy ilyen könnyed formában kapta meg ezt. - Ez a jó az ilyen kis otthonos helyekben. Egész más, mint egy nagy étterem, ahová tömegek járnak, sokkal kellemesebb. - és persze az étel is finomabb, mert nem olyan sorozatgyártásban készül, nem egy belefásult szakáccsal és nem kapkodó pincérekkel, hanem olyanokkal, akikkel akár pár szót még váltani is lehet. Soha sem akartam magamnak gazdag életet, mert ezek a kis apróságok hiányoznának. Nem nekem való a fellengzősség, az annyira személytelen! - No és kedvenc desszerted is van, amit mindenképpen ki kell próbálnom? - mindenhol van ilyesmi, a ház specialitása, egy speciális csoki torta, vagy valami hasonló. Bár ide valami egyszerű illik és kérdés, hogy fog-e még valami belém férni ezek után, de maximum majd eszünk valamit közösben és nekem elég lesz pár falat az ízéért.
- Nálam mindenképpen jobban főzöl.– mosolyogok rá. Persze, azért az nem olyan nehéz, borzasztóan főzöm, ez tudományos tény szinte. Isten óvja azt a konyhát, ahova én beteszem a lábamat. Régen se ment, mikor a szüleimnél voltam, bár nem is igen próbálkoztam meg vele. Aztán mióta egyedül élek, soha nem gondoltam arra, hogy magamnak csináljak kaját, inkább rendeltem egy pizzát, vagy bármi mást, ami gyorsan megjött és könnyű elfogyasztani, komoly dilemma volt már az is, hogy akarok-e én egyáltalán konyhát a lakásba, mikor úgyse használom. Na nem mintha olyan sokat lennék otthon. Általában a színházban töltöm az időm nagy részét, máshova nem igen tudok menni. - Ezt sokszor megkapom. – na igen, az emberek általában nem a jót látják bennem. Nem hinném, hogy olyan kifejezetten rosszfiús külsőm lenne, talán a modorom… fogalmam nincsen, de még soha senki sem mondta azt, hogy jó ember lennék. Egyrészt, mert ez nem igaz, másrészt elkönyvelnem engem egy szoknyavadász,önimádó,egoista cirkuszi majomnak. Ami igaz is, ha az ő nézőpontjukból vesszük nagyító alá a dolgokat. Való igaz, hogy szeretem magamat, jobban, mint kéne, illetve nehezen tudom elfogadni mások igazát, kicsit úgy érzem, hogy én vagyok az, aki mindenre képes. Szoknyavadász viszont… nem mondom, hogy ne lennék az, de már nagyon régen volt utoljára, hogy egy nő mellett ébredtem az ágyamban. Talán már egy hónapja is, és fura módon, de nem hiányzik. - Ha egyből megkapnánk, akkor mégis miért küzdenénk? Csak akkor javulhat a helyzet, ha előbb elromlik. – sajnos az élet ilyen, nem úgy osztja a lapokat nekünk, ahogyan megérdemelnénk. Vannak szerencsések és szerencsétlenek, ő az utóbbihoz került. Nem ilyen életet érdemelt volna, mégis ezt kapta. Szerintem viszont az sem lenne jó, ha egyből megkapnánk azt a tökéletes életet, amire vágyunk mindannyian, hiszen… hiszen akkor miért harcolnánk, miért akarnánk előrébb jutni az életben? Kell a motiváció, valami, ami arra ösztökél minket, hogy tovább menjünk és győzzünk le minden utunkba kerülő akadályt. Kell valami, ami… ami megtanít minket az életre, rádöbbent a tényre, hogy az élet nem barátságos, inkább kegyetlen. - Michael? Szóval így hívják őt… sajnálom a dolgot. Nem hiányzik? – most először mondta ki annak a nevét, aki otthagyta őt, ez pedig mindenképpen mély érzelmekről árulkodik, de az ember fura egy teremtés, miért ne lehetne, hogy még mindig húz Michael felé, csak magának is fél bevallani? Sok mindent láttam már, miközben az emberek fejében variáltam át a dolgokat. Olyan érzéseket és gondolatokat, amik…amik természetellenesek, mégis megfogalmazódnak bennünk, mert ilyen az emberi természet. Hiába próbálják, soha nem lesznek képesek a tudósok ezt megérteni. Az ember bonyolult, és egyikünk se olyan, mint a másik. Egyediek vagyunk, ez tesz minket különlegessé, mindegyikünk kilóg egy kicsit a sorból. – Nem tartom hibának azt, amit tettem. Az egy… az egész életemre kiható döntés volt, és voltak kétségeim az elején, de így visszatekintve rá évek múltán… azt kell mondjam, hogy jól döntöttem. – talán nem a helyes út volt az, amit választottam, de mindenképpen jó volt. Nem akartam neki fájdalmat okozni, úgy döntöttem inkább egyszerűen csak eltüntetem a fejéből a létezésem minden apró kis bizonyítékát, hogy ne bánthassam őt meg. Kedveltem, éppen ezért akartam őt megóvni saját magamtól, és tudom most már, hogy jól döntöttem, mert messze nem álltam még készen arra, hogy egyetlen nőnél leragadjak. Előttem állt az élet, egy fényes karrier, sok pénz, hírnév… minden, amit csak akartam, amire vágytam már régóta, mindezt nem dobtam volna el magamtól csak úgy, miatta. – Én megmondtam. Kiskoromban kérdeztem is, hogy miért ilyen finom, de egy elég sablonos választ kaptam rá. Szeretettel készül. – mosolygok rá. Mindig ezt mondják, bár soha nem tudtam eldönteni, hogy ezt szépnek tartsam, vagy sületlenségnek.
- Hát persze! - nem tudom megállni, hogy ne szélesedjen ki a mosolyom a lelkesedését látva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy dolog lesz az számára, hogy készítenék neki hamburgert, vagy akármit, amit szeretne és amit el tudok egyáltalán készíteni persze. - De azért csak óvatosan, lehet hogy rémesen főzök, ne hogy túlságosan belelkesülj. - komolyodom el, de talán ha egy másodpercig sikerül ezt tartani, aztán vissza is tér a mosoly az arcomra. Igazából nem főzök rosszul, gyakoroltam eleget, bár hamburger terén még nincs nagy gyakorlatom, de nem lehet sokkal bonyolultabb összegyúrni hozzá a húspogácsákat, mint egy fasírthoz nem? A kisütése az, ami más aztán már csak a zsemlét kell megpakolni, persze valami rendes pékségből származót, nem olyan ki tudja mifélét, mint amiket a gyorséttermekben adnak. Azokkal jól se lehet lakni, aztán meg ha telezabálod magad egy óra múlva megint éhes vagy. Én olyat csinálok neki, amit nem felejt el olyan gyorsan majd és nem kopog majd a szeme, mintha nem evett volna semmit. - Ez így van Gareth, de tudod pont az mutatja, hogy rendes ember vagy, hogy így gondolkodsz. Pedig... az első alkalommal nem hittem volna. - ez most bók, ha nem is tűnik teljesen annak, de attól még az. Mert igenis első alkalommal, sőt még a másodikkor sem gondoltam azt, hogy jó ember lenne. Akaratos volt és levakarhatatlan és még zsarolt is, azt hiszem ez alapján senki se gondolta volna róla, hogy milyen rendes lehet. Csak aztán megváltozott a véleményem és az a lényeg, hogy a véleményed tudjon változni, ha valakit jobban megismersz. - Köszönöm, ez kedves tőled, de úgy fest, hogy nem az alapján kapjuk a sorsunkat, hogy mit érdemlünk. - finoman megemelem a vállamat, aztán vissza is ejtem, ahogy egy halvány kissé fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Igazából épp e miatt nem hiszek abban, hogy számítana, hogy mit teszel le az asztalra. Állítólag a jó mindig megkapja méltó jutalmát és a rosszak pedig majd idővel azt a rosszat visszakapják, amiket másoknak okoztak... hát szerintem ez is csak egy tündérmese, amiket a gyerekeknek mesélnek, miután az oviban meghúzta a hajukat valaki. Nem válik valóra, akármilyen jó is lehetsz, akármennyire is igyekezhetsz, ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor így lesz, és nem számít, hogy előtte mit tettél másokkal, mennyi jót, vagy akár csak semlegeset, senkit se érdekel. - Értem, azt hiszem. Talán... Michael is így volt vele. - most mondtam ki először a nevét, talán évek óta most először tettem ezt, de valahogy kikívánkozott. Eddig még gondolatban sem sikerült, de ha ő megnyílik előttem, akkor valahol ennek fordítva is így kell lennie igaz? Sok mindent tud már rólam, de van még olyan is bőven, amit nem. Majd arra is sort kerítünk, hogy ezeket is elmeséljem neki. Van azért olyasmi, amin majd... meg fog lepődni, mert azt tudja, hogy változtatni tudok a hajam színén, de ez csak egy egészen kis apróság. Azt viszont rémes hallgatni, ahogy felvázolja mi lenne, ha törölné magát a gondolataim közül. Nem... nem szeretném, nem akarom elfelejteni az arcát, a szavait, a tetteit, tényleg nem, és remélem, hogy ha egyszer megígérte, akkor nem is fog ezen változtatni. - Tény, hogy már nem vagy annyira fiatal, és az is, hogy... - végre eljutok oda, hogy beleharapjak ebbe a híres hamburgerbe. - ...ez tényleg kimondottan finom. - bízni akarok benne és ha valamit elég erősen akarsz, akkor... úgy is lesz.
- Valóban készítenél nekem? Mert ez esetben örökre elfelejteném a gyorséttermeket! – mondom neki széles mosollyal az arcomon. Soha nem voltam törzsvendég a gyorséttermekben, általában csak beugrok és veszek magamnak valamit, de mégis ki utasítaná vissza azt, ha egy nő felajánlja, hogy az egészségtelen gyorséttermi étel helyett a szádba add valami sokkal jobbat. Szerintem senki, és ezzel én is így vagyok, bár kérdés, hogy… hogy nem viccelt-e csak. Mert ez is lehetséges, igaz? Talán nem is gondolta komolyan a dolgot, csak úgy hozzátette, én pedig félreértettem és komolyan vettem ezt. Remélem nem, mert nem akarok magyarázkodni, de hát ha muszáj… akkor muszáj. - De hiába ismerem be, attól még nem lesz jobb. Az a baj, hogy… hogy a hibáinkkal meg kell tanulni együtt élni, és ez nehéz. – és akkor még finoman fogalmaztam. Az idő persze mindent begyógyít, én is keveset gondolok már azokra az időkre, de néha eszembe jutnak, és ilyenkor nagyon rossz érzés tükörbe nézni, mintha egy másik ember nézne vissza rád, vádlón mér végig és szinte a lelkedbe lát. Nem szoktam álmodni, legalábbis én ébren látok rémeket, nem pedig álmomban. A saját fejembe nem nyúlhatok bele, én vagyok az, aki mindenre emlékszik, mikor mindenki más elfelejt mindent. Ez a sors. - Jó ember és jó anya vagy Imogen, nem érdemeltél olyan életet, mint amit kaptál. – az indítékaimat is azért lehetne persze kételyek közt beszéd tárgyává tenni, de minek? Már mindegy, nem igaz? Azért maradtam ott annál az asztalnál, azért erőszakoltam ki belőle egy vacsorát, mert tetszett nekem, ha nem így lett volna, akkor minden bizonnyal amint megittam a kávémat, már mentem is volna tovább, és akkor most csak két idegen lennénk a másik számára. Azért maradtam, mert tetszett nekem, viszont nem ezért segítettem neki. Nem azért tettem, mert abban reménykedtem, hogy majd hálául az ágyába fogad. Lett volna alkalmam arra, hogy eltölthessek vele egy éjszakát, nemde? Mégse tettem, nem véletlenül. - Örülök, hogy így látod. – természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem éppen a kedvence az, ahogyan használom a képességemet, de azért nem csak átverni és kihasználni lehet vele embereket, még ha javarészt erre is használom fel. Lehet rajtuk segíteni, mint ahogyan a szüleimmel is teszem, és tettem Imogennek, de rajtuk kívül senkin nem segítettem ezzel. Inkább csak az életemet biztosítom be vele. Elég egy gondolat, és máris vadidegenek adnak nekem pénzt, hogy vegyek valamit a boltban. Ilyenekre használom fel leginkább azt, amire képes vagyok, azon kívül, amit a színházban csinálok az emberek szórakoztatása céljából. - Ezt nem lehet… nem lehet elmagyarázni, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem állok készen, hogy ennek semmiféleképpen nem lehet jó vége. Fiatal voltam és bolond, csak kihasználtam volna a végére szegényt. – nem vagyok jó ember, soha nem is voltam,és soha nem is mondtam, hogy az lennék. Tisztában vagyok azzal, hogy miket tettem, és a legkevésbé sem vagyok rájuk büszke. Az életem ilyen, ilyenné tett engem is, bár ma már más vagyok, régebben még a karrierem elején voltam, előbb-utóbb választanom kellett volna, és nem Grace-t választottam volna. Ma viszont… már minden elértem, amit csak akartam. - Nem emlékeznél rám, egy kósza gondolat se lennék, a nevem semmit nem mondana, ahogyan az arcom sem. Mintha soha nem is ismertél volna, igen. – nagyjából így lehet elírni azt, amit Grace-szel tettem. Nem fogok neki hazudni, ha azt kérdezi, hogy milyen, akkor elmondom, és ha most nem is kérdezte ezt meg konkrétan, úgy éreztem, hogy a kérdés valójában erre irányul. – Tapasztaltabb lettem, és ha tudnám, hogy nem állok készen, akkor már rég nem is emlékeznél rám Imogen. Nem játszanék csak úgy szórakozásból veled. – remélem hisz nekem, vagy legalább akar hinni nekem. Nem érzem azt, amit régen éreztem, hogy nem állnék készen. Idősebb lettem, tapasztaltabb, és megkockáztatom, hogy bölcsebb is. Régen ezek közül egyik se voltam. Ma már… ma már más ember vagyok.
- Szánj rá időt gyakrabban, ha szereted, bár inkább maradj az éttermi változatnál, mint azoknál, amiket a gyorséttermekben adnak, azok... hát a jó ég tudja mi van bennük. Vagy készíthetek neked én is. - nem azt mondom, hogy a legkiválóbb szakács vagyok, de azért van már tapasztalatom. Enni nekem is kellett és sose vetett fel annyira a pénz, hogy kaját rendeljek, vagy étteremben egyek. Otthon főzni mindig olcsóbb, ha pedig csak saját magadra kell, akkor megteheted, hogy hétvégén előre készülsz, aztán az meg van egész hétre. Nem túl változatos ugyan, de vannak helyzetek, amikor az ember nem válogathat és egyszerűen be kell érnie azzal, ami van, ennyi. - Fiatal voltál Gareth, e miatt kár hibáztatni magad. Mindenki követ el hibákat, az a fontos, hogy be tudd ismerni, hogy hibáztál. - én is tettem olyat, ami igenis hiba volt, bár persze általában az én hibáim rajtam csattantak és nem más lett az áldozatuk, de az élet sajnos ezzel jár, nem tehetünk ellene semmit sem. Az viszont mindenképpen fontos, hogy tudja, hogy amit tett az nem volt jó és most ha később is, mint kellett volna, de megpróbálja kijavítani. Ez a lényeg és én épp e miatt nem tudom őt elítélni, arról nem is beszélve, hogy fiatalon az ember sok olyat tesz, amire később egyáltalán nem büszke, de ez sajnos ezzel jár. Nincs olyan ember a világon, aki tökéletes életet élt volna és soha nem tett volna semmit, amit utólag bán. Ha valaki ezt is mondaná, hogy biztos, hogy hazudik. - Végülis neki nem kellett látnia, de e miatt nem lehettünk együtt, úgyhogy akármi is volt, ami vezérelt, akkor is hálás vagyok érte. - mert lehetőséget adott nekem egy normális életre, ahol együtt lehetek a kislányommal, ahol megpróbálhatok tényleg úgy élni, mint egy normális ember. Nem biztos, hogy sikerülni fog, mert mindig beüthet a baj, de legalább már esélyem van rá, és minden jobb annál, mint ami volt eddig, idővel pedig talán tényleg eljutok addig is, hogy Narcissát érdekelje, hogy ki vagyok, hogy mik az indítékaim, hogy miért alakult úgy az életem és ezzel az övé is, ahogy. Meg tudom őt érteni, hogy nem viselte jól azt, ami az anyjával volt, én is így lettem volna vele, hiszen mégis csak rémes lehet látni egy gyereknek, hogy az anyja minden este valaki mással hempereg, főleg ha egyszer épp annyira élvezte, mint én és épp annyira facsarta ki, bár jó eséllyel őt ezek szerint jobban. - Ez egyszer azt mondom, hogy igazad van és hogy tényleg jól teszed. - tudom, hogy mit szoktam mondani a képességéről, tisztában vagyok azzal, hogy nem igazából jó, amit tesz, hogy befolyásol másokat, de ez egyszer tényleg jóra használja, tényleg olyat tesz, amitől a szüleinek jobb lesz, és e miatt igenis elismerem, hogy szükség van rá. Remélem, hogy tényleg el is éri a célt, amit szeretne és boldogan élhet majd a számára két ilyen fontos személy, amíg meg nem halnak. Megérdemlik, ha már az anyja ilyen sokat próbált tenni érte. Az viszont tényleg kissé letaglóz, ami még kiderül, Grace... törölte magát a gondolatai közül. Nem valami megnyugtató hír. - De honnan tudtad, hogy nem állsz készen rá? Miért volt ez ennyire nyilvánvaló? - igazából akár azt is kérdezhetném, hogy akkor miből gondolja, hogy ez most más, vagy talán most sem áll készen rá? Talán most is csak ebédelünk egyet és kész, semmi több? Nehéz rajta kiigazodnom, tényleg nagyon nehéz. Szeretne valakit, akinek így elég, ahogy van, azt hiszem tényleg szeretne valakit, akinek fontos, de honnan tudhatja, hogy tényleg ezt akarja, vagy hogy én lennék az, akit szeretne? Mi van, ha pár hét múlva megváltozik a véleménye és rájön, hogy tévedett? Miért ne lehetne erre is akár esély? - hinni szeretnék neked, de... mi van, ha meggondolod magad, ha rájössz, hogy nem állsz készen most sem, ha mást szeretnél? Igazából... ha megtennéd sosem jönnek rá igaz? - igen talán egy kicsit elbizonytalanodom. Hinni akarok neki, bízni szeretnék benne tényleg, igazán, de egyáltalán nem egyszerű, mert... nem tudhatom, hogy nem gondolja-e meg magát, tényleg nem tudhatom, főleg így, hogy egyszer már megtette.
- Még mindig rajongok érte, csak ritkán eszek sajnos. – válaszolom neki mosolyogva. Jól tudom, hogy a gyorsétteremi ételek hizlalnak és a többi, de én ezzel soha nem foglalkoztam. Egyszerűen én nem híztam meg tőlük, és akkor miért ne ehetném, ha ízlik? Persze, tele van ezerféle olyan dologgal, amiről, ha tudnék nem enném meg, de amit nem tudsz, az nem is fáj, és én is így vagyok a hamburgerrel. Meg alapjaiban véve mindennel. Szeretem az egyszerű dolgokat, és még inkább az olyan egyszerű dolgokat, amik nem fájnak, nem okoznak csalódást és sebeket, amiket évek múltán is majd hordozok. Bár… talán ezzel mindenki hasonlóképpen van. - Én elvártam volna magamtól. Én tettem, vissza is tudtam volna akkor csinálni. – ez azért nem olyan biztos, fiatalként a képességem elégé irányíthatatlan volt, amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan vége is lett, nem tudtam irányítani, de talán…talán ha egy kicsit jobban igyekszem, akkor mindez másként történhetett volna. Talán. Utálom ezt a szót, mégis olyan sokat használom másokkal szemben. Bizonytalanság szüli, amiből mostanában több van, mint kéne. Ritkán voltam bizonytalan az életem során, mindig mindenre tudtam valami megoldást, azonban az elmúlt időben ez nem így van, és nem tudok ellene tenni, ami kifejezetten zavaró tud lenni. A bizonytalanság zavaró, ölni tud. - Igen, minden bizonnyal, de attól még nem lesznek jobbak az indítékaim. – mosolygok rá szomorúan. A pénz, a hírnév, már a szavak, az ígérgetés teljesen elkápráztatott, és gerinctelenség, de otthagytam mindent, hogy ezt meg is valósítsam, nem gondolva arra, hogy mi lesz a szüleimmel, hogy vannak. Alig beszéltem anyámmal, utálta azt, amit csinálok, aminek készülök. Én embereket csapok be, ezért kapok pénzt, ő pedig a valóságot árulta, és ezért kap, soha nem értettem, hogy milyen jogon akart ebbe beleszólni. Persze, ő értem tette, és én kiért? Magamért. Legbelül mindig is tudtam, hogy ez így nem jó, de tenni ellene nem tudtam. - Igen, nagyobb részben ezért. Tudom, hogy milyen gyerekként látni így valaki fontosat, és a lányodnak ne kelljen. – utáltam a munkáját, néha őt magát is, amiért képes volt odáig lealacsonyodni, és hiába mondta, hogy értem teszi, én akkor sem fogadtam el. Soha nem kértem, hogy áldozatokat hozzon, soha nem akartam, hogy az én megkérdezésem nélkül akarjanak jót nekem, főleg nem így. Segíteni akart, így tudott eltartani, csak ő képtelen volt megérteni, hogy ezzel inkább ártott nekem, mintsem hogy segített volna. Pénzt szerzett, volt étel az asztalon, de se ő, se én nem voltunk már ugyanazok. Apám elvesztése, majd ez. Sok volt. - Jó emberek voltak, csak rossz dolgok történtek velük, ennél sokkal jobb életet érdemelnek, és ezt én meg is adom nekik. – lehet, hogy ezt is csak egy csalásnak, vagy átverésnek könyveli el, de én akkor is úgy látom, hogy ezzel jót tettem értük. Sok minden történt velük, és ezek kivétel nélkül szinte mind rosszak voltak, amiknek én voltam a főokozója, kötelességem az, hogy meg is javítsam a dolgokat igaz? Mindent megadtam nekik, ami az anyagiakat illeti, és úgy formáltam a jellemüket, hogy ugyanazon emberek maradjanak, csak más emlékekkel és gondolatokkal. Minden a régi, csak én nem. Én nem vagyok ott a fejükben, rólam nem tudnak, és nem is kell, hogy tudjanak. - Mert féltem, mert messze nem álltam készen arra, hogy legyen valakim, így pedig előbb-utóbb csúfos véget ért volna, amiben Grace húzta volna a rövidebbet. Inkább elfeledtettem magamat vele, ez volt a … legegyszerűbb módja annak, hogy véget vessek a dolognak. – kifogásaim azok vannak, és lesznek is. Igazat mondtam, éreztem, hogy vége lesz egyszer, és tudtam, hogy Grace fog majd megsérülni, ő az, akinek a kapcsolatunk csak fájdalmat okozott volna. Megakartam ettől óvni őt és magamat is, visszacsinálni mindent olyanná, mint régen volt. Visszamenekülni a jól ismert dolgok közé. – De neked megígértem, hogy nem nyúlok bele a fejedbe, tartom a szavamat, Imogen!
- És a nagy Gareth is még mindig ilyen nagy hamburger rajongó, vagy már kinőtt belőle? - mosolyodom el, mert már komolyan úgy érzem szinte átéléssel beszél az említett ételről, bár azért remélem, hogy inkább az ilyen rendes éttermi fajtát szereti, mert azért az, amit mondjuk a gyorséttermekben adnak... azt nem szívesen adnám ember szájába, de hát mégis vannak sokan, akik ilyesmivel tömik magukat. Nem is az a gond, hogy iszonyatosan hizlal, de nem tudhatja az ember, hogy mi van benne, mindenféle, amit nem biztos, hogy megennél, ha tudnál róla. Remélem, hogy Narcissat még nem csapta meg a gyorséttermek szele, mert őszintén szólva nem szívesen lennék azért közutálat tárgya, mert nem vagyok hajlandó a lányomat ilyen helyre vinni. Inkább készítek neki én magam hamburgert, de nem szeretném, ha olyasmiket enne. A házi koszt mégis csak sokkal jobb, amennyire még emlékszem gyerekkoromból, én is sokkal jobban szerettem anya főztjét, mint akármi mást. Bár persze túl sokáig sajnos nem tartott az, amíg tényleg főzött nekem, elég hamar... mindennek vége lett. De most nem ez számít, hanem, hogy mesél nekem, és ennek tényleg felettébb nagyon örülök. Jól esik, hogy megnyílik, és amilyen óvatosan beszél úgy sejtem, hogy még nem túl sokakkal tette ezt meg, amitől csak még jobban esik. Szeretném őt tényleg úgy igazán megismerni, és úgy fest, hogy erre most tényleg adódik is lehetőség. - Túl fiatal voltál, nem hiszem, hogy bárki is elvárta volna tőled, hogy mindent megoldj. - mosolyodom el és ha nem húzza el, akkor én sem engedem el a kezét, mert szeretném, ha érezné, hogy mellette vagy mindenben, hogy tényleg támogatom és nem mondhat olyat, ami annyira kiborító lenne, hogy fel akarnék állni innen. Meghallgatom, amit mondani szeretne, minden egyes pontját és... tényleg igyekszem majd megérteni mindent, ami vele kapcsolatos. - Azt hiszem sokan így lettek volna ezzel. - halvány, bátorító mosoly jelenik meg az arcomon és egyelőre az étellel sem foglalkozom, amúgy is meleg lehet, nem baj, ha pihentetjük még, amíg a fontosabb témáknál tartunk. Amúgy pedig tényleg így gondolom, sokan, sőt talán a legtöbben így lettek volna ezzel. Ha adódik egy lehetőség, ami pénzt és sikert ígér, akkor igenis vállalják, főleg gyerek fejjel, amikor még minden szépnek és jónak tűnik és még az emberben nincs meg az az egészséges gyanakvás sem. - Akkor ezért akartál nekem segíteni? Édesanyád miatt? - így végül is még inkább értem, ha testközelből kellett megtapasztalnia a dolgot. Jó eséllyel akkor ez is közre játszhatott a döntésében, hogy segíteni szeretett volna nekem, hogy az én életem ne legyen olyan, mint az anyjáé, hogy az én életem ne arról szóljon, hogy minden feláldozok a lányomért. Megtettem volna, de... rendkívül hálás vagyok neki, hogy nem kell tovább csinálnom. Normálisan alszom, nem vagyok folyamatosan fáradt és azért lássuk be, az az élet nem túl élvezetes, még ha azt is mutatod másoknak, hogy milyen jó neked. Csak azért teszed, mert ezért fizetnek. - Sajnálom. - jegyzem meg azért halkan, de épp csak egy pillanatra, hogy tovább mesélhessen. Viszont így már sok mindent értek, de nem mondom újra, hogy ugye velem nem tenné meg, nem nyúlna bele a fejembe soha, mert megígérte és mint mondtam bízom benne, bízni akarok, hogy semmilyen körülmények között sem tenne ilyet. - Nehéz lehetett, de azt hiszem ez egyszer azt mondom, megértem, hogy miért teszed. - hogy miért nyúl bele a fejükbe, hogy miért változtatja meg a gondolataikat. Az ő érdekükben és ebben az esetben ez igenis becsülendő, főleg hogy ha jól sejtem, akkor ezzel együtt magát is elfeledtetik velük, hiszen abba az idilli képbe nem illene bele. Akkor viszont valahogy önkéntelenül visszahúzom a kezem, amikor felmerül ennek a Gracenek a neve. Nem féltékenység, szó sincs róla, egyszerűen csak rossz azt hallani, hogy... elfeledtette magát vele. - Miért... miért tetted? - a szememben mégis valami más látszik, az a kérdés, amire már egyszer nemmel fele,t hogy ugye velem nem tenné meg?
- Nem, a kis Gareth imádta a hamburgert, bár a változatosság kedvéért néha rendelt mást, de alapjaiban véve csak hamburgert. Isten áldja azt, aki megajándékozott minket a hamburgerrel! – mondom fülig érő mosollyal. Én soha nem untam meg a hamburgert, mindig is imádtam itt enni, ha tudtam, és nem finnyáskodtam soha, ha esetleg nem tudtunk venni, mert nem volt annyi pénzünk. Az életem soha nem volt olyan nagyon makulátlan is könnyed, mint szerettem volna. Sokat küszködtek azzal, hogy megtanítsanak az illemre, vagy az udvariasság legfelsőbb fokaira, amit én azonnal el is felejtettem. Az alapok megvannak, többet úgysem fogok használni. Mindig is egyszerű voltam, az egyszerű dolgokért rajongtam, és nem siránkoztam, ha valamit nem kaptam meg. A szüleim nagyon sokat dolgoztak, hogy mindig legyen étel az asztalon, és ha nem is volt mindig, de másnap már ehettünk egy jót. Hozzászoktam a nélkülözéshez és rossz körülményekhez, éppen ezért is élek egy egyszerű kis harmadik emeleti lakásban. Nem nagy, nem csicsás, csak egyszerű, de szerintem ebben is rejlik a nagyszerűsége. Miért ne lehetne nagyszerű az, ami egyszerű? Manapság mindent túlcsicsáznak, túlértékelnek, túl bonyolítanak… meg kéne becsülni azt, ami jó, és nem engedi a változásoknak. Tudom, hogy a kor és a technológia ezt megköveteli, de szerintem néha jobb az, ha egy kicsit tudatlanok akarunk maradni, ha várunk még azzal, hogy a következő lépcsőfokra lépjünk. Készen kell állnunk rá, különben nagyon csúnyán eleshetünk. Mosolyogva pillantok fel rá, mikor megérzem az érintését, és eszem ágában sincsen hátrébb húzni a kezemet. – Valóban nem volt az, de ez még nem jelenti, hogy ne tehettem volna semmit sem érte. – csóválom meg a fejemet kissé szomorúan, majd pár pillanat múlva siklik újra az arcára a tekintetem, hogy folytassam, amit elkezdtem. – Esténként jártam haza, majd reggel a színházba mentem rögvest. Nem jártam iskolába, legalábbis nagyon rövid ideig, ott tanítottak engem helyben, de leginkább a képességem volt az, aminek a gyakorlását erőltették. Ők a szórakoztatás és a bevétel növelésének következő lépcsőfokát látták bennem, nekem pedig ezzel nem volt bajom. Hírnevet és sok pénzt ígértek, én be értem ennyivel is. – mondhatni, hogy megvesztegettek, bár azért nem ilyen egyszerű a dolog. Engem csak elkápráztatott mindaz, amit adtak, amit tudtam,és… és meggyőztem magamat is arról, hogy ez a fajta élet való nekem. – Gyerekként viszont még nem kaptam pénzt, anyám tartott el, apám pedig egy elmegyógyintézetben volt. Anyám… úgy oldotta meg a dolgokat, ahogyan te is. Kellett a pénz. – ő is másoknak osztogatta az élvezeteket pénzért. Mindig is utáltam ezt, és ő is, soha nem beszélt nekem róla, aztán mikor nagyobb lettem, én követeltem azt, hogy hagyja abba, mert… mert nem mehet ez így tovább, nem hagyom, hogy anyámat játékszernek tekintse az a sok szánalmas ember, aki képtelen magának megszerezni az örömeket. – Aztán az egyik nap szegényt nagyon megverték, és ekkor tettem azt, amit veled is. Tudtam használni a képességemet, kitöröltem őt mindenki fejéből. Viszont… ez nem segített rajta. Más lett, megtörte az élet. – előbb-utóbb mindenki megtörik, ez egy általános szabálya az életnek, az idő a kérdés, nem pedig a hogyan. – Ezért csináltam neki egy újat. Új emlékek, új gondolatok, amik nem változtatnak a személyiségén. Sokáig tartott, de végül létrehoztam egy teljesen más életet neki, egy gondtalan életet, és elküldtem őt. Adtam neki pénzt, vettem egy gyönyörű tengerparti házat neki, és most ott süteti a hasát valahol. – egy pillanatra elmosolyodom a gondolattól. Ilyen életet érdemelt volna anyám. – Apámat kihoztam az elmegyógyintézetből és vele is megcsináltam ugyanezt, vagyis csinálom, napok kérdése, hogy együtt lehessenek majd anyámmal újra. És a kettő között félúton találkoztam Grace-szel, az első nővel,akivel tovább tartott a kapcsolatom, mint két óra. Kedves lány volt, én mégis elfeledtettem magamat vele. – sütöm le a szememet egy pillanatra. Hiba volt… talán. Azonban mégse gondolok már, nem álmodom vele. Nem szerettem elégé. Nem annyira, mint amennyire akarok szeretni.
Szent... nem gondolom, hogy az lennék, csak épp már így is túlságosan sok rosszban volt részem, így aztán talán érthető, ha nem akarok én is ezt osztogatni másoknak. Persze megtehettem volna, hogy kifordulok önmagamból és ha már mások ezt tették velem, akkor én is ilyen leszek, de valahogy nem menne. Volt, amikor akartam, nem sokkal az után, hogy Michael elment, csak úgy szó nélkül, akkor nagyon nehéz volt, főleg hogy aztán kiderült, hogy terhes vagyok. Mérges voltam mindenkire, a világra, az életre, rá, amiért képes volt erre, csak úgy szó nélkül eltűnni. Na akkor legszívesebben mindenkit elátkoztam volna. Jó, hogy nem akkor találkoztunk, nem hiszem, hogy kedvelt volna, bár most is képes volt a keserűségem falán áttörni. Nem volt egyszerű, de mégis sikerült neki, lehet hogy akkor is képes lett volna már, de tíz éve volt minden bizonnyal más ember volt ő is, más célokkal, más reményekkel, egyáltalán nem hiszem, hogy egy magára maradt nő pátyolgatásával akart volna foglalkozni olyan fiatalon. Gondolom a mostaninál is inkább élvezte az életet, ami valahol talán tényleg érthető is. Talán én is így tettem volna a helyében, de sajnos az én életem nem alakult túlságosan fényesen, de majd most... talán változnak a dolgok. Az pedig csak még inkább boldoggá tesz, hogy nem fordul meg, és hogy nem valami puccos étterembe megyünk. Sokkal inkább érdekel engem ő maga, az aki az álca mögött van, az, akiből már azt hiszem sikerült néhány csipetnyit megtapasztalnom, de szeretnék még többet. Érdekel, hogy milyen igazából, hogy milyen volt gyerekként, hogy miért alakult így az élete és hogyan vált olyanná, amilyen most. Erős és magabiztos, legalábbis külső szemlélőként én ezt látom belőle, de azt hiszem valahol mindenkiben van egy cseppnyi bizonytalanság, nincs olyan ember, aki mindent csak úgy könnyedén viselne, nincs olyan ember, akinek ne lenne az életében semmi sem, ami elbizonytalanítja és én ezt is tudni akarom, milyen ő, amikor nem vesz mindent biztosra. - Folyton csak hamburgert? És a kis Gareth nem unta meg egy idő után? - mosolyodom el, bár azért hallottam már Narcissa hóbortjairól, amikor két hónapon keresztül minden áldott vasárnap paradicsom levest evett és nem unta meg. Nincsenek róla saját emlékeim, de legalább tudok róla egy s mást, legalább meséltek róla, hogy milyen és talán majd lehetőségem lesz megismerni őt személyesen is. Nem fog érdekelni semmi, ami zavaró, nem lesz semmi, ami idegesítene vele kapcsolatban, hiszen lassan tíz éve várok rá, hogy megismerhessem jobban a saját lányomat. Ha úgy dönt, hogy engedi, én leszek a legboldogabb ember a világon. Aztán csak csendben várok, amíg átgondolja, amíg azt hiszem talán felkészül rá, hogy elmondja nekem, amit mondani szeretne, hogy meséljen az életéről, hogy mik történtek vele. Végülis úgy ismerhetsz meg valakit igazán, ha ismered a múltját és a jelenét is és akkor talán a közös jövőre is van esélyetek. Nem jó az, ha utólag bukkannak fel dolgok, nem jó az, ha akkor derül ki valami kellemetlen, amikor már nehezebb hátraarcot venni. - Sajnálom, nem lehetett könnyű gyerekként kezelni ezt... a képességet. - finoman előre nyúlok, hogy óvatosan megszorítsam az asztalon lévő kezét. Nem akarom hátrahúzni az enyémet, akkor sem, amikor megérkezik az étel. Nem moccanok, csak egy mosollyal biccentek köszönömöt a pincérnőnek, de még nem kezdek enni. Most fontosabbnak érzem azt, hogy figyeljek rá, hogy még pár pillanatig fogjam a kezét, ha nem ellenkezik persze esetleg már alapból. Nem is kérdezek, mert úgy gondolom, hogy most nincs erre szükség, ő fogja elmondani, amit szeretne és akkor tart szünetet, amikor úgy látja jónak, én pedig csak figyelek addig is.
- A mai világban ezt jelenti szentnek lenni. – mondom neki széles mosollyal. Régebben talán másként volt, de manapság… manapság már az ember nem foglalkozik a másikkal, csak semmibe veszi, vagy lemond róla, esetleg az ő szenvedése árán jut egyre magasabbra… az ember sajnos nem éppen a toleranciáról és a jóságról híres, de vannak kivételek persze, mint például Imogen. Szerény is, ami egy nagyon jó tulajdonság, kár, hogy én nem birtoklom. Az én életemből kiölték a szerénységet, az volt a cél, hogy ne legyek az. A szerény ember sokszor bizonytalan, nekem magabiztosnak kellett lennem, de… de kételyek mindig is voltak bennem, olyan kérdések, amire választ soha nem kaphattam. - Ez csak természetes. – megbízhat bennem, nem áll szándékomban őt átverni. Se ebben, se másban. Nem leskelődöm és nem kívánom őt félrevezetni semmiben sem. Természetes az, ha fél a csalódástól, mondtam is neki, hogy nem kell bennem megbíznia, nem várom el tőle, hogy így tegyen, de attól én még segíteni fogok neki. A bizalom egy rettentően fontos dolog, csakis annak érdemes odaadni, aki kiérdemelte, másnak nem, mert könnyedén vissza lehet vele élni, és még könnyebben össze lehet vele törni az ember szívét. Márpedig az ember sok mindent kibír, de minden csapás rajta hagyja a nyomát a lelkén. Na igen, a színjáték… mondhatnám, hogy a gazdagság, az önelégültség, és a feltűnési viszketettség mind csak színjáték, de hazudnék. Ilyen vagyok, ilyenné formált az élet és ez a világ, amiben felnőttem. Szeretem tudni, hogy van pénzem, és szeretem önmagamat, talán, sőt, jobban, mint kéne, de nem tehetek róla, mondhatni így neveltek. Szeretem azt, ha az emberek rám figyelnek, elvégre ezért lettem az, ami vagyok, de ettől függetlenül hű maradok ahhoz, aki voltam. A szegény családból származó fiú, aki reménytelen álmokat dédelgetett a hírnévről és gazdagságról, és végül nagy árát fizetett azért, hogy mindezt meg is kapja. – Igen, a kis Gareth meg a szülei itt ebédeltek, ennél az asztalnál mindig és hamburgert ettek folyamatosan. – húzom mosolyra a számat. Na igen, a szokások rabjai voltak a szüleim, de soha nem bántam ezt, ha volt pénzük, amit elkölthettek, akkor rendszerint idejöttünk, ettünk egy jót, beszélgettünk, és mosolyogva néztem azt, hogy milyen boldogok is együtt a szüleim. Akkoriban még kicsi voltam, hittem a tündérmesékben, a Mikulásban, és szentül hittem, hogy előbb-utóbb, de én is olyan jó ember leszek majd, mint a szüleim. Nem sikerült. Apám az előtt megbolondult, minthogy beindult volna a karrierem, anyám pedig utálta azt, amit csinálok. Embereket megalázni pénzért… ő inkább saját magát alázta meg, nem másokat. Sokszor vitatkoztunk emiatt, de soha nem éreztem csalásnak azt, amit csinálok. Ez az adottságom, miért kaptam volna, ha nem használhatom belátásom szerint? Többre vagyok képes, mint mások, és ezt kihasználni nem csalás, én csak… az én határaim sokkal messzebbre nyúlnak, mint az övéik. Ez pedig egyáltalán nem számít csalásnak, pusztán csak jobb vagyok ebben, mint ők, élek azzal, amit kaptam, bárki így tenne a helyemben. Könnyen jött pénz, mindig is ezt mondtam. Ki ne vágyna arra, hogy szinte a semmiért kapjon egy valagnyi pénz? Szerintem mindenki erről álmodik. Nem a tökéletes élet, de mindenképp egy jó élet. – Igen, megpróbálok. – bólintok egyet mosolyogva, és pár pillanatot még várok mielőtt belekezdenék a dologba. – Szegény családban nőttem fel, de remek szüleim voltak. Jól bántak velem, soha nem vertek meg, egyszer-kétszer azért elcsattant egy pofon, de azokat megérdemeltem. Mindig is arról álmodtam, hogy gazdag és híres leszek, imádkoztam ezért, majd… majd olyan két-három hónap múlva feltűnt a képességem. Apám esett ennek áldozatul, de nem szándékosan tettem, véletlen volt. És ekkor tűnt fel egy ember, aki lehetőséget ajánlott nekem, hogy híres és gazdag lehessek. Én pedig otthagytam apámat. Talán segíthettem volna rajta, talán nem, de… de a lényeg, hogy elmentem, és nem maradtam ott velük. – itt elhallgatok, azért erről még sem olyan könnyű beszélni. Még Grace-nek se mondtam el ezt soha, nehéz… nehéz feltépni a múlt sebeit.
Nekem sem könnyű, én is kíváncsi vagyok, de tisztában vagyok azzal is, hogy nekem sem esne jól, ha minden áron tudni akarna rólam olyan dolgokat, amiket még nem készültem fel, hogy elmondjak, bár igazából a legkeményebben már tisztában van, úgyhogy... nem számít, az a cél, hogy ő mondja el, amikor szeretné, hogy milyen életet volt, hogy milyenek a szülei, hogy ki volt az, aki olyan mély nyomot hagyott benne, mert valaki volt ez nem is kérdés. - Dehogy vagyok szent, csupán... nem akarok direkt rosszat másoknak. - vonom meg a vállam egy félmosollyal. Nem vagyok én olyan különleges és főleg nem vagyok olyan nagyon szent, ahogy ő állít be. Csak egy átlagos nő vagyok, aki nem akar rosszat másoknak és azért amennyire tud figyel is erre. Ettől még nekem is meg vannak a hibáim és én is ártottam már akaratom ellenére is, ez sajnos még esetemben is benne van a pakliban. Tudom, hogy ő sem azért teszi, amit mert azt élvezi, hogy másokat alacsonyít le az állatok szintjére, inkább éppen hogy jót tesz a többiekkel, akik nem esnek bele ebbe a szórásba, akik az élvezői annak, ami történik. Valahol tehát ő is jót tesz, még ha nem is a legtökéletesebb a módszer, amit alkalmaz. - Köszönöm! - mosolyodom el még mielőtt elfordulna. Úgy gondolom, hogy sokkal különlegesebb, ha én döntök úgy, hogy ledobom a ruháimat, vagy ha akár ő maga hámozhat ki belőlük, nem pedig az, ha leskelődik és csak pár pillanat erejéig láthat. Az úgy nem az igazi, és tényleg remélem, hogy ő is belátja ezt. Nem figyelem, hogy hátra néz-e, vagy használja-e a tükröt, hogy cselezzen, de nem is akarom. Bízom benne, bízni akarok benne, ez pedig azzal jár, hogy nem gyanakszik egy pillanatig sem, hogy ha megígért valamit, akkor úgy lesz. Nem néz hátra és nem fog a fejemben sem megváltoztatni semmit, megígérte és én elhiszem, hogy nem tenné meg. Lehet, hogy naivitás, de szeretnék hinni neki... benne, mert már túlságosan régen nem mertem ezt megtenni senkivel szemben sem. Benn van a pakliban, hogy újra csalódom majd, de talán nem. Az egyáltalán nem zavar, hogy végigmér, amikor már belé karoltam, ezt láthatja a mosolyomból is. Jó dolog tetszeni, kár is lenne tagadni. - Akkor addig még kibírom. - irány akkor hát előre! Egyáltalán nem vagyok egy finnyás alkat, nem volt csodálatos életem, nem zavar, hogy olyan helyre jutunk el végül, ami nem kifejezetten puccos. Igazából még ez jó is benne, mert én őt akarom megismerni, nem pedig azt az énjét, amit a színpadon mutat másoknak és úgy érzem, hogy ezt itt tehetem meg, ahol egy kicsit le tudja dobni a színjátékot, a gazdagságát és kicsit önmaga lenni, minden felesleges körítés nélkül. Azért persze nézelődöm a helyen, de kérdés nélkül ülök le ahhoz az asztalhoz, amit ő választ. - Meg, de örülök neki, hogy itt vagyunk. - mosolyodom el, mert hát sejtem, hogy ezt a helyet nem csak úgy random választotta, hanem volt jó oka rá, ami hamar ki is derül. Így pedig még érdekesebb a hely, hogy már tudom, hogy ide jártak a szüleivel. - Szóval... a kis Gareth itt ebédelt a szüleivel. Akkor csak még jobban érdekel. - igen a hely is, és ő is. Már csak elképzelni is jól esik, hogy tudom ez a hely fontos számára, személyes. Nem hiszem, hogy túl sokakat hozott volna már el ide, de ezt nem is akarom tudni. Ugyanazt rendelem, amit ő. Mint mondtam nem vagyok finnyás és ő ismeri a helyet, teljes mértékben rá bízom magamat. - Jól hangzik! Tehát eszünk egy finomat és közben mesélsz nekem az életedről? - őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül, hiszen látszott rajta még az öltözőmben, hogy nem olyan a téma, amiről túlságosan könnyen beszél, de... most itt van és én biztos, hogy minden figyelmemet most neki szentelem. Szeretném tudni, hogy pontosan ki is Gareth Seaton, az aki az álca mögött van.
- Köszönöm, hogy megérted! – mosolygok rá. A legtöbb ember kíváncsi lenne, faggatózna, és végül ezzel teljesen el is marna magától. Örülök, hogy ő nem tesz így, hogy ezt rám hagyja. Tervezek én arról, hogy mesélek majd magamról neki, de nem itt, mert az életem hiába gondtalan, sajnos sok mindent fel kellett áldoznom, hogy így legyen. A szüleimtől fogva a barátaimon át egész Grace-ig. A lista hosszú, ahogyan a bűntudatom is ennek megfelelően nagy. Azonban együtt tudok ezekkel élni, főleg mert ezek a dolgok nem lettek volna örök életűek, előbb-utóbb tönkrement volna minden és nem maradt volna más, mint a fájdalom. A szerelem pedig nem lehet ilyen, igaz? - Egy igazi szent vagy, mondták már? – azt hiszem ritka kivételes ember. A legtöbben nem foglalkoznak a másikkal, gond nélkül sétálnak át rajta és nyomják el, a kárára élnek napról napra. Az átlag ember ilyen. Én is mások megalázásából kapom a pénzemet, én is embereket alacsonyítok le az állatok szintjére, mert ezt akarja a közönség, ezért tapsolnak, ezért jönnek el, és ezért fizetnek meg engem. Hogy csináljam a showt, hogy az emberek élvezzék a műsort és kedveljenek engem. Nem valóm magamat jó embernek, ugyan már, a legnagyobb jó hiszemmel sem lehet ezt rólam elmondani, ezzel tisztában is vagyok. - Ami azt illeti… elég nagy kérés, de cserkész becs’szó, hogy nem leskelődöm! – mondom mosolyogva, amint hátat fordítok neki és az ajtót kezdem el figyelni. Végül megállom, hogy ne forduljak, vagy ne pillantsak egyszer se hátra. Nem könnyű, de az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, igaz? Legalábbis nekem mindig így mondták, és én tartani szoktam a szavamat, bármilyen jelentőségű dologról is legyen szó. Igazán szívesen nézném végig azt, ahogyan átöltözik, de valószínűleg zavarná ez őt, és… és a titokzatosságnál semmi sem fokozza jobban a vágyat, igaz? Legalábbis én így tapasztaltam, aztán lehet, hogy ez csak egy tévedés, de nem hinném. Azt viszont már nem tudom megállni, hogy ne nézek rajta gyorsan végig, ahogy mellém lép. Mi tagadás, gyönyörű nő, még az egyszerű ruhadarabokat is képes kisestélyivé változtatni. Mosolyogva pillantok végül fel rá, remélem nem veszi faragatlanságnak a viselkedésemet, de a szemnek köztudottan nehéz parancsolni, hát még ha egy szép nőről is van szó. Persze azt már a múltkor is megtudtam figyelni, hogy igazán remek külsővel rendelkezik. Kezdve annál a véletlen találkozásnál Annabell-lel, egészen addig a partiig, ahol végül nem maradtunk, és ennek most már kifejezetten örülök, elvégre az este jobban alakult, még ha nem is úgy telt el, ahogyan az estéim szoktak. - Itt van szinte egy köpésre. – oké, ez nem igaz, kicsit azért sétálni kell, de biztosan vezetem őt, tudom merre kell mennünk. Talán egy húsz percbe telhet mire megérkezünk, közben elmentünk jó néhány étterem mellett, de majd megmagyarázom neki a dolgot, ha szóvá akarja tenni. Azt mondta megakar ismerni, hát akkor kezdjük az elején a történetnek. Érezhetően szegényebb környékre érünk, azonban hiába szegény az ember, attól még lehet udvarias, így természetesen kinyitom Imogen előtt az ajtót, és csakis utána lépek be én is a helyre. Egy ablak melletti asztalt szemelek ki és vezetem őt oda, ha megfelel neki, majd jelzek a pincérnőnek, hogy ide is jöjjön majd. – Gondolom megfordult a fejedben az, hogy miért pont ide hoztalak. – kezdek bele. Na igen, azért nem a legpuccosabb hely, de… de én ide tartozom, ezt soha nem vitattam és soha nem is fogom. – Erről a környékről származom, a szemben lévő utcában éltem a szüleimmel, és nagyon gyakran jártunk ide. – mindent az elején, ez amolyan bevezető a dolgokba. Közben a pincérnő is megérkezik, hogy felvegye a rendelést. Én csak egy hamburgert kérek, és amint Imogen is leadta a rendelést, csak azután fogok bele újra a dologba. – Azt mondtad szeretnél rólam többet tudni, igaz? Miért ne köthetnénk össze a kellemest a hasznossal?
Kezdőlap 
by 
